A fülemen is szatyrok lógtak lassan, de lelkesen próbáltam lépést tartani Heather-el ahogyan az ezredik boltot is megpróbálta kifosztani. Persze mondhattam volna neki nemet, mondhattam volna, hogy intézze egyedül a vásárlást, de sosem tudok rendesen nemet mondani, és bármennyire is nyekergek és bármennyire is húzom a számat vagy próbálom elmagyarázni, hogy vele ellentétben én nem vagyok boltkóros valahogyan mindig annál kötünk ki, hogy eljövök. Mint most is. Elég csak rám néznie azokkal a szomorú őzike szemekkel, hogy olvadt vaj legyen belőlem a konyha közepén és megadóan emelve fel a kezem végül mégis belemenjek, hogy vele tartok. Persze amikor mindezt elfogadom én azt nem úgy gondolom, hogy két óra múlva is még mindig bolyongunk az üzletek között, mint akik gyűjtik a napi kilométereket, hanem, hogy megvesszük ami kell. Na igen, csakhogy ezeken a bevásárlásokon én vagyok az aki listával a kezében szépen próbálja az otthonra szükséges dolgokat összeszedni, a lakótársam és barátnőm pedig lazán csak úgy random minden boltba bemegy, és már hallom a lelkesedő hangját, hogy talált egy szép ruhát, egy veszedelmesen jó illatú parfümöt, vagy éppen a milliomodik díszes kütyüt a fülébe, hajába, nyakába...szóval bárhova. Sokszor azon kapom magam, hogy nálam is van a saját részemre vásárolt ruhanemű, vagy éppen lóg a nyakamban valami díszes kendő, a hajamban meg csillog valami pillangó alakú apró csat ( imádom a pillangókat egyébként) és úgy nézek ki mint egy csecsás karácsonyfa. De az igazat megvallva az én szőke, széles mosolyú lakótársamnak egyszerűen nem lehet nemet mondani. Az a kislányos lelkesedés ahogyan mindezt végigcsinálja, ahogyan a karomat megfogva rángat be valamelyik üzletbe, amiből persze kettő egy tucat, és nekem mindegyik egyforma: szépen csillogó neonok, kedves, bájos előzékeny eladók, és persze türelmesek, ami Heather esetében elengedhetetlen tulajdonság. Nálam a ruha vásárlás rémesen egyszerű három fázisos folyamat: megtetszik-felpróbálom-megveszem. A barátnőm esetében azonban kibővül még minimum kettővel, amelynek során próbára teszi mindenki idegeit. Azonban továbbra is annyira elbűvölően csinálja, hogy valahogyan mégsem érzem tehernek az egészet. Csak a lábaim adják meg magukat, amikor már az ezredik ilyen boltnál lerogyok a kényelmes fotelbe, és közlöm vele, hogy itt és most én semmit nem fogok venni, de tényleg semmit, próbálgasson, nézelődjön, csak könyörgöm adjon öt percet, hogy magamhoz térjek, mert már mindenhol düftineket meg bizsukat látok. Valahogyan ez az egész mizéria engem gyerekkoromtól fogva elkerült. Már picinek sem voltam ruhabolond, bár be kell vallani, hogy nekem is megvolt az a korszakom, amikor az iskolai ünnepségeken valami szépséges királylány akartam lenni. Ez hat évesen volt amúgy a legédesebb, amikor elől hiányzott két fogam, ugyebár a tejfogak kipotyogtak de még nem nőttek ki a maradandóak. Szóval ott álltam a mikulás ünnepélyen szépséges égkék ruhába és elmosolyodtam. De az én anyukám még ilyen fogatlan hercegnőként is imádott, láttam a szemében a büszkeséget amikor a szerepem szerinti dalrészletet énekeltem. Martin szerint pedig a világon nincs még egy olyan szép kisasszony, ilyen babakék ruhában mint én. Na igen...kevés fog nélküli hercegnő rohangál ez tény. Mindezen szokásom aztán a későbbiekben sem változott, mindig azt mondta a mami, hogy engem könnyebb ruházni mint etetni. Tény, hogy az étvágyam mindig is nagyobb volt mint a ruhaneműk iránti lelkesedésem. A beköszöntő tizenéves kor sem hozta meg a várt áttörést, amikor a lányok többsége divatbolonddá válik, nekem ez valahogyan kimaradt. Talán azért mert amikor aztán elérkezett a pubertás, még szégyenlős is lettem a tetejébe, és mint valami kis apró manócska bújtam és vackoltam magam körbe. Nekem kimaradtak a miniruhák, és köldökig dekoltált felsők, ezek most sem képezik a ruhatáram szerves részét. Bár az azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy mostanság már veszek fel merészebb darabokat is. Mondjuk a közönségesebb ruhák még így is távol állnak tőlem. Talán egyszer, még az egyetemi évek alatt, egy balul sikerült randevú kísérlet alkalmával sikerült magamból teljesen hülyét csinálnom, mert hagytam magam rábeszélni egy olyan szűk szoknyára, hogy nemes egyszerűséggel orra vágódtam abban a pillanatban, hogy kiszálltam az autóból. Szóval azt hiszem jobb ha az ilyen holmik meg én tisztes távolságban maradunk egymástól. Na hát a fehérnemű boltokról meg már ne is ejtsünk szót, mert szerintem versenyre kelhetnék az arcom vörösségével valamelyik merészebb vérbordó darabbal. Van olyan amelyik azt sem tudom hol kezdődik és hol végződik. És nem könnyíti meg a helyzetemet, hogy Heather megpróbálja elmagyarázni, ahogyan a használatát is. Komolyan, nem értem, hogy ez mire jó. Mármint értem, hogy a fehérnemű mire jó, de minek ezt még fokozni csipkékkel, meg gombokkal, meg gyöngyökkel, meg szalagokkal...meg... óóótejóéééég van amelyiket még még is lehet enni. Ki az az elvetemült aki bugyikat eszik? Vagy ez úgy működik, hogy „Drágám mi a vacsora?” Kék szatén alsónemű és hozzá desszertnek pár fekete csipkés csoda.” Szóval ezek a tipusú üzletek ahova nem szerettem bemenni, mert inkább egyedül bonyolítanám a dolgaimat semmint közszemlére tenni az ízlésvilágomat. Ebből a szempontból is jobb szerettem a kisvárost ahol felnőttem. CheroTown-ban valahogyan diszkrétebben intézhetjük ezeket. Ott van Mrs Clarkson boltja a főtéren, az óriási színes kenguru szobor mellett, amelynek a kirakata diszkréten fóliázott, és kintről még véletlenül sem láthatnak meg. Ez olyan intim dolog, és pont ezért szeretem még mindig ott intézni ezeket a vásárlásokat. A nagyváros csillogó üzletei, ahol gyakorlatilag az egész világ láthatja éppen mit és hogyan vásárolok valahogyan nem az én világom, és ezen még az sem segít ha utána beleteszik egy szép, ízléses nem átlátszó papírtáskába. Ez már olyan mint a halottnak a csók. Kifejezetten üdítő amikor végre valami olyan boltba megyünk be, ahol nekem is van vásárolni valóm, és nem számít, hogy ki látja éppen milyen mosogatószivacsot veszek, vagy, hogy a kosaramba kerül két helyes konyharuha, mert az egyiken két ölelkező mókus van. Rém cukik. Szóval ezek még el is mennek. Az én mennyországom aztán az édességbolt. Na azt hiszem ha beszabadulok egy candy store-be ember legyen a talpán aki észérveket sorakoztat fel nekem, miért hagyjam el idő előtt, még mielőtt megkóstolom amit meg lehet és megvásárolom ami ízlik. Sajnos volt már rá példa, hogy a műszakom előtt két órával kellett egy olyan esethez bemennem a kórházba, ami szökőévente egyszer van, és még nem volt alkalmam ilyen operáción részt venni. Na ez példának okáért egy elég nyomós érv az idő előtti lelépés mellett. Ha azt vesszük a szabadnap nekem sosem jelenti az igazi szabad napot, kivált ha itt maradok Sydney-be és nem utazom haza mondjuk CheroTown-ba. Ez utóbbi esetében nehezen lehetne előrángatni, ugyanis két órás buszozás, de ha a városban maradok akkor tudják rólam, hogy bármikor és bármilyen körülmények között hívható vagyok, soha, semmire nem mondok nemet. Heather egyszer meg is jegyzete, hogy nekem már az óvodában sztetoszkóp lehetett a jelem, és biztosan olyan vagyok mint Superman, hogy a ruhám alatt ott virít a St Claire emblémájával ellátott orvosi köpenyem, és csak huss ledobom a ruhát és máris doktornéni vagyok. Ez azért erős túlzás, de tény, hogy engem mindig minden körülmények között elő lehet kapni és be lehet vetni. Nem számít mennyire vagyok beteg, nem számít éppen hol vagyok, hogy végre három nap után együtt lehetek Haydennel, és szinte mindkettőnknek egyszerre szólal meg a telefonja. Ezt az életet mi választottuk, és már a kapcsolatunk elején is tisztában voltunk azzal, hogy mit vállalunk az egésszel. Bár ez talán olyan mint a színészek, vagy a sportolók, esetleg a tűzoltók, rendőrök világa. Nehezen érti meg az, aki nincs benne, és egy civil számára talán soha nem is lesz elfogadható. Sok orvos házaspár van, sokan vannak akik hosszú évtizedeket képesek együtt lenni a munka mellett is, családot alapítani, és teljes életet élni. Nem is tudom jelen pillanatban csak a nagy káosz van a fejemben, és a fáradtság helyenként, amikor egy-egy húzósabb nap után végre megpróbálhatok ellazulni. Nekem valahogyan nem megy fejben sem teljesen kikapcsolni, és levedleni az orvosi álarcon. Talán igaza van Heathernek, mert a bőrömben is ott zizeg az egész iránti elhivatottságom, talán tényleg van egy láthatatlan kórházi köpeny a ruhám alatt, amelytől nem tudok, de igazából nem is akarok szabadulni. Én választottam, és még ha vannak is időnként megbicsaklásaim, vagy éppen elgondolkodom, hogy valóban nekem való ez a pálya vagy sem, akkor is tudom, hogy itt a helyem, mert minden kétbalkezességem ellenére is egyszer majd jó orvos lesz belőlem. Ha az ember pedig hisz önmagában, ha elhiszi, hogy ő képes a feladatai elvégzésére, akkor mindenre képes. Hogy a kedvenc könyvemből és filmemből idézzek: „E feladattal téged bíztak meg. Ha te nem tudod hogyan teljesítsd, nem tudja senki.” Ott ültem a kanapén , körülöttem a tengernyi szatyorral és ekkor döbbentem rá, hogy elbóbiskoltam, előttem pedig Heather állt csípőre vágott kézzel, egy olyan álomszép, testhez álló mályvaszín ruhában, hogy szerintem még az utolsó csontocskájának is tökéletes ívet adott ez a holmi. - Nem hiszem el, Zoya! Csak te vagy képes elaludni egy ruhaüzletben, ahelyett, hogy próbálgatnál te is. Ez jó lesz?- pördült meg a saját tengelye körül , miközben ellenállhatatlanul mosolygott. - Hát ha azt akarod, hogy JackJohn kínlódjon a saját bőrében csak a puszta látványodtól, akkor tökéletes.- adtam meg a szerintem legkézenfekvőbb választ, és már előre sajnáltam szegény pasit. Odavolt a barátnőmért, ami nem csoda, gyönyörű volt. Heather ugrott egyet és a két karjával szinte másodpercek alatt átölelte a nyakamat én meg kamilláztam nagy szemekkel, de én is meglapogattam a hátát. - Jajjjj Zoya, annyira tudod mi a célom! - Téged ismerve nem volt nehéz kitalálni. Nem tudom miért jó neked ha kínlódik, de te tudod. Ez igazán nem az én dolgom. - Figyu....átmegyek a szomszédos helységbe, ott halálosan aranyos szandálok vannak, valami emelt sarkút kellene ehhez a ruhához, mégsem akarom, hogy a port sepregessem vele.- nagyot nyögtem és hátravetettem magam a vörös, bársony kárpitos kanapén. - Neeeee...kééééérlek nem akarok! Meghalok! Itt megvárlak jó? Már nem bírom tovább ezt a vásárlósdit, haza akarok menni és még aludni egyet mielőtt visszamegyek éjszakásba!- karjaimat szétvetettem magam mellett, a barátnőm pedig megadóan emelte fel mosolyogva a kezeit, és már trappolt is a bolt vége felé, hogy az általa aranyosnak titulált szandálokat szemrevételezze. Én pedig hátrahajtottam a fejem, és lehunytam a szemeimet. Baromi kényelmes ez a kanapé, nem lehetne, hogy inkább ezt vegyük meg? Vagy ez nem eladó? Meg fogom kérdezni...vagy legalább azt, hogy hol vették. Észre sem vettem, és kis híjján megint beszundikáltam....vagy be is szundikáltam? Egy alvó lány a ruhaboltban, ahol a magam korabeliek pókmód rohangálnak és vásárolnak. Szóval ebben a formában azt hiszem elég szürreális látvány lehettem. De ez érdekelt jelen pillanatban a legkevésbé.
Kezdőlap 
