Jeanne & Ethan

Jobbjában egy nagy pohár, fekete kávét szorongatva, hónalja alatt a "kötelező olvasmányt" egyensúlyozva, bal kezével a zsebében turkálva fordít hátat az ajtónak, hogy könyökével ösztökélje a kilincset arra, hogy kis támogatással megadja magát, és a zár kattanása után kinyithassa az ajtót. Alapjáraton igen vicces látvány nyújthat, de ő valamiét csak azt érzi, hogy feje szép lassan vörös színbe vállt át, és nagyon megkönnyebbül, mikor végre befordulhat a rezidens szobába, és fellélegezhet egy pillanatra. Beljebb téve pár lépést, a papírpoharat szájához tartva kortyol egy nagyot a barnás löttyből, majd a szekrénye elé érve előrántja a bal zsebéből a gyógyszereit. Fél kézzel bénázva egy kicsit lehalássza annak tetejét, és végül körülbelül három vagy öt pirulát önt a tenyerébe, már nem is foglalkozik az adagokkal, amennyi jön, annyit vesz be. Nem is tétovázik azzal, hogy kövesse az előírt mennyiséget, a szájába dobja a gyógyszereket, és egy nagy korty kávéval küldi le azokat, rákontrázva még egy bónusszal. Azzal sincsen már teljesen tisztában, hogy ez most az az adag volt, amit a betegségére szed, vagy valamelyik azok közül, amit szimpla önszorgalomból szokott magának megszerezni a különféle osztályokról. Egyszerűen csak kell neki bizonyos időközönként, holott alapjáraton nem szorulna rá egyikre se túlzottan, de pár éve már a mindennapjai szerves részévé váltak.
A poharat és a gyógyszereket egységesen elhelyezve a padon ül le melléjük, hogy elővehesse a bizonyos hölgynek a kórlapját, akivel a mai nap folyamán dr. Whitley-vel fognak foglalkozni. Mindig is tudta, hogy jó lehetőségekkel kecsegtet, hogyha mellé tud szegődni egy-két nap erejéig, hiszen mindig is érdekelte a szülészettel kapcsolatos szakirány, és most szinte az ölébe hullott egye hatalmas lehetőség. Szorgosan olvassa végig a lapokat, és szinte minden egyes mondat után egyre tágulnak zöldes szemei, ahogy mosolya is egyre szélesebbé válik. Tény, hogy ez most hatalmas felelősséggel is jár, de ugyanakkora adrenalinlöketet is ad neki, hogy végre valami érdemlegesben vehet részt, pláne olyan téren, amit esetleg ő is szívesen csinálna. De ez persze még a jövő zenéje, egyelőre viszont nem úgy látszik, hogy a sebészet lenne az ő szakterülete a remegő kezének hála, de végül is a szakosodásig még van egy-két éve. Addig pedig bármi megtörténhet.
Felpattanva a kényelmetlen fa ülőalkalmatosságról, kék ingéből a lehető leggyorsabban kezdi el kihámozni magát, hogy végül magára ölthesse a szokásos öltözetet. A bő, mentaszín nadrágot, és az ugyan ilyen színben pompázó pólóját, és hevesen becsapva a szekrényének ajtaját máris nyúl a padra helyezett cuccokért. Természetesen semmit nem felejt ott... Gyors léptekkel hagyja maga mögött az öltözőt, hogy mi hamarabb a nővérpulthoz érjen, ahol mosolyogva adja le Mrs. Sanford lapjait, és odébb állva, csípőjét a pultnak döntve szemléli a kórház sürgő-forgó életét. Egy-két alkalommal belekortyol a kávéjába, mely a vége fele egyre inkább édesnek mondható, hiszen nem volt arra ideje reggel, hogy kellőképp felkeverje, ezért úgy itta, ahogy volt. Feketén, forrón, és keserűen... de manapság már kezd hozzászokni ehhez az ízhez, és halvány fintor ül ki arcára, ahogy ismét leküldve egyet már ténylegesen, szinte csak cukor ízűnek mondható löttyöt ízlelhet. Azonban ez már aligha tudja érdekelni, mikor a várva várt szakorvos, majdhogynem civilben robog a pult felé, hogy magához vehesse azt a bizonyos kórlapot, amit alig pár perce tetetett be. A kérdését hallva Ethan arcára halvány mosoly ül ki, és nem válaszolva, csupán, mintha legalábbis jelentkezne, feltartja a kezét, és tesz felé pár lépést, ezzel megszabadulva a többi rezidens társaságától.
- Igyekszem nem csalódást okozni -de a hangja ezek után nem mondható túl magabiztosnak. Tudja, hogy az orvosok körében nem ő az, aki leginkább aprítja a rezidensek büszkeségét, de nyilván neki sincs ínyére, hogyha valaki nem tudja az elvártakat. Addig is, míg nem kell a tudását felhánytorgatnia, csak engedelmesen szegődik a nyomába, és az utolsó korttyal is végezve, az egyik útba eső kukába hajítja a kiürült poharat. Mindkét kezét a zsebébe temeti, és balban viszonylag mohón kapkod a gyógyszerek után, és megkönnyebbülten markol rá arra, mintha legalábbis megnyugvást jelentene számára.
- Igen, ezt nagyon jól tudja -széles vigyor ül ki arcára, ami ezúttal tényleg őszintének mondható, és nem holmi kényszer mosolynak. Nem sokszor fordul elő, hogy alkalma nyílik bemosakodni egy műtétre.
- Remek -bólint egyet, majd megtorpan a bizonyos ajtó előtt, és ő is egy barátságosnak, vagy csak kevésbé komornak mondható arckifejezést próbál az arcára festeni. Ahogy belép, biccentéssel köszön mindkettejük felé, majd becsukva maguk mögött az ajtót, egyenesen az ágy végéhez lép, kezét maga előtt összekulcsolva hallgatja végig, ahogy a hölgyemény kipanaszkodja magát. Azonban amikor meghallja a saját nevét, az utána következő kérdést, egy pillanatra összerándul a gyomra, és egy mély levegővétel következtében tesz előre egy lépést.
- Természetesen... Nos, sajnálatos módon a méhnek is vannak bizonyos fejlődési rendellenességei, ilyen a kettős méh is, szaknyelven az uterus. Ebben az esetben mindkét méhben létrejöhet terhesség, ahogy ez Mrs. Sanford helyzetében is történt. Azonban az egyik magzatnál kialakult a nyitott gerinc, latinul a spina bifida, ami szintén egy rendellenesség, méghozzá a gerinc és a központi idegrendszer fejlődéséé. Ez mihamarabbi, méhen belüli operálást igényel... -tudja le a magyarázatot, tekintetével figyelve az arcokon történő változásokat, különösen a kedves papáét tanulmányozva, ahogy szépen lassan, már csak a gondolattól is elsápad. Végül pedig egy gyors pillantást vet a páciensre, de megerősítés céljából tekintete mégis az orvoson állapodik meg.

Jeanne & Ethan

A kórlap áttanulmányozása után szinte reflex szerűen pattan fel a padról, hogy mihamarabb magára ölthesse szokásos ruházatát, így újult erővel léphet ki az üressé vált öltözőből. Kezében cipelve a poharát és a dossziét siet végig a különböző folyosókon, kikerülve egy-két szakorvost, kik lassú léptekkel, egymás meggyőzésébe kezdenek talán egy kicsit hevesebb hangon a kelleténél, de a tesztoszteron, és a bizonyítási vágy természetesen mindenkit hajt. Hiszen, kétség kívül mindenki szeretne a legjobb lenni, és bebizonyítani, hogy már pedig az az eljárás ígérkezik jobbnak, és sokkal inkább kecsegtetőbb a beteg számára, amit ő javasol, nem pedig a másik. Aztán ott vannak még a sürgő-forgó rezidensek is, akik egyik kórteremből rohannak át a másikba, félúton hallgatva a feletesse javaslatait, hogy mit hogyan csináljon. Lassan ő is erre a sorsa fog jutni, addig viszont még meg is kéne érkeznie a bizonyos személynek. Burkolt türelmetlenséggel kortyol bele ismét a kávéjába, alaposan végigmérve az embereket, hogy a számára lényeges személy vajon mikor is bukkan fel a közelében. Mikor megjelenik, egy félszeg mosollyal szegődik mögé, és követi végig az emeleten, kissé lemaradva mögötte, amit a pohár kidobásának köszönhet, de a szavait még ettől független is egyértelműen érti, és igazán ínyére van, hogy már tényként közli, hogy bemosakodhat a műtétjéhez, és nem pedig csak enyhe célzásokat tesz afelől, hogy talán megengedné, hogy mellette szorgoskodjon. Azonban a pillanatnyi jókedvét levakarja, ahogy megállnak a terem előtt, és az orvos után ő is beteheti a lábát. Persze nem fapofával teszi mindezt, de nem a fogkrémreklámba illő mosolyát villogtatja. Mindvégig néma csendben hallgatja végig a beszédeket, mígnem rá kerül a szó, mikor is tény, hogy kissé meginog a magabiztossága, de azért hibátlanul ledarálja a rá maradt monológot. Viszonylag nagy kő esik le a szívéről, ahogy az orvos is elismeri, hogy a válasza jó volt, de a szemöldöke összeszalad, amikor is a karjánál fogva invitálja a szoba egyik sarkába. Értetlenül, de végül bólogatással helyeselve hallgatja végig a javaslatokat, miközben próbálja felidézni magában, hogy miként is mondta el az imént a helyzetet. Ő úgy érezte, hogy nincsen komolyabb probléma vele, mondhatni magabiztos volt a vége felé, de ezek szerint külső szemlélőként még így is akadnak kritériumok.
- Rendben... -lényegében csak ennyit fűz hozzá egy bólintással az első adaghoz, majd alsó ajkába, továbbra is fejét ingatva hallgatja a második felét. - Rendben, köszönöm -halvány mosoly ül ki szája szegletébe, majd ahogy a nő visszalép a betege mellé, Ethan is úgy tesz egy száznyolcvan fokos fordulatot, és egy kis tétovázás követően visszalép az eddig elfoglalt helyére. Engedelmesen hallgatja a további diskurálást, de amikor egy nem várt férfi hang üti meg a fülét, rögtön a nem sokkal mellette elhelyezkedő apára, de nemsokára nagypapává avanzsálóra emeli tekintetét. Legszívesebben ő maga is beszédre nyitná a száját, hogy kifejtse saját maga véleményét, de azonban be kell látnia, hogy ez aligha az ő reszortja, ezért csak hevesen bólogatva hallgatja a doktor szavait. A hozzá intézett szavakra rögtön felkapja a fejét, és mérlegeli a lehetőségeket, és a válaszokat. Azonban megkísérli a lehető legmagabiztosabb énjét felvenni, mind hangban, mind tudásban, és ugyanakkor megjelenésben is, hogy megpróbálja ezzel meggyőzni a kedves, Mr. Hermant, és a lányát is.
- Nem lehet azt mondani, hogy a magzati sebészetnek nincsenek kockázatai, de a nyitott gerinc kezelésében továbbra is ez a legjobb kezelési módszer. Lehetséges a születés utáni beavatkozás is, de nagyobb előnye van, hogyha mihamarabb elvégzik, mert így a nyitottan maradt gerincvelői szövetek kevesebb ideig fognak érintkezni a méhen belüli környezettel, mert a magzatvíz mérgező hatással lehet a szabad gerincvelői szövetekre és a csontokra is egyaránt. A beavatkozás a károsodott idegrendszer funkcióit nem tudja visszaállítani, de megakadályozza, hogy történjenek további károsodások -ő maga se tudja, hogy most konkrétan kihez intézte a szavait, a pácienshez és az apjához, vagy ténylegesen az orvoshoz, akinek a leginkább bizonyítania kell. De most talán első körön az a legfontosabb, hogy biztosítsa, hogy mindezzel ők csak a magzat, mondhatni normális fejlődését szeretnék előidézni, hogy a későbbiekben ne ütközzön problémákba. Jelen esetben a magzat nem mondható egészségesnek, de a műtét után normálisan tud tovább fejlődni, ezért lenne szükséges, hogy az úr is megértse, hogy jobb, ha minél előbb közbeavatkoznak. És csak remélni tudja, hogy a tudása, amit az imént mutatott be, valamilyen szinten meggyőző hatással volt a számára.