»Szer. Dec. 23, 2015 9:11 pm Keletkezett az írás

Éppen bemosakodni készültem egy lágyéksérv műtéthez, amikor megcsörrent a telefonom. Marie, az én nagyszájú műtősnőm persze rögvest kapott az alkalmon, és rendesen alám pirított, miszerint hogy kerülhetett bele a steril zöld műtős göncömbe a telefonom. Jogos a két pont, de talán ez esetben jól döntöttem, hogy nem zártam be a szekrényembe. Ha létezik olyan, hogy anyai megérzés, akkor apairól is ér beszélni? Normális esetben hagytam volna csörögni a francba, és Marie szúrós, fenyegető pillantása is arra sarkallt, hogy hagyjam figyelmen kívül a folyamatos, monoton csöngést, valahogy nem voltam rá képes. Az utolsó pillanatban fordultam ki az előkészítőből. A képernyőn ismeretlen szám illegette magát. Nem szokásom felvenni, mégis beleszóltam.
-Haló? - Hangom érdes volt, ugyanakkor némi türelmetlenség is összetéveszthetetlenül ott lapult minden szavam mögött, ahogy a telefonba mormogtam.
-Igen, én vagyok. - A türelmetlen hangszínt először értetlenség váltotta fel, ami valószínűleg az arcomról is leolvasható volt, majd jött a döbbenet. Először próbáltam meggyőzni magamat, hogy valamit biztos rosszul értettem, mert kimerült vagyok, és meg is egyeztem magammal, hogy ezután a műtétem után szépen leteszem mára a szikét, és haza megyek, de alighogy ezt a gondolatmenetet végig vezettem, újra felcsendült a vonal túlsó végéről a rendőr hangja.
-Hogy... MIVAN?! - Ujjaim belefurakodtak a hajamba, és tenyeremmel homlokomat támasztva, behajlított könyökömmel a falnak dőltem.
-Máris megyek. - Ezek voltak az utolsó szavaim. Bontottam a vonalat, és csak arra adtam magamnak időt, hogy gyorsan valamiféle emberi göncöt kapjak magamra. Ezt követően már ültem is be a Lexusba, kifaroltam a kórház személyzeti parkolójából, és úgy hajtottam a célig, mintha légibombázók elől menekülnék.

Az őrs előtt még éppen sikerül befarolnom egy -talán utolsó-, üres helyre. Alighogy bevágom magam mögött a kocsi ajtót már rohanok is. Beriasztóztam egyáltalán? Mindegy, le van szarva...!
A bejárat felé tartó úton eltervezem magamban, hogy nem rendezek jelenetet, nem kezdem el verni az asztalt, és hogy senkit nem fogok felkenni a falra -hiába, jó öreg katona mentalitás-, de amint átlépem a küszöböt, és a lengőajtó forgószelet kavarva becsapódik mögöttem, újra megfeszül minden létező izmom, és észbe se kapok már a pultot verem. A plexi mögül egy értetlen szempár néz vissza rám.
-Miben segíthetek? - Kérdezi unott hangon, unott ábrázattal, majd az utolsó csepp szűrt almalevet is kiszipolyozza a szívószálán keresztül. A falat tudnám marni ettől a hangtól.
-Tulajdonképpen igen! Dwayne McGowan vagyok, és a LÁNYOMÉRT JÖTTEM. - Nyomatékosan ejtem ki az utolsó két szót. Szeretném, ha minden itt dolgozó gyengeelméjű tudná, hogy ez nem az a nap lesz, amikor itt fogják tartani a lányomat!
-Hope Serena McGowan? - Újabb unott pofa, újabb unott hanglejtés, újabb szürcsölés.
Kezeim ökölbe feszülnek a kis beugrón, amin támaszkodom.
-IGEN. - Fogcsikorgatva böfögöm oda a nőnek a választ, mire ő átkiabál a mellette lévőhöz. Mi a franc?! Hány seggfejre van szükség ahhoz, hogy végre kivihessem innen a lányomat?!
-Alan! Itt az apja McGowannek.
-Na baszd meg... jóvan, küldd a tizenhármashoz. - Értetlenül kapkodom a fejem Mr. és Miss. unott pofa között, végül a nő méltóztatik kikászálódni a pult mögül.
-Jöjjön... - Sóhajtja, mintha valami kibaszott nagy szívességet tenne azzal, hogy fel kellett állnia. Ó, hogy rohadjon meg az egész brigád!
Több ajtón, és folyosón végig caflatunk mire célba érünk.
-Hé...hé HÉ! - Az utolsót már üvöltöm, mint egy veszett oroszlán, amikor meglátom Hope-ot egy cellában ülve hátra bilincselt kezekkel.
-Mi a fasz folyik itt?! Mit csinálnak a lányommal? - Őrjöngök. Az egész istenverte hely az én hangomtól visszhangzik. Nehéz kihozni a béketűrésemből, kevés embernek sikerült eddig, de ezek a fakabátok egy perc alatt elérték, hogy felrobbanjon az időzített bomba. Elég volt ehhez az a telefonhívás, és a lányom látványa.
-Uram, kérem moderálja magát, különben kénytelen lesz odakint várakozni. - Kifújva a levegőt, beletúrok a hajamba, majd végigsimítom a borostámat, mintha attól várnék valamit. Végül Hopeon állapodik meg a tekintetem.
-Egy körömlakk? Most tényleg?! - Hiába vagyok ideges, nem felejtem el az artikulációt.
Tényleg képes volt körömlakkot lopni, amikor a zsebpénzéből egy egész készletet vehetne?

»Szer. Dec. 23, 2015 9:40 pm Keletkezett az írás

Az első utam reggel a boltba vezetett, egy új eladó ücsörgött a pénztárnál. Rá mosolyogtam, ő meg csak felvont szemmel bámult rám. Igen, az előző tudta, mi is a helyzet velem. Kosarat vettem és elindultam. Colát. Az nagyon kell, de nem a litereset, elég a kevesebb is. Már kívülről fújtam az utat és mindig figyeltem a körülöttem lévőkre is. Nem akartam meglepetéseket. Oké, az italt hamar letudtam. Egy kis édesség az nem…sietek, mert apuhoz is be akarok menni, szóval egy kisebb kerülőt teszek, tekintetem pedig a csajos cuccokon állapodik meg…az nem drága egy kicsit azért a kis valamiért? Hülyéskednek ezek? Baromság. Mi a márka? Honnan hozták? Maid in China? Így már érthető…lassan körül nézek, majd megvonom a vállam és elindulok, hogy fizessek. Az eladó arcát figyelem, majd a pénztárgép kiírását, hogy jól üti e be a dolgokat. Jól üti. Minden a legnagyobb rendben.  Fizetek és indulok. Az előttem lévők rám néznek hirtelen, amin meg is lepődök, majd lassan visszapillantok, aztán az a detektor szerűség nagyon villogott. Az őr pedig mellém lépkedett és már telefonált is. Csak a kezemet emeltem fel, hogy valahogy jelezni tudjak, de már kék ruhások jöttek is és már a kocsiban találtam magam…hosszú nap lesz a mai… oké. Az irataimat elvették, a név is stimelt. Könnyedén leolvastam a szájukról a dolgokat, de ők elég szarul vették hogy nem szóltam vissza. Mínusz egy pont… legalább a szaros betegigazolványomat is kotornátok elő! Rajta van miben szenvedek…te jó ég!
Különben miért raknak egy fiatalkorút rácsok mögé? Oké. A táskámat kitették valahová a megőrzőbe, valakivel az előző morci tag nagyon dumált… figyelsz már?! Hahó! Próbálom felhívni magamra a figyelmét, hogy nem dísznek van az a kis tok a táskámban…”beszélhetek” én ennek…aztán az ürge kivonul, szóval egy apró sóhaj után a talajt pásztáztam…. felpillantottam és apa dühös arcát vettem ki…. örültem is meg nem is. Kérdésére csak egy ívet írtam le a szememmel és az arcán állapodott meg a tekintetem. A helyemen maradtam. Most tehetek én arról, hogy seggfejekkel vagyok körül véve, akik nem tudnak olvasni?

»Csüt. Dec. 24, 2015 8:46 am Keletkezett az írás

Itt állok, kis híján idegrohamot kapok, és nem tudom felfogni, hogy Hope ilyen helyzetbe keveredett. Pont ő? Az én lányom, aki soha az életben nem lopott még egy rohadt szem cukorkát sem a sarki közértből? Erre most ott ül a rácsok mögött, hátra bilincselt kezekkel -amit megint csak nem értek, hiszen nem embert ölt-, lopás vádja miatt. Mindezt természetesen Szenteste előtt egy nappal, csak hogy ne teljenek unalmasan az ünnepek.
Dunsztom sincs róla, hogy mi vezérelte arra, hogy ezt tegye. Ráadásul egy körömlakkot?! Habár ez megint csak jelentéktelen részletkérdés...
Csalódottan bukik ki számon a felé irányuló kérdés, miközben az arcát figyelem. Minden bele van írva azokba a barna íriszekbe, arcának makacs vonásaiba. Istenem, alig hasonlít rám! A makacssága, a szemei... mindent az anyjától örökölt.
-Nem engednék el? Legalább csak azt a bilincset szedjék le róla... - Próbálom kordában tartani az indulataimat.
-Nevetséges ez az egész cirkusz, ami itt megy... - Morgom magamban, és úgy figyelem az egyik ipsét, aki elindul a zárka felé, mintha valami megátalkodott gonosztevő lenne. Kezében egy rozsdaette karikán megannyi kulcs csörög. A rácsokhoz lép. Hosszasan keresgél, végül rálel a megfelelőre. A zár kattan, a rácsos ajtó pedig nyikorogva nyílik. Türelmetlenül közelebb megyek, hogy lássam minden mozdulatát. Végül lekerül a bilincs a lányom kezéről, én pedig sürgető léptekben elindulok az immáron nyitott zárka felé, hogy elkapva Hope kezét, féltőn szoríthassam magamhoz.
-Mi van veled Kicsim? - Fogom közre az arcát, hogy lásson.

»Csüt. Dec. 24, 2015 10:22 am Keletkezett az írás

Apa csak figyel, nem szól a kérdései után, de aztán mégis. De nem nekem intézi szavait, hanem az őrnek. Aki tegyük hozzá, eléggé újonc még…egy kiskorúra alapból nem rakhatna bilincset. Kettő…borzalmasan szoros ez a szar. Látom a kulcsot, furi pillantással mélyülök el a tag arcán, a szemeiben, majd az ajtó is kinyílik, jómagam pedig felállok. Végig az ürgét figyelem. A bilincs szorítása enyhül, majd le is kerül rólam. Magam elé emelem kezeim és a csuklóimat masszírozom meg, aztán arra leszek figyelmes, hogy egy vastag kéz kapja el az enyémet. Felpillantok és apa ránt magához.
Belebújok az ölelésébe. Ezt a részt sose fogom megutálni, de az ezt követő műsort majd igen. Nem akarom tudni, mit kapok érte.
Nem akarok kapni ezért semmit.
Arcomat a 2 keze fogja óvatosan közre. Lassan a szemeibe pillantok, majd az arcára és a száját olvasom le. Kicsit eltávolodok tőle, felemelem kicsit a kezem és egyik tenyerem a másik kezem kézfején húzom háromszor végig.
Bocsánat
Rápillantok a rendőrre, értelmetlen arca elárul mindent és ez megmosolyogtat.
Ez nem mutogatás, jelelés!
Visszapillantok apura, elgondolkodok az egyik jelen, mert nem mindegy hogyan van. Végül az egyik tenyerem lefelé, kissé behajlított ujjakkal, a másik ugyanígy felfelé és egy „kört” megteszek velük.
Ez bonyolult.
Nem értené meg.
Most komolyan magyarázzam el? 5 dollárt kellett volna fizetnem azért a szarért, amikor múltkor ennyi pénzért 4-et vettem. Sőt! Miből lehet? Ennyi pénzért talán többre hivatott ez a körömlakk. Megvonom a vállam, meg sem kérdezem, mi az ábra, csak megyek ki a rácsok közül.
Végül visszapillantok az újonc baromra és megkocogtatom a rácsot, hogy figyeljen rám…apa meg fordíthat ha akar.
Államhoz emelt kézzel, nyak felé tenyérrel jelzek neki egy köszönömöt.
Miért köszönöm meg? Mit köszönök meg. Hogy rendőr létére ennyire figyelmes…El kellene küldeni a picsába. Amúgy sem értené...de nem.
Ennyire szemét nem vagyok....

»Pént. Dec. 25, 2015 9:41 pm Keletkezett az írás

Úgy szorítom magamhoz, mintha Hasfelmetsző Jackkel szemben kellene megvédenem, bár kétség sem férhet hozzá, hogy még vele is szembeszállnék, ha Hoperól van szó!
Államat puha, az anyjához hasonlóan sötét színű, illatos hajjal borított fejbúbján támasztom meg, és a mögötte álló rendőrt figyelem. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem. Vegyes érzések kavarognak bennem. Harag, csalódottság, a megkönnyebbülés ugyanakkor az összes többit háttérbe szorítja. Lehet, hogy olyat tett, amit nem kellett volna, és amit legközelebb kétszer is meg fog gondolni -legalább most ebből is tanult-, de ami mindenek előtt a leglényegesebb, hogy nem esett semmi komolyabb bántódása. Azt biztos, hogy nem tűrtem volna szó és erőszak bevetése nélkül.
Pár perc elteltével hagyom, hogy kibontakozzon az ölelésemből, és már figyelem is a jeleit.
-Ugye azt tudod, hogy ennyivel nem úszod meg a dolgot? - Kérdőn, rosszalló tekintettel felvonom az egyik szemöldökömet, miközben hozzá beszélek. Gyerekesnek vélheti a kisstílű fenyegetőzésemet, de ez esetben tényleg nem fogja tudni elkerülni a büntetést. Nem fog meghatni az ezer meg ezer bocsánatkérése, a szívecske alakúra sütött omlettek reggelente, és a kedvenc dupla csokis brownie-m kísértésének sem fogok engedni, ami valószínűleg ettől a naptól kezdve legalább egy hétig mindennap ott fog várni az irodám asztalán.
-Ne mondd mindenre azt, hogy bonyolult! Mostanában állandóan ezzel jössz. Azt hiszed, hogy ennyivel minden megvan oldva?! - Megrovóan beszélek, amit arcmimikám, hanglejtésem és az artikulációm is félreérthetetlenül tükröz. Azt akarom, hogy a lányom tudja, hogy attól mert még lázadó korszakába lépett -ezt egy lányos apának rendkívül nehéz feldolgoznia-, az még nem azt jelenti, hogy olyannak kell lennie, mint egy heroinfüggő rocksztárnak, aki azt hiszi, hogy övé a világ, és csak egy csettintésébe telik, máris kinn van a szarból. Hopeot nem erre neveltem. Tisztességes embert akarok belőle faragni még ha belerohadok is! Az ő kamasz fejével ez úgy tűnhet neki, hogy uralkodni akarok felette, mintha a tulajdonom lenne -valamilyen szinten az is-, de idővel majd úgyis benő a feje lágya.
Értetlen pillantásokat vetek rá. Jól láttam?! Ez egy köszönet volt? Nem is értem...
-Nos, a lányom azt mondja, hogy köszöni maguknak ezt az egészet. Ne kérdezzék, hogy irónia volt-e, vagy komolyan gondolja... - Fordítok, és csak most tűnik fel igazán a fakabátok értetlenkedő pofája.
-A lányom siket-néma. Ezért nem mondott maguknak semmit, nem puszta makacsságból. Szájról olvasni, és jelelni viszont tökéletesen tud, mint ahogyan azt már észre is vehették. Nézzék... mindegy, hogy mennyibe fog fájni nekem, de írok egy csekket, amit úgy osztanak szét maguk között, ahogy akarnak, ennek viszont az a feltétele, hogy maguk most minden további intézkedés nélkül elengedik a lányomat, és nem beszélnek erről többet. Mintha soha nem is jártunk volna itt. - Pénz beszél, kutya ugat. Ha már megteheti az ember, miért is ne élne a lehetőséggel, hogy egy kicsit megkenje a rend tántoríthatatlan őreit.
-Akarsz még valamit mondani kicsim? - Fordulok felé, és előhúzok egy tömböt a belsőzsebemből.

»Pént. Dec. 25, 2015 11:24 pm Keletkezett az írás

Apa mindig úgy figyel rám és a jelekre, mintha az élete függne tőlük.
Le se veszi rólam a szemeit. Mindig ezt csinálja. Legalább ő figyel. Jó tudom, nem kell felhivnom a figyelmet, ilyenekkel meg főleg, hogy figyeljen rám. Bár a mostani eset nem erről szólt, hogy foglalkozzon velem. Mindig velem van, szóval magam sem értem miért…Kérdése szarul esik, láthatja a tekintetemen, kissé mérges lettem.
Még úgy is hogy ő mérges rám és talán jogosan is. Egy kicsi fejcsóválással mellékelve, jobb kezem ujjai összecsukva, mutató és hüvelykujjam enyhén nyitva összeérintve. Büntetés? És folytattam, jeleltem tovább, mintha ez nem lenne éppen elég. Nem teheted!
A bonyolulttal meg lehet oldani mindent, lehet terelni vele, bonyolult, mert tényleg nem értené meg. Se ő, se más.
Fogyatékos vagyok. Nagy kaland. Nem adtam fel egyszer sem.
Attól még ugyanúgy élem az életem, mint láthatja… de aztán egy kissé gúnyosan elmosolyodok és bólogatok lassan, a válasz letudva. Kész! A börtönöm ajtajához mentem, megköszöntem az idiótáknak mindent, ezt a sok hűhót. Apa meg lefordította nekik, bár nem is értette ő se mi van. Érdeklődően figyelem aput és a kommunikációt, melyet nekik intéz, de mivel elfordul, én meg nem vagyok hajlandó elé kerülni, hogy értsek is belőle valamit, maradok ott és figyelek. Lesem apa hatalmas hátát és vállait. Mást úgy se tehetek jelen helyzetben. Bár olyan igazán beszólnák az összes marhának! Olyan jól esne. Bár már kinyílott a bicska a zsebemben, amikor az érthetetlen fejeket néztem. Amikor apa felém fordul egyből a száját figyelem. Ez már megszokás. Rutin. Automatice. A rendőrökre néztem, kezemet behajlítva magam mellé emeltem ökölbe, majd egyből két ujjat kinyitva az orromhoz emeltem azokat. K**va anyád!
Nem, ezt nem apának szántam, bár nem tudom mennyire értette, ezt még egész régen tanultam, amikor egy idősebb partnerem volt ebben. Végül megfordultam és elindultam hogy kint megvárjam, de csak a recepcióig jutottam, ahol aztán nem engedtek el tovább. Szóval ott maradtam és az arcokat lestem, meg vártam, hogy vissza adják a táskámat. Nekidőlve a pultnak várakoztam, de csak a padlót bámultam... mintha az olyan érdekes lenne. Ezt a napot már réges régen megbántam.

»Szomb. Dec. 26, 2015 9:14 am Keletkezett az írás

Nem lepődöm meg túlságosan a kifakadására, mondhatni szemem sem rezdül. Most pont olyan, mint az anyja! Ha valami nem úgy alakul ahogy azt ő elképzelte, nem az van, amit ő akar, jön a hiszti, a csapkodás, és a makacsság. Tudom, hogy hamarosan előbújik belőle a hízelgő kölyökcica, és hogy minden titkos fegyverét be fogja vetni annak érdekében, hogy lecsillapíthassa az "apa sárkányt", de ezennel tényleg túl messzire ment ahhoz, hogy bármilyen engedménnyel is szolgálhassak a büntetését illetően.
-De tehetem, mert az apád vagyok, te pedig kiskorú, és ameddig velem laksz, addig kötelességed szót fogadnod! - Az értetlen pofákból elég is volt mára ennyi, inkább visszafordulok a csökönyös gyerekemhez, és az előbbieknél is komolyabb, szigorúbb hangnemben beszélek. Ha valaki, hát Hope töviről hegyire ismer, és a szemeimből tudhatja, hogy kezd felmenni a pumpa, és talán jobb lesz, ha még most visszavonulót fúj.
-Rendben uram, kiegyezhetünk.... - Mindjárt gondoltam te nyomorult.
A csekktömb előkerül, ahogyan egy Dr.McGowan gravírozású golyóstoll is, és jobb híján az ablakpárkányon kezdek körmölni. Szemem sarkából persze végig Hope-ot figyelem, és bár tudom, hogy ezek a seggfejek semmit nem értenek abból, amit ő jelel, mégis elkapom a kezét annál az ominózus obszcén kifejezésnél.
Puszta figyelmeztetésből egy kicsit erősebben megszorítom a csuklóját, és szavak nélkül állom a tekintetét. Komolyan nem tudom, hogy ki volt az a baromarcú, aki ilyeneket is megtanított neki, de ha megtalálom, nem fogja zsebre tenni, amit kapni fog érte.
Nem magával a kifejezéssel van baj, inkább azzal, hogy a lányom használja. Itt elvekről van szó. Az anyjának, és nekem is mocskos a szánk, de ha nem muszáj, megpróbáljuk ilyen és ehhez hasonló szavak nélkül elintézni a dolgokat.
-Fejezd be kérlek... - Szűröm a fogaim között, közelebb hajolva hozzá. Ő valamikor ekkor rántja ki kezét a markomból, és tornádóként kiviharzik.
-Az istenit...! - Öklömmel a párkányra csapok, és az összeget valósággal belevésem a csekkbe. Majd jön rá az orvosi pecsét, és még ilyen olyan formaságok.
-Akkor tudják, soha nem voltunk erre... - A papírt kissé elnyűtten az egyik rendőr kezébe nyomom, és mindenféle további zokszó nélkül nagy léptekben a lányom után megyek.
-Ugye tudod, hogy ezzel még nincs vége? - Szólalok meg nagysokára, és mialatt a táskájának a kiadását várjuk, ujjaimmal idegesen dobolok a pulton. A táska végül jön, aláírok egy két fölösleges papírt, majd a vállamra dobom a hátizsákot.
-Na gyere... - Kezemmel átkarolom apró vállait, és kicsit magamhoz húzom, ahogy a kijárat felé tartunk. Kiriasztózom a kocsit, a táska röpül a hátsóülésre, majd én is beülök.
-Anyádnak a mai napról egy szót se! - Sandán rákacsintok a visszapillantó tükörből, és nem bírom ki, hogy ne öleljem meg még egyszer. Ezennel sokkal tovább, sokkal szorosabban és bensőségesebben, mint odabent is.
-Nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha bármi bajod esne... - A füle mellett suttogom, tudom hogy nem hallja, de talán így a legjobb.

»Szomb. Dec. 26, 2015 11:01 am Keletkezett az írás

Apa megint a szokásos dumával jön, szokásához híven, amikor olyat művelek, amit nem kellene. mondhatnám, hogy akkor elköltözöm és utána az isten sem dirigálhat nekem…de nem teszek ehhez hasonló kifejezéseket sem. Nem akarom elhagyni aput sem, meg a szeretetét sem. Fontos nekem. A dühével, haragjával együtt, melyek olykor viharként tombolnak, de sosem ártott nekem. Csak kiosztás szerűen, meg ez nem lesz, az nem lesz dolgokkal.
A csuklómat hirtelen kapta el, pillantásom egyből ráterelődött. Aztán eltűntem a látóteréből egy pillanat alatt. Hát mégis csak értette a dolgot. Honnan?
Míg ezen tépelődök, apa is megjelenik, árnyékként követem mozdulatait és szájának mozgását. Szeretek képben lenni, nah. A kijelentésére csak egy ívet írok le szemeimmel… Büntess meg egész életemben. Hát hogyne.
Nem elég hogy fogyatékosként élem az életemet, de tilts is meg dolgokat.
Nem fair!
Figyelem ujjainak munkásságát a pulton, aztán arcára terelődik figyelmem. akár figyel akár nem, azért még megkérdezem. Kezem magam előtt mozdul összecsukott ujjakkal, mutató és hüvelykujj csettintésre készen. Megbüntetsz?
A táskám előkerül a pult mögül, épp nyúlni akarok érte, de apa megelőz ebben és nála van mindenem. Aztán jóformán kivezet az egész szaros kócerájból, még csak ellenkezni sincs időm, hogy ne vezessen, magamtól is tudok menni. De kijutottam.
A kocsit figyelem, ahogy villan az egész jármű már nyitom is ki és ülök is be, már csak azt veszem észre, hogy a táskám hátul csapódik be. Egy ideig figyelem, majd elhelyezkedek és bekötöm magam. Rápillantok és olyan mozdulatot teszek, amit régen és csak közösen tudjuk ennek az értelmezését. Mutató és hüvelykujjam összeérnek, minden más csukva, mindez a számhoz érintve. Lakat a számon. Az én helyzetemben ez vicces közlés. Egy mosoly párosul ehhez.
Az ölelése meglep, azt hittem ennél komolyabb a helyzet, de enyhülni látszik. Bár a büntetésre a továbbiakban még számíthatok. Nem hallok semmit, amit mond, vagy csak akar mondani, még látni se látok semmit belőle,
Megpróbálok az ölelése közben jelelni. Haza megyünk?

»Kedd Dec. 29, 2015 8:42 pm Keletkezett az írás

-Hogy megbüntetlek-e? Loptál, ráadásul hazudtál róla, azt hitted, hogy soha nem derül ki, és még azt gondolod, hogy nem foglak érte megbüntetni? Ezt nagyon rosszul gondoltad, kisasszony. - Most igazán dühös vagyok rá. Tudom, hogy kamaszodik, és ő is legalább annyira szeretne belekóstolni abba a bizonyos "lázadó életformába", ahogyan a vele egykorú társai is, de rá minden még egyszer akkora veszéllyel van, mint azokra a társaira, akik hallanak, és beszélni is tudnak. Ő soha nem fogja hallani, ha valaki a háta mögött settenkedik, követi és elkapja. Ő soha nem fog tudni segítségért kiabálni.
Talán burokban tartom, holott hagynom kellene, hogy hibákat hibákra halmozzon, hogy aztán magától jöjjön rá arra, hogy amit tesz az rossz, de sajnálatosan nem olyan fából faragtak, aki végignézi, ahogy a gyereke rossz döntést hoz, vagy a makacssága miatt bajba sodorja magát. Így is elég dolog van már a számlámra írva. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, ha Hopenak egyszer miattam esne baja. Azt már tényleg nem tudnám elviselni.
Jobb is, ha megyünk... Hamar rendezem az anyagiakat, és már loholok is a gyerekem után.
Most dühös rám, és magában biztos vagyok, hogy mindennek elhordott már amióta megérkeztem, de ismerem, tudom, hogy egy-két nap, és rájön, hogy igazam volt. Esetleg csak nem fogja belátni. Hiába, tényleg makacs, mint az anyja.
-Jólvan kicsim. - Amióta itt vagyunk, ez az első, hogy őszintén elmosolyodom. Nem bírom ki, muszáj magamhoz ölelnem. Lassan már csak így győződhetek meg arról, hogy tényleg biztonságban van. Ezt ameddig élek imádni fogom. Most sokkal ragaszkodóbban, őszintébben ölel, ahogy odabent is tette.
-Még szép! - Mosolyom megkönnyebbülté válik, és mielőtt indítanék, nem bírom ki, hogy ne adjak még egy gyors puszit a homlokára. Ezután már egyenesen haza vezet az utunk. Soha többet nem akarok még csak a közelében sem járni ennek a kócerájnak!

» Keletkezett az írás