Gyermekkori barátom voltál, a családomon keresztül ismerjük egymást. Elválaszthatatlanok voltunk a korkülönbség ellenére. Miattad lettem én is orvos. Tiniként kissé elsodródtunk egymástól a történtek miatt is, illetve te mindig kicsit előrébb jártál az életedben mint én. Sikert sikerre halmoztál és úttörőként mentél végig az orvosi pályádon, ettől függetlenül mindig tartottuk a kapcsolatot. Te voltál az, akit az éjszaka közepén képes voltam felhívni, ha rémálmok gyötörtek, vagy nem tudtam aludni. Őrangyalként vigyáztad minden léptemet és már meg mertem egy idő után kérdőjelezni, hogy beléd szerettem-e, vagy csak a régi barátság érzése erősödött-e fel bennem. A rezidensi éveid alatt minden megváltozott. Megismertél egy gyönyörű lányt, hamar bele is szerettél, én pedig háttérbe szorultam, amit nem bánok, mert örültem a boldogságodnak. Aztán megkérted a lány kezét, elvetted feleségül és született egy gyönyörű kisfiad. Engem kértél meg, hogy legyek a keresztanyja, aminek a feleséged egyáltalán nem örült, sőt... Nagy balhé lett belőle, ő pedig választás elé állított, hogy ő vagy én... Mint férj és apa megértem a döntésed, mint barát viszont nem tudtam megbocsátani. Egy utolsó telefonbeszélgetés volt még közöttünk, ahol bocsánatot kértél mindenért és kértél, hogy értsem meg, hogy felelősséggel tartozol irántuk és nincs választásod. Azóta egyetlen szót sem beszéltünk. Időközben tönkrement a házasságod és visszaköltöztél Sydney-be a kisfiaddal, akit egyedül nevelsz. Próbáltad velem felvenni a kapcsolatot, de nem nagyon reagáltam egyetlen üzenetedre sem, vagy hívásodra, pedig az üzenetrögzítőm a te hangodtól terhes. Talán direkt, talán a véletlen műve, hogy pont a St. Claire-ben kaptál szakorvosi állást a neurológián, amelyik szakirányon el akarok indulni. Nem szóltál róla, hogy a kórházba jössz, így engem meglepetésként fog érni. De talán el jön majd a mi időnk is.