Azt hiszem, hogy nem győzöm elégszer hangsúlyozni, hogy mennyire utálok iskolába járni. Azonban esélytelen rávenni a szüleimet, hogy kimaradjak legalább egy napról. Eljátszani meg képtelenség elöttük a betegséget, szóval ma is végig kellett szenvednem ezt a napot. James himlős, ami miatt ma nem volt iskolába, szóval a szokottnál is lassabban telt az idő. Ginnyre már nem haragszok, amiatt, hogy lebuktatott apu elött, de ma mégsem töltöttük együtt a szüneteket, mivel folyton arról beszélt, hogy mennyire jó volt az a film, amit James-szel néztek, és, hogy milyen kár, hogy én nem lehettem ott. Néha van egy olyan érzésem, hogy neki is tetszik James. Meglepődök anyu sms-én, és egy kicsit csalódott vagyok. Félreértés ne essék... nagyon is örülök, hogy mindkettem értem jönnek, és, hogy próbálnak úgy tenni, mintha egy boldog család lennénk, de.. mostanában annyira furák. Egyre több időt töltenek együtt, és nem felejtettem el azt sem, hogy csókolóztak. Annyiszor álmodoztam arról, hogy újra együtt lesznek, most meg... nem akarom és kész! Nagyon dühös leszek, valahányszor arra gondolok, hogy hogyan nöttem fel ekkorára, és nem szeretném, hogy pont most újra békés család legyünk. Én szeretem mindkettőjüket, de már annyira megszoktam azt, hogy külön vannak, hogy talán sosem tudnám elfogadni az ellenkezőjét.
Mihelyt megszólal a csengő, ami azt jelzi, hogy vége mára a szenvedésnek, vidáman ugrok ki a padból, a hátamra veszem a táskámat és már szaladok is ki az osztályból, majd végig a hosszú folyóson, át az udvaron. Megpillantom az apu kocsiját, és egy pillanatra megtorpanok, amikor meglátom, hogy valóban ketten vannak. Lelassítom a lépteimet és lelkesen integetek nekik, aztán beülök a kocsi hátsó ülésére.
- Sziasztok. - motyogom a lehető legkedvesebben, ahogyan tőlem telik, bár azt hiszem, hogy eléggé látszik rajtam, hogy mennyire nem értem, hogy mi folyik itt. Kényelmesen hátra dőlök és a szemem ide-oda jár a szüleim között. Nem szeretem, hogy úgy kezelnek, mint egy kislányt, azt meg még jobban utálom, hogy hülyének néznek. Miért kell letagadniuk, ami teljesen nyílvánvaló? És miért pont most kell hírtelen ennyire szeressék egymást megint? Annyira bosszantó.
Felvonom a szemöldökömet az anyu mutatványát. Tudom, hogy mindig ezt szoktuk csinálni, de mostmár annyira ciki...
- Jajj, mami... már nem vagyok kicsi.. - mondom, aztán egy kicsit előre csusszanok, hogy egy puszit tudjak adni az arcára, aztán apunak is adok egyet.  
- Nagyon unalmas. Igazán nem lenne semmi baj, ha egy napot kihagynék. Úgysem történik soha semmi izgi... - felelek az apu kérdésére, majd égnek emelem a szemeimet és sóhajtok egyet. Tudom, hogy kár is erőlködnöm, de azért reménykedek a csodában, hogy egy nap azt mondják majd, hogy nem kell iskolába mennem. Ismét kényelembe helyezem magam, majd bekapcsolom a biztonsági övet, amit annyira utálok. Apu imádja folyton hangoztatni, hogy az mennyire szükséges, bár én személy szerint utálom. Sosem úszhatom meg természetesen az utazást az nélkül.
- Igen, be. - felelem mosolyogva. Nem szeretek velük gonosz lenni, főleg azután nem, ami anyuval történt. Nagyon megijedtem, és még egy kicsit mindig rettegek attól, hogy újra megtörténhet. Eltöprengek azon, hogy megálljunk-e vásárolni. Szívesen megennék egy csokit, de nem szeretném, ha a szüleim vásárolni mennének, így csak megrázom a fejemet. Majd megkérem otthon anyut, hogy csináljon valami finomat.
- Semmit sem kérek. - mondom, aztán kibámulok az ablakon. Mikor kicsi voltam, mindig azt hittem, hogy a fák szaladnak mellettünk, és mindig azt játszottam, hogy versenyezek velük. Mára már természetesen kinőttem ebből, csak olyan jó néha vissza gondolni a múltra. Bár ami azt illeti, semmi pénzért nem lennék még egyszer kicsi. Alig várom, hogy nagykorú legyek végre.
Az anyu kérdése meglep, mert nem hittem volna, hogy ennyire odafigyel arra, amit mesélni szoktam neki, de valahol mégis csak jól esik.
- Igen, ki. Nem is értem, hogy miért kell egy fiú miatt veszekedni.. - felvonom a szemöldökömet, erről azonban újra eszembe jut Ginny és James. Vajon én képes lennék össze veszni a legjobb barátnőmmel egy fiú miatt, ha megtudnám, hogy igazából egymást szeretik? Hmm... hát nem tudom. Talán. De ez most nem is fontos. Sokkal fontosabb az, hogy mi van a szüleim között.
- Na jó... mi folyik itt? - össze fonom a karomat a mellkasom körül és összeszűkült szemekkel ismét rájuk nézek a válaszukra várva. Nagyon remélem, hogy nem akarnak már megint beadni nekem valami buta szöveget arról, hogy csak úgy döntöttek, hogy meglepnek, vagy valami, mert nem hiszem el.  

A felnőtteken néha annyira nehéz eligazodni. Mindig arra tanítanak minket, gyerekeket, hogy mennyire csúnya dolog hazudni, meg átverni másokat, a szüleim mégis az ellenkezőjét csinálják folyton. Titkolóznak elöttem, és úgy viselkednek, mintha kicsi lennék. Ez pedig már kezd borzasztóan idegesítő lenni. Ha én felnövök, és gyerekem lesz, akkor egészen biztos, hogy sosem fogok neki hazudni, már csak azért sem, mert tudom, hogy milyen érzés az, amikor a szüleid nem őszinték veled. Átlátok én azonban rajtuk. Tudom, hogy valami nincs rendben, és aban is biztos vagyok, hogy nem ok nélkül jöttek ma mindketten értem. Persze nem ez az első, hogy mindketten értem jönnek, de ez most mégis más. Látom rajtuk.
A kocsiba beülve úgy érzem, mintha egy boldog családdá váltunk volna hírtelen. Egy olyan családdá, amilyet mindig is szerettem volna. Ez pedig nem lenne helyes. Ennyi idő után lehet, hogy nincs is szükségem minderre. Már egészen beleszoktam abba, hogy egyszerre nem lehetek anyuval és apuval is, ezen most minek változtatni? Sosem bocsátanám meg nekik, ha hírtelen ismét nagyon szeretni kezdenék egymást. Először is, mert már túl késő, nem tudnám megszokni, és másodszor pedig, mert talán hozzá szokok, talán úgy leszek boldog, és akkor megint gondolnának egyet, és ismét külön válnak. Ennek pedig semmi értelme. Épp ezért remélem, hogy semmit sem jelent az, hogy mindketten itt vannak.
- Jó, de akkor is... - hátradőlök, majd forgatni kezdem a szemeimet. Tudom, hogy mindig én leszek a kislányuk, akármekkorára is nöjjek, de nem akarom, hogy még mindig úgy kezeléjenek, mintha 5 éves lennék. Mondjuk... jó érzés néha, ha éreztetik velem, hogy én vagyok a szemük fénye, csak akkor nem tetszik a dolog, ha a barátaim elött is kicsinek kezelnek. Kinézek az ablakon, hogy biztos legyek abban, hogy egy osztálytársam sem vette észre a trükköt, amit anya csinált, majd megnyugszok, amint látom, hogy igazából senki sem törődik azzal, hogy mi történik a kocsiban.
- De igen, apu. Borzasztó volt! - jelentem ki határozottan. Mintha nem tudná, hogy milyen szörnyű hely az iskola. Valamikor Ő is végig kellett szenvednie. Bár az is könnyen meglehet, hogy már nem is emlékszik a diák éveire. Hiszen jó rég lehetett az. Alig várom, hogy már én is felnőjek, és dolgozni kezdhessek. Az tuti, hogy százszor izgalmasabb, mint a padban ülni és azt a sok butaságot hallgatni, amit tanítanak. Néhány dolog tényleg nagyon nem érdekel, és nem is értem, hogy minek tanítják. Már tudok írni és olvasni... az miért nem elegendő? - Hát... ez igaz. De... mindketten korházban dolgoztok. Nem tudnátok olyan izét írni? Amit az orvosok adnak mikor nagyon beteg vagy... - teszek még egy próbát, bár tudom, hogy erre is megkapom a tökéletes választ. Mindig mindenre tudnak válaszolni, és esélytelen, hogy bele mennének ilyen izgalmas dologba. Tudom, hogy nem lenne helyes, de a kedvemért igazán megtehetnék. Elvégre is nem olyan nagy bűn az. Iskolába járni nagyon rossz, én pedig bármit képes vagyok kiagyalni, csakhogy ne keljen járnom. Legalább ezen a héten ne, amikor még James sincs.
Bekapcsolom az övemet, hogy had nyugodjon meg apu, bár teljesen feleslegesnek tartom. Nagyon jól vezet, biztosan nem fogunk felborulni. És annyira nem szeretem, alig lehet tőle mozogni. Na mindegy... ha ettől boldog az apukám, akkor nekem oké. Szerencse, hogy nem kell olyan nagyon sokat utazzunk, hogy ne lehessen kibírni. Mert amúgy imádok kocsikázni, csak nem ezzel az övvel. A vásárlás gondolatától kiráz a hideg. Én soha többé nem akarok az üzletbe menni, és azt sem akarom, hogy a szüleim menjenek. Bár persze tudom, hogy ez nem lehetséges, mert elöbb vagy utóbb kiürül a hűttőnk, de... én nem akarom, hogy még egyszer baja legyen a szüleimnek.
- De azért otthon sütünk valami finomat, igaz? - az, hogy nem akarom, hogy vásároljunk, még nem jelenti azt, hogy nem is kívánnok semmi finomat. Szívesen segítek is anyunak, ha kell. Szeretek vele tevékenykedni a konyhába... úgy, mint az igazi nagylányok. Az olyan izgi.
- Te szerelmes vagy apuba? - kérdem hírtelen, mert volt valami furcsa abba, ahogyan ezt a kijelentést tette. Látom, hogy kacsint, én meg csak mosolygok. Azt hiszem, hogy nem pont erre gondolt, de muszáj volt megkérdeznem. Bár erre amúgy is tudom a választ, nem is muszáj válaszoljon. És egy kicsit mérges is vagyok rájuk emiatt. Mert sokáig átvertek, elhitették velem, hogy mennyire gyűlölik egymást... most meg itt ez a sok jel, ami egyáltalán nem azt bizonyítja, hogy haragban lennének. Először meglátom őket csókolózni, aztán apu egyre töbet kezd hozzánk járni... most megy együtt jönnek értem a suliba. Ez egyáltalán nem tetszik.
Összevonom a szemöldökömet az apu kérdésétől. Csak bámulom Őt, majd anyut, aztán már csak az utat. Erre aztán nem számítottam. Mármint, hogy így kijelentsék azt, ami amúgy is elég nyílvánvaló volt. Nyelek egyet és úgy gondolom végig, hogy mit is válaszolhatnék. Miért akarják mindenképpen, hogy nekem rossz legyen?
- Még ennél is gyakrabban? - kérdem végül, aztán ismét eltöprengek. Persze tök király lenne, meg minden, de... ezt, hogy is érti? Nem teljesen értem. Ha úgy döntöttek évekkel ezelött, hogy nem akarnak együtt lenni, akkor most se járjanak egymáshoz. - Mégis mi dolgod neked anyával? - ez egy buta kérdés, tudom. És most, hogy ennyire közel vagyunk ahhoz, amit sejtek, és amit régen annyira szerettem volna... úgy érzem, hogy becsaptak. Mindketten.