Fly me up on a silver wing.
Past the black where the sirens sing.
Warm me up in a nova's glow.
And drop me down to the dream below.

Annyira egyszerű lenne véget vetni ennek az egésznek! Valószínűleg börtönbe kerülne egy jó pár évre, de nem tehetek semmit, mert ha kiszabadul akkor utána ugyan úgy elkaphat. Nem részesülhetek örökké rendőri kíséretben, ahogyan őt sem fogják egész életére bezárni...
Alig láthatóan megrázom a fejemet, mert nem szabad ilyenekre gondolnom, még a végén megsejti valahogy, hogy miken is járnak a gondolataim és akkor olyat kapok amit már magam sem tudok leápolni. Az évek során nagyon belejöttem abba, hogy hogyan is lássam el a sebesüléseimet, de van ami az én tudásomat is meghaladja, hiszen törött bordát nem tudok ellátni. Ahhoz, hogy az rendesen meggyógyuljon ágynyugalomra lenne szükségem, de azt nem kaphatom meg, hiszen akkor ki végezné el a házimunkát? Ki főzne finom vacsorát mikorra Tom hazaér? Ki ölelné magához szeretőn és óvón?
A fájdalom az oldalamba hasít, ahogy lehajolok, hogy fölvehessem a cipőmet. Ezt már el is felejtettem, annyira a törés gyógyításán járt az agyam, hogy az oldalamnál lévő sérülés ki is ment a fejemből. Amin azt illeti kezdem már egészen megszokni a fájdalmat, már nem veszem észre az állandó lüktetést, csak azt amikor megerőltetem azt a részt ahol a baj van. Szorosan behunyom a szemeim és mélyet lélegzek, ami egy újabb hiba, hisz a bordáim nem örülnek neki.
Nem akar ez ma össze jönni nekem, de nem érdekel, akkor is el fogok jutni valahogy abba a rendelőbe, mert muszáj valaki olyannal beszélnem, akinél nem kell minden egyes szóra figyelnem amik elhagyják a számat. Lehetek végre egy egészen kicsit önmagam, nem pedig az a tökéletes barátnő akire Tomnak szüksége van.

Zöld lámpa, piros, majd megint zöld. Minél több a zöld annál jobb, mert az azt jelenti, hogy gyorsan elérem a célomat, és azt, hogy út közben kevesebb időm van gondolkodni, hiszen ha mozgok figyelnem kell arra, hogy azt kecsesen és légiesen tegyem. Lábujjhegyen járok, már megint, észre sem veszem.
Szorosan az arcomba húzom a kapucnimat, egészen addig amíg meg nem érkezek. Csak akkor fogom levetni ha már bent vagyok, addig... nem kockáztathatom meg azt, hogy bárki meglásson.
Megnyomom a falon a gombot, ami bent jelzi fény jelzéssel, hogy megérkeztem.

Amint hallom a zár kattanását, mintha hatalmas teher esne le rólam, végre fellélegezhetek, mert itt nem eshet bántódásom, ide nem juthat be senki sem, csak az akinek kulcsa van az ajtóhoz, de Tom nem tartozik ezen személyek közé. Az első héttől eltekintve, mikor itt jártam, minden egyes alkalommal éreztem ezt a megkönnyebbülést, majd amikor el kellett mennem akkor újra visszaszállt rám a teher, amivel érkeztem.
- Szia - - Viszonzom a köszönést és ajkaimon egy hasonló mosoly jelenik meg, mint amilyen Titanén is van. Halvány, de az enyémről nem tűnik el, hiszen mikor leveszem a kapucnimat tudom, hogy csak ugyan azokat a sérüléseket fogja az arcomon látni amik legutóbbi látogatásom alkalmával is ott voltak, arról nem kell tudnia, hogy számos más helyen szereztem zöld és lila foltokat.
- Köszönöm. - felelem és leülök a már megszokott kényelmes fotelbe, ami itt a menedékemként szolgál, lehet butaság, de ezt a saját helyemnek tekintem itt. Apró dolog, de én ezekbe kapaszkodva tudom túlélni a mindennapokat.
- Nem voltunk sehol sem, illetve Tom volt, péntek este kimozdult a barátaival iszogatni, becsiccsentve jött haza, akkor pedig tudod, hogy milyen... - Nem akarom elmondani, hogy pontosan mi is történt akkor, hiszen megalázó. Ha Tom részegen jön haza, ( ami egyébként nagyon ritkán fordul elő ) akkor erőszakos, ami nem lenne baj, de emellé az erőszakosság mellé még az is hozzátársul, hogy szeret a második agyát használni, még ha nem is gondolkodásra, hanem másra.
- Megemlítettem neki a hétvégén, hogy mi lenne ha meglátogatnánk a szüleit. Nem tetszett neki az ötlet, de azóta ha üt, akkor olyan részre, ami nem látszik ki a ruháim alól, szóval úgy gondolom, hogy hamarosan megejtjük majd azt a látogatást. - Nem tudom miért erőltettem ezt az egészet, talán abban reménykedem, hogy majd ott békén fog hagyni. - Vagy ez annyira nem volt jó ötlet? - Bököm ki a kérdést ami az elmúlt napokban foglalkoztatott. Lehet, hogy hibát követtem el ezzel... Hiszen ott nem bánthat, de ha hazajövünk akkor egyszerre bepótolhat mindent.
Hatalmasra nyílnak a szemeim, mikor közli, hogy majd el fog utazni. Kivel fogok akkor egy jót beszélgetni ha Ő nem lesz itt? Tördelni kezdem az ujjaimat, hátha ez megnyugtat kissé, de eredménytelenül járok, fejben próbálom máris átprogramozni a dolgaimat, hogy abban a két órában ne csak a városban csavarogjak majd, hanem valami értelmes és leginkább megnyugtató dolgot csinálhassak, igaz még nem is mondta, hogy mikorra várható ez az utazás.
- Rendben, magán út lesz vagy esetleg konferencia? Csinálj rengeteg képet, még sohasem láttam azt a várost, csak képekről, majd el kell mesélned milyen volt, hátha egyszer én is eljutok oda. - Próbálok még jobban felengedni és valahogy elfelejtetni vele azt, hogy mennyire kiakadtam azon, hogy elutazik, de talán észre sem vette rajtam... amit ugye hiába várhatok, hiszen az a munkája, hogy olvasson az emberekben.