Diana&&Mason

Hello again...

Azt mondják minden találkozással amit az életünk során megejtünk kapunk valamit és adunk is valamit. Hogy ez a tézis mennyire helytálló nem tudom, de én úgy éreztem magam a tegnapi találkozás alkalmával mintha mindent egy lapra tettem volna fel, és kiderült, hogy csupán blöff volt az egész, én pedig elveszítettem az utolsó reményemet is. Azt, hogy valaha még sikerül rendezni a dolgainkat, és egy befejezetlen mondat maradt utánam, amelyben el akartam mondani amit nem talált meg a levelekben amelyet én akartam a szemeibe, én akartam, hogy lássa rajtam: féltettem őt, csak őt féltettem. Magamat hibáztattam mindenért, nem csak vele kapcsolatosan, hanem az ütésekért is amelyeket Timtől elszenvedtem már előtte és még utána is. Hittem abban, hogy én követtem el olyan bűnöket amelyek megbocsáthatatlanok, kezdve azzal, hogy egyáltalán megszülettem és folytatva, hogy valakik becsempésztek kicsi gyerekként ebbe az országba és fogalmam sincs milyen céllal. A család...a család egy édes álom volt számomra mindig, de csupán idegen arcok maradtak meg bennem, Connorsék, és az összes gyerek akikkel össze voltunk zárva. Szám szerint heten, mint a gonoszok, egy szobán hárman is osztozva. Soha nem voltam egyedül, noha ez az összezártság elvette tőlem annak a lehetőségét, hogy valaha képes legyek igazán és valóban magammal foglalkozni. Baj volt ahogyan a levegőt vettem, baj volt ha álmomban felsírtam és oroszul zokogva követeltem, hogy haza akarok menni. Baj volt ha kócos voltam, baj volt ha nem. Minden az volt amit tettem éppen ezért nem tudtam tökéletesen önállósodni. Nem tanultam meg milyen az amikor az ember maga hoz döntést, ahogyan azt sem, hogy kell bánni a pénzzel. Merthogy az soha nem volt. Éppen ezért talán nem volt meglepő, hogy a vallási szekta olyan könnyen magába tudott szippantani, ahol az elmélyült együttlétek megfűszerezve a könnyű drogokkal tökéletes álomvilágba repített. Innen menekített ki Timothy és Mason, csakhogy ekkorra már azt hiszem nem voltam képes többé önálló gondolatokra a legminimálisabban sem. Lassan találtam vissza önmagamhoz, és Tim minden ütése tudatosította bennem a való világhoz való ragaszkodásomat, és azt, hogy mindent csak általa kaphatok meg. Ebben az állapotban voltam egészen addig amíg rá nem döbbentett a temérdek beszélgetés Mason-el arra, hogy nekem igenis lehetnek saját gondolataim és vágyaim, igenis foglalkozhatok magammal és a saját érzéseimmel, és nem csupán az a mérvadó, amit Tim gondol, amit Tim akar tőlem. Mason lett a kontroll az életemen, de megint túl későn....későn valamihez ami felett megint elveszítettem az irányítást. Fontos volt nekem, de nem annyira, hogy feladjak érte mindent. A félelem sokkal erősebb volt már ekkorra bennem. Sokkal erősebb annál, hogy végleg magam mögött hagyjam a házasságomat. Timothy bánt engem...de talán azért mert megérdemlem. Később azzal győzködtem magam, hogy nem vagyok már számára elég izgalmas és kívánatos, ezért van szüksége más nőkre. Hogyan lennék az, amikor tele voltam nyomorúságos gondolatokkal, vágytam volna egy gyermekre, és rengeteget dolgoztam sokszor az erőmön felül is vállalva mások helyett műszakot?  És megint azt gondoltam én vagyok a hibás, hogy nekem van valami olyan hibám ami miatt a férjem nem képes már rám úgy tekinteni mint régen, hogy bizonyosan elkövettem valami olyan sérelmet amit nem tud megbocsátani, és így vezeti le a feszültséget. De minél inkább győzködtem magam annál inkább éreztem, hogy hiányzik valami az életemből. Hiányzik a gyengédség, hiányzik a törődés, hiányzik az, hogy valaki észrevegye bennem a nőt. Időnként nem az ütlegektől tudtam volna sikoltani, hanem a figyelem megvonástól. Hogy nem vagyok arra sem méltó, hogy rám nézzen akár egy pillanatig is. A férjem az a fajta gondolkodású ember, aki számára a nőnek egyetlen komoly szava sincs az életben, aki nem képes önálló döntéseket hozni, aki mellé kell egy férfi, mert egy nő a racionalitást mellőzve csak a banális és gyerekes érzésekre hagyatkozva hozna döntéseket. Timothy Barry nem szeretett egy nőt....Timothy Barry birtokolt egy nőt. Jelen esetben engem, és én ezt hagytam. Én aki egykor arról győzködtem Masont, hogy ne hagyja magát elnyomni az apjának, hogy ne hagyja, hogy az életét egy olyan ember befolyásolja, aki saját sikertelen problémáit igyekszik rá kivetíteni, és a kezem nyújtva rángattam őt fel a saját fényembe, most nem voltam képes megszabadulni a saját démonaimtól. Erőt adtam neki, amit aztán viszonozni akart és én ugyanazzal a két kézzel amivel emeltem most azokkal taszítottam el magamtól. Innentől már azt hiszem minden mindegy volt. Már nem számítottak a továbbiak, ahogyan az sem, hogy miképpen büntet meg a férjem. Egészen addig a pillanatig amíg azt gondoltam elveszítettem őt, nem számított. Csak a leveleim maradtak meg, ahogyan éjjelente vagy éppen egyedül egy éjszakai műszak után ülök a gépem felett az ütemes kurzorvillogásban és lassan nekilendülve kezdem írni neki a sorokat. Elmesélem, hogy éppen milyen érzések kavarognak bennem, elmesélem azt, hogy mit érzek, mit gondolok felőle, ahogyan azt is többször leírtam, hogy hiányzik nekem. Egy dolgot nem írtam le soha: hogy szeretem....és hogy miért tettem amit. Mindezek olyan dolgok voltak, amelyeket az ember úgy akarna mondani a másiknak, hogy ott van a közelében, hogy látja, hogy tudja és érzi mit váltanak ki belőle a szavai. Én ezeket tartogattam, talán hónapokig az a remény éltetett, hogy egyszer majd érkezik válasz, hogy egyszer majd nem az üres mail fiók vár engem, válasz nélkül, hanem majd ott lesz csak egyetlen szó, csak egy elég lett volna: „Visszajövök.” De nem volt ott, és szépen lassan fogyott a reményem ahogyan az égő gyertya viasza folyik alább, elfogyott mindenféle mód, amellyel győzködtem magam arra nézve, hogy valaha visszatér. Üresség tátongott bennem, amelyen visszhangot vert minden egyes pofon amelyet ezután kaptam. De soha, egyetlen egyszer sem értek fel annak a fájdalmához, amelyet magamnak okoztam azzal, hogy elüldöztem. Azt gondolván nem tudok olyat tenni, ami miatt elhagy. De tudok, ha elhitetem vele, hogy soha nem bíztam benne. Ez azt hiszem olyan árulás volt amit nem bocsátott meg soha, és hiába is akarnám megindokolni, olyan ereje volt a kimondott szónak amit ezer bocsánatkérés sem hozhat helyre talán. Most, az uszoda óta gondolom azt, hogy az érzések jelen pillanatban bennem erősebbek, hogy én ragaszkodom hozzá jobban, hogy neki ez most munka, és a véletlen hozta csupán a közelembe. Meg talán egy foszladozó emlékkép amitől nem tud szabadulni. Ha arra gondolok, hogy elsétálhatott volna de nem tette még mindig valami reményfélét kezdek dédelgetni, noha talán hasztalan. Hazaérkezve a szétrombolt lakás fogad, a mindenfelé elgurult üvegek, üvegszilánkok a konyhapulton a temérdek mosatlan, női fehérneműk a ruhafogason, használt mások olcsó parfümjétől bűzlő törölközők a lakás különféle pontjain szétdobálva. Legalább három nő járt itt az éjjel. Nem a megalázottság könnyei barázdálják végig az arcomat, miközben egy órán keresztül takarítom el a romokat, hanem annak a tudata, hogy ma felkavart bennem valamit Mason felbukkanása, és a félelem újult erővel kezd el dübörögni bennem. Nem csak magát hozta el, hanem vele együtt a reményt is, hogy valamibe megint tudok kapaszkodni. Félájultan dőlök az ágyba és fáradt, összetört, keserű és csalódott vagyok....és rettegek a délutántól. Aludhatnék ameddig csak akarok, mert szabad napos vagyok, este nem kell mennem dolgozni, de pont ez az ami félelemmel is tölt egy egyben. Délben ébredek, nem vagyok éhes, noha a gyomrom korgása jelzi régen volt már hajnali kettő, amikor az utolsó sonkás szendvicset ettem meg. Nem nagyon van mostanában étvágyam sem. Fáj minden porcikám, és hiába zuhanyzom le, nem múlik el a testem önkéntelen remegése. A tükörben nézem magam, mint egy szépen faragott, ám senkinek sem kellő viasz szobor. Éppen olyan múlékony és törékeny is. Még téblábolok egy darabig a konyhában hiszen Tim majd csak órákkal később jön haza addig nekiállok, hogy elkészítsem a vacsoránkat, remélhetőleg ma nem egyedül kell leülnöm enni a nagy étkező asztalhoz. A konyhapult mellett állva kezdek neki a főzésnek, ám a gondolataim valahol egészen máshol járnak. Igyekszem helyre rakni magamban annak a lehetőségét, hogy bár volt egy véletlen találkozásunk, de ez nem fog többé megismétlődni. Tudom a számát, de talán nincs elég bátorságom, hogy összeszedjem magam és felhívjam őt. A fenébe is, a legjobb barátom volt egykor, most meg attól is félek, hogy felvegyem a telefont és elhívjam valami nyugodt helyre? Élesen koppan a kés a vágódeszkán, majdnem sikerül a paprikával együtt a kezemet is elvágni. Lerakom a kést és a hűtőhöz megyek, hogy egy pohár konyakkal csillapítsam a kavargó gondolataimat és igyekezzek mihamarabb túllépni ezen. Nem érzékelem a körülöttem múló időt, nem is foglalkozom vele, már csak a sülő hús illatát érzem, amely hamarosan elkészül, és azt hiszem lassan a férjem is hazaérkezik, lassan sötétedik,  az étkező ablakából látni a vörös hullámokban táncoló óceánt. Egykor kiúsztunk ilyenkor Mason-el és sokáig csak hagytuk, hogy vigyen az áramlat, azt gondolva, hogy talán majd elsodor bennünket egy biztonságosabb helyre, ahol nem talál ránk senki: sem Westwood ezredes, sem a semmirekellő öccse, sem Timothy sem senki más. Hogy létezik egy hely a világon, ahol csak ő meg én lehetünk nyugalomban. Volt is, csak én voltam gyáva megtenni amit meg kellett volna. Ostoba voltam! Az ajtó úgy vágódik be, hogy összerezzenek, és riadtan fordulok hátra, kezemben a kiürült konyakos pohárral, amelyet elhaladva az asztalra teszek az étkezőben. Timothy jött meg, és már idáig érzem az alkohol gőzét, amely az előtérből csap meg közvetlenül. A hangja éles szilánkként hasít végig a házon és jut el hozzám. Üvöltése megrémít. Szokatlanul éles és szokatlanul több düh szorul belé.
- DIAAANAAAAAAAA! MERRE VAGY TE MOCSKOOOOOOS ÁÁÁRULLLLÓÓÓ RIBAAAAANNNCC!- hallom, hogy nehezen artikulálja a szavakat, de annyira még nem ivott eleget, hogy csak zsákként dőljön végig a lakkozott parkettán. Sajnos még túlságosan magánál van. Félve jövök elő, az ebédlőn át, amikor megpillantom őt, ott áll nekitámaszkodva a konyha és étkező közötti másik átjáró ajtókeretének, kezéből egy papírzacskó zörög, belőle kandikál ki egy üveg. Vodka. Idáig érzem a nyers szagát, és az alkohol összetéveszthetetlen szagát. Megint a rokonaimnál járt, tőlük szerezte be. Gyűlöltem őket, árulásnak tekintettem rá nézve.
- Jó a piátok, mocskos ruszkik! Nazdarovje!- lendíti magasba az üveget és már kortyolja is befelé, mintha víz lenne. Nem merek megszólalni, igazából még csak ránézni sem lenne szabad, bár jelen pillanatban azt hiszem teljesen mindegy mit csinálok. Érzem a vihar előszelét, és ezúttal nem lesz könyörületes. Tim félredobja az üveget, majd a nadrágja felé nyúl, és kicsatolja a nadrág övét. Rendőrségi holmi, hatalmas : „Szolgálunk és védünk” felirat az elején. Ez a darab azonban éppen ezt a két dolgot nem fogja ma tenni.
- Gyere ide! Nem is köszönsz nekem?- a hangjában visszafojtott indulat rezeg, én pedig reszkető végtagokkal indulok közelebb hozzá.
- AZTTTTT MONDTAAAAAM GYEREEEE IDEEEE!- üvölti szinte ugyanabban a pillanatban amikor az övcsat vészjósló kattanással enged és már ott tekereg a kezében, mintha a keze folytatása lenne. Amint közel érek lendít rajta egyet és már csak is felém. Magam elé kapom a kezem és a felkaromat éri az ütés.
- VISSZAJÖTTTTT! TE TUDTAD, IGAZ? TUDTAD!- minden egyes szavát egy újabb csapás követi, én pedig alig hallhatóan könyörgöm neki, hogy ne csinálja, hogy nyugodjon le, de ez olaj a tűzre. Akkorra már mindegy, hogy mit mondok, mert válogatott szitkok között kezd neki ütni a szíjjal, eltalálva néha a csattal is, ha éppen az bukik ki a kezéből, és az egyik ilyen ütés az arcomat találja el a szemem alatt. Több helyen kezdek vérezni, a fájdalom szinte görcsbe rándít és a lábai elé vetem magam összekuporodva valamiféle magzat pózban. Mason a rendőrségen járt, és találkoztak, Tim pedig megütötte. Aztán még mondd rengeteg mindent, hogy megöli, hogy engem is megöl, hogy mindenkit megöl akinek köze van Mason-hez és meglátja a közelemben. Semmit nem csillapodik, csak üt egyfolytában, folyamatosan és megállíthatatlanul, a végére már csak a tompaság marad és a kegyetlen és semmihez sem fogható összetörtség érzése, mikor nagy nehezen valahogyan abbahagyja, zihálva veszi a levegőt, végül egyetlen szó nélkül vánszorog be a nappaliba és eldől a kanapén. Fél óra....ennyi amit azt hiszem még ebben az állapotban vegetálok, és már nem sírok. Kiapadtam, nincs bennem semmi, csupán egy gondolat dereng, csak egyetlen valami a szemeim előtt, amelyeket vékonnyá szűkített a sírás. Egy papírdarab és egy telefonszám....nem tehetem, nem lehet! De igen, nem maradt más lehetőség. Sutba vágom az utolsó érzést is ami megkörnyékez arra nézve, hogy ne tegyem. De meg kell tennem figyelmeztetnem kell őt! Aztán ma éjjelre elmegyek valahova, nem tudom hova csak el innen mert ha magához tér folytatja megint. Nem tudom honnan van bátorságom, de végül összeszedem magam. Minden mozdulatom önkínzás, fájdalmas önkínzás, de végül átöltözöm és magamhoz veszem a kocsikulcsomat. Tudom hova megyek....még utolsó mozdulatként elzárom a sütőt a hús alatt, aztán a telefonomért nyúlok. Őt hívom, az egyetlent akit mindig is hívtam, mert nincs más lehetőségem. Ha nem tér vissza ez meg sem történik...ha nem tér vissza lehet megtörténik, csak éppen nem lesz elég bátorságom és erőm elmenekülni. Már akkor újra elfog a zokogás amikor a számot tárcsázom, mert tudatosul bennem, hogy pontosan mire is készülök, ez egyszerűen öngyilkosság. Sokszor cseng mire a vonal túlsó felén a már ismert és rekedt hang beleszól, én meg még mindig küzdelmet folytatok a szavakkal és ha összefüggéstelenül is de próbálom elmondani neki, hogy mi történt. Hogy megvert, hogy nem egyszerűen megütött, hanem mint az állatokat szokták, mint valami emberi ostorral tépte végig a testemet. Mason jönni akar, de nem akarom, hogy idejöjjön, mert a biztonsági kamerák rögzítenék...félek...féltem őt, féltem magunkat talán most sokkal jobban mint bármikor. Végül aztán azt akarja tudni mi csinálok, hova megyek? A Motel a külvárosban ahol mindig találkoztunk, a 20-as szoba, az örök huszas ahol minden kezdődött és ahol be is fejeződött egykor. Alig bírok vezetni, pedig csupán három negyed órára vagyok a helytől. Egykor nem véletlenül választottuk, mert elég messze volt mindentől, de legfőképpen Timothy-tól és mindenkitől akinek esetleg szemet szúrhatott volna. Nem tudom mennyi idő alatt érek ki, de amikor végül a murvás parkolóba leállítom az autót, már csak az ütések nyoma látszik rajtam, meg a szemem alatti vörös barázdák jelzik, hogy sírtam, nem is keveset. A portás most új, már nem a régi idős, ősz hajú asszony aki itt volt, most egy közép korú kissé foghíjjas mosolyú de ugyanolyan meleg barna szemű férfi fogad. Minden bizonnyal a nő fia lehet.
- Miriam...?- állok meg egy pillanatra majd a férfi lemondóan csóválja a fejét.
- Három hónapja nincs már...velem.- nem a fia. Ekkor döbbenek rá, hogy a férfi nem a fia, hanem a férje. Legalább boldoggá tette.
- A huszas szobát kérném ha lehet....- kezdek bele bizonytalanul, látom, hogy meglepődve vonja fel a szemöldökét.
- Az úr már felvitte a kulcsot...tíz perce körülbelül.- jegyzi meg halkan, majd fejével a lépcső felé biccent, hogy menjek nyugodtan. Még mindig diszkrét a hely, még mindig nem kérdeznek, mintha látnák az emberen, hogy nem véletlenül van itt. Valószínű az arcom is árulkodó lehet. Ahogyan elhaladok a recepciós pult előtt a falon függő tükörben egy pillanatra meglátom magamat. A jobb szemem alatt egy gyermek tenyérnyi folt éktelenkedik, és mintha éveket öregedtem volna ez alatt az idő alatt. Fáj minden lépés de haladok felfelé, érzem, hogy minden mozdulattal feljebb csusszan a szívem a mellkasomban, végül már ütemesen erőteljesen dobog a torkomban. A lépcsőforduló után a negyedik szoba. Mason árnyéka rajzolódik ki az ajtó előtt, ahogyan ott áll, és bennem az emlékek felszínre szakadnak, megállíthatatlanul, végül azt hiszem már nem gondolkodom. Ismerős hely, ismerős illatok...az egyetlen nyugalom szigetünk egy olcsó külvárosi motel volt. Eltört, porba hullott álmok, egy meg nem élt jövő utolsó helyszíne. Még két lépés, még három....nehezen mozdulok, de haladok felé, végül aztán már semmi sem számít, már minden mindegy. Tudom, hogy mit gondol, tudom, hogy gyűlöl...tudom, hogy nem számít neki már semmi ami egykor a barátságunk volt. De nekem csak ő maradt, még mindig csak ő az egyetlen akihez menekülhetek. És most itt van. Mintha a gondviselés küldte volna. Félelem és gyönyörűség keveredik bennem ahogyan a tompa fények között végül sóhajtva lépek hozzá közel.
- Mason...- és most van az a pillanat, hogy nem fogom vissza magam, nem fogom vissza mert szükségem van arra, hogy átöleljem. Nem csupán azért, hogy megnyugvást adjon, hanem azért, hogy ha csak egy ideig is, de elrejtsem előle az arcomat. Érzem abból ahogyan a levegőt veszi, hogy ideges, érzem, hogy sörtől bűzlik, hogy feszült, hogy fáradt, hogy elgyötört. Felpillantok rá onnan a mellkasától, már az sem számít, hogy átölelt vagy sem, nekem volt szükségem erre. A száján az ütés nyoma. Emelem a kezem de nem érintem meg, csupán fölötte vezetem el az ujjamat. Itt most senki nem lát, itt most nem kell visszafognom magam. Itt most csak ő van meg én. És pont ettől válik nehézzé. Nem voltam benne biztos, hogy eljön, de mégis itt volt. Nem érdekelt a miért, csak az, hogy itt van.
- Bántott Téged....- ez az első gondolatom, ahogyan a sérülését nézem, és hirtelen annyira nem gondolok arra, hogy tulajdonképpen én hívtam ide....hogy miattam voltunk itt. Ahogyan egykor sem érdekelt, hogy velem mi történik, mert Őt féltettem. És ezért drágán megfizettem...vele fizettetve meg mindent. Drága érzelmek, olcsón elkufárkodva.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

Hello again...

Volt idő amikor minden gondolatomat ő töltötte ki, volt idő amikor nem múlt el nap, hogy ne vele keltem volna és vele tértem volna nyugovóra, megannyi emlékével az életünknek, melyek úgy egymásba kapaszkodtak, mint az egybefont pókháló. Azt gondoltam ennél erősebb kapcsolat nem létezik, azt gondoltam, hogy ha velem bármi történik ő ott lesz. Mint egy örökké megjelenő kéz, amelybe kapaszkodhattam. Ha boldog voltam ő tudta meg először, ha keserűség gyötört ő volt az első aki képes volt kirángatni belőle, ha Tim bántott hozzá futottam. Az első ütések után és most is. Közötte eltelt rengeteg év, elhangzott rengeteg vádló szó, könyörgés, hasztalan szidás, amely arra próbált volna rávilágítani mennyire ostoba is vagyok, hogy örökké visszatérek hozzá. Ahogyan a Motel felé tartottam és magam mögött hagytam a belváros fényeit, a lassan elterülő sötétségben tengernyi emlékem kavargott bennem, válogattam közöttük, ahogyan egy tál cseresznyébe markol bele az ember ujja.  Régi perceket, amikor a barátom lett úgy igazán, olyan mozzanatokat, amelyek meghatározóak voltak a mi szempontunkból és olyan évtizedes emlékeket amelyeket az emberek többnyire elfelejtenek vagy már nem képesek felidézni. Én azonban igen, mert csak ezek maradtak a számomra, ha ezt elfelejteném, azzal végleg lemondanék róla, és azt soha nem tudtam, még most sem tudok. Még most is hozzá futok. Éppen csak visszatért én máris őt keresem. Mondhatnám, hogy a mai az ő hibája, hogy ha nem jön vissza akkor Tim nem ütött volna meg, mondhatnám, hogy a mai azért történt mert újra felbukkant, pedig már szépen lassan rendeződni látszottak a dolgaim. De ez nem igaz, mert ez az én hibám. Fel kellett volna hívnom Timet az uszodában történt találkozás után, el kellett volna mondanom neki, hogy Mason visszatért, és akkor talán nem lett volna ennyire dühös, akkor nem a nadrágszíjat csatolta volna le, akkor elég lett volna az ökle, amely olyan erővel volt képes a gyomromba csapódni, hogy időnként úgy éreztem a lelkemet is kiszakítja minden egyes csapással. Az én hibám volt, megelőzhettem volna és nem tettem, ahogyan nem figyelmeztettem Mason-t sem arra, hogy a férjem mostanában még durvább lett. Az utóbbi hat hónapban teljesen kontrollt vesztett. Korábban hamar lecsendesedett, korábban ilyet még nem csinált, nem folyamodott semmiféle eszközhöz,  ez most történt először és azt hittem ebbe az időbe belepusztulok, hogy nem fogom túlélni. Birtoklón marta a bőrömet a szíj, a csat hangja minden ütésnél koppant  a parkettán, vagy éppen tompán puffant a bőrömön. A hátamon minden bizonnyal ott van néhány véraláfutás amit ez okozott. Mintha valami neveletlen jószág lennék, amit meg kell reguláznia, így tekintett rám. Tehettem volna ellene, most így érzem és én nem tettem, hagytam, hogy megtörténjen. Ha vissza kell gondolnom hol volt az első lépés arra nézve, hogy nem leszek képes neki ellenállni, akkor az a középiskolás bálra vezethető vissza, arra az estére, amikor találkoztunk az óceán parton, a kihalt életmentő bódék lépcsőjén ülve. Én vártam, akkor nagyon sokáig arra vártam, hogy Mason fog elhívni, de végül nem tette meg, és ma már tudom, hogy csak egy pici idő kellett volna még, hogy azon az estén amikor Tim elhívott, egyszerűen időt kellett volna kérnem, de egy hiszékeny ostoba lány voltam, akinek fogalma sem volt akkor még az életről, csak tette amit ösztönből tennie kellett. Lehengerlő rábeszélő képessége volt Tim-nek, fülbemászóan zsongó hangja, amely úgy mászott bele az ember fülébe, ahogyan az oda tartott kagyló morajló búgása. Ha visszahozhatnám az időt...de nem hozhatom, és már nincs bennem annyi ellenállás, amennyi akkor volt. Erős voltam világ életemben, telve voltam igazságérzettel, amire gyakran rá is fizettem, és ezt szépen lassan ölte ki belőlem Timothy. Megmaradt, csak rejtettem, nem akartam, hogy tudjon róla, hogy alapjaiban senki nem változik, csak elrejtőzik. Azt hiszem ha visszagondolok mi az amivel hatni tudott rám, akkor rá kell döbbennem, hogy az időközben kialakult gyűlölete volt. Úgy nőttem fel, hogy a közömbösség árnyéka vetődött rám. Mason előtt senkit nem érdekelt ki ez a kis szőke, vizes szürke szemű lány, aki alig beszéli a nyelvet, aki csak a rajzokkal kommunikál, aki mégis annyira kíváncsi nagy szemekkel nézi a többi gyereket és vágyódik közéjük. Én voltam az utcán a lány akit nem vesznek észre, én voltam a festményen a fekete maszat folt, én voltam az iskolai tablón „az a lány a sok közül, nem tudom a nevét”. Az ember számára a közömbösség a legfájdalmasabb, mert feledhetővé teszi. Mason szeretett, számára nem voltam feledhető, Tim pedig félelemben tartott. A szeretet múlandó, azt könnyen el lehet dobni, de a félelem, az egy kitartó érzés, képes akár egy életen át elkísérni. Hát ezért volt, hogy mindig visszatértem, mert éreztem, hogy amíg képes vagyok rettegni tőle, addig figyel rám, addig fontos vagyok neki, mert addig tudatosul benne a birtoklás, hogy még mindig az övé vagyok. Sosem voltam az övé. Minden alkalommal, amikor csak tudtam elfutottam előle gondolatban. Vissza a mi titkos találka helyünkre, ahova most is tartottam, ahova megérkeztem, a külvárosi motel csendes és megannyi titkot őrző falai közé. Szeretném azt gondolni, hogy akkor nem volt hiba megcsókolnom őt, szeretném abba ringatni magam, hogy nem pusztán a barátjaként akart kirángatni a házasságomból. De ostobaság azt vélni, hogy ez több lehetett volna. Nem lehetett több, mert én nem adtam rá esélyt. Mert attól féltem, hogy ha elfutok, akkor megtalál bennünket és bántani fog. Már annyira belém égett minden mozdulata, minden ütése, hogy képtelen voltam elhinni, hogy ez megváltozhat, hogy igazán boldogok lehetünk máshol. De rá kellett döbbennem, hogy soha nem lehetünk, amíg Timothy életben van, soha nem lehetünk.Még ha el is mentem volna vele Bostonba, hovatovább heteken belül minden helyen azt kutattam volna mikor bukkan ránk. A félelem megmaradt volna bennem, mert Tim sosem fog elengedni, főleg nem Mason-el. Akkor inkább látna holtan semmint vele.
Nem kell visszaölelnie nekem így is jó, csakhogy felidézzem milyen volt régen ugyanitt, ugyanígy, szinte ugyan ezekkel a mozdulatokkal, csak talán a hetek alatt változott annyit a helyzet, hogy már nem loptuk a csókokat, hanem őszintén adtuk, hogy már nem volt annyi titkunk sem a másik előtt mint régen, hogy a reményt, egymásban tápláltuk, hogy minden megváltozhat, és egy ideig magam is elhittem mindent amit mondott és mindent amit én is. Egy ideig láttam a reményt, aztán....aztán Timothy megint megvert többször is, és rá kellett jönnöm, hogy ez sosem változik, hogy ezek a pillanatok csak arra jók Mason-el, hogy elfedjék a házasságom tengernyi keserű óráját. Egy csöpp fény, az örök éjszakába. De mégiscsak éjszaka. A szoba szinte semmit nem változott, ahogyan nekem olyan mintha ő is a régi lenne, bár az arcára barázdálta magát a csalódottság tengernyi ránca. Nem láthatja más csak én. És ezt én okoztam neki. Szeretném megérinteni, de nem teszem, ahogyan nem nyúlok többé a száján lévő sérülés felé sem. Timothy valóban megvadult, korábban hozzá sem mert volna érni Mason-hez és most sem tudom hogyan volt képes ezt tenni. Az a seb olyan volt mintha az enyém lett volna, mert minden ami neki fájt, az fájt nekem is. Mindig volt közöttünk egy kapcsolat, mint az ikrek között, de ez tovább fejlődött, és átalakult az érzés. Bennem mindenképpen, csak sosem tudtam rendesen elmagyarázni, sosem tudtam rendesen kimutatni. Nem voltam jó az érzelmeim kifejezésében, vagy hogy ezekről beszéljek, ahogyan ő sem. Mi némán is tudtunk a másikkal törődni, mi megtanultunk olvasni a másik mozdulataiból, egyetlen szemrezdüléséből, az ajkainak rándulásából, a sóhajának ritmikájából. A hangulat a régi, a fények a régiek a falakon a tapéta még mindig ugyanolyan szürke selyem, rajta az absztrakt fekete minták, az ágyneműk az ágyon ugyanúgy...a parkettában tán még ugyanaz a szú perceg rendületlen, az óra a falon ugyanúgy kattogva repíti tovább a perceket, és számolva nekünk az órákat amelyek az ilyen alkalmakon jutottak. Kétszer járt körbe a mutató, két kör az időtlenség körhintáján, kicsípett idő a végtelenből. Ennyi jutott itt nekünk. Hagyom, hogy az ágyhoz vezessen, és csak egy picit szisszenek fel amikor leültet. Fáj minden porcikám, úgy érzem magam mintha a kocsit amin idáig jöttem nem én vezettem volna, hanem utána kötöttek és vonszoltak volna, tökéletesen összetörve. Követem minden mozdulatát, ahogyan lámpát olt, ahogyan az ajtót bezárja, mindegyik ismerős mozdulat, talán csak az a mosoly marad el, amivel megfordulva rám nézett, az a biztató, az a reményt, adó, nem tudok most belekapaszkodni, igazából nincs is miért mosolyogni. Az arcát fürkészi a pillantásom, amikor leguggol elém, és a térdemen pihen a keze. Egy futó pillantást vetek rá, majd újfent az arcára nézek, fájdalmasan grimaszolva, amikor arra kér, hogy mutassam meg mit tett velem. A fejemet rázom, hogy nem akarom, nem tudom....szégyellem? Éppen előtte? Igen, azt hiszem igen, hiszen éppen én voltam az, akinek nem kellett a segítsége. Mégis itt volt, mégis jött, továbbra sem akarom tudni, hogy miért. Nem ezért hívtam, hanem azért, hogy egyáltalán a jelenléte megnyugtasson.
- Nekem elég, hogy itt vagy. Én....köszönöm.- alig hallható, remegő sóhajként szakad fel belőlem a hála. És aztán jön a kérdés, az a kérdés amit már annyiszor feltett és amire régen azt a magyarázatot adtam, hogy majd megváltozik, hogy azért teszi, mert törődik velem. Ma már tudom, hogy ez nem így van, mégsem vagyok képes elhagyni. De a magyarázat kézenfekvőbb lett, sokkal értelmezhetőbb, noha csöppnyi bűntudat is fűszerezte. Lassan bújok ki a fekete vékony ballon kabátból és alatta viselt három negyed ujjú pulóver láthatóvá teszi a kezeimen a sérüléseket. Egymás mellé helyezem és tenyérrel felfelé előre nyújtom. Megnézem a sérüléseket. A felkaromon vékony csíkok, vörösek, lilák, zöldek, van amelyik véraláfutásos, és az arcomhoz hasonlatos apró tenyérnyi foltok is díszítik, ahol esetleg az övcsat eltalálta. Gyakorlatilag az egész felkaromat, könyökhajlatig ezek tarkítják. A pillantásom elvonom róluk, és Mason szemibe nézek.
- Ezt nem a kezével csinálta. A rendőri nadrágszíjával.- nyelek egy nagyot, aztán már húzom is vissza a kezeimet, hogy zavarodottan babráljak a pulóverrel, hogy le tudjam annyira húzni az ujját, hogy eltakarjam. Hasztalan, így aztán az ölembe ejtem a kezem, és még mindig a kérdésen rágódom.
- Már tudom, hogy soha nem lesz törődő...túl későn döbbentem rá. Tudom, hogy nem szeret, tudom, hogy csak....csak egyszerűen kellek neki, mert...nem is tudom igazán miért kellek én annyira neki.- rázom meg lemondón a fejem, a cipőm orrát fixírozom kitartóan, aztán felfelé nézek, el a válla felett bele egyenesen a lámpába. Nem merek ránézni, félek nem tudnám elmondani amit akarok.
- Nem jó nekem, de nem tudok más kiutat. Ha elvittél volna Bostonba nem változott volna semmi. A barátom vagy, mindig is az voltál, de magamra maradtam volna, én pedig képtelen vagyok az önálló életre. És...hovatovább az utolsó zugban is őt kerestem volna, hogy mikor talál rám. A paranoia lett volna úrrá rajtam, mert azzal, hogy elhagyom a tudat még nem szűnik meg, hogy bármikor felbukkanhat. Félek...azt mondta....ma minden ütés közben azt mondta, hogy ha találkozni merek veled megöl. Mindkettőnket. Mason én félek. Most komolyan és valóban félek. Hát ezért inkább visszamegyek, mert nem akarom, hogy bántson. Lehet, hogy nem féltél tőle, és most is ugyanezt érzed, de megváltozott. Sokkal...mintha valami történne vele, és amikor nem úgy jön ki a lépés sokkal ingerültebb.- fejezem be végül és csak a mondanivalóm végén tekintek újra rá. Mit látok? Azt, hogy itt van, hogy miattam újra itt vagyunk. Nem kérdeztem, hogy ráér e, hogy nincs esetleg programja, hogy nem az ügyön dolgozik?
- Nem tudom elhagyni. Most már nem.- keserű ráncokba futott a homlokom, és beszívtam az ajkaim, hogy tompítsam a fájdalmat és a kibukni készülő könnyeimet. Megvontam a vállam, csalódott és félelemmel telt voltam.
- Már nincs hova mennem.- lett volna lehetőség, igen tudom, hogy lett volna, és igaza volt amikor ezt az  uszoda büféjében a képembe vágta egy napja. Csak sajnos, ahogyan a kihalt óceán partjára nem tudok visszarepülni az időben, hogy beleüvöltsem Tim képébe, hogy Mason-t szeretem, hogy vele akarok lenni, úgy nem tudok vissza menni ugyanebbe a szobába sem másfél évvel korábbra, hogy ugyanezt a vallomást neki is megtegyem, csak már csendesebben. Meghittebben. Ahogyan ma tenném ha lenne még rá lehetőségem. De nincs.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

Hello again...

Úgy tűnik nem tud meggyőzni pedig én szeretném, hogy ez másképpen legyen, akarom, hogy másképpen legyen. Csak ülök ebben az olcsó motelszobában és hagyom, hogy az életem immáron sokadszorra hulljon darabokra, de a korábbiakkal ellentétben nem akarom összeszedni a szilánkokat. Nem tudom jelen pillanatban, hogy mit is akarok, csak azt tudom, hogy a visszatértével felkavart valamit ami idáig békésen szunnyadt. Talán túl békésen. Talán soha nem volt nyugalom, csak én gondoltam, hogy így van, hogy amikor éppen nem bántott, amikor éppen nem volt olyan pillanatban akkor kenyérre lehetett kenni, akkor tényleg az a férfi volt, akit egykor megpillantottam, akinek bizalmat szavaztam, akiről úgy véltem mindent meg tud adni számomra amire csak vágyom. De nem adott, hanem elvett...mindent. Egykor erős voltam, egykor támasz tudtam lenni, amikor Mason úgy érezte feladja az egészet, hogy nem megy katonai iskolába, hogy nem akar az apja árnyékában élni, hogy nem akar semmi mást, csak szabad lenni. Azt mondtam neki, hogy a szabadságot ő teremti meg magának, teljesen mindegy, hogy hol van, hogy mit akar tőle az apja, a gondolatait nem képes elvenni. Azt mondtam neki bárhol is jár a világban, akármerre is sodorja az élet, ha nagyon erősen egymásra gondolunk, akkor beszélgetni is tudunk. Gyermekes badarság, én képzeltem mögé többet, de ma már tudom, hogy ma is ez tart életben, hogy a gondolataimat nem veheti el tőlem a férjem, azt mindig is nála hagytam, Mason-nél. Annyira félek, hogy szinte reszketek a kabátom nélkül, annyira félek, hogy a szavai sem képesek megnyugtatni mint régen. Olyasmit tettem amit korábban még soha, olyasmit amiért jól tudom megint meg fog verni de már nem számít. Mindent egy lapra tettem fel azzal, hogy idejöttem, még akkor is ha eleve vesztes leosztásom van. Mason egy ügy miatt jött vissza és nem miattam. Most mégis itt vagyunk, a szobába, ahol mindig eltöltöttük az órákat, ahol büntetlenül szerethettem és nem kért cserébe semmit, csak azt, hogy hagyjam el érte a férjemet. És én nem adtam meg neki, nem adtam semmi mást csak az életemből ellopott órákat. Nem ezt érdemelte. Felpillantok rá, az előre bukó hajam függönyén át, most úgy érzem magam mint az első időkben amikor itt találkoztunk, amikor még nem történt semmi, amikor még csak menekültem...amikor még csak felismerni véltem azt, hogy igazából mindig is hozzá tartoztam. Annyira keserű lemondással csendülnek a szavai, hogy nem tudom megállni a mozdulatot, és a kezem az arcára simítom, ha elhúzza a fejét, akkor hagyom, hogy visszahulljon, ha viszont nem akkor lassan simítom végig.
- Igen, muszáj, Mason.- lágyan beszélek hozzá mintha nem is én lennék az akit bántottak hanem ő, mintha ő lenne az akiben kárt tett Timothy, és ha jobban belegondolok ez részben így is van. Elvette az egyetlen olyan barátját akiben megbízott, aki törődött vele. Amikor a többi sérülésemet akarja látni, riadtan tekintek rá, és megrázom a fejemet. Nem akarom, nem akarom, hogy lássa, túlságosan szégyenletes ez még nekem is, és túlságosan friss, hogy megmutassam neki. Amikor hátrál néhány lépést, ösztönösen nyúlok utána, de a mozdulatom félbe marad, nem fejeződik be, reménytelenül és riadtan tekintek vissza rá.
- Nem akarom...nem szeretném. Kérlek....én csak azért, csak azért jöttem, hogy itt legyek veled, hogy. ....Istenem, nem is tudom miért, csak egyszerűen téged akartalak hívni. Ne gyűlölj érte!- attól félek, hogy megvet azért, hogy szinte még vissza sem tért, de máris hozzá futok, azt gondolja, hogy kihasználom, hogy ugyanúgy ahogyan régen pusztán akkor hívom már csak ha valami történik, ha megüt, ha megaláz....olyankor mindig hozzá futok. De mégis kihez mehetnék, ki az aki segítene nekem?
- Van egy kollégája, aki titokban segíteni akart nekem. Ha csak sejtené, hogy az illető minden követ megmozgatott ameddig csak lehetősége volt elmenni. De azt mondták, hogy ameddig nem teszek feljelentést, addig nem tudnak semmit tenni. De én nem teszek...félek, hogy megtalálná a módját, hogy bosszút álljon rajtam. És nem velem kezdené, hanem azokkal akik fontosak a számomra. Ilyen pedig csak egy van. Te.- lehelem alig hallhatóan, miközben néhány pillanatnyi gondolkodás után lassan kibújok a háromnegyedes pulóveremből. Egy pólót viselek alatt, egy fekete pólót, de ezt még nem veszem le. Így is jól látható, hogy egészen az ujjrészig telve vagyok sérülésekkel, hosszanti, vörös csíkokkal, ahol éppen a rendszőrszíj érte a bőrömet. A nyakamnál apró lila foltok pettyezik a bőrömet, amikor is két napja bevadult és gyakorlatilag úgy szívta ki a nyakamat, mintha egy átkozott pióca lenne. A végére azt hiszem a könnyeim már hasztalanok voltak és egybemosódtak a fények, az éjjeli lámpa arany ragyogása a lassan felkelő nap vörös sugaraival az ablak résein beszűrődve, és ő ott aludt el rajtam fekve, alig bírtam megmozdulni.
- Mason...ő ez alatt a másfél év alatt kapcsolatokat épített ki. Néha olyan alakok jönnek hozzá, hogy nem is tudom...- ráztam meg a fejem ahogyan felidéztem a legújabb cimboráit.
- Kiráz a hideg tőlük. Nem ismerem egyiket sem, és nem nagyon törik magukat, hogy bemutatkozzanak. Engem olyankor mindig elzavarnak, ha éppen nem dolgozom, akkor sem maradhatok ott. Mason, ha megmutatom a sérüléseket, kérlek ne készíts róluk képeket, jó?- olyan vagyok mint a gyerek aki éppen alkudozik, hogy ha megeszi a spenótot akkor nem kell mennie aludni.
- Nem akarom, hogy lefényképezd és nem akarok feljelentést sem tenni. Én tudom, hogy megvédtél volna, de elmentél...és már nem ugyanazok vagyunk mint régen. Nem...én...annyira sajnálom, Mason én őszintén.....- bukott ki belőlem a vallomás és megrázva a fejem nyeldestem vissza a könnyeimet. Nem tudom, hogy pontosan mit is sirattam. Egy porba hullott barátság emlékét, amelyet megtiportam, és talán jobban fájtak neki akkor a szavaim, semmint nekem a ma délutáni ütések.  Nem akarok semmi mást csak vele lenni, mégsem engedem meg magamnak sem most sem korábban nem tettem.
- Nem akarok fényképeket, mit nem értesz?!- csattantam fel szokatlanul ingerülten és ugrottam fel az ágyról, mint akit puskából lőttek ki, de ugyanabban a zavarodott pillanatban már meg is bántam amit csináltam, és szinte az előzőekhez képest megmagyarázhatatlan nyugalommal ráztam meg a fejem téblábolva a szobába, mint egy ketrecbe zárt vad.
- Ne haragudj....én azt hiszem, ez az egész hiba volt. Hiba volt idehívnom téged, hiba volt eljönnöm, ezzel mindkettőnket veszélybe sodorni....és tulajdonképpen te most a munka miatt vagy itt...én meg hogyan is gondolhatom...és egyébként is...a fenébe már!- összefüggéstelenül buktak ki belőlem a félmondatok, valahogyan egyiket sem vagyok képes befejezni rendesen. Érzem, hogy minél tovább maradok a szobában annál kevésbé leszek képes bármiben is ellentmondani neki, márpedig nem akarom őt veszélybe sodorni. De már azzal megtettem, hogy ide jöttem, éppen ide ahova annyi emlék kötött bennünket. Nem tudok az ágyra úgy nézni, hogy ne villanjon be egy kép arról, ahogyan hajnalban egy sóhajt követően indulunk el, mert nem maradhatunk tovább. Pedig egyszer csak egyszer mennyire szerettem volna a karjában elaludni. Két órába ez nem fért bele. Két órába csak egy röpke légyott fért bele, meg az, hogy ezerszer is elmondom neki, hogy szükségem van rá, mindig is szükségem volt. A vallomás késlekedik, ahogyan most sem érkezik el, ezek közé a zavart mondatok közé, pedig kellene, érzem a késztetést, de nem akarom, nem megy. Félek. Még mindig. Mitől? Hogy bajba sodorom, hogy elvonom a figyelmét a munkától, hogy Tim bántani fogja. Hogy én bántani fogom. A pulóverem után nyúlok, és a kabátom után, hogy öltözni kezdjek, de egyszerűen még azt sem találom hol bújhatnék bele, valahogyan semmi sem megy most olyan könnyedén, illetve igazság szerint sehogyan sem megy. Végül aztán újfent dühösen csapom oda a pulóvert valahova éppen sikerül, és ezt most a szavai váltják ki belőlem.
- Még lehetek boldog?! Jesszusom, Mason! Az egyetlen lehetőségemet is elbarmoltam!- lemondóan ráztam meg a fejem, és újfent visszacsillapodtam. Ezek a hangulatkitörések valahol a bennem egyre jobban kibukni készülő sírást voltak hivatottak elnyomni. Annyi keserű könnyet visszanyeltem már az utóbbi években, hogy egyszer talán ez segíthetne rajtam, hogy kiadom, hogy nem fogom vissza. De most nem tudom ezt megtenni. Megállok és a az ujjaimmal a homlokomat kezdem dörzsölni, próbálom kitalálni mit csináljak, de nem tudom, őszintén szólva annyira elesettnek érzem magam ahogyan mindig korábban. Az ajtó felé teszek két lépést, érzem, hogy mennem kellene, de a lábaim az érzéseimnek engedelmeskednek és lerogyok a székre. Halkan nyekken alattam, és én előre dőlve a combjaimon pihentetem meg a felkaromat összefűzve az ujjaimat, úgy nézek vissza Masonre.
- Hibát követek el minden nappal, amikor hagyom, hogy úgy múljon el nap, hogy nem csinálok semmit. De amíg én ott vagyok neki, amíg rajtam levezeti a feszültséget, addig nem máson fogja. Érted?- reménytelenül kérlelő tekintettel nézek rá, talán érti, hogy miről beszélek talán nem. Nem is fontos, a lényeg, hogy vissza kell mennem hozzá.
- Másfél éve elmentél, és soha nem válaszoltál egyetlen megkeresésemre sem. Tudomásul vettem, hogy megbántottalak, hogy nem tudom visszacsinálni az egészet bármennyire szeretném. Most felbukkansz és azt hiszed minden folytatódhat ott ahol abbamaradt, mintha nem lennének azok a sértések, mintha nem hurcolnánk magunkban ennek a szobának a tengernyi emlékét. Én nem tudok úgy gondolni rád mint....- elcsuklik a hangom a fejem előre nyaklik, és azt hiszem kell egy kis idő, amíg összeszedem magam, amíg a kibukni készülő szavakat elrejtem. Nincs jogom hozzá, talán volt....talán volt az életünkben annyi olyan pillanat amit eltékozoltam azzal, hogy nem mondtam ki neki amit érzek. Most már nincs jogom hozzá.
- Senkit nem tudtam hívni csak téged....senkihez nem tudtam menni csak hozzád. Nem...kérem, hogy segíts, csak azt, hogy legyél meg nekem, a tudat a gondolat, hogy itt vagy. Nekem még mindig csak te maradtál.- kicsit meggörbülnek az ajkaim, ahogyan innen lentről nézek rá, aztán lassan mozdulok, és a szavaimat követő lassú, méla csendben a pólóm surrogása töri meg és vet zajt, ahogyan leveszem és félredobom. A testemet rengeteg régi és új sérülés borítja, a halványsárga melltartó alatt fonom össze a kezemet és kezdem ringatni önnön magamat.
~ Soha ne szégyeld előttem magad, Diana!~
~ Soha nem fogom, Mason!~
Titkos találkáink egyikén hangzott el, és most ebbe kapaszkodtam, talán van még értelme, talán csak én akarom hinni, hogy van. Nézek rá, és a szemeim mérhetetlen mélységében olyan szomorúságot hordozok, amelyet nem lesz képes feloldozni egyetlen szó sem. Elbuktam.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

Hello again...

Hosszú évek alatt gyűjtögetett dühömet adtam ki a magam módján. Soha nem engedtem meg, hogy elszabaduljon, ahogyan most sem engedhetem meg, hiszen Mason azért volt itt, hogy segítsen és nem azért, hogy bántson. Mindig ezért volt, hogy ott legyen amikor szükségem volt rá, és én vissza is éltem ezzel, mert nem volt más akihez fordulhattam volna, nem volt senki aki segíthetett volna, csak ő. Régi idők megannyi emléke után kutattam folyton és teszem ezt most is, csak azért, hogy valahova visszameneküljek, hogy az ütések ne fájjanak olyan nagyon, hogy ne halljam a hangját, hogy ne érezzem azt a megalázó és megvető hangsúlyt ahogyan velem bánt. Szerinte én csupán akkor vagyok egész ember, ha mellette vagyok, hogy nem vagyok képes önálló döntéseket hozni, és soha nem is leszek, hogy ostobaság minden kimondott gondolatom, és a véleményem olyasmit ami alapvetően senkit nem érdekel, őt meg főleg nem. A munkám során embereket ismertem meg és segítettem rajtuk, és a hálás tekintetük némiképp kárpótolt az elszenvedett megaláztatásért, de volt valami ami soha nem tudta a bennem tátongó űrt betölteni. Valaki, aki elment és nem jött vissza többé. Amikor megszokjuk a jelenlétét, amikor egy üres szobába belépve, pusztán a jelenléte elég számunkra, hogy nyugalmat hozzon, ha csak ránk néz úgy érezzük a tekintetével ölel át, amikor közel lép és magunkba szívjuk a semmihez sem hasonlító csak rá jellemző illatot, amikor arcunkat a pulóverébe fúrjuk és úgy érezzük elrejtőztünk a világ elől. Amikor valakinek olyan erős a jelenléte az életünkben, hogy ezt senki nem lenne képes lerombolni, akkor születik meg az el-nem-múlás gyönyörűsége. Egy csoda ami nem szűnik meg akkor sem ha több ezer kilométer választ el. Nem felejtjük el milyen volt, a vonásai kitörölhetetlenül égtek belénk, és amikor már feladni akarnánk az ő hangja biztat gondolatban, hogy lépjünk tovább, hogy ne hátráljunk meg. Nekem ő adott erőt, noha tudom, hogy már soha nem kaphatom vissza, sem őt, sem a lehetőséget arra nézve, hogy újra az legyen aki volt. Már nem akarta az érintésem sem, éreztem, hogy a rásimuló tenyerem alatt rezzenéstelenül hűvös az arca. Ha már neki sem kell kinek adjam? Szinte lemondok önmagamról, szinte feladni látszanék ezt az egészet, akkor mégis miért őt hívtam? Miért nem hagytam, hogy Tim felébredve az alkohol gőzéből folytassa ott ahol abbahagyta, és amikor már nem lesz rajtam egyetlen ép felület sem, akkor egyszerűen közölje megvetően, hogy vegyek ki két nap szabadnapot. Szerinte már régen abba kellett volna hagynom a munkát is, és minden bizonnyal nem is engedné, hogy dolgozzam, de a házunkon lévő tetemes jelzálog hitel miatt az én jövedelmem is szükséges. Bár az utóbbi időben voltak olyan megjegyzései, hogy hamarosan erre sem lesz szükség, hogy hamarosan nagyobb jövedelemre tesz szert, és akkor már otthon maradhatok. Otthon, ahol szemmel tarthat, ahova bármikor hazatérhet egy-egy munkahelyi kudarc után, hogy én legyek a külön bejáratú box zsákja. Néha nem is érzem magam többnek, csak ennek, és azt hiszem néha jó lenne, ha legalább olyan érzéketlen is tudnék lenni mint egy ilyen. De nem vagyok. Bennem is van lélek, bennem is van megannyi érzés, és vibráló emóció, amitől emberi leszek, amitől nem vagyok képes az ütéseit végig úgy elviselni, mint egy fadarab. Csak az ágyban. Ott ki kell kapcsolnom, különben már régen beleőrültem volna a perverzióiba. És én még mindig vele vagyok, még mindig azt fontolgatom, hogy visszamegyek, mert mások is érdekelnek, nem pusztán saját magam. Belegondolnom is rossz mit tenne egy másik szerencsétlen asszonnyal, ha én nem lennék. Felpillantok, és követem a mozdulatait, ahogyan az ablakhoz sétál, egy ideig nem is veszem le róla a tekintetem. Idegesen rágcsálom a számat, összefűzött ujjaim egymáson táncolna át újra meg újra. Ideges vagyok, de leginkább azért, mert megnyugodni jöttem ide és nem azért, hogy újabb vitát generáljak, vagy éppen arról beszéljek ki mit rontott el egykor, esetleg azt hallgassam, hogy el kellene őt hagynom. Nem akarok semmi mást tőle, csak egy kis időre nyugalmat lelni mellette mint régen....mint régen? Ideje lenne rájönnöm, hogy már semmi sem olyan mint régen.
- Mason én nem akarok semmit igazolni. Én egyszerűen csak....nem tudok hova menni. Én tudom, hogy ezt nem kellene csinálnom, hogy olyan sebeket szaggatok fel amely már gyógyulóban volt rajtunk és ez most mindkettőnknek fáj. Én csak kétségbe vagyok esve.- megrázom a fejemet, de ez most inkább valamiféle beleegyező mozdulat és elfordítva a fejem az ágyat kezdem tanulmányozni, a felette függő kép, amely egy havas, kanadai tájat ábrázol, a messzeségben a hegyek feletti a hold kék fényével takarja be a hegyvonulatot. Halovány emlékként dereng fel egy kellemes langyos őszi délután, ahogyan az állam Mason mellkasán pihen és a képet bámulom kitartóan. Ujjai már sokadszorra simítanak át a hajamon, időnként feltekeri a mutató ujjára az egyik tincsemet, hogy aztán lassan engedje vissza. Szerettem amikor ezt csinálta, megnyugtatott.
~ Ide akarok elszökni veled. Ide, Kanadába. Megnézni milyen az igazi hó. Különös, hogy orosz vagyok, mégsem láttam soha havat. Lehet, hogy ezért vágyakozom utána annyira? Mondd Mason, milyen a hó?~
Szinte még most is hallom ahogyan nevet, jól esően szívből, és őszintén, mintha gyerek lennék, aki valami buta apróságot kérdezett.
~ Leginkább hideg. Bostonban ritkán esik, de azért szokott. Ha szerencséd van, akkor láthatod majd.~
~Alig várom, hogy lássam!~
~Alig várom, hogy megmutathassam!~
Ajkaim elnyílva, szinte reszketnek az emlék felidézése kapcsán, és a fejemben ezer hangya kezd el rohanni, ahogyan bizsereg a koponyám. Fájdalmasan torz vonások rajzolódnak ki az arcomon, ahogyan elfordítom a fejem a képtől. Talán nem ide kellett volna jönnünk, túlságosan eleven még ez a hely. Mintha sokáig ez lett volna a közös szívünk, és nem szűnt meg ezidő alatt sem dobogni. Lassan fordítom felé a fejem és tudom, hogy igazat mond, hogy senkit nem érdekel mi történik velem, hogy mindenki csak megmenteni akar, de valójában csak annyit akarnak, hogy ne történjen baj, hogy talán a saját lelkiismeretüket nyugtathassák azzal, hogy nem lett komolyabb az egész, hogy igazából segítettek valakin. Pedig nem segítettek, ezzel biztosan nem. A befejezetlen mondata hallatán, a késztetés erőteljes bennem, mert tudom, hogy kinek vagyok fontos....hogy kinek voltam.
- ....senkit nem érdekel, csak Téged, Mason. És ezért vagy most itt.- lemondó a hangom, mintha többet reméltem volna hallani, mintha csak arra vártam volna, hogy azt fogja mondani, hogy az elmúlt másfél év alatt döbbent rá, hogy fontos vagyok annyira, hogy még mindig így gondolja, és még mindig adni akarna egy esélyt. De nála nincs helye sokadik lehetőségnek, ezt az uszodában a tudomásomra hozta, így aztán jogot sem formálhatok többé arra, hogy ezt kérjem tőle. Úgy érzem eljutott ő is arra a szintre amelyre mások, hogy már csak az érdekli, hogy ne történjen bajom. Persze nem tagadom könnyebb magam abban ringatni, hogy ez nem így van, hogy ez több annál. De már nem tudom igazán, hogy valóban több, vagy egyszerűen ez maradt az utolsó reményem amibe kapaszkodhatok. Én tényleg nem tudom. Szavai elhalkuló ütemként csengenek bennem vissza, hogy magamban kell megtalálnom a boldogságot. De hiszen már megtaláltam, nekem ő volt az. Egészen addig a pillanatig amíg olyan eszement módon el nem tékozoltam. Olyan könnyű lenne bevallani, elmondani, egy végleges vallomásként itt hagyni neki, hogy szerettem, hogy mindig is szerettem, hogy ostoba vagyok, hogy ha más nem is maradt akkor nekem csak az, hogy ellopjak pár órát belőle még, aminek semmi köze nincs sem Timhez, sem az apjához, sem senki máshoz, ami csak a miénk volt. A bűnünk az volt, hogy többet akartunk. De az igazi bűnünk, hogy ezt nem egyszerre, és itt hibáztunk. Én hibáztam. Én jöttem rá később. Az ingerültsége szinte lebénít, és elkerekedett szemekkel bámulok rá és óvatosan veszem a levegőt, még a szemhéjam sem rezdül, csak hallgatom a vádló szavait. Tudom, hogy igaza van mégis rosszul esik, mert magamat kezdem hibáztatni, ahogyan teszem akkor is amikor Tim megver. Olyankor szinte ösztönösen keresem azt amit elkövettem, hogy abba a dologba belekapaszkodva igazoljam a tettei jogosultságát, ahogyan most Mason szavainak is igazat adok. Lassan bólintok és azt hiszem menekülni akarnék, mert minden kimondott gondolatával belém mar. És van egy szó....egyetlen egy amire aztán felkapom a fejem és kinyitom a számat, hogy mondjak valamit aztán be is csukom, végül alig hallhatóan motyogom szinte csak magam elé. Kérdésként hangzik el, de már jól tudom ez felért egy lelki ökölcsapással.
- Baklövés? Én egy baklövés voltam neked?- most értem meg mennyire fájhattak neki egykor a szavaim, hogy min mehetett keresztül. Noha én nem gondoltam őszintén, az övé nagyon is annak hatott. Leforrázottan meredek rá, mintha nem is az az ember lenne akit egykor ismertem. Minden reményem egyetlen másodperc alatt foszlik szét, akár a légkönnyű pernye. Rádöbbenek, hogy ide futottam, hogy őt hívtam, csak ő maradt, de ez csak az én képzeletemben volt így. Ő már valójában nincs mellettem. Ott állok, de már nem én vagyok, már tudom, hogy ostoba képzelgés volt csupán, hogy bármi helyrehozható, végérvényesen elrontottam. Összeszorított ajkakkal állok és a kérdés hallatán összerezzenek, és félve pillantok rá vissza. Nem tőle félek, hanem a gondolataitól, amit rólam vél. Kihasználom, rángatom....
- Soha nem használtalak ki. Soha!- jelentem ki, és határozottnak akarom a hangom, de érzem, hogy nagyon enyhén megremeg.
- Csináld meg a fényképeket, aztán elmegyek. Sajnálom, annyiszor elmondtam már neked, és tudom, hogy kevés, hogy számodra semmi nem hihető azok után amit mondtam vagy tettem. Csak akkor mégis miért vagy itt? Ha mindent úgy gondolsz ahogyan mondtad? Ha valóban olyan lennék amilyennek látsz, aminek gondolsz Mason....miért vagy akkor itt?- kezdek rátalálni magamra, bár azt hiszem még mindig nyelnem kell vissza a könnyeimet. Már nem az ütések helye fáj, már nem az, hogy bántott, már nem az, hogy megaláz, hanem az, hogy az utolsó reményem végleg szertefoszlott. Az én gépemen most ment el Bostonba, mert eddig velem volt, a szívemben, ott őriztem. Most el kell engednem, akárha egy gyertyát fújna el az ember, ami az utolsó kis fényt adta. Hát ennyi volt, ennyi lett volna.
- Mert a sajnálatod nem kell! Nekem soha nem az kellett!- engedem le a karomat akár szegett szárnyak a testem mellé és most kerülve a pillantását megint a képet bámulom. Mintha valamiről még mesélne nekem, arról a délutánról, arról az őszi délutánról.
~ Maradj tovább Diana! Ne csak két órákra! Egyetlen estét adj nekem, hogy tudjuk milyen lenne.
~ Tudjuk milyen lenne...és tudjuk milyen lesz! Sok-sok két órák az örökkévalóságig!~
~ Akkor velem jössz?~
~ Igen veled, de csak a hó miatt.~
~ Mi másért?~
Hát igen....mi másért?

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

Hello again...

Mit mondjak neki amit még nem tud? Mit mondjak neki el, amit még nem mondtam, mi az amiről még beszélhetnék? Csalódott vagyok, keserű, fáradt, és fáj minden porcikám. Érzem, hogy el sem kellett volna jönnöm ide, ahogyan azt is, hogy soha el sem kellett volna mennem innen. Ez volt az egyetlen hely, ahol nyugalomra leltem, ez volt az egyetlen hely, ahol vele lehettem büntetlenül. De valóban büntetlenül volt az? Valóban azt gondoltam naívan, hogy ami közöttünk volt, az nem csupán két barát kíváncsisága, hogy nem a lelkünk hanem a testünk által is össze akarunk tartozni? Nem, azt hiszem azért nem mert soha nem a barátom volt, hanem annál több, mindig is több. Csak gyáva voltam, ahogyan most is gyáva vagyok mindezt beismerni neki. Választottam egykor, gyáván a könnyebb utat, mert azt hittem én ostoba naív kislány, hogy minden majd megváltozik, hogy a világon alapvetően minden ember képes változásra, hogy Tim sem lesz mindig ilyen, hogy egyszer majd felismeri azt, hogy nem ezt érdemlem tőle, hogy egyszer majd rádöbben arra, hogy bennem is több mindent lehet szeretni, és nem csupán elpusztítani azt, a lelkemmel együtt. Nem merek rá nézni, attól tartok, hogy összetörök és képtelen leszek akár egyetlen szóval is ellenállni neki, pedig talán éppen itt lenne az ideje, hogy újra az az erős nő legyek, aki egykor voltam. Meg kellene találnom legbelül magamban azt a lányt, aki biztatni volt képes, aki hitt abban, hogy a világon nincs olyan dolog amit meg ne lehetne javítani, nincs olyan helyzet amelyre megnyugtató megoldást nem lehetne találni. Hol van az a lány, mivé vált a férje mellett? Fakó és mások által jégasszonynak titulált időben megrekedt szoborrá. Már a mosolyom sem a régi, már mosolyogni sem merek, pedig egykor Mason mellett még nevettem is. Rengeteg itt hagyott nevetésem őrzi ez a szoba, mely mintha gúnyt akarna belőlem űzni most előkúszik a falakból és felém tekereg. Nem akarok összeroppanni az emlékek súlya alatt, nem akarok arra emlékezni, hogy egykor ebben a szobában voltam a legboldogabb. Nem akarok…mégis ezt teszem, mert be kell ismernem soha senki mellett nem voltam olyan biztonságban, mint itt…mellette. Én pedig eldobtam. Nem tudom milyen szó lenne képes leginkább leírni, hogy mi az amin keresztülmegyek, hogy mi az a fájdalmas felismerés, ami magával ragad, ami letaglóz, ami egyszerűen nem engedi, hogy tovább lépjek. Gondolatban, a lelkem mélyén én soha nem hagytam itt ezt a helyet. Én mindig itt voltam, vele. A függöny előtt állva kontrasztos árnyékként nyúlik el az alakja, de nem merek a szemébe nézni. Csak hazudnék, azt pedig nem akarom újra. Mégis megbántanak a szavai, és meg kell ismernem az érzést, amikor éppen az képes a legnagyobb ütést mérni ránk, akitől nem várnánk. Nem érzem már Tim nadrágszíjának a nyomát, mert a sebek fölé sót hintettek Mason szavai, és marnak, szótagonként, egyenként, lassan elhaló visszhangként. Sírni tudnék, de nem a testem gyötrelmei miatt, vagy talán azért is, végsősoron olyan mindegy már.
– Nem csak te vagy az egyetlen aki tévedett.- nem fordul meg a fejemben egy pillanatig sem, hogy feloldjam a válaszom kétértelmű voltát. Hiszen biztos vagyok benne, hogy ő magában már megadta mindenre a választ, nekem esett jobban, a lelkemnek ez a mondat, mert én tudtam, hogy valójában mit jelent. Hogy bánok mindent amit tettem, de azokat még inkább amiket nem léptem meg már az első percektől fogva. Szenvedünk ebben az egészben, mindig is szenvedtünk, és nem tudom létezik e gyógyír vagy bármi ami ezt az egészet képes lesz valaha bennünk feloldani. Amíg a férjem él, amíg érzem, hogy ott van a világon bárhol, addig nem fogom sosem biztonságban érezni magam, sem Mason mellett sem senki más mellett. Hibás vagyok, hogy mellette döntöttem egykor, ám ezt a hibát nekem kell vezekelnem, csak nekem és senki másnak. Én pusztán csak rettegek, és időnként elég bátornak érzem magam, hogy tegyek ellene, de minden alkalommal rájövök, hogy pusztán csak ostoba vagyok, ostoba aki azt gondolja bármit is képes lesz megváltoztatni. Nem leszek képes. Így aztán elfogadom, beletörődök, és ha eléggé magamba fordulok, akkor keresem a hibát, keresem azt, hogy én miben vagyok vétkes, és tán az összes el nem követett bűnt is magamra veszem, akkor talán kevésbé fájnak a pofonok. Mason újra felbukkanása volt azt hiszem nála mostanság, amely leginkább gátakat szakított át, és olyan dühöt váltott ki belőle amely csillapodni látszott azután, hogy ő elment. Amikor a bostoni gép felszállt vele, Tim egy időre megnyugodott….egy időre, mert ő soha nem nyugszik, ő nem az a fajta aki képes bármibe is beletörődni. Önzősége nem ismert határokat, ahogyan a birtoklási vágya sem. Már nem pusztán engem akart, hanem a gondolataimat az érzéseimet, olyan volt mint valami átkozott szörnyeteg ami felzabál belőlem mindent ami még megmaradt, amitől még képes vagyok érezni.
~ Mondd, hogy gondolsz még rá, mondd hogy nem felejtetted el!~
~ Igen, gondolok rá! És soha nem fogom elfelejteni! Üss! Addig ütsz amíg csak akarsz, de sosem fogok mást mondani!~
A szíj csatja tompán koppant a gerincemen, és felüvöltöttem a fájdalomtól, mégis édes volt a felismerés, hogy elmondhattam, hogy az életben hosszú évek óta először ellentmondhattam neki. Újabb és újabb ütések, fáradtan szuszogott, mint egy megvadult gőzgép zihálva mérte rám az újabb ütéseket, de a kiabáláson kívül, amit a fájdalom okozott nem hallott tőlem semmi mást, ahogyan az egyre vaduló, szinte önkívülten ordított követelése is lepergett rólam.
~ Mondd, hogy elfelejtetted! Mondd csak egyszer és abbahagyom!~
De nem mondtam, csak hagytam, hogy folytassa és egy idő után már csak a tompaságot éreztem, már csak azt, hogy zuhanok a semmi közepe felé, hogy már csak a bőröm érzékel bármit belőle a fájdalom nem neki szól, hanem önmagamnak, hogy ezt nem Mason-nek mondom, hanem a férjemnek. Nem érti meg, ahogyan soha nem is értette meg, hogy miért volt más az egész…hiszen kezdetektől más volt. Azt hiszem ha akkor több bennem az önbizalom talán…ha több bennem az erő a kitartás és az őszinteség, akkor nem csupán vele mentem volna, hanem mindig is mellette maradok. Ma este először értettem meg ahogyan hallottam a testemet roppanni az ütések alatt, hogy bármit képes lennék elszenvedni amellyel tompíthatom a szavaim okozta több hónapos keserűséget. Ha nem jön vissza akkor is így fájt volna, csak akkor most nem lennék itt, és nem lenne bennem az érzés, hogy ezen az egészen lehet változtatni, hogy képes lennék kitörni mellőle. Ha egyetlen egyszer azt mondaná, hogy megbocsát, ha feloldozna a szavaim mázsás súlya alól. De nem ezt kapom. Nem ez érkezik felőle, és be kell látnom naivitás volt azt gondolni, hogy éppen ő képes lesz ezen túllépni. Jön, mert talán még maradt benne valami kettőnkből, jön mert talán még az emlékek apró kis pászmái, mint megannyi álmos reggeli emlékkép elméjéből sosem távozott, jön mert érzi, ahogyan én is, hogy szükségem van rá…hogy mindig is rá volt szükségem. Nem erről beszélnek a szavai, de Mason esetében soha nem a szavakon volt a lényeg, amúgy sem volt az a bőbeszédű fajta. Neki a gesztusai, a mozdulatai, a mindent kifejező tekintete beszélt. Nem gyógyuló sebekkel vagyunk most itt és marunk egymásba újra. Miért csináljuk ezt? Miért nem tud egyikünk sem mozdulni a másik felé? Azt hiszem azért, mert egy árnyék szőtt közénk elszakíthatatlan hálót, és ott ül a végén szemlélve a mesterművét: Timothy. De nem lehet csak őt hibáztatni, hiszen én döntöttem így, én voltam az aki a végső szavakat kimondta. Mindig gyáva voltam….túl gyáva.
Az utolsó ütés úgy csattant rajtam mintha csak valami átok lenne, amely megpecsételt engem a továbbiakra, és összeroskadtam a hosszú hónapok óta gyűjtögetett emlékek alatt. Nem felejtettem el, kitörölhetetlenül hagyott nyomot bennem és ezt senki nem lesz képes sem erőszakkal, sem szelídséggel sem semmi mással kiűzni. Ha létezik ember a földön aki miatt érdemes volt folytatnom, az Mason volt, még akkor is ha nem tudott róla….ha már nem akart tudni róla. Azt hiszem én ezért voltam itt. Mint valami hajlékony fa amelyet tép a szél, és valami támaszték kell kell neki, valaki aki megerősíti. Volt egy dal a hazámban, egy orosz népdal, amely arról szólt, hogy minden férfinak élete során ültetnie kell egy fát, egy nyírfát, hogy nyomot hagyjon a világban. De mit sem ér az egész, ha aztán magára hagyja, a szél játékára bízza, ha nem vigyáz rá. Én voltam Mason nyírfája, de azt hiszem azért hagyott magamra, mert a kipusztulást mímeltem, ezáltal elüldöztem. Miért? Mai napig kutatom a választ magamban, de nem találom, talán soha nem is létezett válasz. Mint mindig most is igaza van, és csak bólintani vagyok képes, aztán felemelem a fejem és ránézek, bár még mindig félek, hogy túlságosan vádló lesz a pillantása, amit most nem akarok…ne most. Legbelül könyörgök, hogy csak egyszer mondja ki, hogy azért van itt mert rám van szüksége, és nem azért, hogy Timtől megvédjen, hanem maga miatt. De nem ez érkezik. Csalódott vagyok? Mérhetetlenül. Hibáztatom őt ezért? Nem, csak saját magamat.
– Ne akarj rajtam segíteni!- csattantam fel hirtelen, amikor azt mondja ezért van itt. Hát pont ez az amire nincs szükségem.
– Nem csak te nem tudod miért ide jöttél, én sem tudom miért hívtalak. Én…ennek az egésznek semmi értelme.- keserűen húzódott a szám valami nevetésre, és megcsóválva a fejem, egy pillanatra lehajtottam, majd újra visszanéztem rá, a tekintetem most határozottabb volt, de láttam, hogy a sérüléseimet nézi. Nem szégyelltem előtte egyiket sem. Igaz, hasonlót ő még nem látott.
– Miután elmentél az ilyenek mindennaposak voltak, igaz nadrágszíjjal még nem. Tudod mit mondott? Hogy fáj a keze a végére és ez….ez hatékonyabb! De nem ez fájt sohasem jobban. Hanem amit neked mondtam. Ehhh….mindegy!- legyintettem egyet, hiába is mondom el ezredszer is nem fogja megérteni. Tudom mit kellene mondanom, hogy végre szabadon engedni az érzéseimet és a gondolataimat, elmondani neki, hogy miatta vagyok itt, hogy nem azért mert nem volt hova mennem, hogy nekem csak ő maradt. Nem voltak szüleim, testvéreim szintúgy. Olyan magányosan álltam ebben az országban mindig mint valami pusztába kitett árvagyerek, de végülis ez voltam világ életemben. Egészen addig amíg nem találkoztam Mason-el.
– Igen, elmegyek. Vissza. Miért, mit kellene tennem Mason? Csak egyetlen egy lehetséges opciót mondj! Kihez menjek, hova menjek? És ne….ne gyere azzal, hogy volt választási lehetőségem.- emeltem fel figyelmeztetően a mutató ujjam, majd engedtem le a kezemet, mintha én magam is kezdenék erről az egészről lemondani, hogy sikerülhet.
- Volt…így múlt időben. De már nincs. Én csesztem el, tudom. Nem tudom visszacsinálni, érted? Bármennyire is szeretném, bármennyire is szeretnék másképp tenni, nem megy. Nem tudok rajta változtatni. Így aztán abból kell gazdálkodnom amim maradt.- felemeltem a kezemet és ökölbe zártam az ujjaim, majd egyesével számolva nyitogattam ki, ahogyan beszéltem.
- Egy….van egy szar házasságom és egy szadista férjem….kettő…van egy munkám amit szeretek és amely egyetlen lehetséges menekülési útként megmaradt legalább a mindennapokból…három…hetente két alkalom az uszodában, amit egyedül tölthetek nélküle. – kinyitottam az összes ujjamat majd megint Mason-t néztem
- Nincsenek rokonaim, nincsenek barátaim, nincsen már senkim. Nem vagyok elég bátor, nem vagyok elég erős…és ha el is megyek. Ha össze is szedném annyira magam, hogy elmenjek, megtalál. Te eljöttél egy munka miatt, és ha ennek vége visszamész Bostonba. Szóval nagyon szépen kérlek, ne akarj arról meggyőzni, hogy hagyjam el Tim-et, mert semmi értelme. Volt egy helyzet, volt választási lehetőségem….- széttártam a karomat és felvontam mindkét vállamat, keserű vonásokká barázdálódott az arcom, a sírás határán voltam, amikor határozottan bukott ki belőlem az egészre legjellemzőbb szó
– Elbasztam! Ez van! Köszönöm, hogy eljöttél, és én igazán…..- nem fejeztem be a mondatot, mert többféle befejezés volt, kezdve azzal, hogy kiadom végre magam egészen addig, hogy hálás vagyok neki. De ez megalázó kifejezés, tekintve, hogy nem hálás vagyok, hanem szeretem, még mindig, és ez nem is fog változni. Végül aztán csak állok bambán, magam elé nézve, érzem a késztetést, hogy mozdulnom kéne, ahogyan a fésülködő asztalnál megáll és a táskájában kezd kutatni, de aztán a tartása megváltozik. Igen….Mason sosem a szavaival beszélt igazán hanem a gesztusaival…a mozdulataival. Ahogyan ott áll, érzem felőle, hogy hív engem, hogy lépjek oda, hogy ha nem is csinálok semmit ne legyek távol, már így is túlságosan messze voltunk egymástól. Megteszem. Mozdulok egyet előre, és a meglepő az egészben, hogy nem esik nehezemre, van ereje valami ami magához vonz, ami odahúz. Még mindig hatással van rám. Meglepő? Nem, inkább jó érzés, hogy nem múlt el, mert ez azt jelenti számomra, hogy nem is fog. Ott állok mellette egyetlen karnyújtásnyi távolságra, de most nem érintem meg, nem simítom át a kézfejét, ahogyan gondolatban szeretném, csak állok és nézem akárha egy régmúlt időkből újjászületett festmény lenne, az enyém, a legféltettebb kincsem. Őrizném az idők végtelenségéig, és ha hatalmamban állna, akkor megrekeszteném magunkat ebben a szobában. Úgy érzem…ahogyan egykor is éreztem, hogy örökre itt tudnék lenni vele. Összezárva, tökéletesen kirekesztve az egész világot, az egész cudar életet ami úgy elbánt velünk.
– Soha nem csak a szexről szólt. Mondd Mason, nem érezted? Te tényleg nem érezted, hogy nem erről szólt?- szinte már kétségbeesetten halk a hangom, karcos suttogás a vége, és reménykedő pillantásokkal nézem oldalra billentett fejjel. Aztán sóhajtok egyet. Nem, azt hiszem tényleg nem érezte.
– Csináljuk meg a képeket, aztán…- nem fejezem be a mondatot, szándékosan. Rá bízom a döntést.  De a vége tudom, hogy úgyis az lesz, hogy reggel már otthon főzöm a kávét Tim-nek ahogyan az utóbbi években mindig. Mert még éltben van. Mert még mindig ő a férjem és nem Mason. Ostoba barom vagyok. A silány vörös szegfűt választottam az egyszerű fehér rózsa helyett. Ha másképp dönthetnék….de nem dönthetek. Több lehetőségem volt, és az utolsót én szúrtam el. Azt hiszem véglegesen. Mert ő volt aki jobban szeretett….és én voltam aki viszonozni akarta….de gyáva volt hozzá.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

Itt vagyok. Lélekben mindig is itt voltam. A bútorok ismerősként köszönnek vissza ahogyan a patthelyzet is. Időnként azt érzem, hogy túl sok a levegő, túl sok én mégis fuldoklom benne, mert a távolság ami közöttünk van felemészt mindent, magába szippant, akárha egy erőszakos örvény lenne. Tudom mit kellene tennem mégis csak egy pár lépést tettem meg ez irányba. Tudom mi az amit kellene mégis egy helyben toporgom, mintha ugyanaz a gyáva asszony lennék akit maga mögött hagyott. Meglehet így van. Meglehet soha nem voltam erős, ő tett azzá. Hogy szeretett. A falak szinte rám borulnak, darabonként mállanak szét a testemen a bennük megrekedt emlékek. Nem erre van szükségem újabbak kellenének, mintha feléltem volna őket, mintha Mason visszavette volna mindegyiket azzal, hogy visszatért, és nem ad többet. A függője vagyok annak ami volt a számomra és úgy érzem még lehetne, ha bátrabb lennék. De már nem vagyok. A másfél évnyi távollét szépen lassan tett magányossá, olyanná amilyen akkor voltam amikor rádöbbentem a férjem nem fog változni. Amikor kétségbeesve hívtam fel őt, hogy nem bírom tovább, hogy el akarok válni, hogy bármit megtennék azért, hogy megszabaduljak Timtől. Az első ilyen próbálkozásomnál a férjem a hálószobánk ágyának vasrácsához kötözött és órákon keresztül hallgattam hogyan szidalmaz a szavaival is. Hogyan űz gúnyt a barátságunkból Mason-el, hogy próbálja kicsinyíteni őt a szememben, és ha még tudta is, hogy ezzel nem fog célt érni folytatta. Nem hagyta abba szinte egyetlen percre sem. A szavai szépen lassan jobban fájtak mint a tenyerének végül az öklének meg nem szűnő csapásai. Aznap éjjel a fürdőkádban aludtam ezredszer is megbecstelenítve testben és lélekben egyaránt. Nem tudom hogyan voltam képes folytatni, ahogyan azt sem, hogy Mason nélkül mikor adtam volna fel. Segíteni akart nekem, ám későn döbbentem rá mennyi mindent elvettem tőle és cserébe üresen hagytam őt. Kifosztva és reményvesztve. Nekünk nem voltak sétáink, nem voltak olyan boldog és önfeledt óráink ami másoknak kijárt, amit mások megéltek. Nekünk csak ez a szoba jutott, ennek az olcsó külvárosi motelnek heti kétszer két órája, mert én túl gyáva voltam többet adni neki. Nem tudtam viszonozni, nem tudtam hogyan lennék képes rá. Mégis valahányszor fájt valami hozzá menekültem...egykor nagyon régen talán igaz sem volt, mint valami mese az örömet is megosztottam vele, adtam az enyémből az utolsó kis morzsából is, pedig kevés jutott. Az olyan gyermek, aki idegenként jut egy országba aminek még a nyelvét sem beszéli, örökké idegen marad, hiába itt nő fel. Mintha a szíve mindig máshova húzná, mintha érezné, hogy nem ide tartozik. Nekem más volt a hazám, de az otthonom ott lehetett volna ahol szeretni tudok. Mason mellett. Talán azért érzem sértve magam, és azért vagyok jobban összezavarodva a kelleténél, mert tudom, hogy igaza van, hogy én voltam a gyengébb én voltam aki az egész álmot egyetlen mondattal elroppantottam, aki nem tudta hogyan tegye őt boldoggá. Pedig olyan keveset kért, annyira ott volt a szemeiben a cselekedeteiben, ahogyan magához vont, ahogyan az arcomat simította át, ahogyan egy egy ütésnyomon otthagyta a csókja nyomát. Gyógyított minden másodperc amit vele töltöttem. Már nem éreztem reménytelennek a helyzetet, láttam a kiutat, amikor vele lehettem. Hamis álomkép talán igaz sem volt soha csak én csaptam be magunkat, hiszen még álmodozni is gyáva voltam. És most mit teszek megint? Ahelyett, hogy a régi sebeinket óvón és féltőn tisztogatnám a szavaimmal igyekeznék helyrehozni, a cselekedeteimmel mélyítem el. De mégis kihez mehettem volna? Kihez futhattam volna? Nem miattam volt itt, én mégis őt kerestem, még mindig mert nem múlt el, soha nem múlt el, és rá kell döbbennem, hogy nem is fog. Nekem ő a másik felem, a lelkem azon darabja, aki megszületett bennem. Ha lett volna hazám, akkor az is ő lett volna. Álmaimban oroszul beszélt hozzám, álmaimban dúdolt nekem, halkan ringatva álomba....ismét. Nem féltem ha vele voltam és rettegtem amikor nem. A közelsége nyugtatott meg. Miért nem tettem hát? Azt hiszem ha igazán mélyre ások akkor az volt a legnagyobb bajom, hogy túlféltettem ezt a kapcsolatot, hogy attól rettegtem mikor fog benne megjelenni Tim, hogy mikor lesz képes a nehezen dédelgetett kis világomat szétrombolni, és pusztulást hagyni maga után. Mason nem hagyta volna, tudom, hogy nem, miért nem voltam erősebb, hogy megtegyem? Ha elveszítünk valakit, vele együtt veszik el minden amit adott magából nekünk. A távozása után értettem meg, hogy az erőm belőle merítettem, hogy ő volt az aki képes volt minden jót kihozni belőlem, és erre senki más nem lesz képes soha. Hogyan lehetnék boldog mással, amikor maga a szó nekem őt jelenti? Ott állok hozzá annyira közel, hogy ha akarnám megérinthetném, és tudom, hogy ezt kellene tennem, de a kezem nem mozdul, mintha visszatartaná valami. Lassan mozdítom éppen csak rezdül, de már hullik is vissza amikor felém fordul és nekem szegezi a kérdést. Ajkaimat nyitom, de csupán egy félszegen rezdülő sóhajra futja, alig hallhatóan nyögök fel, és pillantok vissza rá. Nem hazudhatok neki, többé nincs hozzá jogom, de az igazság elhallgatása is hazugság. A pilláim lassú csapásokkal súrolják az arcomat, az ajkaim cserepessé száradnak a sóhajom súlya alatt, aztán összezárom, és mintha a gondolataimba temetkeznék, holott azt hiszem a megfelelő választ keresem. Az igazat.
- Ha azt mondanám azért vagyok itt mert számítasz nekem még mindig, akkor elhinnéd? Van még szavam amiben bízni tudsz? Miben különbözne a nyilvánvaló igazság a hazugságtól? Te nem tudsz bízni bennem többé. Azután a nap után már nem, és hidd el nem hibáztatlak érte. Én vagyok az utolsó ember akinek ehhez joga van.- csendes a hangom, alig hallható suttogás, mintha félnék a saját kimondott gondolataimtól is. Őszinték, minden amit mondok, és még akkor is az leszek hozzá ha nem hiszi el nekem.
- Mindettől függetlenül csak ezt tudom adni még mindig. Mert én sosem voltam elég erős, és soha nem voltam semmihez elég bátor vagy vakmerő. Pedig azt kellett volna, egyszer az életben azt kellett volna!- megbicsaklik a hangom, hiszen rádöbbenek, hogy olyan kevés hiányzott hozzá, hogy akkor tényleg vele menjek. Csak egyetlen apró kis momentum. Ott egyensúlyoztam a szakadék szélén, és ugrottam volna, én utána ugrottam volna, mégis csak néztem ahogyan aláhullik. Az elutazása napján ott voltam a terminálban, és néztem hogyan emelkedik a magasba a bostoni gép a fedélzetén Mason-el. Az álmaimmal a be nem teljesült reményemmel, egy fehér rózsák közé zárt több évtizedes bánattal. Nem voltak könnyeim, addigra már nem, egy kendő volt a fejemre kötve, fekete ballonom elnyűtten borult el a testemen, mintha gyászoltam volna. Szemeim a napszemüveg mögül figyelték a világot, amely a szűrt üvegen át homályba burkolózott, ahogyan a jövőm is. A távolodó géppel együtt messze szállt vágy, boldogság, a szabadság iránti vágyam.... az előttem lepergő órák emléke volt ami megmaradt, ez volt, amelybe olyan erősen kapaszkodtam, ahogyan teszem most is, amikor vele szemben állok meg. Tétován mozdulnék, de megint visszafogom a mozdulatot. Felcsattan, de nem rezzenek össze, ahogyan Tim egyetlen halk hangjától teszem. Nem félek, mellette nincs miért, a keserűség beszél belőle tudom, ahogyan többször is együtt létünk során, ugyanígy lemondott rólam. Először dühösen szólított fel a küzdelemre, aztán legyintve hagyott magamra. De valójában sohasem tette....mindig ott volt ahogyan most is itt van.
- De igaz. És sajnálom....én tényleg Mason, annyira...én csak azért vagyok itt veled mert nekem mindig ott volt a helyem ahol te voltál. De ennyi a távolság ameddig a pórázom terjed, ennyi amit adhatok. Akkor is ennyi volt, és azt hittem elég lesz, hogy elégnek kell lennie, de ostoba voltam. Mindketten többet akartunk, és egy idő után én hagytam, hogy a pórázt tartó kéz visszarántson, holott hagynom kellett volna, hogy lecsatold rólam.- beszélnem kellene még neki, elmondani mindent amit akkor éreztem, ott a reptéren, ahogyan utána bementem dolgozni mintha mi sem történt volna. Mintha nem egy órával korábban tört volna ezer darabra az összes reményem. Érzem, hogy még egy mondat és közelebb lépek, de ebben a pillanatban fordul el a tükörtől és sétál vissza az ablakhoz, én pedig megint távol vagyok tőle, ahogyan eddig is. Elbeszélünk egymás mellett, és tudom, hogy annyira kevés hiányzik, hogy nem attól kellene félnünk, hogy minden újra a felszínre kerül nem attól, hogy megint erről kell beszélnünk. Hanem attól, hogy ezúttal sem találunk megoldást, hogy ugyanott folytatódik, ahol másfél évvel korábban abbahagytuk. Nem vagyok erősebb, és ő is megváltozott. Ezek a hónapok sokkal többet kivettek belőlünk, bár talán van abban valami varázslatosan egyszerű, hogy az az érzésem soha nem távolodtunk el egymástól. Megtörhettünk és talán kicsit csendesebbek lettünk, talán dédelgetjük magunkban egymás emlékét de még mindig itt vagyunk, parttalan folyóként zubogunk tovább rántva magunkkal az egész világot. Mert aki mindent elveszített annak semmi nem drága többé. Én tudom, hogy mit érzek, hogy mit éreztem korábban, hogy mit éreztem egykor, csak az áldozat, az hiányzott belőlem, hogy miatta mindent feladjak. Ő megtette volna egyetlen szó nélkül, én tétováztam, végül hamis szavak mögé burkoltam be magam és azt gondoltam ez majd megvéd. Nem védett meg, hanem még jobban kiszolgáltatott, a saját érzéseimnek. Hiányzott, nem is tudom elmondani mennyire, és nem akkor a legjobban amikor Timothy megvert, hanem azokban az egyszerű hétköznapi pillanatokban amikor meg tudtam volna vele osztani azt amikor végre egy kis időre boldog lehettem. Amikor egy idős nő a karjaim között aludt el, mert hiányzott neki egy ölelés, amit már harminc éve nincs kitől megkapjon. Én akkor megadtam, tudtam adni valamit. Vagy amikor egy gyereknek az üzletben csokoládét vettem, mert nem volt nála elég pénz, hogy kifizessen mindent amit vásárolt. Tudtam adni végre én is valamit, mert ismertem az érzést, hogy milyen szegényebbnek lenni egy öleléssel, egy csokoládéval....tudtam milyen szegényebbnek lenni a legjobb barátommal, a férfival akit szerettem, és elárultam. A mozdulatban rekedek, ahogyan lerogy a földre, és a szavai belém vájnak, egyre mélyebbre, amíg el nem jutnak a lelkemhez és darabjaira szednek. Én voltam az áruló, ő volt az áldozat. Mint ahogyan most is. Nekem csupán a testem fáradt el most, neki az egész lénye. Olyan megtört amilyennek soha nem láttam még korábban és én tettem ezt vele, ahogyan teszem most is. Nem kellett volna idehívnom, de ha nem teszem akkor mindkettőnknek fájna, még jobban ha tudomást szerezne róla. Az ismerős és szokásos patthelyzet, amiből valakinek feloldozást kell nyújtania. Az álmai elém peregnek szilánkonként, ahogyan elképzelt egy lehetséges jövőt, amit én is megtettem, én is hittem benne, ahogyan ő hitt bennem. Rámzúdul minden amit eddig visszatartottam, ahogyan akkor ebben a szobában elküldtem, végül aztán megadom magam neki, meg kell adnom. Csak állok ott leforrázottan és ezek azok a szavak amelyek ellen még egy minimális ellenérvem sincs. Nekem szegezi, de nem vár rájuk feleletet, mást vár, amit továbbra sem tudok neki megadni, újabb két órákat pedig nem érdemel, soha nem ezt érdemelte volna. Kitaszított, lelkem legdrágább darabja, akit méltatlanul a porba dobtam. Nem becsültem meg eléggé. Lassan fordulok meg, ahogyan látom lehajtott fejjel, mint egy büntetésben lévő gyerek, és minden bizonnyal így is érezte magát. Idejött, hogy segítsen rajtam, én pedig újra csak eltolom magamtól. Meddig lehet egy embert bántani még? És én miért csak erre vagyok képes? Miért nem tudom őt boldoggá tenni? Mert ahhoz, hogy megtegyem szabadnak kell éreznem magam. Egy rabságban lévő madár, soha nem lesz képes dalolni, csak reményvesztetten trillázni. Nehezen mozdulnak a lábaim de mégis elindulok újra felé, újra megtöröm a távolságot, megint túl soknak érzem. Mint amikor gyermekkorunkban folyton elfutott az ölelés elől, mégis ő volt az aki a következő pillanatban ajkbiggyesztve követelte azt, holott azt hiszem mindig is nekem volt nagyobb szükségem rá. De talán mindegy is ezesetben, hogy ki akarta jobban...mindegy, mert mi egyek voltunk, örökké azok maradunk. Csak van egy árnyékunk, amely ott lebeg felettünk szüntelen, amelyet én lennék képes messze űzni mégsem tudom megtenni. De ez a lépés, amelyet megteszek felé, az első aprócska, majd még egy és pár pillanat múlva ott állok fölé magasodva, hogy aztán lassan guggoljak le. Fáj minden mozdulat, finom fel is szisszenek közben, de nem számít. Igazán. Vele szemben ülök le török ülésben, majd csúszok közelebb, annyira, hogy a sípcsontjaink összeérjenek, és kezemet finoman helyezem a karjára, amely a lábain pihen. Nem simítom át, egyszerűen csak ráteszem és nézem őt. Tényleg ezt tettem vele? Mintha évszázadokat öregedett volna, mintha a történelem összes vihara megtépázta volna.
- Nem tudom hogyan. Csak azt tudom mi volt az igaz és mi nem. Nem a szavak miatt, hanem mert érzem. Ha valaki számít, akkor időnként....helyenként szükséges olyasmit tenni ami nem feltétlenül jó, de adott pillanatban azt érezzük helyesnek. Minden alkalommal....én minden alkalommal veled akartam menni. Nem hitegettelek, nem hazudtam. Abban a pillanatban csak azt akartam. Veled megosztani mindent. Ahogyan te osztottad meg velem gyermekkorunktól kezdve mindenedet amid csak volt. Nem sajnálatból, hanem mert  a kezdetektől éreztük talán, hogy ez több. Mintha egy régi, egy múltból újraéledő kapcsolat lenne a miénk, amely bármit is teszünk, bárhol is vagyunk újra és újra visszairányít a másikhoz. Nem érzel ebben az egészben valami sorsszerűséget? Mert én igen.- az álla alá vezetem finoman a kezem és egy ideig gondolkodom, hogy kényszerítsem, hogy rám nézzen, de aztán meggondolom magam, és a tenyerem csak egyszerűen az arcára simítom. Ha nem hisz a szavaimnak, hinnie kell annak az érintésnek amellyel a barátságunk kezdete óta nyugtattam.
~ Olyan jó meleg és puha a tenyered~
~ Ha lehunyod a szemeid még jobb lesz~
Ez a mozdulatom válasz volt a hogyan kérdésre, válasz volt mindenre amiben esetleg kételkedett. Félrebillenő fejjel néztem őt, és éreztem ahogyan átjár az a régi érzés, és éreztem a fájdalmát és éreztem, hogy bennem is eluralkodik. Osztozni akartam vele ezen. Az akartam lenni akinek látni akart, aki mindig is voltam számára, csak fogalmam sem volt hogy kezdjek hozzá.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

A szobánk magába zár, összezár, kizár... örökre itt ragadtunk, már tudom. Az érzések ide húznak vissza, minden gondolatunkat itt temettük el, hogy egyszer majd visszatérve az itt végigpergő percekből akarjuk kisajtolni a válaszokat, mert ott vannak. A ki nem mondott szavainkban, az alig hallható sóhajainkban. Azokban az órákban amiket egymásnak adtunk. Valamit akartunk, valamit megpróbáltunk, ami úgy tűnt olyan mint a túlsúlyozott mérleg: hamis értéket mutatott, ő volt aki jobban kapaszkodott ebbe a gondolatba, én meg belé. Nem akarom, hogy lemondjon rólam, ugyanakkor a cselekedeteim a szavaim másról árulkodtak. Pedig ő mindig engem akart megmenteni, nem csak Timtől, hanem az egész világtól. Ha létezik odaadás, akkor benne megvolt erre a képesség, ha létezik türelem, akkor ez benne határtalan volt, ha létezik szerelem, akkor benne olyan mély volt, akár a feneketlen mélység a szemeiben amikor rám néz. Ott vagyunk benne ő meg én ennek a helynek a foglyaként. Ha nem jön vissza akkor valaha képes lettem volna túllépni rajta? Nem, mert nem is akartam. Soha nem akartam mást, csak megváltoztatni amit nem lehet, csak egyszerűen visszatérni ide, és kitörölni annak az éjszakának az emlékét. Akkor boldogan jöttem, akkor nem bántott a férjem, akkor egyszerűen nem menekültem mint most, hanem azért jöttem, hogy vele legyek. Vajon ez fáj neki annyira most? Az, hogy nem miatta vagyok itt hanem magam miatt? Hogy önző vagyok, ahogyan önző módon engedtem el a kezét? Én aki nyugalmat akart adni, végül elárultam őt. De már tudom miért ide akartam jönni. Mert ide köt bennünket minden emlék, mert itt kezdődött el, és végül itt lett vége valaminek, ami talán csak a mi gondolataink között létezett, talán egyszerűen többet akartunk adni egymásnak, csak neki volt miből, nekem pedig már semmim nem maradt amiből adni tudtam volna. Így aztán hamis illúziókat gyártottam, megannyi színes ábrándot, amiről elhitettem, hogy képes valóra váltani őket. A félelmetes talán az, hogy képes volt rá, hogy majdnem elhittem, hogy képes lenne. De valahányszor hazatértem ebből a szobából olyan volt, mint akit otthonról kiszakítottak, mint akinek nincs is már hova hazatérnie, mert azok a két órák voltak amikor tényleg nyugalmat leltem a karjában. Mondhatnám, hogy csupán a testem dacolt az elmémmel, hogy pusztán kívántam őt és nem szerettem, de ez nem lenne igaz. Én nem csupán gondolatban akartam őt megcsókolni, hanem meg is tettem, bár azt hiszem sokáig hadakoztam vele, sokáig azt gondoltam bűn amit teszek, hogy egykor választottam és vagy elhagyom, vagy nincs jogom ahhoz, hogy ezt tegyem Mason-el. Igen elhiszem neki, hogy hinni akar csak nem tud, én sem tudnék, de csak ezt vagyok képes adni neki. Akármit is csinálok, akármennyire tennék meg bármit, hogy képes legyen megbocsátani nekem, tudom, hogy hasztalan, hogy a szavak nem hoznak enyhülést olyan ajkakról amelyek korábban csak fájdalmat tudtak okozni. Bólintok a kérdés hallatán, és még mindig tompán és megsemmisülten állok itt, alig merek megmozdulni is, vagy egyáltalán itt maradni, mert attól félek, hogy még akkor is képes leszek őt jobban összetörni pusztán a jelenlétemmel. Mindkettőnk számára kegyetlen itt lenni, de talán ő is érzi amit én, hogy ez az egyetlen menedékünk. Még mindig, ahogyan egykor a kertjük végében a titkos helyünk, amelyet gyermekkorunkban fedeztünk fel. Az emlék olyan erővel tör rám, hogy szinte összeroppanok. A mellkasomnak feszül, és a levegőtlenség szinte már bántó. Távoli zajként gyerekek kegyetlen nevetését sodorja magával a langyos tavaszi szél. Az óceáni fuvallat sós és édes egyszerre, a víz simogató hűvöse az est beköszöntével selymesen simogatja a bőrömet. Mögöttem hárman jönnek és gúnyolnak, ahogyan mindig is gúnyoltak. Az ezerszer hordott ruháim miatt, a kócos és időnként rendezetlen hajam miatt, a sok számmal nagyobb cipőm miatt, amiben leginkább úgy néztem ki mint egy apró bohóc a cirkuszban. A fájdalom, és megalázottság rajzolt rám torz maszkot. Futni akartam, de utolértek, nevettek rajtam, elvették a táskámat, kiszórták a holmijaimat, és amikor oroszul üvöltöttem, hogy hagyjanak békén, remegő ajkakkal, sírásra görbülve, szemeim megteltek a düh könnyeivel még jobban gúnyoltak. Mason volt aki kiszakított onnan, és aki végül kézen fogott és húzott magával, oda ahol nem bánthatnak, ahol csak ő lehet meg én.
~ Éjjelente innen szoktam nézni a csillagokat, de el ne áruld apámnak!~
~ Soha nem árulnám el senkinek a titkaidat, Mason. Köszönöm, hogy megmutattad. Ez csodálatos búvóhely kettőnknek.~
~ Igen és csak te tudod meg én, ígérd meg, hogy titokban tartod Diana!~
~ Ígérem Mason!~
Annyi ígéretet tettem neki, miért azt az utolsót nem tudtam megtartani, miért nem tudtam neki azt az egyet valóra váltani, miért árultam el? Nézem őt és nem értem magamat, nem értem, hogy miért vagyok képtelen dönteni, és egyszerűen kilépni a házasságomból. Mert úgy érzem ígéretet tettem Tim-nek, ahogyan Mason-ek is, de mindkettőt nem tudom megtartani. Minden szavával lemond rólam, most értettem meg, hogy nem azért vagyok itt, hogy megbocsásson, hanem azért, hogy el tudjon engedni, és ebben csak én segíthetek neki. Végérvényesen ki kellene mondanom, hogy nem fogok vele menni, hogy nem fogom soha elhagyni a férjemet. Hogy szerettem, mindig is szeretni fogom, de hoztam egy döntést, és még akkor is ha rossz, még akkor is, ha utólag döbbentem rá téves és eszement volt, akkor is az enyém, és ragaszkodnom kell hozzá. Talán egyszer már nem fogom kinyitni a szemeimet, talán egyszer úgy megver, hogy nem kelek fel többé, ez is benne van, ahogyan az is benne van, hogy egyszer újra erős tudok lenni, olyan amilyennek ő látott egykor. Olyan aki rajta is segíteni tudott. De az erő elhagy, amikor kisétál majd megint az életemből. Ő volt az én érzelmi katalizátorom. Minden helyzet ugyanaz, minden helyzet szinte kísértetiesen ismétlődik, mintha az istenek vagy bárki aki ezt a csúf tréfát űzi velünk az életünket egy sormintának képzeli, és állandó jelleggel visszatérünk aze eredeti motívumhoz, hogy ő meg én egy helyen, nem tudva szabadulni egymástól, de kimondani egyikünk sem meri. Ő nem tudom mitől fél, én a saját szavaimtól félek, attól, hogy többé már tényleg nem látom. Ez az utolsó esélyem, ha ezt is elszúrom nem lesz több. A hely kiszakítja belőlem az utolsó percek emlékét, ahogyan meggyötörten áll a szoba közepén, és úgy mered rám, mintha soha nem ismert volna, én meg összeszorítom az ajkaimat, és nem mondom ki...nem bírom kimondani, hogy „felejtsd el, hazudtam”. Egyszerűen képtelen vagyok. Csak bámulunk egymásra, benne temérdek kérdés, bennem pedig a kongó üresség, ami a szavaim nyomán keletkezett. Csak így tudom elengedni őt, csak ez az egy módja van. És ha most nem vallom be neki miért tettem, ha újra hazugságokkal és hagymázas téveszmékkel hagyom távozni innen, akkor többé senki nem lesz aki megbocsásson, akkor már tényleg annyit érek, amennyinek most gondol engem. Bizalomvesztettnek. Egy apró kis gondolat, ezt kell elültetnem benne, amely nem most fog megérni, amihez idő kell, ahogyan nálam mindenhez idő kellett, ezt is tudtam. Tisztában voltam vele, hogy nem most fogok célt érni, ahogyan azzal is tisztában voltam, hogy meglehet szélmalomharc, de talán itt az ideje, hogy most én harcoljak valamiért, hogy legyen valami ami még táplálja bennem a reményt, ez volt az utolsó kapaszkodóm. Ha már nem is kaphatom vissza, ha már nem tud többé úgy szeretni mint akkor, ha már nem lesznek együtt töltött óráink, ha már nem lesz reményünk, hogy úgy tudjuk egymást érinteni, ahogyan senki nem tudott, akinek ujjai nem hagytak órák múlva is égő, gyönyörű nyomot rajtunk, ha már semmi nem is marad ezekből, legalább az egykor volt barátságunk utolsó kis tartalékait mentsem meg. Ahol egykor tűz lobogott, ott maradnia kellett még egy apró parázsnak, csak tüdővel kell bírni, hogy életben tartsam. Ott ülök vele szemben, nem tudok tőle távol lenni, túl sokáig voltam így is az életén kívül.
– De tudsz benne hinni, csak nem akarsz! Képes vagy rá, csak egyszerűen feladtad. Nem hibáztatlak érte hidd el, én vagyok az oka! Ezerszer is elismételhetem, ezerféleképpen is elmondhatom de nem változtat a lényegen. Nem tudsz nekem hinni, soha többé nem is fogsz. Illetve, pontosabban fogalmazva nem mersz. Félsz, ahogyan én féltem egykor. Érted mitől rettegtem? Érted miért féltem? Ismered az érzést, amikor annyira féltesz valakit, hogy bármit megtennél érte. Csak a bármi fogalma mindenkinek mást jelent.- amikor megfogja az arcán pihenő kezeimet és a saját két kezébe zárja, elakadok, és csak nézem a mozdulatot, vizslatom az arcát, még akkor is ha nem néz rám. Tudom, hogy ha a szemeimbe nézne, nem tudna beszélni, ahogyan azon az éjjelen én sem kutattam a tekintetét. Csak én azért mert hazudtam.
- Igen, mindenkinek megadatott és én döntöttem is, ahogyan te is, ahogyan Timothy is. Mindannyian hoztunk egy döntést, ami utólag hamisnak bizonyult. Mindegyik. Tim soha nem szeretett, hiába döntött úgy, hogy én kellek neki. Én soha nem akartam, hogy elmenj, ahogyan te sem akartad, de az én döntésem befolyásolta a tiédet is.- nem húzom vissza a kezemet, noha tudom, hogy nem fogná vissza a mozdulatot. Szükségem van erre, utoljára még, emlékeket akarok, az utolsó érintés emlékét is önzőn őrizni. Megrázom a fejem.
- Nem voltál erőszakos, csak kétségbeesett, és nem voltál rosszabb mint Timothy csak azt hittem, hogy a mi időnk akkorra már elmúlt, hogy nem adhatunk egymásnak többet. De soha nem adtam volna fel a reményt, soha, csak éppen még nem voltam felkészülve. Még túlságosan féltem, ahogyan mostanra még jobban félek, mert már nem vagy itt, már nem lenne miért küzdenem. De mégis teszem, mégis még mindig itt vagyok. Mert én nem azért vagyok erős mert ilyennek születtem, te tudhatod a legjobban, hogy nem voltam. Te tettél azzá, belőled nyertem mindezt. Mert hiába a küzdőszellem, ha nincs célja, ha nincs oka a küzdelemnek, ha nincs miért...nincs kiért ilyen kitartónak és erősnek lenni.- beszélnem kell hozzá el kell mondanom mindent. Úgy éreztem magam mint a haldokló akinek az utolsó szavak még járnak, akinek megadatott a lehetőség, hogy mindent bevalljon, mindent elmondjon őszintén. Nem most fog nekem hinni talán, még nem most. De elkísérik őt a kimondottak elkísérik őt, és talán ha innen elmegyünk akkor majd megérti, akkor majd ha lassan is de feldolgozza. És nekem mi marad? A tudat, a remény, hogy továbbra is lesz miért. Ha egykor attól rettegtem, hogy Timothy bárhol megtalálna, hogy soha nem lennék felhőtlenül boldog sehol, akkor Mason volt az akinek a létezése lehetőséget adott, hogy tovább folytassam, hogy soha ne adjam fel, még azután az éjjel után sem, amikor rá  két napra bevittek a kórházba bordatöréssel, és agyrázkódással...és egy elvetélt élettel, amiről nem is tudtam. Ahogyan arról sem, hogy kié lett volna, bár sejtéseim vannak. Őrzöm magamban életem egyik legfájdalmasabb emlékei között. Nem érdemlem ezt az élettől, mégis zúdul rám a keserűség, mintha mindenkiét nekem kellene hordoznom.
- Hazudtam neked. Ez igaz. Csak nem abban a formában ahogyan te gondolod. Hazudtam neked azon az éjjelen, mert másképp nem mentél volna el, másképp nem tudtalak volna lebeszélni egyetlen őrült gondolatodról sem. Veled akartam menni, én tényleg ezt akartam, de tudtam, hogy Tim megtalálna. Én akkor féltem, téged féltettelek. És hazudtam arról, hogy nem bízom benned, hogy soha nem is bíztam. Ez a mondat volt a legfájdalmasabb, mert nem csak téged törtelek vele össze hanem magamat is, azt aki lehettem volna, a közös lehetőségeket, egy lehetséges és be nem teljesült jövőt. Olyasmit akartam ami nem lehet az enyém, mert nem vagyok elég bátor hozzá. Az élet két kézzel adta én meg tétováztam, végül belebuktam. Hát nálam ezt jelentette a bármi, Mason.- halkult el a hangom, majd kellett legalább fél perc, hogy újra beszélni legyek képes, és ne legyen még keserűbb minden szó, amelyet mintha vitriolos vattákat köpködnék fel úgy mondom. Marja a torkom, égeti a szemeimet, de legalább elmondom neki amit gondolok. Már nekem is mindegy, már nem lesz több két óránk, nem lesz több találkozás, már tudom, hogy nem fogom többé hívni ha Tim bántani fog, nem fogom mert nem tehetem, mert nem lehet az többé számomra aki egykor volt. Mert már nem tud bennem megbízni....már én sem bízom magamban.
- El kellett, hogy küldjelek, és csak így mentél el. Másképp nem lettél volna rá képes. Ahogyan most neked kell, hogy elküldj engem, mert másképp én sem megyek el. Ha kell hazudj, csak mondd ki te, mert én nem tudom. Még egyszer nem!- rázom meg a fejem, és a kezeim továbbra is a kezébe pihennek. Neki kell eltolnia, neki kell azt mondania, hogy nem akar látni, nem akar megmenteni, nem akar velem lenni, nem vagyok számára többé a kicsi Dio, akit nem feltörni akar, hanem megőrizni. Magának. Mindörökre.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

Azt hittem meg tudom oldani, hogy bármit képes vagyok megoldani. Hogy lesznek majd vigasztaló szavaim, ahogyan neki is lesznek. Azt hittem még minden megjavítható, hogy képesek vagyunk arra, hogy vigaszt nyújtsunk egymás számára. Szépen lassan azonban be kell látnom, hogy mindez csupán a múltunk része, egy olyan napok része amelyben boldog mertünk lenni ő meg én, amelyben még hittünk valamiben. Hittünk abban, hogy egymás számára vagyunk a vigasz, a megújulás, a tökéletes feloldódás. Hittünk abban, hogy csak akkor leszünk képesek túllépni a nehézségeken ha egymás kezét fogjuk. De az élet valamiféle módon közbeavatkozva hagyta, hogy ujjaim kicsússzanak az ujjai közül, hogy többé ne legyen jogom érinteni, ne legyen jogom csókolni, hogy többé ne legyen jogom semmihez ami ő. Annyira szeretném azt hazudni, hogy az egész csak képzelgés, az én buta agyszüleményem, de be kell látnom, hogy elrontottam, elhibáztam, elbasztam...mindegyik ugyanazt jelenti végsősoron. Mégpedig azt, hogy elengedtem őt, aki egykor a legfontosabb volt a számomra. És nem csupán azért mert gyermekkorunkban az egyetlen volt aki megvédett a gúnyolódásoktól, nem csupán azért, mert az egyetlen volt akinek csókja alatt elporladtam és újjászülettem mint egy elátkozott gyönyörű főnix madár, nem csupán azért mert az egyetlen reményem volt arra, hogy bármin is változtassak, hanem azért, mert az egyetlen volt akit szerettem. Feltételek nélkül. Ha van az életedben valami fontos amihez ragaszkodsz, akkor nem lesz akadály amely képes lenne tőle elválasztani, kivéve ha te magad képezed magad előtt ezeket az akadályokat, ahogyan én is tettem ugyanezt. Mennyivel könnyebb lenne talán, ha egy semleges helyen találkozzunk, ha nem ide hívom őt, de valahogyan ösztönösen jöttek a gondolatok, mintha még mindig ott rekedtem volna a múltban és nem tudnék belőle kiszakadni. Azt hiszem soha nem is tudtam valóban. Amíg nem bocsát meg, amíg nem mondja azt, hogy nem gyűlöl, amíg nem mondja azt, hogy szüksége van rám, vagy éppen ellenkezőleg, nem küldd el, addig nem tudok. Addig ez a szoba lesz az egyetlen hely amivel mindig álmodom, ahova visszatérek, ahol újraélem a napjainkat, ahol talán kicsit egy időre azt gondolom, hogy még minden helyrehozható, ahogyan azt hittem akkor is, sok éve, amikor először megcsókoltam, és amikor azt hittem, hogy ő is vissza akart csókolni. Szembesít azonban azzal, hogy megbánta. Kicsit úgy érzem magam mint akit elárultak mint aki azt gondolta, hogy joga van hozzá mint aki azt gondolta, hogy abban a csókban mindent elmondott és mindenre választ kapott. Kimondatlan kérdésekre, évek óta ott feszülő érzésekre, amelyek meglehet egyoldalúak voltak csupán. De hogyan lehetne egyoldalú az, amikor az ember fülébe súgnak ezer meg egy tündérmesével felérő vallomást, amikor az ujjak nem bántani képesek, hanem az arcon átfutva a hajamba túrni, és erőteljesen megkapaszkodni, amikor a gyönyör szinte láthatatlan mélysége húz és vonz magába. Elmerült bennem én pedig teljesen könnyeddé váltam én voltam aki adta, ő volt aki elvette egy teljes és semmihez sem fogható együttműködésben megszülető fülledt délutánban.  Ő jelentette számomra a szabadságot, a szabad szerelmet, a szabad odaadást, mindent amit addig a napig amíg újfent találkozhattam vele, csak dédelgettem magamban, mint átkozott és ki nem mondható titkomat. Ez volt ő a számomra, és ez volt amitől ő is és én is többet akartunk. Nem akar már hinni, nem akar sem bennem sem abban ami még lehetne...komolyan ennyire ostoba vagyok, hogy azok után azt hiszem bármi is lehetne, hogy azok után amit tettem, elég csak idejönnöm megint abból a pokolból és ugyanazt a férfit kapom vissza akin a szavaim kegyetlen ostorcsapása hagyott mély és vérző sebeket? Valóban annyira buta és naív vagyok, hogy nem ismerem fel mit tettem? De felismerem, túlságosan is. Mason mindig is a részem volt, mindig is éreztem a fájdalmát, és ez most ezerszeresen csap meg, szinte beleroskadok magam is. Érzem, hogy közé feszülünk a falaknak, az ágyon az ágynemű hűvöse, akár egy egy feltámadó keserű szél lebben felénk, és sosem volt még ilyen taszító, soha nem éreztem még annyira idegennek ezt a helyet mint most, annyira gyűlöltnek. Ott ahol kiteljesedtünk, ahol nyugalomra lelhettünk, most háborogtunk, a félelmeink és a vágyaink között vergődve. Mindennél jobban akartam őt, mindennél jobban másképp tettem volna mindent mint akkor...de az akkor volt, most pedig most van. Már nem lehet megváltoztatni, már nem lehet másképpen csinálni, már nem lehet ahogyan volt, és nem lehet jóvá tenni sem. Megérteti végre velem, hogy miért nem jött soha válasz a leveleimre, hogy miért nem volt képes csak elolvasni őket. Már megértem azt, hogy a címet akkor én nem azért kaptam, hogy válaszokat reméljek, hanem, hogy neki segítsek elengedni engem. Mindent értek, már sajnos mindent. Tudom már, hogy ami most történik az az igazi elválás, és nem az az éjjel amikor itt hagyott magamra a kimondott hazugságaim között vergődve, amikor az utolsó adag italt úgy kortyoltam le, mintha csak szimpla víz lenne. Akkor éjjel nem tudom hogy jutottam haza...azt hiszem taxival. Esett. Azt gondoltam, hogy ha sokáig fekszem a kertünk padján, hagyva, hogy az eső együtt marja szét az arcom a könnyeimmel, akkor megtisztulok. De nem tisztultam meg, még mocskosabb lettem. Már értek mindent. Mason nem tudott elengedni, és én sem voltam képes soha. Nem tudunk egymásnak ártani. Mintha két tompára öntött golyó száguldana egymás felé, amely a végét aprót csókol az arcbőrre, majd elhullik a porba, akár a sértőnek szánt szavaink. Fáj, nyoma marad, de nem tud nekünk végérvényesen ártani. Mi volt hát számomra, az a pár hónap amit vele töltöttem? Amit akkor olyan ostobán próbáltam eltolni magamtól? Azt hittem elegendő erőt gyűjtöttem össze, hogy elegendőt ahhoz, hogy egy régi rossz döntést feloldjak vele. De nem volt elég. Mi volt hát akkor ez az egész? Mason volt az egyetlen akit feltételek nélkül tudtam szeretni, ő volt az egyetlen akiből erőt tudtam meríteni, az egyetlen aki miatt nem éreztem olyan árvának magamat mint amennyire valójában az voltam. Mason volt a biztonság, a titok, az elmúlás, a vágy, az öröm, a szenvedély, az ígéret, a jövő...az egész addig hamisnak vélt életem egyetlen darabja, amely úgy világlott ki az össze kopott emkék közül mint a legdrágább ékszer a hamis gyöngyökkel telezsúfolt dobozból. Miközben beszél, a kezét fogom és érzem, hogy nem szeretné ha elvonnám, ahogyan maradásra sem kényszerítene. Igen, ez volt az a gondolat, az érzés, amit az ember akkor érez, ha olyan valaki közelében van aki fontos a számára, gyakorlatilag a legfontosabb, Mintha önmaga lenyomata lenne, csak némi változtatással. Ez volt nekem ő. Azt mondta nem hisz már a sorsszerűségben, pedig hinnie kell, mert semmi de semmi nem történik véletlenül, és ezt rajtunk kívül ki tudhatná jobban? Ez lenne egyébként ami ránk vár? Ez a szenvedésekkel és millió keserűséggel átitatott boldogtalanság? Ennyi járna nekünk? Kicsit úgy érzem az életünk átvert bennünket. Mintha gyermekkorunkban odadobott volna mindent nekünk, csak éppen nem mondta, hogy ez egy egész életre szól. Hallgatom őt és nem szólalok meg, félek, hogy a szavakkal megtörném az övéit, és csak a hallgatásom mögé rejtőzöm magunk elől. De történik valami....valami ami megakaszt ami felborítja az addigi nyugalmamat, ami arra ösztönöz, hogy álljak fel, é mondjak én neki búcsút, mert ez  a könnyebb. Most én vagyok az erősebb. A testben meggyötörtebb, de lélekben még mindig erősebb. Hogy miért? Mert  a közelemben van...hiszen mondtam már, hogy belőle nyerem az erőmet. Ha nincs velem lemerülök, mint egy rosszul működő és gyengülő elem. A kézfejemen forróság terül el, nedvesen csattan szét rajta egy apró könnycsepp. Nem a sajátom. Csillan rajta a szoba faragott és kissé már kopott csillárjának tompán sárguló fénye. Csak annyira mozdítom meg a kezem, hogy az ösztönöknek engedelmeskedve a számhoz emeljem és lenyaljam róla. Nem sósnak érzem, hanem édesnek. Amilyennek őt éreztem mindig. Mason számomra olyan volt mint az akácméz, amit annyira szerettem. Megédesítette a napjaimat. Nem tudom, hogy fog e még fájni valaha valami annyira mint amikor a saját hazugságommal szembesítenek? Milyen érzés, soha nem tudtam egészen eddig a pillanatig. És azt hiszem attól már keservesebb nem is lehetne, mint amikor az az ember mutatja meg nekünk torz ábrázatunkat, aki a legjobban bízott bennünk. Hazudtam neki, hazudtam magamnak, mert azt hittem, hogy ez az egyetlen lehetséges, kevésbé fájdalom mentes dolog arra, hogy lezárjuk. De nem ez volt, és nem is zártuk le. Itt rekedtünk, és ha fizikailag nem is lélekben mindig ide fogunk visszatérni, mint viaszfényű kísértetei egy egykor volt viszonynak. Mit tegyek amit nem tettem még meg idáig? Most őszinte voltam vele, mégsem elég, egykor hazudtam akkor sem volt az.
- Mindkettőnket összetörtem Mason. És nem csak kettőnket, hanem valamit amik lehettünk volna. Tudom. Mondd hányszor és milyen módon mondjam még, hogy sajnálom? – kétségbeesetten ráncolom a homlokomat, egyszerűen nem létezik szó ami most kifejezné, hogy mennyire bánom azt amit tettem egykor, amit vele tettem egykor. De nincs már semmim amit adhatnék, amivel feloldhatnám az akkori önmagamat. Semmi nincs, mindent magam mögött hagytam.
- Nem hazudtam neked akkor. Az volt az igazság, hogy ezt mondjam ki, hogy elmenj, hogy elfeledj. Jobb lett volna talán, ha zokogva és kétségek között mondom ezredszer is, hogy nem mehetek veled, hogy nem akarok veled menni, hogy még mindig félek, hogy félni is fogok. Életben van Mason! Érted? És amíg életben van addig nem fogunk tőle megszabadulni. Honnan? Mondd meg honnan tudod, hogy nem lett volna képes Bostonig követni? Te nem fogtad fel soha, hogy mennyire megszállott. Soha nem ismertük őt igazán se te, sem én.- ömleni kezdenek belőlem a szavak és kapaszkodom a kezébe, mintha az utolsó mentsváram lenne, az utolsó lehetséges kapaszkodó, a végállomás előtti utolsó megálló. Soha nem is bíztam benne, hogy az én szerelvényem majd nála ér célba....Mason az örök utolsó előtti megálló volt az életemben, és én legszívesebben örökre ott ragadtam volna nála. Megráztam a fejem és úgy beszéltem tovább kissé fojtott hangon mintha most is attól tartanék, hogy meghallhatja a szavaimat, hogy meghallhat bennünket.
- Utánunk jött volna...nem nyugodott volna le és egy bosszútól vezérelt embert nem fogsz vissza az egész istenverte ügynökséggel Mason! Gondolkodj! Téged vissza lehetne fogni? Mason téged vissza lehetett volna fogni, ha tudtad volna, hogy képes lennél elintézni őt, mondd?- tudtam, hogy olyat kérdezek tőle, amire csak egy lehetséges válasz van, azt is tudtam, hogy minden amit teszek egyre kevesebb lehetőséget hagy neki, de el kellett érnem el kellett érnem, hogy elküldjön, hogy végre ő legyen aki búcsút mond, mert nem tudom én hogyan leszek rá képes. De amikor kétségbeesetten pillant rám, könyörgőn, nem vagyok képes neki ellenállni. Tudom, hogy nem akarja, és szürreálisan kegyetlenül döföm most belé a tőrt, hogy aztán a szavaim által megforgassam. Megint hazugságra akar kényszeríteni az a hang legbelül meg arra, hogy ingereljem őt is erre, hogy megértessem vele ez az egyetlen lehetséges út. Tekintetem az ajkára siklik ahogyan kimondja sokadszor is azt a szót, hogy „Kérlek”... mennyiszer ismételtem én is ezt a szót zokogva  a férjemnek az ütéseket követően, vagy amikor nem jött válasz tőle, amikor írtam neki....mennyire apró mégis milyen jelentőséggel bíró kis apró szó ez. Csak az ajkait látom ahogyan remegnek, ahogyan megcsillan rajtuk a fény, ahogyan elhalkulva összezáródnak. Agyam egy távoli szegletéből jön elő a gondolat, hogy még utoljára, még egyetlen egyszer, még annyira akarom...még ez járna nekem. Nem már semmi sem jár nekem. Lassan vonom el a tekintetem a szájáról és nézek a szemeibe. Millió tonnányi bánat instant összetömörítve egyetlen szemvillanásban. A kezem végül kivonom a kezéből és lassan mozdul az egyik, csak az egyik, ahogyan az ajkaihoz érintem az ujjaimat. Mintha egy túlérzékeny hangszer lenne, mintha egy apr érzésektől pulzáló érzékszerv lenne, mintha valami olyasmi lenne, amire egész életemben vágytam, és én mégsem voltam képes magaménak tudni. Mutatóujjam finoman fut végig a felső ajkán a simításom egyszer és alig érzékelhető apró viszkető érzést hagy maga után, ahogyan a következő is, amit az alsó részén vezetek végig a hüvelykujjammal. Némán és egyetlen megjegyzés nélkül, végül egy hatalmas sóhajjal hagyom aláhullani a kezemet és kissé bűnbánóan nézek rá.
- Nincs hozzá jogom, hogy megcsókoljalak, ez az érintés volt a csókom, Mason.- lassan és nehezen állok fel a földről az előző pillanatok törékeny varázslata messze úszik ahogyan a tükörnél is, de én most arra indulok, ott a táskám. Megállok a pipere asztalnál és a tükörbe bámulok, majd beszélni kezdek. Szinte suttogón keserű szavaimmal.
- Akkor itt rekedtünk ebben a szobában Mason. Te sosem leszel képes elküldeni, én nem tudom megtenni újra Én sem tudlak elküldeni. Nem tudom mit tegyünk. Van még valami amit nem mondtunk el egymásnak? Biztosan van, de talán ez már nem számít annyira.- nem akarok lemondani róla mégis ezt teszem, megint és sokadszorra én teszem meg, csak azért, hogy könnyebb legyen. Neki. Sóhajtok egyet, majdnem kiszakad a mellkasom a könnyeim belülről feszítenek és szinte eszement módon vágyakoznának a felszínre, de nem eresztem őket. Még erősnek mutatom magam, noha már elbuktam. A tükörből nézek vissza rá a szék támláján támaszkodva könnyedén leeresztett vállakkal. Minden szó úgy karistolja az agyam és a torkom mint a rozsdás penge
- Akkor...én küldelek el. Mert nem hagysz más lehetőséget, mert én sem látok már más lehetőséget. Csak azt lehet megmenteni aki maga is akarja. Te mondtad ezt nekem egykor. És most te vagy az aki nem hagyja.Nem hibáztatlak érte.- fejezem be végül majd lehajtom a fejem és arra várok, hogy halljam a kabátjának a suttogását, vagy bármiféle mozgást ami arra utal, hogy megtörténik. A halál lehet ilyen. Átesünk rajta észrevétlen, csak azok a szavak fájnak amiket nem mondok ki. Még mindig nem. Lezáratlanul hagyjuk itt ezt az egészet, lehet soha nem is lennénk rá képesek. Ketté törtem a szívünket azt hiszem és a vére vörösre festi körülöttünk az egész világot. Csend van, olyan csend, hogy még az elmúlás lassan koppanó léptei is hallatszanak. A fájdalom karolja és a keserűség ahogyan elnyúlik a padlón előttem. Nem nézek fel a szavaim nyomán. A halottak nem beszélnek.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

Néha nem a kimondott szavak ütnek a legnagyobbat, néha nem azok a dolgok okozzák a legnagyobb fájdalmat amit adott pillanatban tettük. Néha a ki nem mondott szavak határozzák meg az életünket, néha ezek a dolgok azok amelyek aztán olyanná teszik a sorsunkat mint a gejlert kapott biliárdgolyó. Voltak napok amikor elgondolkodtam azon, hogy miért a férjemet választottam egykor, mikor a szívem és egész lényem teljesen mást diktált? Miért nem láttam át az elnyelt és elharapott szavakon és mondatokon. A barátom volt. Tudnom és éreznem kellett volna mit gondol, mi jár a fejében, hogyan néz rám, hogyan változik meg valami a tekintetében minden alkalommal. Olyan voltam neki mint valami csendesítő zápor a nagy vihar után. Képes voltam nyugalmat hozni a számára, ahogyan ő megteremtette nekem a biztonságot, a menedéket, egy helyet ahova mindig visszatérhetek. Hozzá. Üresség van most ott, kopár és semmire nem jó vidék, amelyben úgy bóklászom, mint sivatag reményvesztett vándora sok napi víztelenség után is még reménykedve, hogy megleli az oázist. Ez a szoba többé nem lehet már az a számunkra ami egykor volt. Idegen és kifosztott hellyé vált, elloptuk az itt töltött órák összes emlékét, mohón csak magunknak akartuk, mert abból reméltük a gyógyulást, mindketten másképpen. Annyira szeretném tudni mi járt azon az éjjelen a fejében, ahogyan azt is, hogy a bál előtti éjjelen miért nem mondott nekem többet, miért csak hosszú percek némaságába temetkezve nézett rám, ujjával ezredszer is átsimítva az arcomat. A farönknél álltunk, noha már kinőttünk a gyerekkorból szüntelen oda mentünk vissza, mintha az lenne az egyetlen hely ahol képesek vagyunk megnyílni egymásnak. És ez sokáig így is volt, sokáig szinte csak ott tudtam vele őszinte lenni, sokáig csak az volt az egyetlen hely, ahol bármit el tudtam neki mondani. Mintha a természet szabad kezével faragott gyóntatószéke lenne ahol megvallhatom a bűneimet. De akkor éjjel ő hallgatott, nem mondott többet én pedig úgy éreztem valami eltörött bennem, valami remény úszott messze, talán csak az én képzeletemben létezett, talán csak én hittem azt, hogy több volt számomra mint barát. Több is volt, csak én gondoltam mögé többet. Véltem én. Hogy ez nem így volt azok az órák bizonyították amikor itt együtt voltunk. Amikor egyre mohóbban és követelőzőbben bújtam el a karjai között, amikor száműztem őt egy időre a barátságunk egyetlen apró szigetérő, hogy a szeretőmmé váljon. Olyankor nem Mason volt aki a barátom, olyankor Mason volt akit szerettem. Én akkor, azokban a lassan elvánszorgó percekben, amelyben ujjam sokadszorra futott végig a gerincén, amikor ajkaim a vállát falták mint egy éhes ragadozó, én azokban a percekben szerettem. Az utolsó rezdülő porcikámmal is. Őszintén adtam minden ölelést, és ő őszintén adta vissza. Mikor mégis azt mondja, hogy valójában el sem akarta kezdeni, nem tudom mit érezzek. Nem csalódottság ez, sokkal inkább fájdalmas felismerés, hogy ha én akkor nem iszom olyan sokat, ha én akkor képes vagyok a saját ösztöneimnek parancsolni, akkor most talán nem tartanánk itt. Elástuk volna mélyen magunkban, és nem engedtük volna kitörni. De ezek olyan dolgok voltak annyira  a felszínre kívánkoztak, hogy azt hiszem előbb vagy utóbb törvényszerűen megtörténtek volna. Nem tudom, ahogyan azt sem tudom miért nem mondott egykor többet. Csak egyetlen apró szó kellett volna, csak annyi, hogy én kellek neki, hogy ne akarjak egy olyan ember mellett élni, aki bántani fog. Nem hallgattam rá, mert nem azt vártam amit végül kimondott. És a csalódottságom sokkal erősebb volt akkor, mint a józan eszem intő szavai. Én nem akartam egyedül maradni, hovatovább egy idő után már nem az embert szerettem, hanem az érzést, hogy tartozom valakihez, valakihez aki szeret engem. Nem barátként. Azt hiszem ezt akartam mindig de ugyebár sosem azok a szavak fájnak jobban amiket kimondunk végül hanem amiket elhallgatunk. Most, ebben a szobában, ahol még az utolsó lélegzetvételünknek is jelentősége van, most esélyünk lenne lezárni, kimondani mindent, és a végén elválni egymástól. Én nem menekülnék többé hozzá, ő nem akarna többé megmenteni, véget érne valami ami soha el sem kezdődött. De valami megakadályoz bennünket ebben, mintha lenne valamiféle láthatatlan erő mintha az a  póráz továbbra sem engedne, és szüntelen visszarántana. Többet szeretnék, még mindig többet, de már jogom nincs hozzá. Amikor egykor összetört. Azt most az utolsó mozdulataimmal seprem a tenyerembe, hogy messzire dobjam, végső emlékét is egy soha nem volt kapcsolatnak.
Aznap éjjel álmodtam, egy rövid, szemhunyásnyi időre álmodtam. Hogy vele mentem, hogy Boston számomra akkor a világ közepét jelentette, mert ő ott volt velem, mert meg tudott védeni, mert akkor elhittem, ott az álmomban, hogy képes rá. Ott tudtam benne bízni. Miért nem voltam képes erre az ébredés után? Csak annyit kellett volna tennem, hogy eszement módon rohanok a reptérre, mindent hátrahagyva, hogy az első géppel utána repüljek. Semmire nem lett volna szükségem, az összes bánatomat magam mögött hagytam volna, a terminál hangtalan folyosóján végig gyalogolva, a gépen átaludva az utat leszállni, és ott lenni. Vele. Nem fog megbocsátani, legfeljebb beletörődni, ahogyan én is ezt teszem magammal állandóan, és nem vagyok képes azokat a dolgokat messze űzni a lelkiismeretemből, amelyek emlékeztetnek rá mit veszítettem vele. Akkor éjjel álmodtam. Moszkvában voltunk, valahonnan messziről egy nyekergő tangoharmonika hangja kúszott bele az orosz éjszakába, és havazott. Az első hó amit láttam, és szinte éreztem, hogy minden apró kis pihéje aláhullik, majd elolvad a bőrömön. Olyanok voltak mint az álmaim: szertefoszló tünékeny képzelgések. Én mégis elbújtam a kabátjában, elbújtam az ölelésében, kimondott szavaim után ködpára csapódott az ajkaim előtt, és amikor felnéztem rá, tudta, hogy tudom. Hogy minden kimondatlan gondolatát érzem, hogy mit akart nekem akkor éjjel mondani. Hogy az a beszélgetés nem akad el két mondatnál, hogy visszakérdeztem volna.
~ Csak egy jó okot mondj, amiért ott kell hagynom!~
~ Bántani fog!~
Halkan koppannak a szavak, és amikor ismét ránézek kimondom amit akkor nem mondtam ki, és nem hagyom, hogy hallgasson ő sem. Mást akartam hallani, és mást akartam kérdezni is.
~ Ez nem a jó ok, te is tudod, miért? Mondd meg valójában miért! Az igazat mondd!~
~ Mert hozzám tartozol!~
De ez végül nem hangzott el, végül a csendünkbe merültünk megint, mintha tökéletesen idegenné váltunk volna egymás számára, szinte másodpercek alatt. Hagytunk elmúlni egy olyan lehetőséget ami soha többé nem jön el, megbillogoztuk akkor a barátságunkat  melynek sebei azóta is folyamatosan felszakadnak, és örökre ott marad a pecsétje annak mit hibáztunk el. Elmúló óráinkban sem törekedtünk soha többre, illetve én azt hiszem nem törekedtem, csak arra, hogy végre szerethetem, még akkor is ha magamat csaptam be azzal, hogy majd vele megyek. Annyira szerettem volna ha igaz lett volna, ha meg tudom tenni. De vannak olyan dolgok az ember fejében, olyan gondolatok, amelyek jól tudja, hogy hazugságok, de ha elég ideig győzködi magát, akkor végül elhiszi, hogy minden igaz...minden annyira valóságos. Összetört azonban a kaleidoszkóp, a színes üveggyöngyök szétszóródtak mindegyik egy-egy megkopott emlékképünk utolsó csillanó maradványa, hogy aztán végleg rátiporjak. Én... én legyek ezért a hibás. De már mindegy mennyi terhet veszek magamra, a világ összes fájdalma is kevés lenne, hogy feloldja azt az egyet, azt az egy elhibázott döntést. Az egyetlen legsúlyosabbat az összes közül. Ha egyszer meg is tudna bocsátani, én nem lennék képes magamnak, és ez mindig ott marad. Csendesen beszélek hozzá, ahogyan mindig amikor megnyugtatni akartam, ahogyan mindig amikor azt akartam elérni nála, hogy csillapodjon az elkeseredettsége vagy éppen a dühe. Vigaszért jöttem, ahogyan mindig és végül én leszek aki vigaszt nyújt ahogyan mindig....nem tudom, vannak amik végül sosem változnak, ahogyan ez sem.
- A megszállott ember nem gondolkodik, a megszállott ember egy idő után elveszíti a kapcsolatát a külvilággal. Már azok sem lesznek fontosak amelyek egykor azok voltak. Már nem lesz semmi amiért igazán küzdeni akarna, csak abba az egybe kapaszkodik, mint az őrült kutya a gumicsontba. A világ elveszíti a jelentőségét, és nem lesz képes felismerni az apró és fontos dolgokat. A megszállott ember, felejt, elveszíti az emlékeit, elveszíti a lehetőséget a változásra. Elveszíti önmagát. Én nem akarom, hogy te is elveszítsd ami még maradt. Elég csak rád néznem Mason, és látom, hogy ott van a szemeidben, ezért kerülöd a pillantásom, ahogyan én is a tiédet. Mert meglátjuk magunkat egymásban. Végül el fogod veszíteni azt is akiért küzdöttél.- fejezem be halkan, de nem tudom ebből mi jut el hozzá, talán nem most fogja mindezt megérteni, talán kell majd egy kis idő. Idő? Hiszen abból volt mostanság nekünk a legtöbb. Mégsem voltunk rá képesek, hogy túllépjünk rajta. Szorítja a kezem, érzem, ahogyan erősödik a fogás és egy pillanatra odanézek, de csupán annyira, hogy megállapítsam, gondolatban én is így kapaszkodom belé, nem csak a kezébe, hanem az egész lényébe. Végül a különös és talán soha nem adott „csókom” után magára hagyom, nem tudok ott maradni tovább, mert lehetne ezt a dolgot még ezerszer is átbeszélni, a szavak itt már mint sem érnek többé, azok hamis csengését semmi nem lesz képes tompítani. Nem akarom elküldeni, de nem tudok mást tenni, így aztán ahogyan azon az éjjelen hátat fordítok neki, és kimondom azt a pár szót, ami megöl engem is legbelül. Nem akarnám elküldeni, legszívesebben megfordulnék, legszívesebben belevágnék valamit a tükörbe, hogy darabjaira hulljon az a Diana aki most ott áll, aki nem képes dönteni, aki nem képes egyszer ebben a tetves életben megtenni valamit amire mindennél jobban vágyik, aki nem képes arra, hogy maga mögött hagyja az addigi életét és vele menjen.  Pár pillanat múlva ott áll mögöttem, hallottam ahogyan feláll a földről, ahogyan közelebb jön, de még nem elég közel, soha nem volt elég közel hozzám. Még akkor sem amikor neki adtam mindenem amim csak volt. Még akkor sem. Telhetetlen voltam, és végül ez lett a vesztem is. Semmit nem őriztem soha úgy mint azoknak az óráknak az emlékeit, és soha nem volt annyira fontos, mint mindenre emlékeznem amit akkor mondott. Foszlányaink, délibábjaink...mi ketten egy meg nem született boldogság burokban. A tükörből nézem őt, ahogyan ő is teszi. Látjuk egymást de mégsem, és a szavai összeroppantanak. Darabjaira hullik bennem múlt és jövő, összemosódik minden, az egész világ egyetlen szivárványból kiszakított darab lesz, de nincsenek színek már, csak vörös és fekete, csak ez a kettő, mintha vérrel itatták volna át az egész mocskos, sötét világot, ami nélküle volt. Nem látok semmi mást a tükörből csak őt, a hangja mintha megölne bennem mindent: tiltakozást, vágyódás, közömbösséget, érzéseket, gondolatokat....mindent ami volt, hogy valami egészen új szülessen belőle. Nem tudom kimondani amit akar, ahogyan ő sem tudott elküldeni, és fuldokolva, szinte zihálva veszem a levegőt, nincs most elég, nincs, mintha víz alatt lennék, és nem látnék semmit, csak érzem, hogy magával ránt az örvény, pörgök benne és amikor újra kinyitom a szemeimet őt látom: Mason, a barátom, a cinkosom, a szeretőm...a kedvesem. A suttogása a fülemnél olyan mintha édes, finom puha takaró borulna rám, és lehunyva a szemeimet hallgatom mennyire kontrasztosan csendülnek a szavai. Ismer engem, tudja, hogy nem fogom elküldeni, ahogyan én is tudtam, hogy nem fogja megtenni. Most már olyan közel van hozzám, hogy meg kellene fordulnom, érzem, hogy a tükör hűvöse eltaszít, nincs már miért abba az irányba tekintenem. Lassan fordulok meg, először csak a törzsem végül én magam is, és szemben állok meg vele. Most én vagyok aki még néhány centimétert elcsent a közöttünk lévő távolságból. A fogaim között szűröm a szavakat, mintha valaki vissza akarná tartani azokat, de nem foglalkozom vele. Többé már nem. Ha nem tudjuk lezárni azt az éjszakát örökre itt ragadunk ennek a szobának a foglyaként, és gondolatban mindig ide jövünk vissza, örökkön-örökké.
- Nem! Ez nem igaz!- ökölbe szorítom a kezem ahogyan gyermekként tettem, amikor úgy éreztem valaki igazságtalan velem, és éppen úgy görbülnek most is az ajaim mint akkor. Talán ugyanolyan kiszolgáltatottnak is érzem magam mint egykoron.
- Ne mondd ezt, kérlek!- könyörgően halkuló hangommal végül aztán felemelem a fejem és a szemébe nézek. Határozottnak hiszem magam, pedig csak sebzett vagyok. Sok szempontból is.
- Az igazat akarod? Igen?!- egy másodpercre leszek csak ingerült, amit leginkább az okoz, hogy tehetetlen vagyok, hogy tudja....hogy érzi, hogy most nem tehetek mást, mert ha belenézek a szemeibe nem tudok hazudni. Lehajtott fejjel, elfordulva menne, de most nem megy. Most nem tudok...képtelen vagyok. Gyűjtöm az erőt, ott tekereg bennem, míg aztán eljut a szívemig, majd szavakként előbukik belőlem.
- Soha nem küldtelek el, soha nem tudtalak volna elküldeni. Csak ez volt az egyetlen lehetőség. Nem hagytál más utat, ahogyan most sem hagysz! Mason nekem mindig te voltál a legfontosabb az egyetlen igaz barátom aki...istenem, hát nem érezted soha? Miért beszéltünk el egymás mellett, mondd mitől féltünk? Mitől féltünk annyira, hogy egyik hamis és rossz döntést hoztuk a másik után? Csak egyetlen egy mondat elég lett volna! Csak egyre vártam azon az estén!- a szemeim megtelnek könnyel de nem sírok, csak tehetetlenül vergődöm a saját magam által állított csapda miatt. Én már tényleg nem tudok semmit, csak azt, hogy mindig vele akartam lenni, de vannak az életemben olyan dolgok amelyek megváltoztak.- és igen a ki nem mondott szavak fájnak, azok fájtak mindig.
- Mason én mindig szerett...- nyelek egy hatalmasat érzem, hogy a mondat ami ott van bennem már évtizedek óta kibukik belőlem
~ Mason én mindig szerettelek!~
- Mason én mindig szerettem volna veled lenni, csak veled.- másképp hangzik? Igen, mert még mindig van ott valami ami megakadályoz. Valami láthatatlan erő ami nem ereszt. Mintha az árnyék örökké itt lenne, az árnyék amit Timothy Barry-nek hívtak. Miért nem tudta csak egyszer kimondani nekem, hogy nem a barátja vagyok? Mi volt más a férjemben? Hogy azt mondta szeret, és én akkor annyira el akartam hinni, hogy valóban el is hittem. Hogy is mondtam? Ha egy hazugságot nagyon el akarsz hinni, akkor annyira beleéled magad, hogy igaznak véled és már magad is elhiszed. Én is így voltam ezzel. Felszegem a fejem és belenézek újfent a szemeibe ahogyan kérte, igyekszem úrrá lenni magamon bár ez jelen pillanatban elég nehéz. Testileg és lelkileg is meggyötört vagyok és nagyon fáradt. Lassan harminc órája talpon vagyok.
- Nem tudtalak soha elengedni, és attól félek soha nem is tudlak. Itt ragadtam. Nekem ennyi marad belőled.- olyan vagyok mint egy tépet sorsú kisgyerek. Amilyen akkor voltam amikor rám talált a boltban. Egy árva kislány, aki általa otthonra lelt, és most, hogy eltévedt, nem tudja hogyan találjon haza, vissza hozzá.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

Az első ütés még nem fájt. Az első pofon még a meglepetés erejével ért, mint amikor az ember először teszi bele a lábát a hideg vízbe, és amíg meg nem szokja mindig hidegnek fogja érezni. Az volt az első olyan alkalom, hogy Tim megütött. Nem értettem miért teszi, ahogyan azt sem értettem, hogy utána hogyan volt képes magamra hagyni. A park szokatlanul csendes volt azon az éjjelen, és amikor ott sétáltunk, az égbolton viharfelhők gyülekeztek kelet felől, éreznem kellett volna, hogy a feltámadó szélben a dühe is kitörni készül, de nem tudtam….nem láttam előre, pedig kellett volna. A keze valahogyan szokatlanul hűvös volt, az érintése maróan idegen, és minden kérdés amit nekem szegezett érthetetlen volt számomra. Akkor került először szóba, az eljegyzésünk előestéjén Mason és a barátságunk. Azt hittem ez nem állhat közénk, hogy képes lesz elfogadni, hogy számomra a barátom éppen olyan fontos mint ő. Akkor még nem értettem, ami később vált számomra világossá, hogy Tim észrevette, hogy tudta amikor rám nézett, hogy ez sosem a barátságról szólt, hogy ott volt az utolsó mozdulatomban is, a szemeim ragyogásában amikor Mason-re néztem, és én is tudtam, hogy így van. Csak ne lettek volna azok a kimondatlan szavak csak ne feszült volna mögötte millió kérdésem, csak ne lett volna az az alkalom annyira üres, annyira bánatosan vágyakozó. De az lett, végül aztán Timothy szavai hoztak enyhülést a számomra, ő volt az aki megmentett a szekta fogságából, ő volt az aki mellettem volt, akivel a bál éjszakáján először táncoltam, miközben a zenekar a „What a wonderful world”-öt játszotta. Bárcsak tényleg az lehetett volna nekem is, de be kellett látnom annyi év távlatából, hogy az a zene Mason nélkül semmit nem ért. Számomra csak vele volt csodálatos a világ. Ott álltunk egy ciprus tövében és a jövendő férjem sötét szemei villantak rám, a szavai megleptek, amikor azt mondta nem akarja, hogy Mason és én találkozzunk, nem akarja, hogy valaha átlépje majd a közös otthonunk küszöbét, és azt sem akarja, hogy telefonon beszéljek vele. Minden lehetséges módon meg akarta akadályozni, hogy ő és én valaha újra beszéljünk egymással. Akkor értetlenül meredtem rá, a válla felett elpillantva, ahogyan megláttam, a háborgó óceán megannyi hulláma az én hangulatom tökéletes kivetülése lehetett volna. Tiltakozásra nyíltak az ajkaim, és a következő másodpercben már a tenyerét éreztem az arcomon. De nem simogatott, hanem csapott vele, és szinte bénultan és szinte kábán álltam ott, el sem hittem ami történt, el sem hittem, hogy megtette. Azt akartam magamnak bemagyarázni, hogy az előző pillanatokban még beszéltem hozzá, a következőben pedig állok vele szemben és dühösen fújtat velem szemben, de közötte semmi nem volt, nem bántott. Annyira nem akartam elhinni az egészet, hogy elkezdtem magam lassan meggyőzni, hogy Tim szeret engem, hogy nem bántana soha. A védekezésem egyértelműen menekülés volt, ahogyan egykor is menekültem a nevelő szüleim haragja elől, ahogyan mindig menekültem Mason karjai közé. Ahogyan tettem később is. Beláttam, annyiszor beláttam már azóta, hogy az egyetlen volt aki meg tudott védeni, aki Timtől is meg tudott volna. Mostanra értettem meg, most amikor itt vagyunk a tengernyi titkok törékeny helyszínén, kettőnk szigetén, a helyen amit sosem voltam képes elhagyni. Késő már, nem tudom megváltoztatni, nem tudom meg nem történtté tenni. Helyrehozni pedig képtelenség, csak azt kell megtalálnom hogyan kezdhetnénk mindent elölről, hogyan lehetne ebből a rengeteg keserűségből bármit is újraépíteni, hogyan lehetne megmenteni ami még maradt, mert maradnia kellett. Különben nem őt hívtam volna, különben ő sem jött volna. Hiszen a városban nem miattam volt, de itt ezen a helyen most igen. Most csak azért voltunk itt mert hívtam, mert nem volt már senki akit hívhattam volna. Nem bíztam senkiben. A kórházban összesúgtak a hátam mögött némelyek, tudtam, hogy melyik nővérnek vagy éppen rezidensnek van viszonya a férjemmel, ahogyan ismertem már a szánakozó pillantásokat, ahogyan összesúgnak a hátam mögött. Nem kértem a sajnálatukból senki sajnálatából nem kértem. Erős akartam lenni, amilyen erős Mason közelében voltam aki mellett úgy éreztem az egész világot képes lennék megváltani és olyan dolgokra is amelyekre azelőtt soha. De az a hajó elúszott, az a repülő elszállt, az az alkalom elmúlt, már nem vagyunk vágyódó gyermekek, apró kis bűbájos álmainkat dédelgetve egy szebb és teljesebb jövőről. Annyi tervem volt, amit megosztottam vele, buta kis álmok, de mind az enyémek. Mintha nem is én lettem volna, annyira messze az a kislány, az a szőke fürtös fonott hajú kislány, aki nehezen mosolygott, de neki mindig tudtam belőle ajándékozni. És mennyire messze az a félig már felnőtt, akit megpróbált figyelmeztetni, aki akkor még össze volt zavarodva, hogy vajon helyes a barátunk iránt időnként olyan furcsa kis gondolatokat táplálni? Vajon mindenki átmegy ilyesmin, vajon mindenkiben felébrednek ezek a dolgok, vagy valahogyan elmúlik, elcsendesedik, ahogyan a zápor szokott elsimulni a víz felett, ahogyan az esőcseppek koppannak, egyre halkuló, apró ütemmel ahogyan az éjjelt maga mögött hagyja a világ, ahogyan….nem is tudom, ahogyan minden elmúlik egyszer. Én akkor azt hittem tudom mit érzek. Tudtam is. Csak azt nem tudtam ő mit gondol, mert sosem mondta, mert sosem hozta a tudomásomra. Ha kérdezek, ha faggatom, ha tovább faggatom, ahogyan tennem kellett volna. Akkor talán nem így történik az egész, akkor talán boldogok lehettünk volna. Tudni akartam minden alkalommal, hogy miért nem tud örülni a boldogságomnak, hogy miért nem képes éppen olyan örömmel és várakozón tekinteni a jövőm elé ahogyan én tettem? Önző módon mosolyogtam és nem vettem észre, hogy minden szavammal csak mélyítem a saját maga hallgatása által okozott sebeket. Gyógyítanom kellett volna, helyette magára hagytam. Az érzéseivel a gondolataival a vágyaival. És később mit tettem? Ugyanezt használtam ki. Egyszerű lenne az alkoholra fogni, hogy akkor éjjel itt, éppen itt többet ittam, de az igazság az, hogy nem ezen volt a hangsúly, nem ez volt az igazi ok nem. Az igazi ok régebbről eredt, még a bál éjjele előtt is régebbről, amikor álltunk az óceán partján és arról meséltem neki, hogyan kerültem ide, hogy azt sem tudom ki vagyok valójában, hogy soha nem is fogom tudni, hogy kevés nálam árvább ember létezik a világon.
~ Soha nem leszel magányos, amíg én itt vagyok neked Diana, csak ígérd meg, hogy mindig a barátom leszel. Vagy annál is több.~
~Annál is több, Mason~
Amikor a horizontot kémleltem tovább arról meséltem neki, hogy szeretném tudni, hogy milyen lehet a világ, hogy szeretném tudni hol lelhetjük meg az igazi boldogságot, hogy szeretném tudni vajon léteznek csodák? Ostoba kis gondolataim örvényében nem vettem észre hogyan nézett rám, csak akkor amikor már késő volt, amikor odafordultam akkor nézett félre. De mi mindig ilyenek voltunk és ez később sem változott. Mindig késésben voltunk egymás életéből, mégis a legfontosabbak voltunk. Tim sosem tudta őt kiűzni a lelkemből, mert megígértem neki, mert megígértem, hogy a barátja leszek….még annál is több. A barát elárulja a barátját? Nem. A barát nem kérkedik, a barát nem vesz el, hanem ad, a barát felerősít, megerősít, a barát meghallgat a barát észrevétlen van jelen az életünkben….és mit csinál aki több? Aki több, az örökre ott marad, kitörölhetetlenül. A tükör most nem hazudik nekem, bár azt hiszem az arca sokkal elgyötörtebbnek tetszik a tompa fényben és én csak nézem, keresem a saját gondolataimat, a fejemben zsongó ezer között. Én azért jöttem ide, hogy megnyugvást leljek, de mert Mason a lelkem másik felek addig nem nyugodhatok, amíg érzem felőle a zaklatottságot, amíg érzem, hogy ugyanúgy választ akar kapni a kérdéseire, akárcsak én. De azokra a kérdésekre már nincs válasz. Azokra melyek ezen falak között születtek meg már nincs. Egykor minden az övé volt, én is. Mostanra semmi nem maradt. Kopott lenyomata vagyok csupán önmagamnak, egy árnyék. Az ő árnyéka. Azt hiszem nem tiltakozom a szavai ellen, hogy akinek már nincs mit veszítenie, annak csupán a bosszú marad. De akinek a bosszú marad a lelkében, soha nem csendesülő háborgások közepette a megnyugvást is csak egy újabb harc újabb állomásaként érzékelné.
– Nem…valóban nem tudtál olvasni a jelekből, vagy én voltam olyan ostoba, és csak félszavakkal beszéltem hozzád, buta utalásokkal. De hát gyerekek voltunk. Ismertél. Igen ismertél és tudtad mennyire nehezen nyílok meg bárkinek, hogy te voltál az első, akivel egyáltalán beszélni tudtam. De még neked sem tudtam elmondani és még mindig nem tudom elmondani mennyire…több volt ez mint ragaszkodást. Azt hittem, hogy ennyi elég, hogy elégnek kell lennie, hogy megtartsalak, hogy ne fogsz elengedni. És te nem is engedtél el. Nem hallgattam rád egy idő után, nem hallgattam az intő szavakra. Én annyira boldog akartam lenni, hogy nem vettem észre, hogy már az vagyok, hogy melletted vagyok az.- vele szemben állok, olyan közel vagyok, hogy a bőréhez súrlódó ruha sercenését is hallom, a lélegzetvétele az arcomon csapódik. Sosem értettem meg mi a hiány, sosem értettem meg milyen az amikor elveszítünk valamit magunkból, amíg őt el nem vesztettem.  Most kapaszkodnék, utolsó kis menekülésként, van még vajon lehetőségem?
- Azért éri meg, mert én kérem.- mondom ki csendesen mintha talán lenne még jelentősége, de érzem, hogy kell legyen, hogy még mindig számít neki, hogy mennyire nem akarom, hogy ostoba legyen, hogy olyan dolgot tegyen amivel magának árt leginkább. Az igazat akarta hallani, én pedig azt mondta, noha még mindig nem tudom kimondani, nem tudom mi az ami visszatart, ami a szavakat megrekeszti bennem. A félelem köt gúzsba, egy döntés súlya, ami tőlem származik, egy döntés amit nem tudok megváltoztatni. Timothy felesége lettem, és nem akarom elhagyni. Nem merem elhagyni. Szeretném neki elmondani, hogy mennyi minden változott a másfél év alatt, hogy Tim az utóbbi hónapokban milyen változásokon ment keresztül, hogy miképpen aláz meg egyre jobban, bár néha azt gondolom attól jobban már nem lehet amit időnként velem tesz. Ám mielőtt a saját gondolataim elragadnának Mason közelebb jön, még közelebb mint eddig volt, és az összes ellenállásom egyetlen másodperc alatt hullik darabokra, akár a világom. Már nem érdekes hirtelen mi történt, nem érdekes a tompa fájdalom, amely belém nyilall amikor megérzem az illatát, és szinte innen távolról is végigkaristol a borostája, mint minden közös együttlétünk során. Lehunyom egy másodpercre a szemem az emlékek elborítanak, nyelek egy nagyot, levegő kellene de nincs több, megfulladok és szétfeszülök egyetlen könyörgéssel vegyített pillanatban. Annyira ott akarok lenni, ott elveszni, meghalni, újjászületni, annyira akarok mindent ami ő volt nekem. Keserűvé fagynak a vonásaim, már nem tudom mikor nyitottam újfent ki a szemeimet, de amikor rá tekintettem ott volt az arcom előtt. Nem tudok megszólalni, csak nyeldesem a szavakat tehetetlenül bénán, csak néhány nyögést sikerül magamból kipréselni
– Mindig ugyanazt érzetük….csak mindig későn.- két ostoba, elállított lélek óra voltunk, és Tim volt az óraműves…azt hiszem. Lassú és óvatos a mozdulat, ahogyan az ajkaimhoz ér, megrezzenek, elfulladó halk sóhajom zizzenve hullik alá, akár egy némán elhullajtott könnycsepp. Időtlenül alábukva. Úgy maradok, ajkaim szétnyílva, és csak nézem őt, mikor visszahúzza a fejét, nem merek megmozdulni sem attól félek, hogy akkor valami eltörik, elveszik, és hiába tartanám meg nem leszek rá képes. Végül ő az aki a dermedtségemből kirántva von magához, és a karom akaratlan, vagy nagyon is akarva, egy régen várt mozdulatot beteljesítve kulcsolódik a nyaka köré. Szorítom, mintha nem lenne világ, nem lenne holnap, nem lenne többé semmi más, csak az újra meglelt romjaiban is gyönyörű barátságunk. Ezt tönkre lehet tenni, szét lehet zúzni, de mi képesek vagyunk újjá építeni, ugye képesek? Nekem már csak ennyi maradt, remény, hogy visszakapom. De nem kapom vissza csak egy időre. Hogy megőrizzem magamnak. Ha csak ennyi jut újfent, akkor legyen.
– Tudom, hogy soha nem fog menni…már tudom. Már akkor tudtam amikor kisétáltál innen. – emlékszem rá, emlékszem, hogy miképpen estem darabjaimra. Aztán azt hiszem vissza kell kanyarodnom az egész ma estére, hogy miért vagyok megint itt, hogy mi az ami nem változott. Hagyom, hogy kicsit elhátráljon, nem nyúlok utána, ha szüksége van a távolságra megadom, de egy keveset mégis visszaveszek, ahogyan előre nyúlva a haját rendezgetem, majd a kezem átsimítja az arcát végül lehullik, és magam mellé ejtem.
-  Nem tévedsz, csak…- hajtom le a fejem, aztán megrázom. Nem akarok fél mondatokat megint, nem akarom, hogy az elhallgatott dolgok álljanak megint közénk. Végül határozottan pillantok fel rá. Egy egészen röpke pillanatra érzem magamban az erőt, hogy most el tudom mondani, hogy tudok neki beszélni erről, hogy nem hallgatok róla.
– Figyelj rám, Mason…Tim mostanában durvább. Sokkal durvább és nem csak velem. Úgy fél éve kezdődött, mikor azok a furcsa telefonhívások jöttek, meg azok a furcsa alakok….és az egész annyira…istenem annyira szürreális, ahogyan elképzelem őket a lakásunkon, nem is akarom tudni….néha amikor hazamegyek és ott találom azokat a holmikat, és a széfben….az a temérdek pénz- kicsit zagyván beszélek, és a kezeimet lassan teszem össze tördelni kezdem, egymáson átmozgatva. Már nem tudom mit zagyválok össze, csak azt, hogy beszélnem kell róla, és most meg tudom tenni, amíg erő van bennem addig. Riadtan nézek fel Mason-re.
- Vissza kell mennem, vissza kell mert ha felébred és nem vagyok otthon….kérlek, Mason addig nem tudok amíg….addig maradnom kell amíg…- amíg micsoda? Látom a tekintetében, hogy őt is ez érdekli, és egy percnyi szünet után fejezem be a mondatot.
- Amíg elég erős nem leszek, hogy elhagyjam. Csak attól félek, már nem tudom…fogalmam sincs hová mehetnék?- azt hiszem hosszú idő óta ez volt az első pillanat, hogy egyáltalán megfordult a fejemben, hogy elhagyom. Mennyire sok idő telt el az első pofon és a mai este óta. Sok év, sok érzés…gyászolt órák és megélt boldog pillanatok. Bizonytalan vagyok, és leginkább azért, mert megcsillant a remény előttem, de félek, hogy Mason távozásával ki is húny majd, hogy az erőmet amit mellette megleltem magával viszi, akkor pedig feladni kényszerülök, akkor talán már tényleg mindegy lesz.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

A fejem felett egy vibráló neon ontja magából a lilás fényt, és már ezredszer villan. Bágyadtan hunyom le a szememet. Ismerős helyen vagyok. Ismerősök az illatok, a hangok tompa és távoli visszhangként jutnak el hozzám. A karomban éles szúrást érzek és amikor egy kicsit oldalra fordítom a fejemet, akkor látom, hogy az infúziót kötötték be. A hangok némelyike ismerős, van közöttük aki a kollégám, van akit máshonnan ismerek, esetleg összefutottam velük a kartonozóban, a folyosón, vagy éppen az étkező morajlásában jutott el hozzám. Az egyik orvos fölém hajol és a szeme fáradtan csillan ebben a természetellenes fényben. Sajnálat? Sajnál engem, de hát miért? Csak a szokásos történt, megszokhatták volna már, nem történt egyéb csak Tim megint jobban bevadult a kelleténél, és valószínű megsérülhetett valamelyik szervem. Nem először fordul elő, hogy a kisműtők valamelyikében kötök ki. Mintha csak hazatérnék. Amikor megszólal megismerem a hangját. A szülészeti aneszteziológus az. Az a negyven feletti nő, akivel együtt szoktuk rendelni a büfében a puncsos fánkot.
~ Sajnálom Diana, őszintén. De ettől még....ettől még lehet majd újra. Csak segíteni akarunk. Sajnálom, túl erősen bevérezél, és el is ájultál amikor a mentő behozott. Mindenki azt hitte, hogy csak....megint leestél a lépcsőről...csak jobban megütötted most magad. Nem gondoltuk, hogy esetleg várandós vagy. Próbálok többet adni, hogy jobban ellazulj, nem lesz semmi baj.~
Nem is értem mit mond, azt sem tudom, hogy miképpen kerültem be, és egyáltalán mi ez az egész? Csak az az utolsó kép magam előtt, hogy Timothy üvölt velem, mert nem elég hideg a bor, nem tettem a hűtőben időben. Rácsap az asztalra, a főtt zöldbab a tányérról ezer felé száll, a fehér porcelán csörömpölve hullik a földre és a következő pillanatban visszakézből érkezik az első ütés. A pecsétgyűrűs kezével kapom, és nekiesek a tálalónak. Aztán már a rúgásokat is csak tompán érzem, megtanultam szépen lassan kikapcsolni az agyam. Rózsamezőn vagyok, fehér rózsák mindenhol és mosolyogva tartom az arcom a szélbe. Csak ne marnák ilyen fájdalmasan a kibukó könnyek. Sirattam minden alkalommal az elhervadó rózsákat...mert én voltam aki nem gondozta. És most megint elveszítek valamit amiről nem is tudtam, hogy létezik. Zokognom kellene most és hisztériázni, és úgy tenni mintha gyászolnék, pedig nem. Csak a fájdalom jár át, mint minden alkalommal. De ez most más, most valami egészen mást siratok legbelülre. Némán motyogott szavak, csak én tudom, csak én hallom, csak csendesen csitítom a lelkemet, hogy ennek így kell lennie, ennek törvényszerűen, hiszen nem tudom miképpen lettem volna képes megvédeni, amikor magamat sem tudom. De aztán rájövök, hogy az egész hazugság, hogy az egyetlen lehetőségem halt most el, ami talán segített volna, hogy el tudjam hagyni. De nem maradt meg, mert én még így sem tudtam rá vigyázni, még így is képtelen voltam. Elbúcsúzom tőle, néma imádság, alig mozdulva az ajkaim, elfehéredő ujjakkal szorítom a takarót, aztán már csak a búgó csend vesz körül, és aláhullok a kisműtő vibráló fényei között a megsemmisülésbe.
Nem tudom, hogy ez az emlék miért jutott eszembe, talán azért, mert Mason felbukkanása eszembe juttatta hogy volt valami ami még jobban összekötött bennünket, és ami még jobban össze tudott volna, az egyetlen lehetőségünk lehetett volna, ha akkor hamarabb behűtöm a bort, ha Tim inkább haza sem jön, ha fontosabb ügyhöz szólítják. Nem tudom, túl sok a lehetőség, a mi lett volna ha....de hát erről szólt az életem, erről szólt minden az utóbbi időkben. Ma este megint összetört, és már lassan porként szóródom szét a világban annyiszor tette meg, és én minden alkalommal új esélyt adtam neki. Újat, mert eleinte hittem benne, hogy szeret, aztán abban hittem, hogy megváltozik, most meg már egyszerűen gyáva vagyok, hogy megtegyem, és mert nem tudnék hova menni. Nem tartozom sehova, se barátaim, se rokonaim, senkim nincs. Talán foghatnám azt a kis pénzt, amit a saját számlámon tartok, és elmehetnék innen, ahogyan Mason tette. Nem csupán a városból, hanem az országból, haza mehetnék Európába, haza oda ahol elvileg születtem. De én mindenhol idegen maradnék, és azt sem tudnám mihez kezdjek. Túl sokáig voltam Tim mellett báb, nem lennék képes az önálló életre.  Így aztán egyszerűbb beletörődni, és elhitetni magammal, hogy egy idő után már nem fáj, egy idő után már nem érzem, egy idő után már minden fájdalom megszűnik, csak az üresség marad, amiben senkivel nem osztozom. Mason sosem beszélt az érzésiről, de ezt tudtam is, hogy neki a tekintete ami szól hozzám minden alkalommal. A mozdulatai, ahogyan a a kezét nyújtaná felém. Ha létezik két ember között valami különleges, akkor a mi barátságunk az volt. Építkezni kellene szépen lassan, levedleni a rengeteg sértettséget és megpróbálni újra, de nem tudom mennyire lennék erre képes, hogy mennyire vagyok erős, pedig tudom, hogy az vagyok, hiszen mindig én voltam az kettőnk közül aki az volt. Reményt tudtam neki egykor adni, és biztatni. Támasz voltam, ahogyan ő később nekem, ezt nem lehet csak úgy egyszerűen elfelejteni.
- Nem akarom, hogy a bosszú vezéreljen Mason. Ha így lenne semmiben sem különböznél tőle, de te mindig is más voltál. Még akkor is ha most úgy érzed csak így tudod...ezt nem így kell. Nem erőből, nem dühből, hanem megfontoltan és lassan. Az sokkal fájdalmasabb, hidd el nekem. Ráadásul a dühös ember sokkal több hibát vét, és azt gondolom nem akarsz hibázni. Lebeszélni nem tudlak, és nem is akarlak, mert ugyanazt érezzük, noha bennem sokkal kevesebb a mersz, sokkal kevésbé vagyok elszánt mint te. De ne így tedd, kérlek!- jegyzem meg csendesen neki és mindent úgy is gondolok ahogyan mondom. Próbálhatnám meggyőzni, lehetne temérdek ellenérvem, de mindegyik hazugság lenne. Nem akarom arról meggyőzni, hogy ostobaság és talán hovatovább gyerekes amit tenni akar, de tudom mit érez, és azt is tudom, hogy ennek én vagyok az oka javarészt, éppen ezért jogom sincs ahhoz, hogy megváltoztatni akarjam a véleményét, a hozzáállását. Ezért talán a magam módján akarok segíteni, ahogyan tettem mindig. Még mindig fontos nekem, talán van még egy pici lehetőségem arra, hogy helyrehozzam azt amit egykor elrontottam. Ugyanolyan nem lesz már, semmi nem lesz ugyanolyan, hiszen másfél év nagy idő, és most döbbenek rá, hogy semmit nem tudok róla. Ez az idő tökéletesen üres a számomra. Ujjaim között leperegnek a hónapok, mint temérdek üres, betűtlen lap, és nem látok bele. Itt van előttem és nem tudom milyen élete van most. Csak remélni merem, hogy a tompaságon és a fájdalom kívül jutott számára jó is, mert megérdemelné. Nem tudtak a sebek begyógyulni, hiszen mondta is, csak elnyomni tudta. Miért nem maradt ott, miért jött vissza, és én miért nem hagytam csak úgy ott a zsebemben a telefonszámát, vagy miért nem dobtam ki, hogy még csak eszembe se jusson felhívni? Mert a barátom, az egyetlen barátom, még akkor is, ha tettünk és mondtunk itt olyan dolgokat melyeket nem kellett volna.  Úgy éreztem mikor idejöttem, hogy belepusztulok a fájdalomba, hogy ez most tényleg más volt amit Tim tett velem, ez most nem rólam szólt, ezt most Mason miatt kapom, mert újra felbukkant, és azt gondolja közöm van hozzá. Pedig nincs. Azt akarta hallani, hogy nem gondolok rá, pedig többet gondoltam rá az utóbbi pár napban is. Zavarodott vagyok, nem tudom mit és hogyan kellene, hogy miképpen kellene az egészhez hozzákezdeni, éppen ezért az első mozdulat, amit teszek, hogy a kezeim tördelésével próbálom a zavaromat feloldani, vagy némiképp tompítani, noha tudom, hogy nem nagyon van értelme, de ez nálam valahogyan ösztönösen jött. Innen lehetett tudni, hogy igazán őszinte vagyok, hogy próbálok a mozdulataim mögé rejtőzni, ha a szavaim már nem védenek meg.
- Annyira sajnálom, amit tettem, nekem nem szabad lett volna. Úgy érzem kihasználtam egy helyzetet, hogy kihasználtam azt, hogy sokat ittunk, illetve én ittam túl sokat. És felfokozott állapotban voltunk, és amúgy is nehéz nap volt mögöttünk, fáradtak voltunk. Próbálom bemagyarázni, hogy ez az egész közöttünk véletlen volt, de nem volt véletlen. Ugye nem volt? Ugye nem csak azért történt, mert én elvesztettem a fejem?- nézek rá kissé keserűen barázdált vonásokkal, tanácstalanul mint egy kisgyerek, aki nem kapott választ mindent kérdésére, és nem akar úgy tovább lépni, hogy bizonytalan. Nem maradhat bizonytalan. Vállaim közé húzom a fejem, és beszívom az alsó ajkamat, majd egy egész percig így maradok, miközben alulról pislogok rá. Várom, hogy feloldozzon, hogy ne érezzem azt, hogy az egészet én akartam, hogy ő valójában soha nem tartott többre....vagy ha többre is tartott, elfogadta a döntésemet, hogy Tim felesége lettem. Csak én nem tudtam elfogadni. Végül aztán kifújom a levegőt és azon kezdek gondolkodni, hogyan magyarázzam el neki, hogy mi történik az otthonomban, ami ridegebb számomra már nem is lehetne. Az a hely, ahova visszajárok, de inkább érzem otthonnak a kórházat, a vadidegen betegeket családtagnak, semmint azt a házat. Minden falból üvölt az ott hagyott fájdalmam, minden részéről csak Tim köszön vissza, egyszerűen nem tudok már ott megmaradni, úgy érzem megfulladok. De vissza fogok menni, ahogyan minden alkalommal visszamegyek.
- Táskák. Kisebb, vagy éppen nagyobb. Bőrönd, vagy sport táska. Aztán pár nap múlva eltűnik, és aztán a széfnél pakol valamit, pénzt....nagyon sok készpénzt....amikor egyik reggel meglátta, hogy az ajtóban állok a karomon a kosár mosott ruhával megvert, mert azt hitte, hogy utána leskelődöm, pedig én nem....én csak, a ruhákat akartam, tudod...- úgy érzem összeroppanok a keserves emlékek súlya alatt, és amikor eszembe jut milyen arccal nézett rám, akkor már sokadszorra. De ma más volt, ma elmondta nekem az igazat és azt hiszem jobban belém sem rúghatott volna. Kezem a kezébe zárja és lepillantok rá, akkor veszem észre, hogy az érintése nyomán abbahagytam a mozdulatot, amit ezredszer is csináltam, lassan alábbhagy a remegés is. Megnyugodni látszom. Ezt váltotta ki belőlem mindig, ezt váltja ki most is. Talán csak annyiban változott a helyez, hogy már nem reménykedem semmiben Egykor lehetett, egykor hittem abban, hogy képes leszek vele menni, most már csak nyugalmat akarok, semmi mást. Talán csak az az elnyomott kis hang sejlik fel a tudatom mélyéről, ami még reménykedik abban, hogy egy nap majd neki és nekem még lehet bármi közünk egymáshoz, hogy nem testvérek voltunk mi valójában. Egy testvér nem képes úgy szeretni ahogyan ő szeretett akkor itt a szobában. Az ágy felé pillantok, és érzem ahogyan az illatok őrületes erővel tolulnak az agyamba, mélyet szippantok, újra van elég levegő, noha  a saját zihálásom régi volta dobol a dobhártyámon, és hallom a hangját ahogyan a fülembe súgja mennyire akar. Ujjaim a vállába marnak, szorítom magamhoz, ha a bőröm meg tudna olvadni akkor a testünk tökéletesen eggyé válna. Minden sebemen újra és újra végigfut a csókja, és azt mondja nem hagyja, hogy bántson, hogy magával visz, hogy elvisz innen olyan messzire, ahol nem talál ránk. Hiszek neki, ahogyan most is hiszek. Mindig hittem, csak éppen gyáva voltam....még mindig túl gyáva vagyok. Megrázom a fejem és megint ránézek, egyenesen az arcába. Látom, hogy reménykedik, hogy ezúttal meg tud győzni, de nem tud. Talán azért is olyan kétségbeesett, mert már tudja mi lesz a válaszom. Az ami mindig is volt.
- Eljöttem, de vissza kell mennem. Te is tudod, hogy vissza kell. Ha most eljövök engem fog keresni, és ez fogja lekötni a figyelmét, akkor pedig nem azzal fog törődni, hogy a saját kis dolgaival foglalkozzon. Megszállottan addig fog keresni amíg a föld alól is elő nem kerít. Akkor nem fogod tudni elkapni. Ha biztos benne, hogy ott vagyok, ha tudja, hogy nem változott semmi, ha elhitetem vele, hogy nem változott semmi, akkor megnyugszik, akkor biztonságban érzi magát. Bátor vagyok Mason, ígérem az leszek, ezért kell visszamennem, hogy segíthessek. Segítek, én ígérem, de vissza kell...ne tedd nehezebbé, kérlek!- tudom, hogy durvulni fog a helyzet és ezt ő is tudja, főleg ha érzi, hogy sarokba kezdték szorítani, akkor meg főleg rajtam fogja levezetni az összes dühét. Keserűen elmosolyodom amikor  újra rápillantok. Szeretném neki ajándékozni azt az igazit, azt az őszintét, amit egykor gyerekkorunkban kapott tőlem, amit csak ő kapott minden alkalommal, soha senki más, de eltűnt, messze szállt belőle a ragyogás, Tim az utolsókat is kiölte belőlem.
- Tudom, hogy durvább lesz, ez már érezhető. De kérlek...tudod, hogy nincs több esélyünk, ez is már a legutolsó utáni. De most megteszem, most össze szedem magam megígérem, most....képes leszek rá. Hagy hozzam ezzel helyre amit egykor elrontottam. Az ostobaságaimat, azt amit veled tettem, amit velünk tettem.- azt már azt hiszem csak én érzem, hogy a velünk, az nem csak kettőnket takarja, hanem azt akit akkor a kisműtőben a halványuló lila fények között elveszítettem, és ő még csak nem is tud róla, ahogyan Tim sem. A papírokat gondosan őrizte az orvosom a kórházi széfben. A kartonomon volt csak nyoma annak az éjjelnek, amit nem tudna Tim csak úgy megszerezni, igaz nem is akarja, be sem nagyon tette a munkahelyemre a lábát, azt hiszem nem véletlenül. A kezemre pillantok ismét, ami még mindig a kezében pihent, végül aztán az egyiket kihúzom, a másikat is, én vagyok az aki most a két tenyere közé húzza az ő kezét és a kimondott szavaim még soha nem fájtak ennyire mint most. Kapaszkodom belé, kapaszkodom, talán az utolsó lehetőségembe ami még maradt....aki még maradt.
- Már akkor aláírtam a saját halálos ítéletemet, amikor hozzámentem.- közelebb lépek hozzá, és magunk közé engedem a kezeinket. Rosszul döntöttem egykor, és már nem tudok rajta változtatni, de segíteni még tudok. Erősnek kell lennem, ha ennyi évet kibírtam az ütései alatt, most legalább célja is lesz neki. Felnézek rá, majdnem egy fejjel alacsonyabb vagyok végül aztán a mellkasára hajtom a fejem, hogy saját magamat is megnyugtassam, úgy suttogom bele szinte csak lehelve a szavakat.
- A rossz döntéseknek mindig vannak következményei. És néha fájdalmasak.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me

Lehet, hogy el kellett rontani ahhoz, hogy értékelni tudjuk amit kaptunk. Lehet, hogy ennek az egésznek törvényszerűen be kellett következnie, még akkor is ha fáj, még akkor is ha mindketten szenvedünk miatta. Azt hiszem szépen lassan megértem, hogy nem fogok tudni mindent helyrehozni, hogy amit egykor elrontottam, elrontottunk azzal, hogy nem beszéltünk róla, hogy nem mondtuk ki, már nem lehet ugyanúgy megtenni, mert mögöttünk van a kihagyott jó pár hónap, ez a másfél év a másik nélkül. Amikor valakihez olyan erővel kötődünk mint ahogyan mi tettük egymáshoz, ez felért egy érzelmi köldökzsinór elvágásával. Megtennék bármit, ha újra olyan erős tudnék lenni, mint akkor voltam amikor a barátom lett, amikor akkor voltam amikor érte kellett kiállni, meggyőzni arról, hogy az ostoba gondolatait verje ki a fejéből, mert azzal csak magának árt. Most is ezt teszem. Noha folyton úgy tűnt én szorulok segítségre, én vagyok akinek támaszra van szüksége, valójában mindig ő volt. És ahhoz, hogy segíteni tudjak neki, nekem rá volt szükségem. Ez valami élet által állított huszonkettes csapda, mintha nem lettünk volna képesek erősödni egymás nélkül, és jobban belegondolva ez így is volt. Ha én menedék tudtam lenni, az miatta volt, ha ő vigaszt tudott nekem nyújtani, az meg miattam. Egész gyermekkorunkat ez hatotta át, de akkor még én voltam az aki felette állt a problémáknak, mert tudtam, mert láttam benne valamit amit más nem látott meg. Én tudtam milyen ő valójában, tudtam mire lenne képes ha hagyná, ha egyszer hajlandó lenne kibújni az apja árnyékából. És ahogyan most is próbálom féken tartani a dühét, egykor ugyanezt tettem. Mason-t mindig áthatották az érzelmek, a felindultsága olyan elementáris erővel volt képes kicsapni, hogy gyakorta a szavak olyan kevesek voltak. Olyankor át kellett ölelni, mint egy gyereket, akinek szinte csak ez hiányzott, hogy érezze a közelséget, hogy érezze fontos, hogy fontos valakinek. Az apja soha nem tudott elfogadni, szerinte mindig is rossz hatással voltam a fiára, és ma már tudom ezt leginkább úgy értette, hogy előhoztam belőle az érzelmeket, hogy képes voltam arra, hogy megmutassam neki milyen is ő valójában a keménység álcája alatt. Akkoriban én adtam neki támaszt, akkoriban én voltam az erősebb, én adtam oda mindent amit csak tudtam. És amikor ő tette velem ugyanezt elárultam. Nem bocsátottam meg magamnak soha, és azt hiszem talán titokban mindig is ezért vártam, hogy majd válaszol az üzeneteimre. Hogy tovább lépjek szükségem lett volna rá, de nem adta meg. Talán azért nem adta meg, mert a dühe alatt, ott volt az a kisfiú akit egykor megismertem...a csalódottsága alatt ott volt még az a gyermek, akinek jól esett ha átölelik, és vigasztalják. Nekem a fizikai fájdalom jobban fájt mindig is. Ha bántottak a nevelő szüleim, ha éhesen kódorogtam egész nap, ha elestem és megütöttem magam ő volt ott. Neki ezek nem fájtak, ahogyan az apja ütései sem. Mason lelke fájt mindig, az a hatalmas lelke amit csak én láthattam, senki más. Mindig reménykedtem miután elment, hogy nem gyűlöl, hogy nem képes arra, hogy gyűlöljön, csak ezt az egyet nem tudtam elviselni, és bármit megadtam volna azért, hogy át tudjam úgy megint ölelni mint mindig tettem, amikor szüksége volt rám. A különös talán az egészben az volt, hogy ezek a pillanatok megsokszoroztak és nem elvettek belőlem. Úgy tudtam neki adni, hogy ezerszeresen viszonozta azt. Ostoba gondolataiból gyakorta kellett visszarántani, amikor az indulat elragadta és éreztem, hogy nem jó irányba halad, hogy nem engedhetem, hogy ilyesmi körül járjon az esze. Féltettem őt, és ma már tudom, hogy jogosan. A bűntudatot sosem lett volna képes elviselni, a tettei súlya örökre elkísérte volna. Éppen ugyanezen okból kezdem most is félteni őt, mert ugyanazt a határozott indulatot látom a tekintetében mint egykor, és most attól félek nem lesz bennem elég kitartás, elég erő, elég mersz, hogy meg tudjam őt védeni. Azzal, hogy hozzámentem Tim-hez egyszersmind jogot adtam a kezébe, hogy átformáljon, hogy megölje bennem utolsó szikráját is annak a lánynak aki egykor voltam. Amikor Mason elment, amikor maga mögött hagyta a várost, azon a következő napon olyan részegen jött haza, hogy előbb éreztem a szagát a lakásban, semmint láttam volna őt valójában. A hangja orkánként sepert végig a házon, és azt üvöltötte, hogy végre vége van, hogy soha többé nem lesz aki megvédjen, nem lesz senki akinek sírhatok, már csak ő maradt nekem. Nem....ő sosem volt nekem, nem ő volt velem soha amikor szükségem lett volna rá. Ő volt az, aki folytatta amit a nevelő szüleim elkezdtek, amit azok elkezdtek akik egykor eldobtak maguktól, akik miatt egy idegen ország árvája lettem, senkinek nem kellő kis kacat. Néha azt gondolom jobb lett volna, ha az a hajó meg sem érkezik, ha ott hagynak az árvaházban, ha soha nem is találkozom Mason-el, mert akkor Timothy-t sem ismertem volna meg. De amikor ezen gondolatok eszembe jutnak az is eszembe jut, hogy rongyos életem egyetlen olyan biztos menedéke ő, akihez vissza lehet térni. Mint az elkötött csónak, amely szüntelen visszatér a partokhoz, mert az áramlatok visszasodorják, ahogyan engem is visszasodort most hozzá. Jól tudom már miért vagyunk itt, nem megbocsátani, nem újrakezdeni, hanem azért mert mi mindig is összetartoztunk, és ezen sem a pillanatnyi sértettség, sem Tim ütései, sem Mason távozása sem az apja és senki más nem fog tudni változtatni. Az áramlatok visszasodorták a csónakomat, vissza hozzá, hogy ismét kikössek, megnyugodva ringatózva. A hajnal párát csókol a víz felszínére, és a csendesülő hullámok között talán végre mindketten rálelünk a nyugalomra. De addig még temérdek vihart ki kell állni.
- De tudsz, miattam tudsz, ahogyan egykor is tudtál, emlékszel? – halkan beszélek hozzá, mintha attól félnék, hogy egy esetleges hangosabb szó messze űzné a pillanat törékeny varázsát.
- Amikor azt mondtam neked, hogy az apáddal szemben fogd vissza magad, hogy olyankor gondolatban gyere hozzám, zárd ki a szavait, zárj ki mindent, olyankor ő csak a háttérben beszél, olyankor rám gondolj. Emlékszel, Mason? Most sincs ez másképpen, most is gyere vissza hozzám gondolatban, a titkos helyünkre, ahol mindig voltunk....ami csak a miénk volt. Legyen visszhang a világ körülöttünk, ezt mondtam neked mindig. Csak tégy így! És ne...ne mondd, hogy már nem vagyunk gyerekek! Azok valóban nem, de vannak dolgok amik sosem változnak, ahogyan ez sem fog. Ha nem így lenne, mi most nem lennénk itt.- miközben beszélek hozzá folyamatosan a tekintetét kutatom, szemeim ide-oda futnak végig az ő szemében tükröződve. Talán érezheti, hogy én is ugyanezt tettem mindig, hogy csak így voltam képes kibírni Timothy-t, hogy csak így voltam képes kibírni mindent, ami velem történt. Hogy gondolatban én ott voltam mindig, vele, hogy onnan soha nem jöttem el. Később ez a szoba lett a menedékem, ide tértem vissza szüntelen, és nem tudtam tőle elszakadni. Azóta az este óta nem jártam itt, most mégis az első gondolatom ez a hely volt, és ha nem nekem jutott volna eszembe, akkor tudom, hogy ő javasolta volna ugyanezt nekem. Annyira kétségbe esetten várom a válaszát a kérdésemre, hogy szinte észrevétlenül rezdülök össze többször is. Félek, hogy azt fogja mondani, hogy akkor nem teszem meg, akkor ő sem fogja. Talán így is van, de azt hiszem mindez azért nem történt volna meg soha, mert tiszteletben tartotta a döntésemet, még akkor is ha hibás volt. Ma már tudom, hogy bármilyen is volt a szeretete ismerte a lemondás fogalmát, azért, hogy nekem jobb legyen. Csak figyelem őt, és amikor kimondja azt hiszem valamennyire megkönnyebbülten sóhajtok fel, noha  ez nem magyarázat arra ami történt, de legalább nem érzem magam mocskosul bűnösnek az egészért amit akkor csináltam. Nem érzem, hogy elárultam a barátságunkat, mert addigra ez már nem barátság volt, addigra ez már sokkal több volt. Ha nem is hallanám amit mond ahogyan a levegőt egyre intenzívebben veszi, ahogyan a szívverése ezerszeresére gyorsul, ahogyan a pulzusának gyorsulása szinte az én bőrömet csiklandozza.
- Az én hazámban van egy mondás, mely szerint: „Az alkohol nem oldja a gátlásokat, csak egyszerűen a felszínre hozza azt ami már amúgy is ott volt.” Lehet, hogy sokat ittam, de ha nem lett volna ott az...az a csók, amit végül én adtam, akkor nem is tettem volna meg. Nem azért volt, mert elvesztettem a fejem....hanem pont azért mert nagyon is észnél voltam. Mert akartam. Egy ideje....csak túl sok volt bennem a félelem, én attól féltem, hogy elárulok mindent, és azt hiszem később ugyanezt éreztem. Én nem akartam elveszíteni a barátságodat Mason, én csak azt akartam...csak nem akartam megbánni azt, hogy gyáva voltam megint megtenni valamit amit már annyira régóta szerettem volna. Mióta is? Amikor végül nem együtt mentünk el a bálba. Amikor a konyhátokban álltunk én azt hittem félreértettem a jeleket, hogy csak én képzeltem oda, hogy te valójában soha nem akartad, én voltam mindig aki erőszakosan vágyott valamire, ami igazából nem is volt. Ha tudtam volna....tudom kellett volna, hogy te nem a szavaiddal fejezed ezt ki. De akkor valamiért ebbe akartam kapaszkodni, hogy halljam....amit végül Timothy mondott ki. Ha egyszer...csak egyszer ki tudtuk volna mondani, ha nem gátolt volna minket valami...láthatatlan erő, akkor minden másképp alakul.- rázom meg végül a fejem és lehajtom. Nem tudom miért mondtam ezt így hirtelen el, de azt hiszem az ő vallomása ezzel kapcsolatosan arra késztetett, hogy elmondjam, hogy többet mondjak arról az egészről amikor kezdődött semmint korábban bármikor neki. Talán a hely okozza, talán a minden mindegy érzése, hogy már lényegtelen, hiszen megváltoztatni nem tudjuk, ahogyan visszahozni sem, de talán most lesz bennem annyi erő, hogy újra az legyek aki voltam, mintha a visszatérte miatt én is életre keltem volna, mintha újra rátalálnék önmagamra, noha a félelemem nem múlt el. Továbbra is félek visszamenni, félek attól, hogy mi lesz holnap, mi lesz egy hét múlva, mi lesz később. Ez mindig is bennem lesz, de talán annyi bátorságot képes vagyok összeszedni, hogy kibírjam, hogy megtegyem, hogy most ne hátráljak, hanem előre lépjek. Már nem azért, hogy mentsek egy kapcsolatot, hanem magam miatt. Három évtized van mögöttem, talán nincs már ennyi sem hátra, talán még van, de abban biztos vagyok, hogy nem félelemben akarom leélni, nem úgy, hogy megaláznak, hogy bántanak. Vert már engem az élet keze éppen eleget, nem kell, hogy most Tim tegye tovább. Talán ideje, hogy a testemet borító sebek szépen lassan elhalványuljanak. Honnan a bátorság, a hirtelen erő? Tőle. Pusztán attól, hogy hinni tudok benne, ahogyan egykor hittem. Hogy nem tolt el, hogy itt van velem, a szavai. Megint szükségünk van egymásra, mindig is szükségünk volt. Nekem, hogy féken tartsam, neki, hogy erőt adjon. Azt hiszem Timothy mindig is ezért félt ha mi együtt voltunk, mert ketten erősebbek voltunk nála. Mason egyedül is, de én...én sosem tudtam elég lenni ahhoz, hogy kitörjek az árnyékából. Félt engem, érzem minden mozdulatából, minden kimondott szavából, mégis hisz nekem, megpróbál hinni, mert annyira szükségem van arra, hogy valaki végre bízzon bennem, valakitől végre biztatást kapjak, valaki végre elhiggye rólam, hogy képes vagyok megtenni amit célul tűztem ki magam elé, hogy képes vagyok arra, hogy végigcsináljak valamit, noha tudom, hogy ez esetleg el is durvulhat. Amikor magához von már tudom, hogy ha nehezen is de el fog engedni, vissza fog engedni, mert tudja mennyire fontos ez nekem, ahogyan azt is tudja, hogy az öleléséből kapok erőre, hogy az érintése az, ahogyan egykor is volt, amitől feltöltődtem, Mint egy két lábon járó elem, ami nélküle lemerült, és mióta elment elvitte magával az utolsó lehetőségét is annak, hogy magamra találhatok megint. Ha nem jön vissza...meglehet másképp alakul, de előbb vagy utóbb akkor is eljön majd az idő amikor Tim változni fog és nem jó irányba. Nekem kellene tenni valamit, mindig is rajtam múlt, de aki annyi éven át szenved valamitől kiveszik belőle a remény utolsó szikrája is, hogy ő képes változtatni rajta. Akit túl sokszor bántottak, annak elfogy minden reménye....ahogyan nekem is elfogyott, mert nem volt célom. Önmagam megmentése nem cél, számomra nem az. Szépen lassan feladtam, szépen lassan beletörődtem, és ez így ment volna egészen a ma estéig. Ha nem kerül elő a szíj előkerült volna később, minden előbb vagy utóbb törvényszerűen bekövetkezett volna.
- Nem tudom, Mason. Csak azt tudom, hogy elkezdeni nehéz. Mindig is ezt volt nehezebb, megtenni az első lépéseket. Ha azonban belekezdek akkor nem fogok visszanézni, nem fogok meghátrálni, hiszen ismersz.- nézek rá, és az ölelésében a mellkasának suttogom a szavaimat. Érzem, hogy a szívverése tovább gyorsult, ahogyan az enyém is, láthatatlan kezek préselik össze a felszakadó érzések alatt. A közelsége lebénít, ahogyan lebénít az újabb előretoluló érzés, ahogyan itt vagyunk a szobában, és ahogyan az ágy felé nézünk mindketten tudjuk mire gondol a másik. Kezem a mellkasára simítom nyitott tenyérrel, hogy azon érezzem az utolsó szívverését, is, mintha az üzemét szeretném magamnak emlékbe, újabb eltemetni vágyott emlékbe. Lehunyom a szemeimet, amikor az ajkát érzem a homlokomon, a megnyugtatás tökéletes pecsétjeként forrón terül el a bőrömön, és összerázkódom. A testem teljesen ellentétesen viselkedik, noha a fájdalom tompán mar végig az összes szíj okozta seben. De már nem ez fáj a legjobban, hanem a mindent beborító egyre mardosóbb vágy. Mi a pokol történik velem? El kellene távolodnom tőle, de nem megy, bénultan és dermedten pillantok fel rá, amikor ujja az állam alá csúszik és gyengéden kényszerít, hogy a szemeibe nézek. Bólintok a szavaira, kiszáradó torokkal, megköszörülöm halkan mielőtt megszólalnék. Bár a hangom így is olyan mintha évezredes barlangok mélyén elzárt visszhang szabadulna fel most. Olyan közel van az arca, a szavai az ajkamat súrolják, és mindegyik apró hangyák lábaként szalad végig rajta. Elveszek, miközben a pillantásom a szájára siklik. Az utolsó szavait már csak hallom de nem értem, végül az agyam nagy nehezen feldolgozza az információt, és amikor megpróbálom elszakítani a mozgó és az enyémhez olyan közel surlódó ajkairól a pillantásom, észreveszem, hogy ő is ugyanezt teszi, az enyémet nézi kitartóan. Tudom mire gondol, ahogyan ő is tudja, hogy én mire gondolok, talán van ott valami, ami megakadályozza a mozdulatot, nem tudom mi. Még mindig félünk meglehet. Túl törékeny ez az újra meglelt csoda.
- Elég közel vagyok....- kezdek el beszélni, amikor észbe kapok, hogy nem ezt akarom, illetve nem így akarom befejezni a mondatot. Finoman rázom meg a fejem, apró alig érzékelhető kis tűnékeny mosoly árnyéka suhan végig az arcomon.
- Úgy értem elég közel vagyok hozzá, hogy segíthessek. Én segíteni akarok, és meg tudom csinálni. Ez az egyetlen esélyünk, hogy én ott vagyok. Tudom mit kockáztatok. Mason...én az utóbbi időben többet voltam kórházban sérülésekkel, mint munkában töltve. Ha nem jössz vissza soha nem lett volna elég erőm. De visszajöttél, még akkor is ha tudom nem miattam....de- elakadok egy egészen röpke másodpercre, majd folytatom, a másik kezemet is a mellkasára simítva, és a mondat bennreked, amikor megérzem az őrületes sebességgel verő szívét. Finoman simítok végig rajta, de nem húzom vissza a kezem, én így próbálom meg nyugtatni, noha talán az érintésem felkavarja. Most még. Újra felnézek rá és mélyről felszakadó sóhajjak felelek neki az utolsó általam lassan értelmezett kérdésre. Lassan....mert egészen másra gondoltam közben. Ez őrület!
- Ha megígérem, el tudod hinni, hogy meg is teszem?- fontos számomra ez a kérdés, mert ha nem tud bízni bennem, akkor semmi értelme az egésznek.

¨¨ Note:  ¨¨ Music:Hope¨¨ Oufit:Ruházat¨¨

Diana&&Mason

I needed you and you’ve broken me