A táncnak az a szépsége, hogy az ember tökéletesen a testére bízhatja magát, és nem kell gondolkodnia, vagy éppen az élet komoly problémáin rágódnia. Nem mintha én alapvetően ilyen lettem volna, de a táncpartnerem bizonyosan így volt vele. Hiszen jól ismerem az érzést, amikor próbálja elfelejteni azt ami ott van kimondatlanul is, hogy bármelyik másodperc az utolsó lehet, és bennem is ott motoszkál, hogy talán éppen a következő lesz az, amikor az ujjai belesimulnak az ujjaimba, megpörget, közelebb húz és érzem ahogyan lassabban ver, végül aztán megáll a szíve. Mit tennék? Na ez egy igen komoly kérdés, de azt hiszem ne esnék kétségbe, hiszen soha nem voltam az a sikongatós, és maga alá zuhanós fajta. Egy hozzám hasonlatos nőnek egy tárgya domb tetején, egy vészhelyzetben, vagy éppen a süllyedő hajón is úgy kell kihúznia magát, megőrizve a méltóságát, ahogyan tenném azt hiszem ebben a helyzetben is, ha vele történne valami. Különös, de azt hiszem még életemben nem táncoltam olyan férfival, aki meglehet a következő pillanatot már nem fogja megélni. Mégis látom a tekintetéből, hogy hálás nekem azért, hogy nem ez az elsődleges szempontom, hogy nem sajnálatból vagyok most itt vele a táncparketten, hanem mert élvezem, éppen úgy ahogyan ő is. Érzem a mozdulataiból, hogy a zene magával ragadja, az ujjai időnként kóbor ritmussal táncolnak a derekamon, de még éppen a határ szélén egyensúlyoz, még éppen annyira lovagias, mint amennyire pimasz gengszter módra akarna meghódítani. De ez nem olyan értelemben vett hódítás, ezt a tánc hozza ki az emberből. És alapvetően minden tánc ilyen, csak a latin ritmusa sokkal forróbb sokkal tüzesebb, sokkal inkább húz le az ösztön szintjére, mint az összes többi. A keringő megjátszott és mímelt párzási tánc, ha azt vesszük, akárcsak bármelyik standard tánc. Ez legalább őszinte. Persze az egészben az a mulattató, hogy a mi estélyeinken a táncnak inkább társalgási szerepe van, vagy ilyenkor cseélnek gazdát olyan információk, amelyeket a hölgyek közvetítenek. Egy elhintett mondatfoszlány arról, hogy jövő héttől kakaóba és cukorba érdemes befektetni és meg kell válni kőszén részvényektől. Ez átiratosítva azt jelenti, hogy tartsd meg még két hétig a kőolaj részvényeket, mert sortolni akarják a cukrot és a kakaót. Mi nők elég sokszor dekóderként funkcionálunk az ilyen estélyeken, a szavak mögé kell látnunk, érezni azt ki és mikor hazudik ki és mikor akar bennünket meggyőzni valamiről, amiről jól tudjuk, hogy nem igaz. De vajon melyik a valós információ és melyik a hamis? Ez az amiről a test árulkodik amikor közel vagyunk valakihez. A mozdulatai mennyire olvadnak bele a ritmusba, mennyire rázkódik meg a szavait követően mennyire kerüli a pillantásunkat mennyire kap más tónust a hangja amikor a nevén szólítjuk. És én most ugyanezt tettem ahogyan Nate-el táncoltam. Figyeltem az apró jelekre arra, hogy mikor kell megállni, mikor lesz az amikor már nem hajszolhatom tovább az amúgy is ezerszeres erővel dobogó ketyegőjét. Mert bizony amikor a mellkasom hozzásimult éreztem, hogy az ingen átszakadva képes lenne akár bennem is ilyen ritmussal dobogni, ennyire erőteljesen. A következő táncot meglehet nem kellett volna erőltetnem ahogyan lehet egyszerűbb lett volna visszasétálni a pulthoz és kérni valami alkohol menteset a férfi számára, végül hagyni, hogy megnyugodjon, hogy a lélegzetvétele visszanyerje eredeti ritmusát. De ahogyan rám nézett, ahogyan láttam mennyire élvezi ezt az egészet, mintha több nap, több hét feszültsége oldódott volna most fel benne, és én ismertem az érzést, én ne ismertem volna, amikor elszökve otthonról az első útjaim egyike egy ilyen helyre vezetett? Egy olyan szórakozó helyre, ahol szinte testközelből érezhetek másokat, ahol dübörög az élet, ahol nem kell megjátszanom magam, ahol az lehettem felszabadultan aki egyébként képes voltam lenni helyenként. Nem, alapvetően nem változtam, alapvetően ugyanúgy voltak alakok akiktől rosszul voltam, akiktől távolságot akartam tartani, akiknek kifejezetten frusztráló volt a jelenléte és menekülni vágytam tőlük. Ha ritkán is de mindig akadt Nate-hez hasonlatos férfi akivel egy-két estét kellemesen el lehetett tölteni, talán csak az lepte meg a végén, hogy az autójából vagy a taxiból kiszállva nem hívtam fel egy kávéra. Hogy másra számított? Meglehet, de soha nem volt véletlen amikor arról beszéltem, hogy bizonyos tekintetben megőriztem a méltóságom, és ehhez hozzátartozott az, hogy eléggé megválogattam a partnereimet. Na és persze ne felejtsük el, hogy az érdekek minden esetben felülírják a mi világunkban az érzelmeket, vagy éppen a méltóságot. Ezek sokkal erősebb dolgok. Ha el akarok érni valamit mindent bevetek. Ez az egyetlen lehetőségem, az egyetlen fegyverem, és ez az egyetlen amivel a legbiztosabban célt lehet érni. Persze jelen pillanatban nem voltak céljaim, kizárólag az unalmas hétköznapok, elfoglaltság hiányában pedig az ember lánya leginkább abban leli örömét, hogy amikor csak teheti programot csinál magának, ahogyan tettem én is. Ma azonban a megszokott nappalokhoz hasonlatos unalmas, pult mellett üldögélős estét felváltotta végre valami izgalmas. Nem tagadom, hogy alapvetően nem vonzott volna be a bűvkörébe, egy Nathanielhez hasonlatos férfi, hacsak nem azért mert olyan bájosan kisfiús a mosolya. Ez ugyanis az egyik gyengéim közé tartozott. De ez maradjon az én titkom, ezek arra valók, hogy egy nő megőrizve őket még inkább érdekes maradjon egy férfi számára. Hogy ezt honnan tudom ilyen ifjan? Mondtam már azt hiszem, hogy egy eléggé haladó gondolkodású édesanyám, és egy frivol beszélőkével megáldott dadám van. Ha csak annyit kaptam volna az élettől amit ez a két, számomra igen meghatározó asszony adni tudott volna, már az ujjaim köré kellene csavarnom bárkit. Persze nem ez a célom, illetve már nem. Más dolgok érdekelnek, sokkal inkább mélyebbek semmint a felszín. Az anyagi biztonság egy dolog, a másik azonban a legyőzhetetlen sárm, ami megragad és nem ereszt. Legyen szó egy táncról vagy éppen egy kellemes beszélgetésről. Félreértés ne essék, bármi is zajlik jelen pillanatban a táncparketten azt az ösztönös viselkedés hajtja, ahogyan bárki viselkedne hasonló ritmusra, és álszentség lenne, ez alól valamiféle arcon kiülő szűzies pírra hivatkozva kibújni. Én sem teszem. Jól esik a figyelem, az érintés, és egyáltalán, hogy ma este sikerül elfelejtenem mi történik egy elegáns ház hálószobájában. Nem is akarok erre gondolni. Megpördülök, igyekszem nem kiperdülni a keze alól, és nem is hagyja, mert a lendület végén visszavon magához. Elmosolyodva helyeslek az egyszerű, önigazoló mondatára. - Ó, nagyon sok mindent mondott, de majd az est végeztével derül ki ebből mennyi az igaz.- nincs a hangomban semmi más csak derültség, és az, hogy igazán jól érzem magam a társaságában, és kifejezetten üdvözítő a számomra, hogy továbbra is képes úgy úriember módjára viselkedni, hogy valójában nagyon nem az, mint ahogyan én sem úgy viselkedem, ahogyan otthon neveltek, hiszen ilyen fajta testi közelség nyilvános helyen igazán nem lenne megengedett. Hogy apám mit szólna hozzá ha látna? Minden bizonnyal az erősebb szíve hamarabb felmondaná a szolgálatot, mint ennyi tánc után Nathaniel beteg szíve. Larrabee gróf, a legidősebb tagja a a szám szerint hét testvérből és számtalan unokatestvérből és egyéb rokonból álló családnak magas, ezüstszín hajú, morózus ember. Leginkább olyan külsőre mint Sean Connery amivel gyakorta ugrattuk is, mire méltatlankodva állapította meg, hogy neki a skót rebellisekhez semmi köze, ő mindig is büszke, angol volt. A családban talán egyszer fordult elő, hogy egy Larrabee hozzáment egy ír fundamentalista hercegi sarjhoz, akit aztán a család ki is tagadott, de a vérvonalat addigra már behozta. Talán ezért látható időnként a napfényben némi vörös árnyalat az én hajamban is. Igaz én jobban hasonlítok a magas kifinomult modorú anyámra. Akinél ez csupán a felszín, mint nálam is. Látom, hogy Nate nagyon is akarja azt a következő táncot, ami azért is öröm, mert a kasztanyetta hangját mindig is imádtam, ahogyan egymáshoz koppan ez az apró hangszer, ahogyan szinte kényszeríti a testet a mozdulásra, adja a láb alá a ritmust, és kihozza utolsó morzsáját is valaminek amiről talán nem is gondoltuk, hogy ott van. Ezzel én is így voltam. Mielőtt azonban hagytam volna, hogy Nathaniel teljesen magához vonjon tenyeremet a mellkasára simítottam. A mozdulat lehetett volna félreérthető, én azonban biztos akartam lenni abban, hogy bírni fogja. Elmosolyodtam és a mozdulatom tovább folytatva kezemet a nyaka köré kulcsoltam, hagyva, hogy a lábamat megemelje. Nem bizony, nem tiltakoztam. Kellett volna? Hiszen táncolunk, és ezen a helyen ez most a legtermészetesebb mozdulatnak számít, tekintve, hogy körülöttünk ettől merészebb formációkat vettek fel egyesek. Nevetve vetettem hátra a fejemet, valahogyan magától értetődően és éreztem, hogy némiképpen sikerül magamból kiűznöm az utolsó rossz érzéseket és gondolatokat is, és amíg a félkört megteszi velem a nevetésem továbbra sem csillapodik, hanem még inkább jókedvem lesz még inkább azt érzem, hogy ez az este erről fog szólni. Kicsit ő is kísérti a sorsot, kicsit én is, kicsit mindketten olyan dolgokat művelünk amiket vagy nem lenne illendő, vagy nem lenne szabad. A fülembe suttogott mondat után összerázkódtam és nagyon halkan kuncogtam el magam, de továbbra sem tiltakoztam semmi ellen. - Csupán egyet ért, vagy tovább feszegeti velem azokat a bizonyos határokat?- kérdeztem finoman kihívó hangsúllyal, hiszen egyszerűen adta magát az egész helyzet, az egész légkör. - Ahogyan látom egyesek már át is lépték azokat...- jegyeztem meg mellékesen a mellettünk elég intenzíven összegabalyodott párra tekintve, akikről nem tudtam eldönteni, hogy pontosan hol kezdődik az egyik és hol a másik. Megráztam a fejem és tovább nevetve hagytam, hogy magával ragadjon a ritmus, a zene üteme, Nathaniel ölelése és a ma este túlpezsdült forrósága. Ahogyan hozzásimultam éreztem, hogy fordul velünk az egész terem, és a fülemben egyre nagyobb visszhangot vert a zenén túl is a heves szívdobogása. - Ha más helyzetben lennénk kifejezetten örülnék hogy ezt én váltom ki magából, de azt hiszem meg kellene állnunk. Vagy úgy érzi mehet tovább ?- meg kellett kérdeznem és nem csupán illendőségből vagy aggodalomból, hanem azért is mert nem akartam, hogy baja essen. Mellette semmiképpen sem. És ma este amikor ennyire tökéletesen képesek vagyunk mindketten kikapcsolódni főleg nem. Abban már biztos voltam, hogy az est végén lesz egy külön beszélgetésem Anthonyval. Többet akartam tudni róla, Nate-ről.
Tisztán emlékszik azokra az időkre, mikor még Michelle volt az, aki reggelente mellette ébredt. Apró, gyémántköves eljegyzési gyűrűje ott csillogott a gyűrűs ujján mint ahányszor Nathaniel mellkasára simította a tenyerét, ezzel is jelezve, hogy ott van mellette miközben titkon azt is remélte, hogy ugyan ez elmondható Nate-ről is. Akkoriban megszokott volt, hogy a férfi hamarabb kelt és már nem volt a környéken, ugyanis hívta a munkabeli kötelessége. Vagy a kórházban dolgozott vagy pedig kint a medencénél, attól függ, hogy kivel volt épp feladata. Viszont nem mondható el, hogy minden nap egymás mellett ébredtek, ez pedig némi aggodalmat és kétségbeesést szült a kapcsolatuk terén. Ám de az elmondható, hogy mindig ott voltak egymásnak, ha kellett, ha nem. Jobb és szebb párost talán keresve se találtak volna, és ha a szépséget lehet a lélekre érteni, akkor ebben mindenki biztos lehetett. Hétvégenként mikor Nate se dolgozott, a helyi latin bárba ruccantak le hol kettesben, hol pedig a haverokkal, hogy csörögjenek egy kicsit. Mindannyiuknak szükségük volt a szórakozásra, szükségük volt arra, hogy kikapcsolódjanak érezzék egymás közelségét. Tudták, hogy ők heten egy nagy család, hisz együtt nőttek fel, együtt jutottak el oda, ahol éppen jártak. Egy Versenytáncos, egy orvos, két bankár egy állatorvos, egy mixer és egy rendőr. Ők voltak a tökéletes hetes fogat, kiknek nagy része még mindig együtt mulatja az időt, mikor megtehetik. Mind ahányszor megpörgeti a szőkeséget s ismét közelebb vonja magához, hogy tenyere a csinos, nőies és ringatózó csípőt érintse, megjelenik lelki szemei előtt Michelle arca. Csak most sikerül észrevennie azt, hogy mennyire hasonlítanak egymásra, noha ez a külsejükre nem mondható el. Kaya egy tökéletes, elegáns dáma, hófehér makulátlan bőrrel, aranyló hajkoronával és kíváncsian csillogó kék lélektükrökkel. Van benne valami titokzatos amivel felkelti Nate kíváncsiságát mind ahányszor megmozdul. Michelle pedig egy fekete hajú, kívánatos spanyol táncosnő volt aki a tekintetével is képes lett volna felfalni a párját minden egyes alkalommal mikor megpillantotta. Annak ellenére, hogy egy tüzes spanyolról van szó, bájos, kislányos csodaszép arca volt, leginkább egy porcelánbabára emlékeztető, mélyen ülő feketébe hajló szemekkel. Viszont a viselkedése maga volt a páratlan kellemesség. Vidám volt, mindig képes volt mosolyt csalni bárki arcára. Szivárványként ragyogott az emberek borús egén, segített ahol csak tudott, adakozó szellem volt és mindenkit többre ítélt annál, mint amennyit valójában ért. Sokáig maga Nate is úgy érezte. Nem tudta elképzelni, hogy miért pont ő az akit megtalált, meg se érdemelte! És sajnos ez csak hamar bebizonyosodott, mikor egyik reggel arra kelt, hogy a lány nincs mellette... két nappal később egy férfivel látta a bevásárlóközpontban ő pedig úgy ment haza, mintha mi se történt volna... Nem kezdett el mesélni neki a titokzatos pasasról, nem próbált megmagyarázni semmit még akkor se, mikor látta Nathanielen, hogy zavarja valami. Nem akart rákérdezni, remélte, hogy veszi az adást de sajnos nem így történt így csak hamar megelégelte a dolgot és határozottan megkérdezte, hogy mi is történt tulajdonképpen? Minek köszönheti azt, hogy képes belehazudni a szemébe, hol feneklett meg a kapcsolatuk? És ez volt az a pont, mikor kiderült, hogy nem Nate volt az aki nem érdemelte meg a lány szerelmét, hanem fordítva. Egy pillanatra elgondolkozik a múlt eseményein miközben megforgatja a szőke szépséget és ismét magához húzza. A megjegyzésre csak elvigyorodik, de ezt Kaya aligha láthatja, lévén a mosolyt valahova a bár ablakai felé küldi, ennek ellenére rezdüléseiből érezheti, hogy nem süket fülekre talált ez a kis mosoly, bármily hihetetlen is. Egyszerűen felesleges lenne bármit is mondani rá. Miközben finoman öleli magához a lány karcsú testét és táncolja a zene pergős ritmusát eme kellemes, de félre nem érthető ölelésben, elgondolkozik azon, hogy mi lett volna, ha akkor határozottabban lép fel Michelle-vel szemben, lefekteti a szabályokat ha már összetörték a szívét. Mondhatta volna a zokogó lánynak, hogy "jól van, rendben... még kapsz egy esélyt, de nem lesz még egy! Ám..." és itt jött volna egy hosszú felsorolás, hogy mit vár el tőle. Viszont Nate soha nem volt szabály lefektető, ezért is érezte úgy, hogy útjára engedi a lányt. Ha talált mást, nyilván nem volt elég boldog mellette, ő pedig mindent megtett amit tudott. Nem gondolta, hogy egyszer eljutnak odáig, hogy azt kelljen taglalni, ki merre menjen azután, ha külön mennek valamint, hogy mi legyen a gyűrűvel. Ezt a kérdést a lányra bízta, hisz már nem volt hozzá semmi köze... Michelle pedig megtartotta "emlékként", hogy legyen valami ami emlékezteti rá és a hibájára. Ha neki egy gyűrű kell ahhoz, hogy emlékezzen a volt vőlegényére akkor az már rég rossz. Ennek ellenére a mai napig sokszor érzi úgy, hogy hiányzik neki már csak a társasága miatt is. Mindig jóban voltak, mintha a szerelmük mellett legjobb barátok is lettek volna. Minden titkát ismerték a másiknak, együtt ittak, együtt jártak szórakozni még akkor is, ha alapjáraton csak a barátokkal jár el így az ember. Részesei voltak egymás életének és ezt a lány gondolkodás nélkül elvágta közöttük. Azóta is nehezen bízik meg másokban, vagy legalábbis ez így volt addig, míg fény nem derült a betegségére ami megváltoztatta a szemléletét és a világképét. - Egyet értek és feszegetem a határokat. Enélkül minden bizonnyal piszok unalmas lenne az élet - mit neki egy kis veszély és bármi más? Mikor egy másik párra tesz utalást, akaratlanul is abba az irányba les ahol azok tartózkodnak majd összevonja a szemöldökét. - Az a helyzet, hogy itt hajlamosak rá az emberek bármilyen hihetetlen is. Latin zene hazája ez a hely, azt hiszem az lenne a meglepő, ha nem így történne - még utoljára végigméri a fiatalokat majd elvigyorodik és visszafordul partnernőjéhez. Persze felesleges lenne tagadni, hogy olykor-olykor érzi szívének vad lüktetését mely némi aggodalomra adhat okot, ennek ellenére nem lassít csak akkor mikor ismét eljut a tudatig Kaya csilingelő hangja. - Tudja - a füle mögé simít egy kósza hajtincset, mintha attól féltené, hogy kiszúrja a szemét - mi férfiak nem szívesen mutatjuk ki a gyengeségünket, ez a puszta... önbecsülésünkből és férfiúi büszkeségünkből is adódik. Viszont ha valami baj van, akkor tényleg szólunk, figyelmeztetünk - biztató mosolya jelzi, hogy nincs semmi baj. Kicsit jobban ver a szíve a normálisnál, viszont ez azzal a lendülettel, hogy megálltak, el is kezdett normalizálódni. - Itt inkább az a kérdés, hogy maga folytatná? - kíváncsian veszi szemügyre az arcát, mintha valamit az imént felfedezett volna rajta amit eddig nem látott.
Vendég
Vendég
»Kedd Aug. 11, 2015 2:57 pm Keletkezett az írás
Nathaniel & Kaya
Drága Marianne nénikém, aki apám harmadik unokatestvérének volt a balkézről született lánya, és akit aztán magához vett mivel neki és a feleségének nem lehetett gyereke, szóval ő mondogatta azt gyakorta, hogy ami az éjszakában történik az az éjszakában is kell, hogy maradjon, hogy amikor majd a reggelre ébredünk nem szabad, hogy azzal foglalkozzunk mi az amit csináltunk és mi az amit nem kellett volna. Marianne nénikém híres volt a páratlan tollboa gyűjteményéről és arról, hogy úgy váltogatja a szeretőit ahogyan egy úrinő a parfümjeit: egy nap többet is akár. Sokszor fordultam meg náluk különféle események alkalmával, mert ez a nénikém volt arról híres, hogy bizonyos bennfentes estélyeire latin táncban igazán páratlan fiatalembereket hív meg, akik végül megtáncoltatják a hölgyvendégeket. Hogy ezt honnan tudom? Hát onnan, hogy a dél-angliai birtokán magam is gyakorta részt vettem efféle rendezvényeken, és bizton állíthatom, hogy nem véletlen nem hívott meg olyan sok vendéget a nénikém. A hálószobák száma limitált volt ugyanis. Bárki bármit mond, a aki a parketten remekül teljesít az máshol is remekül fog. Nem mondom, hogy minden alkalommal, de az esetek többségében igen. Többször elmondtam már azt hiszem, hogy a mi világunk korántsem olyan makulátlan, ahogyan a mesekönyvekben meg van írva és korántsem olyan hólelkű kisasszonyok vagyunk, kik leejtik a zsebkendőjüket ismerkedés gyanánt. Én legalábbis biztosan nem ezen kategóriát erősítem. És azt hiszem vagyunk még ezzel jópáran így. Hogy ez most mégis honnan jutott eszembe? Hát éppen egy bárban táncolok egy alapvetően kellemes modorú férfival, aki nem csupán az autókról, italokról, és lóversenyről tud beszélgetni, aki nem minden második percben sercent rá egy cigarettára és hagy magamra a pultnál, ahogyan ez gyakorta meg is történt már korábban. És én ezt a magam részéről végtelenül udvariatlannak tartottam. Szóval ez csupán arról jutott eszembe, hogy utoljára a néninék különleges estélyein éreztem ilyen jól magam, és akkor forgattak meg úgy istenigazából. Ez a férfi szeret élni, élvezi az életet, ezt érezni a kisugárzásából, a mosolyából, és a maga egyszerűségében szemléli azt. Nem azt mondom, hogy az életvitele számomra kecsegtető volt, hogy el tudnám képzelni azt a magam megszokott luxusa nélkül, de mindenképpen figyelemre érdemesnek tartottam, és sikerült neki az ami mostanában vajmi keveseknek, nem akartam megszabadulni udvariasan elnézést kérve a társaságától. Sőt azt hiszem ahogyan a zene ritmusa beindult, úgy kezdtük mi is átlépni szépen lassan a saját magunk által húzott határokat. Ő a sajátját, és én az enyémet már akkor amikor a második táncomat is neki adtam a mai estén. Egyszerre maradtunk távol egymástól, mégis annyira közel, hogy már szinte érintettem az arcát, amikor beszéltem. Mégsem éreztem feltétlen késztetést semmi másra, ahogyan ő is megállt bizonyos mozdulatokkal. Nem azért mert nem akarta volna, ahogyan ezektől a ritmusoktól bennem is megmozgatott valamit, de az ember pontosan attól ember, hogy az efféle helyzetekben tökéletesen képes legyen parancsolni az ösztön szintjén keletkező gerjedelmeknek. És én pontosan ezt tettem ahogyan ő is. Már sokadszorra bizonyította be a mai este folyamán, hogy nem a nadrágjában található többlet vezérli, hanem az a plussz ami sok hasonló helyeken megforduló férfiból kiveszett. Nate-nek volt tartása, volt benne egy egészséges flörtre való hajlam, ugyanakkor tisztában volt vele, hogy mi az amit még megtehet és mi az ami esetünkben már soknak számít. - Tudja találkoztam már ebben a városban elég sok férfival, és sok olyan alakkal akik nem csak feszegették de le is bontották azokat. Mégpedig olyan lendülettel, hogy az ember alig bírt nekik ellenállni. De tudja ön is, hogy mindig az kell az embernek amit nem kaphat meg, és ha nem kaphatja meg akkor szeret utána vágyakozni, és ha szeret utána vágyakozni, akkor nem akarja megszerezni, hogy vágyakozhasson még. Ugye érti az összefüggést?- kacsintottam rá játékosan, és biztos voltam abban, hogy érti miről beszélek. Amit megszerzek az egy idő után unalmassá válik, tehát nem szabad megszereznem, hogy izgalmas maradjon a továbbiakban is. Persze a zene nem könnyíti meg soha a helyzetemet, a latin zene pedig még inkább nem. De végsősoron ha azt vesszük az élet pontosan erről szól ha ilyen helyen bukkan fel egy ember. Szórakozó helyre leginkább olyan okból járunk, hogyha éppen unatkozunk, nincs senkink, bosszút akarunk állni, vagy csak szimplán jól akarjuk érezni magunkat. De minden alkalmat átjár a szenvedélyesség, a zene pedig ezerszeressé erősíti azt bennünk, hogy aztán minél nagyobb legyen a kísértés, minél nehezebb legyen leállni. Így voltam ezzel most én is. - Nem is kell, hogy kimutassák a gyengeségüket, mi nők ezt nem szeretjük látni még akkor sem ha felébreszti bennünk valamilyen módon az anyai ösztönöket. De ha egy férfit adott esetben kívánatosnak tartok akkor a szeretője akarok lenni és nem a mamája.- mosolyodtam el sokat sejtetően, de nem akartam, hogy félreértelmezze a kijelentésemet, noha a kimondott szavakat elég nehéz lett volna másképp érteni. Flörtöltem volna vele? Igen, miért is ne? Elvégre azt szabad, azzal még igazán nem ártunk senkinek, ráadásul lássuk be, éppen sokadszorra von be az ölelésébe, a hajam végigsúrolja az arcát, érzem ahogyan egy pillanatra megremeg. Ezeket az apró jeleket nem lehet félreérteni, ahogyan az ujjak táncát a csípőn, vagy a felhúzott combon, mind olyan piciny mozdulat amit a kevésbé figyelmes hölgyek is azonnal észrevesznek. Igaz ez nálam nem mindig működött ilyen egyértelműen. Volt időszak amikor ezek mellett ridegen siklottam el, és őszintén szólva olyan esetben amikor az illető a legkevésbé sem mozgatja meg a fantáziámat még mindig ridegen sétálok el. Nem kedvelem azokat akik rutinosnak gondolva magukat úgy akarnak magukra tekerni mint valami élő liánt. Szerettem úgy érezni, hogy irányítanak, de mégis meghagyják a lehetőségét annak, hogy bármikor én keveredjek felül. Ez a játék szépsége, mint egy élettel és élethelyzetekkel történő adogatás. Érzelmi teniszjátszma, vagy valami hasonló. - Én folytatnám...ha maga is folytatná velem a folytatást- emeltem meg kissé a fejemet és nagyon picit döntöttem oldalra, hogy jobban nézhessem meg én is az arcát, amit ebben a félhomályban elég nehéz próbálkozás volt tökéletesen feltérképezni. Az motoszkált bennem, hogy nappali fényben is ilyen vonzónak találnám, vagy akkor egyszerűen egy bolti eladónak tekinteném őt, vagy a kórházban egy egyszerű orvosnak, akihez el kellett mennem. Ez utóbbit valószínűbbnek láttam, pontosan ezért szerettem volna ezt a misztikumot kicsit kiélvezni vele ameddig még ennek találom. Egy vonzó idegennek, ezen az éjjelen. Szóval amikor végül belekezdtek egy kicsit lassabb és vontatottabb ritmusú zenébe, az ujjam újrafűztem az ujjai között és mosolyogva biccentettem, hogy rendben akkor én nem fogom kímélni. Bailando Ezt a zenét ismertem, egy időben szinte minden este felcsendült azon a helyen ahova magam is jártam. Mármint ezelőtt a hely előtt a belváros szívében. Igaz ott sokkal több volt a nívósabb és kevésbé elázott vendég, ugyanakkor a legtöbb alak tolakodóan közeledett, így aztán leszoktam róla, hogy egyedül menjek oda. Hagytam, hogy megint ő legyen az első aki megpörget, majd amikor közelebb húzott magához, a homlokomat a homlokának támasztottam, végül elhúztam a fejem hátravetettem és nevettem. Megráztam a hajam, amiből kihullott az azt összefogó hajdísz és megint aranylón omlott a vállamra. Úgy terveztem, hogy ez lesz az utolsó tánc, de hogy valójában az lesz és Nate számára majdnem tényleg az, azt hiszem erre nem gondoltam és egy pillanatra meg is ijedtem. Az első jelet akkor érzékeltem, mikor megint közel kerülve az arcához a hirtelen forduló fényben megláttam rándulni az izmot az arcán. De ez nem a mosoly jele volt, ez torz volt, másabb mint eddig. Közel simultam hozzá, a mellkasának préselődtem, ezen keresztül éreztem, hogy a szíve olyan erővel kalapál mint valami megvadult gőzgép. Ezek azonban olyan gyorsan játszódtak le, hogy még időm sem volt szólni vagy bármit tenni. Éreztem még, hogy megszorítja a derekamat, a keze a kezemben erősen szorított rá a tenyeremre, valami nagyon nem stimmelt. Riadtan húzódtam hátrébb, hogy levegőhöz engedjem jutni, miközben már perdültem is úgy, hogy ha szükséges meg tudjon rajtam támaszkodni. Rémülten fordultam a pult irányába, éppen abban a pillanatban amikor Anthony is odalépett, és minden bizonnyal elég gyorsan észrevette, hogy valami nem stimmel, hogy baj van. Hüvelyk és kisujjam telefonkagylót formált, és tátogtam neki, hogy hívjon mentőt, de azonnal. Közben már fordultam vissza Nate felé, akinek az arca eltorzult és láttam, hogy egyre nehezebben veszi a levegőt. Kezemet a szívéhez simítottam a tenyeremmel. Őrületes sebességre kapcsolt, szinte minden dobbanása nekicsapódott a nyitott kezemnek. - Vegyen levegőt Nate....mélyebbeket vegyen, gyerünk ne csinálja ezt velem! Adjanak már egy kis helyet....jöjjön...leülünk oda...- kétségbe voltam esve, de igyekeztem nem mutatni, mert ha összeomlok, azzal a helyzetet nem fogom segíteni, ráadásul miattam történt ez az egész ami kellő lelkiismeretfurdalást is fog nekem okozni feltéve ha túléli. Egek! Ostoba voltam, nem kellett volna hagynom...de aztán beláttam, hogy ha így van ezzel az erővel a lakásában bezárva is élhetne ez a férfi. Valahonnan mellettünk termett egy magas erős felsőtestű latin amerikai férfi, aki segített a székig elvezetni Nathanielt, és még akkor is ott maradt amikor vártunk arra, hogy a mentő megérkezzen, akit Anthony hívott. - Menjenek már hátrébb hát nem kap levegőt! Legyen már egy csepp eszük!- próbáltam néhány embert hátrébb tessékelni, akik szinte belemásztak Nate arcába. Nem tudom mit gondoltak, mit fognak látni, hacsak azt nem, hogy nem fogja kibírni amíg a mentő megérkezik. Feljebb húztam a combomon a ruhát, és még mindig ott álltam mellette, fogva a kezét. - Nem lesz semmi baj Nathaniel, a mixer barátja már hívta a mentőket. Csak...csak lélegezzen rendben? Vegye jó mélyről, egyenletesen ahogyan csak tudja. Ne hagyjon cserben, együtt csináljuk, gyerünk. Beszííííííííív! Kifúúúúúj!- én még életemben ilyen helyzetben nem voltam és nem csináltam ilyesmit, szóval az újdonság erejével hatott a dolog, de mégsem hagyhatom, hogy ez a férfi miattam haljon itt meg egy jó hangulatú latin bárban. És egyáltalán...sehogy ne haljon meg! Igazságtalannak éreztem, és tudtam, hogy ha ezt túléljük kezembe veszem az irányítást. Lesz valami célom.
Vannak időszakok az életében, mikor meg nem mondaná róla az ember, hogy van valami baja. Mikor elkezdődött nála ez az egész mizéria, csak akkor kezdett nyilvánvalóvá válni az, hogy valószínűleg sokkal komolyabb a gond egy egyszerű tüdőgyulladásnál, mikor éjszakánként leverte a víz, nem tudott levegőt venni, folyamatosan fulladt. Mind emellett fáradt volt mikor felébredt, nem tudta soha kipihenni magát. Mintha hirtelenjében egy több mint nyolcvan éves férfi szívét kapta volna meg, aki hat évtizeden át csak dohányzott. Ez utóbbi pedig aligha mondható el Nathanielről, lévén élete folyamán három szál cigarettát ha elszívott de még azt is csak tinédzser korában, mikor "menő volt". Már akkor se tudta elviselni, mikor pedig a szíve jelezte, hogy baj van, még kevésbé... Aztán csak fény derült a bajra, és bár idejében kapták el, mégis maga után vont egy sor másik problémát, így a szívelégtelenséget amit egy vérrög okozott nála a beültetett mű billentyűk miatt. Mikor megkapta az "alkatrészeket", kifejezetten jól érezte magát. Tudott esténként aludni, és ez közel fél évig el is kísérte. Azt hitte, hogy ennél nem lehet rosszabb, és bár jócskán lerövidítették az életét, mégis összeszedte magát. Ezután pedig nem kellett több hét hónapnál és a szíve ismét jelzett. Ha aznap nem megy be dolgozni, akkor nagy valószínűséggel otthon éri utol a vég, hisz nem lett volna ki segítsen rajta. Azon az eseten csak az múlt, hogy közel volt a segítség, és rögtön át tudták vinni az egyik kezelőbe. Jelenleg viszont tünetmentes... lehet, hogy meglehetősen gyorsan ver a szíve amit ő maga is érez, hisz kis híján a bordakosarait verdesi s egy-két pillanatra szüksége van ahhoz is, hogy mélyebb levegőt tudjon venni. Ezt azonban most inkább a hosszú táncsorozatnak tudja be és meri remélni, hogyha befejezi akkor minden visszakerül a normális kerékvágásba s még egy pohár alkoholosat is letud gurítani. De addig míg a karjai között van a szőkeség inkább próbál nem ezen gondolkozni. Élvezi azokat a pillanatokat, mikor egész közel tudja magához vonni, hogy ujjai táncot járjanak a ritmussal karöltve a csípőjén vagy a derekán. Elgondolkozik azon alkalmakkor mikor megpörgeti, hisz felesleges volna tagadni, a szőke hajzuhatag forgás közben leginkább egy angyalra emlékezteti őt. Maga a személyisége is olyan a lányzónak. Amilyen kellemes és nőies, épp annyira képes előkelően harcias lenni. - Ebben biztos vagyok... ámde ez elmondható a nőkre is, ezt felesleges lenne tagadni. Vannak ám elviselhetetlen nőszemélyek akiktől farok behúzva menekülnek a férfiak - volt mikor rá is rátapadt egy-két olyan bige, akit sokan kivénhedt csatakancának neveznek mintsem dámának. Semmi baja az idősebb nőkkel, de azért bocsánat! Tudja az ember, hogy milyen külseje van és, hogy milyen korosztállyal kezdjen. És közülük tényleg ők a legrosszabbak. Az a korosztály, aki merőben mást keres annál, mint ami neki lenne való. Hatvanas hetvenes nők keresik a harmincas, vagy rosszabb esetben a húszas férfiakat. Több, mint undorító. - Ohh... kegyed csak arra megy, hogy szerető legyen? - nála valamiért a párkapcsolat nem jár kéz a kézben azzal a szóval, hogy "szerető". Nála ez mindig olyan volt, hogy egy palinak van egy felesége, emellett egy potya nője akit akkor vesz elő, ha megunja a feleség combjai között szórakozást. Kifejezetten visszataszító gondolat, meg kell hagyni. A következő pillanatban viszont úgy gyorsulnak fel az események, mintha húznák. Észre se veszi, hogy megáll és a saját ketyegője nem engedi, hogy tovább diktálja a lába az iramot. Mintha agyilag is lebénulna... Arca egy pillanatra fájdalmas grimaszba torzul mikor a mellkasa nyomni kell. Ismeri ezt az érzést, volt már kezdetek kezdetén egy szívinfarktusa amit túlélt viszont előre szóltak neki az orvosok, hogy talán még egy alkalommal nem lesz ekkora szerencséje. Látása elhomályosul, megtántorodik ahogy érzi a következő egyre erősödő vágtát a szíve jóvoltából. Zöld szemei elkerekednek s nem szóra nyitja a száját, sokkal inkább azzal küzd, hogy a levegő eljusson a tüdejéhez. Megszokta már, hogyha a szív nem működik rendesen akkor az a tüdőre is kihat valamilyen szinten. Arcából rögtön kifut a szín, s hófehér árnyalatban tündököl tovább szemei alatt hatalmas fekete karikákkal. Nem sok hiányzik ahhoz, hogy a földön kössön ki, ezer szerencséje, hogy Kaya elég közel van hozzá ahhoz, hogy valamelyest rá nehezedjen testsúlyának egy bizonyos hányadával. Nem egy túlzott nagydarab fickó, de tény, hogy egy magatehetetlen testet nehezebben lehet megtartani mint egy olyat aki tisztában van a cselekedetével. Hallja a szőkeség hangját ahogy próbálja elérni, hogy vegyen végre levegőt valamint, ahogy próbál utat törni maguknak ahhoz, hogy haladhassanak. Az persze még őt is meglepi mikor egy nagydarab pasi belé karol és leülteti az egyik székre, ahol csukott szemmel próbál magára némi tartást erőltetni miközben levegő után kapkod amit mintha elzártak volna előle. Apró, gyöngyszerű verejtékek ülnek ki az arcára és csordulnak végig a nyakától egészen ingének gallérjáig. Az alakok táncot lejtenek előtte, még a zenét is leállítják így csak a szívének erős, gyors kalapálását és dobogását hallja miközben a vére felbőszült ménesként vágtázik az ereiben. Ujjai belemarkolnak a combjába ahogy kiegyenesedik majd előredől, hogy támaszkodni tudjon. - Hé, hé! Nate - jelenik meg szemmagasságában Anthony napbarnított arca, s miközben megpróbálja ismét arra ösztönözni, hogy hátra dőljön, egy pohár hideg vizet emel a szájához - Tom, van egy jéggel teli bödön a pult alatti hűtőben. Hozd ide egy ronggyal együtt! - utasítja a kérdéses férfit. Tudja jól, hogy mi volt az amivel legutóbbi alkalommal sikerült levinni a pulzusát, most is megpróbálkozik vele és talán addig kibírja vele amíg ideérnek a mentők. - Kösz - veszi ki a magas pasas kezéből a fém bödönt amiből kikap egy jókora marokra való jégkockát - gomboljátok ki! - ha valaki megteszi és kigombolja az inget, rögtön a mellkasára szorítja a ruhadarabba csomagolt jégadagot. Az edzettebb mellizmok között jól láthatóak az eddigi műtétek hegei. Hosszában egy nagyobb, és egy-két kisebb tőle jobbra és balra. Ismeri őket, látta már néhányszor, viszont még most is dobban egyet a szíve a gondolattól, hogy miken ment eddig keresztül annak ellenére is, hogy milyen fiatal. - Jól van haver, csak figyelj a hölgyre! - veregeti meg finoman a vállát mikor meghallja a szőkeség szavait. A telefont persze egy percre se teszi le, a fülénél van miközben az egyik vállával tartja, hogy informálhassa a mentősöket. - Nem, fal fehér... remeg, mellkasa gyorsan süllyed és emelkedik. Mit kell magyarázni? Önök vitték be nem is egyszer, ott dolgozik! Igen, Winston! - idegességében megemeli a hangját a mentőssel szemben miközben kétségbeesett tekintettel bámul a szőkeségre.
Vendég
Vendég
»Szer. Aug. 12, 2015 9:59 am Keletkezett az írás
Nathaniel & Kaya
Nem voltam valami gyakorlatias ember, nem erre neveltek. Nem az volt a dolgom, hogy adott helyzetben bármit is csináljak, hanem az, hogy egyszerűen legyek ott, csak mosolyogjak, vagy éppen legyek olyan elkeseredett, mintha pár órán belül vége lenne a világnak. Szóval játsszam el szépen a rám osztott szerepet, de semmi esetre sem az, hogy a cselekményekbe bármilyen módon is beleavatkozzak. Az arisztokrata családoknak még mostanság is megvolt a maguk egyszerű, mégis eredendően mocskos bája, nem volt szükség arra, hogy mi bármilyen módon is részt vegyünk a munkában, igaz a többségünk elvégzett valamilyen nívósabb iskolát, koptatta néhány műintézmény padlóját, adott esetben diplomát szerzett, amivel lehetett kérkedni, jól mutatott a családi gyűjteményben. A XVII. századi apró kis szekreter mellett a falon függő kellően drága bőrkeretben díszelgő diplomája a család gyermekeinek mindig valamiféle státusz szimbólum volt: Oxford, Yale, UCL vagy a Sorbonne. Ezen intézmények alá senki nem adta, így aztán egyértelmű volt, hogy nekem is ezt a sorsot szánták volna egykor, én azonban a könnyebb utat választottam, és a kifutók világát céloztam meg. Persze nem azt mondom, hogy apa boldog volt tőle, de minekutána az egyik kedves kuzin esküvői ruhakollekciójának és parfümjének arca lettem ezzel is szerepeltetve a nevünket a médiában. Gyaníthatóan nem lett volna ilyen megértő, ha tudja, hogy aláírás alatt volt egy szerződésem ugyanezen céggel fehérnemű reklámra is, de azt már végül nem valósítottuk meg, ugyanis akkoriban találkoztam össze Devonnal és repültem át érte a fél világot. Persze nem azt mondom, hogy letettem volna ezirányú terveimről, inkább úgy mondanám, hogy bizonytalan időre elhalasztottam. Szóval ilyen helyzetekben mint a mostani legbelül igenis kétségbe voltam esve mert fogalmam sincs mit kell csinálni, leginkább pedig azt, hogy mégis kinek. Nekem? Persze igen intézem, hogy hívjanak mentőt, valami ülő alkalmatosságot keresek neki, és próbálom a helyzetet mihamarabb feldolgozni, de őszintén szólva nekem már az is megterhelő, hogy egyáltalán ilyen rettentően kínos helyzetbe kerültem, hogy a táncpartnerem éppen velem lett rosszul. Hogy lelkiismeretlen volnék? Meglehet, de sosem volt arra szükségem, hogy bármi miatt is aggodalmaskodjak. Ha ilyen helyzetbe kerültem volna akkor apa elintézi, apa aki mindenhol ott van és akinek a keze mindenhova elér, leginkább az angol parlament felsőházába. Ahol még mindig státusz szimbólumnak számított Larrabee gróffal jóban lenni. Ez tartotta életben a köreinket, a mindent áthálózó kapcsolatrendszer, az, hogy a világ még mindig nem ébredt fel a Csipkerózsika álomból, még mindig szüksége volt ránk arisztokratákra, arra, hogy a csillogásunk után vágyakozzanak. Néha azt gondoltam, hogy ha nem lennénk, akkor valamiféle álommal lenne kevesebb, hogy ezt akár ők is elérhetik. Ők akik, a gyárakba indulnak reggelente, aki kinyitja az apró kis csemege üzletet a Sohóban, aki színpadra lép és eljátssza, hogy része ennek a ragyogó körforgásnak. Mindezen dolgok bizonyították a létjogosultságunkat. Mi voltunk a mesekönyvek életre kelt szereplői, akik bebizonyították, hogy valóra váltható minden álom. Nos igen, valóban, de mindez csupán illúzió, csak arra jó, hogy ne lássák meg mennyire nem is kellenénk, hogy mennyivel könnyebb és egyszerűbb lenne nélkülünk az élet. De amíg az emberek az álmaikba menekülnek a hétköznapok szürkesége elől, ahelyett, hogy maguk színesítenék azt meg, addig szükség lesz ránk. És én nem is fogok arra törekedni, hogy küzdjek ellene. Csak éppen vannak helyzetek az életben amikor állok csak mint egy rakás szerencsétlenség, és azon gondolkodom, hogyan tovább. Határozott vagyok ha kell, küzdeni akarás, az jócskán szorult belém, de mindez akkor a legerősebb ha érdekek sorakoznak mellé, amikor meg kell harcolnom a céljaimért. Ahogyan megharcoltam egykor azért is, hogy feladtam mindent egy férfiért, akinek akkor az életében már volt valaki. Bár azt hiszem az én harcom véget ért abban a pillanatban, hogy mindez kiderült, mert nem fogok árnyékokkal hadakozni, arctalan alakokkal, szóval részemről azt hiszem még mindig bizonytalan vagyok azt illetően, hogy vajon helyesen cselekedtem egykor amikor repülőre szálltam vele? Ó nem azt állítom, hogy ostoba lépés volt, vagy akár egy pillanatra is megbántam volna, mert nem bántam meg, egyszerűen csak többnek vélem magam semmint egy kitartott szerető, egyszerűen nem erre születtem. Az én részem a csillogás, az izgalom az olyan élet, amiben mindig történik valami. Képtelen vagyok besavanyodottan élni egyik napról a másikra. Szükségem van arra, hogy történjen valami, hogy izgalmat hozzon valaki az életembe. Kell a játék, csak ez kell. Azt mondtam ennek a férfinak, hogy az igazi izgalmat nem az jelenti, amikor megszerzünk valamit, hanem a szüntelen vágyakozás utána. Még talán azzal lehetne ezt kiegészíteni, hogy az is fontos, hogy ez valami olyasmi legyen ami tiltott, ami alaphelyzetben soha nem lehetne a miénk. Hogy ez egy gyönyörű ékszer vagy egy férfi, végülis a különbség csupán abban rejlik, hogy melyik ejt hamarabb rabul. Ha a kettő együtt jár, akkor azt hiszem nálam tökéletesen nyert ügye van. Most azt érzem, hogy a következő pillanatban az én szívem is olyan hevesen kezd el kalapálni, hogy menten átszakítja a ruhámat, döbbenten nézem Nathant és azt a férfit a segítségemre sietett, egyedül ugyanis nem bírtam volna elvonszolni idáig. Egy törékeny nő vagyok, nem egy díjbirkózó, még akkor is ha annyi lélekjelenléte marad a férfinak, hogy ne a teljes súlyával nehezedjen rám. Meglepődtem az első érzelmi reakciómon: féltettem. Mármint nem magamat, nem az volt számomra a fontos, hogy mit gondolnak rólam a környezetemben...persze nem állítom, hogy ez ne lett volna lényeges, hanem egyszerűen nem ez volt az elsődleges, és ezzel még magamat is sikerült meglepnem. No lám, hirtelen érdekelni kezdett valakinek a sorsa? Nem kőszívű vagyok, csupán a törődésemet, vagy éppen a figyelmemet patikamérlegen szokásom mérni, és nem osztogatni boldog boldogtalannak. Nate azonban már az első másodpercektől felkeltette az érdeklődésemet, a könnyed stílusával, és amikor kiderült a betegsége számomra, csak még inkább érdekessé vált , olyan akire figyelni kezdtem, és ahogyan haladtunk előre az estében, úgy gondoltam szívesen beszélgetnék még vele tovább. Így is terveztem a tánc után. Az élet és a szívének egyre hevesebb, hovatovább krónikusan gyors dobogása keresztül húzta a számításaimat és rettentően megijedtem. Szerencsére vannak itt jópáran, közöttük Anthony, és azok akikkel Nate érkezett, akik kicsit gyakorlatiasabban cselekednek nálam, én meg mint egy kiképzőtiszt osztogatom a parancsot, hogy miképpen vegyen levegőt. Méltósággal tűr, nem úgy ahogyan én egykor, egy balesetet követően, amikor szinte magamból kikelve üvöltöttem az aneszteziológussal, hogy ne mondja meg nekem hogyan vegyem a levegőt. Huszonpár éve egyedül is képes vagyok rá az életben maradás érdekében és ez most is így lesz. Hálásan pillantok az érkező Anthony-ra. Amikor kikeverte nekem a koktélomat még a nevét sem akartam tudni, nemhogy azt gondoltam volna, hogy pár óra múltán együtt próbálunk meg életben tartani egy embert amíg a mentők megérkeznek. Nem vagyok orvos, nem vagyok olyan aki tudja ilyen helyzetben mit kell tenni azon kívül, hogy segítséget hívok, még csak az elsősegély nyújtáshoz sem értek, a vér látványától elájulok, és az injekciós tűt látva hisztéria roham tör rám. Szóval azt hiszem e pillanatban nem én lennék a legalkalmasabb arra a szerepre, hogy egy kórháznak még a közelébe is menjen, de meg fogom tenni. És nem azért mert kötelességemnek érezném, sokkal inkább azért mert valóban érdekel mi lesz vele, sőt a gondolataim ez ügyben már sokkal előrébb tartottak. Nem fogom hagyni, hogy még egy ilyen megismétlődjön. Egyszerűen megijedtem és aggódtam, és ezt a két érzést nagyon nem szerettem, tehát tenni fogok ellene, ha már érdekelni kezdett a sorsa. Persze nem tudom most még eldönteni, hogy jó, hogy összetalálkoztunk, vagy lehet egyszerűbb lenne mindkettőnknek, ha nem így lett volna. Kár is ezen meditálni, talán ez mindenképpen szükségszerű volt, mert így talán lesz esélye arra, hogy hamarabb másik szívhez kerüljön. Ha rajtam múlik mindenképp, és nem érdekel mennyi irodát, hálószobát vagy éppen egyéb helyet kell megjárnom miatta, esetleg ki lesz az akin át kell gázolni ezért. Felszisszenek, amikor az inget gyakorlatilag szó szerint letépik róla, és ekkorra már én is elhallgatok, csak a kezét fogom, hogy legyen mibe kapaszkodnia. Erősebben is szorít rá, amikor a mellkasához nyomják a rongyba csavart jégkockákat abból a bödönből. Félre kellene fordítani a fejem amikor a hegeket megpillantom, de egyszerűen nem vagyok rá képes csak bámulom meredten és gondolatban újra csak szörnyülködöm, hangot persze ennek nem adok, szerintem mindenki tisztában van vele aki jelenleg itt van és a barátjának mondhatja magát, hogy rosszabbul néz ki mint egy felszabdalt húsdarab, és hol van még a vége. Összeszorítom vékonyra a számat, és próbálom rendezni a kusza gondolataimat, valahogyan nem illene ebbe a helyzetbe mg egy hisztérika is, noha leginkább üvölteni lenne kedvem mindenkivel, hogy nehogy nekem hagyják meghalni itt. Sok dolgot megéltem életem során, de hogy valaki a kezemet szorítva haljon meg olyat még nem, és nem is most szeretném elkezdeni, és nem is vele. Nyelek egy nagyot és újra beszélni kezdek amikor Anthony arra kéri a barátját, hogy rám figyeljen. - Rendben Nate....minden rendben lesz, csak az a lényeg, hogy figyeljen rám, csak rám. Ide, ide nézzen a szemeimbe, gyerünk!- óvatosan fordítottam magam felé az arcát, próbáltam lekötni a figyelmét, vele együtt lélegezni, ezzel is arra ösztönözve, hogy pont ugyanúgy vegye a levegőt mint én. Persze ehhez nekem is erősebben kellett zihálnom, ha így folytatom itt fogok elájulni. Nem akartam, hogy arra figyeljen amit Anthony csinál, arra sem, hogy közben a mentősökkel beszél, akik hallhatóan elég értetlenek voltak. Azt hiszem lesz velük egy kis beszélgetésem. És ekkor értettem meg anyám szavait és hálát adtam amikor megfogadtam őket. Ha egy idegen helyre kerülsz három dolgot mindenképpen támogatnod kell adományokkal: a kórház, a helyi média és a politikusok, az önkormányzat. Ez a három intézmény lesz az ahol a leginkább megtérül a befektetésed. Bölcs asszony az anyám, én pedig gondoskodtam róla, hogy a Larrabee név minden hónapban egy közepesebb, de nem elhanyagolható adomány keretén belül ott legyen a jótékonysági számlán a kórház javára, szabad felhasználásra. Szemforgatva pillantottam a vállam felett Anthonyra és mindketten reménykedtünk, hogy időben érkeznek. Nate mér fehérebb volt, mint a viasz, és nagyjából olyan is volt a bőre. A kezemet egyre görcsösebben szorította, az ujjai kifehéredtek, én pedig nyugtatóan rásimítottam a másik kezemet. Észrevettem, hogy megint szabálytalanul veszi a levegőt így aztán visszafordultam hozzá, megint biztatva arra, hogy rendesen vegye a levegőt. - Héééé Nathaniel, neeeem neeeem! Beszíííííív, kifúúúúúj! Ez az gyerünk, újra! Ne, ne azt nézze, rám nézzen, gyerünk, ide szépen a szemeimbe, mint az előbb! Ez az, nagyon jól csinálja!- azt már csak magamban tettem hozzá, hogy egyre rosszabbul néz ki, és rettentően féltem de még akkor is, amikor már megérkezett a mentőorvos és a két ápoló. Helyszíni EKG, kapott egy arcmaszkot is, meg valamit a nyelve alá, amiről csak később tudtam meg, hogy nitrát. Az időérzékem elveszett, már csak kábultan álltam Anthony mellett és néztem hogyan pakolják tele csövekkel, meg mindenféle holmikkal Nate-t. Velük megyek. Ezt már eldöntöttem magamban ahogyan azt is, hogy vele maradok és tudni akarom mi történt, hogy jobban van, hogy jobban lesz. Így kell legyen! Hordágyra fektették, én pedig lendületesen elindultam velük, amikor éreztem, hogy egy kéz megállít, és nem enged tovább. Az egyik ápoló volt az. - Maga nem jöhet a kórházba, csak külön.- másodpercek alatt lettem haragos. -Majdnem meghalt egy ember a karjaim között, szóval nekem ne akarja megmondani hova és mikor mehetek. Kaya Larrabee vagyok, countess.- tettem még hozzá kissé eltorzítva a rangomat de ez most nem számított. A lényeg úgyis az volt, hogy a nevem még mindig jól csengett. Még ebben a helyzetben is - Szóval én most Mr Winston-al megyek a mentőautóban. Induljunk!- adtam ki az utasítást ellentmondást nem tűrő hangon, ahogyan odahaza a sofőrömmel szoktam adott helyzetben, és úgy tűnt ez most itt is beválik, mert sietős léptekkel indultunk meg a kint várakozó mentőautó irányába, a végére már futva tettem meg az utolsó métereket. Amikor becsapódott mögöttem a mentőautó ajtaja még mindig a sírás határán voltam de egy úrinő a pokolban is úrinő marad még akkor is ha belül kétségbeesett és fél. Ma éjjel ismertem meg, miért érdekel mi lesz vele? Nem tudom megmagyarázni, érdekelt és kész. Néha nem szeretem megmagyarázni mit miért teszek, most az a fontos, hogy életben maradjon. Sőt jelen pillanatban hosszú távon is ez a fontos. A mentő meglódult velünk a kórház felé, és a sziréna hangja elnyomott mindent.
Kezdőlap 
