Hatalmas dugó van a belvárosban, így azt hiszem, kénytelen leszek egy kisebb sétát tenni hazafelé. Szeretnék minél hamarabb otthon lenni és bedőlni az ágyba. Semmi másra nem vágyom így hajnali fél négykor, csak erre. Még szerencse, hogy hozzászoktam már a magas sarkúhoz, a fájdalomhoz, ami olykor bele-belenyilall a lábfejembe a viselése során, így nem fog gondot okozni ez a két-kétésfél kilométer séta. Igen, nem mondom, hogy kevés, de az biztos, hogy így hamarabb hazajutok. Mellesleg tudok egy pár kis utcát, amivel rövidebbé tudom tenni a sétát.
Kirohanok a bárból, hogy még véletlenül se jusson eszébe senkinek, még Claynek sem megállítani, mert hozzá aztán most végképp nincs kedvem. Balra indulok, aztán az egyik saroknál megállok egy pillanatig, hogy elgondolkodjam. Azt hiszem erre lerövidíthetem az utat.
Sarkam kopogása visszhangzik a kis utcán, ami sötét, és még egy patkány is átrohan előttem, amikor apró sikoly hagyja el a számat. A francba! Utálom az ilyen dögöket. El is gondolkodom rajta, hogy visszafordulok. Nem, bátornak kell lenned Gwen! Nem parázhatsz be egy kis fos patkánytól azok után, amit már túléltél!
Ahogy megyek tovább egyre visszataszítóbb dolgokat látok. Nyögések, nők… Nők, akiket a kuka mellett dugnak. Hajléktalan, aki jobbra-balra dülöngél, amíg az egyik fal meg nem támasztja oldalról. Jobb lenne visszafordulni, de azt hiszem már közelebb van az utca másik oldala, mintha hátat fordítanék, így határozottnak tűnő léptekkel mentelek tovább. Félek. Életemben körülbelül másodszorra vagy harmadszorra.
Már látom a fényt, nemsokára végre forgalmas helyre érek, ott ár nem eshet bántódásom. Azonban az utolsó pár lépésnél egy erős kéz ragad meg hátulról, és rögtön a számat befogva, a nyakamra szorítva karját húz a fal felé. Próbálok sikítani, hangot kiadni, de a kezétől egy árva hang sem jön ki a torkomon. A picsába! Itt fogok megdögleni egy kibaszott sikátorban, megerőszakolva, megfojtva, vagy ki tudja, milyen más kínzómódhoz folyamodik ez az őrült. Fiatal vagyok még ahhoz, hogy meghaljak, még akkor is, ha ilyen rohadt nyomorúságos életem van. A kurva életbe, engedjen már el! Próbálom kicsavarni magam a szorításából, azonban sokkal erősebbnek bizonyul nálam. Mily’ meglepő. Várható végül is, hogy nem egy satnya, vézna gyerek akar itt elkapni.
A férfi a falnak tuszkol, megfordít, hogy szembe legyek vele, de a sötéttől nem igazán tudom kivenni arcának vonalait. Tenyerét még mindig nem veszi le a számról, így némán sikítok. Másik kezével a nadrágom próbálja lejjebb cincálni, amire elkerekednek a szemeim. Te jóságos ég, ez megfog erőszakolni. Na nem! Nem akarom! Ez a legmegalázóbb dolog, amit egy nővel tehetnek. Inkább öljön meg, esküszöm, annak jobban ’örülnék’.
- Van pénzem. Adok sok pénzt, csak hagyj békén. – préselem ki a fogaim között, amikor egy pillanatra elengedi a szám, csak halkan, hogy tudja, nem fogok sikítani. Ám amikor megcsóválja a fejét, és látom megvillanni az arcán azt a perverz, undorító vigyort, nem tétovázok, olyat sikítok, egy „Segítség!” kíséretében, hogy azt az egész utca hallhatja. Ekkor azonban újra a számra tapad a tenyere.
- Kussolj te ribanc! – Megfogja az arcomnál a fejem, és beleveri a falba, aminek hatására kicsordulnak a könnyeim is, és egy pillanatra meg is szédülök. Belekong a fejem, és rendesen fáj is. A kurva életbe. Megszűntem küzdeni, nekem itt végem!