Mondtam már, hogy mennyire utálom, ha felébresztenek? Hát most mondom… egy undorító dolog. Másokat a legnyugodtabb pillanatukból kirángatni csak, mert kötelező rutin kör van. Az engem hol érdekel? Itt vagyok egész nap, egész héten, egész életemben – legalábbis jelenleg úgy érzem – hát nem tudják máskor ezt megejteni, csak hajnalban nyilván. Éppen ezért rohadt érzékeny lettem arra, ha valaki felébreszt. Főleg most, hogy amúgy se vagyok túlságosan jól… Mondjuk ennek semmi köze nincs az SM-hez, egyszerű megfázás, de ennek köszönhetően egész nap alszok nagyjából.
Jelen esetben arra riadok fel, hogy valami szék nyikorog, de elviselhetetlen módon. Ki az isten ez a vadbarom?
Párnámat a fejemre húzom, amíg abba nem marad a zaj, aztán veszem csak el arcom elől, de továbbra is a kezemben tartom, készen arra, hogy hozzávágjam az illetőhöz. Jelen helyzetben mondjuk Dylanhez nem vágnám hozzá, ha jól viselkedik, vagy éppen Leonard dokihoz, mert hát még is csak az orvosom. Bár utóbbi nem lenne olyan seggfej, hogy pont így ébresszen fel.
Kérdő tekintettel nézek a srácra, aki talán recepciós lehet, vagy valami hasonló munkakörben láttam már a kórházban.
- Mégis mi az istent keresel te a szobámban? – Nem, a kedvestől rohadtmessze vagyok, miközben azért leteszem a párnát.
Legszívesebben nem is, hogy hozzávágnám, egyenesen a képébe nyomnám, úgy, hogy minimum hátraessen a székkel. Hülye barom… nem is értem, hogy mit képzel, hogy csak úgy besétál a szobámba. Egyelőre ezzel vagyok elfoglalva és nem azzal, hogy mit is volt képes kiejteni a száján.
- Tudod, hogy őszinte legyek, leszarom, hogy unatkozol… én meg aludtam… és hogy őszinte legyek, most különféle kínzási módszerek járnak a fejemben azzal a késsel a kezedben. – Már csak azért is közlöm ezt vele, hogy válaszoljak a kérdésére is. Mi az, hogy érdekes vagyok e? Hát naná… rohadt érdekes vagyok… egy nyamvadt kórházi ágyban döglök egész nap, ez kifejezett mintapéldánya az érdekesnek… nagyjából, mint egy cirkuszi majom. Láthatják, hogy a kórház folyosóján mászkálok néha kicsit hiányosabb öltözetben, mint azt egy kórházi betegtől elvárhatnak, kamerával a kezemben. A kismajom is csak fel-alá járkál, mégis mindenki el van tőle dőlve, mert évente csak 40x láthatnak ilyet, ha állatkertbe mennek.
Ó tényleg, a kamerám… fel kell rakni tölteni. Nagy nehezen kimászok az ágyamból, hogy elővegyem táskámból a most éppen használt gépemet és feldugjam töltőre az ágyam mellett, aztán visszafekszek az ágyamra, ezúttal a takaró fölé.
- Ha már voltál akkora barom, hogy felébresztettél a minimum, hogy megkínálsz. – Mert én meg vagyok olyan hülye, hogy nem küldöm el a francba. A helyzet azonban az, ha nem alszok, akkor jelen helyzetben én is unatkoznék… és kíváncsi vagyok, mégis milyen felindulásból jött ez be a szobámba.
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Nem igazán értem még mindig ezt a szituációt és hogy ez a nagypofájú barom mégis mit kereshet az én szobámban… pláne így, pláne ilyen szavakat a fejemhez vágva, de… esetleg még jó vége is lehet a dolognak olyan szempontból, hogy egy kis változatosság történik velem. Ha csak nem idegesít fel annyira, hogy a fejébe szúrjam a vérvevő tűt, ami tálcán vár a következő esedékes vérvételre és persze az én csodás véremre.
- Hidd el, tudok kreatív lenni a te drága késed nélkül is. – Összefonom karjaimat, miközben figyelem, ahogy zsonglőrködik, várva a pillanatot, hogy esetleg megvágja magát és élvezettel figyelhessem, ahogy folyik a vére, még az se zavarna, ha az ágyneműmet összevérezné. Folyt már itt amúgy is vér… előszeretettel idézem elő, hogy ledobják a frissen vett véremet…
- Ahhoz azt hiszem rossz szárnyba jöttél drága… amint látod nincsenek szíjak, nem azért vagyok itt, mert hajlamos vagyok pszichopataként viselkedni, csak, hogy egy agyament recepcióst szórakoztassak. – Mondom neki mindezt már úgy, hogy egész angyali mosolyt erőltetek az arcomra, csak, hogy stílusosabb legyen a mondanivalóm és még jobb hatást érjek el vele. Na nem, mintha annyira figyelne rám… az a gyümölcs jobban leköti…
Bár ennyi erővel a folyosón ülve beszélgethetne a mandarinjával is, annak lehet nagyjából ugyanennyi értelme lenne, tekintve, hogy semmi érdemlegeset nem osztunk meg egymással… és legalább én is békésen aludhatnék.
Egy aprócska, gúnyos felnevetés elhagyja számat, ahogy válaszol arra, hogy meg kéne kínálnia. Hogy mekkorát téved… De egyelőre nem válaszolok, csak meghallgatom a további mondandóját. A végén pedig ismét csak felnevetek. Igazából, vehetném sértésnek a dolgot, de ami eddig kiderült ebből a srácból, ha szándékosan akarna sértegetni se feltétlenül sikerülne neki. Nem fogom bosszantani magam egy ilyen agyatlan barmon.
Megköszörülök a torkom, mielőtt belekezdenék.
- Először is nem illem, ha illemről beszélnénk, elhúzhatnál innen a picsába, mert semmi keresnivalód nincsen a szobámban, nem emlékszek rá, hogy megengedtem, hogy be fáradj és ledobd a segged a székre. – Mosolygok közben persze, aztán elnyúlok a szekrényemen lévő gyümölcsléig, hogy ihassak pár kortyot.
- Másodjára, nem… nem a fos pudingot eszem, meg a fasírtnak hívott hányást, ahogy helyes volt a borzasztó nagy megállapításod, gazdag vagyok, ami azzal jár, hogy normális ételt kapok, mivel az én pénzemnek hála tudják alkalmazni a hozzád hasonló semmirekellő alkalmazottakat is. – Újabb korty a gyümölcsléből, majd törökülésbe ülök.
- Harmadjára pedig, próbálkozzunk azzal, hogy sclerosis multiplex, ha itt dolgozol, annyi igazán tudhatnál, hogy nem a neurológián fog feküdni egy rehabos… de igazad van, drogos vagyok, ugyanis a gyógyszerek azok, amik megakadályoznak abban, hogy leépüljek. Valami csoda folytán azt is sikerült eltalálnod, hogy balerina voltam, de nem, nem ment az agyamra, nem lettem pszichopata, egyszerűen a betegségem az útjába állt a dolognak. De majdnem sikerült eltalálnod. Nyilván minden gazdag szülő gyereke drogos semmirekellő… - Még iszok pár kortyot a gyümölcsléből, aztán felállítva a párnámat, még mindig törökülésbe ülve dőlök a háttámlának és persze a párnának, karomat összefonva magam előtt.
- Egyéb kérdés, szívesen válaszolok minden eget rengetően csodás feltevésedre az életemről, mintha bármi közöd is lenne hozzá…
१ Zene १ Kinézet १ …
©

Gúnyosan elnevetem magam, a megjátszott felháborodásán. Csodálatos… megjátszani is éppen annyira tudja magát, amennyi esze van. Vagy legalábbis, mint amennyit eddig mutatott. Épeszű, normális ember, akinek van valamennyi szociális érzékenysége, vagy legalábbis bármi kézzel fogható szociális nevelése, nem sétál be egy idegen beteg szobájába ilyen paraszt módon. Bár ki tudja? Lehet dzsungelben nevelkedett… minden esetre gratulálok a szüleinek, hogy egy ilyen értelmes, okos fiúcskát sikerült kihozniuk. Biztos szülőnek valók.
- Ó igen, látszik, hogy a munka hőse vagy… - Felelem egy sziporkázóan kedves mosollyal. Oh, bocsánat, az irónia itt nem biztos, hogy tökéletesen egyértelmű.
Na, Lea, most kéne belerúgnod egy hatalmasat a székbe, hogy essen egy jót, akkor még értelme is lenne annak, hogy itt van… legalább röhögsz egy jót ahelyett, hogy a vérnyomásod az egekbe szökik… Még pár ilyen kedves beszólása lesz és nővérek hada fog berohanni, olyat jelez az EKG, hogy azt hiszik, már önkívületben fetrengek itt.
Kell egy pár mély levegő, hogy visszafogjam magam… bár nem is tudom, hogy miért teszem. Azt hiszem kettőnk közül nem az én seggem lenne szétrúgva, ha bárki arra nyitna be, hogy ráugrok erre a parasztra és éppen fojtogatom.
- Király? Mondták már, hogy egy fasz vagy? Oh, bocsánat… elég csak tükörbe nézned… - Ha most bakancs lenne rajtam, lehet, már az arcán lenne a lábnyomom… Jól mutatna ott, az biztos… szebb lenne, mint a mostani ábrázata… egy kis törött orr mellé… pár vércsepp… kifejezetten szexi lenne.
- Ó, nem, jókedvemből ülök itt, ebben a tetves szobában, ahelyett, hogy máshol lennék. Arra vártam, hogy egy hozzád hasonló, csodás ember betaláljon a szobámba és a hülye kérdéseivel bombázzon… Gyógyíthatatlan te barom.
Megjátszott lelkesedéssel, lassan csapom össze a tenyeremet, tapsot mímelve. Most aztán igazán beletrafált… borzasztó jó nekem, hogy sikerült ráhibáznia a múltamra.
- Egy zseni vagy… megérdemelnéd, hogy valaki megsimizze érte a buksidat… jutalomfalatkát is kérsz? – Gúnyos mosoly jelenik meg az arcomon. Na jó… nem, nem fogom felvenni, amit mondd, nem fogom felhúzni magam. Nincs agya, egy barom… egy idióta barom, aki fel se fogja, hogy miket magyaráz. Én meg fölöslegesen idegesítem fel magam. Bár… arra mondjuk kíváncsi lennék, hogyan reagálna, ha hirtelen rosszul lennék. Kár, hogy nem tudok reflexből hányni mondjuk. Hiába nem tünetem, szívesen megnézném, milyen nagyképű lesz az ábrázata utána.
Figyelem, ahogy feláll a székről, majd berúgja az ajtómat. Nem, mintha nem lenne egyetlen mozdulatra tőlem a nővérhívó…
Ahogy elterül az ágyamon nem fogom viszont már vissza magam és amennyire ilyen pozícióban engedi, oldalba rúgom.
- Takarodj az ágyamról! Jobban teszed, ha magadtól teszed meg és nem várod meg, hogy le rugdossalak…
Nem is válaszolok a kérdésére, csak készen helyezkedek arra, hogy még egy párat belerúgjak. Oké, gizda vagyok, de azért a balettes múlt, az bizony balettes múlt… Nem volt olyan rég az, hogy abbahagytam és van bőven még izom a lábamban, főleg, hogy nem egész nap a hátsómon ülök azóta se. Tudok én fájdalmat okozni neki könnyedén, ha szeretné… azt meg kötve hiszem, hogy ő is ilyesmivel próbálkozna… rosszabbul járna hosszútávon.
१ Zene १ Kinézet १ …
©