Rég jártam már Sydneyben. Igazából mióta megtudtam, hogy beteg vagyok, az elején még próbáltam erős maradni, küzdeni. De egy ideje elhalt bennem az erő és a küzdésvágy. Volt egy idő, amikor ki se akartam tenni a lábam a lakásomból, csak gubbasztani ott, és senkivel sem akartam beszélni. Erre már csak egy lapáttal tett rá az, hogy a férjem se szó, se beszéd elhagyott a picsába, és nemsokára megérkezett a válókereset is. Hát normális az ilyen? Miért mondjuk el akkor a házassági eskü alatt, hogy „egészségben, betegségben”? Mi értelme van ennek az egész szentbeszédnek? Lófasz! Semmi! Lényeg, a lényeg, hogy felvillant bennem a remény egy kis sugara. Igaz, hogy a leletre az van írva, hogy végső stádiumban vagyok, de mi van, ha visszafordítható? Ha valahogy mégis van rá gyógymód, csak akarni kell? Ezért jöttem Sydneybe. Cameron McCain. Fogalmam sincs, mi történhetett vele az elmúlt tizenkét évben. Abban biztos vagyok, hogy remek orvos lett, és nagyon jól csinálja azt, amit kell. A magánéletéről fogalmam sincs, de egyenlőre nem nagyon érdekel. Remélem, hogy nem fog felismerni. Rengeteget változtam az elmúlt több, mint tíz évben. Amikor utoljára látott, az árnyéka sem voltam ennek a nőnek, mint most. Igazából azt kell mondjam, hogy akkor sokkal rosszabbul néztem ki. Tizennyolc éves voltam, amikor elváltunk egymástól, és én leginkább a húszas éveim második felében teljesedtem ki a volt férjem, James mellett. Hogy miért nem akarom, hogy felismerjen? Hát azért, mert rohadtul az első szerelme voltam én neki, és ő is nekem. Nekem senki ne mondja, hogy ezentúl úgy viszonyulna hozzám, mint egy normális beteghez. Szóval a kinézetemre visszatérve, maximum a szemem lehet, amiben fellelheti Lydiát, más nem igazán. Mióta előjöttek nálam a leukémia tünetei, tíz kilót fogytam le, és a bőröm fakó. Sápadt lett. A kórház felé igyekszem. Az interneten megnéztem, Cam mikor rendel. Nem tudom, hogy kell-e hozzá időpont, vagy ilyesmik, ezzel nem foglalkoztam, csak jöttem. Mikor beérek, a kijelölt osztály felé veszem az irányt, majd a recepciós felé megyek. - Jó napot! Dr. McCain rendelésére jöttem. – mondom neki egy mosoly kíséretében, mire ő fapofával mered rám. Te jó ég, ezeknek nincs itt életük, hogy ilyen búval baszottak? - Van időpontja? – kérdezi röviden, mire megforgatom a szemem. - Nincs. Figyeljen. Nincs időm arra, hogy heteket, hónapokat várjak egy-egy időpontra. Leukémiám van, bármikor feldobhatom a talpam, érti? – magyarázom neki, hátha megesik rajtam a szíve, mert hát azért mégis csak emberből van. - Maga szerint az összes többi szerencsétlennek nincs hasonló baja? Akik itt ülnek, mind valami halálos betegséggel néznek szembe, szóval tudok időpontot adni február 20-ára. - Február 20? Az több, mint egy hónap! Nem tudok várni addig. – Te jó ég, mi van itt? Felőlük meg is dögölhet az ember, nem foglalkoznak vele akkor sem. Most mi a fenét csináljak? - Rendben, akkor kérem azt az időpontot. – mondom kis habozás után, persze a fejemben már konkrét terv van arról, mit fogok csinálni. Nem fogok várni még másfél hónapot, abban biztos lehet mindenki! Miután elkérte az adataimat, és én majdnem rossz nevet mondtam, elindulok a lift felé. Szépen lassan, kimérten megyek, majd félúton fogom magam, és ájulást színlelek. Akkorát puffanok a földön, hogy szerintem az egész folyosó engem néz, de mit nekem még egy esés? Naponta egyszer legalább a földön kötök ki emiatt a szar miatt. - Nővér! Jöjjön gyorsan! – hallom a kiabálást, és aztán azt is, hogy több láb közeledik felém. - Hordágyat! – mondja, én pedig mozdulatlanul fekszem, és tűröm az apróbb pofonokat egy rezdülés nélkül. Ezután meghallom a recepciós ribi hangját, aki odakiabál az éppen ellátó ápolónak, miután felraktak az ágyra, hogy épp az előbb voltam nála, és leukémiám van. - Vigyük be McCainhez! – kis híján a levegőbe boxolok, hogy sikerült, de visszafogom magam, mert nem lenne túl hiteles az egész. Mikor érzem, hogy megindulunk a rendelő felé, megnyugszom. Nesze neked február 20! Rohadjon meg mindenki! - Sheila Morrison, 30 éves, leukémiája van. A pontos diagnózist nem tudjuk, most jelentkezett be, de kifele menet összeesett. – minden szót hallok, amit mondanak az orvosnak, a szemem még mindig csukva. Mikor Cameron megszólal, előtör bennem néhány emlék. A hangja még mindig olyan simogató, mint tizenkét éve. Akkor hát kezdjünk bele. Hirtelen kipattannak a szemeim, és a levegőt kezdem el kapkodni. - Hol vagyok?
Vendég
Vendég
»Hétf. Jan. 02, 2017 5:11 pm Keletkezett az írás
Sheila & Cameron
"Mert az első szerelmet sosem felejti el az ember, még ha régen történt, akkor sem..." * * *
A szememet dörzsölve és egy pohár, gőzölgő kávéval előttem próbálom átvészelni a napot. Már annyira kimerült vagyok, hogy azt sem tudom hirtelen, milyen nap és hányadika van és még csak meg sem erőltetem magam azzal, hogy a monitorom képernyőjére pillantva megnézzem a dátumot. Nem, elég ebből a napból! A titkárnőm számát tárcsázom kiélvezve, hogy egyetlen beteg sincs még bent nálam. A vonal egy darabig kicsöng majd Valerie hangja hallatszik a vonal túlsó feléből. - Igen, Mr. McCain? – Az idősödő nő hangja alázatosan, kötelességtudón cseng rég megszokott stílusa ellenére. - Valerie, legyen olyan kedves és mondja meg a várakozóknak, hogy az időpontok egy húsz perccel tolódnak mivel akadt némi elintéznivalóm – hazudtam mindenféle hezitálás nélkül. Kellett egy kis magányosan töltött idő, amikor nem a betegeim kartonját lapozva próbálom eldönteni további sorsukat. Úgy érzem, darabjaimra esem, ha nem tartok egy kis ebédszünetet. – Köszönöm! – zártam rövidre a beszélgetést és letettem a telefont. Az úgynevezett irodámban, ami tulajdonképpen egy vizsgáló, mindig is nagy figyelmet szenteltem annak, hogy minden a helyén legyen. Egészen idáig nem volt gond, minden szép rendben hevert vagy az íróasztalomon, vagy a szekrényben és a többi tárolásra szánt berendezés polcain. Az utóbbi két hétben viszont alig láttam ki az asztalon sorakozó orvosi leletek tömkelegéből, amiket még át kellett néznem. Nem volt egyszerű dolgom, nagy részüket otthon csináltam meg ugyan, de így is nem egy-kettő maradt hátra. Most, ebben a pillanatban ez a halom remek párnaként szolgált, habár nem éppen a legkényelmesebb volt, de a célnak megfelelt. Rákönyököltem a mappákra és pár percig pihentettem a szemem nem törődve a várakozó zajával és a betegek hosszú sorával, ami még rám várt. Hiába voltak időpontos betegeim, sokan nem tudtak elszabadulni később, így mit tehettem volna, belezsúfoltam két hétbe a legtöbb súlyos betegemet. Utólag visszagondolva nem volt jó ötlet, de így jártam. Szívesen pihentem volna még egy kicsit, de a váróban zajló morajlások után meghallottam, ahogy hordágyon tolnak be egy beteget hozzám. Amint tudtam kitártam nekik az ajtót ezzel megelőzve az ajtó előtti tolongást. - Rendben, itt jó lesz! – Utasítom a várakozók hadát és a nő felé fordulok. – Valerie, menjen és mondja meg a várakozóknak, hogy nagyon sajnálom, de úgy tűnik, egy kicsit tovább kell várakozniuk! – hátrafordulok, hogy megbizonyosodhassam arról, hogy a titkárnőm a feladatát végzi, majd mikor látom, hogy becsukódik az ajtó mögötte, megkönnyebbülök, de egyben kissé bosszankodok is, mert ez bizony a szünetem végét jelenti. Végig nézek a hordágyon fekvő Sheila Morrison-on. Első pillantás után még nem jöttem rá kicsoda is ő, de miután végül felismertem az ismerős vonásait, egy pillanatra elkerekedtek a szemeim. Megráztam a fejem, mintha csak meg akarnám magam dorgálni, majd újból őrá koncentráltam. Sheila-ra, aki most sokkal soványabb lett és törékenyebb. - Jól van, nincs semmi gond! – Suttogtam félig miután az eddig ájultan fekvő, múltamat felidéző nő hirtelen fel nem ült az ágyon levegőt kapkodva. – Az onkológián, a St. Claire kórházban van jelenleg! – kezeimmel fejét magam felé fordítottam és szemeit vizsgáltam, minden rendben van-e. Nem voltam már kezdő a szakmában és sejtettem, miután a pupilláját megvizsgáltam, hogy az iménti ájulás csupán egy kísérlet volt, ami szemmel láthatóan be is vált, arra, hogy előbb bekerüljön hozzám. – Nem ütötte meg magát nagyon? A feje jól van? – Érdeklődtem miután felmértem a terepet. – Cameron McCain vagyok, de szólítson csak Cameronnak! – Ajánlottam fel. Miután feltettem az iménti kérdéseket, hátrébb húzódtam és a gurulós székem, ami az íróasztalom egyik sarkán állt, odahúztam az ágy mellé s próbáltam nem törődni azzal a ténnyel, hogy nagy valószínűséggel az első szerelmem ül velem szemben. Az igazat megvallva, nem szerettem volna leégetni magam, mert már nem voltam benne biztos, hogy ő az. Régen volt már és eléggé elhalványult az emléke, de ugyanakkor nem tartom kizártnak, hogy ő az. - Miben segíthetek?
Kezdőlap 
