Voltam itt állásinterjún, de a tető kimaradt. Hát persze, hiszen ahhoz az álláshoz, amit megpályáztam nem elengedhetetlenül fontos, hogy lássam a kórház tetejét. Oda elég akkor felmenni, ha beteget hoznak helikopterrel vagy ha valaki ki akarja szellőztetni a fejét. Hát, én most utóbbira vágyom, főleg mert előbbihez semmi közöm nem lehet, maximum ha engem hoznak. Meg egy nagy francokat! Visszavedlettem utcai ruhába, nem érdekel a protokoll, nincs az az isten, hogy kórházi hálóingben flangásszak a folyosókon. Nem, mintha lenne olyan túl sok erőm járkálni, megint lószart sem aludtam a köhögés miatt, s ebbéli felindultságomban lefizettem az egyik kölyköt, aki az anyját látogatta meg a szomszéd szobában, hogy csórjon nekem az apja cigijéből. Meg egy öngyújtó se lenne rossz, ha már itt tartunk. De azt bezzeg nem szerezte meg nekem. Mindegy, így is megfelelő lesz, már csak az érzet miatt. A cigit a zsebembe rejtve vánszorgok egy beteg csiga lendületességével a folyosókon. Liftbe be, liftből ki, tetőkijáratkeresésre fel. Lépcsőzni nem bírnék, így remélem, hogy nem valami magaslati megmászás a vége utamnak, ugyanis akkor lehet, hogy életemben először adok fel valamit. Utálom a világot. Utálom, utálom, utálom. Mert egyszerűen rohadt igazságtalan, főleg úgy, hogy még Hope is akkor hívott reggel, amikor beszélni nem bírtam a krehácsolástól. Naná, hogy lebuktam előtte. - Elnézést, de nem mehet oda fel. Ki maga? - hallok egy tétova hangot a hátam mögül. Ma olyan lábbal keltem, hogy könnyedén küldeném el anyjába, de inkább maradok az igazságnál. Negédes mosollyal fordulok a - vélhetőleg - medikus felé. - Dr. Whittaker, urológia. - mutatkozom be, elfelejtve gondosan a képletből, hogy ehhez a kórházhoz attól még semmi közöm. Hat a dolog, mert arrébb áll, s én benyithatok az ajtón. Sajnos csalódottságom határtalan. Ez csak egy újabb rohadt lépcsőház, semmi köze a friss levegőhöz. Kész labirintus ez a hely, esküszöm!
Igazából ma nem is kellett volna bejönnöm dolgozni, de az egyik srác, akivel váltásban vagyunk behívott, mert azt mondta jó lenne ismerni is azt, akivel napjában két órát beszél, míg átadja nekem a műszakot vagy én neki. Felőlem… Nem vagyok barátkozós típus, én sokkal jobban szeretem, ha hagynak békén, végezni a dolgom. Nem bízom senkiben, és ez egyáltalán nem véletlen, általában az emberek jól át szoktak verni, vagy kihasználnak és ilyesmi. A testvérem ez alól a kivétel, de ő túl mufurc, magába zárkózott, képtelenség normálisan beszélni vele mostanság. Legalábbis, én nem tudok úgy, mint régen. Nehezen kezelem, hogy magába fordult, de azért még szeretem. Miért ne szeretném? A bátyám. Szóval, egy unalmas eperturmix szürcsölgetésen vagyok túl, Sean, a srác aki behívott ma hamarabb, felettébb egysíkú személyiség. Két dolog érdekli. A mellkas sebészet (milyen meglepő, nem?!) és a szex. Elég sok a közös vonásunk, legalábbis ami a lényeget illeti, mégis felettébb untatott. Nagyjából húsz percet bírtam, néha már fájt a fejem is a hideg turmix miatt, amit túl gyorsan ittam. Alattomos egy dolog ez a fagyi fájás. Mivel nem kellett dolgoznom, és amúgy sem volt semmi dolgom, nehéz volt bármilyen értelmes indokot találni, hogy miért is akarok lelépni erről a randi szerű rém uncsi beszélgetésről. Végül maradtam a roppant régimódi, teljesen átlátszó „ki kell mennem a mosdóba, utána pedig sietek hiszen nagyon máshol van dolgom” dumánál. Az osztályunk felé kanyarodtam, körülnézni kicsit, hogy minden rendben van-e. Sean természetesen itt se hagyott nekem nyugtot, van egy gyanúm, hogy valamikor régen egy buliból együtt mehettünk haza. Azt hiszem. Kezdek komolyan örülni, hogy már rég terápiára járok, mert úgy tűnik már tényleg minden jöttmenttel összeálltam. Abe említette, hogy egy régi ismerőse is itt fekszik, az Ő osztályán, így gondoltam ránézek, megkérdezem, hogy szüksége van-e valamire vagy ilyesmi. Hiszen a bátyám betege, ha ez nem lenne elég, a barátja is. Ez a minimum, úgy gondolom. Az ágyához érve mégse találtam meg, pedig… ott kellene lennie. Szemöldököm ráncolva tettem pár lépést, majd visszatértem a folyosóra. A lépcsőházba vezető ajtó mögül különös hangok, köhögés szűrődött ki. Hmm! Hát, ha nem is Libby lenne, akkor is visszaterelem az ágyába az illetőt, aki éppen dezertált a vizit előtt nem sokkal. Az ajtót kinyitva azonban ismerős alakot pillantottam meg, és melegen elmosolyodtam elszántsága láttán. - A tetőre igyekszel, Libby? – billentem oldalra fejem cinkosan, és gyorsan becsukom magam mögött az ajtót. Felé nyújtom a kezem, hogy segítsek felmenni a lépcsőn. Egy kis friss levegő nem árthat meg neki. Mármint, ha nem töri ki a nyakát. Aztán belém hasít a felismerés. – Ugye nem dohányozni akarsz?
Kezdőlap 
