Gareth & Kaya

Közel egy hónap…ennyi telt el azóta, hogy valamit magam mögött hagytam, valamit feladtam amit soha nem lett volna tán szabad, hiszen én dönthetnék, az én életem, hiszen eddig is úgy éltem ahogyan akartam. De nem voltam hozzá elég erős, elég bátor, vagy egyik sem igazából a végeredmény szempontjából azt hiszem mellékes is a dolog. Három éve éltem a városban ennyi ideje hagytam magam mögött tejfehér őszi ködben úszó hazámat, hogy valahol máshol és valaki más mellett találjam meg a szerencsémet. Eddig sem a csendes és visszafogott életvitelemről voltam híres, és azt gondoltam, hogy talán még jót is teszek a családomnak azzal, ha elmegyek és nem kell a botrányaimat kimagyarázni az otthoni sajtóban. Hogy mindez csak arra volt jó, hogy az apám mindeközben nyugodtan szervezze tovább az életemet, mintha csak egy kis időre az udvarra kiengedett gyerek lennék, akit majd a kellő időben visszahívhatnak…nos erről fogalmam sem volt. De nem csak nekem, hanem anyámnak, sőt nagyanyámnak sem, pedig az idős közel nyolcvankét esztendős Larrabee grófnő, családunk ősi matrónája aztán szinte mindenről tudott.  Erről ő sem. Hogy végül apám egy reggelen bejelenti, hogy elég volt az ausztráliai vakációmból, elég volt a léha és sehova nem vezető életmódomból, megkaptam az ukázt: haza kell térnem, meg kell jelennem őfelsége előtt egy kötelező audencián, számot kell adnom eddigi tevékenységemről és mindarról mit is csináltam pontosan ezekben az időkben, majd atyám és a családom akarata szerint végre meg kell állapodnom ahogyan az én koromban ezt illik. Nem is tudom, hogy az első gondolatom a dühkitörésen kívül mi volt még. Csalódottság, elkeseredettség, vádaskodás mindenkivel szemben, aki nem szólt nekem erről időben. Armand talán megpróbált figyelmeztetni, hogy előbb vagy utóbb ez lesz, de csökönyös és öntelt szamárként nem voltam hajlandó erről tudomást venni, hovatovább sértőnek éreztem magamra nézve. Néhány tányér, értéktelenebb porcelán készlet, és a kertem egy része bánta a haragomat, amely egy teljes napig tombolt. Menedékbe űzve a házam mindhárom tagját akik a személyzet voltak: Conchita a filippi bejárónő és szakácsné, Henry a komornyik és Keagen a sofőröm és testőröm, gyakorta az árnyékomként funkcionáló óriás vörös férfi. Én élni akartam választási lehetőséget magamnak, az újonnan megismert érzést, ami egy egy egyszerű férfihoz kötött szinte megmásíthatatlanul, akiért küzdöttem, akit meg akartam menteni…az nem lehet, hogy nem tehetem, hogy elválasztanak, hogy döntés elé állítanak. Úgy éreztem magam, hogy menten ketté roppanok, nem vagyok képes kétfelé szakadni, és az agyam, a józan eszem haza felé irányított volna, de a szívem marasztalt volna. Vissza abba az egyszerű otthonba, a medencével, a két kutyával a rémes rózsaszín férfi ingekkel és mindennel amit jelentett….de nem volt már választásom, mert a szív gyengévé tesz, az ész az erősebb, nálam mindig is az volt. Két olyan világ, amely soha nem tartozott össze egy idő után távolodni kezdene, és olyan messze úszna egymástól, mint a sápatag fényben megolvasztott jégtáblák. A kertemben a virágok kókadtan meredtek az ég felé, a kora reggeli napfényben még siralmasabb volt a látvány amit két hete leműveltem velük, és azóta sem volt még erőm rendbe hozni őket. Egy ideje csak árnyéka vagyok önmagamnak, egy ideje visszazárkóztam az elefántcsont toronyba. Azt a Kayát akarjátok vissza aki voltam, aki képes volt lenézni a világra gőgössége teljes tudatában? Végül mégis győz az ész érv az érzelmek felett, végül  mégsem bizonyult olyan erősnek az egész, hogy maradjak, hogy visszatérjek a kis házba, így aztán megfordultam és vissza se néztem, pont azt tettem amit nem akartam tenni. Áruló voltam, a saját magam és az ő árulója. Soha többé nem tudok felülni a GrapeTears-re úgy, hogy ne ő jusson eszembe. El kell adnom….meg kell tőle válnom. De akármi is történik nem akarok innen elmenni. Itt boldog voltam, ez a város megadott nekem mindent amire igazán szükségem volt, mindent…ahol igazán én lehettem. Kinyíltam akár a virág, akár a virágjaim, és össze is törtem akárcsak ők. Nem voltam képes egy olyan döntést meghozni ami megváltoztatta volna az életem, nem voltam képes egyszer az életben hallgatni a szívemre az eszem helyett. Nagyanyám azt mondta, hogy a döntés jó volt, talán csak megspórolhattam volna magamnak az egészet ha soha nem hagyom el Londont. Igen minden bizonnyal, de akkor azzal kizártam volna azt a sok jót is amit kaptam azóta. Más lettem, és bármennyire is visszavedlek az arisztokrata kisasszonnyá, olyan már mint voltam nem leszek ott lesz rajtam az elmúlt idők lenyomata. Egy bélyeg, ami arról árulkodik mit éltem át, hogy milyen ember lehettem volna, talán még mindig vagyok, de nem engedem többé senkinek, hogy meglássa, nem engedem senkinek, hogy a lelkem mögé lásson, hogy megtudja milyen is vagyok. Végül aztán megadtam magam, végül aztán annyira sikerült rendbe szednem három hét alatt magam, és annyira az egész környezetemet, hogy megint csillogó legyen, és a fények mögött senki nem láthatta, hogy a csillogó gyémántok között könny is csillant. Mire nem jó a ragyogás, igaz? Elrejti a bánatot is. Elkápráztat annyira, hogy már észre sem veszed. Maradt már három napom, mielőtt apám szerint megérkezik a látogatóm, hogy hazavigyen. Minden porcikám tiltakozott ellene, nem akartam, hogy itt legyen a házamban, itt legyen az életemben, itt legyen körülöttem, hogy itt hordozza magával annak az árnyékát ami vár majd rám. Itt nem teheti, ez az én nyugalom szigetem, az egyetlen ami még megmaradt nekem, az enyém és senki másé. Önzőn és mohón védelmezni akartam, akár a közelgő vihar felhők elől a világot. De gyenge vagyok, a széllel a könnyed kis gyertyaláng mondd ugyan hogyan dacolhatna? Megadtam magam végül, és a mai napon már éreztem, hogy hiába hoztam rendbe a kertemet, hiába mosolyognak a gyönyörű rózsák, leanderek, hortenziák színes kis bóbita virágaikkal bólogatva a szélben, én nem vagyok olyan mint ők, csak külsőleg. Tökéletesen rendbe szedtem magam, de belül üvöltök az egész ellen. Ő sem akarja én sem akarom, miért teszünk olyan dolgokat amit igazából egyikünk sem akar? Majd megszeretem…mondja anyám, és már replikázom is rá, hogy soha az életbe nem fogom szeretni, mást szeretek miért nem fogadják el? Nagyanyám pedig a megszokott rekedtes nyugalmával válaszol a vonal túloldaláról, hogy a szerelem gyengévé tesz, kiveszi az összes erőnket, a szerelem olyan lesz mint valami Achilles sarok, amelyen át támadhatóvá válunk…a szerelem fájdalmas, és nem örömmel teli, a szerelem vak és hiszékeny….és aki szerelmes előbb vagy utóbb elbukik. De senki nem kérdezi tőlem, hogy el akarok bukni, ezt akarom, erre vágyom, ez az amire szükségem van? Nem kérdezi senki, mert senkit nem érdekel…így aztán azt hiszem engem sem fog. Olyanná válok mint anyám a helyes kis kontyával, meg a beesett arcával, a mattul csillogó egykor gyönyörű kék szemeivel, amelyben ott van a megalázott és meggyötört asszony minden ismérve. De én nem leszek ilyen, engem soha az életbe nem fog senki így megtörni. Anyám gyenge asszony…én viszont Larrabee is vagyok, makacs és kellően önérzetes ahhoz, hogy ebből a csatából is győztesen kerüljek ki. Így aztán végül a mai napra, amikor jegyesem érkezését vártuk már olyan voltam mintha mi sem történt volna. Kívülről. A belső csatáimat én fogom megvívni, de oda már nem jöhet be. Az életemet elfoglalhatja de semmi többet, és csak bízni tudtam abban, hogy nem is ez a célja. Anya szerint ritka hűvös ember…mint egy gyönyörű gránitszobor…én inkább úgy éreztem mint egy gránithegy, amely elém magasodik, és nem enged tovább lépnem. Külsőleg ismertem, hiszen nem egy eseményen összefutottam vele, az anyja ritka nagy bolondja volt a giccsesebbnél giccsesebb báloknak, ahova a jólneveltség keretein belül mi is elmentünk, de Gareth és én nem igazán beszéltünk egymással soha. Jóképű, jó kiállású és szigorú tekintetű férfi volt, akinek inkább hasonlított a más esetben simogatóan barna  pillantása egy hüllőére, semmint olyanéra aki meg tudott volna fogni vele. Megrémisztett semmint vonzott volna, éppen ezért azt hiszem nem boldogított a tudat, hogy ő az akihez apám szerint hozzá kellene mennem, mert a két család remek dolgokra lenne képes együtt. Az biztos, csak éppen mi nem tudom mihez fogunk kezdeni egymással. Én aki nemrégiben még úgy gondoltam Alessára a kuzinomra mint aki eladta a lelkét az ördögnek, én ugyanezt teszem éppen azzal, hogy végül igent mondtam apámnak és Garethnek is. Én ostoba, ha egykori önmagamra hallgatnék aki felteszi a kérdést, megér ez ennyit? A válasz nem, semmi nem ér meg annyit, hogy feladjuk érte az álmainkat mégis vagyunk akik megteszi ezt. Mint ahogyan most én is. Gareth a kora délutáni géppel érkezik, úgyhogy Keagent küldtem ki érte a bogárfekete Bentleyvel, hogy elhozza őt is a csomagjait, és ha esetleg személyzet, vagy testőr érkezik vele, akkor azokat is. Én magam pedig rendelkeztem a délutáni teáról Conchitánál, a legnagyobb meglepetések közepette fogadta ezt, hiszen egy ideje már nem volt ilyesmi szokás nálunk, csak ha vendég érkezett. A világos hallban fogom fogadni ha megérkezik, így rendelkeztem és arról is, hogy addig senki ne zavarjon. Zenére vágytam, valamire ami eltereli a gondolataimat. Az óra halkan kattogott a sarokban, szinte hallottam ahogyan a percek visítva vánszorognak tova. Az ablaknál álltam és kifelé bámultam, az óriási kerten túl elterülő végtelen óceánra miközben a szalont betöltötte Mozart Varázsfuvolájának keserűbús hangja. Az opera megnyugtat, és minden olyan fájdalmat mélyre temet amit mi magunk nem voltunk képesek megtenni. Karbafont kézzel álltam és a vízre gondoltam, a hullámokra, hogy mennyire szerettem volna túlmenni rajtuk, utazni, világot látni, megmenteni valakit, megmutatni és a lábai elé teríteni az egész világot. Mintha nem is én lettem volna. Talán igaza van nagyanyámnak. A szerelem gyengévé és kiszolgáltatottá tesz…és fáj…semmi nem tud úgy fájni mint ez. Vártam, hogy megérkezzen….vártam? Nem nem ez a legjobb szó. Beletörődtem abba, hogy jönni fog. Az a férfi akinek simogató barna szemei vannak, de üres lelke.

••©

Gareth & Kaya

Nem tudom meddig álhattam ott mozdulatlanul, a gondolataim közé temetkezve, csak azt tudtam, hogy másképp most képtelen vagyok kitölteni a várakozás perceit. Apám utasítása ebben a kérdésben világos és egyértelmű volt: csomagoljak össze és a következő járattal indulunk vissza, a többit majd Armand elintézi. Én azonban egy dologban biztos voltam. Az életem felett egy részben már rendelkeztek, de, hogy az eljegyzésig hátralévő időt miképpen fogom eltölteni az még jár nekem. Anyával tegnap éjjel hosszasan beszélgettem skype-on. A nagymama is ott volt, aki először csodálkozott ezen a fajta technikán, ami neki az újdonság erejével hatott, és anya nagyjából fél órán keresztül győzködte, hogy személyesebb így a beszélgetés mint telefonon, ám az idős grófnő nem volt hajlandó egy kis kézitáskának magyarázni (ez volt anyám notebookja). Végül nem sokkal később már kettejükhöz beszéltem. A hálószobám nyugalma most valahogyan szokatlanul idegesítő volt, az utóbbi időben egyébként is minden zavart, minden idegesítő volt, minden ami csak körülvett, a legkisebb apróságok is, szinte képesek voltak görcsbe rántani a gyomromat, és a legváratlanabb pillanatban menekültem el a kertem valamelyik olyan zugába, ahol az égvilágon nem kereshetett senki. A telefon nem érdekelt, ahogyan az sem, hogy Conchita éppen mit főzött, nem érdekelt, hogy megérkezett a mosodából az összes ruhám, hogy el kellene kezdenem csomagolni. Három napja aztán eldöntöttem, hogy nem megyek sehova. Az eljegyzést hivatalosan karácsonykor, nem sokkal a születésnapom után akarják bejelenteni, az esküvőt pedig májusra tűzték ki, engem meg sem kérdeztek egyik dátumról sem. Igaz nem is nagyon érdekelt, számomra nem fontos esemény. Én gondolatban egészen máshol jártam, és onnan soha senkinek nincs joga engem kirángatni. Ostoba és beletörődő gyáva ember vagyok, hát ennyire elgyengültem, tényleg ennyire megviseltek az érzéseim? Nagymama szerint rémesen festek, és ezzel én is tisztában voltam, mégis hogyan festenék több hetes sírógörcsöt követően, mégis hogy festenék több napos hisztérikus tombolást követően, amikor gyakorlatilag a teljes házon végigsepertem mint a szélvész? Szitkozódva és átkozódva, legfőképpen magamon, hogy miért olyan vonzó ez az élet, hogy miért nem vagyok képes lemondani a csillogásról, arról a világról, amelyben aranytálcán kínálják fel nekem a lehetőségeket, és amelynek az az ára, hogy feladjam önmagam? Csak kitartóan ráztam a fejem anyám egyre idegesítőbb kijelentését hallva, amikor arról magyarázott, hogy idővel megszeretem, hogy ő sem szerette apámat de az idő majd mindent megold. Ne jöjjön nekem ezzel a borzalmas és igazán felesleges közhellyel! Az idő egyáltalán nem old meg semmit, sőt még jobban összezavarja az embert, és teljesen felborít mindent az egész addigi életében. Akarjam kicsit megismerni! Nem akarom, nem akarom tudni ki ő, eleget tudok róla ahhoz, hogy inkább a pokolba kívánjam semmit az eljövendő évtizedekre magam mellett. De egy dologban már biztos vagyok: soha nem leszek olyan beletörődő mint az anyám, soha nem leszek az aki otthon ül, aki engedelmes, aki mindenben lesi a férje kívánságait. Azt akarta apám, hogy hozzámenjek Gareth Grantwood-hoz, de azt nem kérték tőlem, hogy szeressem és én nem is fogom, nem akarom. Anyám szerint ki kellene vernem a fejemből Nate-et, el kell fogadnom a döntést. Mégis hogyan fogadjam el az ő döntésüket, amikor még a sajátomat sem tudom? Ha lenne lehetőségem, akkor már most felhívnám apámat, hogy a pokolba az egésszel, nem megyek hozzá, mondjanak vissza mindent, tagadjanak ki már nem érdekel, és most azonnal futnék vissza hozzá, megbánva mindent, megbánva azt, hogy mégsem azt az életet választottam amit ő kínált, amiben igaz az lehetek aki vagyok. Megmutatta milyen vagyok valójában és ezért örökre hálás leszek neki, mert rádöbbentem, hogy van lelkem, hogy ott legbelül sokkal több dolog lakozik, semmint azt megpróbálták velem elhitetni. Hogy a hűvös grófkisasszony álcája mögött egy örök kislány lakozik, aki még nem felejtett el nevetni, aki képes az élet legapróbb dolgait is felszabadultan élvezni. Én ezt vágtam suta, vettem semmibe, mintha meg sem történt volna, majd visszahelyeztem az arcomra a törékeny maszkomat, és elhitettem magammal, hogy ennek nem volt jövője. Soha nem is lehetett volna mert a mi világunkban nincs ennek helye: sem érzelmeknek, sem annak, hogy önmagad légy. Én mégis tudom, hogy amikor egyedül vagyok, amikor senki nem lát, az a lány vagyok, aki képes volt bolondozni, és szívből nevetni, és akit senki más nem érdekelt, csak az, hogy érzi, szeretik, igazán. És ez még akkor is megérte ha most fáj, ha most annyira fáj, hogy úgy érzem képes lennék belepusztulni. De nem fogok, mert mindig is erősebb voltam mint amilyennek gondoltak, sokkal erősebb mint amilyennek talán a jövendőbeli férjem gondol. Feleséget akart, engem fog kapni, és ez nagy különbség. A szalonban lassan elhalkul a zene és a csend marad csak a nyomában, meg a bútorokból áradó szomorú visszhang. A ház előtti kanyargón  látom, ahogyan a Bentley befordul és azt hiszem most először tudatosul bennem, hogy ha ebbe most belekezdek akkor már nincs visszaút, akkor már nem tudok visszafordulni. Az utolsó menekülési útvonalat is elvágtam, amikor anyám és nagyanyám utolsó kérdésére, mely szerint biztos vagyok a döntésemben, én azt válaszoltam, hogy biztos. Nem akarok már semmi mást, csakhogy legyen végre vége, hogy legyek túl rajta, mintha csak egy rémálom lenne. Ami mások számára egy álomesküvő lenne,  gyönyörű és csillogó, az számomra mintha éppen a vesztőhelyre vinnének, hogy a pokolba száműzzenek. Egy élet, amelyben nincs választásom, amelyet mégis én választottam. Különös és furcsa kis játéka ez a sorsnak. Conchita sétál be a szalonba, hallom a puha koppanását a cipőjének, és megáll tőlem nem messze.
- Megjöttek, kisasszony...akarja, hogy...?-nem fejezi be a mondatot, de én csak a fejemet rázom. Nem, nem akarom, nem csomagolunk, ezt már megmondtam korábban, ahogyan azt is, hogy hagyjanak mindent úgy ahogyan van. Nem fogok vele visszamenni, noha erről neki fogalma sincs, mert apám minden bizonnyal nem közölte vele. Hát akkor itt az ideje, hogy megtudja. Feleslegesen fáradt volna? Mégis engem miért kellene érdekeljen? Nem én kértem, hogy értem jöjjön, még csak nem is akarták tudni én mit akarok. Lassan fordultam meg az ablaktól és néztem a lányra. Évekkel ezelőtt a személyzet egy tagjának láttam volna, egy olyan személynek akin átnézek, akit észre sem veszek. Most olyan valakinek, aki fontos volt a számomra, noha nem abban az értelemben ahogyan mások, hiszen a házvezetőnőm egyrészt egy filippi lány, másrészt mégiscsak az alkalmazottam. De ember volt. Az évek alatt amit itt töltöttem, a találkozások alatt, a helyeken ahol megfordultam megtanultam meglátni az embereket, megtanultam, hogy semmivel sem vagyok több náluk, csak a rangom az ami föléjük emel és a pénzem. De ha mindezeket nem számítjuk, akkor igazából nem különbözöm semmiben tőlük. Ahogyan éppen ez a lány mondta nekem egyszer: a születésünk pillanatában mindannyian egyformák vagyunk, egyformán csak a testünk és a lelkünk létezik. Az határozza meg kik leszünk végül, hogy hova érkezünk és mi vesz bennünket ezután körül. Mégis, ezt a lányt most jobban irigyeltem bárkinél. Irigyeltem a fiú miatt, akivel találkozgatott, akivel időnként moziba ment, vagy az általam kapott színházjegyekkel valamilyen szebb előadásra, akinek karácsonyra sálat kötött, noha itt nincs se hó, se hideg. Ez a lány ismerte mi a boldogság, én éppen egy hete adtam fel a lehetőségem erre.
-...vagy valamilyen zöld tea?- a szavainak vége rángat vissza a gondolataimból és egy darabig csak elgondolkodva állok ismét, majd sóhajtok egy mélyet. Hallom, ahogyan odakint az ajtó csapódik, nyekereg a léptek alatt a murva. Ideges lettem.
- Darjeeling...amit az esős napokon szoktunk, Conchita. Ahogyan hallom Anglia felől úgyis viharfelhők közelegnek, legyünk stílusosak. És tölts kérlek egy bourbont is. Szükségem lesz rá, azt hiszem.- láthatta rajtam, hogy szinte csak árnyéka vagyok önmagamnak. Halkan nyekkent a bejárati ajtó, léptek hangja egészen lassú, kimért, mögötte újabb cipők koppantak. A házvezetőnőm rám nézett majd bólintott és elindult, hogy a fehér szalonban felszolgálja a teát, és kitöltse nekem a bourbont. Egy ideje nem kérek bele semmiféle formára fagyasztott jeget, szigorúan törmeléket, közepes mennyiségűt. Az emlékeim közé akarok menekülni, minden egyes cselekedetemmel minden egyes újonnan felvett szokásommal. És nem érdekel ki mit szól hozzá. Amíg megadom apámnak azt amit akar a többihez semmi köze sem neki, de még a jövendőbeli férjemnek sem. Henry jött bejelenteni az érkezést, nem mintha ne hallottam volna már, hogy vonul végig az előteremen, az otthonomon, amihez az égvilágon semmi köze, és ha rajtam múlik nem is lesz. Egy kívánságom lehet, egy ajándék az eljegyzésemre, amit apám ígért számomra, és én ezt a házat választom majd. Senki nem veheti el tőlem, sem ezt sem Sydney.t sem azt az időt amit itt töltöttem, ahol emberré váltam egy elkényeztetett, saját kis tündérvilágában élő grófkisasszonyból. Megfordultam a hangja hallatán, és leengedtem a kezem. Nem léptem közelebb, csak egyszerűen és lassan végig mértem, többször egymás után, mintha egy szobrot szemrevételeznék. A végén pedig ránéztem és a köszöntés hallatán finoman biccentettem felé. Szigorúan az udvariasság keretein belül.
- Számodra is olyan kellemeset amilyet te kívánsz nekem....Kedvesem- a megszólításba annyi gúnyt és hűvösséget csempésztem bele amennyit csak tudtam. És természetesen a mondatból is érezhette, hogy bár külső hallgatóság számára ez mérhetetlenül udvariasan hangzott, de mindketten tudtuk, hogy mindent kívánunk a másiknak jelen pillanatban csak kellemes dolgokat nem.
- Igen elkészültem.- bólintottam, azt azonban nem tettem hozzá, hogy mire is pontosan. Ekkor lépett be Conchita az italommal, és átadta nekem, én pedig megköszöntem, ám csak tartottam a kezemben még nem kortyoltam bele.
- Még valamit kisasszony?- a lány hangja olyan halk volt, hogy alig lehetett hallani. Nem meglepő. Gareth már a megjelenésével olyan ridegséget hozott az otthonomba, amit itt nem sokat tapasztalhattak.
- Igen, Conhita. Kérlek gondoskodj a vendégünk kényelméről, mielőtt a következő géppel visszautazik.- miközben ezt mondtam az arcizmom sem rándult, olyan szenvtelen és végtelenül egyszerűen mondtam, hogy még én is megleptem vele magamat, majd elsétáltam a jövendőbelim mellett és a szomszédos fehér szalon felé indultam ahova a teát szolgáltattam fel, majd mintha az utolsó pillanatban gondoltam volna meg magam megálltam és a világ legudvariasabb hangján fordultam ismét felé testben is.
- Igazán megtisztelő, hogy személyesen jöttél ellenőrizni milyen körülmények között fogom tölteni az eljegyzésig hátralévő időt, Gareth. A házam természetesen nyitva áll előtted, és kérlek ha visszatértél jelentsd apámnak, hogy karácsony előtt egy héttel érkezem.- tettetett meglepődöttségemnek is hangot adtam, ezt a végére tartogattam. Az időzítést nagyanyámtól tanultam, aki mindig úgy tartotta, hogy egy úrinő sosem játssza ki teljesen a lapjait, és mindig pontosan akkor terít amikor kell, de akkor sem mindent.
- Oh, ha jól gondolom neked erről nem szóltak. Kérlek bocsáss meg, úgy véltem mindenről időben tájékoztatnak majd. Bizonyosan elakadhatott valahol az üzenet. Az eljegyzésen való megjelenésem kötelező, az addig eltöltött idő szabadon felhasználható, ahogyan a hazatérésem is opcionális. Fogadd bocsánatkérésem azért mert feleslegesen kellett idefáradnod. Amennyiben szeretnéd kipihenni az út fáradalmait....nos- pillantottam körbe és egy cinikus mosolyt küldtem felé.
- Az otthonom készséggel áll a rendelkezésedre. Teát?- intettem a fejemmel a szalon irányába, majd Conhitára pillantottam, aki még mindig arra várt, hogy Gareth miképpen rendelkezik, mert nem jeleztem számára, hogy elmehet. Nem bizony, ahogyan én sem megyek erről a helyről sehova. Nem a férjem. Még.

••©

Gareth & Kaya

Hol van már az a lány, aki egykor vállalni merte lázadó önmagát, és szakítva a szabályokkal és kötöttségekkel egyszerűen megszökött otthonról? Emlékszem az első hetekben minden otthoni sajtóorgánum azt találgatta, de legfőképpen a pletykalapok, hogy éppen ki az aktuális kiskedvence a botrányairól ismert grófkisasszonynak? Azt gondolom, hogy ebben nem is az volt a lényeg, hogy ki miatt, vagy éppen miért, ahogyan az sem lényeges, hogy azóta mennyire megbántam, hogy belementem. Nem a szökésbe, hiszen Sydney jó választás volt, hanem abba, hogy kivel tettem mindezt. Sokáig nem is értettem, hogy apa miért engedi, hogy miért jár örökkön audenciákra, miért próbál engem fehérre mosni, miért próbálja a világ előtt beállítani, hogy én egy tisztességes lány vagyok? És a tisztességes lányoknak is szükségük van időnként egy kis kiruccanásra. Azt hiszem ezt az egészet ő mindig is ennek tekintette, és szinte biztos volt abban, hogy egyszer majd úgyis hazatérek. Hogy elég lesz egyet csettintenie, és máris otthon vagyok a gyönyörű, de számomra kicsit mindig is rideg otthonomban. Ha valaki egy hónapja mondja nekem mindezt, akkor kinevettem volna, és persze tüntetőleg ráztam volna a fejemet, hiszen eszemben sem volt hazamenni, mert végre boldog voltam, végre szerethettem, végre nem támasztott velem szemben senki elvárásokat. Az lehettem aki talán mindig is szerettem volna lenni. Azt hittem, hogy félreismertem az apámat, hogy valójában szeret, és azért engedi, hogy éljem az életemet, mert fontos vagyok neki annyira, hogy ne akarjon gúzsba kötni, ne akarjon olyan dolgot rám erőltetni amit nem akarok. Naívan azt gondoltam, hogy a családomnak megjött a józanabbik esze, és képes felfogni a világ változását. Nem így történt, és miközben én éveket töltöttem ebben a városban a saját álomvilágomban ringatózva, azt gondolván, hogy megkaptam amire szükségem volt, a szabadságot és végre nem gyereknek tekintetnek, hagyják, hogy önálló döntéseket hozzak, addig otthon az apám és a családom eltervezték a jövőmet egy olyan férfi oldalán akit még  a legminimálisabban sem vagyok képes elfogadni, szeretni pedig....egyszerűen esélytelen. Szinte vonszolta magával azt a fajta gőgös eleganciát amely taszított, amivel képtelen voltam megbékélni. A gyönyörű külső mögött ott lakozott valaki akinek ridegsége szinte megfagyasztotta a levegőt maga körül. Emlékszem néhány nívósabb estélyre az otthonukban, amely anyám szerint minden esetben káprázatos volt, én viszont rosszul voltam Mrs Grantwood idegesítően tenyérbemászó, kedves stílusától. Néha elgondolkodtam, mintha nem is ez az asszony szülte volna a fiút, mintha nem egy család lennének. Olyanok voltak mint egy csomó idegen egy szép házban összezárva. És mint ilyenek tökéletes mintái voltak a világunknak. Egy valaki passzolt oda, egy valaki volt, akit nagyon is el tudtam ott képzelni, akitől hasonló módon kirázott a hideg, az pedig Joseph volt, Gareth bácsikája. Apa szerint kemény kezű, igazán határozott férfi. Szerintem inkább lelketlen és üres. És most, sok évvel azután, hogy az utolsó ilyen bálon részt vettem a házukban mégis itt vagyok a szalonom ablakában állva és várom, hogy megérkezzen a jövendőbeli férjem. Az az ember, akit nemhogy a városban de azt hiszem a világban sem látok szívesen, akivel nem fogok visszamenni, hacsak nem erőszakkal akar visszavinni, ami a mi köreinkben igazán nagy tiszteletlenségnek számítana. Valószínű apám sem így gondolta. Abban azonban biztos vagyok, hogy a makacsságomra nem készítette őt fel, ellenállásra igen. Annak mértékére talán nem. Bárhogyan is legyen, jobb ha már az első időszakban hozzászokik, hogy nem egy engedelmes és mindenbe beleegyező nőt szántak neki. Bár ő ne lenne vele tisztában? Szerintem kevés dolog van ami nem kerüli el a figyelmét, ahogyan nekem is. Talán az itt töltött idő elgyengített, talán az egyszerű világ vonzása erősebb volt, talán úgy tűnhet kiestem abból a rutinból, amit az arisztokrata világ követel. Hogy mindig legyen mindenre megfelelő válaszod, hogy mindig tudd mikor és mit kell mondanod. Talán elsőre így tűnhet neki...jobban belegondolva azt hiszem még mulattat is a dolog, hogy bizonyos dolgokat illetően alaposan félretájékoztatták velem kapcsolatosan. Persze érdekelne, hogy őt mégis mivel vették rá erre a frigyre. Mi az ami miatt a függetlenségét feladja, mi az ami annyira vonzó a számára, hogy képes legyen egy olyan nőt elvenni, akit még a legminimálisabban sem képes elfogadni...szeretni...no lám ne használjunk ilyen nagy szavakat! Azt hiszem őt is ugyanaz motiválja ami engem és ilyen szempontból talán még hasonlítunk is egymásra: a megfelelési kényszer, és persze a pénz! Mindketten szeretjük a pénzt, ez nem is kérdéses, de én legalább tudom mit adok fel érte. Ő vajon tudja? Kötve hiszem. Egy ilyen alak nemhogy érezni nem képes, de talán még a fájdalom fogalmát sem ismeri. Sérteget, a saját házamban, amit azonban elnézek neki, nem számít, ha ő ettől lesz boldogabb....viszont ne csodálkozzon rajta, ha hasonlóan viszonyulok hozzá. De nincsenek illúzióim, egy ilyen férfinak mint Gareth csupán két dolog fontos: hatalom és még több hatalom. Ezt pedig azt hiszem azáltal fogja még inkább elérni, ha mi ketten összeházasodunk. Tisztában vagyok a nevünk jelentőségével, ahogyan azzal is, hogy ki mit fog nyerni ezzel a házassággal. Apám még nagyobb vagyont, ők pedig még nagyobb befolyást olyan üzleti körökbe, ahol már nem elég ha pénzed van. A kékvérűek világa is tagolt, van ahova nem elég a származásod, ha nem társul mellé megfelelő befolyás. Apám az évtizedek alatt mestere lett, ahogyan tökéletesen a nyomdokaiba halad itt Sydneyben Armand a politikában és ahogyan tenni fogja majd Gareth az üzleti életben. Ezzel a házassággal mindenki nyer, éppen csak mi nem. Én legalábbis a magam részéről úgy éreztem többet veszítek mint amennyit kapok érte cserébe. Hatalmas áldozat a semmiért.
- Elég naív vagy, ha azt gondolod, hogy ez engem egy cseppet is érdekel!- vágtam vissza neki fojtott dühvel a hangomban. Nem érdekel mit mondott az apám, nem érdekel, hogy ő mit akar. Van még hátra a szabad életemből pár hónap. Jogom van úgy eltölteni ahogyan akarom. Még csak felém sem néz, ami ismételten nem okoz számomra meglepetést, legalább kiszámítható. Az eljövendő házasságunkban legalább nem kell tőle kellemes és hovatovább váratlan meglepetésekre számítanom. A kiszámíthatóság rideg, de legalább állandó. Grimaszolva elmosolyodtam, azt hiszem kezdek kissé gyerekesen viselkedni, de egyre inkább sarokba szorítva érzem magam a saját otthonomban, és ilyenkor mindig támadok, egy idő után már nem válogatva az eszközökben sem. Most sem fogom megtenni, most is csak az leszek aki mindig is voltam Jobb ha megszokjuk egymást. Ha az első találkozás ilyen indulatokat vált ki belőlem legalábbis, nem tudom mi lesz az elkövetkezendő évekre? Conchita halálra válva állt gyakorlatilag kettőnk között, én már félig a fehér szalonban, Gareth még itt, ő pedig várta, hogy a vendégünk kér esetleg valamit, vagy elmehet. Legszívesebben már most sarkon fordult volna, láttam az arcán, és nem is tudom érte hibáztatni, mert én is ugyanezt éreztem. Kedvem lett volna a jövendőbelim arcába vágni, hogy mehet vissza oda ahonnan jött, és abban is biztos vagyok nem kellett volna kétszer mondanom neki. De mi belementünk egy nem túl etikus játékba, és jelen pillanatban még visszafogjuk magunkat. De meddig?
- Természetesen van scotch is. Hm. Legalább a whiskey-t illetően nem lesznek közöttünk nézeteltérések. Én a bourbont iszom, kevésbé nyers és karakteres az íze. Van benne valami plussz, ami a scoth-ból hiányzik. De igazad van inkább ez illik hozzád. Mondd meg mit iszol és megmondom ki vagy!- a szemem sarkából a házvezetőnőmre pillantottam és biccentettem felé, hogy hozza amit Gareth kért. Láttam az arcán a hálát, hogy végre elmehet, és még azt sem bánja, hogy utána még vissza kell jönnie, addig sem kell néznie a férfi arcát. Irigylem, nekem még sajnos kell. Még az ajtóból egyszer végigmértem őt, majd szarkasztikus éllel a hangomban megjegyeztem, miután kortyoltam az italomból.
- Igazán elegáns vagy, és nagyon stílusos, kedvesem. Fekete...mintha a gyászodat hoztad volna az otthonomba. De úgy tűnik én is hasonlóan hozzád stílusos voltam. Lila- pillantottam végig az orgonaszín, egyszerű szabású kosztümömön.
- Bizonyos vallásokban a bűnbocsánat színe. Remélem legalább önmagunknak képesek leszünk megbocsátani azt, amit teszünk.-  fordultam végül meg, és haladtam át a szalonba, ahol a whiskey-s poharamat a kis komódom tetejére raktam, majd az asztalhoz sétáltam és kitöltöttem magamnak a teát, cseppentettem bele egy kevés mézet és egy kevés tejszínt, végül neki háttal állva kezdtem kavargatni hallgatva miképpen köt bele megint csak a saját közegemben az otthonomba, és abba ahogyan és ahol életk. Lehunytam egy másodpercre a szemeimet, és elszámoltam háromig, nem akartam indulatosan fordulni vissza felé, de kezdett nagyon elegem lenni ebből az egészből és abból, hogy itt van, abból, hogy vissza akar vinni, holott világosan megmondtam, hogy nem megyek innen sehova. Óvatosan, féloldalasan fordultam meg, a kanál a kezemben finoman csörrent a porcelánhoz. Immáron a megszokott visszafogottan gúnyos arckifejezést öltöttem magamra, fejem oldalra billent.
- Amennyiben nem megfelelő a számodra az otthonom kényelme és ápoltsága, úgy ezesetben ajánlom figyelmedbe a belvárosban a Hilton Royalt, Kedvesem. Ott talán még megfelelő  szórakozást is találnál magadnak.- jegyeztem meg nem kevés szarkazmussal a hangomban, de nem álltam meg ennyinél, az utolsó mondatrész hallatán halkan felkuncogtam.
- A nagyvilág semmit nem szólna. A te lelkivilágod pedig, bocsáss meg de  a legkevésbé sem érdekel, ahogyan téged sem az enyém. Szóval spóroljuk meg magunknak ezeket a felesleges drámázásokat. Egyébként sem áll jól neked az áldozati szerep. Ezt én jobban fogom játszani, hidd el! Én legalább egy minimális szinten képes vagyok eljátszani, hogy szenvedek, neked még az sem menne. Akkor egy picit engedni kellene ebből a karót nyelt tartásból.- kezdtem magam nyeregben érezni, mintha araszoltam volna előre, ele a komfort zónájába, bele a kis aurájába, hogy ott  a legtöbb kárt tegyem. Valakit hibáztatnom kellett ezért az egészért, és jelen pillanatban éppen ő volt itt. Ám amit ezután mondott megakasztott, sőt felborította azt a cinikus nyugalmat amit nagy nehezen sikerült magamra erőltetnem. A kanál hatalmas csörrenéssel landolt a csészében, én pedig elengedtem azt, majd összeszorítottam az ajkaimat, a szemeim szikrákat szórtak, kellett egy egész perc, hogy rendezzem az arcvonásaimat, de a dühöm egyáltalán nem párolgott el. A komódhoz sétáltam, hogy magamhoz vegyem az italomat. Kell a fenének a tea, valami erősebb kell, mert közel vagyok ahhoz, hogy a jegyesemet kipenderítsem a házamból. Ekkora botrányt nem engedhetek meg magamnak....vagy mégis? Komolyan eljátszottam a gondolattal, hogy megteszem. A megjegyzése telibe talált, és azt hiszem most olyasmibe mászott bele amibe nagyon nem kellett volna. Az egyik gyenge pontomra tapintott rá vele. A kezemben a pohárral sétáltam hozzá közelebb. Nem tudja elviselni a közelségem, pont ezért csináltam Fel akartam bosszantani? De fel bizony! Újabb korty az italból, melyet a jég kellemesen lággyá tett.
- Nem érdekel az apám öröme, a tiéd pedig még kevésbé! Mit tudsz te ezekről a dolgokról bármit is? Mit tudsz arról, hogy milyen érzés így élni?- mutattam körbe a poharammal a szalonban, amely szép volt de mégis valahogyan egyszerűbb annál semmint amiben otthon részem volt. Igen...megváltoztam, és ez nyomott hagyott  a környezetemen is.
- Mindig csak felfelé nézel, csak szemmagasságban vagy afölé. De jól vigyázz Drágám, aki nem néz lefelé, az könnyen orra bukhat!- vetettem neki oda szinte a fogaim között szűrve a szavakat.
- Szerelem?! Na arról meg aztán még kevesebb fogalma lehet egy magad fajtának! Te a szót is csak azért ismered mert már hallottad. De tudod ez egyszer mindenkit elér, bármennyire is tiltakozik ellene az ember, és amikor már késő...amikor már rájön, hogy ez az volt, amikor rájön, hogy elveszett...na aaaaazzzzz az tud piszkosul fájni. De te ezt sem ismered igaz? Oh, én ostoba, honnan is gondolhatnám? Te egy valakibe vagy szerelmes Édesem: saját magadba!- kapaszkodtam a poharamba, mintha az lenne az egyetlen ami képes megtartani, az alkohol kissé tompította a csillapíthatatlannak tetsző dühömet is. Még egy lépést tettem felé.
- Nem megyek innen sehova! Te dönthetsz: itt maradsz a házamban, vagy megszállsz a Hilton Royalban. Mehetsz holnap, egy hét múlva, vagy akkor amikor én. Vagy visszamész és közlöd apámmal, hogy nem vagyok hajlandó sem most sem később sem semmikor hozzádmenni.-még egy lépést tettem felé, és bár kerülte minden bizonnyal a pillantásom, én elég kitartóan bámultam bele egyenesen az arcába, minden szónak elég kemény nyomatékot adva.
- Azt hiszem egyik család se lenne képes elviselni egy ekkora botrányt...de- emeltem meg a poharamat és újabb korty belőle, erőt gyűjtve ahhoz, hogy be tudjam fejezni amit elkezdtem. Nyílt támadást intéztem felé, mert nem hagyott más lehetőséget.
-...ne felejtsük el, hogy én mindig a botrányaimról voltam híres. De te? Te mindig makulátlan voltál! Vajon megkockáztatnál egy ekkora cirkuszt az otthoni sajtóban? Vajon kockára tennéd a családod jó hírét? Nem fogad be ez a világ? Az egyszerű emberek világa? – megvontam a vállam, és lebiggyedtek az ajkaim, de mögötte roppant jól mulattam.
- Nem számít. És most lássuk, blöffölök vagy komolyan beszélek? Rajtad áll mit döntesz, ne mondd, hogy nem hagytam választási lehetőséget.- elhallgattam, léptek csosszantak, majd koppantak, ahogyan az ajtóban megjelent valaki, de csak a szemem sarkából láttam.
- Uram a kávéja és az itala, ahogyan kérte.- Conchita hangja halk volt, és szinte éreztem belőle a bizonytalanságot, hogy nem tudja bejöjjön vagy kinn maradjon. A feszültség nagyjából negyed órával azután már érezhető volt Gareth és közöttem, hogy betette a lábát a házamba. És ez még csak a kezdet volt.

••©

Gareth & Kaya

Arroganciája, kivagyi gőgje, és legfőképpen az ahogyan megpróbált a saját házamban fölém kerekedni mérhetetlenül bosszantott. Azt hiszem azonban a leginkább az bosszantott, hogy amikor ránéztem mintha régi önmagamat láttam volna, mintha ugyanazok a viselkedési formák köszöntek volna vissza belőle, amilyen én magam is voltam egykor. Úgy éreztem betolakodik nem csak az életembe, hanem a világomba, abba az apró kis otthonnak nevezett közegbe, ami eddig az enyém volt. Legalább ez a kevés, ennyi jutott nekem. Az én világom volt, és nem akartam rajta osztozni még vele sem. Legfőképp vele nem. Mégis itt van, hallom ahogyan járkál, ahogyan mindent végigmér, mintha azt kutatná hol tud a következő alkalommal belém kötni. Meglehet én voltam az aki először támadott, meglehet én voltam a csökönyösebb azzal, hogy nem akartam vele menni, és nem voltam hajlandó elfogadni, hogy az elkövetkezendő évtizedek majd egy olyan férfi mellett találnak akit a legkevésbé sem szeretek. Miért jó ez, mire jó ez az egész? Számtalan alkalommal tettem már fel ezt a kérdést, nem mintha bármikor is vártam volna rá választ. Mindenkinek a családomból meglett volna rá a válasza, és mindegyik jól tudom egy tökéletes világot vizionált volna előre, amelyben a vagyon és a név egy minden ízében egyedülálló frigyet eredményez, és ennek gyümölcsét majd a gyermekeink élvezhetik. Anya szerint nem kellene olyan sötéten látnom a jövőt. Majdnem keserűen nevettem fel ezen kijelentése kapcsán, hiszen mégis hogyan kéne látnom? Nekem egy olyan férfi mellett lenne a helyem, akinek minden ízében ott pezseg az élet, akinek néhány mozdulata elég ahhoz, hogy biztonságban érezzem magam mellette, aki tud mosolyogni, aki meglátja mindenben azokat az apró semmihez sem fogható dolgokat amiért érdemes élni. Úgy hittem, hogy a lélekben lakoznak ezek a csodák, abban a lélekben ami nekem is csupán nemrégiben nyílt ki, mert van valaki aki megtalálta hozzá az utat. A titok az egyszerűségben rejlik. Hétköznapi, apró dolgokban. Egy reggeli ébredésben, amely olyan édes az éjjeli nyugtató álom után, egy másképpen adott csókban, egy érintésben, amely talán véletlen születik meg. Álmokban, elképzelésekben, és olyan gondolatokban, amely nem észérveken és racionalitáson alapszik, sokkal inkább azon amit az ember legbelül érez. Azonban ha csak végignéztem a jövendőbelimen, tudtam, hogy ezeket a dolgokat neki hiába is magyaráznám, és őszintén szólva nem is akarom. Nem ő a hibás, hogy így alakult, mégis keresnem kellett valakit, akit felelőssé tehetek érte, valakit, akit megtehetek a maam szemében bűnbaknak, és ehhez ő tökéletes alapot szolgáltatott a távolságtartásával. Másképp is lehetne ezt intézni minden bizonnyal, de azt hiszem mi túlságosan egyformák lehetünk, mert egyikünk sem lenne képes engedni a másiknak. Ha az a feltett szándéka, hogy visszavisz magával Londonba, akkor azt hiszem elég sokáig kell maradnia, úgy nagyjából karácsony előtt egy héttel egészen pontosan. Így terveztem a visszatérésem, ezt is csupán átmenetileg. Eszemben sincs, hogy ha már eltervezték s megvalósították a házasságomat a hátam mögött, a jövőben még bele is szóljanak abba. Azt hiszem negyed évszázadnyi életem alatt most csalódtam úgy először igazán a családomban. Azt reméltem szabadon képesek engedni, hogy azért születtem, mert akartak engem, igazán, szerelemből. Azonban hamar ráébredtem, hogy a mi családunk ezt a szót csupán hírből ismeri, és erre neveltek volna engem is. Hol változtam meg? Mi volt bennem más, amitől én mégis képes voltam érezni? Ki lehetett ilyen egykor? A választ Constance adta meg nekem nem sokkal azelőtt, hogy elszöktem otthonról. A nagyapám...a nagyapám aki beleszeretett valakibe, és aki miatt képes volt mindent feladni, míg végül be nem látta, hogy az nem az ő világa, és visszatért ahova tartozik. Egész életében bánta az akkori döntését, ahogyan azt hiszem én is bánni fogom. Én aki foggal és körömmel kardoskodtam az évek alatt az efféle szokások ellen, mégis minden alkalommal mentem és tettem a dolgom, egészen három évvel ezelőttig. Ez az idő azonban tökéletes tanulópénz volt a számomra, mert olyan emberré formált, aki kitartó és egyben képes az érzelmekre is. Hogy ez a mi világunkban a gyengeség egyik szinonímája, ó tudtam én ezt jól, csak éppen nem foglalkoztam vele. Amikor azt gondoltam elfuthatok a sorsom elől, egy idő után már el is hittem, hogy ez sikerült, hogy nem kell majd visszafordulnom, hogy itt maradhatok, és azt az életet élhetem amelyet én választottam. Azt gondoltam elfogadják majd a döntésemet és azt a személyt akit a jövőmként láttam a szemem előtt, aki számára ki akartam nyitni a világunk kapuit, hogy szabadon beléphessen rajta. Hittem abban, hogy elfogadják majd, hittem abban, hogy képes lesz beilleszkedni. De azt hiszem nem csupán a zsakett szorította volna őt szinte fulladásig, hanem az én életem, a közegem, a hely ahova tartozom. Nem tudom...mintha csak egy álom lett volna, egy gyönyörű álom, amelynek fájdalmasan csodaszép hozadékai bennem maradtak volna. És ezen még az a tény sem változtat, hogy végül beadtam a derekam, végül mégis győzött az, hogy sokkal jobban vonz a régi életem, mint az új. Mert az újban nélkülözés vár, egyszerűség, káprázatok nélkül. A régiben a csillogás, az anyagi biztonság, és a pokoli és fájdalmas üresség anélkül akit szeretek. Igaza volt a nagyinak, a szerelem ha nem teljesedhet be, nyomában csak égető lábnyomok maradnak a szívünkön, mintha valaki forró parazsat szórt volna szét benne. Nem tudom mikor fog elmúlni, vagy elmúlik egyáltalán? Életemben most először éreztem azt, hogy nem fogom kibírni, hogy ebbe fogok belepusztulni. Bezártam minden lehetséges ajtót magamhoz, egyedül akartam ott maradni az elmúlt időkkel és emlékekkel, amiket nem akarok kiengedni, bepillantást engedni pedig még inkább nem akarok senkinek. Volt egy régi vers, azt hiszem most értettem meg igazán a jelentését:
„Nem mutatom fájdalmamat, nem mutatom. De forrását a lelkemben felkutatom. Lágy kendővel, hallgatással eltakarom. Azt, hogy bárki rátaláljon nem akarom, nem akarom.”
Kellene egy minimálisan kedvesebbnek lennem vele? Nem, mert nem szolgált rá....minimálisan sem. Az italválasztás kapcsán biccentek felé, és a szavainak töredékét ismétlem meg felé, szenvtelenül egyszerű hangsúllyal.
- Minden bizonnyal...Megbocsátani leginkább magunknak. Másokéra nekem sincs szükségem.- a szempilláim rezzennek meg egy másodpercre, ahogyan eszembe jut ki az akinek a feloldozására várnék, és akitől már nem fogom megkapni. Nem keresem, talán mert túlságosan fájdalmas lenne az igazság, amit tőle hallanék. Hogy elárultam őt, magamat, magunkat azzal, hogy ebbe az egészbe belementem, hiszen én ígéretet tettem neki, hogy küzdeni fogok érte. Elárultam, és ha ő meg is bocsát valaha, én sosem fogok magamnak. Talán a kelleténél is cinikusabban felnevettem.
- Ostoba céltalanság?! Te már csak tudod, mert olyan sokszor érezted ezt, igaz? És mert a miénknek, olyan roppantul fontos célja van. Nem, Kedvesem. A mi házasságunknak nagyon is ostoba célja van, a lehető legprimitívebb ami csak létezik. A pénz és a hatalom. Az utolsó másodpercig bánni fogom egész életemben, hogy erre igent mondtam, ahogyan arra is, hogy neked igent mondtam. És nem, nincsenek illúzióim azt illetően, hogy ez számodra esetleg másképp lenne. Jajj, majd elfelejtettem, neked végsősoron mindegy.- szúrtam ahol csak tudtam, mert ez igazából sebet sem tudott ejteni rajta inkább talán csak engem nyugtatott meg, hogy legalább nem küzdelem nélkül adom fel az egészet amit eddig elértem. De lássuk mit is értem el valójában? Kézzelfogható dolgokat valóban nem sokat, talán csak annyit, hogy lettek céljaim, volt valami amiért igazán és teljes szívvel ki tudtam állni. Egy otthon, amit az anyám pénzéből vásároltam, szétszórt álmok, egy hazug szerelmi háromszög, amelyben évekig éltem és még ahhoz is gyenge voltam, hogy döntésre jussak, mert annyira akartam ezt a független életet, csak éppen közben nem jöttem rá, hogy nem erre neveltek. Ezért nem tudtam sokáig mit kezdeni magammal, ezért nem találtam a helyemet ebben a világban, ezért nem voltam képes arra, hogy teljesen elszakadjak az otthonomtól, a nevemtől, attól aki valójában voltam. Mint valami örvény, amely magába szippant mindent amibe kapaszkodni próbálok, míg a végén engem is elnyel, és soha többé nem ereszt. Ott vár egy élet, egy másik élet amelyben én leszek a feleség, az olyan aki megjelenik mindenhol a férje oldalán, szépen mosolyog, de valójában legbelül ordít és toporzékol, mert nem akarja ezt az egészet. Az eljövendő életem olyan sötét volt mint az éjjeli autópálya....sivár és egyhangú. Lögyböltem az italt a poharamban, a jég lassan felolvadt benne, az aranyló folyadék hömpölyögve csapódott a kristály pohár falának, és hallgattam ahogyan érvelni próbál. Megmosolyogtatott finoman ahogyan a szerelem érzését becsmérli, mintha ugyan tudná, hogy pontosan miről is beszél. És azért is mosolyogtam, mert megintcsak önmagam jutott eszembe, nagyjából négy évvel ezelőttről, amikor szinte ugyanezekkel a jelzőkkel illettem a hugomnak, aki tizenöt évesen beleszeretni vélte magát az angol királynő huszadik keresztfiába, egy báróba. Ugyanmár! Szinte még ki is nevettem, és arról próbáltam őt meggyőzni, hogy ostobaság, hogy egy gróf lánya soha semmiféle körülmények között nem engedi meg magának ezt az érzést, vagy ha még csak  ki is alakul benne meg kell azt tanulnia elrejteni, mert ezt használnák ki ellene. Olyna mintha fegyvert adna vele az ellenfelei kezébe, ezt pedig soha nem akarhatjuk. Nagyanyám szerint a szíved legyen olyan hideg mint egy jéghegy a tested pedig a kellő pillanatban olyan forró mint a pokol legmélyebb bugyrának lángoló katlanja. Aranylóan vörös amilyen az ital a poharamban, amelyen át jövendőbelimet szemlélem. Megcsóválom időnként a fejemet, majd egy alig hallható sóhaj kíséretében lököm el magam az asztaltól, és egy egészen enyhén vonom fel a szemöldököm. Ha nem érkezik meg Conchita, azt hiszem ez lett volna az a pillanat, amikor felszólítom a távozásra. Azt gondolta nem merem megtenni? Hiszen mér a szökésemmel a kitagadásomat kockáztattam, amikor három éve egy tolvajjal megléptem. Nem, a családomban senki nem volt aki fontos lett volna a számomra annyira, hogy ne hozzak meg egy teljesen ellentétes döntést. Aki fontos volt a számomra, az vér szerint nem számított családtagnak, aki pedig még fontosabb, az itt volt a közelben, és talán kicsit ez volt az oka is annak, hogy maradni akartam még itt. Kellettek az emlékek, hogy a jövőre nézve fel tudjam velük vértezni magam. Hogy legyen mihez visszamenekülni. Egy kellemes lágy nyári éjjelhez, latin ritmusokhoz, az óceán dallamos hullámzásához, mindenhez amit egy zöld szemű férfi jelentett a számomra, amit feladtam. Ahogyan közelebb lép hozzám Gareth és lenéz rám a tekintetem nem simogató kék, hanem éppen olyan hűvös mint az ő hangja, mint az egész megjelenése, az egész kisugárzása, az egész ember ahogyan itt áll előttem. Olyan mint egy mestermunka, mégsincs benne élet. Nem én élek illúziók között, hanem ő.
- Igen Drágám, blöffölsz. Csak éppen nem tudsz róla.- jegyeztem meg szárazon, és elhalkulón. Álltam a pillantását, végül hagytam, hogy elhátráljon. Tökéletesen érvelt, talán csak egy probléma volt vele: még mindig hasonlítottunk egymásra és talán ezért nem találtuk a másikon a fogást, talán más oldalról kellene közelíteni. A probléma csupán az, hogy nincs más oldal. Ellöktem magam és lassan kezdtem fel és alá sétálni, időnként megállva és ránézve, de nem vettem fel vele többé a szemkontaktust, valahol a válla felett néztem el, minden alkalommal. Végül az ablaknál álltam meg, ahonnan tökéletes kilátás nyílt a kertemre. Sikerült rendbehozni, bár azt gondoltam, hogy legutóbb, amikor egy üveg bourbon és egy fél üveg megállapíthatatlan korú pezsgő után ki akartam vágni az összes rózsatövet, és végül Keagen és Henry együttesen állítottak meg, hogy többé már nem lehet helyrehozni őket. Pedig eleddig vigyáztam rájuk, gondoztam őket, most pedig el akartam mindet pusztítani. Mintha az eddigi életemet képviselték volna a maguk nyíladozó szépségében, amelyet aztán mindenféle módon én voltam aki tönkretett. Ajkaimhoz emeltem a poharat és finoman fordultam abba az irányba ahol ő volt, távolabb tőlem, már nem akart ő sem bemászni a személyes terembe, és én sem az övébe. Lesz elég időnk úgy hiszem, amikor közelebb leszünk a másikhoz, semmint azt szeretnénk. A gondolatba is beleborzongtam és egy ideig kifelé bámultam az ablakon, mintha tudomást sem akarnék venni a jelenlétéről, mintha nem érdekelne, hogy itt van és éppen hozzám beszél. Mert talán nem is érdekelt. Ettől függetlenül, azt hiszem a legjobban akkor sikerült ismét elevenembe találnia, amikor rákérdezett, kertelés nélkül. Viszont most volt az a pillanat amikor felé fordultam és megvártam amíg helyet foglal, végignézve ahogyan leül. A testbeszéde árulkodó volt a számomra: nem fog innen elmenni, ahogyan nélkülem sem megy vissza. Csak finoman billent meg a fejem irányába, ahogyan elléptem az ablaktól, és a szoba közepe felé sétáltam, kezemben a lassan átmelegedő itallal. Nem számít már, a hatást így is eléri a fejemben.
- Tudod Kedvesem, nem hiszem, hogy visszamennél ezzel a hírrel Londonba. És nem azért mert a családod jó hírét félted, még csak azért sem mert a sajátodat. Nem, ez téged cseppet sem érdekel, hiszen mint mondtad te a jég hátán is megélnél. Ami nem meglepő, illenél abba a közegbe. De nem ez az igazi oka...de nem ám!- ráztam meg a fejem, és rókavigyorral az ajkaimon még hümmögtem is hozzá a végén.
- Azért nem mész vissza nélkülem, mert azzal elismernéd, hogy veszítettél. És te...Gareth Drágám, te nem az a férfi vagy aki hajlandó lenne akár egy minimális kis veszteséget is elviselni. Te nem csupán a háborút szereted megnyerni, hanem benne az összes csatát.- aprólékosan, egyenként vágtam oda neki a szavakat. A szerelmet illetően azt hiszem megint nem értettün egyet, leginkább azért nem mert valami olyasmiről beszélt, amiről fogalma sem lehetett.
- Igen szerelmes vagyok, és igen piszkosul fáj! Azért, mert annak a lehetőségét, hogy most itt beszélgetek veled, akit a hátam közepére nem kívánok, ahelyett, hogy vele lennék, a családod és az én családom vette el tőlem. De mit tudhatsz te erről? Soha nem voltál még szerelmes, igaz? Fogalmad nincs róla ez mit jelent. Gyengeség, ostobaság, női szeszély....bárminek is nevezed. De tudod mit gondolok? Hogy csak olyanról beszélj amiről tudod is, hogy mi az. Láttad már valaha Istent? Tudod, hogy létezik? Nem! Akkor hogyan ítélkezhetsz olyasmiről amiről fogalmad nincs. Nem ismered az érzést, de elítéled. Milyen ember vagy te valójában Gareth Grantwood? Ha nem vagy képes az érzésekre, akkor semmiben sem különbözöl akár egy rovartóé....mert ez különböztet meg tőlük bennünket. De tudod mit? Lehet, hogy egy csótányban is több érzés van mint benned. És tudod mi a legszomorúbb? Hogy egykor magam is ilyen voltam. És legszívesebben szembeköpném azt akit akkoriban láttam a tükörben. Egyszer nézz bele, hasznos találmány. És próbáld meglátni benne magad, úgy igazán.- legyintettem és felkortyoltam a maradék italt, aztán az asztalhoz sétáltam, hogy letegyem a kiürült italos poharat, majd elkiáltottam magam.
- Conchita!- végül amíg vártam, hogy a házvezetőnőm előkerüljön a vállam felett hátranéztem Garethre, aki kényelmesen üldögélt a székemben.
- Igazad van. Te soha nem fogsz senkit szerelemmel szeretni, mert ahhoz lélek kell. És az neked nincs. És ami nincs, azt kibontani sem lehet. A lényeget akarod, Drágám? Rendben!- csettintettem a nyelvemmel, miközben az ajtóban ismét megjelent a filippi lány, így a mondandóm félbeszakadt.
- Parancsol, kisasszonny?
- Igen. Légy olyan kedves hozz fel a pincéből egy 89-es ír selymest!
- De azt a bourbont kisasszony arra az alkalomra tettük....- próbált ellenkezni, azonban amikor felé pillantottam, egyáltalán nem kevesen, elhallgatott.
- Tudom milyen alkalomra tettük el. Megváltozott a terv. Hozd fel kérlek, és hozz még jeget is!- mikor végül a lány távozott visszafordultam Gareth felé és ott folytattam ahol az előbb abbahagytam, mintha ez a kis intermezzó közöttem és a lány között meg sem történt volna.
- Szóval a lényeg. Nem szeretsz, nem szeretlek. Itt vagy mert itt kell lenned, és meg akarod nyerni ezt az egészet, hogy emelt fővel mehess haza. Én nem fogok veled visszamenni, és magasról teszek arra mi történik. Nem Drágám, nem szórakozom, nem viccelek, minden szavamat vedd komolyan! Szóval vagy visszamész, és elmondod, hogy neked Gareth Grantwood-nak nem sikerült egy nőt meggyőznöd arról, hogy visszatérjen veled. Nem sikerült a lehengerlő sármoddal elérned ezt. Bár még keresem nyomokban azt a sármot amiről ódákat zengett a sajtó. Vagy....maradsz itt karácsonyig Sydneyben velem, a családdal pedig közlöd, hogy tetszik a város, és szeretnéd jobban megismerni. És otthon amúgy is hideg van. Nincs más opció, felfogtad? Ez nem erőfitogtatás, ez tény! Te ebből értesz, semmi másból! De szokj hozzá a gondolathoz, hogy bár a feleséged leszek...attól függően most mit döntesz, de nem a tulajdonod, nem olyan akit irányíthatsz.- fejeztem be végül és még ittam volna egy kortyot, ha korábban nem ürül ki a poharam. Hol a csodában van már ez a lány, az italommal?

••©

Gareth & Kaya

A jelenléte felbosszantott és elbizonytalanított, de leginkább elgondolkodtatott azt illetően, hogy mennyire is akarom én ezt az egészet. Talán ha nem ezzel a fajta felsőbbrendűséggel lépi át a házam küszöbét, talán még célt is ért volna nálam, így viszont a makacsságom még inkább kiütközött. Eszemben sem volt az ostoba nyomásnak engedni, eszemben sem volt megfelelni sem neki sem senki másnak. Miért nem elég nekik az, hogy végül beadtam a derekamat és hozzámegyek? Miért nem elég nekik az, hogy még azt sem kérdezem milyen menü lesz, vagy éppen azt, hogy milyen virágokkal kívánják feldíszíteni a kastély termeit? Miért nem elég nekik az, hogy semmit nem kérdezek, belemegyek ebbe az egész ostobaságba, feladva mindent amit eddig igaznak hittem, feladva mindent ami fontos volt a számomra? Úgy érzem, hogy ízekre akarnak szedni, hogy aztán a saját képmásukra formáljanak. Nem először tennék ezt velem, de eddig mindig meg tudtam maradni annak aki valójában vagyok. Még akkor is, ha alapvetően a jövendőbelim és én alig valamiben különböztünk egymástól. Az már az első percektől világosan látszik, hogy mindketten próbáljuk megvédeni a saját igazunkat és eljövendő házasságunk alapjaiban a legnagyobb területet megszerezni és megtartani magunknak. Az oszd meg és uralkodj elv nálunk nem működik, mi mindent magunkhoz akarunk venni és uralkodni akarunk felette. Persze ha jobban belegondolok Gareth volt talán az apám után az első férfi aki képes volt az akaratosságomnak ellenállni, aki higgadtan hovatovább józanul szemlélte csendes tombolásomat azt illetően, hogy nem tudom elfogadni amit eldöntöttek a fejem felett. Igaza volt, nem ismertem őt, hogy tudjam mi mindenre képes a céljaiért, bár volt egy olyan sejtésem, hogy a mi világunk soha nem játszik tisztességes eszközökkel, miért éppen ő lenne a kivétel? Mindig az a mondás járta a családom férfitagjai között, hogy a férfi megvédi ami az övé, a nő pedig patyolattisztára mossa a véres ingeket. Tudom, hiszen a családi legendák között rengeteg ilyenről hallottam, és nem egyszer hallgattam tátott szájjal nagyanyám meséit, hogy pontosan mennyi vér, áldozat, vagy éppen élet tapad ahhoz a vagyonhoz, csillogáshoz amelyben élek. Naivitás lenne azt gondolni, hogy ezt a rengeteg mindent, ezt az igen komoly befolyást meg lehet szerezni tisztességesen, anélkül, hogy az ember besározná magát. Én sosem kérdeztem mi volt ennek az ára, mert nem ez volt a dolgom. Anyám szerint minél kevesebbet tudok annál jobb. Nos ő már csak tudja, hiszen mennyi mindent elnézett Larrabee grófnak. Mennyi megaláztatást, mennyi félreseprést, mennyi csendre intést, mennyi olyan dolgot, amiért úgy éreztem néha, hogy még bennünket is képes lett volna elárulni a saját anyám, csakhogy a férjének megfeleljen. Nagyanyám erős kezű asszony volt, és világ életében a család volt számára a legfontosabb, az, hogy belőlünk tökéletes kisasszonyokat neveljen, és megtanítson arra, hogy pontosan mi is a feladatunk. A húgom engedelmes volt, mindennek megfelelni akaró. Én azonban nem voltam hajlandó soha semmit elfogadni, az udvari etikettől kezdve a családi szabályokat. Mégis amikor a nagyanyám kérte mentem és latba vetettem a bájaimat, a társalgási készségemet, a tökéletes maszk mögé rejtett hazugságaimat, bármit megtettem amire megkért. Egy időben kizárólag az érdekek mozgattak, kizárólag az, hogy a család számára megszerezzem amire szükségünk lehet. Nem voltam engedelmes mindenben, de a sarkallatosabb kérdésekben igen. Ahogyan most a házasságot illetően is. Nem szeretetből csináltam, ó tévedés ne essék. Nem a családomat nem szerettem, hanem nagyon jól megtanították nekem a leckét azt illetően, hogy mindent érdekből csináljak. Ha jobban belegondolok soha nem volt igazi otthonom, egy hely volt csupán, ahol felnőttem, egy hely, ahol megkaptam mindent, csak éppen azt nem amire  a legnagyobb szükségem lett volna. Constance apró kis szavai csempészték belém talán a szeretet apró morzsáit, mert hogyan lehetne bennem ilyesmi, ha soha még csak nem is éreztem volna? De igen éreztem, annyiszor gyerekkoromtól kezdve, hogy nem jó helyen vagyok, hogy nem itt kellene élnem, hogy valahol egészen máshol, valaki más oldalán, ahogyan most is ugyanezt érzem. Hogy ez a férfi itt a fehér szalonban nem is lehetne távolabb most tőlem akkor sem ha a világ másik felén lenne. Ridegsége szíven ütött.
- Nem, valóban nem ismerlek, ahogyan te sem engem, Kedvesem. Te sem tudod, hogy én mire vagyok képes a saját céljaim elérése érdekében, ahogyan azt sem tudod, hogy hol vannak az én határaim. És hidd el, bár más fegyverekkel harcolunk ugyan, de hozzád hasonlóan én is elég kitartó tudok lenni. És lehet számodra úgy tűnne, hogy elbuktam...de ne ítélj elhamarkodottan! Túlságosan fenn hordod az orrod ahhoz, hogy észrevedd, nekem is vannak eszközeim, és van bennem hozzád hasonlatosan éppen elég konokság, hogy el is érjem amit akarok. Lehet, hogy megadom magam, egy időre. De...ne légy benne biztos, hogy nyugtató álmaid lesznek az elkövetkezőkben. Szóval te engem csak ne fenyegess, Drágám!- elfojtott indulat reszketett a szavaim mögött. Soha, senkinek nem tűrtem el, hogy fenyegetőzzön, a saját házamban pedig még inkább nem fogom. Nem érdekel, hogy ki ő az sem, hogy fél év múlva egybekelünk, az sem, hogy gyakorlatilag a kínzókamrába veszek egy útra szóló belépőt ezáltal, és az sem, hogy mi ennek az ára. Innentől ha pokollá kell tenni az életét én megteszem, mert nem fogom hagyni, hogy megtörjön. Ha bukni akar akkor együtt bukunk, mert rántani fogom magammal, ebben biztos lehet. Elmosolyodtam, a cinizmus szinte sütött minden kiejtett szavamból, ahogyan talán azt is érezhette ez esetben nem tréfálok, minden egyes gondolat nagyon is valóságosan hangzott tőlem.
- Szerinted akkor is győztesen jönnél ki bármiből ha már házasok lennénk, és akkor történik...valami...nem is tudom...úgy bármi?- emeltem meg a kezem és a mutatóujjammal köröztem néhányat a levegőben, miközben ajkaimmal nagyon finoman csücsörítettem. Végül aztán leengedtem a kezem és félrebillent a fejem.
- Ne feledd Kedvesem, hogy a házasságunk után már egyként fognak ránk tekinteni. Amit én teszek hatással lesz rád, amit te teszel hatással lesz rám. És ne feledjük...én még akkor is ugyanez maradok. Vajon akkor is ilyen dölyfösen fogsz majd állni, felsőbbrendűséged teljes tudatában, a nyakadban lihegő bulvársajtóval, a gazdasági szakmagazinok kissé negatív élű cikkeivel a hátad mögött? Mondd csak Gareth, hogyan leszel képes ezzel szembenézni? Akkor is azt fogod mondani, hogy boruljon minden? Bukjon minden? Óóóó én ebben kételkedem. Hiszen ha neked olyan mindegy lenne, ha nem is számítana ez az egész, akkor most nem lennél itt, nem egyeztél volna bele a házasságba. Szóval ha nekem a csillogás kell, neked a hatalom. Hát ezért vagyunk most itt. Tökéletes patthelyzet, nemdebár? Van egy olyan érzésem, hogy a családunk nagyon is tudta kiket ereszt össze egy frigybe.Te nem érzed úgy, hogy éppen a családod árult el?- elhallgattam, azt hiszem mindent elmondtam neki amit tudnia kell. Továbbra sem fogok sem ma, sem holnap visszamenni vele Londonba. Viszont ahogyan újra beszélni kezd a megváltozott hangszín sikeresen meglep. Eddig a kandalló feletti festményt néztem kitartóan, amely Londont ábrázolta még a nagy tűz előtti időkből, ajándékként kaptam nem sokkal ideérkezésünk után Devontól. Miért is nem szabadultam még meg a képtől? Mert tetszett. Tökéletesen tükrözte időnként  a lelkiállapotomat a füstös és ködös titokzatossággal és volt valami romlottan diszkrét bája az egésznek. Pillantásom meglepett volt ahogyan ismét őt figyeltem, a szavait. Volt egy olyan fura érzésem mintha az ő hangján hallanék, de valaki mást. Mintha valaki előmerészkedett volna a rejtekéből, észrevétlen tette talán, oda sem figyelve. Megmutatott valamit egy villanásnyi időre, azt gondolom, hogy ez egy olyan pillanat, amiben benne kell lenni, amire oda kell figyelni, ami mellett nem tudtam elsétálni egyszerűen. Itt volt előttem az eddig mereven egyszerű, és kiért tartással, de a szavai valahova máshova repítettek, egy keserűen fájdalmas múltba, ahol valami történt....vele történt. Amikor azt gondolod, hogy ránézel valakire és ismered, hirtelen mutat magából valamit és elbizonytalanít. Azt hiszem sikerült ezzel a fél perccel a lelkiismeretemig eljutnia. A szerelemről beszél arról, hogy miért nem akarja érezni...nem azt mondja, hogy nem tudná, hanem, hogy nem akarja. És ez óriási különbség. Megint felfedezem benne magamat, azt a lányt, aki mindig pontosan ezért küzdött ellene. Fáj...gyengévé tesz, megalázkodóvá, sebezhetővé....láss másképp! Ezt mondta nekem valaki akiben megbíztam akinek hittem, akinek mindent odaadtam volna, aki számomra megnyitotta a másik oldalt, aki megmutatta, hogy ezen túl mennyi mindent kaphatok tőle, hogy aki szeret, az ezerszeresen kap, és ha fáj is, ha elbuksz is lesz valamid amit soha nem vehetnek el tőled, amitől emberré válsz, ami miatt kell, hogy legalább egyszer átéld, és ha soha többé nem is akarod megengedni magadnak, legalább tudd, hogy milyen volt. A szerelem hullócsillag, délibáb, elfolyó álomkép, sosemvolt oázisa lelkünk sivatagának.
„Saját szememmel láttam....” fájdalom érte....aki pedig képes ezt mondani, aki képes a fájdalmat kifejezni szavakkal is, az képes érezni is. Dacolok belül önmagammal a lelkem egyik fele azt mondja, hogy tán félreismertem, a másik fele egy óriási pofonnal térít észhez! Ostoba! Ő még mindig a jövendőbelid, aki haza akar vinni, akinek az a fontos, hogy vele menj, és ezért mindent megtenne. Nem....ez annyira igazi volt, ez annyira szívből jött...Nem! Megrázom végül a fejem.
- Csak láttál valamit de nem éreztél. Láttad a hóesést, de nem érezted a maró, elolvadó pihéket az arcodon. Az életben soha nem egy nézőpont létezik, hanem sokkal több. Ha hiányzik valaki....a hiány is szeretet...szerelem. A fájdalom is az. Érzések, hiszen ezekből állunk. Gyengeség? Igen, meglehet, de ettől leszünk emberek. Igen az vagyok...most is, és folyamatosan, és fáj. De a fájdalmával együtt gyönyörű. Hiányzik, nem is tudom éreztem e valaha ennyire üresnek és elhagyatottnak magam, mint nélküle. Tévedtél már el valaha? Amikor nem tudod hol vagy nem tudod merre indulj, és érzed, hogy szükséged lenne valakire. Ez is olyan mint a szerelem....Téged....Neked....- mondani akartam, hogy bántották, hogy valaki nagyon súlyos sebet ejtett talán még gyermekkorában a lelkén, és a második szavammal pontosan arra akartam utalni, hogy talán van neki. Aztán persze sepertem is félre a gondolatot, miután ő maga is visszavonult az egész helyzetből. A kérdés hallatán azonban szelíden mosolyodom el, miután Conchita távozott a szalonból, hogy felhozza a kért italomat.
- Igen a jegyesed vagyok, a feleséged leszek. Egy döntés eredményeként, amit én elfogadtam. De itt, soha nem leszek a tiéd.- mutattam az ujjammal a szívemre, majd megkocogtattam ugyanazzal az ujjal a halántékomat.
- És itt....itt minden gondolatomat ő tölti majd ki. Rá fogok gondolni minden pillanatában az életemnek. És ezek nélkül nem leszek több számodra, mint az a lány, akit az előbb küldtem le a pincébe az italomért. Idegen, rideg és számodra nem létező. Hát ezt érem el vele. Mert bármit is tehetsz te Drágám, a családom....ezeket már nem vehetitek el tőlem. Mit nyertem vele? Hogy ez az enyém, csak az enyém. Tényleg! Ezt elvehetetlenül birtoklom. Örökre.- amit az előbb olyan szépen kezdett felépíteni hatalmas erővel rombolta szét, és már éppen talán engedtem volna neki, mert láttam benne valamit ami illékony délibáb volt csupán semmi más. Egy szerep....hát perszehogy egy szerep.
- Nem! És te sem azért vagy itt, hogy felettem erőt gyakorolj! Ez az én házam még! Tartsd tiszteletben, hogy itt én vagyok otthon!- emeltem meg én is a hangom, mert kezdett már tényleg irritálni ahogyan viselkedik, és ahogyan magam mellé engedtem a kezem ökölbe szorult. Indulatos voltam? Nem is kicsit! Kezdtem elveszíteni a türelmemet és nem könnyítette meg a helyzetemet azzal, hogy sértegetett. Újfent Conchita mentette meg a helyzetet amikor belépett egy tálcával a szalonba, és két üveg volt rajta, valamint egy vödör jég.
- Kisasszony, ahogyan kérte. És bátorkodtam behozni a scotch-ot Mr Grantwoodnak.- olvastam a sorok között. A lány rettentően kényelmetlenül érezte magát a finoman szólva is parázsló légkörben így aztán inkább behozott mindent, csak minél kevesebbszer kelljen hívnom.
- Köszönöm, Conchita. Elmehetsz, kérlek a szobádba. Ha szükségem lesz rád akkor csengetek.- adtam a lány tudtára, hogy valóban csak akkor fogom hívni ha nagyon szükséges. Én magam odaléptem az üres poharammal a tálcához, és dobtam bele pár jégdarabot, rátöltöttem a bourbont, majd oldalra fordulva biccentette a mik üveg felé finoman a fejemmel.
- Szolgáld ki magad, ha gondolod. Máris jövök vissza, csak telefonálok. Ne gondold Gareth, hogy rám ijesztettél. Igazad van, nem is vagyunk annyira különbözőek. De egy valamit jól jegyezz meg!- billentettem felé a poharamat
- Ezt a napot még nagyon sokáig emlegetni fogod!- azzal lendületesen de nem rohanva, kimért és elegáns tempóban sétáltam át a kis szalonon át a dolgozó és könyvtár szobába, hogy felhívjam apát. Elegem volt, én ezzel az alakkal nemhogy éveket de egy percet nem akarok tovább együtt tölteni, nem érdekel mi az ára. Persze apám tudta mivel lehet hatni rám. Engedni mindig csak éppen annyit, hogy azt gondoljam elértem a célomat. Nem, Gareth valóban nem volt az apám, mert az apámnál jobban senki nem ismert, és nem tudta mivel lehet hatni rám. Nagyjából húsz percet voltam távol, a beszélgetésnek legfeljebb a vehemens hangszíne szűrődhetett át a világos szalonba, az, hogy pontosan miről is beszélgettünk nem, mert az ajtók a szavakat tökéletesen megszűrték. Mikor visszatértem ismét jövendőbelimhez, láthatóan nem voltam tökéletesen elégedett, de azért valamennyire mégis.
- Egy hónap haladékot kaptam apámtól, eddig maradhatok Sydney-ben, mielőtt visszatérek veled. És egy ígéretet arra, hogy Joseph és ő megvitatják, hogy miképpen telepedhetnénk le itt. A nagybátyád szerint nem lenne rossz üzlet az óceán innenső partján nagyobb befolyásra szert tenni...főleg, hogy vannak errefelé komoly kapcsolataink. És ha már itt tartunk. Egy része nekem köszönhető. A másik része Armand Saint-Quientin szenátornak, aki a kuzinomat vette feleségül. Hasonlóan érzelmes okokból ahogyan mi is házasodunk. De ez felénk már csak így megy, igaz? Te pedig eldöntheted, hogy itt maradsz, vagy hazatérsz.- nem lepleztem egy cseppet sem, hogy nem igazán örülnék a maradásának, de tudom, hogy ha igazán bosszantani akar akkor mégis maradni fog. Egy hónap....maga lesz a pokol vele.

Gareth & Kaya

Túl sokat beszélek, és túlságosan kimutatom az érzelmeimet, azt, hogy bosszant a jelenléte, hogy legszívesebben most azonnal megkérném, menjen vissza Londonba. Nem akarom, hogy itt legyen, és nem akarok az égvilágon semmi mást, csak azt, hogy még élhessek kicsit, csak egy kis ideig, ha már belementem ebbe az egész nevetséges színjátékba. Bár ha őszinte akarok lenni, ez igazából semmi más, csak dacos ellenállás, az utolsó próbálkozás, hogy valamit megváltoztassak, amit már nem lehet. Amit eldöntöttem azzal, hogy igent mondtam, ahogyan ő is ezt tette. Menekülni már hiábavaló lenne, én mégis próbálkozom, keresem a kibúvót egy kiskaput, bármit, ami lehetővé teszi a számomra a meghátrálást. Nem szégyelném, hogy így van, ahogyan azt sem szégyelném tán beismerni, hogy megbántam, amikor végül apának igent rebegtem alig hallhatóan. A vonal túloldalán akkor csend fogadott, mintha nem akarná elhinni, és megerősítésként újra megkérdezte és én újra elismételtem: hogy igen, hozzá fogok menni Gareth-hez, hogy a felesége leszek amennyiben a családjaink így akarják. A legnehezebb szavak voltak ezek, a megalkuvásom szavai, amit ezerszer megbántam és az életem hátralévő éveiben is bánni fogok. Én hittem valamiben, hittem abban, hogy kiszakadva a világunkból, ebben a másikban majd megtalálom önmagam. Nem akartam többé az a grófkisasszony lenni, aki olyan mint egy szépséges, féltve őrzött porcelán baba. Nagyjából ugyanannyi érzelemmel az arcán és a szívében is. Amikor először eljöttem ide még minden annyira idegen volt, az egész világ, ahogyan szinte elrohan mellettem, az élet kérlelhetetlenül az arcomba tolult. Éreztem, amikor kiléptem az utcára, és belevetettem magam a nyüzsgő forgatagba. Figyeltem az emberek arcát, figyeltem a mozdulataikat. Mindent a maguk egyszerűségében tettek, mintha az élet számukra egy könnyed kis tánc lenne, melyet születésüktől gyakorolnak. Suta voltam, nem tudtam hogyan kell kézzel megfogni egy szendvicset, nem értettem, hogy miért nem kapok poharat életem első söréhez, hogy miért csak egy villa van az asztalon, ha étterembe megyek. Miért kell sok helyen készpénzzel fizetni, miért nem elég csak a szavamat adnom valamihez, miért nem elég  a nevem hangzatos csengése, ha el akarok érni valamit? Nem értettem ezt a világot, és most, hogy már ismerem, elengedni nem akarnám. De azt is tudtam, szinte már az elejétől fogva, hogy egyszer majd be fogom látni, ez nem az ahol megtalálhatom a helyem, ez nem az ahova tartozom. Ahogyan a családom vélte, végül igazuk lett:  könnyed kis kiruccanás, pár évnyi kaland az életben, amelyből világosan látszik mit is teszek kockára, hogy hova is tartozom pontosan. Mint egykor a nagyapám, aki azt gondolta elég csak szeretni valakit. Nem elég, már tudom én is, be kellett látnom, ugyanakkor nem hiszem, hogy valaha fájt volna jobban valami, mint ez az egész. És azt sem hiszem, hogy valaha valami képes lenne begyógyítani. Elviselem, mert erre kértek, de nem fogom elfogadni soha. Sem a férfit aki hitvesem lesz, sem pedig azt, hogy szeretnem kellene. Nem akarok erről beszélni, nem akarok arról beszélni neki, hogy mit érzek, mégis megteszem. Valahogyan amennyire nehéz az egész annyira könnyedebbé is tesz. Felszabadít a gondolat és a tudat. Csak hallgatom ahogyan a kimért szavak mögé bújik vissza, ahogyan próbál engem meggyőzni arról, hogy nem kell semmit másképp csinálnom, hogy nyugodtan hadakozzak vele tovább egyetlen pillanatig ne legyek más, mint amilyen most vagyok. Nem kell erre külön kérnie, mert nem is akarok az lenni.
- Látom még mindig nem fogtad fel, hogy ezekkel a szavakkal rám nem fogsz hatni. Sem megijeszteni, sem eltántorítani nem fogsz. Fogd fel végre Kedvesem. Nem azért vagyunk itt mert a családunk ezt akarta, hanem azért mert mi beleegyeztünk. Mert te és én olyan rohadtul egyformán gondolkodunk, hogy képesek lennénk mindent sutba dobni csak azért, hogy megtarthassuk amink van. Mindketten kockáztatunk valóban, és mindketten a sajátunkat érezzük erősebbnek. – sziszegve hagyták el, szinte rekedten suttogva a szavak az ajkaimat, ahogyan felé intéztem, összeszűkülő szemeim haragról és megvetésről árulkodtak. Továbbra sem tűröm, hogy fenyegessen, sem most sem pedig később.
- A fegyvereimet akarod látni? A legnagyobb fegyverem a botrány. Olyan, amelybe még nem buksz bele, de elég kellemetlen ahhoz, hogy hetekig járjon a nyakadra a sajtó. És ha engem kérdeznek, majd kedvesen mosolygom, és mélységes sajnálatomat fejezem ki a hitvesemet illetően. Néhány kellő pillanatban elejtett műkönny, bájosan szomorú arc....remélem tisztában vagy vele, hogy a hatásvadászat a legkifizetődőbb manapság. És még ha nem is igaz, ha az emberek talán a lelkük mélyén tudják is, hogy az egész csak megjátszás, elhiszik. Együtt éreznének egy megtört szívű, szomorú asszonnyal, akinek a férje nem éppen a legtisztességesebb. Tudod mit becsülnek még az emberek a mai világban? A hűséget, Drágám! Amire te soha nem leszel képes, én viszont igen. Mert amíg te hajtod a nőket, én otthon foglak várni, mint a tökéletes feleség mintaképe. A célomért bármeddig elmegyek, akár még ez is belefér.- vetettem még oda foghegyről, majd egyszerűen ott hagytam őt a szalonban, hátra sem pillantva, hogy apámmal beszéljek. Első gondolatom a jegyesség felbontása volt, hogy nem akarom, elég volt, meggondoltam magam. A szeszélyesség amúgy sem állt távol tőlem, ahogyan a szenvedélyes kirohanások sem. Ez volt talán mindig is a legmeglepőbb apám számára, hogy erre képes voltam. Hogy talán olyan vehemenciával tudtam a saját igazamat védeni amire ő sem nagyon volt képes. Ő mindig tudta mit akar, pontosan kiszámítva és elrendezve, mindent a megfelelő helyen és időben. A pontosság mintaképe volt, az a férfi akihez igazítják az órát, és nem ő igazodik ahhoz. Egyenes, büszke kiállású ember, akiben mégis volt valami magasztos gőg, az angol hidegvérrel vegyítve. Én viszont egy ötvözet voltam. Örököltem tőle ezt a fajta arroganciát, mégis azt hiszem bennem több volt valamivel, olyasmi, ami apámból hiányzott, de még az anyámból is, mégis amelyet minden bizonnyal a spanyol őseitől örökölhettem. Nem tudom. De világ életemben kicsit kakukktojásnak éreztem magam a családban, aki többre hivatott, semmint a szabályok betartása, és az elvárásoknak való megfelelés. Persze ha az olyan egyszerű lett volna, hogy mindent felrúgok és sutba dobok....a telefon még a fülemen volt, éa valahonnan nagyon távolról hallottam apám hangját, mert valami másra figyeltem, valami megütötte a fülem, és amelyre mindig is érzékeny voltam. Zene....zongora. Ki zongorázik nálam? Gareth?! Csak pár taktus volt, ahogyan minden bizonnyal az ujjai végigfutottak a billentyűn, mégis olyan volt, mintha átszaladt volna a házon, eljött volna hozzám, és a bokám köré csavarodott volna, apró, tűszúrás szerű érzéseket keltve ott benne. Egy villanás volt, az a pár taktusnyi ütem, mégis képes volt arra, hogy egészen addig tudomást sem vegyek a vonal másik végén beszélő apámról. Megállt a világ egy másodpercre mert valami olyan történt, amit el sem tudtam volna képzelni. Amikor belépett az otthonom küszöbén maga volt a megtestesült gonosz, az aki majd visszavisz oda ahova tartozom. Azt az embert láttam benne, aki elveszi a szabadságomat, elvisz majd innen messzire, innen ahol boldog voltam, és ahol boldog is lehetnék, ha hagynák....ha ő hagyná. Bűnbak lett a szememben, a rossz hír hozója, egy olyan alak, akiben soha nem akarnék megbízni, akit soha nem akarnék szeretni, akiről úgy gondoltam cinkosa lett a családomnak azzal, hogy belement ebbe az alkuba. Ha ő nemet mondott volna, akkor most én sem lennék ebben a helyzetben. Abba talán nem gondoltam bele, hogy neki sem volt más választása, hogy éppen úgy ahogyan én, csak talán más indíttatásból beleegyezett ebbe az egészbe.
„A családom pedig régebben elárult már, mint ez a frigy megfogalmazódott bármelyikükben...”
„De aki oly könnyedén dobott el, az ígérete is hazug volt, csak úgy, ahogy az ilyen családokban szokás...”
Szavai mint megvadult éles pengék hasítanak újra, valami távoli visszhangként végig a koponyámon, és kéretlenül az elmémbe furakodnak. A zene hangja trillázva idézi fel őket és akkor azt hiszem megértettem a súlyát és a jelentését. A vonal túloldalán már nem beszélt senki, apám valamiért talán jelentőségteljesnek gondolta ezt a csendet. Mintha valami belém fojtotta volna a tiltakozást. Fájdalmat éreztem, bánatot és mérhetetlen mennyiségű keserűséget a szavak mögött, melyek beburkolták magukat ebbe a pár ütembe. Szomorú volt a dallam, és vártam volna a folytatást, de nem érkezett. Végül aztán nagyjából fél percnyi szótlanság után folytattam apámmal a telefonbeszélgetést, de valami megváltozott, valami, amit a zene váltott ki. Az a félbehagyott keserű dallam a zongorámon, és éreztem, valahol éreztem, hogy hallani akarom a folytatást. Amiről nem képesek a szavaid beszélni azt a zenével fogod elmondani. Semmi sem festi le érzékletesebben a lelked viharait, vagy gyönyörűségeit, mint az ahogyan a zongorához ülsz és játszol rajta. A nénikém tanított engem játszani, és ő mestere volt ennek a hangszernek, ő mondta mindig ezt nekem. Amikor leülsz megnyitod magad, a zene által teljesedsz ki. Szárnyakat kapsz, melyekkel addig emelkedsz ameddig csak szeretnél, és azt mutatod meg aki legbelül van. Kíváncsiság ébredt bennem, és ez szokatlan volt számomra, kivált, hogy olyan valaki váltotta ki, akire alapvetően nem lettem volna kíváncsi. De a zene az mindig más, és számomra mindig az is marad. Felszabadító érzés, magával képes ragadni és mindig úgy véltem, hogy ilyesmire csak az képes akiben vannak érzések, még ha rejti is azt. Vajon ő is rejtegeti ahogyan én tettem, talán ő is elmenekült a világ elől, hogy ne tehessenek benne kárt, ahogyan én is tettem egykor? Nem is értem magam miért foglalkozom ezzel! Pusztán pár kóbor taktus a hátsó bar room-ból kihallatszódó könnyed kis zongoratrilla képes volt ezt kiváltani belőlem? Talán túl érzékeny lettem, talán az itt töltött idő tett ilyenné, vagy talán mindig is ilyen voltam....nem tudom. De amikor visszasétáltam a világos kis szalonba ismét ott találtam, mintha az előbb nem történt volna semmi. Mintha még mindig itt állnánk, ahogyan az előbb is. Mégis változott valami, amit nem lettem volna képes megmagyarázni. A vihar ül el íly hirtelen, a vihar amely váratlan érkezik, váratlan csap le a világra, hogy aztán szolídan boruljon a földre. Néztem őt, egy ideig csak a vonásait fürkésztem, kerestem talán azt az embert akinek a szavai minduntalan csendesülőn ott rezegtek bennem....elárulták. Ki árulta el és miért? A család mindkettőnkbe belerúgott, és mi ugyanezt tesszük egymással. Én dacból ő fölényességből, de mindegy is talán miért tesszük. Nem ezt kellene....nem így. De nem vagyok képes neki engedni, még nem. Még túlságosan nagy volt a távolság közöttünk, noha az előre vetített évek árnyéka ott lebegett a fejünk felett.
- Rájöttem...- feleltem egyszerűen, és nem tudtam miképpen folytassam a mondandómat, mintha valahonnan ismét hallottam volna azokat a hangokat, amelyek végigszaladtak a házamon, volt bennük valami megfoghatatlan ami nem hagyott...folyamatosan nem hagyott nyugodni. Engednem kellene...csak egy kicsit...de nem tudok....miért dacolok....mert nem hagy más lehetőséget. Ha azt érzem folyamatosan, hogy sarokba akar szorítani, akkor támadni fogom. A tálcához sétáltam, hogy töltsek magamnak egy keveset, újabb darabos jéggel telepakolva a kristálypoharat. Az ital csobbant, én pedig felvont szemöldökkel fordultam oldalra, láthatóan meglepődtem.
- Provokáltál, igaz?- ez volt a reakcióm azt illetően, hogy tudta, nem fogok vele menni, ahogyan azt is tudta talán, hogy minden porcikámmal tiltakozni fogok majd ellene. Megemeltem a poharam és az első kortyba menekültem, azt reméltem, hogy elnyomja majd azt az apró hangot, azt az egyet, amelyet ahogyan meghallottam tudtam, hogy még hallani akarom, ahogyan azt is tudtam, hogy elvesztettem ezt a játszmát. Innen már tényleg nincs visszaút. Megszoknom kell, mert megszöknöm nincs hova, hacsak nem akarok mindent magam mögött felégetni. De nem fogom neki egyszerűvé tenni, ahogyan ő sem fogja nekem, ebben biztos voltam. Nem fogok többet engedni, mint amennyit ő enged nekem....aztán megráztam a fejem gondolatban, végül vettem egy mély lélegzetet és  bólintottam majd lassan ráemeltem a tekintetem.
- Természetesen. Amennyiben igényled a ház átellenes szárnyában az én hálószobámtól  a legtávolabbi vendégszoba. Ez talán az ízlésednek is megfelel majd, mert nem ér el oda az óceáni szél és kevesebb a por. Bár ez itt Ausztráliában igazán nagy ritkaság lenne, lévén szinte állandóan nyeli az ember a port. – az utolsó mondatán mintha egy időre elgondolkodtam volna, mintha valami járt volna a fejemben, és igazából ez így is volt. Nem hagyott nyugodni az az apró kis intermezzó, az a kiszűrődő zenehang a vörös szalonból, ahogyan Conchita hívta azt a helyet. Nem hagyott, mégpedig azért nem, mert kíváncsi lettem, ha pedig kíváncsi lettem valamire, annak szerettem a végére járni. Nem az akinek mutatja magát, ebben biztos voltam, ahogyan én sem az vagyok. Magunkra erőltettünk egy álarcot, hogy védekezzünk a világ ellen, egymással szemben, mindennel szemben amiről úgy véltük ártani akar nekünk. Gareth nem akarta az érzelmeket beengedni, én nem akartam azokat elengedni. Különös dolgok ezek azt hiszem, viszont a nénikém tanított nekem még valamit, amit azt hiszem most értek meg majd igazán. Ha átjárót keresel két ellentétes világ között, ha azt akarod tudni, hogyan tekinthetsz át a túloldalra, ha nem vakon akarsz pislogni abban a másikban, akkor a zene segít. De csak az képes a muzsika nyelvén beszélni, akiben van lélek...és én egészen eddig azt gondoltam, hogy Gareth-nek nincs. De ahogyan ő félreismert engem meglehet én is félreismerem őt....meglehet.
- Megismerni egymást....hm?- forgattam meg magam előtt a poharat, mintha most látnám életemben először, ahogyan az aranyló italt is. A születésem évében palackozták, az ír lankák érlelték zamatossá.
- Kötve hiszem, hogy bármit is meg akarsz tudni rólam...hogy is fogalmaztál?- hümmentettem kettőt és összevont szemöldökkel igyekeztem felidézni a szavait, még talán a hangsúlyt is sikerült eltalálnom
- Nem azért vagyok itt, mert itt kell lennem, hanem azért, mert itt akarok lenni, mert élvezem minden percét a haragodnak, amit kiváltok belőled....ezt mondtad Drágám. Most pedig meg akarsz ismerni. Neeehheeeem ez azért nem ilyen egyszerű, ezt te is tudod ugye? Egy ilyen hirtelen pálfordulásnak én nem dőlök be Kedvesem.- kortyoltam az italból majd elfordultam tőle és az ablakomhoz sétáltam, ahogyan ma már sokadszorra mióta itt van és kifelé bámultam. Meg akar ismerni? Akkor jusson is el hozzám...találja meg azt a hidat amiről a nénikém beszélt nekem. Nagyjából öt percig állhattam így, amikor hirtelen fordultam vissza felé. Mintha most jutott volna eszembe, mintha csak egy mellékes dolog lenne. A poharamat mozgattam néha meglögybölve benne az italt.
- Hallottam, hogy játszottál....amíg telefonáltam...a vörös szalonban. Az te voltál ugye? Kizárásos alapon, mivel a személyzet nem szokott az engedélyem nélkül hozzányúlni.- vontam lassú mosolyra az ajkaimat, majd végül teljesen felé fordultam.
- Játszanál megint? Amit az előbb....folytatnád? Érdekel.- tettem még hozzá. Nem mondtam, hogy kérem, mert nem kértem...de szerettem volna. Miért? Mert valahol el kell kezdeni azt a hidat felépíteni, ha már évekre összezár bennünket a sorsunk.

••©

Gareth & Kaya

Biztosan ismered az érzést, amikor eljön a pont, hogy már nem akarod és nem is tudod visszafogni magad. Amikor a másik a puszta jelenlétével képes kiváltani belőled azt a hatást, hogy nem akarsz a közelében lenni. Noha tudom, hogy úgy kellene viselkednem ahogyan az tőlem elvárt, minél több időt eltöltök a közelében, ezt annál inkább nem akarom. Rá kell döbbennem, hogy túl sokat változtam az itt eltöltött évek alatt, túlságosan magába szippantott ez a világ, és nekem egyre jobban tetszik, semmint az ami majd a férjem mellett várni fog. Amikor kilépsz a magad kis egyszerű közegéből, amikor megpillantod az életet a maga valójában, amikor olyan dolgokat próbálsz ki, amit korábban nem, és ez hovatovább izgalmas lesz a számodra, akkor még inkább ragaszkodni fogsz hozzá, ahogyan én is teszem a magam módján. Apámnak annyira szerettem volna elmondani, hogy mit láttam eddig ebben a városban, hogy mégis volt valami amiért megérte eljönnöm, hogy a felfedezés nem csupán abból állt számomra, hogy kiléptem az igazán sikkes és szép kisasszony egyre szűkebbé váló álcája mögül. Ez, amit itt megtapasztaltam annyira más, annyira magával ragadó, annyira tiszta és romlatlan a maga módján. De nem mondtam el, nem mondtam igazából semmit, mert megsemmisített a tudat, hogy véget kell neki vetni, vagy pedig maradhatok, de akkor vállalnom kell a következményeket. És én nem tudtam vállalni, nem akartam vállalni. Élni akartam, de a saját világomban, és nem vagyok képes még mindig belátni, hogy ez nem lehetséges. Maradnom kellett volna, azt választani, hogy Nate mellett boldog lehetek, hogy mellette önmagam lehetek, nem kell megjátszanom semmit, és ha akarok, akkor bármit megtehetek. Volt valami egyszerűség az egészben, olyan amit azelőtt nem ismertem. Nem akartuk túlmagyarázni a dolgokat….mi egyszerűen csak szeretni akartuk a másikat. De ahogyan egykor nagyapámnak, úgy nekem is be kellett látnom, hogy a jövő szempontjából a szerelem önmagában nem elég, azzal nem vagyunk képesek megváltani a világot, bármennyire is szeretett volna erről Nathaniel meggyőzni. Én nem ilyen vagyok…ahogyan apa is mondta. Én nem az a lány vagyok, aki hajnalban mezítláb szaladgál az óceán friss reggeli, hullámoktól hűvös homokjában, akinek kócos hajába egyre többször kap bele a feltámadó koraesti szél….ez a lány nem én vagyok. De igen, csak nem engedhetem ismét szabadjára, vissza kell majd zárnom oda, ahonnan kiszabadult, mert bolond módon elhitte, hogy neki még ez is lehetséges. Azt hitték rólam, a családom és mindenki, hogy csupán egy szépen megformált szobor vagyok, a maga egyszerű merevségében, de valójában viaszból készültem és az első lobbanás megolvasztott, átformált. Soha többé nem leszek már az aki egykor voltam. Gareth érkezésével pedig végérvényesen bebizonyosodott, hogy lázadhatok a továbbiakban a szavaim által, válogatott sértésekkel, bármivel ami csak az eszköztáramban megfordul, de ahogyan senki más, úgy én sem futhatok el a sorsom elől, én sem menekülhetek örökké. Abban a pillanatban, hogy hátat fordítottam egy lehetőségnek, abban a pillanatban az utolsó menekülési útvonalat is felégettem magam mögött. Igaza van, már nem mehetek vissza, már nincs hova. Ha azt is gondoltam balga módon, akár egy percig is, hogy tartozhatok ehhez a világhoz, akkor óriási tévedés volt. Nem lehet, mindig lesz valami ami visszaránt. Egy régi emlék, egy távolból visszaköszönő gesztus, a csillogás semmihez sem fogható ígérete, a pénz és minden amit meg lehet belőle vásárolni, a luxus és valami amit úgy hívunk:áldozatvállalás a családért. Meglehet a vérünkben hordozzuk, meglehet, hogy születésünktől belénk van kódolva, hogy bármikor ha eltévedünk, csak egy ideig kell kóborolnunk, mert mindig vissza fogunk találni. Örökké nem menekülhetsz, örökké tartó futás nem létezik….egyszer meg kell állnod, és ha visszatekintesz, akkor csak az örökös vágyat érzed, vissza a régi életedbe. Még akkor is ha közben annyi mindent kaptál az újtól. De azt is hiszem, hogy ezzel az egésszel ezzel az évek óta tartó csavargással, még valamit sikerült elérnem, hogy az én életem soha nem lesz olyan amilyen a szüleimé volt. Soha nem lesz már olyan a családunk mint egykor, még úgy sem, hogy ezt a frigyet megkötötték a fejünk felett. Talán csak a lelkem mélyén sejtem, hogy olyan ez mint amikor két vadállatot engednek össze a ketrecben, és ők kívülről szemlélik, hogy vajon megbékélnek egymással és egy olyan párost hoznak létre, amely legyőzhetetlenné teszi őket, vagy darabjaira szedik egymást, hogy belepusztuljanak, nem számít még az sem ha a világ lángokban áll körülöttük. Bár lázadó természet voltam, és szeszélyes, szenvedélyes, hovatovább gőgös, a szavaimmal kaszaboltam amikor csak tudtam, a tetteimet nagyon is megfontoltam. Soha nem tettem sem eddig sem ezután nem fogok tenni, olyasmit amiről nem tudtam volna milyen következményekkel is jár pontosan. Tudtam, hogy meddig mehetek el, még akkor is ha szívem szerint még tovább is haladtam volna. Már amikor kirohantam a szalonból, hogy telefonáljak, valahol talán tudtam, hogy a szavaim mögött nem valós gondolatok húzódnak meg, hogy nem is gondolom komolyan, hogy beleegyeztem és nincs visszaút. Sem itt sem most sem máshol és később sem. Az azonban nem titkolom meglepett, hogy apa és Joseph fontolóra vették a letelepedésünket a szigetországban. Ezek szerint sikerült itt mégis elérnem valamit, ahogyan azt is gondolom, hogy az Armanddal folytatott időnkénti igen elfojtottan viharos eszmecseréim, is meghozták a kívánt hatást. Talán ő is beszélt apával, talán valamit nyer azon ő is ha maradunk. Armand….hát persze…a politika mellett az üzleti életben is szüksége van szövetségesekre, és abban biztos lehet, hogy a családból senki nem árulná el. Túl nagy kockázat lenne. Hogy benne van alaposan a keze az egészben ebben biztos voltam. Nem tudom, hogy mi lepett meg jobban. Hogy megint a szalonban találom, vagy az, hogy amilyen hirtelen játszani kezdett, olyan hirtelen abba is hagyta. Én akkor szoktam ezt csinálni, ha valaki meglep játék közben. Olyankor védtelennek érzem magam, olyankor úgy érzem kihallgatnak, azokat a szavaimat, amelyeket a zeném közé csempészek be, amit ott hagyok. Éppen ezért szinte megmerevednek az ujjaim a billentyű felett és nem folytatom. Valamiért nem akarom, hogy lássák, hogy hallják. Kicsit úgy érzem ilyenkor, hogy a legtitkosabb gondolataimat hallgatják ki. Amiket nem akarok elmondani senkinek. Ő vajon így érezte? Nem is tudom, talán ezt akarnám kiolvasni a vonásaiból, melyek éppen ugyanolyan változatlanok, mint akkor amikor belépett ide. Provokált…egész idő alatt arra vágyott, hogy kihozzon a sodromból, hogy lássa meddig vagyok képes elmenni, feszegette a határaimat, és csak akkor fújt visszavonulót, amikor úgy érezte már pontosan eleget látott belőlem ahhoz, hogy tudja pontosan milyen is lehetek. De ezzel még nem tudott meg rólam többet, ezzel nem látott mögém, nem tudta meg, hogy ki is rejtőzik a szép ruha alatt. Ha akarom változom, úgy külsőleg mint viselkedésben, tudok más lenni, talán ezt is érzi, ahogyan azt is, hogy nem akarok más lenni. Neki nem. Bár azt be kell látnom, még ha ez lassan is történik meg, hogy évekig ezt nem lehet játszani. Nem lehet egy fedél alatt élni valakivel ekkora feszültségben. Még akkor sem, ha a házunk minden bizonnyal akkora lesz, hogy akár hetekig is kerülhetnénk egymást benne. Van ennek értelme? Nem tudom, valaki megmondhatná miképpen kell ezt az egészet kezelni, mert jelen pillanatban csak azt érzem, hogy folyamatosan hátrálásra késztet, aminek hatására én folyamatosan marok felé. Őrült kis előnásztáncunk apró momentuma ez, mely valamilyen szempontból előrevetíti a jövőnket. Gareth a hűvös magabiztosság, és én a szenvedélyes tűz, a lobogás. Nem kioltjuk egymást, hanem megerősítjük. Talán….ha akarnám, ha képes lennék elfogadni akár minimálisan is az egészet. Ehhez még nem kell szeretnem, elég lenne csak elfogadnom. Rendben…de csak a zene miatt, csak ez az egyetlen oka….győzködöm magamat, az már talán csak egy ostoba felsejlés a tudatom mélyéről, hogy magamat csapom be. Majd az idő ezt is bebizonyítja. Talán. Nem tudom, hogy várok e előrelépést ebben az egészben, és talán az lenne a legjobb ha a hátralévő időt a hát két külön pontján töltenénk, ez esetben azonban nem is nagyon értem miért akar maradni? De elfogadja a kérésem, és ezt egy fejbiccentéssel köszönöm meg. Ha ő tiszteletben tartja az én kis világomat, akkor én is abban fogom tartani az övét, ez ilyen egyszerűen fog működni közöttünk. És talán az évek alatt csiszolódunk majd annyira össze, hogy nem akarjuk egymást faggatni, nem akarunk többet megtudni a másikból, mint amit látunk majd belőle a mindennapokban. De élet lesz ez így vajon? Ezt a kérdést akkor kellett volna feltennem, és leginkább magamnak, amikor apa eszement elképzeléseit elfogadtam. Neki legalább megadatott az, hogy az asszony akit választottak számára kedves volt, és odaadó. Én ezt nem vagyok képes megadni Gareth-nek, mert anyával ellentétben nem látok mást csak egy szobrot magam előtt, mely amennyire külsőleg vonzó, legbelül ugyanannyira taszít is engem. Furcsa kettősség ez, és leginkább megmagyarázhatatlan, így aztán külön öröm, hogy megkönnyíti a helyzetemet azzal, hogy nem akarja ezt az egészet erőltetni.
– Reggel 8-kor szoktam reggelizni a konyhában, legfeljebb egy fél óra, nem több. Fél 12-kor ebédelek ha itthon vagyok és nem éppen a városban van találkozóm, esetleg valamiféle megbeszélésem, mert ez esetben Keagen visz el a kedvenc éttermeim valamelyikébe. Este 7-kor vacsoraidő, feltéve ha éhes vagyok, vagy már itthon vagyok. Mindezt csak azért mondom, hogy tudd hogyan kerüld el a velem való találkozást. Napközben amúgy sem nagyon szoktam itthon lenni, kivéve, ha éppen nincs semmiféle megbeszélésem, vagy alapítványi összejövetel, esetleg egy előre lebeszélt tárgyalás, valamely prominens személlyel. Tudod, a kapcsolatokat tovább kell építgetni, legyen valami haszna is annak, hogy itt vagyok. – mindezt egyszerűen közlöm vele, mintha a napi rutinom jelenleg a legfontosabb téma lenne közöttünk. Persze valahol a tudatom mélyén nem hagy nyugodni az a pár leütött hang, amely a kíváncsiságomat mind jobban felébreszti. Már csak azért is mert éppen olyan hirtelen hagyta abba, akárha magamat hallottam volna. Talán ezért is bukik ki belőlem a kérdés és a kérés is egyszerre, amely nem is annyira tudatos, és talán egy másik énem kicsit meg is bánja abban a pillanatban ahogyan kimondom. Ahogyan én meglepem ezzel magamat, ő is ezt teszi velem a válasszal.
– Én sem tudtam….nem mintha olyan sokat tudnék rólad.- bukik ki belőlem, ahogyan követem őt át a vörös szalonba, a zongoráig sétálva, majd megállok úgy, hogy a mély hangok környékén támasztom neki a csípőmet és magam előtt karba fonom a kezem a mellkasomon, lazán tartva benne a poharat. Várok és figyelek. Remélem talán, hogy megláthatok valamit, amit a hangok által ígéretként kaptam már korábban. Mint egy kóstoló, egy szeletnyi a férfiból, akihez hozzá fogok menni. Amikor játszani kezd, és az első hangok eljutnak hozzám, összerezzenek. A szalon szűrt vöröses narancs fényében valami történik. Ha utólag megkérdeznék tőlem, azt mondanám, hogy varázslat, hogy átverték az érzékeimet, biztosan csak ő szórakozik velem. De tudom, hogy nem….tudom, hogy ez most más. Már ahogyan az ujjai hozzáérnek a billentyűkhöz, mintha egy régi ismerőst üdvözölne. Ismerem ezt a mozdulatot. Nem megérinted a hangszert, hanem megsimogatod. Gareth pontosan ugyanezt csinálta….hogy is mondta korábban? Nem különbözünk annyira egymástól. De ennyire nem? A dallam bekúszott minden kis érzékszervembe, én mégis a szemeimre hagyatkoztam, ahogyan az arcát figyeltem, ahogyan a szemeit lehunyta, mintha minden vonása kisimult volna, mintha egy kisfiú ülne ott, akiben még vannak remények és álmok, aki még hiszi, hogy az életben nagy dolgokra hivatott. A bizalmat csempészi bele minden egyes hangba, kattogó, finom ütemek közé súgott fájdalmas keserűség….elveszett. Itt van ez a gyerek, aki többé senkinek nem tud hinni, csak az öreg hangszernek, a fekete és fehér billentyűknek, már csak ez maradt meg neki. Ahogyan aztán a dallam lassan elhalkul, végül az hangok fáradtan siklanak le az ujjai hegyéről, a játék abbamarad. Nem várom, hogy rám nézzen, én sem tenném. Ilyenkor az ember egyedül akar még maradni azokkal az érzésekkel, amelyeket a hangszer csalogatott elő belőle, és ha felpillantana attól félne, hogy mások is megláthatják az érzéseit, és ezzel bizonyára ő is így volt. Éppen ezért nem tette. A szavai tökéletesen ellentmondanak neki, érzem, hogy megint két síkon társalgunk. Van valami amit el akar hitetni velem, valami aminek tökéletesen az ellenkezőjéről árulkodott az amit az előző percekben láttam belőle. Miért lettem rá kíváncsi? Azt hiszem azért mert érteni akartam, hogy ő miért? Hogy miért rejti el magát, ahogyan én is tettem egykor? Miért bújt el a saját kis világába, ahonnan csak a zene nyelvén tud segítséget kérni, és amikor erre rájön tagadja.
– Valóban nincs?- kérdezek vissza kicsit talán szórakozott hangon, mert ez az újabb menekülés talán már meg sem lep.
– Ha egy színész játszani kezd a színpadon, akkor tudja a legjobban átadni a szerepet, a darabot, mindent amit magában hordoz ha ösztönből teszi. Amikor egy színész azt gondolja magáról, hogy tehetséges, hogy mindenben tökéletes, akkor nem tud elérni a közönségéhez. Az képes erre aki nem tudja magáról, hogy megtette. Ilyen a szépség is. Azt tartják, hogy az igazán szép, aki nincs tisztában ezzel. Én sajnos hiú vagyok…de ez most mellékes is.- nevettem el magam, talán a nap folyamán először könnyedén. Mi okozta mindezt? A zene, az egyetlen dolog amivel hatni lehetett rám. És erre ő gyakorlatilag észrevétlenül jött rá. Félrebillent a fejem és a poharam magam előtt forgattam, a körmeim koppantak a peremén, majd kortyoltam belőle, és kissé oldalra fordulva leraktam azt a zongora tetejére.
– Tudod miért láttam én mást, és miért láttál te? Mert ösztönből jött. Az pedig a lélekből táplálkozik. A zenét megérteni és átadni pedig csak az képes akinek van. De tiltakozhatsz is, úgyis azt fogod tenni. Meglehet feleslegesen beszélek. Nem is fontos.- legyintettem végül a kezemmel magam előtt, majd bólintottam egyet, lehunyva egyetlen másodpercre a szemhéjamat.
- Igen játszom, mióta csak az eszemet tudom. Apám öccsének a felesége, a nénikém tanított játszani. Talán ez volt az egyetlen menekülési lehetőségem amikor még fizikailag képtelen voltam elszökni otthonról. A zene által megtehettem. És mivel a legtöbb embernek a családunkban nincs igazi hallása, mert csupán sznob indíttatásból kedvelik a zenét, meg sem hallották, mit akarok elmondani a játékommal.- nem is tudom miért mondtam el ezt neki, talán még mindig a zenéje hatása alatt voltam. Talán….

••©

Gareth & Kaya

Csak akkor van értelme menekülni ha van is hová futnod, ha megtalálod a célodat, ha megtalálod azt a helyet, ahol lenned kell. Ültünk a kis kerti padon, körülöttünk tavasz ébredt a hatalmas angol kertben a távolban már szirmukat bontogatták a nemes orgonák, a tulipánok vidáman nevetgélve terültek el, mint valami színes szőnyeg a lábunk előtt. Constance meg én, mint a régi szép időkben, csak éppen közötte eltelt több mint tíz esztendő, a maga nyomorúságos egyhangúságában. Mindig vágytam igazi gyerekkora, és nem a festett arcú porcelán babák érzéketlen vonásaira a szobám polcain. Mindenem megvolt amit tárgyakban mérni lehetett, csak éppen anyám és apám nem, akiket Connie egyedül próbált helyettesíteni. De bármennyire is igyekezett, nem tudta teljesen, éppen ezért valahol a lelkem mélyén mindig éreztem ennek a hiányát. Az otthon hiányát, amit egy szülő adhat meg a gyermekének. De idővel megtanulod ezt kezelni, megtanulod hogyan rejtsd el a világ elől, hogy tedd láthatatlanná mások számára. Mosolyogsz mert elvárják tőled, de közben, amikor nem figyelnek nyelvet öltesz az egész világra. Ott ültünk a kertben minden olyan alkalommal, amikor úgy éreztem, hogy szükségem van rá, hogy neki elmondhatom ami igazán bánt, mert ő meghallgat. Csak éppen tenni nem tud ellene semmit, nem tudja nekem pótolni őket. A zene volt az egyetlen és persze később a legextrémebb sportok amelyek kicsit kiszakítottak ebből az önmagam által teremtett melankóliából. Eleinte keserűséget éreztem, amikor a hangszer elé leültem, és leginkább csak ütöttem össze vissza a hamis hangokat. A nénikém soha nem szidott le, minden alkalommal elviselte a legalább fél órás hisztériámat, amit azért csináltam, mert nem akartam. Mintha már akkor tudtam volna, hogy ha én egyszer ezen a hangszeren játszani kezdek, láthatóvá teszem magamat. Eddig képes voltam a saját magam által épített falak mögött meghúzódni, a morcosságom tüskéi mögött, a pökkhendiségem és önteltségem burjánzó borostyánnal és repkénnyel bevont kőfalai mögött. De onnantól hogy ujjaim először szaladtak végig a pepita billentyűkön, és minden hang életre kell alatta, ahogyan egybe fűztem a saját kis mesémet, elkezdtem magamról beszélni. Hogy támadok ha fáj, pedig legszívesebben azt kérném bárkitől hogy nyugtasson meg. Nem teszem. Játszom tovább....nem szoktam sírni látványosan, nem szoktam jelenetet sem rendezni, nem szoktam kiabálni....pedig legbelül zokogva üvöltök, hogy engedjenek végre szabadon. Aztán a zeném egyszer, egy kis időre valósággá válik, amikor meg merem tenni, amikor annyi bátorságot összegyűjtök végül, a hangokból épített pajzsommal védekezve, hogy magam mögött hagyom a ködös tájat, Dover fehér szikláit, és a birtokot, Larrabee Hallt és azt a világot amiben felnőttem. A zene titokzatosan kopogóvá válik, ahogyan elosonok, ahogyan a nagy vízen túlra megyek egy férfi oldalán, aki igazából ugyanúgy játékszernek és egy kelléknek tekintett ahogyan a családom is. Én azonban többre vágytam, ahogyan mindig is többre és éreztem, hogy meg tudom valósítani. De be kellett látnom, hogy végül én is megadom magam a családom akaratának, én sem vagyok több náluk, csak egy kis időre elhittem, hogy talán mégis. Ám a komor hangok közül most már senki nem veheti el azokat a trillázó kis könnyed hangocskákat amiket megszereztem magamnak. Felfedeztem ezt a másik világot, és még ha nem is leszek ide tartozó soha, még ha nem is lesz az enyém, még ha ki is vet magából mindent ami jó volt benne magammal vonszolom, vissza abba ahonnan jöttem. Felforgatom a saját közegünket, és bár Kaya Larrabee maradtam a nevemben, büszke tartású, gőgös és továbbra is kellően öntelt, valami mégis ott bújkált a hideg tekintetem mögött. De csak az láthatta meg, aki képes volt velem kiszakadni kicsit innen. Vajon ő képes lenne? Eljátszottam a gondolattal, hogy ha annyi mindenben hasonlítunk, talán ebben is. Csak amíg én hajlandó voltam felfedezni a dolgokat, ő mereven elzárkózik előle. De egy kis segítséggel mindenki kapható mindenre. Nincs az a karót nyelt angol lord, akit el ne lehetne ráncigálni valami olyan helyre amely kellően kizökkenti őt a megszokott közegéből. Csábító volt az elképzelés, azonban nem gondoltam vele tovább, valahogyan még mindig a múlt derengő árnyai között időztem. A játéka teljesen magával ragadott, és amikor megláttam benne azt a kisfiút, azt hiszem én voltam a legjobban meglepve Nem számítottam rá, ahogyan arra sem, hogy utána még itt marad. Hamarabb gondoltam volna Garethről, hogy lecsapja a zongora fedelét, a visszhangok körbefutnak a falakon, tompán végigkúszva rajtuk, és még hallani lehet az utolsó leütött akkordjait a játékának, a búcsúját a hangszertől, és a gyermektől akit ilyenkor szabadon enged magából. Csiga. Így hívom a hozzá és a magamhoz hasonlatosakat, akik picit előmerészkednek, de onnantól, hogy megérzik az érintésed, amelyet a szavaid által gerjesztesz, azonnal visszamenekülnek, és a tagadás legegyszerűbb és legkézenfekvőbb álcája mögé rejtőznek. Ő is ezt teszi, de már késő. Már megmutatta magát egy másodpercre, és innentől bármit is tehet, bármit is mondhat volt ott valamit...azt pedig nem lehet már meg nem történtté tenni. Talán ezért is gondoltam először, hogy elmenekülne, hogy megköszönné a játékot, és sarkon fordulna, rám sem nézve csak a válla felett odavetve kérné a szobája kulcsait és a személyzetet, hogy segítsenek neki berendezkedni. Lebbent a sötét árnyék amikor végül abbamaradt a zene, és a múlt vészterhes titkainak keserű bűzét éreztem kettőnk között meghúzódni. Neki is voltak és nekem is. Az ő családjában is temérdek és az enyémben is. Ez is összekötött bennünket, túl sok minden ha azt vesszük, és ez is olyan dolog volt, amit szépen lassan meg kell látni. Nézem ahogyan a szíve fölé simul a keze a szavai azonban mosolyra késztetnek. Aprócska mosoly ez, talán a derültségem az okozza, hogy olyan eszement módon próbál meggyőzni a saját igazáról, ahogyan azt én tenném. Torz tükre ez önnön valómnak, aki egykor voltam. Félrebillenő fejjel hallgatom, ahogyan a meséket szokta az ember, vagy amikor kíváncsi valamire, és én most leginkább arra vagyok kíváncsi miért győzköd engem folyamatosan arról, hogy neki nincs lelke?
- Tudod mi a különös? Mióta csak megérkeztél, arról próbálsz engem meggyőzni, hogy neked nincs lelked, hogy te valójában képtelen vagy az érzelmekre. És egészen eddig el is hittem, anélkül, hogy tovább kellene engem győzködni. De amikor meghallottalak a szalonban játszani, azt a pár taktust. Mintha egy titok lenne, amit el akartál mondani, és amikor rádöbbentél, hogy meghallhatom, hogy esetleg én is ismerem ezt a titkos nyelvet, gyorsan abbahagytad. Félsz megmutatni magad. A félelem is egy érzés, Gareth.- elhallgattam egy pillanatig tűnődve szemléltem őt, láttam, hogy lassan eltűnnek az arcáról az előbbi kitárulkozás nyomai, a csoda elúszóban volt. Nem kapok utána, nem fogom győzködni őt, mert minél erőszakosabban akarsz valakit a saját igazadról meggyőzni annál nagyobb ellenállásba ütközöl. Én pedig mindig jó taktikus voltam. Tudtam mikor kell engednem, és mikor kell kitartanom valami mellett. Egy ideig. Utána elengedem, hogy saját maga döbbenjen rá.
- Nem az számít, hogy te mit látsz a zenédben, hanem az, hogy mások mit látnak, és hidd el, ez időnként számodra észrevehetetlen. Tudod....ez olyan mint amikor alszol- valamiért azt váltotta ki belőlem, hogy beszéljek, hogy töredékeiben még örizzem ezt az egészet ami itt maradt. És a mosoly amely az arcomon ragadt már egy ideje, és amitől nem is szándékoztam megszabadulni. Olyan momentuma volt ez a találkozásunknak, amely talán nem jön el többé, talán nem leszünk képesek ismét érezni ezt az egészet....mert kellett, hogy érezze, hogy ez most más. Láttam ahogyan rám nézett. Meglepődött. Ahogyan én is. Ez hogyan lehetséges? Ennek nem így kellene lennie....de persze miért gondolom azt, hogy nem így kellene? Mert olyan nagy vehemenciával próbálom bebizonyítani magamnak, ahogyan ő győzköd arról, hogy képtelen az érzelmekre? Magam mellé engedtem a kezem és finoman támaszkodtam meg a zongorán, nem helyezve rá a súlyomat, de talán a testtartásom könnyedsége árulkodhatott neki arról, hogy eresztettem. Próbálkozom ereszteni, és nem akarok közelebb jutni hozzá, mint amennyire ő enged, de távolabb sem akarok már menni.
- Amikor alszol azt gondolod, hogy nem láthatnak rajtad semmit az emberek, mert amikor alszol nincsenek érzelmeid. De honnan tudod? Láttad már magad kívülről álmodban? Nem érzel semmit olyankor sem, de ezt honnan tudod? Ha nem ismered az érzelmeket, honnan tudod, hogy nem azt érzed most is? Amiről nem tudod mi az nem tudhatod ha esetleg mégis rád talál. Az ürességet érzed? Az jó, mert ez azt jelenti, hogy valamikor volt már ott valami....valaminek a helye üres...de ez talán csak átmeneti, nem végleges.- kicsit fordítottam a fejemen, és oldalról végigpillantottam a billentyűkön, majd újfent ráemeltem a tekintetemet, és végig őt néztem, amíg beszéltem.
- Valamikor azt tanították nekünk, hogy érezni gyengeség, hogy szeretni vétek, hogy sírni vérlázító, hogy mindezt kimutatni árulás. De tudod Gareth...én azt gondolom, hogy a zene a mi sírásunk, amit senki más nem érthet meg, csak az olyanok akik ebben a közegben nevelkedtek. A zongora hozza elő....a játékunk a lélek könnyei. Talán nem így gondolod, talán nem így látod, de egyszer rá fogsz magad is erre döbbenni. Talán az a baj, hogy erről még nem beszélt neked senki. Tudod miért láttad a nagybátyádat úgy játszani akkor? Mert akkor adta ki magából az összes fájdalmat. Akkor zokogott a legjobban. És ezt érezted meg....megérezted....érzed ennek a szónak a súlyát? Nem? Nem baj....mindennek eljön egyszer az ideje.- nem várok választ a kérdéseimre, inkább csendben maradok és figyelem ahogyan a kottákat rendezi egybe a zongora tetején, ahogyan szépen sorban kerülnek vissza a lapok. Klasszikusok egytől egyig, szinte mindegyik ott van amit valaha szerettem és amit mindig szerettem játszani. Visszaveszem a poharamat és a már kissé jégtől selymes italomat felkortyolom. Azt hiszem többet ittam a kelleténél, de a megérkezése miatti feszültséget le kellett vezetnem. És most? Most összezavart, és azt hiszem elgondolkodásra késztet. Visszakanyarodok a tervemhez az estét illetően, de aztán végül mégsem mondom ki, a hangja az ami megakaszt. Lefelé nézek rá, próbálom a szeméből kiolvasni mennyire gondolja komolyan, végül aztán bólintok, és leülök mellé ahogyan kissé odébb húzódott. A combom simul hozzá az övéhez, és egy másodpercre összerezzenek. Sosem fogom tagadni, hogy fizikailag roppantul vonzónak találom, de valami hiányzik belőle, valami amitől legalább elfogadni tudnám. Szeretni? Nos ez olyan szó, amely Gareth kapcsán nem szerepelt a szótáramban. A mély hangokra helyezem a kezem a fejemmel kissé bólogatok is mellé, hogy megtaláljam azt a taktust, ahol be tudok kapcsolódni a játékába. A másik, szabad kezemet pedig a combomon pihentetem. Azt hiszem ismét különös dolog történik a szalonban, amire úgy vélem senki nem tudna adni semmiféle magyarázatot, még én magam sem. Játszani kezdünk, mintha egymást próbálnánk meglátni a zongora játék mögött, az én hangjaim talán egy fél oktávval mélyebbre sikerednének, mintha valamit el akarnék velük mondani. Megnyílok, túlságosan, és ahogyan játszom, képtelen vagyok visszazárni. Felel a hangjaimra, mintha azt mondaná tudom mitől vagy keserű, ugyanattól amiért én is....hogy kényszerítettek minket és mi nem tiltakoztunk....ki jöhetünk ebből jól? Nem, ebben egyikünk sem bízik. Azért mert én túlságosan tudok MÉG szeretni, ő pedig MÁR túlságosan képtelen rá. Elkerüljük egymást, ahogyan a kezeink a zongora billentyűin. Mégis összemosódunk, egyetlen kellemes dallammá kapcsolódunk össze, amely mintha valamiféle reményt hordozna magában. Nem merek oldalról ránézni, attól félek, hogy önmagam látnám meg benne, és erre nem biztos, hogy fel vagyok készülve. Igaz, talán arra sem vagyok, ami most történik velünk.

••©

Gareth & Kaya

Vajon befolyásolt volna bármiben is, ha egyszer egy röpke időre bepillantást engednek nekem a jövőmbe? Vajon befolyásolt volna bármit, ha azokban az időkben látom keserű vonásokkal barázdált arcomat itt, a világ másik végén egy zongora előtt ülve, azzal a férfival akihez hozzákényszerítenek?  Szeretném azt gondolni, és talán magamat is nyugtatni ezzel, hogy valójában soha nem változott volna semmi, ugyanaz maradok aki voltam és ugyanúgy végigviszem a céljaimat, ugyanúgy megmarad a lázadásom mint akkor. De ez nem így van. Mindazonáltal talán már felesleges lenne ezen filozófiai kérdéseken meditálni, hiszen nem tudok változtatni semmin, és ha lehetőségem lenne rá, akkor sem akarnék. Azért nem, mert akkor elveszne az ami hozzásegített, hogy most ilyen legyek, hogy képes legyek a saját korlátaimon túllépve más emberré válni. Nem, úgy vélem nem alapvetően változtam meg, pusztán csak élvezni kezdtem az élet apró dolgait, felismertem a lehetőségeket olyasmiben, amiben korábban nem. Mindehhez az kellett, hogy életem egyik legnagyobb ostobaságát kövessem el. Mindenért drága árat szoktunk fizetni, mindenért amivel többek leszünk, amitől úgy érezzük, hogy van értelme újra reggel felkelni, van értelme folytatni az egész életnek nevezett tragikomédiát. Sokan azt gondolják, hogy a mi világunk tökéletes, hogy előre kiszámítható, precíz és minden mozzanatában tervezhető. Ez utóbbi pontosan így van, de éppen ez a hibája is, hogy a spontaneitás kiveszett belőle. Ezt pedig én is csak nemrég tanultam meg, amióta itt éltem. Sok dolog miatt ragaszkodom a városhoz, ahhoz a milliőhöz amelyben itt élek, amely nap nap után egyre fontosabbá válik számomra. Egy személy miatt lett ennyire fontos, most pedig már inkább magam miatt. Az élet miatt amely rám várt Gareth oldalán. Mióta itt van, rájövök, hogy ugyanazt a hibát követem el vele kapcsolatosan, amelyet alapvetően velem szoktak, hogy az alapján ítélek, amit hallok vagy éppen olvasok. De nem, mert én láttam is. A bálokon és estélyeken, amikor náluk voltunk, és amikor a csillogó fénypompa közepén, az aranyló meleg fények között csapott arcul a hűvös megjelenése. Már akkor elmondtam Connienak, hogy egyszerűen félek tőle, nem is volt erre jobb szó. Féltem, hogy ez az érzéketlenség egyszer tökéletesen behálóz majd engem is, hogy én is ilyenné válok, a családom által, az életem által amelybe beleszülettem. Valahányszor a házigazda gyermekei játszani kezdtek én mindig kivonultam a teremből, nem akartam hallani, talán már akkor is sejtettem, hogy olyasmi történne amit nem akarok, ami végül aztán mint balsejtelmes jövőkép mégis utolér, mégis megérint éppen itt az én házamban, azon a helyen amelyet teljesen elszigeteltem a családom elől. Az ember a végzete elől nem képes elbújni, nem lesz sehol helye a világnak, ahol megmaradhatna, pusztán csak egy ideig. Egy hónapja próbálok mindent elkövetni, hogy kibújjak a felelősség alól amely rám vár, a kötelesség súlyos palástja olyan nehéz, hogy félek ezt most nem fogom elbírni. És amikor már azt hiszed elbuktál, amikor már azt hiszed, hogy csak a két tenyeredre támaszkodva térdre rogyva meredsz előre a porba, az nyújt számodra segítő kezet akitől azt legutoljára várnád. A zene az egyetlen egyetemes és közös nyelv amelyen nem lehet hazudni, a zene az amelyen elmondhatsz mindent, még azt is amit a szavaiddal vagy nem tudsz vagy éppen nem akarsz. Amiket nem vagy képes a gondolataidban megfogalmazni, egy hangszer el fogja mesélni a világnak. Nincs attól szomorúbb úgy vélem, mint amikor a szomorú hangok előbújnak a zongorából és megérintenek, ahogyan a hegedűk húrjai helyetted zokognak, ahogyan hárfán végigfutó ujjak az érzelmeid hullámzásáról beszélnek. Éppen úgy képes vagyok teljesen belemerülni ebbe, ahogyan most itt a szalonomban elbizonytalanodom, mellette ülve, közösen megalkotva valamit a zongorán. Nem kellett volna igent mondania, amikor játszani kértem, ahogyan nekem sem kellett volna, amikor arra kért, hogy üljek mellé, hogy én is beszéljek neki, ahogyan ő tette nekem. Gondolkodom, hogy mi ez az egész, hogy miért akarjuk megismerni a másikat, aztán rájövök, hogy nem megismerni akarjuk, hanem mi csak így vagyunk képesek őszintén beszélni. Egy önző világ szülöttei vagyunk, akik abban nevelkedtek, hogy rejtsd el magad a hazugságok álcája mögé, és ne engedd bárkinek, hogy felfedezzen benne. És ez olyan erős bennünk, annyira kitartóan kapaszkodik belénk, hogy nem vagyunk képesek szabadulni belőle, nem tudjuk másképp felfedni magunkat, csak a zene által. Nincs más lehetőségünk. Az ő hangjai közé érkezem meg én, mintha ez egy titkos kert lenne, a hangok kertje, amelyben találkozunk. Burjánzó labirintus a mély hangokból, a zöld ágak között átragyogó napsütés a magas hangok között. Megbillenő árnyékok, a félhangokkal, feltámadó könnyed szellő a félreütött hangokkal. Azt gondolom talán erre vártunk valahol, hogy beszélgetni legyünk képesek, mert a szavainkkal amelyeket megtanultunk, amely az életünkhöz köt csak sérteni vagyunk képesek egymást. De most, amikor játszunk minden megváltozik. Bármit is mond, bárhogyan is tagadja, és bármennyire is próbál meggyőzni tökéletes ellentmondásokba keveredik, ködös megfogalmazások, valahol érzem, hogy tudja már ő is az igazat, de talán azt gondolja, hogy ha megpróbál meggyőzni az ellenkezőjéről, akkor el fogom hinni. Meghagyom ebben a hitében, nem akarom én magam sem olyasmiről őt meggyőzni amit nem akar elfogadni. Tudom mikor kell elhallgatni, mikor nem szabad tovább beszélni, mert a szavak a továbbiakban hasztalanok, és én nem szeretek feleslegesen beszélni, ahogyan most sem teszem. Érzem felőle az ellenállást, mintha arra kérne, hogy meneküljünk vissza oda, ahol képes ő is megmutatni nekem magát, mert a beszélgetéssel ezt nem tudja megtenni. Én pedig kíváncsi vagyok, hát vele tartok. A zenében az ember kiteljesedik, olyanná válik, amilyen mindig is volt. A zenében lecsupaszodunk, és láthatóvá válunk, akárha varázslat lenne. A hangjai arról mesélnek nekem amiről már én is gondolkodom egy ideje, hogy tele vagyok kétségekkel, hogy tele vagyok önmagammal szemben is millióval, hogy vajon helyes amit teszünk, hogy vajon nem önmagunkkal szemben vétünk ezzel? Ahogyan a keze a billentyűket érinti nem messze tőlem és közeledik felém, az enyém is feljebb fut a magasabb tartományok felé, mintha megpróbálnánk a másik felé tenni egy lépést, hogy  az elkövetkezendő éveket könnyebbé tegyük. Én segítek neked, te segítesz nekem. A kölcsönösség a kulcsszó, a harmónia a mozdulataink a tetteink között. A fehér követi a feketét, végül már közel járok hozzá és egy másodperc az egész ahogyan ezt tökéletes harmóniát félbeszakítja egy érintés amikor a combom súrolja az övét, de ekkor még csupán rezzenek, még nem hagyom abba a játékot, noha egynémely hang feleletet ad neki a mozdulatra, ahogyan félrecsúsznak akárha azt kérdezném, ez mi volt? Erre felel egy abbamaradt trilla, aminek hamis hangjai a válasz a zenével feltett kérdésemre, ugyanaz a kérdés fogalmazódik meg benne, és mindaz amit a zene által felszabadítottunk magunkban, mindaz amit az alkohol gőzébe burkolva engedtünk szabadjára most kiteljesedve szakad ki belőlünk. A combomra simuló kezére pillantok, és tudom mit kellene tennem, belül annyira tiltakozom, az agyam tiltakozik, de hasztalan már nem azzal gondolkodom, már egészen máshol járok, a zongora billentyűi között, a titkos kertben, ahova megérkezünk. Ott nincs tudat, nincs külvilág, nincsenek elvárások, nincs a jövőnk előrevetülő ködös árnyéka, nincs semmi más csak mi, ahogyan lecsupaszítottuk magunkat, és talán kicsit félünk is, hogy mit szól a másik. Azt akarom elhitetni magammal, hogy fizikailag hat rám az egész, a velem egyidős whiskey hatása, de vajon csak tényleg ennyi lenne? Noha tudom mit kellene tennem, nem teszem meg, lassan csúsztatom le a kezem, és tenyerem a combomon pihenő kezére simítom. Ott van a mozdulatomban a kettősség: vajon ellököm a kezét, vajon tiltakozva hátrálok majd, hogy mégis mit képzel magáról és hogyan is gondolhatta ezt? Ezt kellene tennem annak tükrében ahogyan fogadtam őt, annak tükrében amely érzések bennem vannak valaki más iránt, annak tükrében, hogy minden porcikámmal tiltakozom az ittléte ellen. Mégsem ezt teszem, felülírom a saját gondoltaimat,  saját érzéseimet, mindazt amiről eddig úgy véltem valós és igazi. Ujjaim finoman szorítanak rá a kezére, másik kezének ujja az állam alá simul, azt akarja, hogy ránézzek, és egy röpke percig ellenállok. Ha ránézek azt hiszem a mozdulat, a zene  és minden együtt elveszejtenek. Nem akarok elbukni a saját csatámban. De miért nem? Miből gondolom, hogy ezt a küzdelmet én nyerhetem? Hiszen már akkor elbuktam amikor mellé ültem, már akkor amikor megkértem, hogy játsszon nekem. Talán nem hittem, hogy ekkora hatással lesz majd rám. Nem is tudom. Végül leomlik az ellenállásom utolsó bástyája is, és lassan emelem rá a tekintetem, a melegbarna szemek börtöne magába zár, felforrósítja a kékjeimet, nem ereszt, én pedig már nem akarok menekülni. A combomon pihenő kezén lévő ujjaim erősebben markolnak rá, és feljebb tolom a szoknya alatt. Döntöttem. Nem tudom miért így, azt hiszem még hallom a zenénket végigkopogni az elmémben, mint egy érzelmi metronóm, ami soha nem akar elhallgatni, én pedig képtelen vagyok megállítani. Sem azt, sem őt. A csókja óvatos, mintha nem akarná, ahogyan én sem akarom, tudjuk mindketten, hogy óriási hiba, hogy olyasmit teszünk ami ellene megy mindennek. A mi családjaink, nem ezt akarták, tiszta üzletet, semmi érzelmet. Nem, ez nem is az, ez valami más. Ez zene, muzsika, valami amit rajtunk kívül úgysem értene meg senki más. Talán csak az lep meg, hogy ezt ő is ismeri, hogy tudja, hogy érti, hogy észrevétlen lopózik be a világomba. Az apró érintést, ahogyan az ajkaimhoz ér végül aztán nem fogva vissza magát szenvedélyesebb mozdulat követi, amivel azt hiszem sikerül alaposan meglepni, mert nem számítottam rá, tőle meg főleg nem. A combjaimon lévő kezét még beljebb húzom a belső részen, végül elengedem, jelezve ezzel, hogy nem fogok ellenállni. Már én is fordulok felé, hagyom, hogy közelebb vonjon magához, egyetlen másodpercnyi ellenállásom sincs. Hasztalan lenne, nincs is értelme, és ha jobban magamba nézek én is éppen úgy akarom ezt ahogyan ő. De miért? A kérdés ahogyan megfogalmazódik bennem, ahogyan a csendesség megérkezett közénk egy pillanatra megtöri a varázst és ahogyan a tarkómon keresztül magához húz elszakítom magam tőle, amennyire lehetséges. Csak nézem őt, fürkészem az arcán, szemeimben értetlenség csillan és a kérdés, hogy mégis mi a fene ez az egész? Tőle várok magyarázatot, holott magamnak kellene rá megadnom a feleletet. Nyílnak ajkaim, mintha mondani akarnék valamit, de a szavak benn rekednek, annyira nincs jelentőségük ebben a pillanatban, végül aztán csak egy apró nyögés kíséretében nyalom meg az alsó ajkamat, ízlelve még az előbbi csókot. És megérzem benne...azt a valamit aminek talán később lesz jelentősége, valamit ami nem tudom miképpen jöhetett létre, ahogyan azt sem értem, miért nem vagyok képes eltaszítani magam tőle. Fizikai vonzalom és az alkohol...nyugtatom magamat, végül egy másodperc töredéke alatt húzom könnyed félmosolyra az ajkaimat, majd én teszem meg a következő lépést azzal, hogy ugyanazzal a mohósággal, azzal a veszedelmes lendülettel tapadok vissza az ajkaira, ahogyan ő tette azt velem az előbb, nem törődve többé egyetlen figyelmeztető hanggal sem a fejemben. A kezem mozdul végigvezetve a mellkasa előtt a vállán át táncolva ujjaim a tarkóján futnak végig, majd alulról végigsimítva belemarkolok a hajába. Nekem teljesen elment a józan eszem....igen el...meglehet mostanában már nem is volt. Kell nekem, akarom, elveszem, birtoklom, éppen úgy ahogyan ő teszi velem. De hát olyan egyformák vagyunk....miért is lepődnék meg ezen? Nem tudom melyikünk lesz képes abbahagyni, vagy egyáltalán képes lesz arra, hogy abbahagyja, de én jelen pillanatban nem gondolkodom. Mint aki még életében nem csókolt úgy csókolom, mint akinek az utolsó másodpercei múlnak ezen. De talán az is, mert meglehet ez többé nem fog megismétlődni. Elbukunk vagy felemelkedünk ezáltal a közelség által nem tudom, csak azt, hogy akarom ezt itt és most!

••©

Gareth & Kaya


 

Meg kellett volna tartanunk azt a távolságot amit ideérkeztekor felvettünk, ahogyan hűvösen toltuk odébb a másikat a szavakkal a fizikai távolsággal és azzal, hogy nem is akartunk egymásról az égvilágon semmit tudni. Én nem akartam. Talán féltem attól, hogy a megkocogtatott kéreg alatt találok majd valamit ami veszélybe sodorja azt az állapotot amiben most vagyok. Veszélyessé válhat a tudat, a gondolat, az érzés, amely majd eluralkodik rajtam. Most még csak nyers és hamisíthatatlan vágy, egy ösztön ami feltör és nem hagy nyugtot. A zene volt amely beindította a folyamatot, de vajon mi lesz képes megállítani? Soha nem volt még ilyen vágyfakasztó számomra egyetlen zongorajáték sem. Soha nem éreztem még a hangok között azt, hogy meg akarok valakit érinteni, hogy pusztán elég magamba szívnom az illatát, hogy mindenestől birtokolni akarjam, magamnak egyedül csak magamnak. Én nem tudom mi ez az egész, ahogyan azt sem tudom miért csinálom. Miért akarom őt megfejteni, miért akarom tudni, hogy ki lakik ott legbelül? Miért ha egyszer ez csupán egy kényszer szülte helyzet, semmi több? Folyamatosan viaskodom magammal, a maradék józan eszem még türelemre intene, de az a másik, akit a hangok, a dallam által engedtem szabadjára sokkal erősebb, talán ezért is féltem mindig kiengedni, mert általa megváltozom. Már nem vagyok képes önmagam lenni, nem vagyok képes kontroll alatt tartani sem a cselekedeteimet, sem pedig a vágyaimat. A testem mindig, minden esetben elárul, de eddig minden alkalommal tudtam meddig terjednek a határaim, tudtam mikor kell megállni. Most is tudom, csak éppen képtelen vagyok rá. Kifogásokat keresek, próbálom megmagyarázni, hogy miért teszem, hogy miért engedek a belső nyomásnak, hogy miért válik a lélegzetem akadozóvá, ahogyan a keze végigfut a zongorán, hogy aztán ugyanazzal a mozdulattal a combomon tegye, keresve az utat az én hangjaim felé. Egy olyan hangszer lehetnék a számára, amin megtanulhatna játszani, amit talán képtelen lenne megfejteni, mégis ösztönösen csalná belőlem elő a taktusokat. Akarom? Nem tudom....nem akarom. Félek tőle, mindig is féltem, és azt hiszem leginkább azért amiért ő is fél. Nem is kimutatni félnék, hanem egyáltalán hagyni megszületni. A vágyaimat is szégyenlem, még a gondolataim is belepirulnak abba amit most teszek, noha alapvetően nem tartom magam prűd embernek, de gyakorlatilag egy olyan embernek próbálom megadni magam akit nem szeretek, és igazából érdekem sem fűződik hozzá, hogy megtegyem. Márpedig én ezen két okból követnék el ekkora balgaságot. A testem vonzódik hozzá, de olyan erővel, hogy tökéletesen maga alá gyűr. Az ő vágyaival együtt taglóznak le és nem tudok tiltakozni, elfogyott minden észérvem. Már csak azt érzem, ahogyan a hajamba markol, ahogyan a tarkómon pihen meg a keze, amely forró, éppen annyira, ahogyan a nyakamra lehelt csókjának perzselő lehelete. Ne hagyja abba....istenem könyörgöm, ne hagyja abba, belepusztulnék! Minden mozdulatát hagyom, egyetlen egy ellen sem tiltakozom többé, mert nem létezik már korlát, nem létezik semmi határ, elseperte messzire vitte a zongorán lejátszott összes hangunk, ahogyan egymás ki nem mondott kérdéseire feleltünk Mintha megnyitottuk volna egy eleddig ismeretlen világ kapuit és belépve rajta ott voltunk, a titkos kertben. Ott másnak láttam, és ő is másnak látott, de félünk tán, hogy elmúlik és nem marad nyoma. Az ember pedig leginkább és legintenzívebben a felszínre törő nyers vágyakat érzi, azt ahogyan úgy esik a másiknak, mintha a következő pillanatban valami vehemens állatként be akarná kebelezni. És ez az: állati, vad, féktelen, keservesen akaratos. Én is az vagyok és ő is. Olyan ez az egész, mintha életünkben nem tettünk volna még csak hasonlót sem, de azt hiszem tudom miért van. Amikor az ajkaira tapadok, és nem akarom elengedni, szinte azt akarom, hogy mindketten belefulladjunk, és a nyelveink egy eddig ismeretlen ősi táncba kezdjenek, megmérgezve a másikat önnön magával. Azt hiszem....igen azt hiszem tudom miért van. Mert egyformák vagyunk, mert túlságosan érezzük az erőt kicsapódni, ami összeköt, ami talán mindig is összekötött, és ami ezután is össze fog, noha az egészet minden bizonnyal el akarjuk majd felejteni. De hogy akarhatnám elfelejteni, mikor még csak hasonlóban sem volt részem? Úgy ér hozzám mintha mindig is ismert volna, mintha tudná mit akarok kimondatlanul is. Nem vágyom gyengédségre, most nem, ez a pillanat nem ilyen, és ezt érzi ő is, én pedig tudom. Hallom ahogyan a ruhámon nyekken a zippzár, aztán a szakadó anyag hangját, de még ez sem térít észhez, még erre sem teszek semmit, csak leplezetlenül nyögök fel hátravetett fejjel, mintha valamiféle fulladó sikoltás lenne, ahogyan hozzám ér, és magára húz. Ahogyan felemel akkor még lehetőségem lenne arra, hogy megállj parancsoljak neki, ha szavaim erre nem lehetnének, mert a csókja nem engedni kiszakadni, a tetteimmel tiltakozhatnék, de ezt sem teszem. Amikor egy másodpercre engedi el az ajkaimat én kapok utána, marom és tépem magammal, minden darabjában, ízekre akarom szedni, mintha ettől képes lennék meglátni őt, de pusztán azt látom, hogy mire képes ha magával ragadja a hév. Pontosan olyan mint én: elveszi amiről úgy gondolja az övé, és soha többé nem adja vissza. Ha most hagyom, ha most engedek a vágyaknak, és maga alá temet akkor mindig így lesz már....mégis mégis engedem, sőt átkarolom a nyakát mindkét kezemmel kapaszkodom, mert én is akarom ezt. Nincs már semmi ami visszatarthatna. És nem érdekel mi lesz másnap, nem érdekel, hogy ez az egész nem is kellene, hogy így legyen. A közelében sem kellene lennem, a lakás másik végén a helye, nekem pedig a saját szobámban, miközben az öklömet harapom be fájdalmasan mert ellenálltam neki, pedig akarom. Mi a vonzereje, mivel éri ezt el? Nem voltam soha arról híres, hogy könnyen megadtam magam, sőt az igazság az, hogy nagyon ritkán engedtem a hirtelen feltörő vágyaimnak, olyan szinten, hogy egy ekkora orbitálisnak ígérkező szexbe belemenjek. De ezt egyszerűen nem lehet....ennek nem lehet ellenállni....Neki nem lehet ellenállni. Agyam egy hátsó részében megszületik egy gondolat, hogy soha többé, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg, hogy nem engedhetem többé a közelembe, kivált ha ilyen hatással van rám testileg, és ez sajnos vagy sem, minden józanságomat felülírja. Még ott kopogtat bennem a gondolat, hogy lökjem el magamtól, még megtehetem, elég lenne csak egy mondat, de már tudom, hogy nem lenne elég száz sem. Egyetlen hang sem. A zongorajátékunk mindent eldöntött, noha azt gondolom, hogy erre ösztönösen éreztünk rá ő is és én is. Érzem a hátamon a billiárd asztal hűvös bársonyát. Nem engedem, hogy sokáig fekve hagyjon, mert csípőből tolom fel magam, erőszakosan mint valami megőrült , megveszett jószág aki beleszagolt a szabadság mámorító illatába, amely most az övé lehet, legalábbis ezzel kecsegtet az egész ami itt most történik. A falak magukba szívják a ki nem mondott szavakat, és soha többé nem fogok tudni úgy bejönni ebbe a szalonba, hogy ne ez jusson eszembe. Mit csinálok? Nem mindegy? Megszerzem magamnak és elveszem ebből az egészből azt ami az enyém, ami jár nekem. Kezem nyomán halkan surran a nadrág, csörren az öv, ahogyan kibontom belőle néha próbálva csak magamat levegőhöz juttatni, amikor elszakadnom tőle, de a zihálásom közepette rájövök, hogy már nem ez az oxigén kell, csak az amit a szájáról veszek el lázadón mohón. Lázadok az egész eddigi életem ellen amelyben azt tanították nekem, hogy a testem csak egy eszköz....igen az, és ez most az övé, mert én adom neki, hogy a másnapi józansággal visszavegyem. Noha tudom, hogy már semmi sem lehet ugyanaz. Kezeim önálló életet élnek, és leginkább az öntudatlan ösztönök vezetik, amikor nemes egyszerűséggel a finom ujjaim valahol mellkas tájékon csúsznak be az ing alá, de nem szórakozom velük hanem egyszerűen ketté tépem. A gombok millió felé repülnek, hallom ahogyan megadja magát az anyag és én végre megérzem az ujjaimmal a bőrét. Ha eddig nem pusztultam még bele ebbe az egészbe, akkor most bele fogok. Fogalma sincs, hogy ezzel most mit hozott felszínre, de azt hiszem nekem sem, mert olyan dolgokra sarkall minden érintésével minden csókjával ami egyre jobban korbácsol. Fizikailag fájdalmas, hogy még nem érezhetem és ez dühít, a düh pedig előhozza belőlem a vadállatot. Mert ha valaki azt gondolta volna, hogy a kiszámított cselekedetek megrögzött rabja, a családja bábja grófkisasszony pusztán finom mozdulatokra képes, az óriási tévedésben van velem kapcsolatosan. Hiszen ahogyan mondtam egy hangszer vagyok, akiből elő lehet csalogatni nyekergő hangokat, de olyanokat is amelyekbe beleroppan az égbolt. És ez most olyan. Örvénylő, álomszerű, kitörő, szenvedélyes, olyan mintha képtelenek lennénk megállítani. A vágyaink részegei vagyunk, botladozunk, hogy aztán egymásba zuhanjunk menthetetlenül. És én most nem akarok kijózanodni, éppen elég lesz majd másnap szégyellnem magam. Legszívesebben zokogva vetném magam a lábai elé, hogy még....hogy olvadjon belém egész lényével, a testével és mindennel együtt ami ő maga. Mindkét kezemmel egyszerre markolok bele a hajába, ujjaim szinte kívánatosan karistolják át a fejbőrét, ahogyan a mellkasomra, a kebleim közé húzom. Fullasztó gyönyör, de akarom, nem is tudom, hogy már hol vagyok. Az egész szoba lebeg velem, egyetlen hullám amelyben benne felejtettük magunkat, és hol a magasba csap, hol a mélybe taszít, de mozgásban van, ahogyan a testem is, a csípőm egyre vadabbul süllyed és emelkedik, szinte könyörgöm neki, ettől jobban már nem tudok, mert megszólalni képtelen vagyok. A szavak olyan kevesek ide. Nem mondom neki, hogy akarom, hiszen tudja, nem mondom neki, hogy még, mert tudja, és megadja....többet is. Nem mondom, hogy ne hagyja abba, mert nem fogja, én sem fogom, ezt annyira tudjuk mindketten...és nem mondom, hogy szeretem, mert nem szeretem, hanem akarom őt. Elemi erővel, megállíthatatlanul. Szét tudnám őt szedni, bele tudnék marni, hogy eljussak egészen addig az érzéketlen szívéig, ahol ott hagyom a nyomomat, hogy soha többé ne felejtse el milyen szabadnak lenni....Velem.
Elfogynak a gondolatok, elfogynak a visszafogott cselekedetek, elfogynak a megfontolt mozdulatok, elfogynak akár a csonkig égő gyertya, nyomában csak a tekergőző füst marad, és egy felszakadó nyögéssel bukik a fejem előre, hajam a vállára terül, ujjaim kíméletlen marnak barázdákat hátán. Ez már végképp nem tudatos, az eddigiek sem voltak azok, és jól tudom, hogy ez nem arról szól, amiről egy ilyen együtt létnek szólnia kellene, de tekintve azt, hogy kik vagyunk és miért vagyunk most itt ez nem is meglepő. Az lenne a különös, ha mindezt az érzelmek vezérelnék. De azt hiszem mégis van benne valami, mert amit most felszabadít bennem, azt még senki nem volt képes elérni. Úgy érzem, hogy ez most minden én vagyok: a vágyakozó, a szenvedélyes, a zenébe feledkező, a szelíd, a gyermek, az álmodozó....a nő, az asszony aki az övé lesz és nem csak egy házasságban. A testem sorsa megpecsételődött, itt és most, és abban a pillanatban beteljesedik, amikor megérzem őt magamban. Eggyé olvadó örvény, a titkos kert egyetlen hamisítatlanul tiszta hangja: Őszintén Adakozó.

••©

Gareth & Kaya

Kaya- Marie Elizabeth of Larrabee. Ha valaki kimondta a nevem, tudta, hogy kire számíthat, és általában nem okoztam csalódást. Tartottam a megszokott távolságot, udvarias voltam a társaságban elvárt normák szerint. A hangom visszafogottan és duruzsolóan halk volt, ha kellett akkor szarkasztikus voltam, ha kellett akkor nyájas, ha kellett akkor lekezelő. Mindig olyan amilyet az adott helyzet megkívánt. Öltözékem mindig kifogástalan, minden esetben az ízlésesség határain belül viseltem ékszereket, noha megszállott bolondja voltam a csillogó drágaköveknek. Melyik nő ne lett volna az? Tudtam mikor kell egy italt elfogadni, és mikor kell azt visszautasítani. Tánc közben mi az amit még megengedhetek a partneremnek, és mi az amit már nem. Elég volt csak egy derékon lejjebb csúszó kéz, egy szemvillanás a terem másik felén trónoló nagyanyám felé és tudtam. Ó mennyire tudtam, hogy órák múlva ennek az alaknak éppen a kártyaszoba gyéren megvilágított seszínű plüss kanapéján fogom megadni az élvezeteknek elérve ezzel azt amit csak akarok, vagy pedig itt és most pofon vágom a tiszteletlensége miatt, hogy egy hozzám hasonlatos úrilányt illetlenül érinteni mert. A nagyanyám döntött mindenről, ahogyan jól tudom valamikor erről az egészről is döntött. Apám soha nem tenne semmit a beleegyezése nélkül, ahogyan azt is tudtam, hogy az idős grófnőnek mi a véleménye az én önálló kis életemről, amit itt kezdtem el ebben a városban. Az elejétől nem helyeselte, de éppen úgy ahogyan a többiek ő is hagyta. A nevem egykor otthon egyet jelentett a szenvedélyes odaadással, a lázadással és persze azzal, hogy ha a helyzet úgy kívánta gondolkodás nélkül adtam be a derekamat Larrabee grófnőnek. Ahogyan történt most is. Apa kért, követelt, de aki végül meggyőzött az a nagyanyám volt. Addig nem volt gond, amíg ideig vagy éppen óráig kellett valakit az ágyamban az életemben szeretőként elviselnem, de hogy ezt egy egész életre tegyem, mégpedig úgy, hogy még gyerekeket is szüljek neki, egyszerűen kétségbe ejtett a gondolat. Amikor először hallottam arról kiről is van szó az jutott eszembe amilyennek én láttam, amilyen a külvilág számára volt, és amit megpróbált elhitetni mindenkivel. Ahogyan én is tettem, mert nem akartam, hogy mögém lássanak, hogy azokat a dolgokat fordítsák ellenem amiben nagyon gyenge vagyok, amiben képtelen vagyok nemet mondani. Ilyen volt a zene, a zongora, vagy éppen azok a pillanatok, amikor síeltem a svájci Alpokban. Talán sokan nem is sejtik de a szex és a lankákon való őrült lesiklás nem is sokban különbözik egymástól. Adrenalin löket, amikor a tested megadja magát, és olyan katartikus élményben lesz részed, hogy szinte kiszakadsz önnön belsődből. Ilyet eddig senki nem adott nekem, mert ahhoz nekem is oda kellett volna adnom magam teljesen, hogy birtokoljon, hogy úgy akarjon a magáénak, hogy közben belém csempész valamit önnön magából is. Minden esetben még a leginkább őrült alkalmakon is kínosan vigyáztam arra, hogy a falaimat át ne lépje senki, hogy bár igazán remek és mindkettőnk számára tökéletes legyen, de ne hagyjon bennem nyomot, bármikor ha akarom ki tudjam törölni, és el tudjam felejteni. Talán pontosan ezért tudtam túllépni egykor Devonon, és talán a meg nem történtsége miatt akarok túllépni Nathanielen is. Azt gondoltam, hogy az egész majd egy kellemesen elringatott emlékkép marad amelyre majd ha elég idős leszek akkor visszaemlékezem ifjúságom elszórt morzsái között kutakodva. Szép terv volt, egészen addig a másodpercig amíg a maga gőgös pompájában, nekem mintegy fricskát mutató tükröt tartva be nem sétált az otthonomba Gareth, a jövendő férjem. Lélekben már felkészítettem magam arra, hogy megadom magam neki, hogy megteszem amit a családunk kíván, hozzámegyek és onnantól már nem kell, hogy közünk legyen egymáshoz. De a terveim olyan könnyedén borultak mint a kártyavár abban a másodpercben, hogy meghallottam az első leütött hangokat a zongorán. Olyan öntudatlanul tette ahogyan én is tettem a továbbiakat, és ez az egész ahogyan ösztönből cselekedtünk eredményezte azt az egész állapotot amiben jelenleg voltunk és amiből menekülni már nem lehet többé. A félelem mellé betársult egy másik érzés, a bizonytalanság….részemről leginkább abban, hogy mennyire leszek képes távol tartani magam tőle. Ahogyan ott játszott a zongorán a hangjai beférkőztek a bőröm alá, és amikor már lecsúszott a keze róla, hogy rajtam játsszon tovább, én még akkor is hallottam. Ez a dallam ő volt és én, ez a dallam egyedi volt, megismételhetetlen, mégis minden csókja minden érintése olyan volt mintha már öröktől ismerném, mintha ösztönösen tudta és érezte volna mi kell nekem, innentől pedig én is adni akartam. Viszonozni amit kapok, és az érzés új volt a számomra, mert ilyet azelőtt még nem tettem. Önzetlenül soha, úgy adni magam, hogy cserébe nem várok semmit csak őt magát, azt hogy ne kíméljen, hogy teljesítsen be mindent amiért a testem már olyan nagyon könyörög, hogy szinte atomjaira, hullok, hogy ő formáljon újjá a saját képmására. Eggyé válok vele, azt hiszem minket úgy teremtettek egykor, hogy körülöttünk az ismert világ ne létezzen többé csak mi magunk. Talán a családunk sem sejtette, hogy ilyen hatással leszünk a másikra, és a gyönyörűsége mellett pontosan ez az ami elrettent. Már nem csókol már kimar belőlem egy darabot, ahogyan a foga a nyakamon szánt végig és én felnyögök a gyönyörűséggel vegyes fájdalom súlya alatt. Nem akarom eltaszítani, hanem azt akarom, hogy még jobban fájjon, hogy még inkább valóságosnak érezzem őt. Felveszem a csípőjének a ritmusát, és úgy tolom magam minden mozdulattal hozzá, mintha ez a mélység még nem lenne elég, mintha még többet akarnék, mintha telhetetlen lennék, és tudnám, hogy van még ott és én akarom. Szédülök, forog velem a világ, a forróság úgy terül szét az altestembe, mintha a gyönyör lávája omlana alá, maga alá mosva az egész testemet kimosva a felszínre az összes érzést. A szemeim amikor kinyitom áthatóan homályosak, üvegesek, kék tűz táncol bennük, de ezzel is égetni akarok, ezzel is porrá zúzni mindent körülöttünk, hogy felemésszem a világot, hogy ne maradjon benne semmi más csak ő meg én. Együtt mozdulunk, mintha a zenénk a testünkben élne tovább, mintha azokban a mohó harapásokban és karmolásokban. Nem csókoljuk egymást egy ideje, hanem darabjaira szedjük, és gyönyörködünk benne. Nem kellene ezt éreznem, tudom, hogy nem, és azzal, hogy ebbe az egészbe belementem olyan lavinát indítottam el a saját kétkedő mindennapjaimban, hogy nem tudom miképpen fogok belőle majd kimászni, de nem érdekel, többé már nem. Őt akarom, ő kell, ezzel a vad szilajsággal ahogyan maga alá gyűr, ahogyan soha egyetlen férfinak még nem engedtem, hogy ezt tegye velem. Birtokol, uralkodik felettem és elveszejt a saját önző sötétségében, melybe most mégis fényt látok. Őt látom, amilyen lehetne, amilyen a ridegségen túl lehetne. Ott vagyok, ahogyan ő bennem van, és minden mozdulatával ígér nekem valamit, én ugyanazzal a vad lendülettel viszonzom. Fuldokolva veszem a levegőt, néha marok bele az arcába a szájába, ahogyan kapaszkodom belé, mert úgy érzem a zuhanás, amelyet majd megad nekem össze fog törni és többé nem tudom magam majd összeszedni, mert mindig ilyen hatással lesz rám. Nem engedhetem többé be az elmémbe a zongorajátékát, nem engedhetem, hogy közelebb jöjjön. Olyan fizikai vonzalmat kezdtem érezni iránta, hogy tudom, ha csak hozzám ér, ujjbegyének egyetlen érintésétől robbanni fogok. Ez pedig olyan gyengeség amit nem hagyhatok neki. De miért nem? Hatalmas sóhaj szakad fel belőlem, üvöltésem szinte egymásnak dobálják a bútorok és összefűzik egyetlen hamistalan hanggá. Őszinte vagyok vele, őszintén mutatom ki azt amit kivált belőlem minden mozdulata, minden egyes csípő mozdulata, ahogyan szinte átdöf, a lelkemig hatolva, és eljut oda ahol még senki nem járt. Nem, nem akarom beereszteni, és nem is fogom, az a hely mást illeti. Ott kopogtat apró kis bütykeivel, betűnként vésve magát az érfalakra, a szívemig vezető utat, amelyet majd el fog érni….nem hagyom nem akarom. A hang visszhangja kábult, és érzem, hogy a gyönyör másodperceiben most őszintén üvöltöm, rekedten és némán, befelé, csakis befelé: G-A-R-E-T-H. Nem hallhatja a néma sikolyt, nem hallhatja, hogy neki szólt, hogy ez az egész neki szólt. Nem így akartam nem így terveztem, de abban a pillanatban, hogy a zongoránál a combjaink összeértek, abban a pillanatban, hogy megláttam a tekintetében a régen elveszett kisfiút, én is megtaláltam valamit magamban: a kislányt, aki semmi másra nem vágyott, csak arra, hogy szabad legyen, a szabad akarat gyönyörűségére vágyott, ami mindenkinek megadatott, az övét mégis láncra verték. Olyan pillanat ez amit nem az érzelmek hatnak át, hanem a vágyak, ennek a szabadságnak a megszerzése felé. Utolsó mozdulatokkal válnak hevesebbé a táncunk ritmusai, ahogyan ajkaimat éri megint az ajka, már nem szakítjuk a másikat, hanem megadó, elcsendesülő csókban forrunk össze, a szuszogás egyre hevesebb, a levegő is egyre kevesebb, és amikor megrezdül, amikor kiszakad ebből a fizikai létből én is lendületet veszek az ö gyönyörét meglovagolva szállok utána. Egyre magasabbra, és tartom, csípőm neki feszítve az övének, nem eresztem, még inkább akarom, de nincs tovább, elértük ujjunkkal a világunk határát, és megérintettük, ott és akkor éreztük és láttuk egymást. Az érzés leírhatatlan, és abban a pillanatban amikor zuhanni kezdek érzem, hogy lassan újjáépül körülöttünk a világ, látom megszületni az időt. Percek kellenek, hosszú percek, amíg egyenletesebben kezdem szedni a levegőt, a súlyát nem érzem tehernek, inkább azt érzem egy ideig, hogy ha elszakítanák tőlem, ha távolabb lenne magányos lennék újra. Olyan magányos, mint amikor akkor voltam, amikor belépett az otthonomba. Mégis….mégis tudom, hogy ez nem maradhat így, hogy nem lehet tovább ebben az állapotban maradni. El kell engednem őt is és magamat is, vissza a valóságba, vissza abba a világba, amelybe száműztek mindkettőnket. A kis világunk kapuja be kell, hogy záruljon, és nem tudom lesz e valaha még egy olyan pillanat az életünkben amikor ilyen őszintén tudjuk majd kinyitni. Nem érintem meg többé, csak ránézek, és a pillantásommal kérem, hogy eresszen el, menni akarok. A szégyen és az előbbi gyönyör vörösre festi az arccsontom rózsáit. Ha engedte, hogy felkeljek, akkor sietve távozom a kis szalon irányába, az ottani kisebb mosdó irányába, hogy a csapon megtámaszkodva fejemet a vállaim közé hajtva tépett ruhámban álljak. Szegény lettem, érzésekkel szegényebb, amiket neki adtam magamból. Hogy engedhettem, hogy hagyhattam, hogy ilyen hatással legyen rám? Mit csinált egyáltalán velem? Egek, még csak nem is szeretem, mi volt hát ez az egész? Megrázom a fejem, hogy rendezzem kissé összekavarodott gondolataimat. Az ajtón függő hófehér zsenília köpeny felé nyúlok, és lefejtem magamról az elszakadt ruhát, hogy a köpenyt a testemre borítsam, megkötve a derekamon. A hajamat áttúrom, bár jelen pillanatban ez sem segít, ahogyan a sminkem is eltűnt, már nem is foglalkozom vele, csak átmosom az arcomat, hogy így induljak vissza a vörös szalonba, ahol még vagy már ott találom újra őt. Nem tudom mennyire vagyok felkészülve. Felszegem a fejemet, lépteim alig hallhatóan csusszannak a lakkozott parkettán, majd megállok az ajtóban. A varázslat eltűnt, de a nyoma kitörölhetetlen, rajtam legalábbis.

••©

Gareth & Kaya

Jött, látott és legyőzött néhány röpke óra alatt. Megbocsáthatatlan a hatás, amit rám gyakorolt, egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy mi történt az előbb a vörös szalon billiárd asztalán, hogy miképpen jutottunk el oda, hogy megtettük amit tettünk. Éreztem rajta, hogy nem sokszor csinált még ilyet. Éreztem a megakadó mozdulataiból, hogy aztán őrült erővel birtokoljon ismét, amikor mozdul. Ő is érezhette rajtam, ahogyan megrezdülök, ahogyan ránézek, ahogyan egy másodperc töredékére elbizonytalanodom, hogy aztán egy nagyobb lendülettel vessem bele újra magam ebbe a gyönyörrel telt együttlétbe. Nem voltak benne érzelmek, az égvilágon semmi nem volt benne, csak olyan felszabaduló ösztönök amelyet mindketten elzárni vágytunk volna és most mégsem tettük. Nem mi akartuk egymást, hanem a családunk, mégis itt a lakásomban úgy estünk egymásnak, mintha nem éppen összeházasítani, hanem elválasztani akarnának bennünket. Még csak szikrája sem volt benne semmiféle gyengédségnek, mégis úgy érzem soha ennyi erőt, ennyi vad és fékevesztett érzést nem kaptam még senkitől mint az előzőekben tőle. Olyan vágy vett erőt rajtam melytől megrogytak a lábaim, amikor becsuktam magam mögött a kis fürdőhelyiség ajtaját. Hátam az ajtónak vetettem, hűvöse a hátamat érintette, én mégsem fáztam, mert fűtött az előző pillanatok itt ragadt tüze. Lassan kezdtem feleszmélni, és próbáltam megérteni mi is történt pontosan, hogyan jutottunk el addig, hogy ezt váltottuk ki a másikból, hogyan is történhetett meg ez az egész és legfőképpen miért? Azt hiszem a legkönnyebb lenne fogni a zenére, amely felszínre hozta ezt az egészet, de mégis mi tartotta ott? Mi volt az ami miatt képtelen voltam egész idő alatt megszólalni, amiért nem tudtam nemet mondani, még csak egy minimálisan sem tiltakozni? Én aki soha nem engedett egyetlen férfit sem maga fölé, aki nem engedte, hogy egyáltalán csak egy együttlét során is éreztessék vele, hogy uralkodnak felette…én most nem csupán hagytam, hanem a mozdulataimmal követeltem tőle. Mintha kevésnek éreztem volna, úgy szakadtam ketté lélekben hogy minden egyes mozdulatommal arról beszéltem neki, hogy ha most vége lesz, ha ezt az egészet abbahagyjuk örökké vágyakozni fogok utána. Azon kezdtem el gondolkodni, miközben az arcomról lemostam az elmaszatolódott sminket, hogy mennyire képes az emberben erősebb lenni a testi vágy és mennyire az érzelmi? És rá kellett döbbennem, hogy a test a nagyobb úr, ez az ami sokkal kézzel foghatóbb. A hús lüktetése sokkal elemibb mint amit a lélek diktál. De valaminek még lennie kell ott, valaminek amit nem tudok megmagyarázni, de amikor belenéztem a szemeibe ott láttam, és talán ezért engedtem, sokkal többet mint kellett volna. Ezek nem mi voltunk…vagy azok voltunk igazán mi, és akikké most visszavedlünk, ez a mindennapok álcája, amellyel rejtjük a külvilágtól valódi énünket? Igen azt hiszem az igazság valahol a kettő között van, valahol félúton. Az arcomon végigfut a hűsítő víz mégis bele tudnék pusztulni, mert úgy érzem minden cseppel őt törlöm le magamról és én még érezni akarom. Az illatát, az érintését mindent amit adni akar magából. Előre hajolok és a csapon támaszkodom meg és megrázkódom. Az agyam tiltakozni kezd, hogy ostoba vagyok, hiszen nem történt semmi más odabent mint egyetlen másodpercre sikerült egymásra hangolódnunk és megtettük azt amit az ösztöneink diktáltak. Valamit odaképzeltünk, mert oda akartuk képzelni, de ez nem több a test csalóka játékánál, annál, ami szüntelen felébred bennünk. De én nem ilyen vagyok. Én soha nem adom meg magam könnyen, ami azt illeti egyáltalán nem adom meg magam kizárólag akkor ha szeretek, vagy ha a nagyanyám szerint valami érdekünk fűződik hozzá, hogy valakivel pár kellemesnek nem nevezhető fél órát eltöltsek. Nem….ez a szalonomban nem én voltam….az a lány úgy dobta oda magát a leendő férjének, mintha mindig is rá várt volna, mintha az érkezése egy előre kódolt esemény lenne, és ő annyira várta volna, hogy kis híjján belepusztult. Az a lány szeretett, az a lány fürdőzött a húsban és vérben végiglobogó elven tűzben, az a lány, szenvedélyes volt, és akaratos, és vadóc, és simogató, és kellemesen lágy, hogy aztán megőrülve még többet adjon és nem számít kap valamit vagy sem. Az a lány olyan volt amilyen mindig szerettem volna lenni, de soha nem lehettem, mert egyszerűen nem tudtam kiszabadítani. És ő ösztönösen találta meg hozzám az utat, ösztönösen szabadított ki, és ösztönösen adott meg nekem mindent amit ki sem kellett mondanom, mert a testem, ahogyan összeolvadt az övével, tökéletesen beszélt róla. Belenéztem a tükörbe, és önnön ragyogó képmásom, ahogyan a szemeimben az élet látszott ragyogni, ahogyan a kékség veszetten hömpölygött, hullámzott a kielégült boldogságban a józanabbik felemet mégis megrémítette. Nem adhatom neki magamat, nem tudhatja, hogy mit vált ki belőlem. Ha így lenne, akkor minden egyes alkalommal amikor együtt vagyunk újabb darabot lopna ki belőlem, míg aztán nem veszem észre és már a lelkemet kóstolgatja, amit neki adnék egyetlen pillanatnyi kétség és gondolkodás nélkül. MI a fene történik vele, mi ez az egész? Hogyan válthatta ki ezt belőlem az első találkozás alkalmával, és ha ez most megtörtént mit hozhat majd a többi? Szinte másodpercek alatt döntöttem arról, hogy nem maradhatunk többé a zongora közelében együtt, nem hagyhatom, hogy játsszon nekem, mert a hangok között újra utat találunk egymáshoz, és ez egy veszélyes, őrült játék. Olyasmi, aminek a mi világunkban nincs helye. Érzéseknek, szerelemnek bárminek egyszerűen nincs helye. Ebben a kérdésben ő világosan fogalmazott, és én meg is értettem, nem fogom erről többé faggatni. Magamra terítem a köntöst, mégis még mindig érzem a keze nyomát a bőrömön, minden érintése úgy égett belém, ahogyan a zongorán leütött hangok valahol a tudatom mélyén elraktározódtak, és ha érteni akarom magamat az ő játékát kell visszaidéznem. Olyan egyformák vagyunk, talán pont ezért történhetett meg ez az egész, és azt is tudom, hogy éppen úgy ahogyan én,  ő is megrettent az egésztől. Keressük talán az okokat de nem leljük. Félve sétálok vissza a szalonba, és most úgy láthat engem, ahogyan nagyon ritkán szoktam mutatkozni, de hozzá kell szoknia, elvégre házastársak leszünk.  Állok az ajtónál, és őt nézem, még mindig vonzónak találom, még mindig….ó egek mi ez az egész? A mozdulataimat alig vagyok képes kontrollálni, a gyomrom tájékán érzem a saját szívem erőteljes dobbanását, ahogyan újra visszaűzne hozzá. Átöltözött, de én most is, ezt a ruhát is képes lennék cafatokban letépni róla. Elég! Nyelek egy nagyot, és az ajtó mellett álló apró kis asztalka felé indulok, hogy az arra helyezett kis készülék apró zöld gombját megnyomjam, ezzel jelezve Conchitának, hogy szükségem van a szolgálataira. A levegőben még érzem az illatát, Gareth illatát, amelyet nemrég olyan közelről éreztem és amibe most is beleborzongok. Figyelem ahogyan italt tölt, egyetlen hang nélkül teszi, ahogyan én sem tudok még mit mondani. Félek akármibe is kezdenék bele elárulnám magam a szavaim most még ellenem dolgoznak, és a lehető legőszintébben buknának ki belőlem. Elmondanám neki, hogy észbontó volt, hogy még akarom, hogy most is és mindig is szüntelen, és egyetlen pillanatra sem akarnék többé elmenekülni, hogy megőrülök a saját eszeveszett gondolataim súlya alatt és nem tudom mikor leszek képes őket kordában tartani. Elindul felém…neeeee nem akarom! Egy hang legbelül tiltakozik, a másik pedig próbálná csendre inteni, és vágyakozik utána, akarja újfent a közelséget még ha az csak annyi is, hogy megáll velem szemben, hogy odaadja a nekem szánt italt. Biccentek egy aprót a köszönésem jeleként, még ezt sem hanggal teszem, mert érzem mennyire rekedten mennyire kaparósan, mennyire nyöszörgősen sikeredne mindez. Mintha még mindig felettem tornyosulna, még mintha érezném az árnyékát, ahogyan a sötét fényével betakar, és semmi sem volt még ami ennyire hiányzott volna, minthogy újra érezzem. Kortyolok a pohárból és ahogyan az ital végigmarja a torkomat, kezdek egy picit magamhoz térni. Lépek előre egy lépést, csak annyira, hogy az egyik magas háttámlájú fotelen megtámaszkodjak. Kezem finoman siklik a vörös bársony szövetre és tétován simítom át többször is, rajta felejtve a pillantásomat. Pótcselekvés, valamivel el kell foglalnom magam, hogy valamennyire rendezzem a gondolataimat.
– Gareth…én…nos….ami az imént történt….- elakadok. Mégis mit mondhatnék? Hogy ne kíméljen, hogy fogjon meg ismét és szedjen darabjaimra, hogy nem akarok semmi mást jobban minthogy hurcoljon végig az egész lakáson, mert mindenhol az övé akarok lenni? Felszegem a fejem, már nem a bútorszövetet nézem hanem őt, ajkaim vékonnyá húzódnak, majd kortyolok megint a pohárból. Szükségem van arra, hogy kicsit elbóduljak, hogy ne érezzem azt a kínzó vágyat amit a közelében érzek. Menekülnék és futnék előle, a hatástól, amit fizikailag kivált belőlem, és mégis mégis itt akarok lenni a közelében. Nem lehet…egyszerűen valamivel el kell foglalni magunkat különben…elég volt Kaya! Mégicsak egy úrinő vagy, szedd végre össze magad! Megköszörülöm a torkomat és úgy nézek rá, egyenesen a szemébe ha végre sikerül vele felvennem a szemkontaktust. Ha nem akkor is neki intézem a szavaimat, én őt nézem.
- Elnézésed szeretném kérni, ha valami olyasmit tettem amivel kellemetlen helyzetbe hoztalak, és ezáltal elvesztetted a fejed. Biztosíthatlak róla, hogy a jövőben ilyesmi nem fog előfordulni. A családjaink bizonyosan nem ezt a viselkedést várják tőlünk, és nem hiszem, hogy bármelyikük boldog lenne attól, hogy ez a fülébe jusson, úgyhogy én a magam részéről biztosítalak a teljes diszkrációról. Remélem a tiédre szintúgy számíthatok.- nem….nem ezt akartam mondani továbbra sem, és még mondtam volna tovább, azonban az ajtóban megjelent mögöttem Conhita.
- Hívatott, kisasszony?
- Igen, szeretném, ha Mr Grantwood és a személyzete számára a keleti szárnyat előkészítenétek.- nem fordultam felé, csak a fejemmel a vállam felett néztem hátra.
- Úgy volt, hogy az ön hálója mellett lesz az úr szobája. Ahogyan az édesapja azt kérte.
– Tudom, de én másképp rendelkezem. Tedd amit kértem, Conchita!- szó sem lehet arról, hogy mellettem legyen a hálószoba, ezek után meg főleg nem. Végül aztán visszafordultam Gareth felé, és próbáltam valamiféle beszélgetést kezdeményezni, megtörve ezzel a közénk telepedett kínos csendet. Talán ezzel eltereljük a gondolatainkat arról ami történt és talán nem akarunk majd újra egymásnak esni. Talán….
- Mondd csak, mennyire ismered Sydneyt? Úgy értem nem a csillogó részét?- talán furcsán hatott a kérdésem, de már korábban megpróbáltuk elásni a csatabárdot, ő legalábbis így tett, itt volt az ideje, hogy a magam részéről is megtegyem ugyanezt. Támadt egy ötletem, kérdés mennyire tudom Mr Jégszívet ebbe belerángatni. Majd kiderül.

••©

Gareth & Kaya

Mert elfutni mindig könnyebb mint szembenézni a problémákkal. Könnyebb hátat fordítani nekik és úgy tenni, mintha soha többé nem akarnánk vele foglalkozni, mintha egy olyan momentuma lenne az életünknek, amelyet ezerszer is megbántunk, mégsem tudunk rajta változtatni. Mindaz ami a vörös szalonban történt óriási hiba volt, az életem egyik legnagyobb baklövése, mégis ha lenne rá lehetőségem megismételném akár ezerszer is. A legmagávalragadóbb tévedéseim egyike...sőt ha már itt tartunk abba sem hagytam volna. De tudtam mi a dolgom, hogy mit kell tennem, hogy mi az a pont ahonnan vissza kell fordulnunk. Ahol már sem neki nincs beleszólása sem pedig nekem. Sokszor átpörgettem a fejemben az egész jelenetet, már amit elgondoltam korábban erről az egészről, de valahogyan el nem tudtam képzelni, hogy végül ez lesz belőle. Leplezni sem tudom, mert a testem apró remegései amik végigfutnak rajtam tökéletesen elárulnak. Kellene valami kapaszkodót találnom, valamit amibe visszabújhatok előle, ahol nem talál rám megint a zenéjével azzal az egésszel amivel ezt a hatást gyakorolja rám. Talán a múltamban megtalálhatom, talán újra azzá válhatok aki voltam, talán még visszaköltözhetek a hűvös távolságtartás mögé, ami az elvárás volt ebben az egészben, és különben is, csak annyi a dolgom, hogy hozzá menjek, miért kell nekem egyből lefeküdnöm vele? Nekem teljesen elment a maradék józan eszem is? Hát ennyire hatással volt rám az elmúlt pár év amit itt töltöttem? Ennyire felszabadította a gátlásaimat, vagy ő vonszolt magával ide valamit amivel ezt az egészet kiváltotta belőlem? Folyamatosan, mióta csak visszatértem a szalonba, tépelődöm. Folyamatosan azon jár az agyam, hogy magyarázatot találjon arra ami történt, amíg csak be nem látom, hogy nem létezik olyasmire ésszerű magyarázat, amelyet az ösztönök diktáltak, nem létezik olyanra semmi kézzel fogható és érthető válasz, amelyet a zene váltott ki, amelyre a test felelt, a szüntelen odaadásával, azzal ahogyan megérintettem, mintha valamit tett volna velem. Életre keltett, amire hogyan lehet képes valaki, ha nem táplálunk irányába érzelmeket? Ó nem is ezt kerestem én benne, nem hiszem, hogy erről szólt, ez már fölé emelkedett annak amit az ember a lelkében érezhet, talán olyasmi, amire még annyira sincs racionális magyarázat, amit szavakkal képesek lehetnénk megfogalmazni. Menekülni vágytam volna tőle minél messzebbre, ezt diktálták a bennem egyre jobban elhatalmasodó kételyek, ugyanakkor volt valami ami taszított folyamatosan felé. Bármennyire is próbáltam kivonni magam a hatása alól annak ami történt egyre jobban belegabalyodtam, kiút pedig nem létezett. Igazából már akkor sem volt amikor elkezdtünk. Tisztában voltunk mi azzal, amikor hagytuk azt a csókot, hogy  hova vezethet mindez? Nem nagyon hiszem ezt, és azt is gondolom, hogy ha tudtuk volna, ha még csak egy pillanatra is bepillantást engedtünk volna ebbe a jelenetbe itt, ami most zajlik a jelen ezen apró kis részletébe, azon akkor sem változtatott volna semmit, hogy ugyanúgy megadom magam. De miért....miért hagytam, hogy ezt tegye velem? Nem lett ismertebb a számomra, ugyanolyan idegen volt, ahogyan korábban, amikor apám bejelentette, hogy ő lesz a férjem. A nevének ismerős csengése mellé társítottam ezt a végtelenül arrogáns arcot, mely a gyönyör másodperceiben mégis megszelidült. Láttam mögötte azt az férfit, akit elrejtett nem pusztán előlem, hanem a világ elől, és olyan erősen éreztem, mint azóta, hogy leültem mellé, hogy fél. Nem tőlem, nem attól, hogy esetleg közelebb jutok hozzá, nem attól, hogy beenged engem a világába, amelyet annyira őriz mindenkitől. Attól fél, hogy ez számára is jó lenne, hogy oly dolgokat engedne meg magának, ami noha az újdonság erejével hatna tán, de mégis mindig erre vágyott. Nem voltunk egymástól olyan messze mint azt elsőre gondoltuk, talán a családunk sem sejtette, hogy csak ki kell nyújtanunk a másik felé a kezünket, és megérinthetjük. Eljuthatunk oda....hozzá....ha hagyja. De olyan volt ez a férfi mint az estike, amely csak a sötétben bontja ki a szirmait, amikor a fürdőző hold fénye vetül rá ezüst csókjával. A nappal fénye bezárja, elrejtőzik, nem szereti, ha meglátják rejtett kincseit. Mi volt Gareth olyan féltve őrzött kincse? Ó én már tudtam, akkor tudtam, amikor belenézett a szemeimbe, mert az volt az a másodperc amikor nekiadtam cserébe a sajátomat. Némán súgtam a fülébe, csak a sóhajok által, csak a vállán végigfutó hajtincsek siklása által, a nekünk feszülő selymes zajok által, ott volt minden rezdülésünkben: egymás által válhattunk szabaddá. Ez az az érzés, amelyet ha megízlelünk valaki mellett akkor örökké oda fogunk vágyakozni, vissza abba a pillanatba amiben megéreztük, és ez erősebb volt minden másnál. Felülírták a váltakozó és unalmasan szürkén örvénylő mindennapokat, a pénz, a hatalom hívogatóan talmi fényét, a csillogó világunk megannyi hamis ígéretét, mert pusztán ez volt az őszinte, csak ez. Olyan igazinak tűnt, annyira kézzel foghatónak. És a szabadság, mint vágyak és ösztönös ölelések közé csomagolt apró kis ajándék érkezett meg mindkettőnk életébe. Megijedtünk, hogy a másik által kaphatjuk ezt meg, megrettentett a tudat, hogy éppen az adja nekünk aki mellé leláncolnak minket. Ám ez a rabiga talán még soha nem volt olyan édes amilyennek most érzem ebben a pillanatban. Pontosan ezért is félek tőle annyira. A kényszer szülte, de valami egészen más fogja összetartani, amit meglátni és megízlelni egyetlen másodperc elegendő volt, hogy tökéletesen függővé váljunk tőle. Az egész szobát betölti a whiskey és a kettőnk itt ragadt illata, amely láthatatlan hömpölyög az árnyak között és körbeszőve fojtogat. Megőrülök attól, hogy türtőztetem magam, nehogy hozzáérjek, megőrülök a gondolattól, hogy többé nem ismétlődhet meg. Hogyan fogom kibírni? Kulcsra zárom az ajtót, kulcsra kell és nem engedhetem magamnak azokat a lépteket amelyek a keleti szárny felé indulnának, hozzá.
- Nem azt bánom ami történt.- felelem neki közészőve a szavai által keletkezett pillanatnyi csendbe. A mondat vége azonban bennem marad, hangosan nem mondom ki, hogy nem a történtek miatt fáj jobban a fejem, hanem amit maga után hagyott, az egész hozadéka, az egésze együttlétünk utolsó akkordja amelynek játéka a zongorán indult, és a testünkön fejeződött be, és mégis olyan bűnös dallammá kapcsolódott össze amelyet az érzékek ébredése tett tökéletessé, és az érzelmek hiánya érlelt tartósabbá. Mert az elmúlik, ellobban akár a könnyed kis papírdarab, a szálló fekete pernyéjét kapva magasba egy régvolt érzelemnek. Ez nem volt meg benne, pont ettől volt sokkal csábítóbb, mert úgy tudott a miénk lenni, hogy nem voltak benne kötöttségek, ezért éreztük szabadnak talán. Több volt ez azt hiszem. Ijesztően több.
- Én sem tennék másképp- felelem az ő szavaira, ahogyan a tekintetem a poharának aranyló folyadékára siklik. Alig hallhatóak a szavaim de őszinték. Alig fél másodpercre, hogy aztán visszazárjak, nem engedve nem akarva többé, hogy mögém lásson, ahogyan ő sem akarná talán. De valami nem olyan amilyen volt. Nem érzem azt a hideget, amely korábban végigsimított rajtam. Mintha olvadóan forró lehelete simogatná a bőrömet, úgy jutnak el hozzám a szavai.
- A családunknak egyetlen dologhoz van köze: az esküvőnkhöz. Ami a zárt ajtók mögött történik, az ott is marad. Köszönöm.- biccentek felé, azt hiszem ez a cinkosság most még közelebb vitt hozzá, bár nem hiszem, hogy ettől most annyira kellene engednünk egymást közelebb. Törékenyen megszerzett távolságot lopunk el a másiktól ahogyan észrevétlen tesz egy lépést felém, majd én is megkerülöm a fotelt, hogy ugyanúgy megint közelebb legyek hozzá. Vonz magához, a bűnös tudat, hogy megtehetnénk, hogy nem kellene sok talán, hogy a következő másodpercek ismét ott találjanak bennünket a billiárd asztal bársonyán. Lakatot kell tennem a zongorára, többé soha hozzá sem érhet, mert úgy képes felgerjeszteni bennem a vágyakat akárha mélyről búgna végigkaristolva láthatatlan karmaival a véredényeimet. Megőrülök tőle tökéletesen. Megvárom amíg Conchita csendesen távozik az utasításomat követően. Talán nyersnek hatottam pedig nem akarok az lenni, de egyszerűen a hangom is el akar árulni, beszélni akarna olyan dolgokról, amelyeket nem engedhetek meg neki.
- Tökéletesen jól látod. Az én házam az én szabályaim!- de a kettőnk játéka, üvölti egy hang legbelül, ám csendre intem. Tán látszik rajtam a kétkedésem, talán pont ezt akarom leplezni a hirtelen témaváltással, talán ez az oldottabb légkör könnyebbé teszi az elkövetkezendőket. A határozottsága hatással van rám, ahogyan megint mozdul hozzám közelebb már alig egy karnyújtásnyira vagyunk a másiktól. Mikor törtük szét az előbbi távolságot, ugyan ki is figyelt oda rá?
- Nos, sokkal több olyan része van Sydney-nek amelyet nem is gondoltál volna, hogy létezik. Tudod amíg én magam nem jöttem ide azt hittem, hogy a fényárban fürdő londoni belvárosnál senki nem tudna nekem szebbet mutatni. Ha valaki, én nagyon is tudom értékelni a csillogást. Mondhatni ez volt az egyik oka, hogy megszöktem. Talmi fények! Hagyjuk is!- mozgatom meg a kezemben az utolsó korty itallal löttyenő poharamat, keserűen húzódik el a szám, a gondolatra, hogy amiért egykor feldobtam a régi életemet annak nemhogy az apró kis szikrája, de még az emléke is alig van meg. Évek a semmiért. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyodjam el azon az arckifejezésen amit látok az arcán. Mint egy gyerek, akinek éppen most mondták el, hogy a falakon túl is van élet. Vajon Gareth mikor járt utoljára igazi emberek között? Járt egyáltalán valaha? Kötve hiszem, nem olyan közegből jövünk, ahol az efféle dolgokat megengedheti magának az ember. Néhány percig csak nézem az arcát, az utolsó kortyot egy hirtelen mozdulattal iszom ki majd leteszem a poharat, és a hüvelykujjammal végigsimítok az ajkaimon.
- Rendben, van egy ötletem. Várj meg itt! Addig....addig szórakoztasd el magad!- fordulok hirtelen sarkon, hogy a szalon azon irányába induljak kifelé, amely a gardrób szobához vitt.
- A zongorához ne nyúlj!- pördülök még meg az ajtóban majd a nyomaték kedvéért valamiért kissé szelídebben és szórakozott mosollyal teszem hozzá
- Kérlek!- végül már nem találhat ott a következő esetleges mondata, mert nagyjából fél órára tűnök el előle, hogy valami olyasmibe kezdjek bele, amely talán az eddigieknél is veszélyesebb, amely ki tudja mit hoz a számunkra, de tudnom kell. Holnap...majd holnap már nem lesz ez az egész, most kicsit mindketten fáradtak és megterheltek vagyunk a találkozás feletti izgalmak teszik....csakis azok. Hát persze, kit akarok én becsapni?  Szinte még soha nem készültem el ilyen gyorsan, amely magában foglalta a zuhanyt és a teljes öltözködést. Igaz a hosszú évek alatt meg kellett tanulnom, hogy vannak helyzetek amikor a tökéletes külső megteremtésére nem órák, hanem csupán percek állnak a rendelkezésünkre. De nem olyan fából faragtak aki ezt megoldhatatlan kihívásnak tekintette. Átöltözve tértem vissza, olyasmi ruhában amit még nem láthatott sem estélyek alkalmával,sem pedig máskor. Olyan öltözék volt ez amelyben itt nem keltettem feltűnést, a mi közegünkben minden bizonnyal.

Hétköznapian egyszerű pöttyös ruha, de mégis volt valami rafináltság benne. A lábamon a ruha piros pöttyeivel tökéletesen megegyező merészen magas sarkú cipő, a sminkem tökéletesen rendbe hozva, a hajam aranylón omlott le kifésülve a vállamra. Más lettem volna? Nem, csak olyan voltam amilyen mindig is szerettem volna lenni. Hétköznapi, olyan aki bármit megtehet amit csak akar. Legalább egy estére. Lassan hullámzó léptekkel sétáltam vissza a szalonba.
- Mondd, hogy nem csak zsakettet és szmokingot rejt az a sok csomag amivel érkeztél! Ha a családunk nem mutatott be bennünket egymásnak, nos azt hiszem itt az ideje, hogy megtegyük. De ez a közeg túl steril hozzá....túl...túl művi. Választhatsz: velem tartasz és megismered a város egy kevésbé fényes arcát, de jól vigyázz, az este végeztével kellően be fogod mocskolni magad. Vagy maradsz itthon elkortyolgatod a finom velem egyidős negyed százados scotchot és zongorázol. Látod Édesem, én mindig adok neked választási lehetőséget!- folyamatosan közeledtem felé, és ha nem hátrál akkor megállok tőle nem messze és félrebillentem a fejem. Veszélyes, legyen veszélyes nem bánom, de akkor legalább ezt az egyetlen veszélyes éjszakát még élvezzük ki. Aztán úgyis távol lesz....talán túlságosan is. De az én döntésem. Bánni fogom, már tudom előre!

••©