Kora reggel, fél öt van és szombat. Egy magamfajta kiscserkésznek még aludnia kellene, de nekem már nem. Kávét készítek föl. Egy kávés csésze kerül elő, meg egy bögre, amibe kakaót készítek magamnak. Még pizsiben vagyok, egy szimpla szürke pizsiben.
Tudom jól, hogy rengetegszer elmondom, hogy a bátyám jelenti számomra a legtöbbet. De úgy gondolom, hogy ami ennyire igaz azt ki kell mondani. Olyan ez, mint amikor egy hosszú és keserves út után végre haza találsz. Számomra, vagyis inkább  a lelkem és a szívem számára az ő jelenléte az otthon. Egy kedves, szeretettel teli és védelmező otthon. Tudom, butaság Aaron-t egy házhoz, egy otthonhoz hasonlítani, de valahogy én mégis így érzem.
A kávé szép lassan csordogál, illata betelíti az egész házat. Aaron ma megy dolgozni és azon gondolkoztam, bevihetne. Onnan hamarabb eljutok a bokszedzésemre. Szerintem remek ötlet!
Egy tálcára teszem a csészét és a poharamat, egy kis cukrot egy apró üvegedénybe, meg egy kis tejet egy kiöntő csészébe. Majd a kávé is kikerül a pohárba. Végül megindulok ezzel az egész egységgel Aaron szobája felé, lassan és óvatosan belököm az ajtót és bekukucskálok van e nála valaki. De csak őt látom szuszogni az ágyában. Egy széles mosollyal lépek be és az asztalra teszem a tálcás mindenséget. Felhuppanok a bátyám mellé az ágyra és nevetek.
Talán amikor még kicsi voltam nem éreztem, hogy ennyire függnék tőle, de a hiánya akkor is tüzes lyukként tátongott a szívemen és a lelkemen, de ha most elveszíteném azt már tényleg nem élném túl. Most csak az a fontos, hogy itt van és én is... itt vagyunk.
- Hogy tudsz még mindig aludni? -  annyira jó a közelében lenni. Annyira felhőtlenül boldog vagyok. Nem is tudom mikor éreztem ezt. Végre közel lehetek hozzá. Újra láthatom közelről és akár meg is érinthetem.
- Ma mikor kell beérned? - teszem fel a kérdést, miközben az asztal felé mászok az ágyon, hogy a tálcát az ágyra helyezzem az ő közelébe és el tudja szedni, melyek neki kellenek. Nekem csak a kakaóm kell.
Tudom jól, hogy még a legrosszabb pillanatokban is számíthatok rá és ez nagyszerű érzés, főleg mostanában.
Szoktam én butaságokat beszélni? Naná hogy szoktam, de néha nekem is lehetnek jó pillanataim. Az eltelt idő alatt amióta együtt vagyunk egészen jól összecsiszolódtunk.
Annyira szeretem és mégis annyira ki tud akasztani, amikor annyira önfejű. - Beviszel engem is? Onnan könnyebben és hamarabb eljutok az edzésre is. - vigyorgok, majd a poharamért nyúlok és belekortyolok. Finom.

 
 

 
 
  - Nem akarom, hogy elaludj. - felelem komolyan, miközben felül végre, figyelemmel kísérem miként ébred fel a kómából, bár még odébb van...őt ismerve. Képes elaludni óracsörgés mellett, semmit nem bízhatok a véletlenre. Elé teszem a tálcát, hatra megy. - Nekem hétkor kezdődik az edzés, szóval boldogítalak! - mosolyodom el, miközben figyelem mozdulatait, amik olyan ... rossz nézni őket nah. Olyan mintha már kétszer meghalt volna és már élőhalott lenne, hiszen a zombik működnek efféle "langyiként". Miközben kortyolgatok közben bólogatok is megjegyzésére, majd elmosolyodok megint, hiszen szombat van. - Szombat van, ami egyet jelent. - pillantok rá felelősség teljesen. - Az edzés után ott leszek veled, vagy haza jövök ééés egyedül leszek...egyes egyedül. - húzom fel a szemöldököm, majd elnevetem magam, nem bírom tovább, még nagyon reggel van nekem is. A lényeg, hogy bevisz, a csésze visszakerül a tálcára, meglepetten figyelem, ahogy elveszi mindezt, majd a bögrémet is elcseni. Ahogy magához húz, már ölelem is át, majd eldőlünk, amire egy kicsit felnyögök. Sóhajtok.
- Felnőtt létedre...
Egy puszit nyomok az arcára, majd a feszes testemet megnyugtatva kényelmesen elfekszem, őt figyelem. Majd egy hirtelen mozdulattal felpattanok, bal tenyeremet az arcába nyomtam egy kicsit erősebben. - Kelj fel! Mert lassú vagy a készülődésben! Mindennel mire elkészülsz mehetsz is! - pattanok ki mellőle, keresztül lépve őt, majdnem leborulva az ágyról, de meg is történt, rántom szépen magammal. Legalább felébred. De csak nevetek az egészen, úgy mindenen, kezdődik elölről egy újabb nap. - Ja nem is mondtam, tegnap megdicsért a tanárnő.  - ülök fel végül, mikor már úgy érzem nincs rajtam a bátyám súlya, eltűröm arcomból a tincseimet, majd meg is rázom  fejemet hozzá. - Órai munka, volt az egyik fele, arra kaptam egy dicséretet, de amiért megvertem Hectort...nos arra egy ... tudod. - vontam meg a vállam, majd a bögrémért nyúltam, lehúztam a benne lévő maradék italt, ki ne hűljön, majd vissza tettem.

 
 

 
 
  - Ott aludhatok? Kéééérleek. - néztem rá szépen, nagy boci szemekkel mikor közölte hogy a barátnőmnél lehetek. Igaz, abból sose alvás van, hanem minden más. A barátnőm szüleit ismerve....akkor fekszünk le amikor akarunk, kimaradhatunk éjszaka, de azért éjfélre érjünk haza és a hasonló dumák. Egyszer az apukája pálinkával kínált meg, nem fogadtam el, de Aaronnak se mondtam el...ki is borult volna egyből.
Hamar lekerülünk a földre, Aaron vissza telepszik az ágyra és kimondja a teljes nevem. Melody. Igen ez a teljes nevem, de csak akkor szólítanak így ha valami rosszat tettem. A kórházban már ismernek Aaron munkatársai és ők is tudják a dolgokat... -Ne hívj így. Az ő hibája volt! - morogtam az orrom alatt, majd törökülésbe ültem le a földre, jobb kezem mutató ujjával bátyó mellett mutattam el, bal kezem felemelve mutató és hüvelykujjam enyhén behajlítva és a fejem előtt mutogattam. Ő Utál jelentést. Majd felkeltem és leültem mellé. - Nem fordul elő még egyszer...csak nem szeretem ha piszkálnak. ... Mit csináljak reggelit? - pillantottam rá mosolyogva elfelejtve az előző dolgokat.

/Bocsi a rövidségért O.O /

 
 

 
 
  - Nem fogsz hallani semmit. Ne fújd már fel. - pillantok rá durcásan, folyton csak rosszra gondol....pedig olyan angyali külsőm van. Ki a megmondója, hogy mikor fogok rosszat tenni?
Ne már! Fél nyolcig? Elgondolkodok. - Fél kilenc és egy perccel sem tovább. - nézek élesen a szemeibe, majd elmosolyodok. - Kérlek. - mondjuk nem tudom miért kérek, amikor általában "Amiről nem tud, az nem fáj neki" dologgal ... szóval megyünk fél kilencig...kilencig. Úgysem fog róla tudni. Remélem. Volt már rá példa hogy eképpen alkottam, de mindig ráfáztam, de most nem fogok. Csak nem hívja fel a csaj szüleit. Max belátogatunk a kórházba hozzá. Az egy fene jó ötlet!
- Igen! Megértettem! - sóhajtok a komoly kijelentés mellett, majd a verekedés jön és a fiú utálata. Szerencsére Aaron nem ismeri a jelnyelvet, még, szóval nyugodtan szitkozódhatok "némán". Majd az ölébe kerülök és szélesen elvigyorodok, egy puszit nyomok arcára.
- Ő nem ért sose a szép szóból! - húzom fel a szemöldököm, mikor közli, hogy hívjam őt és elintézi.
- Az úgy hogy nézne ki!? Elrendezem a magam dolgát Aaron, még ha durva módszerekkel is. - a homlokomat az arcának illesztem és fújok egyet, pihenek. Reggelit akarok neki készíteni, de ezt is megtiltja. Felnevetek a dologra, majd azon kapom magam hogy a földön vagyok és felém nyújtja a kezét. Elkapom és felhúz. - Tudod mit ettünk marha régen? Chillis babot. - porolom le a hátsómat, ugyan tiszta a padló de már megszokásból is. - Valamelyik nap csinálhatnánk! - léptem utána ki a szobájából, de visszaléptem a tálcáért és a maradékért. Majd a bátyus után siettem a konyhába, a tálcát pedig csak a pultra tettem. - Megakartalak lepni valami finommal. - mosolyogtam, hiszen szeretek neki reggelit csinálni. Rántotta az megy, meg a tükörtojás. Kenyeret is tudok szelni, főleg úgy, hogy szeletelt kenyeret vásárolunk, hogy könnyű dolgom legyen. A tejbedara is megy, pedig utálom! Hagymát is fel tudok vágni apróra....rossz élmény! Tejberizst leégetem múltkor, szóval itt ki is merül a tudományom.
- Amúgy valamelyik nap, majd nem lesz suli, mert tanári kirándulás lesz. Majd alá írhatnád, hogy olvastad. Bemehetek veled a kórházba? - dőltem neki a pultnak és figyeltem a nagy testvért. - Ha nem leszek útban persze! Ha zavarok, akkor maradok itthon a seggemen!