after all that we've been through

░░░░░░░░░░░░

– Volt kitől tanulnom – mélyről jövő, buja baritonjától egész testem izgatott rángatózásba kezdett. Elfutott a libabőr, s bármekkora szenvedély is uralta mozdulatait, melyekkel bitorolni kívánta enyémet, olyan lassúnak és ráérősnek tűnt őrült gondolataimhoz, hogy nem állhattam várakoztatását. A viszonzott kijelentést követően ajkaira buktam. Képtelen voltam betelni csókjának ízével, vagy testének illatos melegével. Ölelése kapkodást szabadított fel belőlem, s ujjaim csak akkor ernyedtek el végleges megelégedéssel, mikor végre magamba fogadtam.
Sóhajtást sóhajtásra halmoztam. Nyakának izmos hajlatába öltem leheleteimet, fogaim időnként zavarodottan a téboly felé hajszoló élvezettől egyre mélyebbre vájtak a vékony bőrrétegben. Otthagytam rajta nyomomat. Megbillogoztam, ahogy ő engem korábban. Akaratlanul, egyre nagyobb részt követelve belőle, lábaimhoz szorítottam őt magamhoz. Belevesztem a férfibe. Abba a gyönyörbe, amit adni tudott nekem, anélkül, hogy kérdezett volna, vagy szavakat várva kedvemhez és preferenciámhoz igazította volna tetteit. Mindent tőle kaptam. A nyers őszinteség, amivel szeretett a sajátja volt.
Az elmúlt héten ez volt az első alkalom, hogy élveztem a csöndet, hogy jól esett csupán azt hallgatni, ahogy testünk egymásba ér, ahogy a levegővételek összekaristolják a kettőnkre telepedett némaságot. Még mindig nem szokta meg lemeztelenített hátam a fal hidegét, szisszenve súroltam mellkasommal övét, s vontam közelebb magam hozzá. Úgy ölelt, ahogy csak ő tudott. S én úgy szerettem viszont közelségét, ahogy csak én, ez a megviselt, szeretetre kiéhezett nő tudta.
Arcát kéz kezem közé akartam venni. Megfáradt kezeim azonban nem emelkedtek meg. Körbe fogták a férfi felső testét, bent ragadtak a póló alatt, s úgy kapaszkodtak, hogy meg ne szakadjon, s azzal véget ne érjen a pillanat.
Annyira görcsösen ragaszkodtam hozzá, hogy gyűlölnöm kell. A világ, aminek erkölcseibe nem fért volna meg egészséges keretek között az a széles érzelmi intervallum, amin mozgattam kapcsolatunkat, annyira távol volt, én mégis úgy ragaszkodtam hozzá és annak íratlan szabályaihoz, mintha bárki megvethetne azért, ami kialakulóban volt bennem. Az olcsó ragaszkodáson régen túlment, az érzés, amiért biztonságban éreztem magam mellkasára borulva. Volt bennem némi hála, a hiánytól emelkedett és süllyedt annyira szaporán mellkasom, de ezen semmit mondó, szánalomra méltó, múló sekélyei a pillanatnak valami nagyobb jó miatt tartottak ki olyan hosszan. Tisztában voltam vele, hogy az elméletek már kifújtak, s minden feltevés, mit tapasztalatra alapozva követtem el, itt elbukott, hiszen ilyen még sosem éreztem.
A férfi miatt éreztem úgy, hogy nem esik nehezemre várni rá. Ugyan lábamról ledönt a hektikus vágy a viszontlátás örömének kíséretében, de nem múlik egy vagy két aktus után sem. Nem tud eleget tenni a bennem munkáló, őrületes erejű gépezetnek. Fáradhatatlanul viszontkívánom, s nem csak a testiséget, mibe az első igazi együttlét óta beleszerettem, hanem az embert, aki ott rejtezik abban a macsó vadállatban, aki úgy okozza bennem kapkodásával a sebeket, s tépi fel a behegesedett varokat, hogy képtelen vagyok rá haragudni. Mert ezt várom tőle. Hogy jöjjön, legyen kíméletlen… hogy ő tegyen tönkre. Neki kell lennie.
Az igazi undor, mit szült bennem az erőszakkal szemben igazságérzetem, már hosszú hetek óta nem kísértett mellette. Mert amikor hozzám ért az nem fájdalmat fakasztott. Nem estem martalékául a fájdalomnak és sérüléseimnek. Ő megtehette velem. Tőle már nem is fájt igazán. Szerettem volna az elmúlt évekre hagyatkozni, s kiemelni, hogy az egyetlen olyan férfi ezen a földön, aki iránt igazi testiségek nélküli szerelmet táplálok, az dr. Jamie Woodward, de be kellett látnom, hogy Rhys gyűlölete áthajlott a ragaszkodás határain, s megkövetelve magának, hogy úgy hívjam: szerelem. Mennyire gyűlöltem bevallani magamnak, hogy minden vétségét azzal kell jutalmaznom, hogy az érzéseim iránta már nem hitetlenkedőek. Révbe értek. Szerettem. Szerettem, mint férfit azelőtt sosem.
A felismerés ideges ridegséget szült bennem. Megnyugvást keresve öleltem tovább a széles mellkast, miután elengedte derekam, s újra saját erőmből kellett megtartanom magamat. Féltettem beszédes tekintetemet övétől. Ahogy azok találkoztak egymással, zabolázatlan engedetlenséggel téptem ki állam ujjai közül, s szenteltem pillantásom figyelmét a szoba egy jelentéktelen, üres sarkának.
Bármi jobb volt, mint tiltakozni és titkolózni.
El kellett vonatkoztatnom tőle, hogy belebetegedtem a férfibe.
Nem ment. Annyira küszködtem karjai között.
– Haha, szóval azzal akarsz büntetni, hogy magamban tehetek kárt? Merő véletlenségből le fogom vágni tőből a karomat. Ne kérdezd, hogyan. Képes leszek rá, mert még életemben nem fogtam a kezemben konyhakést. Nem úgy, mint mást… – a könnyed téma elterelte gondolataimat, s egyszerű volt viszonozni pimasz arckifejezését. Ismerősként üdvözölte vigyorom vigyorát. – Mondanám, hogy szűz kéz szerencséje… de jaj, egy egész ház szakadna rögvest a fejünk tetejére. Így is kellek? Nyakig ruhába öntve? Úgy, hogy valószínűleg nem fogsz semmi szépséget találni a gasztronómia világában való jártasságomban… egy nagy zsákban még én sem tudok szexi és kívánatos lenni.
Elégedetlenül nyekeregtem a gondolatra, hogy bármelyik ruhát is magamra vegyem. Becks a rövid és velős monológjainkban jól hallhatóan kihangsúlyozta, hogy minden egyes textildarab, amit ide letesz, az egy használt ruhakereskedésből származott. Nem fenyegetett meg, hogy vagy felveszem, vagy a továbbiakban meztelenül ejtjük meg a kötelező etetéskori találkozásokat, rám hagyta a döntést, hogy mennyire vagyok szégyenlős. Nem is sejtette, hogy mennyire rafinált nő vagyok… pontosan három pólója volt még Rysnak a szekrényben, amelyekkel kihúztam addig, hogy kedvenc kopasz kiscserkészemnek ne kelljen fedetlenül látnia azt, ami kizárólag Rhys Higgsre és rám tartozott.
A használt ruha halom most sem igazán vonzott. De tudva, hogy minden darabot, ami a férfihez tartozott elnyűttem és elhordtam, megmakacsolva magam, csak néztem magam elé.
Nem volt hangzatos tiltakozás, de még csak nem is erőszakoskodtam. Némán tüntettem az ellen, hogy más levetett holmiját magamra vegyem. Ennyi erővel természetesen a közeli szeméttelepről is hozhattam volna alig szakadt, konyharongyokat, hogy körbe tekerjem velük a testemet.
Természetesen, szinte biztosnak éreztem, hogy Rhys Higgset nem fogja meghatni aggályos szemben állásom a ruhagyűjteménnyel. Várt. Én is vártam. S egy pillanatig, ahogy átlendített széles vállán, hogy az izmos felületet köldököm vonalába ékelje, nyertesnek éreztem magam. Ez azt jelenthette, hogy rendben, semmit nem kell felvennem. Többszörösen felette álltam, ugyanis ezzel azt hittem búcsút mondunk a főzőcskézésnek és az emeletre felérve rögtön az első kényelmes fekvőalkalmatosságon újra kiélvezzük egymás testének kéjes adottságait.
– Jézusom, le fogsz ejteni. Fogj rendesen! Hallottad? Nem bízok benned, ki fogok csúszni a kezeid közül – sikoltoztam harsányan, miközben ő nagy szórakozottságában kiélvezte tehetetlenségemet, s még ahhoz is volt pofája, hogy a korábbi igénybevételtől kivörösödött fenekemre egy újabb csapást mérjen.
Sikkantva rándult meg testem karjai között. Nem engedhettem, hogy elszokjon viháncoló jellememtől. Önkéntelen válaszként lendítettem meg a hátsója felett himbálózó kézfejemet, hogy viszonozzam a csípő érzést a testtájon.
– Te állat… mindjárt beverem a fejem…
Messze voltam a talajtól, pontosan két lábának magassága választott el tőle, ahogy a lépcsőfokokon haladtunk felfelé mégis úgy éreztem, hogy fájdalmas találkozásban lesz részem a lakkozott deszkákkal. Megizzadt tenyereim közül kicsúszott addig markolt pólójának anyaga. Bárhogy kívántam felnyomni magam, hasizmaim újra és újra elernyedtek az adrenalin munkájától, s én visszahanyatlottam hátára. Dühömben teljesen kézenfekvő volt, hogy erőmet fitogtatva a kiszolgáltatott helyzetben, kínt okozva belecsípjek az izmos tomporába.
Semmire nem jutottam, s ő győzött.
Percek múlva az ismerős kanapén ülve érezhettem magam először biztonságban, ahol egy papírzacskóból kiborított, árcímkével ellátott és az új holmik illatát árasztó darabokkal találkozhattam.
Gunyoros vigyorom mögött szinte azonnal megértettem mindent. A drága óvóbácsi visszavágása volt, hogy a pincébe kizárólag olyan darabokat hozott, melyekről tudta, hogy bottal nem nyúlnék hozzájuk. A kedves kopasz gorilla… hitetlenkedve álltam az eset előtt, hiszen ezek ketten úgy hasonlítottak egymásra, mint két alma. Egyik sem volt jobb a maga beteges humorérzékével. Pont ezért a kettőnk incidensét Becksszel… nos, mélyen elhallgattam.
Hirtelen kaptam el a felém száguldó ruhadarabot, s feszítettem ki arcommal vízszintben a gyerekes mintázató felsőruházatot.
– Most ezt nem mondod komolyan? A haverod pedofília gyanús, hogy ilyen ruhát hozott. Ebben az egyben legalább nem hasonlítotok. Ebben nem gerjednél be rám, mi? Szemét dög… hogy te mennyire aljas tudsz lenni – vigyorogva csóváltam meg a fejem, miközben tovább néztem a szóban forgó rövidujjút. Nem tetszett. Megnéztem elölről, hátulról és egyáltalán nem tetszett. Aludni sem vettem volna fel.
Mélyen feltúrtam a kanapéra stócolt darabokat. Egyáltalán nem hittem, hogy Becksszel bármelyen átmenetet is képez majd az ízlésünk, így a két percet, amit öltözködésre szánhattam úgy töltöttem el, hogy rendszereztem a látottakat aszerint, hogy melyik a legkevésbé pocsék.
– Komolyan hagytad, hogy ő vegyen fehérneműt is? Vagy ez itt mind a te kezed munkáját dicséri? Mert ez… hát komolyan. Ezért a tangáért kár. Felveszem, és azonnal kedved támad majd széttépni… – több mint háromszor két percig pakoltam a textileket magam körül, mire végre egy menta zöld, vékony anyagú hosszú ujjút húztam testemre, hogy takarjam meztelenségemet.
Rhys persze közben már felsorolta a kínálatot, de csak a kész ételek megnevezésére kaptam fel fejemet, miközben felhúztam a szűk farmernadrágot is.
– Esküszöm, hogy addig a percig nem is voltam éhes, amíg rám nem vetetted magad oda lent. De aztán teljesen kifulladtam… – a dohányzó asztal tetejéről elemelt gézzel gondos hozzáértéssel fásliztam körbe sérült bokámat, miközben arcom előtt egybefüggő függönyt képző meleg barna tincseim mögül felpillantottam a konyhában tevékenykedő férfire. Akartam, hogy lássa pimasz vigyoromat, hogy ő is érezze a szavak súlyát, s lássa, mennyire élveztem, hogy ezt vele tehettem meg.
Lassan indultam meg irányába, próbálgatva sérült lábamat is járás közben. Használhatónak tűnt, így bátrabban is ránehezedtem, miközben a métereket róttam a pulthoz húzódott Rhys háta mögött.
Eszembe sem jutott, hogy jóváhagyjam gyógyulásomat követően a szökést. Nem akartam elmenni innen. A férfi széles háta vonzott magához. Két ujjamat lágyan vezettem végig gerince mentén, míg el nem értem nadrágjának övrészéhez. Rámarkolva a bőrövre, közelebb húztam magam hozzá, s karja mellett elnézve figyeltem, amint elbánik a több napra is elegendő élelmiszer hozzávalóival. Nem bírtam koncentrálni mellette, s az sem érdekelt, hogy milyen szoros tempót diktál. Játékosan haraptam bele munkálkodó felkarjába, hogy aztán csókot nyomhassak rá. Bőrének illata megbabonázott. Ő volt a drog, amitől nem menekülhettem. Hívnia sem kellett, mert jöttem. Minduntalan visszatértem hozzá, hogy érintsem, és ő viszont érintsen.
– És azt hogyan kell? Legalább, ha Becks megvárta volna, hogy egy szakácskönyvet szerezzek a polcról… de nem. Csak a Nyomorultak, a Latin szótárad és egy Világ Atlasz jutott nekem… gondolhatod, hogy mindegyikben mennyi hasznos információt találtam. Nem írtak olyanról bennük, hogy miként kell zöldséget pucolni. De ez tetszik. Ezzel kárt tehetek benned – ijesztő lehetett a szemeimben felcsillanó, újkeletű izgatottság, amivel a pultról felmarkoltam a hosszú pengéjű, jéghideg élű konyhakést.
A zöldségek jelenléte nem túlságosan keltette fel érdeklődésemet. Így míg Rhys jól haladt a hús előkészítésével, én prezentáltam neki a kocsmákban rám ragadt technikát, amivel szétfeszített ujjaim közé böktem a kés hegyével. És ment gyorsabban is. Majd anélkül, hogy néztem volna.
Vigyorogva vártam az elismerést az oldalamon dolgozótól.
– Mondd, hogy király vagyok… add a kezed, a tiéden is kipróbálom.
Ha hagyta, magam elé húztam egyik kezét, s a markomba szorított éles tárgyon aprókat emelve, végével lesújtottam a vágódeszka hibátlan felületére. Most szúrd át a kezét… szegezd oda, gyerünk, tedd meg. Állítsd bele a kést. Tedd meg!
Görcsösen rándult össze a gyomrom. Bensőm sugallata elbizonytalanított. Mire fel szórakoztam körülötte úgy, mintha jól érezném magam? Hiszen bezárt… minden érvem ellene szólt. Mennem kellett. Mennem.
A felgyülemlett agressziót le kellett küzdenem. A kezemhez legközelebb eső padlizsán viaszos héján áthatolva, annak húsába állítottam a pengét. Elhibáztam? Attól függ, honnan néztük.
– Ha már így kérdezed… bármelyikükkel szívesen találkoznék. Esetleg mind a kettőjükkel. Azt nem lehet? Shane-t és Jamie-t is elhozhatnád nekem… mi az neked? Egy ember helyett kettőt ellopni? – a múlt sérelme kicsengett a szavakból. De nem engedtem eluralkodni elmém felett. – Ők a legjobb barátaim. Jamie-vel soha nem volt közöttünk semmi. Őszintén barátok vagyunk. Egy kívülállónak megtévesztő lehet, mert elég szoros a viszonyunk. Mi mégis inkább úgy szeretjük egymást, mint a testvérek. Képtelen lennék olyan kapcsolatba kerülni vele, mint veled. És ez a legjobb az egészben. Mert nem cseszhetünk el azzal semmit, hogy lefekszünk, majd összeveszünk és elhagyjuk egymást. Nem bírnám ki, ha nem lenne és ő sem bírná nélkülem. Talán mikor majd őt is az őrületbe kergették a nők és engem is a pasik, akkor majd együtt vonulunk be az öregek otthonába, hogy terrorizáljuk a személyzetet… ő a legjobb barát a világon. Ő nekem olyan, mint neked Becks, oké? Ti se szexeltek. Mi sem. Sörözünk, kibeszéljük a hálószobatitkainkat, beleeszünk egymás kajájába, megbízunk a másikban és a többi… hullát még nem ástunk el együtt. De majd egyszer talán bepótoljuk – magam is jót mulattam a hasonlaton. – Shane-nel szinte teljesen ugyanígy állunk egymáshoz. Egyszer volt egy ostoba megbotlásunk. Vele lefeküdtem. De azóta ezt hála a jó égnek megbeszéltük, és megmaradtunk a barátság keretei között. Mert őt sem tudnám elveszíteni. Annyira nem volt jó vele a szex, hogy visszavágyjak az ágyába és kockára tegyem azt a rengeteg időt, amit magunk mögött tudhatunk. Hiányozna… mint barát. Egyikük sem kakaskodna veled a felségterületeden, ha esetleg erre voltál kíváncsi. Nem cserélnélek le egyikükre sem a gyors kufircokban.
Többször is ledöftem a szerencsétlen padlizsánt. Illett volna már megpucolnom, de legalább bocsánatot kérnem tőle, amiért rajta fenem majd késemet, s ő lesz tudatlanságom első delikvense.
– Hogy kell ezt csinálni? És hogy fogjam?
Nem akart ez sehogy kézre esni. De az udvarról érkező autómorajlás ellehetetlenítette koncentrációmat, inkább azért nyújtogattam nyakam, hogy átlássak a férfi válla felett, s rájöhessek, megérzésem helyes-e.
– Csak nem jött Becks? Egy napot sem bír ki nélküled? Haha! Még jobb… lehet miattam jött.
Nem gondoltam komolyan, de jól esett ezzel ugratni a szorgos konyhatündért oldalamon.

after all that we've been through

░░░░░░░░░░░

Halogattuk, megtagadtuk, majd ha fel is vetődött, addig gyötörtük az elmét, míg latba vetve az egyszer bekövetkező törvényszerűséget, engedett a makrancosan elmart spontaneitásnak a pillanatból, s belefeledkezve elsóhajtotta a színtiszta lemondást. Ajkak közül tört ki a szó. Súlyos rabláncok kötötték egy másvilághoz, a sötét paradicsomhoz. Ebben élt. Ennek élt. Lelkét adta, hogy megfoganhasson a keserűségben, porrá hamvadjon az elmúlással.
Mennyire is gyűlöltük mondani, s kézzelfoghatónak tekinteni.
Mert az utolsó volt.
Egy pillantás, mit végtére is, de elsütöttünk. Egy szó, amit hitetlenkedő szenvtelenséggel belesuttogtunk a kimért várakozásba, mielőtt az megesett volna varázslatosan törékeny lenni. Megérintettük, mert arra akartunk emlékezni. Megcsókoltuk, mert annak volt legintenzívebb mézédes íze. Nevettettük, hogy auditív orgazmusként élhessük meg jókedvét, megcselekedtük, hogy megkövetelhessük tőle is az ismerőt, de búcsúzásra hivatott mozdulatokat.
Mikor azt mondtuk utolsó, dacos letargiának sövénykerítését átküzdenünk magunkat, hogy visszajussunk az örök optimizmushoz. Nem szerettük kinevezni a csókot, a pillanatot, az érintést, az ébredést, a kávét, a napsütést, a csillagtalan éjszakát, a csapból csepegő cseppjét az ivóvíznek, hogy az elégikus elválásnak martalékául adjuk át, s közben azt mondjuk rá, ez volt az utolsó.
Többé nem számított. Értelmét vesztette a küzdelem a szavak és helytelen, letargiába taszító megfogalmazásokkal szemben.
Törékeny testem úgy vájta a hideg levegőt, mint ahogy felengedett vajban süllyedt el a kés hideg pengéje. A körülöttem munkáló fizikai erők egyre mélyebbre taszítottak. Egyre zártam a távolságot a heves folyású folyó felszíne és mellkasom között.
Ez volt az utolsó, hogy rá gondolhattam. Ez volt az utolsó, hogy tüdőmet tiszta levegővel tölthettem meg. Még egyszer gondoltam, majd a vele töltött idő rövid másodpercekbe zsúfolt pillanatképei elmállottak. Utoljára magam előtt láttam.
Majd testemet hideg víznyelvek szorították magukhoz. Ezernyi tűt mártottak szerte bőrömbe, míg az izmok bénultan össze nem rándultak, hogy aztán végleg elernyedjenek.
Utoljára lehunytam szemeimet, s még egyszer belemosolyogtam a tudatos valóságba, honnan átjutottam a túlpartra.
Minden félelme szívemnek beigazolódott.
Senki nem várt ott rám.

Minden azzal kezdődött, hogy Rhys ölelése elfogyott. Karja lecsúszott két karcsú oldalam mentén, már nem ringatott mámorító közelségében hízelgésével. Léptei elhaltak, a konyha köve már csak vágyakozott a férfi súlya után, ő maga a bejárati ajtó előtt állt.
A padlizsánok ismételten elveszítették érdeklődésemet. Még a kés is a padlóra csúszott kezemből, ahogy láttam a férfit visszafelé tartani. Másodpercek teltek el csupán, de oldalakon keresztül sem magyarázható folyamat zajlott le a bordák ketrece mögött. Szívem először kihagyott egy dobbanást, ahogy láttam, hogy a fesztelen test hogyan szívja meg magát rideg közönnyel. Teste mellett lógó kezei közül balja arcáig szaladt. Megdörgölte a háromnapos borostába öntött markáns vonalú állát, elfedte szájának peremét, s a dühtől viszkető orrcimpájába is belekapott. Csak oldalról figyelhettem. De a hirtelen ötlettelenségtől eltompult férfi gondterhelt eszmefuttatásából kifacsart verejtékének szaga idáig bűzlött. Vállát hátra csapta. Arcáról eltűnt a játékos jókedv, s amint beérte testemet, kézen ragadott. Még semmi nem ért véget. Minden csak ott kezdődött el.
Kérdéseimet fel sem tettem. Féltő elutasítása válaszra sem méltatott volna. S az egyetlen, aminek jelleme bennem nem volt elég konok, az a szófogadás volt maga. Lassan, de megtanultam beszélni kettőnk nyelvén, s némán tudomására juttatni megértésemet.
Hiába rángatott, hiába mordultam rám dühödten, leblokkolva a külvilág csalafintaságától, egyetlen pillanatig sem hitetgettem magam naivan, hogy az én cselekedeteim rántották ki a tartó pillért, amitől ez a férfi másodpercekkel ezelőtt még pont annyira átlagos volt, mint én magam.
Valami történt. S az a valami nem lehetett más, mint maga a maffia, minek ereje előttem még nem öltötte fel igaz méreteit. A rendőrség hajhászta, s örömtáncot jártak, ha halovány nyomra bukkantak velük kapcsolatban. Mohón vélték, hogy jobbak lehettek. Nem az ejtett kétségbe, hogy az igazságszolgáltatás felkészületlensége miatt még mindig ott jártak-keltek az átlagosan napjukat tengető társadalom között. Sokkal inkább, hogy félt. Ő, aki a kezemet szorította nem mondta, de rettegett.  Féltésétől megizzadt ujjaival enyémek is egybefolytak. Minden bizalmamat belé vetettem. Nem a hetek óta húzódó rabságom egyetlen kapcsolataként a külvilággal hittem benne, hanem mint a férfiben, aki már többször is bizonyította, hogy az életét adtam volna érte.
A lépcsőn haladtunk lefelé. Megtört a jég, hiszen akkor nem dacoltam, s nem nehezítettem munkáját. Tudtam, hogy mennem kellett. Védenem kellett magamat, de legfőképpen őt. Ahogy a nagy sietségben hátratekintett rám, két sötétbe boruló íriszéből jól kiolvasható tények láttak napvilágot. Bajban voltunk.
Pillantásunk összevillant. Annyi kérdésem volt, hogy egyet sem tettem fel, csak hátam mögött elmaradó kezemet a szembe áramló légben előrehúztam, hogy azzal is ráfoghassak a vékony szőrszálak fedte alkarjára.
Rábíztam az életemet. Ezelőtt sokszor nem kaptam meg a választás jogát, most mégis saját akaratomból, felszegett állal, őszinte egyetértéssel reménykedőn adtam át magam erejének és döntéseinek. Mellette lehettem csak biztonságban.
Nem akartam olyan apróságok miatt lassításra kérni, minthogy éles fájdalom nyilallt sérült bokámba, netán talpam csúszkált a parkettán a megbomlott fásli végett. Mindvégig tartottam vele a lépést, ajkamat harapva fojtottam el a fájdalomtól megrészegült nyögést, amit az elviselhetetlen fizikai kín lefolyása váltott ki belőlem.
Egy mérlegre sem illett volna életünk súlya és bokám sérülése. Tennem kellett azért, hogy még mindig lássa bennem a nőt, akinek a mindene az élete, aki bármit megtenne a szabadulásáért, aki még nem égett ki, s az utolsókig harcol önmagáért. Ez a nő már nem csak önmagáért vívott csatát. Érte is.
Rhys, hogy mondjam el?
Segíts megértetnem veled ezt.

Ahogy beszélni kezdett, beigazolódott feltételezésem. S talán képtelen lettem volna a legrosszabbat feltételezni helyzetünkről, ezért nem is kérdeztem meg, hogy ez mit jelent jelen pillanatban kettőnknek. Alámerültem a bódult momentumnak, s elködösödött tudattal követtem nyomon a férfi szavait. Nem akartam, hogy igazzá váljon. Nem akartam, hogy ez kettőnkkel történjen.
– Miért csak én? Miért csak én megyek?
Küszködve leltem rá a hangomhoz visszavezető útra, s közben tovább szorítottam ujjaim között Rhys tenyerét. Nem voltam hajlandó elengedni, noha jól tudtam, hogy ezzel magamtól vonom el az időt. Kapaszkodtam belé, indulni vágyó testét minduntalan visszahúztam. Nem hagyhatott ott. Hiába kínálta fel a lehetőséget, hogy elengedd, láthatatlan kötelék láncolt a férfi mellé. Képtelen voltam akár csak egyetlen lépést is tenni, mely távolabb vitt volna tőle. Velem kellett lennie, hogy jól legyek. Hogy el akarjak menni.
Megelőztem a mobiltelefonját, mielőtt még az fontosabbnak bizonyulhatott volna nálam, két kezem közé vettem a férfi arcát. Arcéleire simított tenyereimmel húztam őt lejjebb, hogy még egy csókot emeljek el ajkairól. Megtántorodva az izgatott reszketéstől mellkasának estem, de szinte azonnal korrigáltam az egyensúlyvesztett mozgást, s eltolva magam a férfitől, többé nem néztem hátra.
Az ajtón túlról érkező világosságot hamar vaksötét váltotta fel. S hogy a menekülésre szánt ajtót nem tévesztettem el, csak azért történhetett, mert már előzetesen kilincsére helyeztem kezemet. Míg Rhys felért az emeletre, s én hallottam ütemesen haladó lépteit, csak álltam egy helyben, szabad kezem ujjbegyeivel csók-meleg ajkaimat. Indulnom kellett. Nem várhattam rá, hogy visszajön.
Csak most fogadjak szót… csak most tegyem azt, ami jó nekem.

A kintről érkező fegyver eldördülése azonban megakasztott az izmok erőfitogtatásában. Lábam földbe gyökeredzett, légvételem elhalt, s a megilletődöttségtől szívem is megtorpant szüntelen munkájában. Légszomj gyötört, szemhéjaimat hatalmas könnyek tették kényelmetlenné. Belepislogtam a vaksötétbe. Nem ment. Hogy hagyhattam volna itt? Megölik. Nem tehetik.
Parancsa azonban még élénken élt bennem. Nem engedtem el a testhőmérsékletemet átvett rezet. Szorítottam. Mennem kellett. Ő így akarta. S nem tarthatott vissza sérült nyögése, vagy a tudat, hogy ő volt, akinek nehézkes valója visszagurult a lépcsőtetőről, s neki feszült kapkodó légvételtől ziháló háta az ajtólap elé húzott szekrénynek. Ő volt. Megsérült. Semmit nem tehettem. Mennem kellett.
Eltűnni innen. Menteni magam.
A sötétben összerándult testem, amint szigorú arckifejezése felvillant a sötét helyiségben. Nyikkannom se szabadott volna, ehelyett rettegve tőle, hogy elveszítem, akit végre megszerettem, ijedt sikítás csúszott át ajkaimon.
Nem számított, hogy hátam mögött az ajtót bezáratlanul hagytam. Kapkodva rohantam végig a fapadlón, a durva kővel falazott folyosó oldalának simulva. Nem számított az orromat facsaró penész jellegzetes csípő szaga, vagy a pókháló, mely rám ragadt az áporodott, nedves helyiségben. A levegőből csavarni lehetett volna a vizet. Hirtelen légvételeim elnehezítették tüdőmet. Hazugság lett volna azzal kérkedni, hogy a környezeti hatások viseltek meg. Egy gyenge nő voltam, aki ma levetette büszkeségét, érzett és szeretett, s most percek elteltével az elválást követően kis híján belepusztult a hiányba. Ezt tette velem. S amint nyekeregve feltárult előttem a külvilág friss levegője, mohón kaptam bele. Mind kellett ott és akkor azonnal. Nem tudtam várni. Arra azonban nem figyeltem, hogy az elszáradt zsanérok nyervogásával másokat is megzavarok.
Időt sem hagytak rá, hogy újra élvezzem a groteszk szabadság ízét számban. Az udvaron az avart rugdosó talpig feketébe öntött maffiatagok kiemelték sötét farmerjukból kézifegyverüket, markukban megtámasztották, majd lőttek. Nem céloztak.
Hangosan süvítő töltények száguldottak el mellettem. Ettől akart megvédeni. A rám telepedett pokoltól, aminek nem lehetett nemet mondani. A maffia aljas berkei mélyebb és ocsmányabb mocsárba süllyedtek, mint azt a férfitől valaha láthattam volna.
Visszataszító arcú férfiak gusztáltak a távolból, hőbörögtek, elővigyázatlanul emeltek egymásra kezet, napraforgó pirított magjának csíkozott zebra-héját prüszkölték cipőjükre. Lomhán jártak, hajuk zsíros tincsei második réteg sapkaként védték fejtetőjüket. S én azt hittem, hogy minden, ami rossz ezen a világon, ami gusztustalan és visszataszító, az ott rejtezett Rhys Higgsben. De ő? Talán már az első perctől kezdve szerelmesen cirógatott nem csak tetteivel, de higiénikus és kulturált kinézetével is. Sosem lőtt rám. Egyszer sem.
Kezdőként nyüszítettem, ahogy sérült lábammal igyekeztem tartani a sietős tempót a célpontnak kijelölt tűlevelű erő sűrűjébe. Az aljnövényzet gyérsége azonban eltántorított. A méregzöld levélszoknyás lakók között könnyedén megtalálhattak volna. Nem néztem hátra. Felajzott teljesítési kényszerük ott porzott nyomomban. Nem menekülhettem innen. Hogyan juthattam volna el élve a városig, ahol segítséget hívva életet menthetek? Nem csak a magamét, Rhysét is. A férfiét, aki talán meghalt odabent. Akit már soha többé nem fogok látni. Személye nélkül nem lesz, aki mellett a biztonság szó beigazolttá válik.
„Erre ment!” Ordították többen a ház elöl, s mutogatásukhoz heves lábtempó társult. Ott voltak. Méterekre. Átküzdöttem magam a lanyha vizű tó egy sekélyes részén a moszat nyálkájával összekent köveken, csupán a parton csúsztam meg. Sérült lábam nem engedelmeskedett. Visszacsúszott a hideg álló vízbe. A nedvesség teljesen lerágta róla a fásli porladó anyagát. Nem tartotta már semmi bokámat. Óriási fájdalmak között kellett tovább küzdenem testemet. De nem ment.
Ahogy a sírás átvette felettem a hatalmat, még gyengébbnek éreztem magam. Nehéz volt lábaimra koncentrálni és a méterekre, mik még háta voltak a tűlevelű erdőből.
Érzéketlenné vált talpaim bársonyos bőrének nem számított a fenyőtüske, a szúrós gallyak roppanása. A fizikai fájdalom elkorcsosult a lelki teher mellett. Magamon kellett viselnem egy másik ember életének terhét. Miatta élhettem. Miatta kellett bizonyítanom és életben maradnom.
Ha neki nem adtam meg az esélyt az eltelt idő alatt, hogy megöljön, akkor soha senki másnak nem fogom. Senki nem veheti el tőlem, amit ő adott nekem. Senki!
Újabb adrenalin löket söpört végig csontos porcikáimon. Erre volt szükségem, hogy tovább rohanjak, ne álljak meg méterenként levegőt venni. Mit számított a szúró bordaközi fájdalom? Csak az elmém művelte ezt velem. El fog múlni, el kell múlnia.

Kiértem a zöld övezetből. Hátam mögé került az égbe törő fák együttese, s már csak álom volt és emlékezetem élő emléke, hogy valahol ezek mögött a fenyvesek mögött rejtezik a ház, ahol megtanított szeretni egy férfi. Itt voltam boldog igazán, ahogy nők dalolnak és férfiak hallgatnak róla.
De nem hallhattam itt meg.
A nap melegétől felhevült bitument érte talpam. A hideg felületet égette a meleg beton, de ez sem vonta el figyelmemet. Talán ez a híd kellett, hogy megszakadjon ezzel az elfajzott világgal a kapcsolatom, hogy visszatérjek a társadalomba, s csak álom legyen, mit epizódként kitépett az életemből a sötét oldal.
Nyolcvan méter feszített távolság állt előttem. Már csak nyolcvan. Harmincon túl voltam. De ez mit sem számított, mikor a hátam mögül felhangzott az emberi zúgolódás és a sötét telepjárók kíméletlen motorhangja. Közeledtek. Magatehetetlenül álltam szembe a technika gyilkolásra kész vívmányaival. Az út nem volt többé biztonságos, az erdőből újratöltött kézifegyverek dördültek el. Mint az utolsó vad vadászidény idején, kinek fejére a legnívósabb vigaszdíjat tűzték ki fejére, úgy vadászott rám több mint húsz férfi, egy célt hajtva.
Nem halhattam meg. Nem! – egyre üvöltött a hang a fejemben. Az idegek megmakacsolták magukat, nem gondoltak, nem munkáltak. Végtagjaim maguktól indultak még meg utoljára, a végső erővel, mit a belső motiváció minden elszenvedett abúzus ellenére még megadott nekem. Még egyszer. Utoljára.
Utoljára éreztem a fájdalmat a híd peremén átmászva, ahogy kapaszkodó karom, mi visszatartott a több emeletnyi zuhanástól golyót kapott a távolból. Hónom alá fúródott a golyó. Átszaggatta a mentazöld pamutot, vért fakasztott, megadta az utolsó lökést.
Testem önkéntelenül zuhant. Nem volt többi mibe kapaszkodni.
Emlékszel, olvasó? Minden itt kezdődött. S most ért véget.


Itt volt az ideje, hogy a köpcös, negyvenes éveinek idusán járó Fred Kerr, vagy ahogyan társaságban emlegették külleméhez meghasonlott, ápolatlan, aranyfogú társai, Piszkos Fred revánsot vegyen a maffia aranykezű doktorán, a szégyentelen és mindenben önérzetes önbizalomhiánya felett álló valóján. Gyűlölte. A sikeréért, a hódításaiért, de még az állandóan katonás szigorral befésült szőkésbarna üstöke miatt is. Évek óta érezte az antipátia belülről mardosó mérgét. S most itt volt az alkalom, hogy mindezért, na meg az utolsó keresztbetett szalmaszálért bosszút álljon. Még, hogy színvak? Még, hogy rosszul látott a kórház alagsorában kialakított parkolóház félhomályos terében? Hogy nem tudta bizonyítani?
Megalázkodott felettese előtt. Térdre kényszerítette egy életet mentő hazugság. Meghunyászkodásra kényszerítették, melynek emléke tőrt döfött a férfi büszkeségébe. Kinek ne fájna, ha hülyének nézik, nem igaz?
Piszkos Fred előtt két társa törte át az otthon ajtaját, akik az ajtóban celeb-vigyort villantó Rhys Higgs két felkarjának esve a földre taszították az amúgy másfél fejjel föléjük magasodó sebészt.
Sebész? – gondolta magában Fred, s a cigaretta hiányában szopogatott fogpiszkáló elcsócsált végét illemtudás nélkül a földre köpte. A durva érintés alatt, mit deformált és aszimmetrikus pofájára mért, megvastagodott borosta sercegett. Nem marad ebből szar se, az utolsó vacsorájáról csak álmodhat a patkány, majd a föld alatt. A húga és az anyja közé szorulva. Na ott, a farkától megfosztott szemétládának gerincébe ő maga fogja beleállítani a megélezett ásó végét, hogy érezze, milyen érzés töltötte el őt, Piszkos Fredet, mikor a férfi maga mögé utasította őt.
Minden társa felnéz majd rá – hencegett magában. Gyűlölték a szervkereskedelem láncszereplőjét, akinek mindene megvolt. A fizetése magasan verte a végrehajtókért. Jobbnál jobb nőkre futotta, nem tablettás borra, márkás whiskyre!
Elmondhatatlanul gyűlölte.
– Mi basszuk meg, Higgs? Azt te már jóval korábban megtetted. Hol a nő? Hallottad, amit kérdeztem? Hol a nő? Vagy el sem rejtetted? Áh, fekszik a hálószobádban, heh? Az ágynemű között? Bekötözted a szemét? Mit szólnál, ha a srácokkal végigmennénk rajta mind, heh? Fájna, hogy utána felmosó rongynak se lenne jó az a mocskos tyúk? Szóljál, mert menten megbarátkoztatom a szájnyílásodat ezzel a Barettával!
Csak a szája volt nagy, még hozzá sem ért. Minden reménye a maroklőfegyverben nyugodott. Centikről eltalálja? Muszáj lesz, nem maradhat szégyenben. Ő ma lelövi Rhys Higgst. Véget vet az örökös parancsolgatásának, a sznobizmusának. És eltemeti. A saját két kezével hántolja el a hátsókertben.