Damiano & Kaya

Pár nap is mennyit jelent az ember életében. Pár nap alatt mennyit tud változni, mennyi olyan dolgon megy keresztül, amely alapvetően megváltoztatja a hozzáállását bizonyos dolgokhoz. Vannak azonban amik nem változnak idővel, amelyek megmaradnak nekünk, amelyekhez ragaszkodunk. Apró dogok ezek csupán, néhány berögzült cselekvés, hóbort vagy éppen hobbi. Nekem is volt ilyenem, az igazság az, hogy több is. És ezen akkor sem voltam hajlandó változtatni, ha betoppant az életembe Gareth, és alaposan felforgatott mindent. Nem akartam ezt az egészet, tiltakoztam körömszakadtáig, hogy aztán én legyek az aki beadva a derekát, végérvényes jegyet váltott ebbe a körhintába, mintha soha nem akarna belőle kiszállni. Mégis adtam, mindent amim csak akkor abban a pillanatban volt, hogy aztán két kézzel szórja vissza elém, porrá zúzott önbecsülésemet, és a maradékát is a tiltakozásom aprólékainak. Ennyim volt, és én neki adtam, aztán menekültem, mint akit üldöznek, mert talán azt gondoltam, hogy ez egy sehova nem vezető út, egy olyan érzéshullám, amelyet meglovagolni csak akkor és csak ott volt lehetőségem nem tovább. Nem akartam többé a házban lenni, egyre többet tartózkodtam a virágaim között, akár órákon keresztül képes voltam közöttük járkálni, még akkor is ha éppen nem igényeltek semmiféle gondoskodást. Vagy éppen mondvacsinált indokokkal mentem be egészen a belváros szívébe, céltalanul járkálva az utcák között, üzletek végeláthatatlan sorát magam mögött hagyva. Szédültem a csillogó kirakatok között, nem éreztem otthon magam egyik ékszerüzletben sem, és a cukrászdákban soha nem éreztem még olyan keserűnek egyetlen édességet sem. Íztelen volt a kávé, hideg és jól sem esett, az ásványvizemben a citromkarika könnyedén loccsant, de ezt sem éreztem, minden íz minden zaj, minden amit láttam és éreztem egyetlen tompa morajlássá vált bennem, amely arra biztatott, hogy fussak amíg még megtehetem, mert holnap talán már nem lesz többé rá lehetőségem. Valahogyan semmi nem akart úgy működni ahogyan régen, a világ színei olyan fénytelenek voltak, annyira fakók, és én minden nap egyre jobban ezt éreztem, úgy gondolva nincs már hová rejtőznöm. Hiszen önmaga elől az ember soha nem futhat el. A saját érzései és gondolatai minduntalan rátalálnak és nem eresztik, többé már nem. Kieresztettem, bele a világba, bele egyetlen röpke légyottba holott vigyáznom kellett volna rá, mert éveken át az enyém volt, senki nem kaphatta meg, most mégis tékozlón odadobtam neki. Ostoba vagyok, mindig is ostoba voltam! Nem tudom meddig lettem volna képes céltalanul lófrálni, bár Keagen kitartóan jött  a nyomomba és csendesen tornyosulva mellettem talán a hallgatásával próbált rám hatni, hasztalan. Nem tudott semmi megnyugtatni, csak azt éreztem, hogy haza akarok menni, lépteim önkéntelenül vittek volna a keleti szárny felé, amikor a terasz komor lila mályvái megálljt parancsoltak. Hova te ostoba? A szívem után! Elzártad, emlékszel? Sajnos túl jól emlékszem és ilyenkor mindig megfordultam és az óceán part felé igyekeztem. Oda akartam visszatérni szinte állandóan, mert a nagy vizet bámulva olyan volt mintha beledobtam volna minden keserűségemet, rábíztam volna a hullámokra, a sirályok egyenletes magas hangú víjjogására, vagy éppen a szélre, amely nem kímélt helyenként. A vöröslő égbolt nézett velem farkasszemet utoljára és a felkelő hold ezüstje vádlón hunyorgott felém, amikor még ott lelt, hogy ideje haza térnem. De már nem tudom, hogy az otthonom valóban az enyém, vagy már kettőnkké? Ahogyan az életem is az lesz, amelyen osztoznom kell. Nem így akartam, én akartam erről dönteni, de nem tehettem, megtették helyettem. Vagy elfogadom, vagy vállalva a következményeket távozom. Még éreztem, még éreztem azt ami felébredt bennem, még zöld szemeket láttam valahányszor a víztükör fölé hajoltam, még tudtam, hogy van bennem valami amit másnak tettem el, amit másnak akartam adni, ami máshoz kötött és nem hozzá. Talán nem is fog….nem így kellene lennie, erősebbnek kellene lennem, egyszerűen csak ki kellett volna mondanom, hogy nem akarok, hogy vállalva mindent ami ezzel jár, félredobva a ragyogó életet végül Nathanielt választom. Nem így történt, és most már tudom, hogy nem is történhetett volna így. Mert a mi fényünk őt elvakította volna, egy idő után csak keservesebben próbálta volna megszokni a szeme a fényt, de mindketten belebuktunk volna. Én talán hamarabb mert nem vagyok annyira kitartó mint gondolni véltem magamról. Elmúlt pár ilyen éjjel, elmúlt velem, ahogyan már szinte reszketve bámultam a semmibe, éreztem, hogy egy hatalmas árnyék tornyosul mögém, és egy vékony zsenília kardigán simul a csupasz vállaimra. A gondolataim kuszaságában ragadtam és megfordulva elbújtam Keagen védelmező ölelésében. Reszketett minden porcikám, és nem akartam még hazamenni, de figyelmeztetett, hogy nem maradhatok itt, nem biztonságos éjjel. Még akkor sem ha ő vigyázna rám. Hagytam, hogy hazamenjünk, hagytam minden éjjel, míg aztán az egyik napon ahogyan a szobámban nyugovóra tértem, ahogyan az ágyon eldőltem hirtelen az villant be, amit ilyenkor mindig csináltam, ahogyan megpróbáltam a bennem felgyülemlett feszültséget levezetni. Hajnalban kimentem szörfözni. Már vagy fél éve nem csináltam a deszka ott porosodott valahol a hátsó tárolóban, és bár Keagen rendben tartotta, mégsem volt eddig erőm előszedni. Olyan volt nekem amikor ráfeküdtem a hullámokra, mintha egy gyóntatószékbe merülnék alá. Megvallottam minden vétkemet, minden bűnös gondolatomat. Olyat amit elkövettem és amit elkövetni akarok. Ki kell magamból mozogni ki kell egyszerűen, mert nem tudok itt megmaradni. A falak rám zárnak, fullasztó ez a távoli közelség, és a leginkább az aggaszt, hogy már napok óta azon kapom magam, hogy elindulok, elhatározom, hogy kopogás nélkül nyitok be hozzá. Nem a jól neveltség tart vissza sokkal inkább valami más. Még nem sikerült megfejtenem, talán nem is akarom jobban firtatni. Már jócskán éjszaka van én mégis köntösbe bújok hogy előkeressem a vörös monstrumot, akit a konyhában találok, éppen a jól megérdemelt nap végi ír whiskey-t kortyolgatja. Meglepően mosolyodik el, és felkínál nekem is egy keveset én azonban elhárítom, és csak annyit kérek, hogy Conchita hajnal ötkor ébresszen és a deszkám legyen készen. Nem várom meg, hogy a meglepetés barázdált arcon a sűrű szemöldök csodálkozva fusson össze, a szobámba sietek vissza, hogy mihamarabb aludni térjek, űzve messze az éjjeli órákat az álom által. Nem álmodom napok óta, olyan mélyen alszom, hogy csak a sötétség burkol magába, csak azt érzékelem, és nem látok magam körül semmit. Mintha az egész jövőm egyetlen sötét paraván mögé rejtezett volna, melyet mindenki láthat, csak éppen én nem. A hajnal első napsugara már a partoknál talál, ahogyan kiszállok, egyetlen könnyed kis vékony mustársárga vékony hálószerű, lukacsos ruhában, mely alatt búzakék fürdőruhát viselek, azt a fajtát, aminek rövid nadrág szerű lábrésze a combomra simul. Keagen akarja hozni a deszkámat, én azonban elveszem tőle. Nem vagyok egy törékeny virágszál, és ezt neki is tudnia kell. Nem egyszer vitt már szabadeséshez, vagy éppen raftingoláshoz. Az ejtőernyőzés pedig olyan adrenalin löketet képes adni, amivel elüzemelek akár hetekig is. A víz szokatlanul csendes, búgón morajló. Néhány kóbor hullám csókot lop a parti homokról, simává mosva a belesüppedő lábaim nyomát. Csak haladok előre rendületlen ahhoz a kis faházhoz, amely már pirkadatkor nyitva van, hála a kitartó és néha már a mániákusság határát súroló szörfösöknek. Vidáman integetek Larry-nek, a tulajnak, aki a napszemüvegét feltolja egészen a feje tetejére, és felpattan a székről, hogy üdvözöljön.
– Neeeeem hiszek a szememnek szöszi, te vagy az? Ezer éve nem láttalak. A hullámok is sírnak azért, hogy rájuk feküdj, hát még én! Hol a csudában voltál, Kaya?- vidám hangja volt, és ez a hangulat engem is magával ragadott miközben megöleltem futólag és még két apró puszit is kapott az arcára. Itt csak így ismertek, csak egyszerűen Kaya. Nem tudták rólam ki vagyok, nem tudtak rólam semmit, csak azt, hogy egy Larry szerint borzalmas óarany-ezüst-fekete kombinációval megáldott deszkán szoktam meglovagolni a hullámokat a nyolcas dokknál. És időnként ő is velem tart. Tőle tanultam meg Sydney tengerpartjának sajátos vibrálását. Minden földrész minden óceánpartja más és más, olyan mint az ujjlenyomat, nincs két egyforma.
– Sok dolgom volt Larry, de most már itt vagyok, és ez a lényeg, nem?- terelem el magamról a témát, és ő veszi a lapot, nem is faggat tovább, ezt a magam részéről külön örömmel üdvözlöm.
- Szabad a nyolcas dokk? Pár napig itt rontanám a levegőt.- Larry megvakargatta a tarkóját és kisfiúsan szégyenlősen húzta el a száját.
– Az a helyzet cicám, hogy a nyolcaskát lefoglalta egy digó. Valami olasz krapek, de már itt kellene lennie, kicsit késésben van. Ha gondolod egyezkedj vele. Vagy mehettek együtt is. Olyan kék szemei vannak mint neked. Jóképű ám!- kacsintott egyet rám, mire elnevettem magam és az ujjammal a vállán böktem. Ez volt a mi kis cívódásunk.
– Ugyanmár Larry, ismersz!
– Dehogy ismerlek, és ez az én nagy bajom!- és megint nevettünk, én pedig közben letámasztottam a deszkát a bodega oldalánál, és tekintetemmel a távolban posztoló Keagent kerestem. Az egyik nyugágyban feküdt nem messze a nyolcas dokktól. Biztonságban éreztem magam, már csak az olaszt kellett megvárni, hogy megbeszéljem vele miképpen osztozunk a parton. Én maradni akartam, feltételezem ő is.