»Pént. Szept. 04, 2015 1:32 pm Keletkezett az írás

»Pént. Szept. 04, 2015 11:11 pm Keletkezett az írás

Kicsit sem vagyok oda a tényért, hogy még nincs vége a napnak. A kórházban lehúzott műszak után jön a magánrendelés, akarom is meg nem is, vegyes érzelmeim vannak. Hiszen hova is sietek? Senki nem vár, de attól még el tudnék képzelni élvezetesebb elfoglaltságot is, mint mások problémáit hallgatni. Néha élvezem, tényleg, de most... csak az a tény dob fel, hogy Ashley is meglátogat. Felsóhajtok, becsukom a szemem és felidézem az arcát. Ajkaim halvány mosolyra húzódnak. Még nem tudom mit akarok tőle... legalábbis azt nem tudom, hogyan szerzem meg, de abban biztos vagyok, hogy nem ő lesz a kivétel. Egyszerűen kell és a gondolattól, hogy ma aktuális a látogatása a rendelőmben, máris nagyobb kedvvel vetem be magam a székembe. Egy gyors pillantás az asztalon heverő papírokra, ujjaim között forgatom át őket, hogy tudjam, hányan lesznek ma. Sokan, de... megéri. Ujjaim a hajamba túrnak, kinyújtóztatom magam, kihasználva azt a pár szabad percet, amíg megérkezik a páciensem. Kínosan ügyelek mindig a megjelenésemre, világos, szűk nadrág feszül a lábaimon, az ingem ujját lazán feltűrtem. Kinézetem magabiztosságot sugall, de ez kell az embereknek, az ing látványától máris komolyan veszik a helyzetet, az pedig, hogy feltűröm az ujját, némileg enyhít a szigorú összhatáson. Nem véletlen. Mindennek jelentősége van. Ha valaki, hát én jól kiismerem az embereket, tudom kinek mi kell ahhoz, hogy megnyíljanak és haladni tudjunk a megoldás felé. Már éppen eszembe jutna egy kávé gondolata, amikor az asszisztensnő jelenik meg az ajtóban, közölve a hírt, hogy a mai első páciens megérkezett. Ashley. Igyekszem leplezni az érzelmeim, ahogy egy sóhaj közben megadom magam és közlöm, küldje be. Semmi újdonság. A fiú ugyanúgy néz ki, ahogy eddig, ugyanolyan vadító és tényleg fogalmam sincs miért, de mocskosul bejön nekem. A fantáziám sötét oldalát piszkálja, de még nem csinálok semmit, még kivárok és intek neki, hogy üljön le. A fotelba telepedik, mint mindig, én meg egy kis mosollyal nyugtázom, ma sem lep meg. Tüntetőleg nem a kanapét választja, de igaza is van, ott nem beszélgetni kell, az másra való. Nézem egy ideig, végigfuttatom rajta a tekintetem, közben hátradőlök és elégedett mosolyt villantok.
- Üdvözlöm Ashley, örülök, hogy újra látom. Hogy van ma? - veszem elő a hivatalos formát, pedig nem ez érdekel, egyáltalán nem, ennél személyesebb dolgokra vagyok kíváncsi. Nem is kicsit.
- Nézze, megértem, hogy semmi kedve ehhez az egészhez és úgy érzi, nincs szüksége rám, de ne érezze kényszernek, csak beszélgetünk. Ha együttműködik, hamarabb szabadul - kedves, megnyerő mosolyt varázsolok magamra. Olyat, ami mindenkit meglágyít, de tudom, hogy nála ez nem lesz elég, ennél több kell, hogy a bizalmába férkőzzek. De attól még nem lehetetlen, csak időbe telik.
- A fotelt választja mindig. Miért? Mi zavarja a kanapéban? Hiszen az is csak egy bútor, semmi különös nincs abban sem - kezdeményezek egy kis beszélgetést, de a tekintetem nem veszem le róla, talán már zavaró lehet, ahogy átható pillantással méregetem, idegesítően lezseren hátradőlve. Úgyis megtudom a kis titkát. Észre sem fogja venni és már az enyém lesz. Arra már régen rájöttem, hogy Ashley teljesen normális, már csak azt kellene kiderítenem, mégis kinek áll érdekében, hogy akarata ellenére előírja számára ezt a kötelező programot. Talán kissé visszahúzódó és magának való, de összességében normális. Túlságosan is.

»Szomb. Szept. 05, 2015 11:07 pm Keletkezett az írás

»Hétf. Szept. 07, 2015 10:25 am Keletkezett az írás

Nem tudom hova tenni a viselkedését, illetve nagyon is tudom, volt már hozzá hasonló esetem, de általában hamar túllendültünk a kezdeti nehézségeken. Ashley azonban más, megdolgoztat, de nekem mindegy, én kivárom, elvégre ez a munkám és ő is beláthatná végre, minél később enged, annál tovább kell élveznie a társaságom. Vagy pont ez az, hogy ő is élvezi? Sokáig úgysem marad titokban. Előttem nem. Le sem veszem róla a szemem és pimasz, de rá jellemző válaszára mosolyra húzom ajkaim.
- Azt el tudom képzelni, de beláthatná, ha együttműködne, talán gyorsabban is haladhatnánk a cél felé. Ha megvan a cél, akkor pedig… nos, azt hiszem ennyi képzelőereje van. Aki ilyen sajátosan viccelődik… - teszem szóvá, hogy talán másnak nem lenne annyira vicces a kijelentése, én mindenesetre értem, mennyi kedve van itt lenni. Ok nélkül, ezt mindketten tudjuk, ő sem hülye, mégis erre kötelezték. Felfoghatná feladatnak is, de úgy tűnik, ehhez még fel kell nőnie kicsit. Faggatom, mert ez a dolgom.
- Pont ez az, vadidegen. Ráadásul orvos vagyok, nekem bármit elmondhat, kettőnk között marad. Tudja, a titoktartás… meg különben is, nem az ellensége vagyok, segíteni akarok, hogy minél előbb megoldjuk ezt a helyzetet. Ahogy látom nincs túl komoly pszichés problémája, de ha terápiára kötelezték, nekem kötelességem elvégezni a vizsgálatokat és diagnózist felállítani. De ezzel a viselkedéssel nem csak az én dolgom nehezíti meg, hanem a sajátját is. Jelentősen – ez a lelkibeszéd része a dolognak, megpróbálok hatni rá, a bizalmába férkőzni, hogy majd később a testébe férkőzhessek. Igencsak vonzó jövőkép, de én nem sietek, ha így nem adja magát, majd megszerzem másképp.
- Beszélgethetünk felőlem bármiről, az is sokat elárul magáról, hogy mi érdekli. Szóval csak bátran, kezdjen bele – bíztatom, hiszen az érdeklődési köréből, abból, ahogy arról beszél, sokmindent le tudok vonni. Kezdetnek az is valami. Továbbra sem veszem le róla a tekintetem, már szinte idegesítően nézem és be is jön, én nyerek, mert elfordítja a tekintetét, a berendezést kezdi nézi, amit nem egyszer látott már. Zavarban van, ezt nem is tagadhatná. Én meg igyekszem elnyomni egy mosolyt. Haladunk. Mégsem számítok őszinte válaszára és ettől majdnem kiesek egy pillanatra a szerepemből. Majdnem, de még időben észbe kapok és próbálok nem elvigyorodni. Az a tipikus győztes mosoly. Hát igen, kedvére van a helyzet, csak még ő sem tudja pontosan, hogy miért. Ez pedig zavarja, de majd én eloszlatom a kételyeit és megszerzem végre magamnak.
- Nem? És miért nem? Aha, szóval az emberek közelsége. Minden ember közelsége? Mégis mióta? – elkapom a fonalat és amíg forró a helyzet, igyekszem is kihasználni. Annyi kérdést tudnék feltenni, de nem akarom teljesen elijeszteni. Mintha kicsit jobban bízna bennem vagy talán csak zavarában leesett egy pillanatra az álarca. Nem tudom, de nem is fontos.
- Különben meg egy szavába kerül és nem mászok bele a privát terébe. Nem ülök egyébként sem a nyakára, hol látott ilyesmit, a filmekben? – mosolyodom el végre nyíltan, gyenge poén mögé bújva. Sok filmet láthatott, hát hol van az előírva, hogy nekem szorosan mellette kell ülnöm. Nem mintha ellenemre lenne, de hivatalosan semmi ilyesmire nincs szükség. Az más kérdés, hogy nem mellette akarok ülni amúgy sem. Az ölemben viszont jól mutatna. Határozottan tetszene a helyzet.

»Kedd Szept. 08, 2015 12:57 pm Keletkezett az írás

Nem engedem meg magamnak, hogy pánikba essek, bár vannak benne enyhe pánikbetegségre utaló hajlamok, eddig szerencsére nem törtek ki és anyám szerint utoljára hat éves koromban estem pánikba úgy igazán, azóta nem. Most mégis itt üldögélek egy idegen férfival szemben, aki ráadásul bűnösen jól is néz ki, és szinte biztos feleség, és kisgyerek várja haza. Micsoda pazarlás komolyan, ez valahogy nem tudom... Mindegy. Végül is mennyivel lenne jobb ha nem várná haza senki? Semmivel. Akkor is menő orvos.
- Milyen cél felé, mi a célja ezzel az egésszel, hová kellene eljutnunk, ha mind a ketten tudjuk hogy tök feleslegesen ülök itt másfél órát, azon kívül, hogy fárasztom a sajátos szar poénjaimmal - sóhajtok fel, ahogy hátraigazítom a felnyírt hajam. Nekem így tetszik, akinek meg nem, hát nézzen másfelé, soha nem voltam és nem is akartam ilyen tini lány idol lenni. És utálom a főnökeim, akik egy kis antiszocialitás miatt ilyesmire köteleztek, pedig én nem is vagyok nyomozó hogy napi szinten idegenekkel keljen beszélgetnem, én az időm java részét az irodában töltöm, és ha nem muszáj ki se teszem onnan a lábam, br nem is nagyon lenne rá esélyem, hiszen mindig nyakig vagyok munkával...
- Ha vadidegen, akkor miért bíznék meg magában? Értem hogy orvos, és ez a dolga, munkája, de nekem akkor is idegen, titoktartás ide vagy oda. Én nem az a típus vagyok aki egy két lelkizős beszéd után megnyílik és magára árasztja élete minden apró kis tragédiáját, mint észrevette...  - mormogom, hiszen azt tényleg sosem csináltam. És belegondolva, most sem akarom elkezdeni. Én az a típus vagyok aki mindenkivel összehaverkodik a fesztiválokon, akiket azután jó esélyes sose látok többet, ha meg mégis, az csak mázlifaktor. Helyezkedek kicsit a fotelben, elegáns és szép, de nem a legkényelmesebb fajta, a saját kis gyűrött és elnyűtt fotelem, semmi pénzért nem cserélném le erre. Sajnos kiszakad belőlem, egy nagyon is őszinte kiakadás, hogy miért nem a kanapét választom, és most gondosan, és tüzetesen veszem szemügyre a berendezés minden kis motívumát.
- Valószínűleg minden zenekar ismeretlen lenne magának, de szeretek fesztiválozni, és koncertre járni a munkám mellett - jelentem ki óvatosan, aztán jön a téma nehezebb része. Miért nem akarom hogy ide üljön? Hát elég sok minden miatt, így legalább nem akarom megérinteni hogy vajon valóságos-e, vagy csak tényleg egy szép látomás.
- Minden emberé, és nem tudom mióta de szeretem ha valaki mellém ül vagy hozzám préselődik, leszámítva két helyzetet - válaszolok hiszen koncerten akaratlanul is egymáshoz csapódunk néha, de ott elnyomja a zene és a felszabadultság, a másik meg a szex. Ott is egymáshoz simulunk de az más, az nem idegen jó eséllyel.
- Elég sok idétlen filmet láttam már, szóval arra is minden esély megvan hogy maga a sorozatgyilkos nem én. Vagy ki tudja, a filmek fikciók, de mindben van egy szem igazság, de vajon honnan tudjuk melyik kis mozzanat az igazi? - teszem fel a jó kérdést, és nem mesélem el, hogy a rendőrségnél miféle felvételeket láttam már, amiket elemeznem kellett, és ps-elni is őket gyakorlatilag lebontva pixelekre az egészet. Nem egy leányálom ami azt illeti.

»Szer. Szept. 09, 2015 10:52 am Keletkezett az írás

Nem is lesz ez annyira nehéz, úgy tűnik, könnyedén elszólja magát, ha nem figyel. Belesétál a csapdába, pedig még fel sem állítottam rendesen. Még csak a gyenge pontját keresem, de úgy tűnik, megtaláltam.
- A cél az, hogy felállíthassam a diagnózist vagy megállapítsam, hogy az égvilágon semmi baja és a főnökei tévedtek, nincs szüksége kezelésre. Nem akarja nekik bebizonyítani, hogy tévúton járnak? – próbálok hatni rá, elvégre ki ne szeretné a főnöke orra alá dörzsölni, hogy tévedett. Elégtétel lenne, abban biztos vagyok, főleg ilyen kényes helyzetben. Pillantását nem tudom mire vélni, néha úgy érzem, ölni tudna a tekintetével, néha meg úgy méreget, mintha valami egészen illetlen dolgon járna az esze. Legalább annyira illetlenen, mint nekem.
- Miért ne bízhatna? Egyrészt az állásomat kockáztatom, ha bármit kifecsegek magáról. Ami itt hangzik el, az nem tartozik másra. Sőt, nem is az állásomba, az egész karrierembe kerülne egy ekkora hiba. Beláthatja, ezt azért nem tenném kockára. Másrészt meg mi érdekem fűződne ahhoz, hogy a magánéleti titkait bárkinek is eláruljam? – teszem fel a kérdést, sokadjára, hiszen majdnem minden páciens ezzel jön. Akad köztük pár híresség is, akiknél érthető az aggodalom, de a legtöbb páciens hétköznapi ember, akinek a magánélete egyáltalán nem érdekes mások számára. Nem is értem mit gondolnak. Különben sem szoktam megjegyezni mindent, inkább jegyzetelek, biztosra megyek.
- Tegyen egy próbát, aztán meglátja, mennyire könnyen megy majd. Amíg nem nyírta fel így a haját, csak tervezgette, nem tudhatta, hogy ennyire jól fog állni. Ki kell próbálni… - utalok rá finoman és nem túl feltűnően, hogy nekem bejön ez a stílus, egyedi, kifejező és baromi jól áll neki. Szívesen beletúrnék, miközben… Hát igen. A gondolatoknak itt stop, mielőtt túlságosan elkalandoznék.
- Úgy nézek ki, mint aki el van veszve a zene világában vagy annyira különlegesnek ítéli a saját ízlését? – provokálok, ahogy visszakérdezek. Jó eséllyel tényleg nem ismerem azokat a zenekarokat, akiket hallgat, de nem is kizárt. Magam is szoktam fesztiválokra járni, szeretem azt a semmihez sem hasonlítható érzést, hogy ott szinte mindent szabad. Meg persze szeretem megfigyelni ilyen szituációban az embereket. Kész tanulmányi körút. Zavarba ejtő, átható tekintettel méregetem, válaszára várva. Ez tényleg érdekel.
- Igen? Melyik két helyzet? – kérdezek vissza sokat sejtető mosollyal. Már megint az a saját csapda. Majdnem biztos vagyok a válaszban, de tőle akarom hallani és ha majd kimondja, akkor helyben is leszünk. Akkor egészen feltűnésmentesen tudom kifaggatni a szexuális szokásairól és arról, vajon mennyire nehéz ágyba csábítani.
- A film az csak film, valaki képzeletének a szüleménye, ebből következően akár valóság is lehetne, mégsem az. Az egész csak azon múlik, mennyire erős a forgatókönyvíró fantáziája. Meg persze a nézőé, hogy mit tud beleképzelni – magyarázom és úgy döntök, letesztelem, mit szólna a valósághoz.
- Tegyük fel, hogy tényleg nem az vagyok, akinek látszom. A lélek helyett sokkal jobban szeretek kivételes szépségű pácienseim testével foglalkozni. Ez mennyire hihető? Elmenne egy filmnek vagy nem venne rá jegyet a moziban? A pszichiáter, aki a kanapét egészen más célokra használja, mint amire kellene. Akkor szívesebben feküdne oda? – körbeírom a lényeget és várok egy kicsit. Ha okos, rájön… és ha tényleg rájön, hát akkor sincs semmi. Én csak egy fikciót meséltem neki, aminek semmi köze a valósághoz. Vagy mégis. Ezt neki nem kell tudnia. Csak nézem, hogy mit szól.

»Csüt. Szept. 10, 2015 12:06 am Keletkezett az írás

Ránézek a doktorra és nem tudom eldönteni hirtelen hogy mit gondoljak róla, hogy tényleg csak ennyire jófej, vagy van benne némi hátsó szándék is. Hm, nem hiszem hogy paranoiás lennék de azért egészséges távolságtartás bennem van. Nevezzük szakmai ártalomnak.
- Hm, szóval már most tudja hogy semmi bajom, tessék, már fel is állította a diagnózist ami azt illeti - mosolyodom el, mert gyakorlatilag kimondta hogy semmi bajom nincs, és a további mondandójára kicsit elgondolkozok. Megmutatni nekik? Hm, nem lenne rossz de gyerekesség lenne, de bennem van a vágy persze, mint mindenkinek. Talán emiatt nem borítottam még fel az asztalt az idétlen kérdések tömkelegétől, és most alakul a legérdekesebben ez a beszélgetés.
- Tudom hogy ez magának sem lenne jó, de azontúl hogy ez a munkája, nem ismerem magát, nem a szomszédom, a barátom, az akármim, és nem szoktam idegenekkel szemben megnyílni. Akár doktor akár nem. Ez egyszerűen nekem nem így működik hogy itt beszélgessek a gondjaimról vagy dolgaimról - válaszolok, ahogy kifejti mivel is járna neki ez az egész. Nincsenek nagy dolgaim, nem érdekelne hogy mások megtudják, nem azért nem akarok beszélni. Hanem mert kiderülne hogy rejtett késztetést érzek aziránt hogy kiderítsem hogy a doki vajon nős-e.
- Nos, ez mondjuk igaz de ki akarta lógni a sorból akár ezzel is, akár a viselkedésemmel is egy kicsit, és bejött, nem is akarom visszanöveszteni oldalt - mosolyodom el, félős kedves a mosolyom, pedig nem is félek, de mindig azt kapom meg hogy olyan kis szelíd. És elképednek amikor kitör belőlem pár nem túl kedves kifakadás. Pedig ez egy ilyen szakma.
- Nem olyannak tűnik aki Deathstars koncerten ugrál az első sorban de bocsásson meg ha tévedek. A mostani fesztivál igen jó felhozatallal volt, és ha azt vesszük hogy ott volt Manson is, az Arch Enemy és Halestorm... - sorolom hogy miket néztem szívesen, bár az egészet konstans végigbuliztam. Ennyi szabadság nekem is járt, és szeretem a hangulatot, ami az ilyen helyeket uralja. Az a felszabadultság, és kötetlenség. Kell nekem, imádom az ilyen nagy fesztiválokat és városokkal arrébb is elutazom ha kell. Bár azért itt elég sok híresség megfordul. Nincs okom panaszkodni.
- A koncert és a szex, azok kivételek - próbálok kibújni a vélt logikája alól. Talán arra számított hogy zavarba jövök, de nem jövök. Legalábbis nem ettől, hanem a saját kicsapongó gondolataimtól, és hátradőlve elhelyezkedek a fotelben, kezdek úgy lenni hogy nem tudom mit kezdjek magammal.
- Hm, igaz de minden kitalációhoz meríteni kell valahonnan az ötletet, egy cikkből, egy történelmi pillanatból, egy akármiből, tündérmeséből... - vonok vállat könnyedén, mert akár mindkettőnknek igaza lehet. És ahogy mesélni kezd hogy mi van ha igazam van és ő a sorozatgyilkos, elmosolyodom a meséjén, nem rossz, elég eredeti.
- Hm, egy közepes filmnek elmenne, és talán vennék rá jegyet, ha jól lenne megcsinálva, lelki terror, és thriller effektek, hm... elég erős társadalmi kritika lenne meg kell hagyni - gondolkozok el ezen, és megint a hajam birizgálom. Talán van benne igazság, bár akkor sem vagyok veszélyben.
- Hm, akkor a nők jobb ha aggódnak - próbálok én is többet tudni hiszen ők lehetnek kivételes szépségűek, én semmiképp nem számítok annak. Hm, talán szeretnék most az lenni, nem tudom.

»Csüt. Szept. 10, 2015 11:19 am Keletkezett az írás

Nem hagyja magát könnyen, megpróbálja kifordítani a szavaimat. Egyet felejt csak el. Ez az én terepem, az én szabályaim és én mondom meg, mi lesz a következő lépés. Úgy tűnik, még nem fogta fel, mennyire elronthatom a karrierjét és az életét. Mondjuk nem szándékozom… az már tényleg végső lépés lenne, eddig még nem volt rá példa, de volt, aki nagyon közel állt hozzá. Talán Ash is elkerüli. Még nem tudom.
- Ha beszélgetne velem kicsit, akkor igen, fel tudnám állítani… a… diagnózist – nézek mélyen a szemeibe a hatás fokozása kedvéért. Ez játék… és én élvezem. Kicsit lehetne lazább és akkor ő is rájönne, mennyire jó móka lehetne az a másfél óra, amit együtt kell töltenünk.
- Jó, már nem először találkozunk, mégis mennyi idő kell, amíg megnyílik valakinek? A szomszédban jobban bízik? De legyen… beszéljen valami olyanról, ami érdekli, nem kell a magánélete részleteit kielemeznünk így kezdésnek – vetem fel. Hát jó. Nekem csak előnyöm származik abból, ha tovább jár hozzám. Két alkalom is elég lett volna, ha megnyílik és mesélni kezd, de ha nem, hát én ráérek, annál többször találkozunk. Úgy tűnik, neki ez még nem esett le.
- Nagyon helyes, éppen elég egyforma ember van a világon, legalábbis külsőleg, pedig belül mindenkik különbözik. Tetszik, hogy kívül is meg meri mutatni, hogy nem olyan, mint a többi ember. Mindenkinek ilyen bevállalósnak kéne lennie. Ami nem azt jelenti, hogy mindenkinek fel kéne nyírnia a haját. Az másnak nem állna ennyire jól – kis mosoly és egy tőlem szokatlan bók. Sejtem, hogyan lehet magamhoz édesgetni, éppen ezért a cél érdekében nem esik nehezemre olyasmit tenni, amit amúgy nem szoktam. Különben is, Ash tényleg jól néz ki. Pont az esetem.
- Mansont szerintem mindenki ismeri és képzelje, a Deathstars sem ismeretlen számomra. A másik kettő viszont igen, szóval 1-1 az állás, egyikünknek sem volt igaza – zárom le diplomatikusan a témát, hiszen ennél több zenekart szerintem tényleg nem ismerek, akik hasonló zenét játszanak. Ha erről akar beszélni, majd úgyis visszatér, de az én figyelmem teljesen leköti a válasza.
- Valóban? Sem koncert, sem szex közben nem zavarja a másik közelsége? A szexet még megértem, ezekszerint nem megy bele egyéjszakás kalandokba… de koncerten szinte csak idegenek veszik körbe, nem? – próbálom megint a zavarba ejtő részét megfogni a dolognak. Ha tartja magát ahhoz, amit mondott, akkor csak így tudom elképzelni. Kizárt, hogy koncerten csak ismerősök vegyék körbe és kizárt, hogy idegennel szexel, ha zavarja az ismeretlenek közelsége. Vagy az nem volt igaz, hogy azért tart tőlem, mert idegen vagyok… Csapda, már megint, szépen belesétált és még csak nem is én állítottam fel. Kíváncsi vagyok, ebből hogyan magyarázza ki magát.
- Mindenhol vannak kivételek és kirívó esetek. Kivételesen én is egy régi ügyből merítettem, volt egy pszichiáter, aki a tudását nem éppen megfelelő célokra használta, de ez nem annyira izgalmas történet. Szóval eljönne a moziba… - gondolkodok hangosan, legalábbis úgy teszek, mintha még nem lenne kész a válaszom a feltevésére. Pedig de. Itt az alkalom, hogy bevalljam a fiúnak és ezzel talán őt is ráveszem arra, hogy kimondja, amit sejtek. Nem a nőkhöz vonzódik.
- Ami azt illeti, én nem vagyok olyan szégyenlős, mint ön, Ashley… Pedig csak engem köt a titoktartás, nem magát – kezdek bele, éppen bizalmas dolgot készülök elárulni neki. Úgysem tud visszaélni vele. Ha sor kerülne rá, kettőnk állítása állna szemben egymással és nem kérdés, kinek hinnének. Nekem, ez tuti. A páciensnek nincs szava sem.
- Nem érdekelnek a nők – bököm ki végül, várva arra, hogy mit szól ehhez.

»Pént. Szept. 11, 2015 11:28 pm Keletkezett az írás

Kezdem magam frusztáltan érezni hogy ennyire aktív ma ez a beszélgetés, eddig nem volt, bár igaz eddig nem is ragyogtattam meg "csodás" humoron a doki előtt, de azt hittem talán hamar felállítja azt a diagnózist, hogy semmi bajom, és mehetek a fenébe, legközelebb még a közelébe se jöjjek a rendelőjének.
- Jól van, beszélgessünk - tárom szét kicsit a kezeim, és engedem le megadóan, csak szeretnék túl lenni ezen az alkalmon is, és haza menni, és nem csinálni semmit, csak tévézni, vagy játszani, akármit. Igazán ha jobban belegondolok, még lehet nevezni is tudok az egyik játékon belüli bajnokságra. Hm, megfontolandó.
- Nem tudom, nálam ez nem így működik... nem tudom mennyi idő kellene, de nem két vagy három alkalom, és az a nyomasztó tudat hogy ez kötelező - sóhajtok fel, aztán ahogy arról kérdez, hogy mi érdekel, elmosolyodom, ez könnyű kérdés. Ezekről talán szívesebben is beszélek, mint saját magamról úgy összességében.
- Szeretem a zenét, bár nem játszom semmilyen hangszeren, mégis a koncertek és fesztiválok nagyon érdekelnek, és mindig megyek ha akad valami jó a közelben, de egy-egy nagyobb kedvencért városokkal is arrébb megyek, attól függ - mesélem, hiszen tény hogy a zenei ízlésem nem feltétlen olyan mint a többségé, és még mindig a rock és metál vizeken mozog. Imádom az érzést, amikor koncerten vagyok, és az erősíti szinte megsüketít, és a dübörgést a mellkasomban érzem. Imádom, ahogy végigáramlik az ereimben és ott dübörög bennem az erő. A szavaira, miszerint tetszik neki hogy beválallós vagyok, enyhén elmosolyodom, őszinte gesztus. Talán a legőszintébb mióta itt vagyok.
- Köszönöm. Igen, ez így van, mindenki különbözik, de egy kis kirivás kell, még a végén bele szürkülnék a hétköznapjaimba azt meg nem akarom semmiképp - mosolyodom megint, mivel nem akarok egy lenni az öltönyös, aktatáskás, siető emberek világában. Nekem egy saját valóság kellene leginkább. Sokszor legalábbis úgy érzem, hogy szeretném kinyitni a szekrényajtóm, és elmenni Narniába. Persze, gyerekmese, de kellemes mese, és sokszor jó lenne ha valóság is lenne.
- Meglepő, de... halad a korral, Doki. Oké, oké, 1-1 - adom meg magam, nem hittem volna hogy ismeri, akik nem szeretik ezt a műfajt, sokan még Mansont se ismerik pedig elég ikonikus alak ebben a világban. Na meg volt pár nagyobb zűrje, aminek kapcsán ismerni lehet az ő nevét.
- Nincs semmi bajom az egy éjszakás kalandokkal, egy jó koncert vagy buli után, de kapcsolatot nem szeretek tartani, megbolondulnék - szólalok meg, hiszen pár pohár után bátor leszek, és az is maradok egészen reggelig, amikor meg a partneremnek úgyis mennie kell. Azt hiszem az egyetlen igazi kapcsolatom három hónapig tartott, és akkor sem miattam ment tönkre. Egyszerűen csak elköltözött egy másik földrészre, és azt nem vállaltam be hogy vele menjek. Ahhoz nem ismertem eléggé, és nem szerettem eléggé.
- Idegenek, de nem számít mert nem a tömeg a lényeg hanem a zene, és az életérzés, hogy végre kikapcsolódhassak, és feloldódjak - teszem hozzá kicsit megkésve, hiszen erre még nem válaszoltam, és most jutottam el idáig a gondolatban. Kicsit elkalandoztam na. Velem könnyen előfordul, és az csak a hab a tortán, hogy a doktor még jól is néz ki, és enyhén ragadozó szemekkel méreget.
- Bizonyára nem praktizált túl sokáig az az orvos, de ismerem a történetet, Dr. Maxwill eléggé elszállt a saját hatalmától és azt hitte bármit megtehet - hiszen ez is rendőrségi ügy volt, és ismertem belőle részleteket, amihez kellett némi segítség. Bár nem az én ügyem volt, szívesen kotorászok vissza az archivumba is, és akadt pár elég hajmeresztő eset is, és semmi szín alatt nem lettem volna a nyomozó csapat helyében.
- Nem érdeklik? Úgy érti maga teljesen....? - akadok fent ezek, és kitágulnak kissé a szemeim. Szerencse lenne ez talán? Én nem határolódok el, én mindkét térfélen mozgok, nagyobb a kínálat és nagyobb annak az esélye, hogy megtaláljam azt, aki elvisel.
- Én mindkét nemmel kijövök - szólalok meg halkan, hiszen a dokival is jó lenne kijönni máshogy, ahogy nem kellene ennyit beszélgetni.[/b]

»Hétf. Szept. 14, 2015 12:44 pm Keletkezett az írás

Azt érzem, mintha kicsit haladnánk, kezd feloldódni, persze ezen egyáltalán nem lepődöm meg. Ez a munkám, nem volt még olyan, hogy valakit ne tudtam volna szóra bírni. A kérdés csak az, hogy mennyi idő után, de most elégedett vagyok. Nagyon is. Belemegy a beszélgetésbe, én meg kihasználom a helyzetet.
- Nincs ebben semmi meglepő szerintem, én sem ítéltem a külseje alapján. Csak azért, mert orvos vagyok és nem nyírtam fel én is a hajam, még szerethetem azt a zenét, amit ön, Ashley – mosolygok rá behízelgően. Megnyertem magamnak, ez nem is kérdés. Figyelmesen hallgatom végig, de van, amit nem tudok nem szóvá tenni.
- Ez azért némiképp ellenmondás, nem gondolja? Nem szereti az emberek közelségét, de az egyéjszakás kaland jöhet. Annál közelebb senki nem kerülhet magához. Én viszont ne üljek maga mellé, igaz? Hol itt a logika? Vagy inkább kérdezzem úgy, hogy mit hallgat el? – nem igaz a szövege, erre már rájöttem, nem figyel rá, hogy mit ferdít el és nem igazítja hozzá a történet többi részét. Tehát nem őszinte, legalábbis nem mindenben. Azt nem tudom, hogy csak hozzám nem vagy magához sem, de mindjárt kiderül. Pofátlan mosolyra húzom a számat, ahogy szembesítem a tényekkel.
- A koncertet talán még elhiszem, a buli hevében nem arra figyel, ki ér a testéhez, bár aki tényleg nem bírja a tömeget, az nem menne bele a közepébe – folytatom még kicsit, elképzelhetetlennek tartom, hogy jól érezze magát valaki a tomboló tömeg közepén, ahonnan azt sem tudja, merre van a kiút. Többnyire nincs is, csak sodródni kell. Mindenesetre tud olyat mondani, amitől nekem akad fenn a szemem, de jól leplezem meglepettségem.
- Szóval ismeri a történetet. Hát persze, mit is gondoltam, hiszen a rendőrségen dolgozik. Akkor nem lepődik meg, ha ilyen hajmeresztő dolgokat hall, hiszen látott már mindent, amit az átlagember el sem tud képzelni – gondolkodok hangosan, hiszen én is gyakran dolgozom a rendőrségnek, igazságügyi elmeorvos szakértőként sok valós és vélt bűnözőt vizsgáltam már meg, tudom, hogy megy ez. Olyan ügyek is akadnak, ami még filmnek is meredek lenne. Pedig ez a valóság, igazi szereplőkkel. A játszma oda és vissza is megy, elégedettséggel tölt el, ahogy látom az arcán, teljesen elképed. Helyes, ezekszerint nem gondolta volna, hogy a másik térfélen is játszom.
- Nem zárom ki a lehetőségét, hogy egyszer majd valamikor megint nővel… De alapjáraton nem érdekelnek, a férfiak viszont annál inkább. Talál ebben bármi kivetnivalót Ashley? – hátradőlök és teljes nyugalommal közlöm, a férfiakhoz vonzódom. Engem nem érdekel, ha pletykálnak rólam, szerencsére elég nagy a tekintélyem ahhoz, hogy ne a szexuális irányultságom alapján ítéljenek meg.
- Szóval így állunk – nyugtázom kis mosollyal a vallomását. Ő is… Jobban nem is tippelhettem volna.
- Úgy tűnik nem is különbözünk annyira, legalábbis van bennünk közös. Én elárultam a titkom, maga is Ashley, szóval jöhet a következő. Mostmár igazán megnyílhat előttem, nem hinném, hogy ennél merészebb titka is akad. Vagy igen? – felállok és egy ragadozóra emlékeztető, lassú, puha léptekkel haladok közelebb. Menet közben megállok az asztal sarkán elhelyezkedő telefon mellett és megnyomok rajta egy gombot.
- Claire, Mr. Blackmore mai konzultációja kissé elhúzódik. Kérem mondja le a többi pácienst és adjon nekik új időpontot, aztán haza is mehet – ezzel pedig bontom a vonalat.
- Nem fog minket senki zavarni, kettesben vagyunk. Most mindent szabad, amit csak akar – közelebb sétálok és leülök a vele szemben levő dohányzóasztalra. Megérintem a combját és ujjamat lassan végighúzom rajta. Nem mondom, hogy mindenről szabad beszélni, mert nem úgy értem. Inkább úgy, ahogy mondom. Tényleg bármit tehet, amit csak szeretne.

»Csüt. Szept. 17, 2015 10:37 pm Keletkezett az írás

Ez az alkalom teljesen más mint az eddigiek, és nem akarok ülve elaludni, hanem végül történik is valami, aminek én is a része vagyok, és kivételesen sikerül egészen normális beszélgetést kialakítanunk. Magam is meglepődöm ezen, de így legalább gyorsan elmegy majd ez az alkalom is, és hamarabb mehetek haza végre, kialudni magam.
- De persze, szeretheti ugyanazt, csak számomra volt meglepő, nem néztem ki magából, na. Azt hittem hogy maga olyan pop-os fazon - ismerem be végül is ahogy a zenei ízlésről beszélgetünk, szeretem a zenét, bár hangszeren nem tudok játszani, bár léggitáron már egészen jól de... az aligha nevezhető hangszernek, és ezen el is mosolyodom azért, hiszen elég képtelen felvetés. Aztán visszatér a pillantásom a doktorra és kezd az az érzésem lenni hogy tényleg egy ragadozó és vadászik, de mire? Az a képzelgés amit nemrég mondott, nem hinném hogy magára utalt, hiszen tudja hogy akkor nagyon meg ütheti magát, tekintve hogy bármikor panaszt emelhetek ellene. Legalábbis szeretem ezzel védeni magam, hogy megtehetném.
- Azt nem mondtam hogy logikusan gondolkoznék Doki, de így igaz. Pár pohár után elfogadom az egyéjszakásakat is, de amúgy nem nagyon, egy idő után nagyon feszültté tesz mások közelsége is és a maga jelenléte amúgy is feszélyez - teszem hozzá, már önmagában az hogy doktor feszültté tesz, de hogy még feszegetjük is ezt a témát, az még inkább, és elkezdem a kezeim tördelni az ölemben amolyan pót cselekvés, ha épp nem a piercingjeim birizgálom. Bár főleg a nyelvemben lévővel szoktam játszani. Most is éppen azt forgatom.
- A buli más, oda azért megyek hogy lássam/halljam az adott zenekart, és a zene iránti szeretet nagyobb mint a viszolygás a sok embertől, és szedek előtte ilyen természetes bizbaszt amitől nem kapok pánikrohamot sem - teszem hozzá a kijelentésére, bár igaz hogy a túl sok embertől előbb utóbb akkor is kiver a víz de szerencsére az a koncert vége szokott lenni, és olyankor menekülőre is fogom. Bár volt olyan hogy ott maradtam, leültem valahová míg elmúlik és így találkozhattam a zenészekkel is. Eltűröm a hajam kissé, ez is amolyan pót cselekvés, mert nem szoktam sokat basztatni a hajam.
- Ismerem, de szerencsére nekem nem volt dolgom az üggyel, csak láttam az aktákat, meg a képeket amikor archiválás közben szelektálni kellett - sok mindenbe beleolvasok, akár néha kéretlenül is. Szeretek tájékozott lenni és a rendőrség emiatt nagyobb hasznomat veszi, és a hadnagy többször is megjegyezte hogy ez égi jel volt, sose volt még ilyen IT-sük. Hát én se hittem volna hogy itt végzek, de inkább itt, mint rácsok mögött. Még itt is szívesebben vagyok.
- Nem, nem azért csak... azt hittem hogy felesége van aki várja otthon - mosolyodom el, úgy tűnik ma ez nem az én napom, az ilyen tippelős dolgokban, eddig mindben felsültem. Bár az, hogy a doki meleg még jó hír is lehetne de mégis csak a pszichomókusom. Nem lenne éppen jó ha... mármint, ebbe még belegondolni is furcsa. Bár elismerem izgatja a fantáziám egy kicsit, de... Felvonom a szemöldököm hogy hogyan is állunk és ahogy közeledik, akaratlanul is végig fut a pillantásom a formás alakon, vajon milyen izmokat rejt az inge?
- Én nem csináltam ebből akkora titkot, ami azt illeti de akadnak még, bár azokat nem szeretném megosztani - zárkózom el kissé és elcsodálkozom hogy lemondja a többi páciensét, bár ilyenkor nem hiszem hogy utánam már sokan jöttek volna még.
- Miért húzódik el a konzultációm, doki? - kérdezek rá nyíltan ahogy a dohányzó asztalra telepszik, és egészen közel kerül hozzám, és néha elkalandozik a tekintetem az alakján. Vonzó na, rohadjon meg. Szinte a kezem is vonzza, így inkább kezdek velük valamit.
- Szabadon haza mehetek? - kérdezek rá féloldalas kis mosollyal, bár nem hinném hogy pont emiatt küldte volna haza a titkárnőjét. Kíváncsi vagyok ő mit akar.
- Maga mit akar? - kérdezem meg nyíltan, ha már bármit lehet akkor kérdezni is.

» Keletkezett az írás