Thomas & Evelyne

I need a little break

A sürgősségi. Megvallom  a egyetlen hely, amitől rettegek. Még én is, akinek messze kiemelkedő eredményei vannak majdnem mindegyik ágon, a sürgősségi megijeszt. Nem szeretnék itt lenni, és abban már tavaly óta biztos vagyok, hogy nem ez lesz az én szakom. Nem tudnék itt dolgozni nap, mint nap, nem, én sokkal másabb ág felé hajlok. Ami nem ennyire, nem is tudom. Nem is a pörgés a baj, nem az, hogy pillanatok alatt kell felállítani egy diagnózist, esetlegesen eldönteni ki kap előbb kezelést. Nem örültem, mikor megtudtam, hogy ma egész nap itt leszek, de nincs kibúvó. Orvos akarok lenni, itt is helyt kell állnom, így le kell gyűrnöm a félelmemet, és mennem kell. Biztos menni fog. Tudom, hogy igen, képesnek kell lennem, de mégis félek. Olykor a tömeg miatt is, az a sok ember, az a sok fájdalmas szenvedés egy keményebb napon. Remélem, hogy ma nem így lesz, hogy ma, nyugodtabb nap lesz majd. Nem biztos, hogy helyt tudnék állni egy durvább napon, de meg kell tennem. Egyedül az tartja bennem a lelket, hogy utána, hogy holnap majd nyugodtabb helyre mehetek, és az, hogy anyámnak ne okozzak csalódást. Mert, ha most itt hagyom, ahogy már napok óta megfordul a fejemben, akkor azzal megbántom őt. Hiszen erre várt, mióta elkezdtem az egyetemet, hogy majd egy napon, pár év múlva a kislánya is orvos lesz, ha már a fia nem akart az lenni. Igen, a bátyám is elkezdte az orvosit, de aztán rájött, hogy nem bírja a vér látványát, egyenesen rosszul lesz tőle, és így feladta. Azt hiszem, amikor gyakornok volt, összeesett egy műtét végignézése közben. Akkor anyu nagyon haragudott rá, sőt, még kiabált is, emlékszem, én voltam az, aki mondta neki, hogy majd én orvos leszek. Pedig akkor még egyáltalán nem ezeket az álmokat dédelgettem. Lakberendező, vagy rendezvényszervező akartam lenni, hiszen a suliban is én rendeztem a különféle rendezvényeket, és nagyon szerettem, ráadásul mindenki meg volt elégedve velem. Csak akkor, ahogy anyut láttam, csalódottan, hogy nm lesz senki, aki orvos lesz a családban, akinek tovább adhatná a magánrendelőjét, akkor próbáltam felvidítani. Így nyolc évet nem dobhatok ki az ablakon, még akkor sem, ha nem mindig érzem magaménak ezt a szakmát. Nem tehetem meg a vége előtt, hogy feladom. Szóval meg tudom csinálni.
Délig nem is volt semmi probléma, mikor is végre eljutottam ebédelni, kivártam a hosszú sort, ami mindig lenni szokott ilyenkor, és mire sorra jutottam, az éhségem is elszállt egy kicsit, így csak salátát kértem, nagy adag tejszínes kávéval, amit lassan fogyasztottam el. Igazából szerettem kihasználni az ebédidőmet, főleg ezen a napon, hiszen minél később végzek, annál később kell visszamennem. Beth is erre járt, de ő titokban cigizni is kiosont. Nem is értem, hogy ha valaki orvos lesz, miért dohányzik? Nem egy orvost láttam cigizni, miközben arról papolnak a betegeiknek, hogy szokjanak le. Érdekes dolog, soha nem fogom megérteni. Végül megrázva a fejem veszem elő a telefonomat, hogy anyut tárcsázzam. Minden ebédszünetben igyekszem felhívni, amióta egyszer összeesett a konyhában, nagyon aggódom érte, pedig nem idős. Túlhajszolta magát. Hajlamos rá, és én vagyok az ő figyelmeztetője, ahogy ő az enyém. Képes lennék én is megtenni, amit ő, és így legalább figyelünk a másikra. Még alig merültünk bele a társalgásba, mikor valaki az asztalomhoz rohanva állt meg toporogva. A gyakornok, akit mellém osztottak be. asszisztál, hozza a kávém, ami jó pont, mert olykor nincs időm elrohanni érte, ja igen, és elviseli, ha rajta töltöm ki a haragom. Szegény, meg sem érdemelné, hogy így bánjak vele, de nekem is elég rossz sorom volt gyakornokként.
- Vissza kell menned, keresnek, most hoztak be egy csomó embert, vagy én nem tudom... - szegény hadarva beszélt, miközben a háta mögé mutogatott. Még nem érti, mi folyik itt, de majd, ha elér oda, ahova én, vagy a felettem lévők, akkor tudni fogja. Olyan nincs, hogy nyugis nap, és ez nem az első eset, hogy azt reméltem, megúszom a hajtást, de végül valami mindig történt. Így a kezébe nyomtam a tálcám, bontottam a vonalat anyuval, és elindultam az említett osztály felé. Tényleg elég nagy fennforgás volt, de mégsem olyan nagy, mint amilyen baljós fejet vágott szegény lány. Talán nem is neki való ez az egész, majd megszokja. Biztosan így lesz. Majd rendesebb leszek vele, azt hiszem. Remélem. Az egyik orvos elkap, és magához vesz, én pedig követem őt.
- Őt magára bízom - mutat egy fiú felé, aki egy hordágyon fekszik, én pedig bólintok. Végignézek a fiún, majd meglátom a kezét, amire valami rongy van tekerve. Lassan kibontom, ahogy szóval tartom, és ellátom a sérülését, és majdnem kész vagyok, amikor kivágódik ismét az ajtó, a doki a nevemen szólít, én pedig odarohanok. Két sérültet hoznak be. Újabb autóbaleset, és miközben a mentős sorolja a sérüléseket, a doktornak segítek a nőnél, akinek sokkal súlyosabb sérülései vannak. Amíg az orvos a hasát vizsgálja, addig én is segítek neki, és közben a nő szíve leáll. Először én próbálom újraéleszteni, majd az orvos arrébb lök, én pedig engedem neki, miközben sokként ér a felismerés, hogy én még nem láttam beteget meghalni az orrom előtt. Én voltam, aki elkezdte a szívmasszázst, és próbáltam, mindent megtettem, de a nő sérülései túl súlyosak voltak. Közben fel sem eszmélek, még egy mentős hoz be valami beteget, hangja távoli zajként ér, ahogy a nevem újbóli említése is.
- Miss Gordon! Menjen, szedje össze magát! Nem hallja? Igyekezzen, van fél órája, ha nem jön, haza is mehet! - az orvos feszült arcát figyelem, majd a magas mentős srácot, emlékszem rá, többször láttam már, ő is rezidens még, csak sokkal fölöttem.
- Én tudok segíteni - szedem össze az erőmet, és lépek oda az orvoshoz.
- Nem! Maga most nem tud! Szedje össze magát! - szól rám megint, én pedig most először érzem magam leforrázva. Soha nem küldtek el még, és tudom, hogy össze tudom szedni magam, nem értem miért küldött el, én mégis megfordulok, és elindulok. Közben egy vállnak ütközöm.
- Nem hiszem el... - morgok az orrom alatt, ahogy elhaladok a srác mellett, hogy ott menjek ki, ahol a mentősök a betegeket be szokták hozni, majd elsétálok pár lépést, és a hajamba túrva támasztom a hátamat a falnak. Azt hiszem, ez nem az én napom.

Thomas & Evelyne

I need a little break

Csak nekem lehet ilyen mázlim. Az osztályon lévő olyan orvos talált meg magának, aki a stresszhelyzetben egy pöcs. Valljuk be, nem ilyennek képzeltem az új életemet ebben a kórházban. Nem tudom, hogyan kerülhetném ki a mai napot, de már nem akarok visszamenni. Borzalmas volt látnom, ahogy az a nő az életét vesztette a szemeim előtt. Láttam, ahogy elszáll belőle az élet, és erre nem készítettek fel. Láttam már hullát, tudom, hogy néz ki, sőt haldokló, rákos betegeket láttam lemondani az életről, de ehhez hasonlóval nem volt még dolgom. Hogy lehet ezt elfelejteni? Valahogy eddig mindig sikerült kikerülnöm, és talán azért is teszem, mert épp elég volt, ahogy a volt férjem üveges, halott tekintettel kísértett hónapokig éjjelente.
Nem tudom, de talán valahogy ki tudom kerülni, hogy visszamenjek. Sőt, nem véletlenül jöttem ki, hanem azért, hogy felhívjam az egyetlen olyan embert, aki érdemben is segíteni tud. Talán ő lelket tud belém önteni, vagy felpofozni képletesen, hogy erős vagyok, hogy át kell esnem ezen is, mert a műtőben is meghalhatnak a kezem alatt, és ha minden halált a szívemre veszek, abba bele fogok rokkanni. Mert orvos vagyok, vagy legalábbis egy napon leszek, ha sikeresen végigviszem még ezt a pár évet. De ugye az nem fog menni a kórház falának döntött háttal a földön ülve.
A kezemben forgatom a készüléket, valahogy nem megy a telefonálás. Vajon a doki, aki kiküldött, hogy csinálja? Neki hogy megy minden áldott nap a tudattal, hogy bármikor meghalhat valaki? Anyunak hogy megy? Nem tudom még ennyi év után sem, mire vállalkoztam. Talán könnyelmű voltam, mikor ezt a szakmát választottam. Mély levegőt veszek, és teljesen kizárom a külvilágot. A felém közeledő lépéseket sem hallom, nem is foglalkozom vele, sokan járnak erre, csak akkor tudatosul bennem, hogy engem keresnek, mikor a szemem sarkából érzékelem, hogy mellém áll. Most van időm végigmérni őt, az arcát, a halvány mosolyát. Talán egy kicsit tovább fürkészem a vonásait, mint ami a normális keretekbe belefér, de nem zavar. A kezeimmel még mindig idegesen babrálom a telefonomat, majd végül elvonom a tekintetem a férfi arcáról az említett tárgy felé. Kérdésére felkapom a fejem, majd egy keserű mosollyal nyugtázom érdes hangját, hogy végül ismét a földet pásztázzam tekintetemmel.
- Nem - megrázom a fejem. Egyetlen szót képes voltam kinyögni, mellyel elutasítottam a cigarettát, és megválaszoltam a kérdését is. Nem is értem, hogy képes dohányozni, ha közben életeket ment? - Az a seggfej kipécézett magának. Soha nem úszom meg, mindig ő van, mikor ide osztanak be... Ez nem az én műfajom, nem szeretem - azt se tudom, kicsoda, de mégis beszélni kezdek. Lehet, hogy nem is érdekli. De ha eddig nem lett volna számára egyértelmű, most már tudhatja, hogy nem ez az első napom. - Ráadásul az a nő is meghalt... Azt hiszi, majd egyből tudom kezelni - értetlenül rázom meg a fejem, mikor leesik, hogy talán nem is érdekli az, amit mondok neki. Hiszen nem is ismer. Én pedig örülök ennek ellenére, hogy kimondhattam, mert felrobbannék. Akkor sem értem a doki viselkedését, ahogy azt sem, miért nem fogtam be csak egyszerűen a számat, és küldtem el ezt a pasit, ahogy az összes többi hímegyeddel teszem, aki csak úgy odajön hozzám. Hiába, a sürgősségi teszi ezt velem, ebben biztos vagyok.
- Amúgy Evelyne vagyok - fordulok felé ismét, majd felnézek rá, miközben kezet nyújtok neki. Talán még hunyorgok is egy kicsit, ahogy ismét az arcát fürkészem. - Nem kellene egészségügyisként dohányoznod, az olyan irreális... - nem bírtam magamban hagyni. Lehet, hogy a szavaim csípősek, de soha nem szerettem a dohányzó emberekst. Apa is azért halt meg, mert nem tudta letenni, borzalmasabbnak tartom, mint a drogot, mert ez ráadásul még legális is. - Bocs, semmi közöm hozzá - nézek fel rá bocsánatkérőn, mert végül is nincs jogom beleszólni az életébe. Lehet, hogy kérdeznem kellett volna, de nem akarok. Akkof az azt jelentené, hogy ismerkedni akarok, de ahogy elnézem őt, tipikus nőcsábásznak néz ki. Akárcsak Steve egykor. Ő is levett a lábamról, és bekerültem egy ördögi körbe, nem akarok megint bekerülni egy olyanba, így megtartom minden ellenkező neművel a megfelelő távolságot, aki nem a fiam, és a bátyám.

Thomas & Evelyne

I need a little break

Nem értem magamat, de tényleg. Egyszerűen beteget jelenthettem volna a mai napra, és akkor nem kell megint Dr. Jefferson ostobaságait elviselnem, meg a véres, vagy büdös embereket, akik olykor tényleg ki tudnak készíteni. Komolyan mindig rám bízza a piszkos melót, olyanokat is, amit nem is nekem kellene elvégeznem, elvégre arra való a gyakornokom, aki szerencsétlen mindig a sarkamban lohol, de nem, az a bolond mindig kijelenti, hogy nekem kell megcsinálnom, mert a gyakornok nem is ért hozzá. Túl magasan hordja az orrát a fickó, azért mert már ki tudja, hány éve praktizál. Komolyan, alig egy hónapja vagyok itt, de megértem már pár dolgot emellett a bolond mellett. Szerintem magányos, vagy nem tudom. Lehet, hogy a kórház az élete, és az, hogy szekálja a rezidenseket, akiken lát egy apró bizonytalanságot. Nem, pontosan ezért nem való nekem a sürgősségi, mert nem tudok mit kezdeni az itteni káosszal. Pedig erős nő vagyok, sok mindenen keresztül mentem, voltam már a hullaházban is, és én vagyok az egyik legrátermettebb, hiszen soha, egy percre sem voltam rosszul a vér látványától, vagy a gennyes kelésektől, amiket olykor tisztogatnom kellett néhány beteg lábán, vagy kezén. Szóval, ha több teret adna, talán meg tudnék birkózni az itteni dolgokkal is, de mikor egy kéztörést is alig akar átadni nekem, akkor igencsak nehéz dolgom van, de tényleg. Ezért sem értem ezt a kórházat. Olyan más, mint Amerikában, ahol valahogy sokkal könnyebb dolgom volt, habár ott olyan kórházban voltam, ahol sokkal több rezidens volt, mint orvos.
- Ahhaaa, szóval most azt akarod nekem mondani, hogy nyalizzak, hogy ne csak gennyes keléseket tisztítgassak, és kórképeket állítsak fel? - nevetem el magam végül. Nem tudom, hogy csinálta, de ahogy rám vigyorog, meg amit mondott, muszáj volt, kikívánkozott belőlem, hiszen elképzeltem, ahogy a doki egy csokis croissant-nal enyeleg. Neem, nem tudom elképzelni, hogy csak azért álljak megint fél órát sorban, hogy pár darab csokis croissanttal benyaljam magam a dokinál. Sosem volt rá szükségem, azt gondoltam itt is elég lesz a tudásom, de ezek szerint nem. - Megnyugtató, hogy nem csak velem szívózik - jegyzem meg a fülem mögé tűrve egy tincset, ahogy alább hagy a nevetés is, sikerül rendesen kezet ráznom az ismeretlennel. Tom. Már ezt is tudom. Beth valamit magyarázott valami Tomról a múlt héten, hogy mennyire idegesítő, meg hogy messziről kerüljem, mert nőcsábász, de mennyi az esélye annak, hogy pont ő legyen az a fickó? Áh, biztos nem így van, meg, ha mégis, nálam sok esélye nincs szegénynek. Nem szoktam pasizni, és ha flörtölnek is velem, élből elutasítom, vagy szándékosan nem veszem észre, mert miért tenném? Jól meg vagyok én pasik nélkül, a kisfiammal kettesben.
- Örülök Tom... - figyelem a tekintetét, ahogy engem kémlel, és észreveszem azt is, hogy rossz kezét nyújtja, de nem kerítek neki nagy jelentőséget, pusztán ugyanazt teszem, amit ő. Az arcát fürkészem egy lágy mosollyal, miközben mintha olvasni akarnék belőle, hogy mit akar, mert megtanultam, ha egy pasi ennyire fürkészi az arcomat, az akar valamit.
- Nem, az nem irreális. Az olyan, mint mikor a cipésznek tönkremegy a cipője... Megsérültél? - kérdezem egy hosszabb hallgatás után, tagadhatatlan, hogy jól néz ki ez a pasas, és jól áll neki a mosoly, nagyon is. De most komolyan, vak nem vagyok, szimplán nem ismerkedem, mert nem akarok, de azt el kell ismernem, hogy nagyon is jól néz ki, a szeme, az arca, egyben van az egész megjelenése, és van egy kisugárzása, amivel minden bizonnyal előszeretettel él vissza. „Állj le, Eve!” Magamra kell szólnom, mielőtt elkalandoznának a gondolataim, és inkább elengedem a kezét, amit még mindig fogtam, fogalmam sincs, hogy miért. Mély levegőt véve dugom zsebre a kezemet, és felé fordulva mérem végig, hogy lássam, ő sérült-e meg valahol.

Thomas & Evelyne

I need a little break

Nem igazán értem mi van velem, de tetszik ez a srác. Mégis úgy gondolom, hogy nem lesz esély sem arra, hogy valaha is közelebbi viszonyba kerüljek vele, főleg, ha tényleg ő az a Thomas, akivel nem érdemes összeszűrni a levet. Bizalmatlan vagyok minden hímegyed felé, és ez alól ő sem kivétel, hiába sármos a mosolya, és hiába van olyan kisugárzása, amitől képes lennék elpirulni, többé már nem engedek közel senkit. Ameddig megtartjuk ezt a tisztes távolságot, addig nekem teljesen jó, addig, nem fogom lekoptatni, mert azért mégis szükség van pár tuti tippre Dr. Seggfejnél, esetleg másnál is, de többre nincs szükségem. Pedig anyu is hányszor nyaggat, mikor sorra mondom le a megbeszélt randikat, mindenféle okra hivatkozva. Mindig azt mondja, nem minden férfi olyan, mint Steve, de ezt ő nem értheti, ő nem élte át. És bár Steve halott, elérte, hogy egy életre elegem legyen a férfiakból, és ne akarjak tőlük semmit. Ha ez lassan két évet éve nem változott, ez után sem fog, és hiába az a rengeteg vita anyuval, nem fogom másképp látni. Ő az ellentétem. Apu halála óta több párkapcsolaton van túl,és mégis újra és újra elmegy randizni, de számomra ez olyan luxus, amire nincs szükségem.
A tanulmányaim a fontosak, a munka, amiben helyt kell állnom, a rengeteg félbeszakadt barátság, amikből talán van helyrehozható, és elsősorban a fiam jövője a legfontosabb. Nincs másnak hely az életemből, és ha ez a Tom tényleg flörtölni próbál velem, majd idővel megunja, és abbamarad. Mindegyikük megunta egy idő után, nekem pedig csak játszanom kell a jégkirálynőt, vagyis kellene, ha nem csalna mosolyt az arcomra, vagyis nevetést is kicsalt. Igen, vannak ilyen férfiak is, de majd elkerülöm. Pusztán a véletlen hozta így a műszakjainkat, többet tuti nem fordul majd elő, ebben biztos vagyok.
- Hm, igazán csábító, és ez a csokis croissant ajándékozásával érhető el? - pillantok fel rá komolyságot erőltetve magamra, majd végül elmosolyodom. Tényleg nem vagyok normális, belemegyek ebbe az egész hülye flörtölős, vagy nem tudom milyen játékba? Elment az eszem, nem tehetem ezt. Mély levegőt veszek, és elvonom róla a figyelmemet. Egy pillanatra eszembe jut, hogy talán vissza kellene mennem az általam csak pokolnak hívott sürgősségire, hogy még elviseljem azt a maradék másfél órámat, de nem hiszem, hogy Dr. Jefferson annyira hiányolna. Nem kellene pont most ellógnom, ennek még akár következményei is lehetnek, de elviselem. Sosem voltam ijedős, kibírok egy fejmosást a dokitól.
- Talán kipróbálom, úgy is egy hatalmas fejmosásnak leszek kis gazdája, hogy ellógtam legalább egy fél órát most - húzom el a számat. Vissza kellene mennem. Jó pontot is szerezhetnék az öregnél, talán megpróbálkozom vele, de vajon tényleg beválik? - De ha kamuzol, és beégek, nagyon megbánod - emelem fel a mutatóujjamat és megbököm a mellkasát. Ezt veheti komolyan. Nem szeretek bolondot csinálni magamból, és remélem nem ez lesz az első eset. Igazából feldobta a napom. Eddig ezt talán itt a kórházban csak Beth volt képes a bolondos pletykáival, hogy ki, kivel, mikor és hol kavart éppen, de ma még se híre, se hamva a lányzónak. Talán nem ért rá. Sebaj, majd bepótoljuk.
- Rendben. Megfoltozom a cipődet, Dr. Seggfej úgy is rám bízna téged, túl egyszerű feladat vagy... - jegyzem meg, beleegyezve, hogy ellátom őt. Közben pedig elmeséli, mi történt vele korábban, én pedig lepillantok a kezére, majd vékony ujjaimmal egy pillanatra megérintem, majd visszadugom a zsebembe a kezemet, és felnézek rá.
- Kedves asszony lehetett - jegyzem meg, és becsülöm az ő munkájukat is. Tulajdonképpen biztos van elég problémája, én meg kiakadva beszélek egy dokiról, aki szívat, mert új vagyok. Talán egy próba ez a részéről, talán ki tudom állni a próbát, menni fog úgy érzem. Hiszen orvos akarok lenni, kénytelen leszek kibírni.
- Miss Gordon, megtenné, hogy visszafárad? - hallok meg egy hangot Tom háta mögött, melyre a férfira nézek, aki feszült tekintettel néz rám. Én pedig állom a pillantását. - És ha már megteszi, akkor lássa el a mentős kezét, mielőtt vérmérgezést kapna. Utána enyeleghet vele a szabadidejében, amennyit akar! - veti oda félvállról, de nem megy el, így kénytelen vagyok visszamenni, és el is indulok, remélve, hogy Tom jön utánam, ha már őt is belevonta ebbe az egészbe. Minden bizonnyal ő előbb tudott a sérüléséről, mint én.
- Azt hiszem, tényleg szükség lesz arra a csokis croissntra - jegyzem meg halkan, elhaladva Tom mellett, miközben karót nyelt tartással sétálok az orvos után, mintha a saját kivégzésemre mennék.

Thomas & Evelyne

I need a little break

Hazudnék, ha azt mondanám, nem jön be nekem ez a pasas. A mosolya, a kiállása, sőt még a magassága is képes beférkőzni az elmémbe, habár nálam szerintem csak a kerti törpék nem magasabbak. Tetszik, ahogy flörtöl, és elkövettem azt a bődületes baklövést, hogy viszonoztam eme tettét. Holott nagyon jól tudom, hogy nm kellene, de néha egy kis szórakozás nekem is belefér. Tudom, hogy úgysem lesz köztünk semmi, és amúgy is, elég nagy nőcsábásznak néz ki ahhoz, hogy majd évezredekig várjon arra, hogy esetlegesen én azt mondjam, elmegyek vele. Nem vagyok híve az egyéjszakás kalandoknak, sem pedig a kapcsolatoknak többé. A pszichiáterem szerint bolond dolog így gondolni, és pontosan ezért van szükségem még a kanapén fekve elbeszélgetnem egy szakemberrel, mert nem tudtam túltenni csak úgy magam a dolgokon. Nem akarok férfit magam mellé, nem akarok randizni, és sorra mondom le a megbeszélt találkozókat, mert én erre nem vagyok kész. Az utóbbi három hónapban már nem is erőltettem. Ha valaki el akart hívni, azt mondtam, nem érek rá, mindig a munkámat hoztam fel kifogásnak, mivel addig el sem jutottunk, hogy megtudja, van egy fiam. Mindig csak akkor nyögtem be a beszélgetés közepén, mikor nem akarta felfogni az illető, hogy nem akarok semmit. Akkor mindig sikeresen leráztam őket, mert valamiért a gyerekes nőktől menekülnek a férfiak. Talán félnek a felelősségtől, vagy nem akarnak osztozni, nem tudom. Bár itt még nem tartunk, és remélhetőleg nem is fogunk, túl előre szaladok.
- Igen, megbánod. Lehet, hogy kicsi vagyok, de erős... Szóval félhetsz - megyek bele minden vészhang ellenére az ostoba kis játékba, amit elkezdett, én pedig folytattam. Mert valamiért ezt váltja ki belőlem. Nem tudok mit tenni, nőből vagyok, szeretem, ha flörtölnek velem, ha felkeltem valakinek az érdeklődését, mégsem vagyok hajlandó senkit tovább engedni a bizonyos három lépésnél. De nem baj, ennyi belefér, ebbe a napba, főleg, hogy már Dr. Jefferson sikeresen elcseszte a mai hangulatomat. Nem baj, holnap új nap lesz, új lehetőségek, talán máshol leszek. Talán a csokis croissant beválhat. Nem vagyok olyan fajta, aki nyalizással próbál előrébb jutni, de valljuk be, túl kell élnem a sürgősségit, és ha ez az egyetlen megoldás, hát megteszem. Ezért is maradok csendben, mikor csak úgy kijön, és leteremt. Bele is pirulnék, de mégsem történik meg, csak beleegyezően bólogatok, miközben elhaladok Mr. Jóképű mellett. Igen, tudok én is csendben maradni, tudom, hogy mikor kell nagyon is befogni a számat. Mert jobb nem kihozni a sodrából a fickót. Így inkább az egyik vizsgálóba megyek Tommal, aki önállósítva magát leveti a kabátját, és felpakolja a kezét, amin átázott a kötés.
- Fogd vissza magad, vetkőzős fiú, én nem az a lány vagyok - jegyzem meg egy gúnyos mosollyal, ahogy a fizetségről beszél. Lehet, hogy más nőnél bejön, de nálam nem. Nem igazán fantáziálok, mi van a póló alatt, hogy hány kockája van, csak a szekrényhez lépek, és előveszem a megfelelő eszközöket, majd megmosva a kezem egy kesztyűt is felveszek. Lassan bontom ki a kezét, miközben egy pillanatra megállok, majd felnézek rá.
- Hogy is kell? Hm.. Nem vagyok biztos benne, hogy nem kapsz vérmérgezést, így extra adag tetanuszt kapsz - mosolyodom el a szövegem végére, és bár nem ismer, az egyik legjobb vagyok az évfolyamomban. Mi sem bizonyítja jobban, ahogy lekezelem a sebet, majd előveszem a tűt és az érzéstelenítőt. - Mivel ma jó napom van, kapsz érzéstelenítést a varrásnál, sajnos össze kell öltenem - jegyzem meg komolyan, majd elhallgatok, míg végzem a dolgom. Szeretek koncentrálni, fókuszálni arra, amit éppen végzek, így nem nagyon gondolok arra, hogy beszélgetnem kellene vele. Csak teszem a dolgom, és csak akkor állok meg egy pillanatra, mikor kérdez. Felnézek rá, abbahagyom, amit eddig csináltam, és egy pár másodpercig az arcát fürkészem. Eddig ezt senki nem kérdezte tőlem, akárhány pasival volt dolgom, mindenki az életemről kérdezett, meg minden felesleges dologról, és Tom ezzel nagyon meglepett. Arcomra ki is ül, míg végül visszafordulok a sérüléséhez, és elkezdem bekötözni azt.
- Érdekel a szülészet, talán szívesen lennék szülész, életet adni egy gyermeknek a legcsodálatosabb érzés a világon, és segíteni benne... - talán elárultam magam, ahogy lágy mosoly ül ki arcomra, miközben a sebét kötözöm, talán túlságosan is tapasztaltnak hatok, ahogy beszélek. Eszembe jut a kisfiam, mikor több órás vajúdás után végre a mellkasomra tették, az valami fantasztikus érzés volt. Soha nem éreztem olyan boldognak magam, mint abban a pillanatban. Aztán a mosoly eltűnik az arcomról, és a kötés is elkészül, de még nem végeztem. Felállok, eltéve a felesleges dolgokat, majd kidobom a kesztyűt.
- Választhatsz, vagy felfekszel, és úgy kapod a tetanuszt a hátsódba, vagy állva maradsz. Ha szégyenlős vagy, szólhatok egy férfi ápolónak is, aki beadja a tetanuszt - fordulok felé egy magabiztos mosollyal a kezemet törölgetve. Hát igen, a tisztaság megszállottja vagyok, ha egy nap nem mosok ezerszer kezet, akkor egyszer sem. De ez csak nem lehet baj, hiszen orvos leszek egyszer.

Thomas & Evelyne

I need a little break

- Olyan, akit még véletlenül sem akarsz megismerni - jegyzem meg magabiztosan, hogy feleljek is a kérdésére. Thomas tipikusan az a fajta pasas, akitől anyu óvva int, és ha megtudná, hogy engedtem a flörtölésnek, és még bele is mentem, jajveszékelve hívná fel a figyelmem Steve-re, aki pontosan ugyanilyen rosszfiús külsővel volt megáldva, és olyan szöveggel, melytől nem kellett sok, és elaléltam. Igen, amikor vele voltam, folyamatosan öt centivel a föld felett lebegtem, a bókjai, a sajátos sármja magával ragadott. Én voltam tizennyolc, ő pedig akkor harmincegy. Miatta félek új kapcsolatokat létesíteni férfiakkal, és miatta vagyok ilyen elcseszett. Hiába jóképű Tom, ha egyszer túlságosan is nagy bennem a félelem, hogy én csak egy újabb strigula lennék a képzeletbeli listáján. És mivel nem akarok pofára esni, ezért már csírájában el akarom fojtani az érzést, ami az újdonság varázsa lehetne, de nem engedek neki. Mégis élvezem a társaságát, sőt, ilyen közelről az orromba férkőzött a parfümjének illata, ami cseppet sem könnyíti meg a dolgom. Szeretem, ha egy férfinak jó illata van, és ez az egyik gyengém, amire Steve is hamar ráérzett. Ki kell, kerüljek a bűvköréből, mert különben nem lesz jó vége ennek a társalgásnak, már érzem előre. Mégis nehéz. Amikor valaki lassan két éve nem volt férfival, sem randizni, sem másképp, akkor mikor valaki igazán érdeklődik irányába, hajlamos beleélni magát, és én sajnos ilyen vagyok. Képes vagyok túl nagy jelentőséget adni ennek a jelentéktelen dolognak, hiszen még a vak is látja, hogy ő is egy olyan pasi, aki előszeretettel hajtja a női nemet.
- Nem vagyok ellenséges, kikérem magamnak, csak nem venném a lelkemre, ha az én figyelmetlenségem miatt hoznának be éjjel, a vetkőzésről pedig csak annyit, hogy ezzel csak magadat minősíted. Minden bizonnyal más lányok már rég elolvadnának, hogy levedd a felsőd, de engem nem érdekel - rázom meg a fejem, hogy nyomatékosítsam a szavaimat, holott egy énem, egy kis hang mélyen legbelül szívesen megnézné a hasát, vagy a mellkasát, de csak próbálom elnyomni ezt a kis idegesítő hangot, és állni a tekintetét. Ameddig lehetséges, miközben csinálom a dolgomat a tőlem telhető legjobban. Nem vagyok egy profi, de elég sűrűn kellett sajnos öltenem, és nem másokon, magamon tanultam meg, hogyan, olykor érzéstelenítő nélkül, végig zokogva ameddig kész nem lettem. Olykor Steve-vel elszaladt a ló, olykor megvágott késsel, de direkt mindig olyan helyen, ahol a ruha takarja, és elértem. Soha nem engedett el kórházba, azt mondta, orvos leszek, varrjam össze magamnak, utána pedig készítsek vacsorát. Felrémlik az eset, és az öltéseket elnézve a kék damilt felrémlik az a fájdalom, amit a tű okoz, mikor átszúrom a saját bőrömet. A felhúzott köpeny úját lehajtom, mert számos sebhely ékteleníti karjaimat, amit remélem Tom nem vett észre.
- Nem is figyeltél... Akkor minek kérdezel? - csóválom meg a fejem, miközben rosszallóan elhúzom a számat. Tudhattam volna, hogy talán neki ez a technikája, és így próbál meg elcsábítani. Na, nem baj, hamarosan úgy is kisétál az ajtón, és minden bizonnyal visszamegy a műszakjára, én pedig haza a fiamhoz, és anyuhoz. - Kötve hinném, hogy hiányozni fogok - engedek meg magamnak egy mosolyt, szándékosan nem válaszolva a kérdésére, hogy hány öltést tettem be. Ha nagyon akarja tudni, majd megnézegeti otthon, és megszámolja. Kicsit talán megváltozott a tartásom, miközben beszél hozzám, és összerezzenek, amikor hozzám ér. Jól esett, tényleg, és tekintetem talán túlságosan is elárul, de nem ragadhatok meg a pillanatban. Tom csak egy nőcsábász, én pedig nem akarok beleesni a csapdájába. Vagy már rég megtörtént? Szavaira csak megcsóválom a fejem...
- Olyan lány mint én? Miért milyen vagyok? - kérdezem, miközben fertőtlenítem a területet, ahová az oltást fogja kapni, nem pirulok el, láttam már ilyet, sőt rosszabbat is, főleg, amikor gyakornokként segítenem kellett a betegeknek az ágytálat használni, mert olyan rezidenst fogtam ki, aki minél távolabb akart magától tudni. A tűvel a kezemben fordulok vissza felé, és nem kímélve adom be neki az oltást rosszallón csóválva a fejemet. - Állítom, több lány kérte tőled ezt, mint ahány ujjam van - jegyzem meg halkan, majd mikor végeztem, elfordulok tőle. Mély levegőt veszek, miközben magam beszélem le arról, hogy továbbra is engedjek ennek a játéknak, amibe belementem.
- Végeztünk... Mehetsz is - pillantok végül fel rá, ha felállt, és állom a tekintetét, határozottan, ahogy eddig is tettem.

Thomas & Evelyne

I need a little break

Hirtelen, egyik pillanatról a másikra változok meg, mikor ráeszmélek, mekkora ostobaságot is követtem el azzal, hogy belementem a flörtölésébe, engedtem, hogy meglásson belőlem valamit, amit soha nem hagynék, és nem értem magam, hogy miért történt, ami történt, és nem tudok eltekinteni felette. Most megint olyat tettem, amit megbánhatok. Nem akarok többé úgy járni, ahogy Steve-vel is jártam, és mikor éppen valaki flörtöl nekem, akkor illő menekülni, és elfelejteni azt is, hogy megtettem. Menekülök, igen, és hiába akarok egy nap majd egy szerető férfit magam mellé, ez nem az a nap, és Tom egyértelműen nem az a fickó. Túl hamar hozok meg döntéseket, vonok le következtetéseket, de Tom túl elbűvölő, túl sármos, és túl könnyedén csavarja el a fejemet, ami nem jó jel, szóval jobban teszem, ha kerülöm, sőt, ha ezek után meglátnám, akkor minden bizonnyal másik irányba indulnék el, mert nem akarok a hatása alá kerülni. Túl erős a vonzása, vagy én voltam túl rég férfival bárhogyan. Hiszen, ha úgy vesszük, Steve csak a második volt, és a leghosszabb kapcsolatom. Elrabolta a nőiességem, elvette a tartásom, amit még lassan két év után sem voltam képes vissza szerezni, és ez nem egy olyan folyamat, ami hamar megy. Vagy csak az én hibám, nem tudom, csak azt, hogy nem lehetek önző. Most nem. És később sem. Gyerekem van, és az ő boldogsága a legfontosabb, és anyué, hogy végre orvos lehessek. Ameddig még van pár évem, szóval nem terelheti el a figyelmem semmi más. Kérdésére viszont ismét felkapom a fejem, és megint az arcát figyelem, mintha olvasni tudnék belőle, de nem tudok, mert a démonaim nem engedik.
- Semmilyen típusúra... Fontosabb most a szakma megszerzése, mint a férfiakkal való flörtölés - hazugság. Akár ki is írhatnám a homlokomra, hiszen hadarva kiejtett szavaim elárultak. Most igen, mert ezt a kérdést egyszer kaptam csak meg, és azt is Steve-től. Akkor bolond, kamasz fejjel azt mondtam, olyanok, mint ő. De most nem lehetek bolond. Tom pontosan az a fajta pasi, aki érdekel, aki könnyedén el tudná csavarni a fejem, ha hagynám, de nem engedhetem, mert ha engedem, akkor... Áhh, minden bizonnyal már rég elkönyvelt egy bolond csajnak, és többé felém sem néz majd, ami nem baj, nem kéne bánnom. Mély levegőt veszek, és összeszedem a gondolataimat. Rendezem a vonásaimat, és egy kósza tincset tűrök a fülem mögé. - Mással... Pasiból vagy, meg sem lepődöm - mosolyodom el végül, de a kérdése eltünteti a mosolyomat, mely az arcomra ült ki. Olyan könnyedén képes összezavarni, de most nem látszik, csak az, hogy a mosoly az arcomról elillan, semmi több. Szerencsére. Így is eléggé ostobán viselkedem, mint egy tini kislány, de mindegy. Foghatjuk a fáradságra.
- Nem ismerlek, így hiányozni se tudsz, nem igaz? - költői kérdés, mely nagy igazságot rejt magában. Mély levegőt veszek, majd állom a pillantását. Nem hazudtam, és nem voltam elutasító. Hiszen ha ismerném, se biztos, hogy hiányozna, de erre nem hiszem, hogy valaha sort keríthetünk. Sőt, nem gondolom, hogy ezek után majd ő keresni fogja a társaságom, és én sem az övét.
- Rejtegetni? Mindenkinek vannak titkai - vonom meg a vállam, ahogy lassan a végére érünk a találkozónak, és elfordulva tőle tisztítom meg a kezeimet immár sokadjára. Valamivel el kell terelnem a figyelmemet. Róla, magamról, és a bolond lelkesedésemről, hogy végre nem egy idiótával van dolgom, de hamar el kell felejtenem ezt az egészet, és amint elmegy, hazamegyek, és veszek egy forró fürdőt. Ellazulok, és kiverem őt a fejemből egy pohár bor mellett.
Aztán olyat tesz, amire nem számolok, ami váratlanul ér. Lépéseket hallok, majd megérzem őt, először a hátam mögött, majd az egész testem megfeszül, ahogy mellkasát érzem a hátamon. Csak most nem fordulhatok meg. „Mit csinálsz velem?” Egy pillanatra remegés fut végig rajtam, majd bizsergés száguld végig a gerincemen, és egy pillanatra nekidőlök, ahogy megérzem a leheletét a nyakamon, majd elszakad tőlem, én pedig ott állok, mint akit hideg vízzel öntöttek nyakon. Mély levegőt veszek többször is egymás után, ahogy a mosdónak támaszkodva próbálom összeszedni a maradék erőmet. Fel sem fogtam, hogy a számát a zsebembe csúsztatta, de percekig nem mozdulok a mosdótól, meg akarom várni, amíg elmegy. Nem akarok vele összefutni, és igazából senkivel, így gyorsan kérdezem meg Dr. Jeffersont, mire van még szüksége, de ő elzavar, miután betömött a szájába egy adag csokis croissant-t.