Hajnalban már eljöttem otthonról, úgy döntöttem ma megcsinálom a papírmunkákat, amiket eddig elpakolgattam az irodámban. Csak, hogy most már lassan bemenni nem lehet. Meg úgy sebírtam aludni, furcsa fájdalom járta át a hátam, és minden mozdulat fájt. Kezdve a fekvéssel. Liza még aludt, egy puszit nyomtam a hajába, mert lehet, bármennyire reménytelen a helyzetünk attól még szeretem. Ő erre csak mocorogni kezdett, így hagytam egy cetlit az asztalon, hogy már nem találkozunk csak este. Aztán már a kórházban voltam és minden mappát alaposan átnéztem. Majd kerestem valami olyan helyet a polcok között, ahova illő lenne elpakolni. Bár a titkárnőm próbál mindent érthetően elhelyezni, nekem akkor is kínai és nem értem a rendszerezését. Én természetesen betegségek szerint rendezném, ő pedig betegek szerint abc sorrendben. Mindegyiknek meg van a maga logikája. De így nehéz, ha még magunk is nehezítjük a dolgainkat és kibaszásból átrendezzük az egész polcot, hogy még véletlenül se találjunk meg semmit. Zsörtölődve elkezdem az egész szekrényt átrendezni, és ezen túl ki fogom írni, hogy ne piszkálja a mappákat, mert ki fogom rúgni! És ez nem csak amolyan üres ígérgetés, rengeteg időm megy el azzal, hogy megkeressek egy aktát, mert ő úgy döntött, hogy az úgy nem helyes. Leszarom, én vagyok az orvos. Tudtommal. Ma a betegek is olyan furcsán jöttek, már ránézésből szinte megmondtam, ki hazudik. Ki mit akar eltitkolni. Volt nehéz eset is, sose szeretem megmondani valakinek, hogy rákos és már késő. De ez ezzel jár. Senki nem örökéletű. Aztán végre jött az ebédszünet, úgy vártam a delet, mintha valami megváltó lenne. Az igazat, csak kellet egy kis idő, hogy egyedül legyek, mert az agyam, csak úgy zsongott, a feleségem, a gyerekemen, a lányon, aki nagyon sokat jár a fejemben. Nem utolsó sorban, hogy egyek valamit. Reggeli két kávém igényelt valami táplálékot is, ami nem folyékony állapotba tölti meg a gyomrát. Ahogy a kocsimhoz értem, előszedtem a kulcsaimat. Büszke vagyok rá, mert még egy karcolás sincs rajta, nem úgy, mint Liza kocsiján. Amint beültem, gyorsan bekötöttem magam, és rá adtam a gyújtást. Szinte úgy dorombolt alattam a kocsi. Egy mosoly bújt meg az arcomon, nem mondanám, hogy jobban szeretem a kocsimat Lizánál, de ő legalább még sose hagyott cserben. Körülnézve nem láttam senkit, és elkezdtem kitolatni, és erős lökés következett be. Azt hittem eldobom az agyam, mikor ráeszméltem, hogy nem elütöttem valakit, hanem belém jöttek. Mert még az elsővel elboldogultam volna, de a második. A kocsim! Idegesen pattantam ki és indultam meg a hátulja felé és a hajamba túrva néztem a másik emberre. - Te idióta vagy? Nem látsz? Ez nem egy sportautó, amit nem vehetsz észre. –mutogattam a sajt kocsim felé, aminek a hátulja, úgy ahogy van, darabokra esett. A kocsim.. Az életem. - Remélem, van biztosításod, mert biztos lehetsz benne, hogy innen nem mész el addig, míg nem oldod meg. – indultam a másik kocsi felé, erősen véve a levegőt, mint aki éppen nem kap levegőt. De hát ez úgyis volt. Basszus a kocsim! - Komolyan nem vagy komplett! – lépek a vezető oldalra, mikor meglátom, hogy egy nő ül benne. Ez remek. Álmaim ne továbbja.
Egy sóhajtással ült be az autójába, egy rozoga Suzukiba, aminél még egy doboz gyufa is többet ért volna. Nem volt hivalkodó, és nem is akart Natalie ilyesmikkel foglalkozni. Sosem a pénz hajtotta, hanem a munka szeretete, az, hogy segíthetett másoknak. Az aktát, ami éppen foglalkoztatta, a kormánykeréknek döntve kezdte tanulmányozni azt, újra és újra elolvasva a feljegyzéseket, a Joshua által írt élményeket, amiket a függősége idején élt meg. Egyfajta pszichológusként működött, csak és kizárólag a függő betegekkel foglalkozott. Azt hitte sokszor, hogy találkozott munkája és a gyakorlatai során mindennel, de mindig rá kellett jönnie, hogy újabb és újabb áldozatokká válnak az emberek abban az életben, abban a környezetben, amiben élnek. Josh lehetett volna akár BDSM függő. Lehetett volna világjáró is akár, de nem. Nem, dehogy. Az túl egyszerű lett volna! Aszfixiofília. Fogalma sem volt, hogy mégis hogy fogja lebeszélni a húszas évei elején járó kölyköt, hogy nagyon nem jó az, ha másokat fojtogat. Mert az addig rendben volt, hogy az neki jó, ha vagy ő, vagy pedig a másik illető nem kap levegőt, de másoknak talán mindez nem okozott akkora örömöt. Ugyebár. Ilyen és ehhez hasonló dolgokon gondolkodva rakta le az anyósülésre az aktát és indította be az autót, hogy kifaroljon a parkolóhelyéről és végre megtömje a hasát valami ehető.. akármivel. A gond csak az volt, hogy fogalma sem volt, mihez lenne leginkább kedve. Indiai? Harminc évig azon élt. Kínaihoz nem volt kedve, mert biztos volt abban, hogy a kutyákat sem szeretné, ahogy a marhával sem volt soha kibékülve. A sushi-t pedig.. oké, meggyőzhető volt. A keze a sebváltóra vándorolt, hogy sebességbe tegye az autót és irányban haladhasson, majd ujjai a rádió kicsiny gombjára vándoroltak, amikor valami mocorgást hallott, de mégsem tulajdonított neki nagy jelentőséget. Régi, elnyűtt kis autó volt az, ami éppen a kis fenekét vitte, és ahogy a jazz hangjai betöltötték az utasteret, megnyugodva mosolygott egyet. - Most komolyan nem tudja megérteni, hogy nekem mi a jó ebben? - hirtelen törtek rá ezen szavakkal, egy férfi ült fel mögötte az ülésen és két kéz csúszott a vállaira, a nyakától nem messze az ülésén keresztül. Natalie - nem volt mit tenni - apró sikkantással válaszolt csak és beletaposott a fékbe is, mire a biztonsági öve tiltakozva, nem hogy egy helyben tartotta volna, inkább meglazult. - Pedig egészen... varázslatos érzés... - folytatta volna Joshua, ha nem löktek volna egyet az autón, mire a kis barna megint egy újabb szívinfarktussal küszködött. Öt másodpercen belül. Nem mert megmozdulni, csak hagyta, hogy egy újabb fickó veszélyeztesse a nyugalmát. A keze enyhén remegve csúszott vissza a rádió kis gombjára és kapcsolta ki azt, de csak akkor, amikor szembetalálta magát, hatalmasat is nyelve. Fogalma sem volt arról, hogy most mit kellene tennie. Nem mert megmozdulni, mert akkor Joshua bizonyára nem hagyta volna neki, hogy kiszálljon az autóból. Így jobb ötlet híján letekerte az ablakot, és vérszegényen mosolygott ki, illetve fel a látszólag dühös férfire. És teljesen jogosan lett volna kiakadva a férfi. És nem csak volna, hanem mérges is volt. Remek nap! - Jó napot.. Elnézést, azt hiszem.. nem tudom, a fékkel lehet a hiba, nagyon sajnálom - csak ennyit mondott, nem többet, és csak remélte, hogy a hangja nem remegett meg közben. Érezte, hogy a mögötte ülő férfi ujjai apró köröket írt le a nyaka tövében, és próbált úgy mozdulni, hogy lerázza, de az, mint egy pióca, tapadt. - Tehetek Önért valamit? Azon kívül, hogy kifizetem.. a kárt.. - ajánlotta fel szemeit lesütve, ajkát beharapva. Csak most ne cseszd el, Nat!
Kezdőlap 
