Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Hangos és jóleső kacagás tört elő belőlem amikor meghallottam Pierre mentegetőzését. Jó, tény és való, hogy néha tényleg többet eszem, mint amennyit kinézne az ember belőlem. De azt utána kőkemény munkával le is dolgozom. Arról nem is beszélve, hogy ameddig én megvagyok elégedve az alakommal akkor addig senkinek semmi köze hozzá, hogy mennyit eszem. Viszont Pierre reakciója alapján kénytelen vagyok azt gondolni, hogy sokan ezzel nem így vannak. Hát nekem olyan mindegy. Eddig még egy negatív „bókot” sem kaptam a súlyom miatt, szóval azt hiszem, egész jó vagyok, és továbbra is ehetek annyit, amennyit csak akarok.
- Tudod mit? Szerintem eddig rossz nőkkel volt dolgod. Endem egészen hidegen hagy, hogy ki mit mond a súlyomról ameddig én jól érzem magam a bőrömben. – válaszoltam mosolyogva.
Tényleg örülök, hogy Pierre itt van nekem. Jól el vagyunk., sikerült megtalálnunk a közös nevezőt. Ez pedig nem olyan rossz dolog, hiszen együtt kell töltenünk még jó pár hetet, hónapot és évet. Ezt pedig másképpen nem is lehetne elviselni.
- Kezd az a gyanúm lenni, hogy te vagy a városban a „Keresztapa”. – kuncogtam, miközben játékos fény csillogott a szemeimben.
Emlékszem arra amikor először láttam azt a filmet. Olyan 16 éves lehettem és már akkor tudtam, hogy nem fog a kedvenceim közé tartozni, és ezen a folyatások sem segítettek. Most mégis „Don” Corleone-hoz hasonlítom Pierre-t? Vicces egy fordulat, de sokszor pont úgy viselkedik. Szeret mindent Ő intézni és szereti, ha úgy történnek a dolgok ahogyan azt Ő elképzeli.
- Ilyet mindig jó hallani. – mosolyogtam kedvesen, hiszen én ugyan ezt gondolom róla.
Kifejezetten jó társaság, és amióta itt lakom rá kellett ébrednem, hogy nagyon is sok bennünk a közös. Éppen ezért akadnak dolgok, amikről bőven tudunk beszélgetni egymással és mégsem unatkozunk egymás társaságában. Ezért is repül annyira az idő, ha mi együtt vagyunk.
- Végre. Erre a pillanatra vártam egész nap. – vidult fel még jobban az arcom amikor is végre kiszállhattam abból a négykerekű szépségből.Alig, hogy kinyílt a garázsból a ház belsejébe vezető ajtó Bizsu egy kis ágyúgolyó erejével rohant nekem. Hiányoztam neki és ezt meg is tudom érteni. Ameddig otthon laktunk szinte minden időt együtt töltöttük és amikor én nem voltam otthon a sógornőm akkor is vele volt és így egyikőjük sem unatkozott. Itt viszont sajnos elég sokszor van egyedül és ez eléggé zavar, hiszen tudom, hogy jó lenne neki, ha lenne mellette valaki. Viszont nem hinném, hogy Pierre repesne a boldogságtól, ha felvetném neki, az ötletet, hogy kellene bizsu mellé még egy kutyus, csak, hogy ne unatkozzon szegénykém. De talán majd egyszer, meglepem őt egy négylábú szőrös kis ajándékkal, aztán csak reménykedhetek benne, hogy nem hajít ki az ajándékával együtt.
- Aha – feleltem, szörnyen frappánsan, miközben leguggoltam a kiskutyámhoz és egy kicsit megvakargattam a füle tövét.
- Mi? Ja jól van. Én is valami hasonlóra gondoltam. Úgyhogy akkor a kanapánál találkozunk, ha végeztünk. – mosolyogtam rá, miközben fölvettem Bizsut és elindultam a szobám irányába.
Annak idején amikor Pierre közölte, hogy teljesen üres a szoba amibe készülök beköltözni, eléggé meglepődtem. De amikor elmagyarázta, hogy azért olyan az egész mint egy tiszta vászon, hogy az ízlésemnek megfelelően be tudjam rendezni, nagyon megörültem. Végül is ez egy nagyon kedves és figyelmes gesztus volt tőle. Azóta pedig eltelt egy kis idő és minden olyan amilyenre szerettem volna. Letisztult, csajos és visszafogott, pont olyan, mint én. Végtére is egy „komoly” nő, aki emberek gyógyításával foglalkozik, nem lehet vadóc és felelőtlen. Arról nem is beszélve, hogy most kiélhettem a lakberendezői vágyaimat, ha már Lucas miatt nem tehettem meg ugyanezt Párizsban.
- Gyere, te kis bajkeverő. – simiztem meg Bizsu buksiját és nyomtam rá egy puszit, majd letettem és elindultam tusolni.
Alig, hogy kiléptem a párával teli zuhanyzóból, meg hallottam Pierre hangját a nappali, közeléből ahogy beszél. Először nem is esett le, hogy mit mond, de végül csak felfogtam. Ezek szerint tényleg sokat nyafogtam amiatt, hogy mennyire éhes vagyok. Ami még azóta sem változott, úgyhogy magamra kaptam egy fekete alapon fehér szegélyes shortot és egy fehér ujjatlan felsőt.
Mire magamra cibáltam mindent és a nedves hajamat is egy szoros copfba kötöttem, az illatok is megérkeztek a szobámba. Annyira finomak voltak, hogy nem bírtam tovább magammal és mezítláb siettem az illatok után.
- Remélem még nem kezdtél hozzá, nélkülem. – léptem oda mögé és az oldala mellett benyúlva elloptam egy kis darab salátát ami a „díszítés” részét képezte. Majd mint egy bolondos kislány, elszökkentem mellőle és már a konyha szekrény mellől vigyorogtam rá, jókedvűen.
Jó hatással van rám. Nagyon is jóval, hiszen már meg se tudnám mondani mikor szórakoztam ennyire jól. Sikerül elterelni a figyelmem bizonyos dolgokról és ezért igazán hálás vagyok neki. Még akkor is, ha ezt Ő nem tudja.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Hangos kacagásban törtem ki, ahogy lelki szemeim előtt megjelent Pierre és a testvérei amint éppen a szobafogságban töltik a nap 24 óráját hat héten keresztül. Szó mi szó elég mókás látvány lenne, de való igaz, hogy a világ szomorúbb hely lenne, ha Mr. Nagydumás nem osztaná az észt folyton.
- Valahogy nehezen tudlak elképzelni, ahogy éppen szobafogságban tengődsz. De jobban belegondolva, anyukádból kinézem. – mosolyogtam rá lágyan.
Semmi sértés nem volt abban amit mondtam, egyedül csak azt szerettem volna ezzel a tudtára adni, hogy szerény véleményem szerint az anyukája egy igazán karakán nő aki mindenre képes, ha egyszer azt a fejébe veszi.- Köszönöm. De a te eseted más. Neked lényegében a külsőd a munkaeszközöd, muszáj vagy karban tartani. – kuncogtam játékosan, csipkelődőleg.
Bár ha mindent egybevetünk akkor valamilyen szinten igazam van, hiszen, ha Pierre nem így nézne ki, ahogyan most kinéz, akkor elég sok üzlettől és némi plusz „juttatástól” elesett volna élete során. Szóval ha azt nézzük ezzel nem mondtam akkora butaságot, mint amilyennek elsőre tűnhetett is.
- Szörnyű vagy! Ugye tudsz róla? – nevettem rá, miután rányújtottam a nyelvem.
Soha életemben nem gondoltam volna, hogy valaha ennyire jól ki fogok jönni Pierre Larbauddal. Valahogy mindig is azt hittem, hogy mi vagyunk a világ legnagyobb ellentétei. Tűz és víz, föld és ég, fény és sötét. Aztán valahogy megtörtént. Egymásra hangolódtunk és azóta minden más. Nem kell rástresszelnem a dolgokra, és már Lucas-ra sem haragszom, amiért rálőcsölt Pierre, mint valami megunt játékszert.
Miután sikeresen rendbe szedtem magam és lemostam magamról a mai nap „porát” sokkal jobban éreztem magam. Viszont ameddig tusoltam befutott egy nem fogadott hívásom a vőlegényemtől, ami most nem tudott érdekelni. Fáradt voltam, éhes és egyébként is még durcás vagyok rá. Úgyhogy küldtem neki egy sms-t, hogy „Fáradt vagyok, majd holnap beszélünk” és azzal a lendülettel ki is kapcsoltam a telefonom.
Nincs szükségem arra, hogy hívjon és magyarázkodjak neki. Így legalább azt hiszi majd, hogy alszom, és békén fog hagyni.
- Hát ez nem volt túl meggyőző. – mosolyogtam rá, miközben visszasétáltam hozzá és a mennyei illatokat árasztó vacsorámhoz.
- Ohh, micsoda kiszolgálás. Teljesen el vagyok kényeztetve. – motyogtam mosolygósan, miközben elvettem tőle mindent, majd belekortyoltam a boromba is egyet.
- Hmm… Fogós kérdés… Bekuckózás a kanapén vagy naplementében vacsorázás a jachton. – tanakodtam elmélyülten, miközben elértünk a kanapéig.
A naplementében vacsorázni egy hangyányit romantikus lenne, de remélem nem érti félre Pierre. Szeretem, meg jól megértjük egymást, sok bennünk a közös is, de egyenlőre még a bátyja menyasszonya vagyok, és nem szeretném ha bármit beleképzelne a dolgokba.
- De ha elalszom a jachton, te fogsz becipelni az ágyamba. – közöltem Pierrel, miközben sietős léptekkel indultam meg a hajóhoz vezető úton.
Jó persze, tisztában vagyok vele, hogy alhatnék a jachton is, nem lenne semmi bajom, de jobban szeretek én olyan ágyban egyedül aludni ami szilárd talajon áll. Nem arról van szó, hogy tengeribeteg vagyok, vagy arról, hogy félnék, csupán szeretem ha van mellettem valaki, aki megtart és szorosan magához ölel.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

-Abban biztos vagyok, de ez akkor sem volt túl meggyőző. - mosolyogtam rá kedvesen.
Még ennyi idő elteltével sem tudtam rájönni, hogy annak idején Lucas miért mondta azokat a gonosz dolgokat amikor Pierre-ről kérdeztem. Ahogy nap mint nap jobban megismerem, szinte lehetetlennek tartom, hogy azokból a dolgokból bármi is igaz legyen. Persze a nőcsábász dolgot. Talán az az egyetlen olyan dolog amit elhiszek még most is. De azt hiszem ez valamilyen szinten megbocsátható bűn, hiszen pasiból van. Nem is akármilyenből, de ez már részlet kérdés.
- Még a végén teljesen el fogsz kényeztetni. - vigyorogtam rá játékosan.Szó mi szó, jól esik minden kedves kis gesztus tőle. Sőt úgy egyáltalán minden apró kedvesség, hiszen hosszú idő óta vele érzem igazán azt, hogy nem kell másnak lennem mint ami valójában vagyok. Amikor Ő ott van akkor az lehetek aki csak akarok, és nem kell egy karót nyelt, csajos orvospalántának lennem, akkor elég ha csak Maria vagyok. Egy olyan lány aki imádja a kocsikat, a száguldást, az állatokat és a szabadságot.
- Nem gondoltam volna amikor idejöttem, hogy ennyire jól kifogunk jönni. - motyogtam szinte csak magamnak, miközben megpróbálok feljutni a jacht-ra.
Pierre ugyan segített és ennek meg is lett az eredménye, hiszen amikor végre felértem a fedélzetre, nekiütköztem és úgy préselődött egymásnak a testünk, mint amikor egy mágnes magához vonzza a fémet.
Egy pillanatig csak az ajkait láttam és elakadt a levegőm, nem tudtam mit tegyek. Az agyam kezdet kikapcsolni és átadni az irányítást a hormonoknak. A pillanat tört részében egészen közel kerültem ahhoz, hogy megcsókoljam, és mindent sutba vágjak amit eddig felépítettem. De végül feleszméltem, hogy mi is történne, ha megcsókolnám, és rájöttem, hogy nem tehetem meg se vele, sem pedig a testvérével. Nem verhetek ezáltal még nagyobb éket kettőjük közé. Arról nem is beszélve, hogy szeretem Lucas-t, de Pierre-t is. Viszont Ő más. Őt nem szerethetem úgy, hiszen az nem lenne helyes. Úgyhogy levettem a tekintetem az arcáról, az ajkairól, kifújtam a tüdőmben rekedt levegőt és megpróbáltam menekülni.
- Köszi, azt hiszem most már megtudok állni a saját lábamon is. - motyogtam, miközben próbáltam minél messzebb sétálni Pierre-től.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

- Csak meg ne bánd. - vágtam vissza egyből arra a megjegyzésére, hogy feltett szándéka, hogy elkényeztessen.
Vicces, hogy pont Ő van rajta annyira, hogy elkényeztessen. Pedig az az igazság, hogy lényegében semmi közünk nincs egymáshoz. Na jó azt leszámítva, hogy Ő a jövendőbeli sógorom. De végig gondolva a dolgokat, talán mégis igaza lehet az én imádni való, kelekótya barátnőmnek.Emlékszem a pillanatra amikor megmutattam neki Pierre Facebook profilját. Egyenesen oda meg vissza volt tőle, aztán amikor ideköltöztem és meglátta hogyan viszonyul Pierre hozzám, közölte, hogy tuti odáig van értem. "Látszik a szemén, hogy totál beléd van esve. Még a vak is látja, csak te vagy ennyire szerencsétlen, hogy nem veszed észre." De akkor csak valami buta találgatásnak gondoltam. Az is megfordult a fejemben, hogy csak simán nem kedveli Lucas-t és szeretné ha szakítanék vele, mert a testvére megmozgat bennem valamit. Viszont Mostanában rengeteg az elszólás és próbálkozás. De az is lehet, hogy kezdek paranoiás lenni, és egyszerűen csak bebeszélem magamnak ezt az egészet.
- Nem azért mondtam... - hallgattam el zavartan.
Nem azért mondtam, hogy megbántsam, csak egyszerűen hangosan gondolkodtam. Ennyire egyszerű a képlet. Na meg persze ott van az a sok zagyvaság amit Lucas hordott össze nekem, mielőtt idejöttem. Talán nem is véletlenül. Lehet, hogy tisztában volt vele, hogy mi is folyik a háttérben. De akkor miért engedte meg, hogy egyedül költözzek ide? Sőt, tovább megyek, akkor miért erőltette ennyire? Na tessék, még mondja valaki, hogy a férfiak nem komplikáltak.
- Pierre! Ne csináld. - mondtam ki hangosan ami ott motoszkált a fejemben.
Nem szeretném ha nagyon elhatalmasodnának a dolgok, mert akkor nem tudunk majd kibontakozni, és valakinek fájni fog ez az egész. Valamelyiküket mindenképpen el fogom veszíteni, ha úgy alakul a helyzet, hogy választanom kell köztük. Ezt pedig nagyon nem szeretném. Szükségem van rájuk. Nélkülük már nem ugyan az az ember lennék.
- Ne rám fecséreld a bókjaidat... - motyogtam szinte hallhatatlanul, és ugyan nem mondtam ki, de folyamatosan ott motoszkált bennem, hogy már biztosan más lenne a helyzet, ha nem éppen a testvére menyasszonya vagyok.Akkor biztos nem, csak meginogtam volna az előbbi majdnem csókunknál, hanem csúfosan el is buktam volna, és már mohón csókolnánk egymás ajkait.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Sikeresen figyelmen kívül hagyom azt amit mond, hiszen ismerem már annyira, hogy elhiggyem amit mond. Pierre nem az aki csak úgy fejest ugrik valamibe, de ha mégis akkor azt sosem bánja meg. Én azért nem vagyok ennyire egyszerű. Rengeteget rágódom egy-egy dolgon, de ha belevágok valamibe akkor azt teljes szívvel és lélekkel teszem.
- Hagyjuk! Ne is beszéljünk róla többet! - helyeseltem amikor Pierre lezárta a témát az Őt ért hazugságokról.
Szerelem ide, szerelem oda. Néha még a leghűségesebb emberek is képesek elcsábulni, főleg akkor ha attól az illetőtől sokkal több gondoskodást, szeretetet és figyelmet kapott, mint a vőlegényétől az elmúlt fél évben.Minden szava amit arról mondott, hogy nem veszem észre, hogy Lucas mennyire elhanyagol, olyan volt számomra mint ha kést döftek volna a szívembe. Fájt, nagyon fájt mert igaz volt. Nem láttam, vagy legalább is nem akartam belátni. Annyira szerettem, hogy minden hibáját elfeledtem. Nem foglalkoztam vele, még úgy sem, hogy mindenki más felhívta rá a figyelmem.
- Mégis mit kellene észrevennem? Azt, hogy a vőlegényem elhanyagol? Azt, hogy talán már nem is szeret? Vagy azt, hogy talán már én sem szeretem? Mégis mit kellene észre vennem Pierre? - Vágtam vissza erőteljesebben mint kellett volna, miközben Pierre felé fordultam, teljesen kiakadva.
Nem kellett volna ennyire magamra venni ezt az egészet, de tudom, hogy igaza van. Rengeteg minden megváltozott amióta eljegyeztük egymást. De ami a legzavaróbb, hogy kettőnk közül én változtam a legtöbbet. Annak idején nem rohantam a pasik után, ha nem kellettem neki, akkor vége, volt másik jelentkező. Erre most mit csinálok? Futok azután a busz után ami már alig akar megállni nekem. Sokszor alig ismerek magamra Lucas közelében. Kell ez nekem? Komolyan szükségem van nekem erre az egész hercehurca?

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Ki tudná azt eldönteni, hogy ki mit érdemel? Kinek van hozzá joga? Minden esetre abban biztos vagyok, hogy ha régi énem látná azt amit a mostani énem tesz, igen csak fenéken billentené. Nem lenne szabad hagynom, hogy valaki így bánjon velem. Elhalmoz mindenféle ajándékokkal, csillogó eljegyzési gyűrűvel, meg mindenféle hamis, hazug érzelmekkel. Ennyire vak lennék? Ennyire megvezethető? Egy hiszékeny, naiv és bolond kislány aki még hisz a csodákban? Hát nagyon úgy tűnik, ha minden előttem álló jelet képes voltam figyelmen kívül hagyni.
- Hidd el, hogy én sem erre vágytam. Nem az volt minden álmom, hogy egy óceán válasszon el a vőlegényemtől és, hogy itt kelljen rádöbbennem, mégis mekkora hibát követtem el amikor nem adtam vissza neki a gyűrűmet. Mert nem érdemli meg, hogy várjak rá, hogy szeressem. - reagáltam sokkal hevesebben és érzelmesebben, mint kellett volna, mint szükséges lett volna.Annyira sebezhetőnek és meztelennek érzem magam, most, hogy minden titkomat kimondtam hangosan. Tudom, hibáztam, de nem tehetem semmisé a dolgokat. Szerelmes és naiv voltam nem tehetek róla. De most, hogy látom a különbségeket férfi és férfi között, tudom, hogy hibáztam. Pierre csupán csak a létezésével felkavarja a világomat. A közelsége egészen megőrjít és minden egyes lélegzetvétele amivel szinte a bőrömet súrolja az őrületbe kerget. De mégis mit tehetnék? Mi az ami helyes és mi az ami végképp romba döntené a szabályokat és mindent felperzselne körülöttünk.
- Mint például? - néztem bele azokba az elképesztően igéző szemekbe amelyek szoros béklyóként tartották fogva a tekintetem.
Egy pillanatnyi "áramszünet" után tudatosult csak bennem, hogy mire készül és ha elég erős lett volna az ellenállásom, akkor biztosan ellököm magamtól, de így nem voltam rá képes. Szükségem volt rá. Akartam őt, jobban mint az éhező egy falat kenyeret.
A csókja éppen elég heves és szenvedélyes volt, ahhoz hogy rájöjjek mindez nem csak színjáték. Nem csak egy csúfos tréfa. Vágyott rám, ugyan úgy ahogyan én is vágytam rá. Még akkor is ha mindezt nem lett volna szabad.
A csókunk úgy mélyült el, mint ha ez lehetne életünk utolsó cselekedete. Mint ha minden ezen az egy csókon múlna. Csókoltuk egymást a múltunkért, a jelenünkért és a jövőnkért. Minden együtt töltött pillanatért és azért amelyeket még együtt fogunk tölteni. Amikor végül ajkaink elváltak egymástól, olyan ürességet éreztem magamban, mint ha valami fontosat és az életemhez elengedhetetlen dologtól fosztottak volna meg.
A csókunktól kissé még mindig kábán és pihegve emeltem rá a tekintetem, és szinte ezzel egy időben el is vesztem a tekintetében. Úgy éreztem magam mint aki a egyszerre van a mennybe és a pokolban, és ezt már csak a kijelentésével volt képes még megkoronázni.
- Ne mondj olyat, amit nem gondolsz komolyan. - feleltem még mindig elvarázsoltan, miközben nem bírtam elszakítani a tekintetem az övétől.
Legszívesebben újra megcsókoltam volna és bevallottam volna neki, hogy én is érzem amit Ő, de ehelyett, inkább meg sem várva a válaszát most én léptem a tettek mezejére. Úgyhogy egy picit lábujjhegyre emelkedve, hogy jobban felérjem átkaroltam a nyakát és egészen közel hajolva hozzá, most én kezdtem el csókolni őt. Ez a csók most sokkal másabb volt, mint az övé. Lassabb, megfontoltabb és mégis játékosabb, elevenebb, boldogabb.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Minden olyan gyorsan történt, hogy szinte arra sem volt időm, hogy felfogjam, hogy mi történik velem, velünk. Csak sodródtam az események áradatával. Pierre úgy húzott magához, mint ha ez már egy régóta bevált magától értetődő mozdulat lenne. Természetes és jól megszokott. A lábaim automatikusan a dereka közé fonódtak és így nézhettem szemben vele. Annyira akartam, hogy velem legyen, hogy együtt legyünk, még akkor is ha ez az egész egy őrültség is, hogy az már szinte fizikai fájdalommal járt. Sajgott minden porcikám a vágyakozástól. Az elfojtott érzelmek zuhatagától, ami most egy hatalmas súlyként zuhant rám. Ahogy erős kezei biztosan és szorosan tartottak, szinte éreztem, ahogy apró parázsló nyomot hagynak a bőrömön minden pillanattal mélyebbre sodorva a vágyakozás végtelen tengerében.Szenvedélyes és vad kínzásra ítélt abban a pillanatban ahogy ajkaival a megérintette az ajkaimat, a bőrömet. Olyan szakértelemmel nyúlt a legjobbkor a legjobb helyre, hogy kétség sem fért hozzá, igazán érti a dolgát. De vajon tényleg ezt akarom? Tényleg le akarok feküdni vele? Ez egy nagyon jó kérdés, de pillanatnyilag híján voltam a józan észnek.
Már éppen készültem rá, hogy válaszoljak neki, és bevalljam, hogy nem érdekel senki és semmi, legfőképpen nem Lucas, és hogy én is akarom őt, amikor meghallottam a halk és nem éppen a környezetbe illő zümmögést. Egy mobil ütemes zümmögését. Mivel az enyém kikapcsolva hevert valahol az ágyamon, így nem volt kérdés kit kereshetnek. Úgyhogy amikor nem reagált rá, fájó szívvel ugyan de megszakítottam a csókunkat és egy kissé zilálva ugyan, de próbáltam kipréselni magamból a megfelelő szavakat.
- Azt hiszem téged keresnek. - pihegtem, miközben elengedtem magam és kimásztam Pierre ölelő karjaiból. Mivel azt hiszem kellőképpen elszállt a pillanat varázsa.
Imádom a Pierre-ben tomboló tüzet. Pont annyira volt heves, mint amennyire én. A bennem tomboló hormonok, úgy cikáztak, hogy szinte éreztem őket. Igazából egy picit kettős érzéssel töltött el az egész szituáció. Ott voltunk mi ketten, akikről senki nem gondolná, hogy érezhetnek egymás iránt valamit, hiszen az nem lenne helyénvaló, és most mégis itt vagyunk, és úgy csókoltuk percekkel ezelőtt egymást mint ha ezen múlna az életünk. Jól van ez így? Nem hiszem. De egy kis őrültségre mindenkinek szüksége van. Az én őrültségem, pedig Pierre. Szóval még is csak jól van ez így, legalább is azt hiszem.
- Nem veszed fel. Biztos valami fontos lehet. - mondtam fülig érő mosollyal az arcomon, amikor beugrott egy pillanat alatt, hogy mi van akkor ha Lucas hívja Őt?
Mi van akkor ha Ő telefonál, mivel engem nem tud elérni? Mi van akkor ha a sors próbál figyelmeztetni? Mi van akkor, ha minden ellenünk szegődik, és most jön el az a pillanat ami végképp elveszi az esélyét annak, hogy kideríthessük, mi lett volna HA!

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Isten az atyám, hogy fogalmam sincs, miért de élvezem ezt az egészet. Akár csak egy buta játék, akár komolyan gondolja, de én élvezem. Igazán jól hat rám a zavartságom, ami még a legjobb pillanatokban is befészkeli magát az agyamba. Kellemesen elkábít az érintése, a lágy, de mégis intenzív csókunk. Olyan volt minden, mint ha az érzékeimet sokszorosára töltötték volna. Minden apró kis rezdülését éreztem és élveztem. Annyira kikapcsolt az agyam a közelségétől, hogy bármire képes lettem volna ott, abban a helyzetben. Hogy lehet valami ami ennyire jó, olyan nagyon rossz? Mégis valami a lelkem mélyén azt súgja hibát követek el. Talán hallgatnom kellene rá, de még sem teszem. Muszáj megperzselnem a "tollaimat".A lágy csókból amibe belekezdtem, egyre vágyakozóbb és mélyebb csók alakult ki. Úgy elvesztünk egymásban, hogy szinte senki és semmi nem zavarhatott volna meg minket, egyedül az az átkozott zümmögés. Egy zümmögés amelyet próbáltam kizárni, de mivel ellentmondást nem tűrve hangoskodott muszáj volt elválnom tőle. Kiszálltam ölelő karjaiból és ameddig ő a telefonjával babrált, addig én, odasétáltam a hajó korlátjához nekidőltem és az égre nézve tanulmányoztam a csillagokat.
Minden olyan volt mint egy elcsépelt szappanoperában, de ez mégis csak a valóság és nem mellesleg az én életem. Annyira össze voltam zavarodva. Szeretem a vőlegényem, hiszen ez nem múlik el egy csettintésre, de az ami köztem és Pierre között kialakult az más. Különleges és merész. Amikor idejöttem fogalmam sem volt mi is lesz, de azt hiszem kellemeset csalódtam. Viták és beszélgetések, vacsorák és mozizások tömkelege kellett ahhoz, hogy rádöbbenjek valami alakul. Csak az volt a baj, hogy még magamnak sem mertem bevallani. Nem tehettem, nem volt szabad. Viszont most, hogy tudom Ő is hasonlóképpen érez mint én, nem élhetek tagadásban. Tovább már nem.
Csókolni szeretném, érezni a közelségét és átélni vele minden pillanatot amit csak lehet. Ehhez viszont teljes mértékben át kell adnom magam a szerelmének. A szívemet neki kell adnom teljes egészében, ami veszélyes és fájdalmas is lehet. De még mielőtt erre sor kerülhetne kénytelen leszek feladni az eddigi életem és megválni Lucas-tól, a gyűrűjétől és minden emlékemtől ami hozzáköt.
- Ugyan már, ne mondj ilyet. Mindig van valahol egy fontosabb valaki. - fordultam felé teljes egészében.
Jól esett hallani amit mondott és szerettem volna, ha minden ott folytatódhatna ahol abba maradt, de nincs rá esély. Ahhoz már túlságosan is elszállt a pillanat varázsa. De ahhoz, hogy leüljünk és megbeszéljünk mindent ami idáig vezetett, arra még van esélyünk.
- Mi folyik itt Pierre? Mit csinálunk mi itt? Ez kész őrültség. - motyogtam viszonylag összeszedettebben, miközben visszasétáltam hozzá. Közel, annyira közel, hogy minden lélegzetvétele a bőrömön érezhettem.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Az agyam olyan állapotba kapcsolt ahol minden más lényegtelen rajta s rajtam kívül. Ahol Ő és én vagyunk az egész világgal szemben. De vajon megéri ez a kapcsolat azt a rengeteg sérelmet és fájdalmat amit ezzel okozni fogunk. Ha a szívemre hallgatnék akkor minden bizonnyal azt mondanám, hogy igen. Viszont ha az eszemre hallgatok akkor nem vagyok benne már olyan biztos. MI van akkor ha én is csak egy ugyan olyan kis játék leszek a számára mint bármelyik nő? Mi van akkor ha én eldobok mindent ami addig fontos volt a számomra, Ő pedig csak kihasznál? Az a csók ami most elcsattant közöttünk sokat jelentett a számomra. Szükségem volt rá, ahhoz, hogy felnyissa a szemem. Lépnem kell, el kell fogadnom a sorsom. Szakítanom kell a vőlegényemmel, a testvérével. Talán ha a sors nem lenne ilyen kegyetlen előbb is egymásra találhattunk volna és most nem kellene, hogy a bűntudat belülről marcangolja apró cafatokra a lelkünket.
"Van, akinél már nincs fontosabb."Tényleg igaz amit mond? Ennyire vak lennék, hogy nem vettem észre, hogy szeret? Hogy annyira szerelmes belém, hogy akár még a családját is feláldozná értem? Érzek iránta valamit ezt hiába is tagadnám, de mi van akkor ha nem ugyan olyan érzéseket táplálok iránta? Mi van akkor ha a testvére iránt érzett szerelmem nem fogja hagyni, hogy úgy szeressem Őt ahogyan azt megérdemli?
Megannyi kérdés és fogalmam sincs mit kellene tennem. Mi lenne a helyes? Szabad e utat engednem a vágyaimnak és az érzéseimnek? Ha egy kívülálló szemével nézném a helyzetünket minden bizonnyal jobban mulatnék rajta, de így eléggé tanácstalan vagyok.
Pierre egy különleges személyiség, egy nagyszerű ember aki a legjobbat érdemelné az élettől, de vajon én elég jó lennék neki? Minden átkozott válasz egy újabb kérdést szül és így nem lesz vége az önmarcangolásnak a lelkiismeret furdalásnak. Szükségem van rá, szükségem van a közelségére, az érintésére és minden apró gesztusra amit irántam mutat. Vágyom rá, még akkor is ha ne ez a szerelem nem olyan, mint egy minden útjába kerülő akadályt elsodró forgószél, hanem sokkal inkább olyan mint a lassú, mélyről feltörő magma, a perzselő és minden útjába kerülőt felemésztő fajta.
Ahogy hallgattam őt, már tudtam. Tudtam, hogy nem leszek képes csak úgy átlépni ezen. Fájni fog, de megéri a fájdalmat. Égetni fog, megperzseli a szívem, a lelkem, de azt hiszem  készen állok. Mindenre készen állok, ha itt lesz velem és elkap ha zuhanok.
Ahogy megérint és megfogja a kezem végig csak az összefonódó kezünket figyelem és próbáltam összeszedni magam. Végül felemelve a tekintetem belenéztem a szemeibe elvesztem, elveszítettem a gondolataim fonalát. De végül mégis sikerült kimondanom amit szerettem volna mondani neki.
- Pierre, én... Én egyszerűen nem tudom megmagyarázni, hogy mit is érzek irántad. De itt van, bennem van, pedig tudom hogy nem lenne szabad, hogy így legyen, és azt is tudom, hogy nem minden szerelem, igaz szerelem, de azt hiszem ez egy jó dolog kettőnk között. Hiszen mind a ketten vágyunk a másikra, mind a kettőnknek szüksége van a másikra. Nekem például szükségem van a közelségedre, a buta vicceidre, arra, hogy mindig megtalálod a módját, hogy megnevettess, arra, hogy mindig számíthatok rád mindenben, és ezt nem cserélném el semmiért sem. - mondtam minden egyes szóval halkabban és halkabban, miközben a tekintetem az ajkaira siklott, és végül, még mielőtt meggondolhattam volna, hogy mit teszek lágyan kezdtem el csókolni. Olyan óvatosa, mintha csak az ujjaimmal simítanám volna végig az ajkait, és bármennyire is próbáltam visszaemlékezni, ez a csók nem hasonlított egyetlen csókra sem amelyeket már átéltem. Annak bizonyítéka volt ez a csók, hogy valószínűleg feltétel nélkül és visszavonhatatlanul bele estem.

Föladtam, hogy megpróbáljak rendesen viselkedni.

Minden apró mozdulat, minden apró rezdülés olyan következményekkel járhat a jövőre nézve amire senki sem számít. Pontosan úgy, ahogy azt a mondás is tartja. „Egy pillangó egyetlen szárnycsapása a Föld egyik oldalán, tornádót idézhet elő a másikon.”
A csókunk és az, hogy bevallottuk mit is érzünk a másik iránt, gyökeresen meg fogja változtatni az életünket. A jövőnket és ami a nagyobb baj, hogy nem csak a miénket.
Útálom, hogy ezt teszem Lucassal, de nem tehetek róla. Azok az érzések is ugyan úgy megvannak még benne, csak most már más valaki dobogtatja meg a szívemet és más miatt repkednek a pillangók a gyomromban.Pierre ölelő karjaiban úgy érzem magam, mint egy törékeny porcelánbaba. Viszont ezután az este után, sokkal inkább kell majd harcosnak lennem, mint egy törékeny virágszálnak. Ki kell állnom azért amit gondolok, amit érzek és be kell vallanom az igazságot az egész világnak.
Arra vágytam most a legkevésbé, hogy az ajkaink elszakadjanak egymástól, de mégis megtörtént. Pierre véget vetett egy csodákkal és szikrákkal teli varázslatos pillanatnak. Nem akartam elengedni. Minden porcikám tiltakozott ellene, de mégis megtettem, hiszen meg kellett tennem.
- Pierre… Ez nem ilyen egyszerű… Lucas is fontos a számomra, de te is. Ez nem kérdés. – mondtam halkan és kissé elmélázón, miközben átöleltem a derekát és a mellkasára hajtottam a fejem, úgy hallgatva a szíve ütemes ritmusát.
Ebben a pillanatban úgy éreztem magam, mint ha a világ összes súlya az én vállaimon nyugodna. Szükségem lenne egy kis levegőre és egy jó tanácsra ami a megfelelő irányba terelne. Viszont azt hiszem, ilyen tanácsot nem fogok kapni senkitől. Ezt magamnak kell megoldanom.
- Csak egy kis időt kérek tőled. Egy parányi kis időt, és megoldok mindent. – feleltem neki lágyan, miközben egy picit eltávolodva a mellkasától újra a szemeit kezdtem tanulmányozni.
Mindeközben a hideg fém az ujjam köré simult és úgy próbált az érzelmeimre hatni a maga mardosó valóságával. Tudom jól, hogy meg kell tennem, meg kell szabadulnom tőle, ugyan úgy ahogy a Lucastól is. Muszáj lesz megtennem, és nem csak azért, hogy együtt lehessek nyugodtan Pierrel, hanem azért, hogy Lucasnak is megadhassam az a szabadságot, amit megérdemel. Hiszen az együtt töltött pillanatok emlékei, amelyekre olyan büszke voltam, és amelyekért harcba szálltam volna bárkivel, most csak egy régi álom halvány, meggyötört képei.