»Pént. Nov. 27, 2015 1:13 pm Keletkezett az írás

JD & Zoya




Nem sok ideig lesz távol, ezt mondta. Két hét talán, jajj ne már, nem akarok ilyen sok időt! Persze nem fogok nekiállni hisztériázni, meg nyafogni, de azért legörbülő szájjal vettem tudomásul, hogy Hayden rábízott Leah gondjaira, amíg ő hazautazik a farmra. Ezért egyrészről hálás voltam, mert ez azt jelentette, hogy a nyugisabb időszakokban rommá aláz engem römiben, meg azt is, hogy annyi sütemény receptet fogok tőle begyűjteni, hogy szerintem még a dédunokáimnak is azokat fogom egyszer sütögetni, de még nem érek mindegyiknek a végére. Szóval összességében annak mindenképpen örültem, hogy olyan valaki mellé kerültem, és olyan valaki segített nekem mint Leah. Bár meg kell hagyni ugyanolyan keményen követelt mint Hayden de ezért soha nem haragudtam, mert tudtam, hogy célja van. Mégpedig az, hogy amit csak lehet megtanuljak. Abban is biztos lehettem, hogy valamennyire figyelembe fogja venni, hogy továbbra sem ápolok túl jó viszonyt a kórház liftjeivel, és az apróbb helyiségeket is kerülném hosszabb távon. Viszont a kedvesem távolléte okozta a későbbi döntésemet, aminek következtében a szülészet után a gyerekosztályon tébláboltam sok időt. Igaz mindkettőt más-más okból. De ne szaladjunk ennyire előre. Az egész akkor kezdődött, Hayden elutazásának másnapján, amikor a büfében  Bessy arról faggatott mik a terveim a későbbieket illetően? Mik lennének, egy éves gyakornok vagyok, néha még azt sem tudom mi a különbség az infúziós tűk között – erős túlzással – nemhogy komolyabb terveim lennének. Persze azért ez csak félig volt igaz, hiszen voltak nekem terveim, de egészen mások mint akkor amikor nagy reményekkel és egy óriási nagy megkönnyebbüléssel léptem ki a friss diplomámmal az életbe. Ennek oka a szülészet főorvosa volt első körben, így aztán nem meglepő talán, hogy az előadásokon úgy ültem ott szájtátva és lelkes hallgatóságként mint valami kisangyal. Az utóbbi hetekben cipelve magammal Bessyt aki a blog-doki szintén nagy rajongója lett rövid idő leforgása alatt. Ugye mondtam, hogy kisugárzása van? Szóval bújtam a netet rendesen a témában, olvastam a publikációit, és nem egyszer slattyogtam fel, még ha fáradtan is a szülőszobákba, hogy a műszakom lejárta után még ráhúzzak akár kettő-három órát is, csakhogy egy előre tervezett császárnál, vagy akár egy komplikáció mentes szülésnél jelen legyek. Kicsit ilyenkor mindig megértettem azokat, akik érzékenyebb lélekkel voltak megáldva mint én, hogy miért ezt a szakterületet választották. És többször elkapott engem is az érzés, amikor megláttam a jelenetet, a szülés utáni első pillanatokat, hogy ezt akarom csinálni, itt akarok lenni minél több élet megszületésénél. Persze nem felejtem el azt sem amikor nem ment minden simán, amikor komplikációk léptek fel, és volt olyan eset, ahol szó szerint dermedve álltam még órákon keresztül is. Tragédia amikor elveszítünk egy életet, de még nagyobb tragédia, ha egy olyan élet alszik ki ideje korán, ami még el sem kezdődött. Ezt a részét nagyon nehezen viseltem, de az első megélt tragédia óta tudom, hogy vannak és lesznek ilyenek, ilyen mélypontok, de mindig ellensúlyozni fogják a jók is. Mert minden fény a sötétségből születik. Nem...nem én vagyok ilyen bölcs továbbra sem, hanem ezúttal a mamám. Azt mondta nekem, hogy a halál gondolatához hozzá kell szokni...mindenki ezt mondja. De a legérzékletesebben akkor is az anyukám mondta el ezt nekem. Amikor egy műalkotást készít, gyönyörűen, a tökéletességre törekedve, a legapróbb kis díszítésekre is odafigyelve, az agyag szinte újjá születik az ujjai alatt. Aztán elég egy rossz mozdulat, egyetlen tévedés, és kicsusszan a finom ujjak öleléséből a gyönyörű edény, darabjaira törve hullik szét. Anyu szerint pontosan ilyen törékeny az emberi élet is, éppen ennyire. És bármennyire is figyelünk, bármennyire is igyekszünk egyben tartani, az ilyen óvatlan mozdulatokat nem láthatjuk előre, ezek ellen nem tehetünk az égvilágon semmit. Nekem mégis még hozzá kell ehhez szoknom, a veszteség mint olyan az valahogyan számomra elég nehezen emészthető dolog. De megbirkózom vele, ahogyan annyi mindennel már eddig az életem vagy éppen alig elkezdett orvosi pályafutásom során. Szóval kihasználva ezt az időt úgy döntöttem amikor nincs rám szüksége Leah-nak, akkor feljárok a szülészetre. Aztán jött ez a beszélgetésem Bessyvel és amit mondott elültetett egy gondolatot a fejemben. Hiszen mit tudok én pontosan ezekről az apróságokról? Nagyon keveset ami azt illeti, anatómiából sosem voltam valami jó. Amennyire lehetett természetesen mindig felkészült voltam és erőmön fölül is készültem a vizsgáimra, de a boncolásokon szerezhető gyakorlatok legtöbbjét alapos rókázási ingerenciával küzdve szenvedtem végig. És ilyenkor jobban figyeltem arra, hogy a ravaszdi benn maradjon semmint arra amit éppen az aktuális professzor előadott. Nem tudom, de egy kiadós reggeli után nézni, ahogyan Mr Ismeretlen Hős fejéről eltávolítják a koponyacsontot nem a legüdítőbb dolog. Szóval a lényeg, hogy a gyerekekről sem testfelépítésben, sem pedig betegségek terén nem tudtam túl sokat, így aztán a barátnőm javaslatára elhatároztam, hogy felkeresem a gyerekosztályt. Amúgy is sokat megfordulok arra, a beteg gyerekek, vagy éppen azok amelyeket frissen operáltak mindig szívszorító látvány, de egyben felemelő is. Ahogyan ezek az apróságok küzdeni tudnak az életben maradásért. Ahogyan egy könyökig bekötözött kacsó integet az embernek. Van akinek egy ilyentől nem szorul el a szíve? No igen, ezért sem szoktam  túl sűrűn ott járni, már így is okoztam párszor bosszúságot az ottani nővéreknek, hogy orvos vagyok a hét meg a nyolcfáját, ne bőgjek úgy a gyerekek előtt....és szégyeljem magam mert amíg ketteske a sütő által megégetett kis ujjbegyeivel is vígan vigyorog én itt potyogtatom a könnyeimet matt egészségesen. És igazuk volt, de akkor sem tehettem róla, hogy megérintett a látvány. Pedig bizony hozzá kell szoknom, és pontosan ez volt a másik oka, amiért elkezdtem errefelé megfordulni. Hogy tudok egyáltalán ide felkerülni, mi a módja annak, hogy többet legyek errefelé? Igaz ezzel valószínű azt is kockáztatom, hogy Hayden mellett legyek a műszakom legtöbb részében. Ám vannak helyzetek, amikor ő is másfelé van, mert bármennyire is szeretem az érdeklődésünk az orvoslást illetően úgy tűnik egészen más. De egy dologban hasonlítunk: mindketten szeretjük amit csinálunk, erre tettük fel az életünket, és nincs az az erő ami a pályától eltántoríthatna. Neki köszönhetően egyre jobban bízok magamban, egyre jobban elhiszem, hogy erősebb vagyok mint azt sokan hiszik rólam. Egy év....egy év megedzett annyira, hogy a jövőre nézve is merítsek ebből az egészből. A hibákból tanulok, a gúnyt pedig a magam javára fordítom. Lehet nem vagyok tökéletes, lehet, hogy nem mindig látom el hiba nélkül a munkámat, de nagyon igyekszem és nincs az a helyzet amiben ne látnám meg a jót. Na erre mondta aztán nekem Bessy, hogy vannak helyek a kórházon belül ahol azért nem biztos, hogy megállnám a helyemet az állandóan fülig érő mosolyommal. Ó kérem, nem ismer még igazán engem, hogy mire vagyok képes ha valakinek a rokonszenvét el akarom nyerni. Persze vannak olyanok mint Cody, akik egy félresikerül randimeghívásból világvégét fabrikálnak, de én hiszem, igenis hiszem, hogy nem mindenki ilyen, és akiben alapvetően megvan a vidámságra való hajlam, vagy legalábbis egy minimálisan vevő az olyan kattantságokra amiket helyenként én tudok produkálni, akkor annál ha lassan is de célt érek. Lassú víz partot most....meg a lábunkat is ha beleállunk. Na jó elég a hülyeségből, a lényegen nem változtat, hogy Hayden elutazásának harmadik napján aztán nagy nehezen kikönyörögtem Leah-nál, hogy az aznapi műszakomat a gyerekosztályon tölthessem. Ára is lett a dolognak a csuda vigye, és az első olyan alkalom, hogy belementem ilyesmibe. Vannak azok a rémes táncgépek, amiknél bizonyos szabályok szerint kell ilyen világítós kockákon ugrálni. Leah nem tudom mit lát benne, de Heather és Bessy is odáig vannak érte....én meg hagytam magam rábeszélni, hogy egy csajos buli keretében elmegyek egy ilyenre. Jesszus ege amilyen szerencsém van úgy sikerül ugrálnom, hogy összeakad a lábam én meg úgy taknyolok el a felvezető emberke előtt, hogy azt hiszi minden nő képviseletében heverek a lábai előtt. Na a lényeg, hogy megvolt az engedélyem, de két dolgot a lelkemre kötött: minden feladatot vállaljak el amit csak rám bíznak...nem mintha bármikor is bármit visszautasítottam volna, még akkor sem ha éppen liftezni kellett. Illetőleg keressem meg az osztály rangidős rezidensét, egy bizonyos Olivia Montgomeryt. Hogy kit? Na azért valami külső leírást kérek róla, még egyszer nem akarok abba a hibába esni, hogy összekeverem valakivel. Szóval a műszak kezdést követően, már fent serénykedtem az osztályon, és hát olyan boldog voltam, hogy ki tudtam volna ugrani a nadrágomból, erős túlzással, de örültem na. Oliviát két óra alatt sem sikerült fellelni, talán a műtőben van, vagy a sürgősségin, nem tudták megmondani, szegény ezerfelé szokott amúgy is lenni. De addig se legyek láb alatt segítsek néhány dobozt elhelyezni az orvosi szobákban, és töltsem fel a gyógyszeres vitrineket belőlük. Ennek első akkordjaként mindjárt a két mancsomra nyomtak egy akkora doboz tornyot, hogy nem láttam ki mögüle, és csak oldalról kandikáltam kifelé. Így araszoltam hátrafelé a folyosón, igyekezve minél kevesebb embernek nekiütközni. Mit is mondtak? Harmadik szoba? Vagy negyedik? Vagy második?....basszus legalább arra emlékeznék, hogy prímszám volt vagy sem. Na mindegy...akkor tippresacc...második szoba. Szóval annak rendje és módja szerint a hátsómmal betoltam az ajtót, és amíg teljesen ki nem nyílt ezzel a mozdulattal, hátrafelé farolva totyogtam be, mint valami kiskacsa. Kiskacsa, akinek dobozokat pakoltak a mellkasára. Amikor azonban megfordultam majdnem leejtettem a kezemből a dobozokat, úgy megijedtem. Az orvosi szekrénynél állt valaki....valaki? Hátúgy...konkrétan a főorvos, Dr Woodward akinek kis híjján a lába előtt landoltak a dobozok. Komolyan, zsonglőröket megszégyenítő mozgáskombinációval hoztam magam egyenesbe.
- Tejószagú málnabokor! Bocsánat...én...húú azt hiszem rossza ajtón jöttem be, vagy nem. Ez most itt a kettes vagy a négyes szoba? Kettes! Tudtam, hogy prím szám!- szerintem ebből a hablatyból nem sokat értett, én meg csak álltam ott a dobozaimmal, mint aki sóbálvánnyá vált. Aztán igyekeztem valami használható magyarázattal szolgálni.
- Azt mondták vigyem a kettesbe, és töltsem fel a gyógyszeres vitrint! Szóval ez a kettes kezelő?- most tényleg....Zoya ennyire hülye vagy? Az osztályos orvost támadod le a baromságaiddal? Hátizé...ő van itt, kit támadjak le?

»Szomb. Dec. 12, 2015 11:34 pm Keletkezett az írás

»Hétf. Dec. 14, 2015 3:40 pm Keletkezett az írás

JD & Zoya




Kezdjük a legelején: az ember nem születik együtt a fóbiáival vagy éppen azokkal a dolgokkal, amelyektől retteg, amelyek azt okozzák nála, hogy tökéletesen leblokkol, hogy képtelen megbirkózni még az olyan egyszerűnek ható dolgokkal is, mint levegőt venni, vagy éppen felismerni, hogy a bal láb után a jobbal kell előre lépni. Olyankor valahogyan a világ egészen apróvá töpörödik, és még kisebbnek érezzük magunkat benne. Olyankor nem számít ki is vagy, hogy honnan jöttél, hogy mennyi évtizednyi tudást vonszolsz magad után, ahogyan az sem, hogy alapvetően nem olyan vagy, mint aki azt sem tudja melyik univerzumban van. Az emberek többsége, közöttük én is, valahogyan nem akarták ezt megkapni, nem akarták átélni a dolgot, hogy aztán a legváratlanabb helyzetekben rohanják meg, nem tudva, hogy mit kezdjen vele. Aztán megtanuljuk. Megtanuljuk csillapítani, megtanuljuk azt, hogy miképpen kezeljük. Mert meg kell! Mert adott helyzetben, főleg amikor egyedül van az ember ehhez hozzá kell szokni. Már iskolás koromtól kezdve így volt ez nálam is. Bár még mai napig elfog a rettegés, és hosszú percekig csak téblábolok, kínlódom és nyöszörgöm, de össze kell szedni magam. Ki segíthetne rajtam, ha én magamon sem tudok? Mindig arra gondolok, hogy az embernek kizárólag önmagában kell keresnie a megoldásokat, hogy bizonyos helyzetekben sem idő, sem lehetőség nincs az önsajnálatra, vagy éppen arra, hogy segítséget hívjunk. Olyankor lélekben kell megrázni magunkat, és erőt gyűjtve legyőzni a ránk törő rohamot. Sajnos a kórházban eltöltött egy évem alatt meg kellett tapasztalnom ezt sokszorosan, noha mostanában már nem fordul elő velem, korábban elég sűrűn. Az okok érthetetlenek voltak számomra, ahogyan az is, hogy ebben mások mi jót láttak, vagy éppen mi vezette rá őket, hogy valakinek a gyengeségét kihasználják. Én mindig igyekeztem mindenki felé maximális megértést tanusítani, és elfogadom, hogy nem vagyok tökéletes, soha nem is voltam, de próbálok annyira megfelelni, amennyire csak az erőmtől telik. Megfelelni a munkában éppen úgy ahogyan barátként, gyermekként és társként csak tudok. Egyszer azt mondta nekem egy kolléga, hogy ne tegyek úgy mintha bennem nem lennének rossz dolgok, mintha bennem nem lenne irigység mások iránt, vagy éppen a türelem amit helyenként tanusítok az olyan kifogyhatatlan lenne. Azzal vádolt meg, hogy megjátszom magam, hogy nem az vagyok akinek nap nap után láthatnak. Pedig én semmit nem csinálok, én egyszerűen ilyen vagyok, ilyennek neveltek a szüleim. Nem tudnék senkinek ártani szándékosan, és minden helyzetben megpróbálok segíteni. Nem mindig úgy mint orvos, hanem mint ember. Noha úgy gondolom a két dolgot nem szabad külön választani. Aki a szakmájában az esküjéhez hűen akar viselkedni, annak soha nem szabad megfeledkezni az alapvető emberségről, vagy éppen arról, hogy mindenkit megillet a maximális tisztelet. Éppen ezért volt az, hogy ahol már idáig megfordultam, tudták rólam, hogy bármilyen feladatot elvállalok, még akkor is ha fogcsikorgatva csinálom meg, még akkor is, ha a végére már sírni tudnék mert annyira képtelen vagyok megbirkózni vele, és még akkor is ha első pillanatban lehetetlennek tűnik a dolog. Az ambulancián volt egy helyes recepciós nő, leginkább a régi idők nagymamáira emlékeztetett és nem egyszer engedett már ki valamelyik takarító vagy éppen gyógyszerelosztó raktárból ahova nemes egyszerűséggel magukat viccesnek gondoló kollégák bezártak. Florance a neve, és a haja hatalmas nagy sárga labdacs...olyan habcukor szerű, feltupírozva egészen a feje tetejére, és amikor mozgatja a fejét az vele együtt mozdul. Mindig finom virág illat lengi körül és a fertőtlenítő sajátos keveréke, a zsebéből pedig ezerféle színű toll lóg ki, mondván abból sosem elég. A köpenye legtöbbször kifogástalanra vasalt, és tiszta. A hangja pedig megnyugtatóan dallamos. Olyan, mintha egy énekesnő éppen előre gyakorolna az előadásra. Gyakran azon kapom magam, hogy nap közben az ő hangját idézem fel. Ő azt mondta nekem mindig, hogy lehetetlen dolgok nincsenek, ezek csak kifogások, semmi más. Az embernek mindig felül kell emelkednie az őt ért sérelmeken és kudarcokon, ahogyan a veszteségen, a bánaton, vagy éppen azon, hogy megint kiszúrtak vele. Ahogyan azon is, hogy elbaltázott, felcserélt, összeborított valamit, akárcsak én. Ezen az utóbbi időben nagyon sokat csiszoltam már, kivált mióta táncórákra járok és amióta az edzőterembe. Pedig ez sokszor annak a rovására is megy, hogy Haydennel találkozzam. De ez nekem fontos...meg kell értenie, hogy fontos. Florance bölcs asszony, pedig alig idősebb a mamámnál, mégis amikor vele beszélek olyan érzésem van, mintha már sok emberöltőt leélt volna. Mikor az ember hall dolgokat, és minden mondat mögött érzi, szinte tapinthatóvá válnak az évek alatt összeszedett tapasztalatok, tudás, vagy éppen az, hogy mennyi minden látott már az életből. Valahányszor vele beszélgettem, valahogyan utána mindig könnyebb volt, mintha átadott volna valamit számomra is a tudásából, mintha elérhetővé tette volna. Amikor ezt megemlítettem neki, mindig csak mosolygott, azzal a sokat sejtető apró, szarkalábas somolygásával, és kacsintva megjegyezte: „Zoyácska, az élet nem több mint egy séta az óceán parton. Látod magad előtt a végtelent, a messzi távolt. Kémleled vajon mi lehet, de mindaddig nem tudhatod, amíg el nem jut odáig. Mindenkinek magának kell megtennie az útját, és bár néha találkozunk, és beszélgetünk, nem ugyanazokat a lábnyomokat hagyjuk a homokban. Számodra és számomra mást és mást tartogat a megtett út. Lehet, hogy a te figyelmedet az eget átszelő madarak kötik le, az enyémet a morajló hullámok. Te a kagylókat gyűjtöd én a a fülemhez szorítva a tenger búgását. De ketten, együtt egyben látjuk a világot, mégsem tudnánk senki számára láthatóvá tenni. Érted miért különleges minden élet?” Én értettem és azt is értettem, hogy bár bennem van tengernyi félelem, fóbia, rettegés, és mindezeken túl ott buzog bennem a bizonyítási vágy, nekem magamnak kell bejárnom az utamat. Az én saját lábnyomaimat otthagyni az élet partján, hogy később a víz majd elmossa. Hogy honnan jutott mindez eszembe? Onnan, hogy már megint itt talál a műszakom egy olyan osztályon, ahol szívesen vagyok az utóbbi időkben, de mégis egy olyan szituációba cseppenek, amire nem nagyon számítottam. Először is az irgalmatlanul magas, feltornyozott dobozok, amelyekkel végigszambázok a folyosón, igyekezve minél kevesebb embernek nekimenni, majd lazán betolom a hátsómmal azt az ajtót amit helyesnek vélek. Nem sikerül a dolog tökéletesen ami azt illeti és én kicsit azt hiszem a szokásosnál is sutábban viselkedem. Első körben fel sem tűnik, hogy éppen mit csinál a főorvos, csak azt látom meg a dobozoktól, meg a nagy egyensúlyozást követően, hogy valami nem stimmel. A helységben félhomály uralkodik, köszönhetően az ablakokon végigfutó drótozásnak, éppen ezért nehéz felmérnem pontosan a helyzetet. Csak akkor sikerül némiképp magamhoz térni, amikor végül Dr Woodward megszólít. Hogy mi? Az ajtó? Mi van az ajtóval? A fejem abba az irányba kapom, és még látom ahogyan óvatosan nyekeregve csukódik befelé, de végül megáll. Oh, ja hogy az ajtó. Riadtan szökkenek viszonylag könnyedén, hogy eleget tegyek a kérésnek és már tolom is befelé, mintegy ösztönösen halmozva oda a dobozokat. Akkor még nem sejtem, hogy ez mennyire jó ötletnek bizonyul. Megpördülök, és már nyitnám szóra a számat, amikor lefagyok, mert a látvány, ahogyan a szemem egyre jobban megszokja a félhomályt, teljesen letaglóz. Az inge felé kap, én ebben a pillanatban csukom be a számat, és csak egy nyekergés hallatszik, valamiféle bocsánatkérés, vagy éppen kérdés, nem is lehetne igazából megállapítani. A nyakkendője hiányzik, a felső gomb kigombolva, és aztán a padlóra esik, összegömbölyödve. Sok dolgot lehet rám mondani, sok mindennel lehet vádolni, de hogy nem kapcsolok időben azzal igazán nem. A tüneteket hirtelen nem tudnám besorolni, csak azt tudom....igen tudom, hogy mikor láttam ezt utoljára. Magamon, amikor bezártak a női mosdóba. Roham lenne? De hiszen az ajtó nyitva volt, bármikor kimehetett volna. Mi a csuda történt? Nagyjából egy percet állok ott a gondolataimmal és azzal a tökéletes bénultsággal, ami mozdulatlanná fagyaszt, mikor végre erőt veszek magamon és hirtelen ugrok oda, a lábammal az utolsó dobozt is az ajtó felé lökve. Nem akarom, hogy bárki könnyedén benyisson, ahogyan eszemben sincs senkit idehívni. Az hiányozna még, hogy elterjedjen  a dokiról, hogy képes egy zárt helységben megkergülni. Okés Zoya, képes vagy rá, nem egyszer végigcsináltad saját magadon, gyerünk, menni fog. Pánikroham, ahogyan mondta is...de milyen fajta?
- Dr Woodward, az ing, még pár gombot...kérem, nem akarok rosszat- tétován nyúlok a nyaka felé, remélem nem löki el a kezem  és ha hagyja, akkor még legalább két gombot meglazítok rajta, és kicsit széjjelebb húzom az ing gallérját. Bár nem ez okozza a légzési nehézséget, nagyon sokat számít, hogy azt az érzetet nyújtsa, mintha kicsit jobban lazított volna magán.
- Segítek....üljünk fel, jó? Csak....csak kapaszkodjon a nyakamba.- nem arra vagyok kalibrálva, hogy meglett férfiember teljes súlyát cipeljem, de isten az atyám, hogy nagyon küzdöttem, Alig dobtam át a karját a nyakamon, feltéve, ha nem tiltakozott, máris arra lettem figyelmes, hogy valaki próbál bejutni a helységbe a dobozokat odább tolva.
- Van itt....van itt valaki?- az egyik nővér tétova hangja volt az, ahogyan az ajtón igyekezett bejutni, eddig nem sok sikerrel. A francba, még ez is! Okés, csak semmi pánik....bár lassan már én is ott tartottam, hogy menten sikítófrászt kapok a helyzettől, így aztán megköszörülve a torkomat, óriási erőről téve tanúbizonyságot szólaltam meg határozottan.
- Igen én vagyok...Zoya...Zoya Krane...a gyógyszerest töltöm fel, mindjárt....mindjárt végzek.
- De miért nem tudok bemenni?
- Mert....őőőőőmert a dobozokat ledobáltam. Ne tolja az ajtót, mert mögötte állok a létrán, és lepotyogok!- pislogtam felfelé a polc irányába, legalább hihető amit mondok.
- Oké, de igyekezz, nekem is lenne dolgom!- ó a fenébe! Visszafordultam a főorvos felé, és próbáltam a kezemmel megtámasztani, és segíteni, hogy ülő helyzetbe kerüljön, hátát a falnak vetve. Kell egy biztos pont amiben megtámaszkodik, másképpen nem tudok segíteni.
- Érzi a háta mögött a falat, Dr Woodward? Már nem....nem lesz semmi baj. Ott a fal maga mögött, itt meg én...hallja a hangom ugye? Zoya vagyok....csak...csak figyeljen rám okés, a hangomra? Csak arra, semmi másra...megoldjuk, rendben?- a hangom próbáltam kevésbé kétségbeesettnek feltüntetni mint amilyen volt. És áldottam az eszemet, hogy nem kapcsoltam fel a villanyt amikor bejöttem. Ez a félhomály egy kicsit nyugtatóan hat rá. Legalábbis ebben reménykedtem.

» Keletkezett az írás