× [url=zene]zene[/url] Boston, it will be hard.× 606
A váratlan helyzetek, melyek a mozgatórugói ennek a hivatásnak. Az életmentés nemcsak arról szól, hogy szikét ragadok, és a műtőben állok órákon keresztül, miközben feszülten figyelem a gépeket, a rajtuk lévő paraméterekkel. Sokszor maga a befektetett munka is felér azzal, ha az ember hajlandó áldozni rá. Mit csinálok én nyolcezer méter magasan a felhők felett egy rezidenssel az oldalamon? A válasz egyszerű: életet akarok menteni. Emily Wilson egy két éves kislány, akinek sürgősen vesére van szüksége. Policisztás vesebetegségben szenved. Ugye hogy az élet igazságtalan is tud lenni? Sokan azt hiszik, hogy gyermekeknél ilyesmi nem fordulhat elő, sajnos azonban mindkét szülőjétől örökölte a recesszív géneket, és már most olyan tünetegyütteseket produkál a szervezete, ami visszafordíthatatlan következményekkel jár. A dialízis, és bármilyen kezelés ide már kevés, és az időnk is fogytán. Nekem szükségem van a donorra. Milyen szerencsétlenség ráadásul, hogy a szülei nem megfelelőek erre? Nem is tudom, hogy a pályafutásom során volt-e erre precedens. Hiába temetkezem bele már századjára a kórelőzményekbe, és a laboreredményekbe. Más esetben nem tennék meg egy ennyire hosszú utat, és nem hagynám egyedül a kislányomat, de nem volt választásom. Akár ő is juthat még erre a sorsra, hogy neki szaladgálok az életmentő szervért, de egyelőre ennek még a lehetősége sem merült fel, és nem is fog, mert az apja az egyik legjobb nefrológus a világon. Az ég vattacukorra emlékeztet a rózsaszín, és a vörös szín árnyalatának játékával. Lucy mennyire szereti a habos-babos édességet. Legszívesebben felhívnám, de az időeltolódás miatt ő most lassan a lefekvéshez készülődik, miközben én leszállok Bostonban. A hosszú procedúra, és a sok hadakozás után a Nemzetközi Transzplantációs Központtal, végre sikerült találnom egy donort. A probléma csak az, hogy még a donort nem nyilvánították halottá. Öt óra múlva fogják csak lekapcsolni a gépekről, és csak utána vethetek pillantást a vesére is. Kicsit bonyolult a helyzet, de mindent meg fogok tenni, hogy ne üres kézzel térjek haza, és legyen mivel biztatnom a szülőket továbbra is. Mégsem állhatok eléjük, hogy meg fog halni az egyetlen gyermekük. Ásítva döntöm neki a fejemet az ablaknak, és az államat megtámasztom a tenyeremen. Hajnali fél hat van. A fél világot repültem át. A mappát becsukom, és az ébredező dr. Lockheart-ra nézek. - Jó reggelt. Lassan leszállunk. – közlöm vele a tényeket, és kitekintek az égre. A hajnali szürkület elmúlóban, és a nap első sugarai már utat törnek magunknak a felhők bolyhos résein át. Mást is elhívhattam volna, de nekem egy elszánt emberre volt szükségem. Philippa már jó pár dologban bizonyított, de még nem elégben. Fejlődő, megvan az érzéke a szakmához, és jól is kommunikál a betegekkel, de sokszor bizonytalan. A hibákon van még mit javítania. Nem szoktam megdicsérni, ha mégis megtenném, akkor az nagyon különleges alkalom lenne. Például Emily megmentése után, talán…megtenném. - Remélem hozott magával meleg öltözéket, mert itt más időjárási körülmények várnak ránk, mint odahaza. – mondom a szemébe nézve, és a stewardess halad el mellettünk, aki egy időre elvonja a figyelmemet. - Egy kávét legyen szíves. – kérek tőle, aztán Philippára nézek. - Legyen kettő. – egészítem ki, és a csinos szőkeség már tölti is ki nekünk két műanyagpohárba. Megköszönve még elveszek egy cukrot, tejszínt, meg a keverőpálcikát. Lehajtom a rögtönzött asztalomat, és szépen megcsinálom a koffeinemet. A tejszínt beleöntöm, és a cukorral keverem el, miközben az agyam zakatol. - Előbb a kórházba fogunk bemenni. Remélem nem hisztis, mert nem kirándulni hoztam el, hanem tanulni. Amennyiben nem bírja a strapát tőlem vissza is fordulhat a következő géppel. – kortyolok bele a feketémbe, és a mappát most átadom az ő kezébe. - Mire odaérünk, tudja kívülről. – nyomom a kezébe, és kifelé nézelődök. Kemény vagyok vele, de csak így lehetek jó mentor. Nem a lágyszívűségemről vagyok híres. Tanítani, és életet menteni vagyok itt, nem pedig lelkizni.
made by torie ♥
A hozzászólást John Norton összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 11, 2015 11:14 am-kor.
Vendég
Vendég
»Vas. Nov. 01, 2015 11:06 am Keletkezett az írás
Dr. Norton & Lippa
Amikor ott voltam, hogy szeretném, hogy nefrológia legyen a fő szakirányom, nem tudtam, hogy elég nagy fába vágom a fejszém. Nem a szakkal, vagy a betegekkel vagyok gondba, hanem a szakorvosommal. Tisztelem, mert átkozott jó orvos, mindenhol megállja a helyét, persze ezt a szemébe sose mondanám, de ő sem ejt ki egy nyamvadt, ügyes volt Lockheart szavakat. Pedig az egész itt létem alatt azon vagyok, hogy lenyűgözzem őt. Hogy fele annyira legyek jó orvos, mint Ő. Nem vagyok elszállva a tudásomtól, ezért is csak fele tudását szeretném magamnak. Amikor előállt azzal, hogy engem visz magával a donorért Bostonban, azt hittem, hogy úgy toporzékolok előtte, mint egy kislány és hangosan nevetve ölelem meg. Persze azért tudtam uralkodni magamon, de mindenki tudja, hogy Dr. Norton nem visz csak úgy magával bárkit. Ezért is voltam annyira izgatott miatta. Bár azt már el is felejtettem, hogy mennyire hosszúak ezek az utak, így hamar el is aludtam a repülőn. Amikor ébredezni kezdtem azt vettem észre, hogy Dr.Norton éppen az ablakon néz ki, és egy apró mosollyal vettem tudomásul, hogy nem volt tervben, hogy felébreszt. Amikor oldalra néztem, láttam, hogy engem fürkész és bólintottam. - Jó reggelt. Sajnálom. – gyorsan rendeztem megtépázott ruházatomat és hajamat, amit a kényelmetlen alvási póznak köszönhettem. Mikor észrevettem, hogy a lábaink összeérnek. Gyorsan próbáltam észrevétlenül elhúzni. Elég kényelmetlen lenne az egész dolog. - Dr. Norton ide jártam tánciskolába, tudom milyen az időjárás. – nézek rá,aztán összehúzom a kivágott felsőmet. Mert néha úgy érzem, az egész a külsőm miatt van, mintha direkt próbálna lehúzni. Annyira dühös tudok, lenne, hogy minden a külsőről szól, talán jobb lenne, ha meghíznék? Inkább nem feszegetem a témát, mert abból csak baj lesz. Veszekedni pedig nincs kedvem, főleg nem vele. Képes lenne megkeseríteni a hátra lévő életemet a keze alatt. Ahhoz pedig nincs kedvem, tényleg. Így is alig látom Bradet. Idegesen nézek a telefonomra, mert ugye nem lehet bekapcsolva lenni és így nem kapom meg az üzeneteket és én se tudok küldeni. Egy nagy sóhaj közepette nézek fel a repülő tetőterére, hogy tisztázzam a gondolataimat és az ügyre koncentráljak, hogy képben legyek, mire a gép landol, mikor az utaskísérő megáll mellettünk és a jól szituált öltözéke gondosan kiemelte, hatalmas melleit, én pedig a szemeimet forgattam. Talán ez olyan munkahelyi kötelesség? Lehunyom a szememet, mert a fejem dübörög a rotorok hangjától, ezért nem szeretek repülni, mert elég erős fejfájást szoktam kapni tőle. Persze ezt mindig elviccelem, s nem mutatom, miközben belül darabokra esem. Ilyenkor jön Brad és kicsit átmasszírozza a vállaimat. De most, nem valószínű, hogy kiugrik a csomagtartókból. - Köszönöm. – veszem át a kávémat és látom, hogy megbámul a nő. Legszívesebben felajánlom, hogy helyet cserélek vele és leküzdheti a kiéhezettségét a felettesemen, mert, mint látom, neki se lenne ellenére. Majd bólintok, az említettnek is,hogy megköszönjem a kávét. Most igazán jól fog esni a zsigereimnek. - Én a munkám miatt jöttem magával, nem valami kiruccanásra, a hétvégére. – jegyzem meg hidegen. Talán nem tudja, de nekem a munka az első. Persze hallom a nővérek sóhajait, mikor elsétál mellettük,és én sem vagyok vak, nagyon karizmatikus férfi, de nem vagyok a szeretője,hogy ilyeneket feltételezzen rólam. Amúgy is, nyolc éve élek fantasztikus párkapcsolatban, nem vágyok másra. Éppen készültem bele kóstolni, mikor a kezembe nyomta a kislány aktáját. Sosem voltam az a nagyszájú nőszemély, de ő kihozza belőlem a harcias énemet. - Már Sydney-ben átolvastam. –teszem az ölembe az aktát, hogy kiélvezhessem a feketém által nyújtani kívánt fantasztikus ébredést. Nem vagyok, idióta nem fogok felkészületlenül érkezni egy transzplantációs ügyre.
× [url=zene]zene[/url] Boston, it will be hard.× 806
Philippa Lockheart. A mellettem ülő rezidens, és egyben energikus lány, aki talán csak hat évvel fiatalabb nálam, pontosan nem is tudom, hát igazi kihívás az orvosi szakmában. Nem sok ideje dolgozunk együtt, hiszen én nemrég kerültem be a kórházba, mint a nefrológia vezetője. A körülöttem legyeskedő nők száma elérte a húszat is, de még tudtam kezelni a helyzetet, nem úgy, mint egy-két szakorvostársam. Mindenkit megelőzött a híre, ezért nem is csodálkoztam azon, hogy már az első héten ketten is betámadtak, hogy erre a pályára kívánnak lépni, ha letették a vizsgájukat. Mondanám, hogy nem vagyok előítéletes, de sajnos a természetes mennyiség még bennem is megvan, és hát Philippát nem tartottam egy kitartó nőszemélynek, aki idejét és energiáját nem kímélve tényleg bele akar tanulni a nefrológia világába. A másik jelölt egyszerűen szimpatikusabb volt, mert nem nyalt annyira, és visszafogottan próbálkozott, de végül a cserfes lány nyert. Az első két hétben még nem láttam közöttük a különbséget. Rezidens, rezidens..egyre megy. Amennyiben viszont felfedezel valami pluszt, ami a tökéletes jelöltté teszi, akkor döbbensz rá, hogy nem minden a külső, és az első benyomás. Vele is ez történt. Emlékszem, hogy éjszakai ügyeletben voltunk, és Jefferson nem bírta vállalni, ezért őt tartottam bent. Az egyik kisfiúnak, Brandonnak kellett dialízist csinálnunk. A gyerekeknél türelemjáték az ilyesmi. Nem ijeszthetsz rájuk, nem lehetsz ellenséges. A beteg az első, és ehhez a kényelme, illetve a komfortérzete is hozzájárul. A tizenkét éves kis srác tartózkodó tinédzserként nem sokat kommunikált a nővérekkel, és még velem se, de Philippa valahogyan megtalálta vele a közös hangot, és amíg a kezelés négy órája le nem telt, mindvégig ott volt mellette. Ekkor döntöttem el, hogy ő lesz az én tanítványom, mert van benne empátia, és jólelkűség. Jeffersont másnap elutasítottam, mondván, hogy nekem egy rezidens is bőven elég. Maradt egyetlen, akire elég időt tudok fordítani. - Járt már Bostonban? – csúszik ki a számon a kérdés, mert meglep a múltja egy kis darabkájának megosztásával. Nem szoktam érdeklődni felőle, és eléggé hivatalos a kapcsolatunk is, de most ez az utazás egy fokkal kötetlenebb. Nem vagyunk huszonnégy órában a kórház falain belül. A táncos előélet sok mindent megmagyarázna, de nem akarok belefolyni, vagy mégis? Miközben a kávé a pohárban lötyög, én az ablakon nézelődök ki, majd Philippa felé fordulok. A tökéletes hamvas bőrével, és barna hajzuhatagával akár az első barátnőmre is emlékeztetne, vagy Laurenre, de a feleségem emlékét messze vissza akarom zárni az agyam hátsó zugába. Az egyetlen boldogságom ebből a házasságból a lányom, és pont. Az őzike szemeivel nem csodálom, hogy az a félnótás Fitzgerald a barátja. Akkor is hallom a pletykákat, ha nem akarok tudni róla, és hozzá még az ifjú torreádor sok időt is tölt az emeletünkön. A gyerekosztály egy kicsit arrébb van. Nem szóltam még rájuk, de néha idegesítő, amikor az egyik folyosószakaszon kapom el a hányingerkeltő pillantásokat, és a cukormáztól bűzlő kedves szavakat. Belekortyolok a kávémba, és még mindig őt nézem. - Helyes, hogy belenézett még Sydneyben, de most ez lesz az utolsó lehetősége, hogy áttanulmányozza, mert a St. Elisabeth-ben már nem fogok arra várni, hogy megszólaljon, ha kérdezem. – teszem hozzá a legcsekélyebb együttérzés nélkül. A válaszára várok a táncos múltjával kapcsolatban, amikor a pilóta szólal meg a hangosbemondóban. - Mindjárt megérkezünk a Logan International Airportra. Kérjük kedves utasainkat, hogy kapcsolják be az öveiket. – eleget teszek a kérésnek, és ez a beszélgetés valahogy elhalasztódik. Elveszem tőle a mappát, és az ölembe fektetem, és kiiszom a maradék koffeint.
Fél órával később
A leszállás, és a csomagok visszaszerzése után hát itt vagyunk az amerikai földrészen. A világ másik fele, ahogyan mondani szokás. Fontos ügyben érkeztünk, de még az is egy jó idő, mire elérünk a központba. - Mindene megvan Lockheart? – pillantok hátra a vállam felett, és a gurulós bőröndömet húzom a márványpadlón. Az egyik táska pántja lecsúszik, ezért feltolom a kezemmel. Az orvosi műszerekből csak a fontosabbakat hoztam magammal, de így is itt van a szerencsehozó műtős sapim, és a sztetoszkópom. Nem szeretek osztozkodni, és ezekhez babonásan ragaszkodom. A sapkám nélkül például nem állok neki egyetlen műtétnek sem. - Siessen, mert nem érünk rá. – engedem előre a mozgólépcsőn. Körülnézek, de a nagy tömegben alig lehet bármit is látni. Három, vagy négy bocsánatkérés után érünk ki az épület elé, és le is intek egy taxit azonnal. A sofőr kipattan, hogy segítsen a rezidensemnek bepakolni az utazótáskáját, én magamtól teszem be a csomagtartóba, és kitárom az ajtót előtte. A hajamba kap a szél, és összeborzolja a barna tincseimet. - Beszállás. – érintem meg a hátát, de közben a másik kezemmel tartom az ajtót neki. A karom akaratlanul siklik lefelé, és amikor begörnyed, és beül, akkor a fenekén pihen meg. A tenyeremen bizsergés fut végig, és furcsa érzésekkel szállok be előre, miután becsaptam az ajtaját, és még összeakad a tekintetünk is az ominózus érintés után. - Az Elisabeth Hospitalhez. – közlöm az úti célt a sofőrrel, és a könyökömön megtámasztva az államat a gondolataimba merülök. Jó feneke van a rezidensemnek a fenébe is!
Vendég
Vendég
»Szer. Nov. 04, 2015 12:27 pm Keletkezett az írás
Dr. Norton & Lippa
Mindenki azt hiszi, hogy azért lettem orvos, mert a családom erőltette. Nem, azért lettem orvos, mert szeretem a kihívásokat. Talán ezért is olyan a baráti köröm, amilyen. És Brad is azért van velem, már nyolc éve. Mert mindig sikerül valamivel előállnom, vagy neki. Nekem szűkségem van arra, hogy elismerjenek, de közben görcsösen akarom, hogy tovább fejlődjek. Ezért is választottam olyan ágazatot, ami kicsit több mint egy szimpla baleset. Mert ott elég, ha rá nézel a betegre, hogy tudd mi történt. De itt? Itt kérlek, szépen kellenek a vizsgálatok, laboreredmények. Összetettebb, mint bármelyik ág. Brad imádja a gyerekeket, ezért ő választotta azt, Lemonnak az agy a kihívás, Josh meg Josh..nekem pedig a Nefrológia. Persze, ha előre tudom, hogy ennyire előítéletes lesz az orvosom, akkor apáca ruhába keresem fel. Mert látom rajta, hogy mennyire nem akart. Mindent Jefferson kapott meg, amivel teljesíteni lehetett. Én meg kaptam a rutin dolgokat. Persze először frusztrált is a dolog. Mert még is csak szakorvos akarok lenni és nem pedig nővér! Mellesleg én tényleg csak azért hajtottam, mert, akartam, hogy a tanítványa legyek és nem azért, hogy az ágyába kerüljek. Arra volt más, nem a lábaimmal akartam kiérdemelni a helyemet, hanem azzal, hogy az eszemmel hasítok. Nem terveztem bájcsevegni vele, mert elég mogorva tud lenni, de nem tudom mivel érdemeltem ki. Nem fogok azért másképp öltözködni, mert ő nem szívleli el, hogy kicsit elegánsabban öltözködöm. Persze ott voltam, hogy most már mindennek a teteje, hogy úgy kezel, mintha a gyereke lennék! Tudom, hogy kell öltözködni, Angliából származom, ha máshol nem, ott mindig változik az idő. Tudom, hogy nem kell kint lenni a derekamnak, mert ugye ott a veszélye, hogy amúgy a saját emeletemre kerülök, valami vesebajjal. - Hát ha ide jártam iskolába, akkor valószínűleg. – jegyzem meg hűvösen. Néha olyan érzésem van, hogy nem is figyel rám. Vagy csak kizár az egész kis világából. Nekem nem kellenek a belső titkai, sőt a nővérek pletykái sem. Csak annyit, hogy tanítson a legjobbakra, és ne csak arra, hogyan nézzem meg a vesék épségét ultrahanggal. Kicsit idegesítő volt, főleg, hogy az összes olyan munkát megkaptam. - Igen, ide jártam balettiskolába, kiskoromba anyám oda volt a hattyúk taváért. – megvontam a vállam. Persze tanultam én itt más fajta táncot is, de azt már nem hat évesen, hanem idősebben és nem az iskolában. Vagyis, nem abban az iskolában. Erről csak egy ember tud, az pedig Brad. Mert neki meg is mutattam, van, mikor csak úgy unalomból kicsit felrázom őt. Csak néha az időzítés nem jó..Neki. Ahogy lehunyom a szemem, hogy élvezzem a kávé adta energiát, érzem a fürkésző tekintetét, de nem szólok, csak nem valami perverz férfival fújt össze a szél. Kicsit mocorgok az ülésben, mikor hozzám szól, lassan kinyitom a szememet. - Legyen, átnézem. Csak legyen már több bizalommal felém. – sóhajtok frusztráltan és kinyitva a mappát falom a sorokat, elég érdekes, hogy egyik szülő sem lehet donor. Többségek nagy részében azért legalább az egyik szülő az lehet, de hogy egyik sem, az olyan kicsi az esélye. És pont egy ilyen kis csöppséggel történik. Szerencsére a pilóta megment és becsatolva az övemet teszem le a poharamat, hogy megkapaszkodjam a karfába, néha eléggé bele tudok parázni a dolgokba és a repülésnél csak egy dologtól tudok félni az nem más, mint a landolás. Mély levegőt véve koncentrálok a kislány aktájára, hogy nehogy valamit kifelejtsek. Ha már én kértem a bizalmat, adjak is rá okot. A csomagokkal hamar végeztünk, de a kiszabadulás az épületből külön művészet volt, egyfolytában a hátamba dörmögött, hogy mozogjak, mert elkésünk, mintha én direkt lassítanám. Persze minden mérgemet lenyeltem, mert attól, hogy nem vagyunk a kórházban attól még a főnököm és megbánhatom, ha olyat mondok, ami nem tetszik neki. Amikor végre megjelenik a taxi, örömmel átadom a táskámat, hogy ne nekem kelljen a közelébe lennem továbbra is, túl sokáig voltam mellette és azt hiszem, kezdünk egymás agyára menni. Aminek ugye nem lesz jó vége. Még a végén új területet kereshetek magamnak. Amikor tartja, az ajtót meglepődöm, mert azt hittem, hogy fogja magát és beszáll, helyette csak engem tessékel a kocsiba, amint a keze lejjebb csúszik próbálok nem meglepődni, de amint behajolok, hogy leüljek a keze a fenekem időzik és teljesen meglepődve huppanok le a lehető leggyorsabban az ülésbe és kicsit félszegen nézek rá. Nem fogom neki megemlíteni, de azok az átkozott kék szemek megtalálták az enyémet. És látom, hogy ő is tudja mi történt, de nem fogja felhozni. Ahogy én se. A fejemet hátra döntve figyelek kifelé, hogy végre megérkezzünk a kórházba. Egy kicsit félek, de közben várom, hogy milyen lesz az egész.
× [url=zene]zene[/url] Boston, it will be hard.× 823
A kocsiban csendesen ülök, és az előbbi jelenet jár a fejemben. A kezem a fenekére siklik, és erősebben meg is szorítom a farpofáját. Eddig kerültem mindenfajta érintkezést Phillipával. Szép nőnek tartom, de az öltözködésével sokszor kihoz a sodromból. A férfi ápolókat, és a betegeket se zavarja, ha meglátják az úgymond kivágott felsőben, bár néha szerintem az már többet mutat, mint kellene. Nem tudom, hogy miért izgat a dolog, vagy mégis. Egyszerűen szeretem, ha a saját szabályaim betartására törekednek az alkalmazottaim is. Mostanában már visszavett magából, és tényleg a páciensekre koncentrál. A kisfiú esete is jól mutatta, hogy van érzéke a nefrológiához, és reménykedem benne, hogy nem feleslegesen repültem át vele a fél világot, hogy egy értelmes hozzászólása se legyen a transzplantációhoz. A taxisofőr nem érzi kellemetlenül magát a társaságunkban, és lelkesen érdeklődik afelől is, hogy honnan jöttünk. - Ausztrália. – vágom rá szűkszavúan. Nem vagyok a szavak embere, ha olyan személyek vesznek körül, akikkel ugyan a kórházban együtt dolgozom, mégis nap, mint nap megtartjuk a megfelelő távolságot egymástól. A rezidensem a beosztottam, tehát én dirigálok neki, és ezt a kényes határvonalat nem is szeretném átlépni annak ellenére sem, hogy igen dekoratív, és csinos hölgyecske. - Mindig úgy képzeltem el az ausztrálokat, hogy egész nap a parton ücsörögnek, és szörfölgetnek. Életvidámak, és nyitottak. – kezdek besokallni a pasitól, de még tartom magam. - Nem mindenki ilyen, de én amúgy sem vagyok vérbeli ausztrál. Európában születettem, és nem a napsütéses vonalon. – foglalom össze, és a középkorú férfi is érzi, hogy talán nem kellene feszegetnie a témát, így csak feltekeri a hangerőt a rádión, és végre békén hagy. Ki is fújom a levegőt, és kifelé bámulva az ablakon csodálom meg Boston hatalmas épületeit. A légkör itt egészen más, mint odahaza. Az időjárás kiszámíthatatlanabb, és az emberek is beszédesebbek. Most csakis egy célnak kellene a szemem előtt lebegnie, hogy én hozzam el a vesét. Röhejes, mert az én betegem neve szerepelt a lista élén, mégis egy kis kételyt érzek afelől, hogy ez ilyen könnyen fog menni. Csakúgy besétálok, és meg is kapom, amit akarok? A fejemet az ülésnek döntöm, és a majdnem negyedórás városnézés után meglátjuk a St. Elisabeth markáns, és egyedülálló épületegyüttesét. A pillantásom a vállam felett hátrasiklik. - Egy ideig itt dolgoztam. Egy különleges esetet kaptam pár éve, és néhány hónapot itt töltöttem, csak erről nem sokat meséltem. – tekintek a rezidensemre, aki meglepődik, de nem teszi szóvá. - Az itteni kórházigazgatóról már biztosan hallott, dr. Jack Davis. Az egyik legjobb érsebész a világon, és ha minden jól megy, akkor ő vár ránk, és az urológiai vezető dr. Emily Evans. – a sofőr leállítja a taxit a kórház előtt, és azonnal ki is fizetem neki a fuvart. A belső zsebembe mélyesztem a tárcámat, és követem a többieket a csomagtartóhoz. A gurulós bőröndöm fogója ismét a kezem közé feszül. Kimért léptekkel közelítem meg a múltam egyik régi helyszínét. Abban az időszakban Lucyval együtt sokat változtattam a lakóhelyünket. Laurent a családja miatt Sydney-be kellett záratnom, de nem voltam hajlandó ránézni arra a nőre, aki képes lett volt a kislányát majdnem megölni. Messze kellett mennem, és kissé elszakadni az ottani életemtől. A lépcsőn felfelé haladva ismerős érzés kerít hatalmába, és egyenesen kitárva az egyik lengőajtót engedem előre dr. Lockheart-ot. A recepciós rohan felénk a nővérpult mögül, miközben a haját, és az egyenruháját igazgatja. - dr. Norton már nagyon vártunk Önre, és öhm… a kedves kísérőjére. – a nő értetlen arcát látva úgy tűnik még én is okozhatok meglepetéseket. - A hölgy mellettem a rezidensem dr. Philippa Lockheart, és ő lesz a jobb kezem. – mutatom be, de nem pillantok rá. Egy őszes hajú férfi közeledik felénk, széles mosollyal az arcán. - John…istenem el se hiszem, hogy viszontláthatlak. – nekem is megenyhülnek az arcizmaim, és elengedve a bőröndömet, fogok kezet a régi főnökömmel. - Te semmit sem változtál Jack. Még mindig az urológiát részesíted előnyben? – kacsintok rá, és nemsokára meglátom a fogadott lányát is. Emily igazán jó barátom lett azokban a hónapokban, amikor itt laktam, és még Lucyra is gyakran vigyázott. - John.. – ő nem a zárkózott, és visszahúzódó fajta nő. Egyszerűen a karjaimba vetődik, és két cuppanós puszival üdvözöl. - Mennyi ideje is, három éve minimum nem láttalak? – tol el magától, hogy szemügyre vehessen jobban. - Még mindig összetöröd a női alkalmazottaid szívét? – a tekintete átsiklik rólam Philippára. - Em, hadd mutassam be neked a rezidensemet. – mutatok a fiatal lányra, akinek hagyok időt megszólalni is, mert egészen más valaki köti le a figyelmemet. A folyosó végén a szőke ciklon rossz emlékeket ébreszt bennem. Elisabeth Donovan. A nagy riválisom a szakmában. Műtős ruhában feszít, ami túl sok jót nem jelent a betegünkre nézve. - Mit jelentsen ez Jack, ő mit keres itt? – vádlón mutatok a hírhedt nőszemély felé, aki nem bírja levenni rólam a pillantását. - Van egy kis gond a vesével…pontosabban azzal, aki kapja. Most már ketten vagytok versenyben érte az új fejlemények szerint. – Emily aggódva néz körbe, de én vészjóslóan elindulok Elisabeth felé. Nem gondoltam volna, hogy ma még ő is keresztbe fog tenni nekem…
made by torie ♥
A hozzászólást John Norton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 18, 2015 11:53 am-kor.
Vendég
Vendég
»Szer. Nov. 11, 2015 2:27 pm Keletkezett az írás
Dr. Norton & Lippa
A kocsiba erősen beállt a csend, hiszen mindenki arra koncentrál, hogy ráhangolódjon a vesére. A kislány, akinek az életét menti meg, szinte alig élt. Két éves. Annyira kicsi. A szívem szorult össze, mikor a kezembe fogtam a bizonyos aktát, hogy áttekintsem. Nem szabadna beleadni a lelkemet a munkába, mert akár a vesztem is lehet, de ha egy ilyen picúrról van szó, nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy középkorú férfira, vagy nőre. Ő még olyan kicsi, hogy elveszik az ágyban. Néha az élet igazságtalan. Az zavar meg, hogy a sofőr úgy dönt haverkodni, kezd a főnökömmel, apró gonosz mosoly bujkál a szám szegletében, ahogy nézem a kettejük vívódását. Szeretem, ha valaki idegesíti Dr.Norton, mert olyankor látszik, hogy ő is ember. Nem az a szószátyár ember amúgy sem, de a fickó jól beletrafált a dolgokban. Íy inkább a telefonomnak szenteltem a figyelmemet és küldtem egy üzenetet Bradnek, hogy még le se szálltunk, de már mennék haza. Nem mintha nem élvezném, hogy itt lehetek, de pont vele? Mintha a fogamat húznák, semmi értelmes dolgot nem mondott mióta felszálltunk a gépre, és azon kívül, hogy megfogta a hátsómat, azon kívül meg se szólalt. Amennyire vártam, hogy engem válasszon, annyira kívánom most a pokolba az egész helyzetet. - Az Ausztrálok jó fejek, olyanok, mint ahogy említi. Dr. Norton eléggé zárkózott. – vonom meg a vállam, mire egy boldog mosolyt kapok a sofőrtől, legalább én szereztem nála egy jó pontot. Nem akarom, hogy úgy érezze mindenki ilyen sznob. Lehetnek az emberek jó fejek is, nem kell egyből ellenségesnek lenni. Amint a hangerő fokozódik, elcsendesedem. Úgy érzem, hogy kell ez a pár perc csend, mert meg fogom szívni ezt a napot. - Szóval akkor már ismerik magát.. – következtetést levonva nézek előre, mintha éppen a szemeibe akarnék nézni, de ugye ez nem lehetséges, de legalább próbálkozom a gesztussal. - Értem, majd megjegyzem. – bólintok, mert a gondolataimból nem tudom kiverni, hogy milyen érzést váltott ki, az, ahogy a keze rácsúszott a fenekemre és megszorított. Amint leparkolunk, a gyomrom összezsugorodik, ha ma valamit elcseszek száműzve leszek, nem csak a Nefrológiáról, hanem az egész kórházból. Enyhe izgatottság járja át a testem, majd kiszállva indulok a csomagomért, amit a sofőr lelkes mosollyal nyújt át. Kedves embernek tűnik, és elhiszem, hogy Dr. Norton frusztrált, de erről nem ez a szegény ember tehet. Legalább valami illem szorult a zord külsőbe és előre engedve lépek be a kórházba. Egyszer voltam itt, mikor eltörtem a bordámat az egyik rossz esés közben a tánciskolában, de az óta rengeteget változott. Ahogy lépdeltünk, valaki már erősen vigyorgó fejjel közelített felénk. Én hátra szorulva hagytam kibontakozni a régi barátokat és csendesen figyelem a történéseket. Nehogy az legyen, hogy nem figyelek és így akarok majd a későbbiekben orvos lenni, aki szívvel-lélekkel küzd a páciensekért. Láttam a meglepődött arcokat, ahogy rám siklottak a tekintetek. Én pedig lassan bólintok, minden egyes alkalommal elhangzik a nevem. Mikor egy nő rohan a főnököm karjaiban, egy pillanata döbbenet ül ki az arcomra, nem szoktam meg, hogy ilyen szabadon érintkeznek vele. De hamar visszavarázsoltam a nem törődöm arcomat. Még csak az hiányozzon, hogy valaki idióta pletykákat terjesszen. - Örvendek, Philippa Lockheart, és hét éve élek boldog párkapcsolatban. Gyermekorvos lesz, szóval megköszönném, ha kihagyna ebből a beszélgetésből. Én a munkám miatt vagyok itt. – mondom szárazon. Nem tehetek róla, de már maga a szimpátia nem volt meg, de a feltételezése, ahogy rám nézett kizárt, hogy kedvesebben viselkedjek vele. Még a feltételezés is felháborító volt. Mit érdekel, hogy a főnököm akárkije is. Nem fogok jó pofizni, ha azt hiszi, hogy én azzal nyertem meg a rezidensi posztomat, hogy szét dobtam a lábamat. Aztán a következő, hogy az Dr. Norton hangja megváltozik a melegséget sugárzó hang átvált valami kegyetlen fagyossá. Én pedig nem értem az egészet. Majd tekintetem követi a rideg ujjakat és elsápadva látom, hogy egy másik orvos már műtős ruhában van. Tudtam, hogy semmi nem fog olyan könnyen menni, mint terveztük. Mélyet sóhajtva indulok Utána, még a végén megöli, amilyen fejet vág, nem csodálkozom rajta. Én pedig nem fogom kihozni a börtönből. Nem fogom kifizetni az óvadékát. Én is szeretném, ha a mi betegünk menekülne meg, de nem fog még egy élet a kezemen száradni. Soha többé.
× [url=zene]zene[/url] Boston, it will be hard.× 706
Az én betegem fogja megkapni a vesét, és nem érdekel, ha ehhez élve kell megnyúznom az előttem álló nőt. Ki nem állhatom, és akkor ez még finom megfogalmazása annak, amit iránta érzek. A kislány szülei számítanak rám, és nem hagyhatom cserben a legfiatalabb páciensemet. A szívem szakadna meg, ha Lucyval történne ez, és más happolná el előlem az egyetlen esélyt a túlélésére. - John, olyan régen láttalak. – ez a haláli mosoly felérne egy szíven döféssel is, és Elisabeth zokszó nélkül meg is tenné velem. Állandóan rivalizáltunk egymással, keresztbe tettünk a másiknak, és még betegeket is lopkodtunk a másiktól. Miután feladtam az itteni életemet, átengedtem neki a helyet, de állást kapott New Yorkban, és az egyik legmenőbb nefrológus lett belőle. Egy ideig még utazgattam, de visszatértem a gyökerekhez, és visszaköltöztem Sydney-be. Lauren miatt muszáj volt a közelben maradnom, és Lucynak is szüksége volt az édesanyjára, vagy legalább a tudatra, hogy nincs messze tőle. Olykor nehéz vele, mert sír utána, és akkor egyedül tehetetlen vagyok. Egy apa, akinek helyettesítenie kell az édesanya szerepét is. Corával sokat nyertünk, de tisztában vagyok vele, hogy egyszer a lányom elé kell állnom, és közölnöm, hogy mi történt Laurennel. - Már nem is tudom mennyi ideje. – közeledik felém az alattomos járásával, és egy percre se venné le rólam a szemét se. - Pontosan három éve, de szerintem nem számít. – jegyzem meg hűvösen, és most én is csapot-papot otthagyva sietek elébe. A műtős ruhájában fogom kiráncigálni a donor mellől. - Mióta vagy itt? – érdeklődöm, és végigmérem őt tetőtől-talpig. - Egy nappal korábban érkeztem a rezidensemmel együtt, aki éppen a donorunk mellett van, és ellenőrzi az életfunkciókat. Négy óra, és elvihetem a betegemnek a vesét Norton, és te nem fogsz ebben megakadályozni. – igazítja meg a gumikesztyűt kecses ujjain. - Dehogynem. Azt hiszed, most győzni fogsz? Vannak esetek Elisabeth, amikor én se engedek, és ez most ilyen. Jake, két perc múlva kérek egy külön termet, ahonnan lehet telefonos kapcsolatot létesíteni a központtal. – tekintek hátra régi jó barátomra, aki csak bólint egyet, majd el is siet intézkedni. A levegőben tapintható a feszültség. - Norton, ne hidd… - kezdene bele, de éppen akkor fordulok ismét a szőke ciklon felé, és vészjóslóan pillantok sötétkék íriszeibe. - Fogd be a szádat Donovan. A vese nekem kell, és bármit meg fogok tenni érte, hogy én is kapjam meg. Tisztességesen fogunk eljárni, és ha csak egyszer is megpróbálsz csalni, vagy hazudni, akkor neked is új vesére lesz szükséged, és ezt veheted fenyegetésnek. – most Philippa felé nézek, és intek neki, hogy kövessen. - Szedje a lábait Lockheart, mert nem érünk rá egész nap. – figyelmeztetem, és öles léptekkel indulok meg az egyik iroda felé. A táskám a folyosón maradt, és benne az iratok is. - Oda menjen be, és üljön le a fenekére, amíg nem érek vissza. – nyitom ki előtte az ajtót, és Emilyhez sietek vissza, hogy megkérjem a cuccainkat vitesse át a szállodába. Készségesen dolgozik a kezem alá, és azzal is tisztában vagyok, hogy bejövök neki. Munkahelyi viszonyba nem fogok bonyolódni többet, mert egyik félnek sem igazán jó, ha aztán csúfos véget ér a kapcsolat. A kézitáskám megragadom, és az iroda felé rohanok, de Jake állít meg. - Fél órán belül kapcsolnak bennünket, ha addig elkészülnétek. – hálásan megveregetem a vállát, és be is zárkózom a kis tanítványommal az átmeneti hadiszállásunkra. - Figyeljen ide, mert amit most el fogok mondani az csak kettőnk között marad. – megállok a széke mellett, és a táskámat rávágom az asztalra. A mappát veszem elő belőle, és fellapozom az eredményeket. - Elisabeth mindent meg fog tenni, hogy ő kapja meg a vesét, és még arra is képes lesz, hogy emiatt hazudjon. Átolvasom még egyszer a kislány eredményeit, és felállítok egy esetleges rossz kimenetelű diagnózist, hogyha nem kapja meg a vesét, akkor még mennyi ideig maradhat életben. Magának most a donor mellett a helye. Minden adatot kérek róla, milyenek az életfunkciók, és mikorra várható a gépekről való lekapcsolása. Tudja meg, hogy a hivatalos papírok is rendben vannak-e. Mindent, Lockheart. Ha itt hibázik, akkor le is mondhat arról, hogy az én kezeim alatt lesz magából nefrológus. – szúrós tekintettel mérem végig őt, és reménykedem benne, hogy vette a lapot, mert minden szavamat komolyan gondoltam. - Most menjen. – zavarom ki, és leülök a székre. Minden perc értékes, és fel kell készülnöm az elbeszélgetésre is.
made by torie ♥
Vendég
Vendég
»Vas. Nov. 22, 2015 11:20 am Keletkezett az írás
Dr. Norton & Lippa
Ahogy rá néztem a főnökömre, szinte megijedtem tőle. Az, az eltökéltség, ami csillogott a szemeiben, szinte azt sugallta, hogy képes lenne megfojtani az előtte állót,én pedig tisztában voltam, hogy neki miért is ennyire fontos. Nemcsak azért mert a kislány két éves. Nem, hanem mert az ő lánya is beteg. Hallottam a pletykákat, mert azért egy kórházban van pletyka, ha akarja az ember, ha nem. És ez pontosan így van az én esetben, vagy Johséban, Brad sem kivétel ez alóla, Lemonról pedig már inkább ne is beszéljünk. Türelmesen néztem végig, ahogy szépen lassan kizsigerelik egymást, figyeltem a nő mozdulatát. Láttam, hogy valami nem oké. Ez még jól jöhet, de mire észbe kaptam, addigra már csak erős kezek rángattak és egy üres szobába találtam magam, és mintha valami kutya lennék közölték, hogy üljek le és maradjak. Előhalásztam a telefonomat és kikerestem az egyik exem telefonszámát, hm.. Talán Brad nem lesz ideges. Remélem. Már éppen belemerültem a tervem ecsetelésében, mikor ismét kinyílt az ajtó, és olyan frusztráltan robbant be az ajtón, Dr. Norton, hogy szinte levegőt sem mertem venni, csak bólintottam. Féltem, ha megszólalok, még azzal is kihúznám a gyufát, amit nem akarok. Figyelmesen hallgattam, hogy ez a nő, elég sokpiszkos dologhoz nyúl, hogy megszerezze, amit akar. Csak az a baj, hogy én is pontosan ilyen vagyok. Ami kell az kell. És az, hogy Dr. Norton csak egy kicsit is ember számba vegyen, mint orvost, vagy épp, mint a rezidensét, így nagyon kell kapálóznom. Nem egy ilyen könnyűvérű nőcske fogja elvenni tőlem az álmaimat. Nem is válaszolok, csak felállok és eltűnök az ajtó másik oldalán, majd egyenesen megyek bemosakodni. Lefogom ellenőrizni, hogy a másik rezidens mennyire hű az orvosához, hogy ő is annyira akarja-e az egészet, mint én. Amint teljes felszerelésben állok a műtőajtó előtt, látom, hogy a rezidens éppen akkor jön kifelé. - Hello, segíthetek? – kérdezem úgy, mintha egy kezes bárány lennék, aki épp itt dolgozik. Ő lassan végig mér, én pedig lehúzom a maszkot az arcomról, hogy a legelbűvölőbb mosolyomat elő vehessem. Ő látványosan végigmér, én pedig elflörtölgetek vele. - Minden rendben vele? – kérdezem, mire ő elkezdi nekem elmondani, hogy milyen az életjelek, hogy a vese a legtökéletesebb állapotban van, már csak ki kell venni. Nekem még a beteghez sem kellet mennem, ahhoz, hogy mindent megtudjak. Ő olyan információkat adott át, hogy a lehető legjobbat tudom nyújtani. Már éppen indulnék kifelé, mikor a keze a csuklómra kulcsolódik. Először megrémülök, lehet, hogy lebuktam? De ahogy végig siklik a karomon, az érdes tenyere, tudom,hogy most más jár az eszébe. Hm.. Mérlegelni kezdtem, a vese és a karrierem, vagy Brad.. Nehéz döntés, de úgy döntöttem, hogy Brad már így is keveset tud rólam. Megfordultam és lassan beharaptam az ajkaimba. - Szólok az orvosnak, hogy kezdheti a műtétet, te várj meg a raktárban. – simítok végig az arc élén és huncut mosollyal az arcomon távozom. Ő pedig teljesen eszét veszti. Nem egy szép példánya a férfi nemnek, de a cél szentesíti az eszközt, tudtommal. Amint kiértem a pulthoz, ott állt az orvos, és a kezébe adtam a papírokat, a belegyezést, hogy a hozzátartózok, felajánlják a szerveket, hogy a kliens most van abban az állapotban, hogy ellehet távolítani minden szervét. Ő csak elismerően bólintott, én pedig kerestem egy biztonsági őrt, és addig beszéltem vele, míg megtudtam minden pletykát,hogy a szöszi, aki jó pofizni akart velem, az totál oda van a felettesemért és már két hete róla beszél, közben pedig elemeltem a bilincsét. Aztán már mentem is egészen a raktárig, még be sem csuktam az ajtót,megéreztem a meleg leheletét a tarkómon és az erős kezeket a hasam körül, amint birtoklóan követelni akarnak. Szép próbálkozás, ajtóstúl rontani a házba. Megforgattam a szemeimet és angyali arccal fordultam felé és egy adag altató injekciót rejtettem a zsebembe, miközben ő, már teljesen felajzott állapotban volt, én egy ügyes mozdulattal belé nyomtam az adagot, mire persze dühöngeni kezdett és elmondott minden pszichopata picsának. Amire megvontam a vállam és megvártam, míg kiüti magát és az egyik polcoz bilincseltem, majd bekötöttem a száját. - Bocsika.. van pasim. – megvontam a vállaim és elindultam a műtő felé. Amint oda értem, láttam, hogy lassan haladnak mire az egyik nővér kérdőn nézet rám. - Dr. Donovan rezidense vagyok. A veséért jöttem. – magyarázom, de ő csak megrázza a fejét és közli, hogy holnapnál előbb nem vihetjük el. Mert komplikáció lépet fel. Majd a kezembe adott egy papírt, hogy írjam alá és holnap miénk a vese. Hezitáltam, majd aláírtam. Az enyém a vese, az én nevem van rajta, nem pedig az idiótáé. Mellesleg olyan információk vannak a kezembe, amitől nemigen ugrálhat, Miss alkoholista és perverz munkatársa.
Kezdőlap 
| szavak száma; 573