Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 20 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 20 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Pént. Júl. 14, 2017 8:20 pm Keletkezett az írás



A közös bakancslistán már úgy is évek óta ott virít, és egyébként is téma volt egy ideje, hogy ellátogassunk valamikor néhány napra Olaszországba, azok után pedig, hogy sikeresen túléltük és túltettük magunkat a szomszédainkkal való vacsorán, azt hiszem, keresve sem találhattunk volna jobb alkalmat. Pláne, mert mint a későbbi vizsgálatoknál kiderült, az a bizonyos teszt mégsem hazudott, így ha minden jól megy, hamarosan három fősre bővül kis családunk – végre! Terhesen azonban nem éppen kockázatmentes egy-egy hosszabb repülőút sem, ahogy azt is tisztában vagyok, hogy mennyi kényelmetlenséggel és kellemetlen mellékhatással jár az utolsó trimeszter... Gondolom, Maddie is szívesebben pihenne itthon, mint hogy a fél világot körbeutazza, így eszem ágában sincs kitenni mindennek... Kisgyerekkel meg pláne külön élmény az utazás, szóval... miért is ne mennénk, most, nyáron?
S ha pedig már a fél világot átutazzuk, hogy egy hetet eltöltsünk Velencében, és a környékbeli kis szigeteken, ahol az én üvegmániás feleségem hőn áhított üveggyárai, múzeumai és boltjai találhatók, akkor innen már végképp nem nagy távolság Angliába is beköszönni egy pár napra a szüleimhez és a húgomékhoz... Persze, volt róla szó, hogy Olaszországból is elég lesz néhány nap, de ki tudja, hogy mikor járunk megint erre? Másrészt pedig, ismertem már annyira a feleségem, hogy tudjam, gond nélkül eltöltünk egy hetet is a környéken úgy, hogy egy percig sem kell attól tartanunk, hogy unatkoznánk. Legalább a különféle üvegeken kívül mást is lesz idő megnézni.
És valóban... mind az olasz napok, mind a családi birtokunkon töltött napok olyan gyorsan elsuhantak, hogy mire észbe kaptunk, már megint a repülőtéren kerestük a tájékoztató táblán az Ausztráliába tartó járatunkat, hogy aztán visszatérjünk megszokott kis életünkhöz.  Nekem munka munka hátán, mint mindig, ha szabadságról térek haza, s bár tervben van, hogy valamit változtatni kéne, hogy több időt tudjunk együtt tölteni, de sajnos ez sem megy egyik napról a másikra...Igaz, az azért sokkal elviselhetőbbé teszi a sok munkát, hogy Madison is majdnem minden nap beugrik meglátogatni, hol csak néhány percre, hol úgy intézzük, hogy együtt ebédeljünk a szünetemben, ma azonban esedékes a következő vizsgálat... Szándékosan az utolsó időpontra írattam be az asszisztensemmel a mai napra, így legalább amiatt sem kell aggódnunk, hogy bárki más türelmetlenül várakozna még utána, nem... nyugodtan megbeszélhetjük a dolgokat, hogy utána akár együtt indulhassunk haza. Igen ám, azonban a reggel óta tartó hajtást én is érzem, így amíg várok, hogy Madison ideérjen, addig is az irodám ablaka előtt állva kortyolom a mai sokadik kávémat...
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Júl. 15, 2017 12:03 am Keletkezett az írás



Jerrynek próbálom nem mutatni, hogy mennyire be vagyok parázva ettől a terhességtől. Az első pár napban kifejezetten élveztem, a világ urának éreztem magam, de azóta szép fokozatosan telepedett rám a pánik. Alig két hét alatt lettem remete, alig mentem ki a házból, a lépcsőt ívesen kerültem, csak Jeremiah jelenlétében használtam. Akkor jött az utazás ötletével, ami végül is egészen jól sikerült. Mindent egybe vetve.
Mert hát végre elmentünk megnézni az üvegeket, még vettem is egy szép, metszett kristály pohár készletet. Meg egyet Jerry anyukájának is, ugyanolyat, hisz az olaszországi túra után őket is meglátogattuk. Tetszett a sok városnézés kettesben, a szép helyek, régi festmények, városok, kisutcák. Szerintem magamhoz képest nagyon keveset nyafogtam, ha érdekes boltot láttam meg, szóval mondhatni a vásárlási mániám is mérséklődött. Nagy lépések ezek! Na nem mondom, hogy nem vettem valami kis üveg csecsebecsét a nappaliba vagy a baba szobába, és rendeltünk egy kristály csillárt is az étkezőbe, de szerintem Jerry se bánta meg. Talán majd akkor ha már megérkezik.
Anglia még mindig hűvös, nedves, szürke ország. Az én homokos tengerparthoz és nagy, sárguló fűvel borított mezőkhöz szokott szememnek mindig is furcsa lesz, de mondhatni megszoktam ennyi év alatt. Izgatottan vártam a találkozást a Callaghan famíliával is, rég nem láttam őket, és mindig olyan közvetlenek, udvariasak és befogadók voltak velem. Szerettem őket, de nem véletlen a múlt idő. Amint megérkeztünk, éreztem, hogy valami megváltozott, még az ajándékainkat is furcsán fogadta Jerry mamája. A húga persze örült a baba holmiknak amiket a kisfiának hoztunk, de azért ő sem csacsogott annyit mint máskor, és az anyósom is távolságtartó volt velem.
Így aztán vártam is meg nem is, hogy haza induljunk. Jó volt újra otthon, a saját házunkban. Persze szerencsétlen páromnak még mindig sokkal több volt a munkája mint az optimális. Nem maradt rám, ránk túl sok ideje, de ezt is valahogy áthidaltam. Gyakran, szinte minden nap bementem hozzá ebédelni vagy vacsorázni, hogy legalább ébren is lássam őt néha napján. Nem hibáztatom, tudom, hogy neki sem jó ez így, inkább próbálok türelmes lenni, és támogatni ahogy csak tudom. A magam módján, mert azt szerintem ő is tudja, hogy távolról sem vagyok minta feleség. Teszem amit jónak látok, és ez néha jól sül el, néha pedig… na igen.
Most is, épp hozzá igyekszem. A kocsit letettem a kórház parkolójában, és egy zacskó meleg, cukrozott fahéjas mandulát ropogtatok. Láttam egy kis bódét nem messze innen, és nem tudtam ellenállni neki, gondoltam miért ne? Nem vérvételre megyek, az ultrahangot már csak nem zavarja meg ez a kis mandula! Jókedvűen kopogok, de egyből be is nyitok. Már az asszisztens is hazament, csak az én szerencsétlen párom húzza még itt az igát.
- Hahó! – köszönök rá, látom, hogy az ablakban ácsorog. Már ahogy a vállait tartja, abból tudom, hogy milyen fáradt. Remélem hamar végzünk és mehetünk haza, hogy pihenjen egy kicsit. Fáradtan sehol sem veszik hasznát, se itt a kórházban se én otthon, csak sajnálkozni tudok amiért szinte percenként ásítozik az ebédje fölött. Otthon legalább aludhat egy kicsit, és mellé bújhatok. Oda sétálok hozzá, és ha hagyja akkor puszival is üdvözlöm, hisz reggel óta nem láttam. Aztán a kis zacskót nyújtom felé, de gondolom már messziről kiszagolta a fahájas mandulát.
- Hosszú napod volt, ne tegyük át máskorra? – az ultrahangra célzok, de már előre tudom a választ. Nem halasztjuk el, de maradt még bennem annyi emberség, hogy megkérdezzem. Nem mondom, én is kíváncsi vagyok már, mert legutóbb amikor ultrahang vizsgálatot csinált én nem láttam az ég világon semmit sem a monitoron. Talán majd most!
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Júl. 15, 2017 10:49 pm Keletkezett az írás



Úgy tűnik, fáradtabb vagyok, mint gondoltam, vagy csak túlságosan belefeledkeztem a műszakváltás után hazafelé masírozó dolgozók látványába, ahogy egyik parkolóhely a másik után szabadul fel. Fel sem tűnt, hogy nyílik a rendelőm ajtaja, csak amikor meghallom Madison hangját, rezzenek össze egy kissé a hangja hallatán.
- Maddie? Szervusz, szívem. Ne haragudj, nem is hallottam, hogy már itt is vagy. Az előtted lévő páciensem visszamondta az időpontját, én meg egészen belefeledkeztem a kávémba. – emeltem meg kissé az emlegetett porcelánt, miközben én is elindulok felé, hogy köszöntsem, meg a puszit követően magamhoz öleljem pár pillanatra legalább, ha egész nap nem láthattam. Tudom, ne nyavalyogjak, nemsokára úgy is indulunk haza.
- Az ötlet nem lenne rossz, kár, hogy a többi napom sem rövidebb. Hétvégén meg inkább otthon maradnék, ha nem gond. – húztam el a számat, mert az egy dolog, hogy így terveztem, és előreláthatólag nincs egy páciensem sem, akinek hétvégén lenne esedékes a szülés, igaz, attól még alakulhat úgy, hogy mégis be kell jönnöm... szép is az orvosok élete!
- Mesélj, hogy telt a napod? Történt valami érdekes? Addig meg nyugodtan helyezd magad kényelembe, aztán hadd lássam, mi a helyzet a legutóbbi vizsgálat óta. – intettem a fejemmel a vizsgáló felé, igaz, mielőtt még elindulhatott volna, loptam néhány szem mandulát, ha már olyan ínycsiklandozó illata volt, csak még jobban emlékeztetett arra, hogy vészesen közeleg a vacsoraidő is.
- Egyébként változott bármi a legutóbbi vizsgálatok óta? Rosszullét, hányás, fejfájás, fáradtság, fájások, vagy bármi említésre méltó? – kérdeztem vissza, miközben előkészültem a vizsgálathoz, hisz bár egy fedél alatt laktunk, de attól a nap nagy részét külön töltöttük, ha meg mégsem, akkor is az idő nagy része alvással telt, részemről legalábbis biztosan... másrészt pedig, idő közben már én is realizáltam, hogy talán mégsem lesz olyan egyszerű csak az orvosaként, és nem a férjeként viselkedni, mint azt eleinte hittem. Talán nem is lehet teljesen szétválasztani a kettőt, lehet, hogy nem is kell, mindenesetre még keresgélem azt a bizonyos arany középutat, ha meg valami nagyon Madison ellenére lenne, csak szól... vagy látom rajta, gondolom.
- Nos, mivel múltkor már a vizsgálatok nagy részét megcsináltuk, így azokat még egyszer nem szeretném, a kórtörténetet meg a családban előforduló betegségeket is átbeszéltük, fizikailag is minden rendben volt, így mára csak egy ultrahangot terveztem, biztos ami biztos, minden rendben halad-e. Szólj, ha kezdhetjük. – ültem végül le mellé, várva, van-e bármi egyéb kérdés-kérés-óhaj-sóhaj, aminek szeretne hangot adni?
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Hétf. Júl. 24, 2017 12:11 am Keletkezett az írás



Próbálom titkolni előle, hogy mennyire nehéz ez a helyzet nekem. Mióta kibékültünk, próbálnék közös programokat szervezni és törődni vele… jóvá tenni azt az évekig tartó nemtörődömséget és hanyagolást, a gonoszkodásaimat. Nem könnyíti meg a helyzetemet az, hogy alig látom, és amikor otthon van, olyankor is sokat alszik hiszen fáradt. Persze, tudom, hogy egy főorvos élete ilyen, nem is vártam mást, nem voltak illúzióim. Igazából nem is kell megmenteni a kapcsolatunkat mert jól működik, főleg mióta ez a kis mogyoró kibélelte a hasamat néhány hónapra. Csakhogy én azon szoktam kattogni, elég sokat, hogy nem akarok olyan lenni mint mikor elhagyott. Eszemben sincs hisztizni, se fölöslegesen vitatkozni csak azért mert unatkozok. Inkább elfoglalom magam a lehetőségekhez képest értelmesen. Még mindig járok a csoportba is, és az árvaházi gyerekeket is rendszeresen látogatom.
De a mai az nagy nap! Indulás előtt már összekészítettem a vacsorát, illetve szépen előkészítettem az alapanyagokat, hogy mire Jerry vesz egy gyors zuhanyt már asztalon is lehessen. A sütőben lassan, hat óra alatt sütöttem meg egy szép darab húst, ami már szálaira szétesik. Most egy finom mártásban pihen, hogy néhány zöldséggel, salátával és a házi majonézes mustáros kencével finom húsos szendvics legyen belőle. Remélem örülni fog neki, máskor is csináltam már ilyet és nem volt rá panasz.
Olyan furcsa így, hogy csak a szomszéd rendelőnél várakoznak. Pedig látom, hogy többen is vannak, és néhány kismama morcos pillantásokkal dob meg amikor csak úgy besétálok a főorvos rendelőjébe, de igazából nem sajnálom őket. Nagyon sokan akarnak a férjem betegei lenni, de képtelenség lenne mindenkit elvállalnia. Jó lesz nekik a másik nőgyógyász is, nem kell így bámulni rám.
- Semmi vész. Én jöttem korán. – mosolyodok el, amikor megölel. Igaz csak pár perccel előbb érkeztem, de ezt remélem elnézi nekem. Egy kicsit izgatott vagyok az ultrahang miatt. Most talán jobb lesz mint múltkor. Akkor a hangyafocin kívül én semmit se vettem észre. Ugyan Jerry beszélt valami kis pontról és láttam a szemeiben a boldogságot, arcán a lelkesedést de csak annyit tudtam válaszolni arra a kérdésére, hogy látom-e, hogy „aha”… francokat. Semmit se láttam, és ez kissé elszomorít hiszen mégis csak az én babám is, szeretném már én is látni.
- Egy teljes hétvége otthon? Ó, uram, ön túl nagylelkű velem, meg se érdemlem! – kuncogok, és remélem talán kicsit jobb kedvre derül. Lopva simítok végig a karján, ha nem a rendelőben lennénk vagy legalább nem a vizsgálat előtt, alaposan megölelgetném. Remélem jelent neki valamit, hogy én otthon várom, illetve… hogy én várom otthon.
- Dobby megtanulta a nevét. – újságolom büszkén. Bár eleinte kicsit féltem tőle, de feltettünk rá egy kis nyakörvet. A kerítésben érzékelők vannak, és ha megpróbál átmenni rajta, akkor egy kis csípés szerű valamit csinál vele a nyakörv. Nem nevezném áramütésnek mert kipróbáltam magamon is, inkább ahhoz hasonló amikor a kezedre fröccsen valami meleg dolog. Nem vészes, nem tennék rá semmit ami komoly fájdalmat okoz. Azóta viszont vígan nyargalhat a kertben, hempereg a fűben és nem kell attól se tartani, hogy lelécel. – Amikor hívtam be a kertből, egyből már jött is. Szerintem felfogta, hogy hogy hívják. Nálad volt valami érdekes?
Szépen leülök, és amennyire lehet, kényelembe helyezkedek. Direkt olyan ruhát vettem fel, hogy ne kelljen nagyon vetkőzni meg ilyesmi. Azt a részét nem szeretem. Mármint szívesen vetkőzök Jerry előtt, nem erről van szó. De inkább otthon, nekem ez a rendelő valahogy… ez az ő munkahelye, itt mindig olyan kényelmetlen nekem bármit is levenni.
- Szivem… ugye tudod, hogy együtt élünk? – nézek rá hitetlenkedő arccal. Remélem csak valami kóbor rutinból tette fel ezeket a kérdéseket. Minden délelőtt szoktam hányni, de ezt tudnia kell. Amikor nincs otthon, olyankor elmondom neki, mert elég parázós vagyok, szinte naponta kell megnyugtatnia, hogy a hányás, levertség, fáradtság mind normális dolog. Ezeken a tüneteken kívül viszont semmi, mármint oké, többet eszek és magam is megdöbbenek rajta, hogy milyen sok folyadékot iszok, de semmi említésre méltó vagy kóros elváltozás nincs. Esetleg az a néhány kiló főként derék és csípő tájékon, ami miatt már nem jönnek rám a nadrágjaim. Se a melltartóim ha már itt tartunk. – Híztam három kilót. – bököm ki végül a "jelentős változást" és vonok vállat egyszerre, mintha nem lenne jelentősége. Másnál nem is lenne, de én eredendően alulról vertem az ötven kilót, nálam az ilyen mértékű hízás annyira szemet szúr mint másnál öt-hat-tíz kiló.
Remélem nem fog leszúrni mert már ilyen hamar megkezdtem a gyarapodást, de valahogy folyton tudnék enni. Régen napi jó ha egyszer nyammogtam valamit, ő szoktatott rá a rendszeres étkezésre. Most meg már nem elégszek meg a salátákkal, húst kívánok és tápláló kajákat. Nem tudom mi a jó, hogyan viselkedik egy jó kismama. Én csak azt tudom, hogy vigyázok magamra, nem lépcsőzök, nem vállalok fölösleges kockázatot, sok vizet iszok és jókat eszek. Ez már csak nem olyan nagy baj?
Kigombolom az ingemet, és most már tényleg kényelmesen elhelyezkedek. De egy kérdés szöget üt a fejemben.
- Ugye ma csak a hasamat ultrahangozod, nem fogod használni azt az izét? – még a hideg is kiráz attól a micsodától, attól a hüvelyi ultrahangtól vagy mitől. Nem szeretem mert hideg és kényelmetlen, és a legkevésbé sem normális dolog szerintem, ha a férjem ilyen izéket használ rajtam. A múltkor hagytam, mert nem voltunk még biztosak abban, hogy terhes vagyok-e, minden rendben van-e, de én most azt részemről kihagynám. Amúgy is már jól elhelyezkedtem, nem nagy kedvem van felkelni és levenni a nadrágot is. Inkább egy szem mandulát kezdek el ropogtatni, mint aki moziban van, és felváltva nézek a páromra és a monitorra.
- Tudom, hideg lesz. – vigyorodok el, mert már kiszúrtam a zselét amivel a múltkor is összetrutymózta a hasam. Remélem ma már nem bújkál majd előlem az a kis babszem, vagy nagyon csalódott leszek és nem is fogom elhinni, hogy ott van bent a pocakomban. – Mikor fogom érezni ahogy mozog? És te mikor fogod őt érezni? – lenne még vagy ezer kérdésem, neki nyilván triviálisak, naponta huszonötször mondja el a pácienseknek. De én még sose kérdeztem ilyesmit, még nem is mertem eljátszani ezekkel a gondolatokkal mostanáig.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Aug. 05, 2017 7:04 pm Keletkezett az írás



- Az nem baj, sőt... most még jól is jött ki. Annyival előbb megyünk haza. – mosolyodok el, miközben magamhoz ölelem, egyébként sem szeretem azt, ha késnek – nem csak a betegeim, másoktól sem, hisz ha én veszem a fáradtságot, hogy időben megjelenjek valahol, akkor a többiekből is elvárom. Arról nem is beszélve, hogy sokszor, akaratlanul így is megcsúszunk néha a betegekkel, az előzetes időpontok ellenére is.
- Igazad van, valóban nem. – értek egyet vele, ám mielőtt még szívrohamot kapna itt nekem, vagy megsértődhetne, folytatom is – Igazából megérdemelnéd, hogy több időt töltsek otthon, ne csak ilyen keveset, mint most. – húztam el a számat, arról nem is beszélve, hogy az otthon töltött idő nagy részét is alvással töltöm, és valljuk be, az úgy nem igazán izgalmas... Majdnem, mint ha non-stop egyedül lenne itthon. Ha eleinte volt is ellenvetésem az ellen, hogy macskát tartsunk, azért így utólag már örülök neki, hogy megtartottuk a kis szőrgombócot, ha mást nem, legalább egy kicsit kevésbé érzi magát a feleségem egyedül. Na tessék, csak említeni kellett!
- Tényleg? Na, ez jó, ideje volt már. Arra azért kíváncsi lennék, hogy ha én szólítom, akkor is hallgat rá, vagy csak neked hajlandó? – gondolkozok hangosan, mert nem vagyok egészen biztos benne, hogy ennyi értelem szorult abba a kis macsekba, de inkább nem becsülöm le... Amint hazaérünk, majd kipróbálom én is – igaz, ha nem karmolja szét a kedvenc ingjeimet, akkor csak megleszünk valahogy. Elég nagy az a ház.
- Érdekes, nos, lássuk csak... unatkozni nem unatkoztunk ma sem. És... néha félelmetes, hogy milyen... buták az emberek. – keresem a megfelelő szót, miközben a tekintetemet hitetlenkedve az ég felé emelem – Ma például volt egy páciensem, aki kiverte a balhét azért, mert hatástalan volt a gyógyszer, amit felírtam neki, és kiderült, hogy babát vár. – dörgöltem meg fáradtan a halántékomat, miközben meséltem – Persze aztán kiderült, hogy a gyógyszerrel semmi gond nem volt. Miután utánanéztünk a nyilvántartásban, kiderült, hogy az utóbbi adagot három hónapja írtam fel neki... és még mindig nem fogyott el, mert azt hitte, akkor is ugyanúgy hat, ha mindig csak szeretkezés előtt vesz be egy-egy szemet előtte. Hihetetlen, mi? De vannak ilyene emberek... – tudom, megtanulhattam volna már, hogy az emberi hülyeség határtalan, de gondolom, ezek után már Madison is kevésbé csodálkozik azon, hogy miért vagyok ilyen fáradt majd’ minden műszak végére.
- Igen életem, tudok róla, de attól még igaz, hogy még a macskánk is több időt tölt veled, mint amennyit én tudok mostanság. Rutinkérdés, tudod, muszáj megkérdezni. – vonok vállat, a válaszát pedig betudom annak, hogy a szokásoson kívül semmi új tünet nem jelentkezett, hála az égnek. Így sem lehet egy leányálom, de már úgy is elmondtam nagyjából félmilliószor neki, hogy kitartás, ha szerencséje van, nemsokára elmarad a hányás, meg a reggeli rosszullétek... igaz, helyette majd jön más, de egyszerre csak egy problémát, nem igaz?
- Helyes, csak így tovább. Azért arra kíváncsi vagyok, hogy a 9. hónap végére mennyit fog mutatni a mérleg. – mosolyodok el kíváncsian, mert hiába, mindig is ilyen vékony alkatnak ismertem, szerintem elképzelni sem tudnám kerekdedebben, ha nem látnám.
- Az igazat megvallva, az többnyire tisztább képet ad, amíg ilyen pici a magzat, de tudom, hogy mennyire nem szereted, úgyhogy először megpróbálom a hasi ultrahangot. Amilyen vékony alkat vagy, remélhetőleg az is elég lesz. Ha meg nagyom reménytelen, akkor marad a hüvelyi. – felelek a kérdésére. Persze ha másfél, vagy kétszer ennyit nyomna, mint most, akkor eleve esélytelen lenne, olyan vastag lenne a hasfal, de majd meglátjuk... inkább az ultrahanghoz használatos zselé felé nyúlok, bólogatva.
- Igen, de csak egy kicsit. Annyira talán nem vészes. – magyarázok, miközben felviszem a hasára, és beüzemelem a szükséges masinát.
- Hm, ez jó kérdés. Mocorogni már egészen hamar elkezdenek, de többnyire a 18-20. héttől szokták érezni őket a kismamák. Ha előtte érzik is, sokan még nem ismerik fel, hogy ez a baba... Utána viszont egyre többet és egyre erőteljesebben ficánkolnak, ahogy nőnek, és egyre fogy a hely odabent. Hogy én mikor fogom őt érezni... ez is változó, de valamivel később. Úgy a 25-30. hét környékén... – gondolkozok hangosan, persze azt nem kell mondanom sem, hogy nincs két egyforma ember, így pontosan lehetetlenség lenne megmondani, a legtöbb, amit tehetünk, hogy várunk.
- Te jó ég, úgy várom már! Bár ott tartanánk már... Igaz, úgy tapasztaltam, hogy amilyen nagy öröm eleinte a kismamának, később annyira fárasztó és kényelmetlen is. Várod már? Mármint nem a kényelmetlenségeket,
hanem hogy érezd a mozgását.
– bukik ki belőlem, mielőtt még bekapcsolnám a monitort, majd nekikezdenénk a munkának.
- Azt hiszem, hogy jó lesz... –dörmögöm az orrom alatt, miközben elkezdem Madison hasát vizsgálni, a tekintetem pedig a monitorra tapad, ahogy a feleségem által csak „hangyafocinak” becézett folt- és ponthalmazból megpróbálom kivenni a lényeget. És meg is találom azt a bizonyos kis foltot, amit – akit – én keresek, igaz, mielőtt még megszólalhatnék, valami furcsaság szemet üt nekem... A homlokomat ráncolva, koncentrálva pillantok hol a kedvesem pocakjára, hol a monitorra, miközben állítgatok ezt-azt a képminőségen, majd megint...
Magam sem akarom elhinni, ám akármennyire is nézegetem, ez bizony nem egy, hanem kettő... s minél tovább nézem, annál biztosabb is vagyok benne, igaz, megszólalni még mindig nem sikerült, csak az arcomon átsuhanó érzelmek kavalkádja és a nyugtalan viselkedésem lehet az, ami Madisonnak is szemet szúrhat.
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Aug. 12, 2017 12:08 am Keletkezett az írás



- Akkor siessünk, már vár a vacsi és egy kis meglepi is neked. – tudom, hogy fontos neki a pontosság. Megtanultam már, hogy időben elkészülök én is, ha valahová megyünk. Soha nem volt még, hogy késve érkeztünk volna bárhová is. Ami a meglepetését illeti, remélem nem gondol nagy dologra. Régen, még amikor összeköltöztünk egyszer egész maratont tartottunk a Harry Potter filmekből. Aztán a Gyűrűk Ura és a Star Wars következett, meg mindenféle olyan mozifilmek, amik több epizódból állnak. Vettem mazsolás drazsét, és pattogtatok majd kukoricát, hogy a nappaliban a kanapén elhemperedve megnézzünk majd egy filmet úgy mint régen.
Úgy gondolom, hogy talán ezekkel a dolgokkal is nyugodtabb lesz az otthonunk, újra és még jobban megtelik szeretettel. Igyekszem, hogy mire majd a csöppség érkezik, minden készen álljon arra, hogy család legyünk, csak mi hárman.
- Majd csak jobb lesz. – próbálom vigasztalni. Katasztrófa ez a helyzet, és csak reménykedhetünk, hogy javulni fog, és találnak végre a „gyermekáldás részlegeken” dokit. Vagy kialakítanak néhány lakást a kórházban, hogy meglegyen az együtt élés örömének illúziója. Csak azért nem érzem különösebben a magányt, mert Dobby rettentő sokat sündörög körülöttem. Nem valami okos jószág, az is vagy két-három hónapjába telt, hogy megtanulja a nevét. Mint mondtam, nem az eszéért fogják elrabolni.
- Ki kell próbálni. Bár tény, hogy kaja volt a kezemben szóval… mondjuk inkább, hogy valószínűleg megtanulta a nevét. – kuncogok egy kicsit miközben próbálok elhelyezkedni a vizsgálathoz, ami már most sem egyszerű. Valószínűleg azért mert sosem rajongtam érte. Csak hallgatom, hogy milyen napja volt, és egyre kerekednek a szemeim. Hát vannak hülye emberek, és akkor még finoman fogalmaztam. Hogy gondolhatta az a nő, hogy egy darab bogyó majd megvédi? És az ő marhaságáról miért szerencsétlen férjem tehet? Amilyen precíz, biztos vagyok benne, hogy elmondta nem egyszer, nem kétszer, hanem legalább ötször, hogy mégis hogyan kell szedni azt a gyógyszert. Nem irigylem, egyáltalán nem. Csoda, ha olyan mint egy zombi mire hazaér?! Félve merek csak rákérdezni arra, ami ebben a szituációban igazán érdekelne.
- És… lehet már tudni, hogy megtartja-e? – számomra nem lenne kérdés, de az ilyen buta emberek tán jobb ha mégsem vállalnak gyereket. Én szeretnék babát, és már most imádom ezt a kis emberkét a hasamban, de talán az a lány aki szedte a gyógyszert csak épp nem jól, szóval ő nem biztos hogy szeretné.
Mikor a vizsgálat előtt felteszi a rém hülye kérdését nem tudom mire véljem. Hiszen tudja, látja, hogy hogy vagyok. Máskor még azt is tudja, hogy milyen a ciklusom, mikor minek kell történnie a szervezetemben, most meg azt nem veszi észre ami az orra előtt zajlik? Kis túlzással minden reggel és fél délelőtt mindent kihányok ami csak mozdítható bennem, ettől kimerült leszek és bőgök nagyjából délutánig. Akkor meg nekiállok össze-vissza enni mindenfélét, ami csak a kezem ügyébe kerül azt már falom is. Este tízig, amikor jön a bőgés amiatt, hogy milyen mohó voltam és fáj a hasam. És már most hízok. Ez már csak feltűnt neki?!
- Nem tudom… azért remélem nem jön fel túl sok kiló. Vagy ez normális még? – fogalmam sincs, hogy mások hogyan terhesek, mi az átlagos és mi a normális. Nem akarok mindenféle csoportokba írogatni se blogokat olvasni. Tutira másképp érzem magam mint a többiek, mindenki más, és nem akarok pánikba esni csak azért mert az én testem másként működik. Azt mindenesetre sejtem, hogy Theo kíváncsi rám pocakkal, hiszen soha az életben nem voltam pufók.
Annak kifejezetten örülök, hogy elég a hasi ultrahang is, így nagy lelkesen ropogtatom az édes magokat.
- Nem is volt olyan hideg. – lehetetlenség leplezni az izgatottságomat. Még be se kapcsolta a műszert de már bámulom is a monitort. Vajon megint csak egy pici pötty lesz? Megint nem fogom látni? Vagy most végre én is kiveszem a zsizsiből a lényeget?
- Szóval… még néhány hét és akár már érezhetem is ahogy mocorog? és aztán te is? – teljesen ledöbbenek. Egyszerre izgalmas és félelmetes ebbe belegondolni. A pöttöm kis baba itt fog rúgkapálni bent a hasamban… bámulatos! És ijesztő. Sokkal jobban kell vigyáznom magamra és rá is. Odáig még soha nem jutottunk el, hogy érezzem is ezt a pici életet.
- Várom, igen. Csak olyan hihetetlen ez az egész. – próbálom visszafogni magam egy kicsit, elvégre mégis csak vizsgálatra készülünk. Látom és érzem, hogy mennyire izgatott ő is. Ezekért a pillanatokért megérte bevállalni ezt az egészet. Tényleg sokkal hamarabb kellett volna már nekünk ez a csöppség, főleg, hogy Jerryt ennyire boldoggá teszi. Elég csak ránéznem.
- Oké. – örülök, hogy jó lesz ez is, és nem kell a hüvelyi ultrahang. Utálom, nem tehetek róla, egyszerűen utálom. Eleinte nézem én is a monitort de megint nem látok rajta semmit. Csak ahogy a pacák váltakoznak, fekete foltok, szürke foltok… nem mondanak nekem semmit, nem látom a kisbabánkat. Csalódottan fordítom el a fejem, és várom, hogy Jerry elkezdje mondani, hogy mi újság odabent mint a múltkor.
De hallgat. Csak néz, állítgatja azt az izét és hallgat. Látom, hogy valami nem tetszik neki, valami nem normális dolgot lát. Azonnal megfagy az ereimben a vér, és komoly erőfeszítés egyáltalán lélegezni is. Baj van? Egészséges a pici? Szólaljon már meg!
- Theo? – alig találom a hangom, felváltva nézem hol őt hol a monitort az ájulás határán. Miért nem mondja már, hogy mi van?! – Theo, egészséges? A baba egészséges, ugye? Mondd már kérlek! – kezeimet tördelem aggodalmasan, és belül csak fohászkodok, hogy minden rendben legyen. Nem akarom elveszíteni ezt a babát, nem veszíthetjük el mert abba biztosan belehalok!
Csak nézem és nézem az elsuhanó pöttyöket a monitoron míg Jerry ki nem merevíti a képet. Látok rajta foltokat. Két kis furcsa, babszem és baba forma keveréket. Kettőt. Eddig egyet se láttam most meg mindjárt kettőt?! Az a szeme lenne? Vagy a keze? Fogalmam sincs mit látok, és ez szörnyen bosszantó. Nem várok egy percet se tovább, csak feltápászkodok, felülök a székben és leteszem a lábamat is a talajra. Ha valami baj van, jöjjön inkább a hüvelyi ultrahang és járjunk a végére, mert nem bírom tovább ezt a bizonytalanságot!
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Aug. 19, 2017 10:20 pm Keletkezett az írás



- Meglepetés? Nocsak, most teljesen felcsigáztad a kíváncsiságomat. El ne áruld, hogy micsoda!– csillant fel a tekintetem, akárcsak valami kisgyereknek, amikor meglepetés kerül szóba... pedig ha sejteném, hogy hamarosan pont olyan meglepetés érkezik, amire egyikünk sem számít, és aprócska mérete ellenére mégis életem egyik leghatalmasabbika lesz...!
Így viszont már eggyel több okom van arra, hogy iparkodjunk, és mielőbb letudva a vizsgálatot hazafelé induljunk. Szerencsére nem is volt más mára, csupán az ultrahang, a legutóbbi látogatás alkalmával mindent elvégeztünk, és emellett a plusz vizsgálat mellett is csak azért döntöttem, hogy jobb képet kaphassunk az ultrahang során, s mindketten tökéletesen meggyőződhessünk arról – s megnyugodhassunk, minden a legnagyobb rendben halad.
- Abból kiindulva, hogy sokkal rosszabb már úgy sem lehet, kizárásos alapon csak jobb lehet. A kérdés csak az, hogy mikor? – próbáltam némi iróniával elvenni a szomorú valóság élét, igaz, lassan tényleg ott tartunk, hogy már csak beletörődve, kínunkban röhögünk az egészen... és dolgozunk, látástól vakulásig. Bár ha ilyen ütemben folytatódnak a dolgok a későbbiekben is, kíváncsi vagyok, vajon meddig fogják bírni a dolgozók, és mikor kezdenek el hullani az emberek a kimerültségtől? És akkor mihez kezd a kórház, ha orvosok nélkül marad?
- Ó, az étel nagy úr. De majd leteszteljük, ha hazaérünk, rám is hallgat-e a kis kópé, vagy csak a ház asszonyára? – mosolyodok el, mielőtt némileg vonakodva, de csak mesélnék a napomról... tudom, hogy Madison kíváncsi rá, hogy nem egyszer véltem már felfedezni a csalódottságot a tekintetében, amiért két-három szóval letudtam a kérdését. Köt az orvosi titoktartás, így kétszer is át kell gondolnom, bármit is mondok neki a betegeimról, de így, név nélkül talán nem lehet nagy baj belőle, ha nem tudja kihez kötni.
- A dolgok jelen állása szerint nem szeretné megtartani, teljesen fel volt háborodva a történtek miatt... de mivel szerencsére attól szigorúbbak a szabályok, mintsem eldöntse, és már feküdhetne is a műtőasztalra, így ha szeretné véghez vinni a döntését, az is legalább néhány nap... nem kevés papírmunka és tájékoztató óra meghallgatása az egyéb lehetőségekről. Amilyen sokan szeretnék elvetetni a magzatot első körben, meglepően sokan végül mégis megtartják... és felnevelik, vagy örökbe adják inkább. – teszem hozzá, miközben a vizsgálathoz készülök elő. Hiszen hány párnak nem lehet gyereke...! Bele sem akarok gondolni abba, hogy ha Madison nem lépett volna túl a terhességgel kapcsolatos félelmein, vajon mi is itt kötöttünk volna ki egyszer? Vagy idáig se jutottunk volna el? Mindegy is, az már nem a mi gondunk, hála az égnek...
- Ne aggódj, szívem, ez még normális. Ha nem lenne az, úgy is mondanám. Vagy ha ártalmas lenne az egészségedre. – tettem hozzá kiegészítés gyanánt, miközben nekilátok a vizsgálatnak, a gép beüzemelve, a zselé is felkerült a kedves pocakjára, amikor pedig biztosít arról, hogy még sem volt olyan vészesen hideg, csak gyengéden elmosolyodok.
- Bizony! Hihetetlen, nem igaz? Lehet, hogy soknak tűnik az a kilenc hónap, de gyorsan el fog ám repülni! Kivéve talán az utolsó egy hónapot, olyankor már inkább nyűgösek az anyukák is a sok fizikai kényelmetlenség miatt, no meg ki az, aki nem szeretné végre a kezében tartani a gyermekét? – kérdezek vissza költői kérdés gyanánt, s csak egy bólintással nyugtázom a dolgot, hogy ő is várja. Reméltem is!
- Hát még én... ha tudnád, te jó ég. – már látom magunkat előre, szerintem Madison agyára fogok menni, annyit fogom a gömbölyödő pocakját simogatni a következő hónapok során. Sokkal tovább azonban sem a jövőbeli fantáziálgatással, sem pedig a vidám csevegéssel nem jutok, ugyanis a monitort nézve magam sem akarom elhinni, amit látok... ennek okán pedig újra állítgatom a gépet, ellenőrzök mindent, amit lehetséges, még a szemeimet is megdörgölöm, hátha csak a fáradtság űz csúf tréfát velem... ám úgy tűnik, igaz, amit látok, ám annyira letaglóz a nem várt hihetetlenségével, hogy kell egy kis idő, amíg rátalálok a hangomra. Hála a feleségemnek érte, amiért a kétségbeesett hangja visszaránt a valóságba.
- Igen, igen, egészségesnek tűnik, nem azzal van a gond... – köszörülöm meg a torkom – Vagyis... nincs is vele gond. Egészséges. Mind a kettő. Úgy néz ki, hogy ikrek lesznek... el tudod ezt hinni? – mutatom a monitoron a két foltot, ami az embriókat jelöli, mielőtt Maddie felé fordulnék – vajon hogy fogadja a hírt?
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Szept. 02, 2017 5:22 pm Keletkezett az írás



- Eszemben sincs! Én jól tudok titkot tartani, csak gondoltam izgulj egy kicsit. – imádom, amikor ilyen gyermeki izgalommal csillan a szeme. Az én nagy, erős, komoly, főorvos férjem aki attól a szótól, hogy „meglepetés” teljesen extázisba kerül. Remélem a gyerekünk szemében is majd ilyen boldog fényt láthatok majd, ahányszor csak ránézek. Az aztán több lenne, mint amiről álmodni mertem.
Hálás lehetek Jerrynek, hogy a múltkor az összes létező vizsgálatot megcsinálta. Csak azért, hogy megnyugodjunk, más kismamának nem biztos, hogy soron kívül ennyi mindent elintézett volna. Csak azt tudtuk abban a néhány napban, hogy valóban várandós vagyok, de míg minden egyes papír meg nem érkezett addig nem beszéltünk arról, hogy hogyan tovább. Nem tudtuk, hogy egészséges-e, vagy elveszítjük. Jerry se volt hajlandó mondani egy szót sem, csak amikor már száz százalékig biztos volt, hogy megnyugodhatunk. És most is, annak ellenére, hogy tömve van betegekkel, és bizonyára szívesen pihenne már egy kicsit, még megvizsgál minket. Szerencsés vagyok, hogy így gondoskodik rólam és a piciről, néha már én is úgy érzem, hogy ezúttal minden rendben lehet.
- Jobb lesz most már hamarosan. És ha itt nem is lenne jobb a helyzet, otthon azért hamarosan minden sokkal jobb lesz! Talán ez segít kibírni, hm? – persze, hogy nem jó most neki. De reménykedek, hogy azért sikerül őt boldoggá tenni. Amióta csak úgy döntöttünk, hogy újra kezdjük, én azon vagyok, hogy így legyen.
Csak mosolygok, hogy tesztelni akarja a macskát. Nem egy okos jószág, leginkább csak a hasa foglalkoztatja. Vettem neki egy cica pecát is, egy kis bot végén van egy játék egér, hosszú madzagon. Imádja kergetni, én pedig imádok vele játszani. Ma vettem neki egy kis macskabútort, kaparó fa, kosárka, puha bélelt doboz… a nappaliban helyeztem el, szerintem ott jó helye lesz.
Megdöbbenek, az esettől amit a párom mesélt. De egy kicsit megnyugszok, amikor azt mondja van még esély rá, hogy megtartsa a lány a babát. Tudja, hogy én mennyire vágytam egy csöppségre, számomra teljesen felfoghatatlan, hogy hogyan is képes valaki egy ilyen kis csodát… eltűntetni.
- Hát, reméljük szeretni fogják, bárhová is kerül majd. – én gyakran elgondolkodtam az örökbefogadáson. Persze, tudom a saját gyerek más, és akinek van rá módja bizonyára szívesebben vállal saját gyereket, de én azt hittem nekünk nem lehet. Már majdnem bele is nyugodtam a dologba, amikor Jerry elhagyott, és a feje tetejére állt a világ. Most pedig már a saját babánkat várjuk, azt hiszem nincs okom panaszra.
- Rendben, akkor nem aggódok ezen. Végül is, mennyit hízhatok? Tíz, tizenkét kilót? Az nem olyan rettenetes, mármint nem hangzik annak. – amúgy nem vagyok valami nagyétkű, és azt hiszem sose voltam még ilyen pufók mint most. Nem mintha máris gömbölyödne a pocak vagy ilyesmi, de azért már bizony vannak változások. Kíváncsi vagyok Jerry meddig bír majd még átölelni, bár tény, hogy szép hosszú karjai vannak.
- Hát… én biztos nem fogom őt sürgetni, maradjon csak bent ameddig kell, ott biztonságban van. – nem mintha nem lenne biztonságban idekint, de talán az aggódó hangsúlyból a kedvesem is tudhatja már, hogy még mindig nem múltak el a félelmeim. Addig jó míg ott van bent, és csak akkor akarjon előbújni a pocakból, ha már eljött az ideje. Nem fognak érdekelni a komplikációk, azokra már felkészültem lélekben. Bármilyen komplikációt elviselek, csak ne kelljen azt átélnem újra… hogy a lábam közt csordogáló vérrel együtt az álmaim is elvesznek újra meg újra. Mikor Jerry éjjel ügyeletes, mostanában nem alszom jól. Rémálmaim vannak, mindig a rossz dolgokról álmodok, amik megtörténtek velünk. Erről nem szoktam beszélni neki, mert nem kell, hogy ő is fölöslegesen aggódjon. Bár tény, hogy lassan rám férne egy újabb látogatás valami csoda agyturkásznál.
- Azt hiszem, nagyon is tudom. Már várom, hogy a bababoltban az eladók agyára menj. – kuncogok halkan, miközben már a zselén csúsztatja a hasamon az ultrahangos készüléket. Hogy ne tudnám miket fog művelni! Biztos, hogy majd simogatja, bökdösi a hasamat, és amikor már végre tudjuk majd a kicsi nemét, az őrületbe fog kergetni, annyi marhaságot vásárol majd össze a gyerek szobába. Mert nem csak én vagyok ám vásárolgatós, ha valamibe belemerül, képes ő is megvenni minden kacatot.
Ezen morfondírozok, amikor látom, hogy valami nincs rendben. Nagyon nincs rendben, egyáltalán nem tetszenek az átsuhanó érzelmek az arcán. A legrosszabbra gondolok, mivel én nem látok mást csak pacákat, foltokat amiknek számomra semmi értelme. Egészséges?! Megvan mindene, mit lát, miért nem mond már valamit?! Kétségbeesetten kászálódok, az iménti idill mintha nem is lett volna. Még jó, hogy nincs rajtam az a szívhang figyelő micsoda (ugyanis azt mondta azt is kipróbáljuk ma, hátha már hallhatjuk a pici szívverését), mert az enyém túlzajolna minden más szívdobbanást. Egészen a sírás küszöbén kérdezem meg, hogy jól van-e a babánk, felkészülve a legrosszabbra is.
Aztán, azt hiszem sokkot kaptam. Vagy egy percig csak nézem amit mutat, tenyerem a monitorra szorítva, bámulom a foltokat. És látom. Látom őt. Őket. Hihetetlen, hogy ketten vannak! Annyira megkönnyebbülök, hogy nincs semmi baj, hogy észre sem veszem, de újra csak foltokat látok, és ez alkalommal a férjem is csak egy homályos paca. Kapkodó mozdulattal törlöm meg a szemeim, hogy tisztuljon a kép.
- Szóval minden rendben? És ketten vannak? – kérdezek rá még egyszer, de azt hiszem már olyan széles lehet a vigyorom, hogy egyik fülemtől a másikig ér. Kezdem felfogni, hogy mit beszélt. Ikrek! Álmomban se hittem volna, hogy annyi küzdelem után ekkora ajándékot kapunk! Felé nyúlok, szeretném átölelni, megosztani vele az örömömet. Ha hagyja akkor átölelem, olyan szorosan ahogy csak bírom. Nem törődök a zselével vagy azzal, hogy most összemaszatoltam vele.
- Annyira szeretlek! Nem tudom elhinni, hogy mindketten egészségesek, és… és ilyen szerencsések vagyunk, hogy ketten is vannak. – szipogok egy aprót, ahogy csapongok az érzelmek közt. Ikreink lesznek, két egészséges, csodálatos kisbaba. A mi babáink. Szeretném még látni őket, már végre értem miről beszélt az előbb. Bárcsak már itt lennének, hogy átölelhessem őket, megpusziljam a puha, illatos kis arcukat, apró ujjacskáikat megszámoljam újra meg újra. Azt hiszem, néha a jó emberekkel jó dolgok történnek. Talán nem véletlenül történt az a sok borzalom, hanem azért, hogy így tudjunk örülni ezeknek a pillanatoknak.
- Megmutatod őket újra? Kérlek! Szeretném látni, úgy szeretném Theo! – mint az óvodások mikor megpillantják a karácsonyfát a sok ajándékkal, úgy nézek felváltva rá és a monitorra. Nézzük meg a magzatokat újra és újra és hallgassuk meg hogyan dobog a szívük! Eddig visszafogtam magam, nem hagytam, hogy elragadjon a babavárás csodálatos érzése és izgalma, ezért most teljes erőből csapott le rám az anyai ösztön.
Az első izgalom hullám után kezdek egy kissé csillapodni, és csak a kedvesemet bámulom. Egy… pontosabban két darabka belőle, itt növekszik a szívem alatt. Nem hittem volna, hogy ilyen pillanatot élünk át egyszer. Elképzelni sem tudtam ilyen boldogságot akkor amikor megpillantottam először. Nincs kétségem, hogy soha senki más nem lesz az életemben, csak ő, hiszen ki mással tudnám átélni ezt a csodát? Ki más tudná, hogy ez milyen sokat jelent nekem, nekünk? Talán már a hormonok rakoncátlankodnak velem, de újra elöntenek a boldogság könnyei, csakhogy ezúttal hamar vissza is pislogom őket. A keze felé nyúlok, hogy megfoghassam.
- Édes, ugye most boldog vagy te is? Ugye? – persze hogy most is mint mindig ezen jár az eszem. Hogy boldoggá tudtam-e tenni, végre sikerült-e megadnom neki? Hiszen megígértem, az esküvőnk napján, hogy boldoggá fogom tenni… olyan sokáig vallottam kudarcot ebben, és elbuktam mint feleség. Csak remélni tudom, hogy most végre meg tudtam neki adni amire vágyott, hiszen ennél többet azt hiszem tényleg nem tudok adni. Végül is, egy gyerekért rágta a fülemet, és most kap kettőt is, remélem osztozik az örömömben ő is.
Vissza az elejére Go down

Jeremiah T. Callaghan

Jeremiah T. Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
39
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2017. Feb. 27.
▪▪ Korom :
42
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Szomb. Szept. 23, 2017 9:15 pm Keletkezett az írás



- Helyes, helyes! – bólogatok elégedetten, ha már kigürizem a belemet is, meg olyan nehéz természetű pácienseket fogok ki majdnem napi szinten, akiktől szívem szerint falnak mennék, legalább ennyi jó legyen a napomban. Igaz, már az is sokat dobott a kedvemen, hogy utolsóként Maddie érkezett a vizsgálatok miatt, azt pedig honnan is sejthetném, hogy hamarosan lesz itt még nagyobb meglepetés is, mint ami a sütőben vár otthon?
- Abszolút! – értek egyet vele. Nem azért, mert most olyan rossz lenne otthon, sőt, még inkább töltenék több időt vele, mintsem az irodámban, de belegondolni abba, hogy hamarosan valóra válik a régóta dédelgetett álmunk, és bővülhet a család, ez már tényleg szinte túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Ami meg a túlórákat meg a dupla, tripla műszakokat illeti, majd igyekszem a vezetőséggel valamit alkudozni arról, hogy vegyenek fel még néhány orvost, mert nagyon tarthatatlan ez a mostani állapot... Még úgy is, hogy „csak” ketten vagyunk, gyerek nélkül, és szinte csak aludni járok haza. Elég ideje tart már ez az állapot ahhoz, hogy bőven elég legyen belőle.
Miközben a feleségem előkészül a vizsgálathoz, én mesélek neki arról, hogy milyen ügyekkel is telnek a hétköznapjaim, találomra kiválasztva egy esetet... Szeretném azt mondani, hogy ritka az ilyen buta ember, de sajnos nem az első ilyen volt, és sejtem, hogy nem is az utolsó ilyen páciens, akivel orvosi pályafutásom során találkozok. Látom a Maddie arcán átsuhanó érzéseket, és sejtem, milyen gondolatok cikázhatnak a fejében, abszolút meg is tudom érteni. Azonban orvosként ezt volt az egyik legnehezebb elfogadni, sokszor hiába tudod jobban, hogy mi lenne jobb a betegnek, vagy melyik választás lenne a legoptimálisabb, a jogszabályok miatt kénytelen vagy elfogadni a döntését, még akkor is, ha teljességgel hülyeségnek tartod.
- Igen, reméljük. Igaz, attól nem félek, hogy ha végül az örökbeadás mellett dönt a nő, ne találna hamar egy szerető családra a baba, a legtöbben szívesebben fogadnak örökbe ilyen picit, mintsem néhány éves kisgyereket. – teszem hozzá. Ha pedig úgy dönt, hogy mégsem szeretné megtartani... nos, legyen akármennyire is fájó dolog, de sok beleszólásunk abba sincs, még orvosként sem.
- Ne is! Általában a nők többsége 9-12 kilót szed fel terhesség során, de lévén, hogy te milyen vékony alkatú vagy, ha többet sikerül, az sem okoz semmi gondot. Szülés során ennek a nagyját úgy is elveszíti az ember. – nyugtatom meg, hisz tényleg felesleges lenne emiatt aggodalmaskodnia. Súlyt úgy is mértünk múltkor a testtömeg-indexhez, ha pedig már kórosnak nevezhető mértéket öltene a hízás, akkor úgy is figyelmeztetném, de ez inkább a testesebb, vagy eleve túlsúlyos nőket fenyegető veszély. Lehet, hogy most még hihetetlennek, vagy lassabbnak tűnik a sok hányás miatt, de majd lesz ez még látványosabb is!
- Majd tudja ő, hogy mikor jön el az ideje, ne félj. – mosolyodok el. Legalábbis többnyire... remélem, hogy nem kell a koraszülés nehézségeivel is szembe néznünk azok után, hogy a baba is csak ilyen sokára jött össze, de attól meg pláne nem kell félni, hogy túl sokáig időzne odabent a csöppség.
- Még, hogy én az agyukra menjek? Ugyan már, nem is értem, hogy miről beszélsz. – legyintek nevetve, mint ha nem lennék képes órákig vitatkozni mondjuk azon, hogy mi a származási helye egyik vagy másik gyerekjátéknak... nehogy valami olyan festéket tartalmazzon, ami káros a kicsi egészségére! Igaz, a történethez azt is hozzá kell tenni, hogy eddig csak Maddie csinosítgatta a gyerekszobát, aminek én a létezéséről vaksi módjára hónapokon keresztül még csak nem is tudtam...
Sokkal tovább azonban nem jutok a gondolattal, mert akkor valami olyan furcsaság tűnik fel a monitoron, amire egyáltalán nem számítottam. Elsőre magam sem tudom, hogy a gépnek van-e valami gondja, vagy csak én nem látok már jól a fáradtságtól, de hihetetlennek találom azt, hogy olyan sok próbálkozás után kapásból ikrekkel lenne várandós a feleségem. Pedig úgy tűnik, hogy nagyon is igaz, és Maddie hangja az, ami visszaránt a valóságba a sebesen zikázó gondolataim közül.
Felelek, a kimerevített képernyőre mutatok, magyarázok... majd az ő arcát fürkészem, vajon ő hogyan fogadja a hírt? Valószínűleg jobban, mint én, ha ennyire a frászt hoztam rá.
- Igen, és... igen. Úgy néz ki, hogy ikrek lesznek. – bólogatok már jómagam is vigyorogva, amikor felém nyúl, már pattanok is fel a székemről, hogy viszonozzam az ölelését, szorosan a karjaimba zárva. Mit nekünk zselé!
- Én is téged, kicsim! És én is ugyanígy érzek... te jó ég, szinte el sem merem hinni, hogy tényleg igaz! – felelem vidáman nevetve. A tudomány embere lévén nem igazán hiszek sem a babonákban, sem a sorsban, de akaratlanul mégis az jut eszembe, hogy milyen különös is az, hogy a korábban elveszített két csöppség után most egyenesen kettőt kapunk! Nem mondom, hogy helyettük, hisz badarság lenne, senki sem tudná pótolni őket, vagy kompenzálni az elvesztésük miatti érzéseket, de az a múlt, ez pedig a jelen. Azt hiszem, ideje volt már, hogy végre valami hasonló jó történjen velünk, s bár tisztában vagyok vele, hogy talán még kicsit korai örülni, de mégis képtelen vagyok visszafogni magam, vagy palástolni az érzéseimet.
- Egy pillanat és mutatom! – bólintok sietve, miközben elengedem, majd újra a pocakját kezdem vizsgálni a műszerrel... igaz, a zselé nagyja a köpenyemen kötött ki, de azért maradt még elég ahhoz, hogy használható legyen. Ha kell, akkor újra meg is mutatom a monitoron, melyik két kis mocorgó foltot kell nézni a sok közül, majd ha látom rajta, hogy ő is sikeresen beazonosította őket, akkor én is a képernyőnek szentelem a figyelmemet, szinte megbabonázva nézve azt néhány pillanatig, amíg meg nem hallom Maddie hangját.
- Hogyne lennék? Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen boldog. Szerintem ez még azon is túlszárnyal, mint amikor annak idején igent mondtál nekem. – mosolyodom el, hisz a mai napig szívesen emlékszem vissza azokra a pillanatokra, de így, hogy azóta már annyi évet tudhatunk magunk mögött, annyi közös emléket, jót és rosszat egyaránt, teljesen más megvilágításba kerül ez az egész, mostani helyzet. Fogadok, hogy ezt már csak az fogja überelni, amikor végre a karjainkban tarthatjuk a piciket. És még csak az sem tud érdekelni, hogy olyan sokan hangoztatják, hogy egy gyerekkel sem egyszer, de egyből ikrekkel kezdeni...? Megoldjuk! Abban az egyben biztos vagyok.
Vissza az elejére Go down

Madison Callaghan

Civil
Madison Callaghan
▪▪ Hozzászólások száma :
77
▪▪ Hírnév :
14
▪▪ Megjöttem :
2015. Nov. 22.
▪▪ Korom :
35
▪▪ Tartózkodási hely :
Sydney

Maddie & Jerry Empty
»Hétf. Okt. 16, 2017 1:03 am Keletkezett az írás



- Bevallom, imádom, hogy téged meg lehet lepni. – kuncogok elégedetten. Most is, elmondtam neki, hogy készültem valamivel, és nem kérdezősködik, nem faggat, nem akarja elrontani az egészet. Szerintem ő az a fajta ember, akit már a moziban a filmek előzetesei is idegesítenek. Legalábbis így gondoltam róla mindig is, az már más tészta, hogy ha valamit a fejébe vesz akkor nem ekkora a türelme. Olyankor mintha leszűkülne a világ arra az egy dologra, és nincs senki aki ezen változtathatna.
Tudom, hogy rettenetesen fáradt mostanában, és őt is nagyon zavarja, hogy ez a munka miatt alakult így. Bár még nincs velünk a babánk, azért már most sem éppen áldásos ez a helyzet. Azt viszont tudom, hogy ha végre valahára megszületik a kis Callaghan, és nem tud majd velünk lenni, nem kell nekem kiverni a balhét. Épp eléggé ki lesz akadva ő is, és saját maga rendezkedik majd az ügyben, nem kell nekem kiverni a balhét.
Nem irigylem a betegei miatt sem. Biztos többségében normálisak, de elég lehet csak napi vagy heti egy buta ember, és máris gondolkodhat az én egyetlenem, hogy hamarosan vérnyomás csökkentő tablettákat kell majd szednie. Az emberi hülyeség végtelenül idegesítő tud lenni.
- Ez megnyugtató, tényleg. – mosolyodok el, majd alaposan elgondolkodok a dolgon. Nem minden részlete szívmelengető. – Bár azért… szerintem nem igazság, hogy a nagyobbak nem kellenek senkinek. Az árvaházban is sok az olyan pöttöm, aki két-három éves és nem igazán van kilátásuk az adoptálásra. – elgondolkodva húzom az orrom. Még mindig önkéntes vagyok a gyermekotthonban, és sokmindent látok, tapasztalok. Számomra a tipegők pont olyan aranyosak mint a csecsemők, és ha valaha is örökbe akarnék fogadni egy gyereket, én inkább közülük választanék. Talán pont azért, mert mások nem gondolnak rájuk. Azt hiszem ezen Jerry se lepődne meg, ismer már ennyire. Mindig a vesztett ügy volt a gyengém.
- Megnyugtató, hogy a szüléssel lemegy a súly nagy része, de… én azt se bánom ha maradna rajtam valamennyi. – azonnal a mostanáig felszedett kilók pozitív hatásaira gondolok. Kerekebb fenék, nagyobb és formásabb mellek. Kinek ne tetszene ez a fajta változás?! Oké, sovány alkat vagyok, de eddig fel se fogtam, hogy ez nem minden esetben jó, sőt. Valószínűleg a páromnak fel se tűnt annyira a dolog, vagy legalábbis nem tette szóvá, de azért én néha nézek tükörbe és nekem jobban tetszik a mostani látvány.
- Erre mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon honnan tudják. Mármint, honnan tudják, hogy mikor kell megszületniük? – nem igazán neki teszem fel a kérdést, csak úgy általánosságban mint egy költői kérdést hagyom lebegni kettőnk közt. Ha még én se tudom mikor kellene a világra jönnie, honnan tudhatná ő? Egy pöttöm kis élet akinek fogalma sincs a világról.
- Ó dehogy nem tudod miről beszélek! – nevetek vele jókedvűen. Örülök, hogy nincs már itt senki aki hallhatna minket, mert gondolom nem túl gyakori ebben a rendelőben az efféle nevetgélés. – Halálra idegesítenél mindenkit a kérdezősködéssel meg az aggódással. – ismerem már. Mindennek a származási helyét, összetevőit, káros anyagokat mozgó vagy ne adj’ Isten leszedhető alkatrészeit tudni akarja majd. Csoda lesz ha nem kérdez rá a termék ökológiai lábnyomára! Egy kicsit precíz, de én így szeretem. Az eladók és segítőik már nem fogják ennyire szeretni, de én ott leszek, hogy a háttérben mulassak egy jót a szituáción.
Aztán az alatt a körülbelül két-három perc alatt míg Jerry hallgatásba burkolózik szépen el is száll a jókedvem. Félek, aggódok, hogy valami baja lehet a babának. Mindenre számítottam, csak az igazságra nem. Ikrek? Mármint… igen, ha jól tudom az apám családjában nem is kevés az ikerpár, sőt az apámnak is van egy ikertestvére, de ki gondolta volna, hogy nekünk is ilyen ajándékot szán az ég?
- Semmi bajuk. – motyogom újra, nagy megkönnyebbüléssel. Persze, annak is örülök, hogy kettős öröm elé nézünk, de az, hogy egészségesek számomra még nagyobb boldogság. Csak szorosan ölelem, és az arcom a mellkasához dörzsölöm.
- Én sem. – kuncogok vele, miközben teljesen átadom magam a boldogságnak amit most érzünk a babák miatt. Önmagában egy egészséges gyerek is elég lett volna, hogy az egész életünket bearanyozza, de ez, hogy ketten is vannak! Ez valami páratlan, meseszép, szinte csoda szerű fordulat. Azt hiszem, az angyalkánk most jól vigyázott ránk, és a legszebb ajándékot adta nekünk. Valahogy mindig is hittem az őrangyalokban.
Izgatottan nézem a monitort, és most már viszonylag hamar kiszúrom az izgő-mozgó kis foltokat. Sőt, már nem csak foltok. Fej, kar, lábak… lassanként mindent kiveszek a képen, amit látni lehet, még egy aprócska, gombostűnyi kis valamit is, ami szinte pulzál. Ez lenne a szívük? Majd megkérdezem, hogy meg tudjuk-e hallgatni, vagy még korai lenne.
Aztán elkezd nyugtalanítani a dolog, hogy Jerry most boldog-e, elégedett-e. Nem hiszem, hogy kibírnám, ha most magamra hagyna, mert még mindig boldogtalan mellettem. Inkább kérdezek, abból talán nem lesz baj. Aztán amikor válaszol, nem tudok mást tenni, mint elmosolyodni, és csak szorongatom a kezét.
- Mert akkor még nem sejtetted, hogy egyszer ilyen jó napunk lesz. – behunyom a szemem egy pillanatra, és csak élvezem a pillanatot. Ikrek! Te jó ég, mennyi mindenben kell majd helytállni! Nem elég, hogy még sose volt gyerekünk, nem tudjuk mivel jár egy bébi… de egyből kettő? Ha ketten kezdenek el sírni, egyszerre éhesek, akkor mi lesz? Azt hiszem mindenképp kevesebbet kell majd dolgoznia, mert valószínűleg nem fogom bírni egyedül. Nem arról van szó, hogy ne bírnék el két csecsemővel. De már így is rettentően szokott hiányozni, és egész biztos, hogy sok konfliktust szülne köztünk ha csak aludni járna haza, és lemaradna a gyerekek fontos pillanatairól. Meg a nem fontosakról is. De erről majd máskor beszélek vele, nem fogom ezt az élményt elrontani az aggódással.
- Nem próbáljuk ki azt a másik bigyót is? Hátha lehetne hallani már a szívdobogásukat? – én a telhetetlen. De kíváncsi vagyok, szeretném ha meghallgatnánk azt is. Vajon milyen? Még sosem hallottam ilyesmit, és szeretném tudni, hogy milyen lehet. Próbálok csendben, türelmesen várni, hogy eldöntse van-e értelme a dolognak, hallunk-e valamit. De azért nem vetem meg a manipulációt sem, nagy őzgida szemeket meresztek rá. Nem mondom ugyan, hogy „lééégyszííí”, de azt bőven oda tudja képzelni.
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Maddie & Jerry Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maddie & Jerry
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Maddie & Jerry - What's for dinner?
» Maddie and James
» James & Maddie
» Maddie & James

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: