Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 15 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 15 vendég :: 1 Bot

Nincs

A legtöbb felhasználó (67 fő) Csüt. Júl. 20, 2017 3:37 am-kor volt itt.

Hónap nyertesei
Hat nyertesünk..


Megosztás
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Robin Woods

Robin Woods
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
34
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

Destiny & Robin (I.) Empty
»Szer. Okt. 28, 2015 2:14 pm Keletkezett az írás



Lassan nyitom ki a szemeimet, hogy aztán vissza is zárjam őket első körben. A nap már hét ágra süt be az ablakon, engem pedig szinte elvakít teljesen. Hunyorogva kotrom ki a szememből az álommanók éjjeli ajándékát miközben nagyot ásítva nyújtózkodni kezdek. Mióta a kettes kórterembe lettem száműzve a napjaim ugyanúgy telnek. Reggeli aztán meg vizit, utána egész nap halálra unom magam ebédig és később vacsoráig, ha nem szólnak hogy mehetek valamilyen vizsgálatra. Ha nem lenne velem a laptopom és a mobilom tuti felkötöttem volna már magam.

A kettesben mindig nagy a nyüzsgés, mióta áthoztak az intenzívről felüdülés igazából hogy nem vagyok már gépekre kötve és mozgolódhatok. Persze a fejfájásom minden köhögéskor és lefekvéskor rosszabbodik, ám különösen súlyos a reggeli órákban. A sok belém tömött gyógyszer miatt mindennek a tetejében mocsok mód aluszékony is vagyok az utóbbi időben és gyengének érzem magam, a közérzetem mostanság nem a legjobb valahogy. De az orvosok megnyugtattak, most hogy kikerültem az intenzívről gyorsabban fogok lábadozni. A tévét unottan kapcsolgatom, Drake megígérte, hogy hoz néhány új filmet mert a mobil netem olyan lassú - lezabáltam se perc alatt mióta kényszerfekvő vagyok - hogy azzal semmit se lehet kezdeni.

Hamarosan nyílik az ajtó és az ápolók egyike betolja a még altatásból fel nem ébredt pácienst, majd a mellém lévő ágyra helyezi és szépen betakargatja... a lányt. Én pedig nem akarok hinni a szemeimnek. Egy rég nem látott ismerős fekszik ugyanis mellettem, Destiny McKenzie. A lány néhai osztálytársam és plátói szerelmem mióta kb. az eszemet tudom. Hirtelen gombóc kerül a torkomba, a gyomrom pedig akkorára zsugorodik össze mint egy szem mazsola. Fura Őt itt látni, a középiskola végeztével mindketten másfelé mentünk és a köztünk lévő kapcsolat fellazult, eltávolodtunk egymástól; holott korábban - ha nem is a legjobb, folyton együtt lógó; de mégis - jóbarátok voltunk.

Ő nem keresett engem, én pedig nem mertem még jobban rá akaszkodni mint eddig; hiszen számtalanszor próbálkoztam nála, de mindig módszeresen lerázott a friend-zónába száműzve örökre. Így beértem ezzel, képtelen lettem volna elképzelni az életemet nélküle, hogy ha ilyen módon is de részese maradjon az életemnek. Mostanság leginkább már csak emailen vagy facebookon tartottuk a kapcsolatot, ő az utóbbi időben folyton utazott a munkája miatt ide-oda. Minden cikket összegyűjtöttem róla, otthon van egy kis dossziém, amik telis tele vannak a róla szóló képekkel/hírekkel. Igen, talán kissé megszállottnak hangzik; de nyomon követtem mi történik vele. Nem bírtam elengedni. Mindig is úgy éreztem Ő a lelki társam, a Végzetem.

~És most itt van velem egy kórteremben, hihetetlen!~ Csak bámultam, tátott szájjal a még alvó lányt. Olyannak tetszett mint valami Csipkerózsika, aki a hercegét várja hogy életre csókolja. ~Szedd már össze magad ember!~ Korholtam önmagam alsó ajkamba harapva. Már megint túlságosan is meglódultak a gondolataim, de nem tehetek róla... a vörös szépség azonban annál inkább. Azt hiszem skót vagy ír felmenőkkel rendelkezett anyai oldalon és ezért a lenyűgöző, eperszőke hajzuhataga. Kissé Meridára emlékeztető göndör fürtjei most is az arcába lógtak. Bizonytalanul ültem fel az ágyon, hogy aztán lassan felkelve átüljek az övére és jobb kézzel kisimítsam az arcából a haját a füle mögé tűrve. Nem bírtam megállni, hogy ne érintsem meg, éreztem arca melegségét a tenyerem alatt. Amikor megmozdult megijedtem és gyorsan visszabújtam a saját ágyamba, így mire kinyitotta a szemeit én már a tévét bámultam néha lopva felé sandítva.

tag: Végzetemnek <3 | #553 | zene | sorry a béna kezdőért |


A hozzászólást Robin Woods összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Dec. 18, 2015 11:15 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Destiny & Robin (I.) Empty
»Pént. Nov. 06, 2015 8:32 pm Keletkezett az írás



Robin & Destiny
see you again

Van egy pillanat felébredés után, mikor már teljesen magadnál vagy, de még nincsenek emlékeid. Fogalmad sincs, ki is vagy, vagy éppen mik történtek veled életed során. Csak a boldog üresség, semmi más. Én is pontosan ezt éreztem, mikor a hosszú altatásból felébredve lassan nyitottam fel a szemeim, miután gyengéd érintést éreztem az arcomon, ami úgy hatott, mintha csak egy lágy szellő simította volna végig. Nem is voltam benne biztos hogy tényleg hozzám értek, de azt tudtam, hogy egy bizonyos hatás váltotta ki a várhatónál korábbi ébredésem. Ezzel együtt pedig bevillant minden emlékem. Visszacsuktam a szemeim egy kisebb sóhaj kíséretében, de már nem állt szándékomban visszaaludni, csak bántott a fény.
Lehunyt szemekkel az álmom foszlányait próbáltam felidézni, de az a pár megmaradt emlék is hamar elillant, és nem maradt más, csak a valóság.
Ismét felnyitottam a szemeim, majd lassan pillantottam csak körbe mozdulatlanul, de a látásom homályos volt még. Óvatosan megdörzsöltem a szemeim, miközben erőt vettem magamon és félig ülő, félig fekvő pozícióba helyeztem magam. Oldalra dobva a hajam néztem körbe, akkor már rendesen. A kórteremtől szinte azonnal elment a kedvem mindentől, mivel világ életemben utáltam a kórházakat. Szép lassan a tv felé vándorolt a tekintetem, majd kissé bátortalanul néztem a mellettem lévőre.
- Robin? - nyögtem ki végül kissé bizonytalanul és még álmos hangon, mikor felismertem a mellettem lévő pácienst.
Egy széles mosoly húzódott a számra, miközben félrepillantottam kissé lehajtva a fejem, és hagytam, hogy eperszőke tincseim az arcomba hulljanak.
Be kellett vallanom magamnak, hogy örültem a találkozásnak, hiszen hiányzott az az idióta az elmúlt években. Bár én voltam az, aki ritkán írt neki, és mindig lemondta az esedékes találkozókat.
Ahogy a gondolatok átfutottak az agyamon, kissé elszégyellve magam tüntettem el a mosolyt az arcomról. Ismét felemeltem a fejem, és ezzel párhuzamban hátra is dobtam a hajam, hogy rendesen lássak mindent. Nem fordultam vissza a fiú felé, hanem helyette a tv-t kezdtem bámulni szótlanul.
   

Vissza az elejére Go down

Robin Woods

Robin Woods
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
34
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

Destiny & Robin (I.) Empty
»Hétf. Nov. 16, 2015 12:22 am Keletkezett az írás



Fura érzés tudni magam mellett a lányt, aki iránt a mindig is létező érzéseim úgy lobbannak lángra ismét látványától, mintha benzint öntöttél volna a lassan majdnem kihúnyó tűzre! Tudom, hogy nem kéne így éreznem; de képtelen vagyok segíten magamon és elfelejteni. Egyszerűen, ha valaki hát ő az a nő; akit nem vagyok képes kiverni a fejemből sosem. Főleg, hogy immáron szó szerint egy karnyújtásnyira van csak tőlem. Néha komolyan azt hiszem a Sors imád szivatni és azért csinálja ezt velem... elhúzza a mézes madzagot, ami után kapva kapok és addig húzogatja előttem míg végül pofára nem esem újfent. Most sem bírtam ellenállni a kísértésnek végül, pedig megpróbáltam. Nem, amikor itt van és ilyen édesen fekszik az ágyon. Tényleg kedvem támad megcsókolni, de türtőztetem magam meg a vágyaimat is és inkább csak a rakoncátlan tincsét simítom ki az arcából.

Ám ezzel közelebb hozom az ébredéshez és inkább visszamenekülve ágyamba várom, hogy mi fog történni ezután. Hallottam, amint felsóhajt és lopva rá néztem; de szemei még csukva voltak. A tévét néztem vagyis inkább csak kapcsolgattam, miközben a szemem sarkából Destinyt figyeltem persze. Láttam, amint feltornázza magát és erővel kényszerítettem figyelmemet a tévéműsorra, mielőtt még rászólnék ne üljön fel és leleplezném magam előtte. Csak akkor fordultam a lány felé, amikor az a nevemen szólított. Először játszani akartam a meglepettet, de rájöttem képtelen vagyok levakarni a vigyort a képemről.
- Nézzenek oda, felébredtél Csipkerózsika? - Érdeklődtem, nem bírva megállni, hogy el ne nevessem magam. - Rég láttalak Destiny. - Mosolyogtam a lányra. Ébren még szebb volt, mint amikor aludt. Smaragdokat idéző zöld tekintetébe fúrtam az olvadt borostyánra emlékeztető tekintetemet és megint csak úgy éreztem magamat mint a középiskolában, amikor mi ketten jóban voltunk.

Na nem, mintha most nem volnánk, csak érted... akkor minden nap, minden óránk közös volt és 8 órán át élvezhettem a társaságát. Most meg örülhetek, ha az újságokban, a tévében viszontláthatom nagy ritkán és futólag van ideje egy smst vagy emailt írni nekem arról, épp merre jár. Hát nem mondom, komoly meló lehet ez a modellkedés és fele olyan poénosnak nem képzelem el mint ahogy kívülről tűnik. Az a sok utazás, meg ruhapróba, meg pózolás... de ha egyszer ezt élvezi és istenien néz ki minden fotón, hát csinálja. Én se dolgoznék olyasmit, amit nem szeretek vagy nem vagyok benne jó. Örülök, hogy mosolyt látok az arcán.
- Hát, te mi járatban? Csak nem úgy döntöttél szolidaritást vállalsz velem és befekszel egy hétre mellém a kórházba? Igazán nem kellett volna! - Viccelődöm. - Vagy annyira stresszes a modellkedés, hogy idemenekültél a menedzsered elől? - Mondjuk megszokhatta már ezt tőlem, elvégre én voltam az osztály ügyeletes mókamestere mindig is, a humorom meg ugyanolyan béna mint akkor. Van, ami sosem változik.

Örültem, hogy viszont láthattam; bár fogalmam sem volt, hogy mit mondjak neki. ~Bárcsak az enyém lennél!~ Gondoltam, de tudtam ő barátságnál többet sosem érzett irántam és ezt tiszteletben kell tartsam, ha nem akarom végleg elveszíteni. S ha valamit, hát ezt semmiképpen nem akartam. Csak rossz itt feküdni vele egy kórteremben, miközben pontosan tudom amint meggyógyul ismét eltávolodunk egymástól és olyan lesz minden, mint ahogy az elmúlt években volt. Ahogy a tévé felé fordult levéve pillantását rólam, én még egy darabig őt néztem gyönyörködve a szépségében mielőtt ismét a készülékre szegeztem volna tekintetemet és eleresztettem volna egy lemondó, halk és legfőképpen csalódott sóhajt. Egyáltalán nem erre számítottam, fogalmam sem volt hogyan kéne viselkedjem a közelében. Tényleg úgy éreztem magam, mint a középiskolában; ahol már attól rák vörös tudtam lenni, ha csak rám nézett.

tag: Végzetemnek <3 | #575 | zene | alakul |
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Destiny & Robin (I.) Empty
»Vas. Dec. 20, 2015 1:24 pm Keletkezett az írás



Robin & Destiny
see you again

Az egyetlen dolog, amire koncentrálni tudtam az az enyhe fájdalom volt, ami hirtelen belém hasított - talán nem volt olyan jó ötlet felülni. Egy halk szisszenés kíséretében csúsztam vissza a párnák közé, miközben próbáltam figyelni Robin szavaira is, bár nem igazán sikerült felfognom mit kérdez, szóval csak egy lopott pillantással felé bólintottam egyet, közben pedig megeresztettem egy kisebb mosolyt is, reménykedve, olyan kérdést tett fel, amire igennel vagy nemmel tudok felelni.
- Tényleg régen találkoztunk már – válaszoltam végül normálisan a következő kijelentésére.
Nem tudtam megállni, hogy ne nézzek rajta végig még jobban, hiszen az elmúlt évek alatt nem igazán találkoztunk. Egy-két képet láttam róla, amiket kiposztolt a közösségi oldalakra, de mégis csak másabb képen látni valakit, mint személyesen. Megnyugtatott a tény, hogy sokat nem változott az idő múlásával külsőlegesen sem. Hiszen azzal tisztában voltam, hogy jellemre ugyanolyan lökött, mint régen volt. Ezt végiggondolva pedig lehet, hogy aggódnom kellene, mert így sosem fog felnőni.
Elméletemet pedig tökéletesen sikerült alátámasztania a következő megszólalásának. Egy erőltetett mosoly kíséretében hallgattam végig, amit mondd. Kicsit úgy éreztem magam, mint régen a gimnáziumban, annyi különbséggel, hogy más volt a helyszín.
- Jó látni, hogy semmit sem változtál, így nincs túl sok minden, amit be kellene hoznom – mondtam egyszerűen egy halvány mosoly kíséretében. – Mondjuk úgy, hogy egy kis kényszerpihenő – válaszoltam végül a kérdésére is. – De legalább nem egy ismeretlen mellé kerültem. Ennek örülök – mosolyodtam el, majd ismét a tv felé néztem.
Valamiért az egész szituáció kínos volt. Talán annak köszönhetően, hogy nem volt már annyira közös témánk, mint régen. Elvégre miről kezdhettünk volna el beszélgetni? Az időjárásról? Vagy bombázzuk egymást a „hogy vagy?”-hoz hasonló ostoba kérdésekkel, amire a válasz egyértelműen felszínes? Elvégre hosszan csak annak beszélsz az életedről, vagy az érzéseidről, akivel közelebbi kapcsolatban álltok, és lássuk be, Robinnal ez a kapcsolatunk elveszett, és bármennyire is sajnálom ezt, az időt nem tudom visszapörgetni. Elsőre persze azt mondom, hogy ugyanaz a fiú, akit megismertem évekkel ezelőtt, és hogy semmit sem változott, de valójában ez nem igaz. Én is változtam. Mindenki változik, és lehet, hogy már nem jönnénk ki egymással olyan jól, mint annak idején. És be kell vallanom, ez a gondolat eléggé ijesztő.
Hosszú, néma csend után végül mégis kötelességemnek éreztem, hogy megtörjem kettőnk csendjét és feltegyek egy közhelyes kérdést:
- Hogy érzed magad? – emeltem rá ismét a tekintetem. – Javult már valamit az állapotod?
Ezek után hivatalosan is érezni lehetett a levegőben a feszültséget. Mintha két idegen lennénk, akik egyszer jóban voltak, és muszájból próbálnának beszélgetni egymással. Kínos.
Robin betegségéről sem tudtam túl sokat, csak amennyit e-mailben említett még az elején. Úgy éreztem illő rákérdezni, bármennyire is szerettem volna kerülni az efféle témákat. És talán nem ez volt a legjobb módja, hogy végre valami normális kommunikációba kezdjünk, de még ez is jobb, mintha csak feküdnénk egymás mellett egész nap szótlanul.


Vissza az elejére Go down

Robin Woods

Robin Woods
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
34
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

Destiny & Robin (I.) Empty
»Hétf. Dec. 21, 2015 10:50 pm Keletkezett az írás



A lány tényleg kissé még kómásnak fest, a viccemet sem fogta még fel talán így nem erőltetem a dolgot jobban. Azt mondják, hogy amúgy is szar a humorom. Viszonzom a felém küldött mosolyát és szinte beleveszek a mosolyába, szemeim csak úgy isszák magukba a látványát. Hiányzott. Mocskosul. Rohadtul hiányzott már hogy lássam, hogy megöleljem, hogy érezzem a haja és a bőre illatát... ~Oké, Robin! Állítsd le magad szépen, mielőtt még feltűnő lesz!~ Húzom be gondolatban a kéziféket, mielőtt még sátortábor kerekedne a takaróm alatt. El is pirulok, kezeimet hanyag módon az ölem elé rejtem takarva a kisebb-nagyobb puklit amit a lány iránt érzett olthatatlan vágyam generált bennem.

Erőnek erejével terelem hát a gondolataimat a tévé felé, míg lenyugszom valamennyire és az arcomba tódult vér is eltűnik a lábam közt lévővel egyetemben.
- No és nekem mi mindent kell bepótolnom? Veled mindig annyi minden történik, folyton úgy érzem le vagyok maradva, ha rólad van szó... - Harapom el a mondat végét, mert nem teljesen mondtam igazat. Igenis figyelemmel kísértem minden egyes lépését, tudtam hol és merre dolgozik éppen, láttam a róla készült lesifotókat is, gyűjtöttem a cikkeket róla... még női magazinokat is vettem csak azért, mert ő volt a címlapján vagy volt vele cikk valamelyikben.

- Ennek én is örülök. - Felelem, ismét ránézve. Tényleg jó, hogy itt van így máris kellemesebben telik ez a kényszerű fekvés amire a nővérek és orvos kollégák galád módon ítéltek. Hosszú és kínos csend következik, míg igyekszem összeszedni a bátorságomat és megszólalni a közelében, hogy egyáltalán valamiféle beszélgetést kezdeményezzek vele. Tényleg úgy érzem magam, mint a középiskolában; amikor még elsősként alig mertem megszólalni a közelében. Pedig annyi mindent akarok neki mesélni, elmondani neki mik történtek velem kezdve az egyetemtől egészen addig, hogy most rezidenskedem épp itt a St. Claire-ben.

Annyi mindenről kéne tudnia, de egyszerűen nem vagyok rá képes; hiába nyelek nagyokat úgy érzem gombóc akadt a torkomba, ami lehetetlenné teszi a beszédet valahányszor csak nekiveselkedem. Így végül ő szólal meg előbb és rá kell jöjjek nem igazán vagyok képes beszélni még ezekről a dolgokról. Carter doktor szerint beszélnem kéne egy pszichológussal a problémáimról, de én nem vagyok mentálisan beteg! Csak, csak akadnak újabban nehézségeim. Az ilyesmi bárkivel megesik egy autóbaleset után, nem nagy dolog, majd elmúlik.

- Megvagyok, legalább már magamhoz tértem és nem az intenzíven fekszem eszméletlenül. Az is valami, nem? - Kérdezem hanyag mód vállat vonva. Tettetem a nagyfiút, aki mindent fél lábbal kibír. Destiny előtt nem akarok gyengének látszani. Azt akarom, hogy azt lássa erős vagyok; olyasvalaki, akire mindig lehet számítani történjék bármi. - Mire vagy kíváncsi? Az ADHD-re? A PTSD-re? Vagy a daganatra az agyamban? Esetleg az autóbaleset részletei érdekelne? Látod, még válogathatsz is melyiket meséljem el! - Vigyorgok, bár ez sokkal inkább keserű és kényszeredett reakció tőlem mintsem őszinte, boldog mosoly.

Viccet próbálok csinálni az egész életből, hogy ne kelljen komolyan szembenéznem vele és valamelyest ezáltal el tudjam viselni azt a sok szart, ami eddig történt velem. Nos, személy szerint én a probléma figyelmen kívül hagyásának rajongója vagyok, amíg végül el nem múlik. Ha normálisan állnék a dolgokhoz, már rég bele kellett volna bolonduljak és felvágjam az ereimet. Csak szerintem még ahhoz is túl gyáva volnék. Néha annyira, de annyira szeretnék valaki más lenni. Nem az a fiú, akit szinte idegenként kezel a lány akiért odavan még most is és régen igencsak jóbarátok voltak; akik sokkalta közelebb álltak egymáshoz, mint ahogy most állnak.

Úgy éreztem, mintha Destiny gyomorszájon vágott volna. Kínosan éreztem magam és tenni akartam valamit ellene. A jobb szemem megint tikkelni kezdett - újabban ha ideges vagyok van ez a felettébb idegesítő szokása, hogy random rángatózásba kezd - és egy csalódott sóhaj kíséretében kezdtem el dörzsölgetni a szememet.
- Hiányoztál, de nem mertelek keresni. - Motyogom, inkább csak magamnak. Igazából nem is tudom miért mondtam ki hangosan eme gondolatomat. Nem biztos, hogy kéne tudnia erről. Igazából abban sem vagyok biztos, hogy a tévétől meghallotta amit mondtam és talán ezért bátorodom fel annyira, hogy végre fennhangon is kimondjam.

tag: Végzetemnek <3 | #659 | zene | alakul |
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Destiny & Robin (I.) Empty
»Szer. Dec. 23, 2015 12:44 am Keletkezett az írás



Robin & Destiny
see you again

Bármennyire is szerettem volna teljes figyelmet szentelni Robinnak, sehogy sem akart összejönni. A fejem is kezdett kicsit hasogatni, bár biztos voltam benne, hogy ez mind valamiféle utó reakció. Minden tompa fájdalmat félre téve megerőltettem magam és az oldalamra gördülve fordultam Robin felé, miközben megtámasztottam a fejem.
- Mi az? – szólaltam meg kissé nevetve, mikor üres tekintettel bámult rám már hosszú, néma percek elteltével. – Elpirultál – jegyeztem meg, bár tudtam, hogy ez csak rontani fog a helyzetén, de egy kis gúnyolódást nem hagyhattam ki. Van, ami nem változik.
Miután a tv felé nézett ismét, az alsó ajkamra harapva próbáltam visszafojtani valamennyire a mosolyomat, de nem vettem le róla smaragdzöld tekintetemet, és csak szótlanul vártam a válaszát.
- Nos, szinte semmit sem tudok rólad. Pontosabban, hogy mi történt veled az utóbbi időkben. Nem részleteztél annyira semmit sosem. Hogy állsz barátnő téren? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
Valamiért mindig egy kicsit kétbalkezes, alacsony és aranyos lányt képzeltem el Robin mellé. Mindig is úgy gondoltam, hogy egy ilyen lány illene hozzá tökéletesen, hiszen maga Robin is mindig mindent viccesre vesz, és be kell látnunk, sokszor keveredik kínos szituációba, és néha eléggé esetlen tud lenni.
- Hogy velem? Én örülnék már egy kis lazításnak, túl nagy a hajtás, és hidd el, nem mindig olyan izgalmas. Nem akarnálak untatni a részletekkel. Magánéletem nem is igazán van – sóhajtottam egy kicsit. Így kimondva ez borzalmasabb, mint csak belegondolni, de hát én választottam ezt az életet, szóval nem panaszkodhatok.
- Azért sajnálom, hogy ez kellett ahhoz, hogy végre találkozni is tudjunk – pillantottam körbe lassan, majd visszanéztem Robinra, akiről úgy tűnt, hogy valahol teljesen máshol jár.
Nosztalgikus hangulatom lett hirtelen, mintha megint az iskolapadban ülnénk, és semmi sem változott volna. Kicsit rosszul is éreztem magam ettől a ténytől megint, hiszen én mondtam le az összes találkozót, nem is kellett volna csodálkoznom, hogy a végére már inkább nem is vetette fel az ötletet. Ha tehetném, sok mindent másképp csinálnék, de sajnos nem lehet, úgyhogy vehetem ezt az egészet egy második esélynek, amit meg kell lépnem, ha vissza akarom kapni a barátomat.
Ahogy meghallottam Robin válaszát, valamint a kérdéseit, amivel bombázni kezdett, kezdtem magam egyre rosszabbul érezni – ha egyáltalán ez még lehetséges volt. Nem akartam átlépni egy bizonyos határt, egyszerűen csak udvarias szerettem volna lenni, de talán nem ez volt rá a megfelelő alkalom – késő bánat.
- Sajnálom… - nyögtem ki végül ezt az egyetlen szót halkan, majd minden további válasz helyett inkább némán a földet kezdtem pásztázni, majd visszafeküdtem a hátamra, hogy a fehér plafont vehessem alaposan szemügyre. Ismét beállt egy hosszú csend kettőnk között, amit csak a tv-ben beszélők hangja szakított félbe.
Nem is nagyon mertem ránézni, vagy csak nem akartam – nem tudom, de jobbnak láttam, ha hagyom az egészet és rábízom a dolgot. Beszéljen arról, amiről szeretne, elvégre ennél rosszabb már úgysem lehet. Végül valóban ő az, aki újabb beszélgetésbe kezd - vagy legalábbis valami hasonlóba -, mire felé fordítom a fejem. Bár nem hallottam teljesen tisztán, amit mondott, de a fülem még jó, szóval nagyjából megértettem a lényeget. Az aggodalmaim pedig azonnal be is igazolódtak, mikor közölte velem, hogy nem mert keresni. Talán tényleg túl sokszor ráztam le…
- Te is hiányoztál nekem – mosolyodtam el halványan, majd felé nyújtottam az egyik kezem és ujjaimmal nyújtóztam az övé felé. – Sajnálom, hogy nem nagyon írtam vissza, vagy lemondtam a találkozókat, de a menedzserem nem könnyű eset. Bár tudom, hogy ez nem mentség… - pillantottam félre ismét, majd bűnbánóan a szemeibe néztem. – Ígérem többé nem lesz ilyen! – Ezt pedig bárhogy értelmezte, komolyan is gondoltam.
 

Vissza az elejére Go down

Robin Woods

Robin Woods
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
34
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

Destiny & Robin (I.) Empty
»Hétf. Jan. 04, 2016 1:06 am Keletkezett az írás



Érzem, hogy ég az arcom. Anélkül is tudom, hogy valószínűleg retek vörös vagyok, hogy Destiny észre venné. Sőt, így még kínosabbá válik az egész. Holott önmagában a tény, hogy a lány közelsége még mindig instant merevedést képes kiváltani belőlem azt jelenti, a távolság ellenére sem szűntek meg irányába se a vágyaim, se az érzéseim. Elképzelhető, hogy örülnöm kéne neki, de most inkább kellemetlenül érzem magam miatta.
- Te. - Felelem kérdésére ha lehet még pirosabban, hajamba túrva. Lassan vágatni kéne ezt is, mert egyre kezelhetetlenebb ahogy nő.

Egyszerűen nem tudok nem őszinte lenni vele, ami veszélyes, kétélű fegyver a kezemben. Hála égnek vagyok általában olyan zavarban a közelében, hogy ne tudjak még beszélni sem. Na igen, van amikor kifejezetten előnyös eme hátrányom. Hallgatom, amikor arról kezd beszélni nem tud rólam semmit sem. Bár igaza van, azért valahol mégis fáj ezt hallani a szájából. Nem tehetek róla, de rosszul esik.
- Nincs mit nagyon mit mesélni, ami jó. Talán annyit, hogy már két éve vagyok itt a St. Claire-ben rezidens. Amúgy mire vagy kíváncsi konkrétabban? - Érdeklődöm kíváncsian, de amikor a barátnő témát hozza fel félszegen megvonom a vállam. - Nem, nincs senkim. Hisz ismersz, még mindig várok az Igazira; egyszer majd csak észre vesz. Van, akiért bármeddig várnék; mert megéri. - Felelem mélyen a lány szemébe nézve, szavak nélkül próbálva átadni az iránta lángoló érzéseimet pusztán tekintetem segítségével. Sokkal tovább nézek a lány szemébe, mint illendő lenne és olyan mély, tiszta érzéseket láthat még mindig ennyi év után is mogyoróbarna lélektükreimben, amit talán sokáig elviselni sem lesz képes és talán ő fog elfordulni előbb nem pedig én. Nem tudom.

Azt viszont igen, hogy visszafordulok a tévé felé időt hagyva neki; mert vészesen közeledünk megint egy olyan téma felé, amibe nem biztos hogy szerencsés újfent belekezdeni, csak a Jóisten tudja hányadik alkalommal fog újra visszautasítani.
- Na, és mi a helyzet nálad? Mi volt azzal a Mike gyerekkel? Hallottam, hogy már nem vagytok együtt. Mi történt? - Szívem szerint még azt is megkérdeztem volna tőle, hogy ő tette-e lapátra azt a bájgúnárt - sosem értettem a férfi fehérnemű modellek kelendőségét - vagy épp fordítva. Viszont úgy éreztem, ha kiderülne őt dobták biztosan rosszul esne neki a dolog felhánytorgatása. Megbántani pedig nem akartam. Fura hallgatni, ahogy a problémáiról beszél. Mert az igenis probléma, hogy a lelket is kihajtják belőle vagy hogy nincs magánélete. Na nem mintha nekem volna mellesleg. - Pedig azt gondolná az ember, hogy mindened megvan és boldog vagy... - Húzom el a számat, de el is harapom a mondat végét.

Sok helyen jár a világban a modellkedésnek hála, de az hogy nem tudja megosztani ezen élményeket valakivel, aki kedves neki elszomorító.
- Én nem bánom, így legalább könnyebb lesz elviselni a kényszerpihimet. - Mosolygok a lányra. Nosztalgia lett úrrá rajtam, mintha megint a középiskolában lennénk és semmi sem változott volna köztünk. Ugyanúgy feszélyezve érzem magam - ha nem még inkább mint az elején, amikor még próbálkoztam nála - mint régen, ha nem jobban. De talán most, hogy itt van másként lesz tényleg minden. Ígérete is erre enged következtetni, de igazság szerint jelenleg ezzel csak még inkább összezavar. Éveket éltünk egymás mellett úgy, hogy vártam rá reménykedve egyszer majd meggondolja magát velem kapcsolatban. De a csoda nem következett be, talán mára barátjának sem tekint igazán csak egy régi iskolatársának és ismerősének. Pedig megfogadtam, hogy nem veszítjük el egymást történjék bármi... a 10 mérföldes szabályt elég nehéz betartani, ha ide-oda röpköd a világban a munkája miatt. - Ugyan, erről nem tehetsz. Senki sem tehet. Igazából még szerencse, hogy történt ez az autóbaleset... Különben sosem derült volna ki időben, hogy agydaganatom van. - Igyekszem a jó oldalát megfogni a dolgoknak, bár való igaz alig van ilyen.

Persze a kényes téma miatt súlyos csend telepedett ránk újfent én pedig már bántam, hogy a szarkazmus volt az első dolog, ami kicsúszott a számon. A szám szélét harapdálva sandítottam oldalra néha abban a reményben, hogy hátha megszólal vagy felém fordul ám úgy tűnt jobban leköti a tévé mint az amúgy is kínossá vált beszélgetésünk folytatása.
- Tényleg? - Kérdeztem egyszerre hitetlenkedve és felvidulva, hatalmasra tágult borostyán barna szemeim az ő zöldjét fürkészték. Amint megláttam mit akar, kikelve az ágyból az övének szélére ültem le; miközben ujjaimat az övébe fűztem. - Ne, ne mozogj! Vakbélműtét után még felszakadhat a friss varrat. - Mondom neki, ölemben tartott kezét bámulva. Jól esik az érintése, a kezének melege. - Ugyan, ne szabadkozz. Ez a munkáddal jár, én megértem. De úgy vigyázz, hogy szavadon foglak kisasszony! Ezentúl be kell fixen szorítanod engem is a naptáradba! - Mondom, miközben szabad kezem mutatóujja a nóziját böki meg játékosan.

tag: Végzetemnek <3 | #763 | zene | alakul |
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Destiny & Robin (I.) Empty
»Csüt. Jan. 21, 2016 7:12 pm Keletkezett az írás



A barátaival az ember majdnem mindent átvészel.
Tag: Robin  <3  | Runaway | Jegyzet: 548

Csupán egyetlen szócskát ejt, ki a száján mégis arra késztet vele, hogy félrenézzek. Gyerekkorunkban nem vettem észre, hogy ő valójában ilyen kis aranyos. Mindig tudja, hogy mit kell mondani, gondolom. Ő olyasfajta vicces fiú, aki megnevetteti a lányokat.
- Hát sikerült az orvosi – tárom szét a karomat. Mindig is tudtam, hogy Robin okos, hiszen ez meglátszott rajta, és az ismeretségünk alatt, ami már jó pár évet felölelt, nehezen tudta volna titkolni. Igazából valahol mélyen csodáltam érte, holott én sem az a fajta ember vagyok, aki nem szeret tanulni, csak hát éppen, nem mindig mutatom meg eszes oldalam. Az emberek jobbszeretik az olyan nőket, akik szépek és buták. Szavai hallatán elmosolyodom. Szerencsés lesz az a lány, aki majd végül összeakad ezzel a fiúval, hiszen Robin maga a két lábon járó lovagiasság, de úgy tűnik, még rá sem talált rá a nagy szerelem. Hmm. Sorstárs.
- Ne izgulj, a jó dolgokra megéri várni – mondom, és megérintem az ujjait, az ujjam hegyével, de csak egy pillanatra. Tartom a szemkontaktust, de amit a szemeiben látok megijeszt egy kicsit. Olyan a tekintete, mintha magába szippantana, elnyelne, mint egy hatalmas, barna örvény. Akkor is, ha nem éppen ez a jó hasonlat. Nem is nézek sokáig a szemeibe, inkább a kezét bámulom. A fehér bőrét, az őrjítően szép, hosszú és vékony ujjait. Valamiért bukok a kezekre. Mindig is a gyengéim voltak.
- Egyedül vagyok már egy ideje. Sőt, talán sokkal hosszabb ideje, mint az egészséges lenne – nevetek fel, bár inkább keserűen, mint szórakozásomban. Mike említésére még inkább kacagni kezdek. Egy igen rövid kapcsolat volt, amit leginkább a média fújt fel, emlékszem még, hogy mi mindent pletykáltak rólunk a bulvár lapok. Abbahagyom a nevetést, mert tudom, hogy ezzel gyakran megbántok embereket, pedig nem áll szándékomban. Komoly arcot vágok, és a beszélgetőtársamra nézek, majd nagy levegőt veszek.
- Az… az nem volt semmi. Csak az újságírók felturbózták, igazából jobbjára talán csak azért voltunk együtt, hogy mindketten feljebb lépjünk a társadalmi ranglétrán. Mindegy is. A lényeg, hogy nem hagyott bennem mély nyomokat – mondom. Visszagondolva, csupán két csók és egy kézfogás csattant el közöttünk, ha lehet így fogalmazni.
- Modell akartam lenni – sóhajtom – na jó, hazudok, először asztronauta, csak utána modell – mosolygok a fiúra – eleinte nem is volt gond, de már kezdek belefáradni. Túl sok a meló, túl sok az elvárás. Néha napján inkább ülnék a kanapén a macinacimban és literszámra falnám a pattogatott kukoricát. De nem lehet. Körülbelül három éve nem ettem pattogatott kukoricát.
Egy darabig csönd van közöttünk, majd megszólal, én pedig őszintén rámosolygok. Végre itt egy férfi, aki kedves velem. Aki nem csak azért mond nekem aranyos dolgokat, mert a szépségemet vagy a pénzemet látja. Robin ismer. Régóta. Tudja, hogy milyen vagyok, és még mindig a barátom.
- De, ugye nem lesz bajod? – kérdezem aggódva. Tényleg fontos nekem, még akkor is, hogyha már tényleg nagyon régen találkoztunk. van egy bizonyos helye a szívemben és a múltamban.
- Igen, tényleg – hagyom, hogy leüljön az ágyam szélére, és azt is engedem, hogy ujjait az enyéimbe kulcsolja. Érintésére enyhén bizseregni kezd a bőröm. Nem is emlékszem, hogy mikor kerültünk utoljára ilyen köze egymáshoz, hogy mikor érintkezett utoljára a bőrünk.
- Ne aggódj, Drágám, ha kikerülünk innen, meghívlak egy medencés partira, hátha megtalálod életed szerelmét valamelyik modell barátnőmben. Vannak köztük csinosak is – kacsintok rá vigyorogva, miközben kissé összeborzolom sötét haját.

Vissza az elejére Go down

Robin Woods

Robin Woods
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
34
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

Destiny & Robin (I.) Empty
»Hétf. Feb. 15, 2016 2:53 am Keletkezett az írás



Végzetem is a lényeget szűri ki a mondandómból, miszerint sikeresen lediplomáztam mint orvos; de nem kérdez rá semmire konkrétan ezzel kapcsolatban. Nem tudom eldönteni, hogy ez most egy felszínes társalgás-e kettőnk között afféle kötelező körös alapon vagy sem.
- Tudod jól, hogy nem kellett megerőltetnem magam túlságosan hozzá. - Öltök rá nyelvet hamiskás mosollyal arcomon, elvégre mindig is hasznot húztam a fotografikus memóriámból. Sosem kellett igazán megerőltetnem magam, ha magolásról volt szó így pedig lényegében sétagalopp volt az egyetem legnehezebb tantárgya is mint az anatómia vagy a patológia, a gyógyszerészetről nem is beszélve. Mind buktatós tantárgy volt, én mégis könnyedén vettem eme akadályokat miközben az osztálytársaim és tanáraim bosszúságára sosem értek puskázáson.

- Tudom. - Csak sokat sejtetően somolygok arra, amit mond; miközben mélyen legbelül egyszerre szárnyalok és haldoklom. Érintésétől mintha áram cikázna végig az összeérő ujjainktól kiindulva az egész testemen, bele is borzongok a dologba oly jóleső érzés. Ha rajtam múlna, soha többé el sem ereszteném a kezét, ölelném, csókolnám... de ő sajnos nem érez hasonlóan, így nem tehetem azt vele amihez ebben a pillanatban mindennél nagyobb kedvem volna. Nem akarom megijeszteni, így inkább eleresztem tekintetemmel a tévé felé fordulva vissza. Talán nem kéne úgy bámulnom folyton, de nehéz uralkodnom magamon amikor ilyen közel van hozzám jelenleg. Magamba akarom inni a látványát, hogy mikor ismét eltűnik legyen mire emlékeznem róla és ne kelljen csakis a paparazzik fotóival beérnem.

Figyelek rá, arra amit mond, hisz mindig is figyeltem. Akkor is, amikor másokat csak a külseje, a népszerűsége érdekelt csupán, de valójában nem érdekelte őket milyen is valójában Destiny igazán. Elvártak tőle egy szerepet, viselkedést, aminek ő meg is felelt és a társadalom piedesztára emelte érte. De én tudtam, ha nem boldog. Valahogy mindig is észrevettem a hamis, gondosan felépített műmosolya mögött lassan haldokló lányt. Az igazi Destinyt, aki okos, tehetséges és minden csak nem az az üresfejű cicababa akinek próbálja tettetni magát az osztálytársai előtt. Most is ez ugrott be, ahogy felnevetett. Tökéletes nevetés volt, mégis valahol keserédes. Más talán nem venné ezt észre, talán nem is érdekelné. De én törődni akartam vele, nekem valóban számított a hogyléte.

Éppen ezért volt rossz hallgatni, ahogy a magányosságáról beszél. Habár jól ismertem az érzést, mégis pont Őt így látni, tudni azt ugyanúgy szenved mint én nem épp kellemes dolog. Sikeres a munkájában, olyan helyekre jut el amikről én pusztán csak álmodni merek és mégsem ért révbe.
- Ugyan, ne mond ezt. Nem vagy egyedül, ott a sok barátod... az a Palvin Barbi vagy ki meg a többi modell barátnőd. Biztos vagyok benne, hogy csak túldramatizálod a helyzetet. És különben is, nem lehetsz egyedül, hiszen én itt vagyok neked, most is... - Hallgatok el ajkamba harapva, mielőtt ismételten szerelmi vallomásba torkollna a mondandóm. Néha tényleg igaza van Drakenek, úgy kell lelőni ha Destinyről van szó főleg a közvetlen közelében.

Amikor Mike-ot említem és felkacag, felvonom a szemöldökömet; kétlem, hogy bármi vicceset mondtam volna ugyanis. Aztán hirtelen abbamarad a nevetése, elkomorodva folytatja én pedig nem tudom hová tenni a hirtelen hangulatváltozását a lánynak. ~Régebben nem volt ilyen.~ Gondolom, miközben egyből átfut rajtam a mániás depresszió tüneteinek listája mi illik a lányra; szakmai ártalom nálam az ilyesmi, hogy úgy mondjam.
- Nem tudom, az a pár félreérthetetlen fotó nem épp ezt sejtette... - Vizslatom, s akaratlan is féltékenység csendül meg hanghordozásomban. Persze nincs okom kétségbe vonni a lány szavait, csak rosszul esik hallani hogy erre is képes volt. Pusztán azért együtt lenni valakivel, akit nem is szeret, mert előnye származik belőle. Valahogy nem ilyennek ismertem eddig meg.

~Vajon mi történt veled Destinym?~ Kérdezem magamtól gondolatban. Mit nem adnék most, ha a fejébe láthatnék! Megváltozott, talán tényleg túl sok idő telt el és mindketten megváltoztunk ahhoz képest, akik régen voltunk. Nagyot sóhajtok, hiszen semmi jogom sem féltékenynek lenni rá, sem számon kérni bármiért is hiszen nem vagyok a fiúja... csak egy régi barát a múltból.
- Ne haragudj, nem úgy értettem. Természetesen hiszek neked. - Teszem hozzá gyorsan, mielőtt még félreérti a dolgot. Mindig is modell akart lenni, ezt tudtam róla ugyanakkor sosem akarta, hogy ostobának tartsák, aki még diplomát se tud szerezni. Ezért is ment egyetemre. Ahogy hallgatom kezd egyre inkább olyan érzésem lenni, hogy túlhajtják és ki kéne szállnia amíg még a csúcson tudja abbahagyni a dolgot. Kezdhetne fényképezni vagy valami hasonló dolgot csinálni, ahol tudja kamatoztatni a modell szakmában tanult ismereteit valamiféle kreatív módon vagy nem is tudom.

Először elnevetem magam, aztán viszont hitetlenkedni kezdek amikor közli 3 éve nem evett popcornt.
- Ne hülyéskedj már! Ugye csak vicceltél az előbb? - Kérdezem tőle, még mindig valahonnan a padlóról szedegetve felfelé az államat. Újabb kínos csend következik, szinte már menetrendszerűen mióta betolták mellém és felébredt magához térve az altatásból. Amikor végre megajándékoz egy igazi, őszinte mosollyal, minden mást elfelejtek amiről korábban beszéltünk és szinte iszom magamba a látványt. Amikor látom, hogy aggódni kezd elszégyenlem magam. Agyon van hajtva, nem csinálhatja a kedvenc dolgait amiket szeret és még én is a bajaimmal traktálom. ~Nem lett volna szabad beszélnem arról, hogy mi van velem.~ Gondolom, majd megvonom a vállamat. - Nem tudják, hogy mit kezdjenek vele egyelőre. De majd csak lesz valahogy: megoperálnak, ha lehet vagy jön kemo... - Hallgatok el, miközben újabb pofonokat osztok önmagamnak virtuálisan amiért újfent nem azt mondtam, amiket kellett volna.

Próbálom elbagatellizálni a dolgokat, de csak rontok rajtuk még jobban; pedig nem az volt a célom, hogy a lány még jobban aggódjon értem mint eddig, inkább csak próbáltam volna megnyugtatni. A válaszától persze ismételten felvidulok a korábbi szomorú és komoly téma ellenére most megint, újfent madarat lehetne velem fogatni és érzem, azt a bárgyú vigyort nem lehet letörölni az arcomról ami akkor ült ki, amikor azt mondta tényleg hiányoztam neki. ~Ezek szerint ő is gondolt néha rám.~ Nem múlt el nap, hogy én ne gondoltam volna rá. Mondhatni a gondolataim rendszerint körülötte forognak. Erre már tényleg csak hab a tortán, hogy megérinthetem és élvezhetem a társaságát ily közelségből. Ám mint minden jónak, egyszer ennek is vége szakad. Szinte már bánom, hogy kinyitottam a számat. Ugyanis olyat mond a lány, ami rosszabb a gyomorszájon vágásnál is. Egy pillanatra tekintetemben döbbenet, hitetlenség, majd keserűség fénylik fel; hogy aztán rendezve vonásaimat egy jól betanult, műmosolyra cseréljem le.

~Nem törhetsz össze minden alkalommal Robin, ha fáj amiket mond neked!~ Emlékeztet a lelkiismeretem, de mondani könnyebb mint megtenni az ilyesmit. Hagyom, hogy had borzolja össze a hajamat, kissé meg is borzongok az érintésétől ám ezúttal nem esik jól. Fáj szinte, éget az érintése még talán jobban, mint iménti szavai melyeket korábban hozzám intézett. Nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel most, valamit érzem mondanom kéne rá.
- Hát... igen, köszönöm azt hiszem az jó volna... - Túrok zavartan hajamba, miközben eleresztem a kezét. Kínosan érzem magam, megalázva mintha újfent visszautasított volna... legszívesebben visszamásznék az ágyamba és fejemig húznám a takarót, hogy ne lássa mennyire fájnak a szavai. Nem akarok gyengének tűnni előtte, de sokáig biztosan nem fogom tudni megjátszani magam előtte.

tag: Végzetemnek <3 | #1133 | zene | alakul |
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

Destiny & Robin (I.) Empty
»Szomb. Feb. 20, 2016 8:48 pm Keletkezett az írás



A barátaival az ember majdnem mindent átvészel.
Tag: Robin  <3  | Runaway | Jegyzet: 688

- És csodállak is érte, Robin Woods – szólítom a teljes nevén, miközben rávillantom egyik legkiválóbb mosolyomat. Mindig is volt bennem egy kis irigység Robin felé, a miatt, amiért ilyen okos. Persze, én sem mondom, hogy pusztán annyi eszem van, mint amennyit mutatok, mert én igenis okos vagyok, de Robin kész zsenipalánta – még mindig nem tudom megérteni, hogy mersz emberekbe belevágni – szó szerint, belevág az emberekbe. Én már attól is hányingert kapok, hogyha szikét, vagy injekciós tűt hoznak a közelembe, ez a gyerek pedig embereket fog gyógyítani, majd amikor meggyógyul. Mert meg fog gyógyulni, ebben bizonyos vagyok.

- Helyes! Mindig pozitívan kell nézni a dolgokat! – valami különös módon, de Robin jelenléte egyszerre feltölt energiával. Legszívesebben felpattannék az ágyról, és táncra perdülnék, pusztán az gátol meg, hogy még mindig fogom Robin kezét, legalábbis összeér a bőrünk. Na meg persze a vakbélműtét. Nem szívesen szaggatnám szét a varratokat pár órával a műtét után.

Láttam mennyire figyel rám, és ez valamiféle új világot nyitott meg előttem. Szinte értettem a szemeiben ülő csillogást, még sosem láttam ilyet más embereknél. Még soha senki nem figyelt rám ennyire. Ő nem csak azt a lányt látta bennem, akit mások, nem csak a kifutókon gyalogló, magazinokban pózoló húst, akit mindenki meg akar kapni, hogy aztán eldobja, mint egy elszívott cigarettát. Pedig az embert, a személyemet nem ismerik. Nem tudják rólam, hogy csak egy szerelmem volt eddig, egyetlen férfi, akinek oda adtam magamat, még a gimiben, azóta sem kerültem senkivel intim kapcsolatba. Az az élet, amit az újságoknak élek, nem egyezik meg a való életemmel.

- A modell lányok a legrosszabbak a fajtánkban. Nő vagyok, és mégis akadnak helyzetek, hogy nem értem a nőket. A sok egymást kibeszélés, és a másik lehordása a háta mögött nálam nem bejövős téma – mondom próbálva egy kissé fiúsra venni a figurát, ami az én külsőmmel valószínűleg elég abszurdan hat. Sosem kedveltem a lányokat, nem is ápoltam túl sokkal bizalmas kapcsolatot, mindig inkább a fiúkkal barátkoztam, esetleg az ő barátnőikkel, ezért neveztek sokan úgy, ahogy nem hívtak volna, ha ismernek; cafkának.

- Tudod, az az élet, amit az újságok lehoznak, nem az én életem. Az ügynököm megfenyegetett… - kezdem és nyelek egy nagyot. Fáj, és szégyellem is kicsit amiatt, hogy képes voltam megjátszani magam, illetve bánt, hogy az a nő, akit nővéremként szerettem képes volt ezt tenni velem – hogy kirúg, és elfelejthetem a modell karrierem, ha nem teszek meg ezt-azt. Persze, ne érts félre – mondom gyorsan, és még az egyik kezem is magam elé emelem védekezően – ne gondolj rosszra, semmi olyat nem csináltam. Csak fognom kellett a kezét, meg néha napján megpuszilni a száján, de ennyi. Amúgy is egy tuskó. Egy buta fehérnemű modell, semmi több. Még csak beszélgetni sem tudtunk – mondom végig, amit szeretnék, majd a szemébe nézek. Talán megerősítésre várok, talán a figyelmet keresem, magam sem tudom, egyszerűen csak élvezni akarom a társaságát.

Nem mondok neki semmit, ugyanis az előbb szerintem az imént kifejtettem mindent, amit szerettem volna, és talán nem is lenne már több erőm erről az egészről beszélni. Csak egy újabb alkalom volt arra, hogy szokásomhoz híven csalódjak az emberekben. Akaratlanul is eszembe jutnak az emlékek arról, mikor az a féreg megerőszakolt. Könnyek gyűlnek a szemembe, így inkább jobbnak látom, ha elfordítom a tekintetem Robinról, és bámulom a fityegő kórházi karszalagot a csuklómon.

- Tényleg nem ettem! – kacagok én is – tudod te, mennyi szénhidrát van abban? Az emberi test legfőbb ellensége – mondom és tisztelgek egyet a szabad kezemmel, miközben próbálom minél mélyebbre tuszkolni a torkomban a feltörni készülő sírást.
- Ne félj, ha kihullik a hajad, akkor is dögleni fognak utánad a nők – suttogom, de csak miután kimondtam a szavakat jövök rá, hogy lehet több volt benne a háttértartalom, mint amennyi akkor volt, mikor kicsúsztak – a lényeg, hogy jól leszel, de ha sokáig bent tartanak, én ígérem, be fogok járni hozzád, ugyanis egy ideig még itt fogok lakni – zárom le.

- Most, hogy belegondolok, már legalább hatodik óta nem láttalak félmeztelenül – elkerekedett szemekkel stírölöm végig a testét, és csak most tűnik fel, hogy valójában már nem is az a vékonyka kis srác, akit megismertem. Az idők folyamán igazi férfi lett belőle. Elmosolyodom, és tekintetem visszavezetem a szemeire. Szeretem a szemeit.


Vissza az elejére Go down

Robin Woods

Robin Woods
▪▪ Hozzászólások száma :
92
▪▪ Hírnév :
4
▪▪ Megjöttem :
2015. Oct. 09.
▪▪ Korom :
34
▪▪ Tartózkodási hely :
St. Claire Hospital, Sydney

Destiny & Robin (I.) Empty
»Szer. Márc. 09, 2016 1:20 am Keletkezett az írás



Talán az én hülyeségem, bogarasságom, vagy nevezd aminek akarod; de sokszor épp a képességem miatt érzem úgy magam mint egy két lábon járó fényképezőgép. Elmém minden vizuális elemet megőriz és emiatt sokszor éreztem magam valóban csalónak, aki igaztalanul írja meg jelesre a teszteket és diplomázik le summa cum laude. Más talán visszaélne ezzel, kihasználná rejtett előnyeit, nekem mégis átok volt eme képesség: a mai napig fel tudom idézni mindazt a szenvedést, amit anya lassú leépülése jelentett számára és számomra is. A tudatomba égett, kiirthatatlanul, levakarhatatlanul belém ette magát minden kín és szenvedés, amit akkoriban meg kellett élnem. Mama Andersonnak csak hosszú évek alatt sikerül úgy-ahogy elérnie, hogy ne riadjak ordítozva álmomból éjjelente. Azóta nem tekintem áldásnak ezt, hiába csodál most érte a lány.

- Ne tedd, nincs benne semmi csodálatos... - Harapom el a mondatot, a szám szélét harapdálva. Nem kellemes emlékeket idéz fel bennem, hullámokban öntenek el a keserű, negatív emlékek és nehezemre esik ez egyszer viszonozni a lány mosolyát, csak valami béna vigyorgásfélét sikerül arcomra maszkként összeeszkábálni, sehol a pókerarcom. Csak megrázom a fejemet, miközben egy mosoly kúszik tova arcomon.
- Hát én sem igazán, még mindig nem múlt el a vérfóbiám. - Felelem, zavartan túrva a hajamba. Le merem fogadni, hogy emlékszik, amikor általánosban biosz órán békát boncoltunk és elájultam a vértől, az osztály meg jót derült rajta. Szégyen szemre ki kellett mennem fiú létemre a gyengélkedőbe amiben az egyetlen jó dolog az volt, hogy Destiny is ott volt a többi lány mellett, mert korábban rosszul lett szintén boncolás közben. Azóta se javult sokat a helyet, az állandó émelygés még mindig jelen van és nem egyszer, nem kétszer ájultam el gyakornokként is. Mára megtanultam, hogyha másra fókuszálok - mint például, hogy a beteget megmentsem vagy hogy műtét közben fennhangon mondjam latinul mit csinálok éppen - segít megőrizni az eszméletemet.

- Hisz ismersz. - Kacsintottam rá, bár újabban elég távol állok attól a pozitív energiabombától, aki a baleset voltam legfeljebb töredékét tudom nyújtani néhai önmagamnak... darabokban. A baleset és a történtek hatására bennem kialakult pszichés betegségek egész garmadája néha úgy éreztem agyon nyomnak súlyos terhükkel. Azonban voltam olyan kis elvetemült mazochista, hogy mindezzel ne terheljek másokat. ~Elvégre én orvos akarok lenni, nem páciens!~ Gondoltam és ez erőt adott, megacélozott. Főleg, hogy most itt van mellettem a lány, aki a világmindenséget jelenti számomra és foghatom a kezét. Ebben a pillanatban nem volt nálam boldogabb ember a Földön. Úgy éreztem, hogy a föld fölött lebegek tíz centivel már csak attól is, ha magam mellett tudhatom ily közelségben... arról még szót sem ejtettem, hogy miféle pillangótáncot okoz gyomromban minden egyes mosolya, mellyel megajándékoz.

Szinte ittam a szavait, úgy figyeltem mindarra amit mesél magáról. Úgy éreztem rengeteget változott az elmúlt idő alatt és ez újból arra késztetett, hogy meg akarjam ismerni őt, sosem leszek képes ráunni... bár az is lehet, hogy csak a lány iránt érzett szerelem érzése az oka ennek; mely nem szűnt meg ennyi év távlatában sem és éppen olyan erős, mint a kezdetekkor. Nem tehetek róla, de nem vagyok képes a közelében meghazudtolni az érzéseimet: a dióbarna íriszeimben ülő csillogást képtelen vagyok elrejteni előle és talán nem is akartam igazán.
- Én azt hittem, hogy jóban vagy velük. - Szabadkozom, felemelve kezeimet magam elé védekezően hiszen nem tudhattam; hogy aztán elöntsön a döbbenet és a harag. - Hogy mit csinált?! - Kérdeztem és nem törődve Destiny véleményével engedtem, hogy lássa mennyire felháborít mindaz, ami vele történt. Kezeim ökölbe szorultak, arcom pedig haragtól torzult groteszk vicsorba. - Csak egyszer fussak össze vele és kapjam a kezeim közé... - morogtam a nem létező bajszom alatt, még mindig indulatosan.

- Ugye... ugye nem bántott? - Kérdeztem aggódva, mivel érzelmeim átcsaptak egyből egy egészen más, védelmező és aggódó tónusba. Lassan nyúltam oda és simítottam végig arca egyik oldalán hatalmas lapát tenyeremmel. - Ne... ne szégyelld! Te semmi rosszat nem csináltál. - Próbáltam vigasztalni Destinyt, de hazudnék ha nem futott át mondandója után mindenféle dolog a fejemen ezzel kapcsolatban. ~A jó ég tudja, hogy mire nem kényszerítette rá az a tyúk!~ Dohogtam magamban, miközben kifelé mutatva a lánynak igyekeztem támaszként és megnyugtató biztos pontként látszani, aki mellett semmi gond nem érheti. - Sajnálom... - Tényleg sajnáltam, mert miattam jött fel a téma és önző módon tudni akartam mi van a szerelmi életével, erre ezt kapom. Bűntudatom volt, bár tudtam nem sok közöm volt a dolgokhoz és megakadályozni sem lett volna esélyem a dolgokat. - ... ha ezt tudom, nem is hozom szóba a dolgot. -

- Nem kell magyarázkodnod Destiny; ha valaki előtt nem kell mentségeket keresned és védekezned a  történtek miatt, az én vagyok. - Felelem, bátorítólag megszorítom a kezét és hüvelykujjammal megcirógatom az arcát. Vigasztalni szeretném, a csillagokat is képes lennék lehozni neki az égből, ha attól jobb kedve volna. Nem szeretem, ha szomorú és bánatos; olyankor úgy érezem mintha a szívemet facsargatná valami láthatatlan természetfeletti erő. Látom, ahogy a tekintete bepárásodik és csakhamar el is kapja rólam a szemeit a csuklóján lévő karszalagot bámulva, mintha az volna a világ legérdekesebb dolga. Aztán amikor megdöbbenek újfent mondandóján, felkacag. - Nem igazán érdekel, ha egyszer ilyen finom. - Vonok vállat és én tényleg telibe sz@rom a kalóriákat, marhára hidegen hagy ez az egész "egészségesen táplálkozzunk" maszlag. Ami persze orvosként nem a legjobb követendő példa, de amilyen kis vézna vagyok kétlem hogy bárkit is zavarna én személy szerint mit gondolok az étkezésről. Szerintem amúgy is húst hússal kéne mindenkinek ennie, s ha rajtam múlna néha vadkant szolgálnának fel a menzán nem ezt a szánalmas gyerekmenünek sem nevezhető vackot, amit eddig kaptunk. Nem csak a fél fogamra nem elég, de még borzasztó az íze is. Blöeee...

Egy pillanat alatt elsápadok, lever a víz és nem bírom eldönteni most ugrat vagy tényleg komolyan gondolja amit mondott. Bele se akarok gondolni abba, hogy mi lesz ha kopasz leszek, semmi szemöldök meg szőr nem lesz rajtam. Félreértés ne essék, nem vagyok szőrös majom vagy ilyesmi, de igenis szeretek férfiasan kinézni... szőrös kézzel, lábbal és azzal a szív alakú kis barna pihés izével a mellkasomon. Emlékszem órákig nézegettem magam a tükörben anno, amikor észrevettem nem csupasz többé a mellkasom és Drake haveromnak lelkesen újságoltam a középsuliban eldicsekedve, hogy megférfiasodtam a hónapok alatt.
- Megígéred? - Kérdezem félénken. Valahogy ez a lány elő tudja hozni belőlem az érzelmek széles skáláját, előtte többnyire nem szégyenkezem amiatt ha gyengének mutatkozom valamiben. Kivéve talán, ha le akarom épp nyűgözni.

Aztán mond valamit, amitől hirtelen úgy érzem magam, hogy menten elájulok. ~Meghaltam és a mennybe kerültem? Destiny McKenzie valóban flörtölt volna velem az előbb?!~ Hitetlenkedve bámulok a lányra tátott szájjal miközben kis híján a nyálam is lecsöppen meglepettségemben. Nem igazán tudom, hogy mit reagáljak a kijelentésére. Zavartan pirulok el vizslató tekintetének kereszttüzében, miközben alsó ajkamat kezdem el harapdálni. Aztán ismét rám emeli azokat a smaragdszínű szemeit és a világ megszűnik ismételten létezni. Felőlem jelenleg bombát is robbanthatnának a kórházban, az sem érdekelne úgy elveszek a lány tekintetében. Szavak nélkül próbálok millió iránta érzett érzelmet közvetíteni felé abban a reményben, hogy végre elérti majd őket és nem kell kimondanom újra, ki tudja hányadszor hozva magam kínos szituációba előtte. Vagy megkukulok tőle vagy be nem áll a szám mellette és össze-vissza fecsegek - na nem, mintha amúgy nem volna szófosásom - és most úgy tűnik, hogy az előbbi helyzet áll fent.

tag: Végzetemnek <3 | #1197 | zene | cejetés van |
Vissza az elejére Go down

Ajánlott tartalom


Destiny & Robin (I.) Empty
» Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Destiny & Robin (I.)
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Destiny & Robin (II.)
» 5 éve|| Destiny x Riley
» Artemis & Robin (SMS)
» Artemis & Robin (I.)
» Derek & Robin (II.)

Engedélyek ebben a fórumban:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: