Joy & Ray

- … lehetőség szerint a vezetést és az alkoholfogyasztás minden formáját kerülje el, míg egy szakember rá nem bólint. A későbbi kezelésekről az elkövetkezendőkben értesítjük, de nagyjából két hét múlva vissza kéne jönnie, hogy a gipszet levehessük a karjáról. Addig is mihamarabbi gyógyulást kívánok, és hetek múltán ismét találkozunk –hallgatja végig a hosszasra sikeredett beszámolót, amit az orvosa kellemes orgánumban, halvány mosollyal az arcát mondott végig neki. Már elemelkedne az ágytól, hogy folytathassa a pakolást, mikor feltűnik neki, hogy a kopogás hirtelen alább hagy, lassabbá válik, majd végleg eltűnik.
- Mr. Cole… még csak annyit szerettem volna mondani, hogy ne próbálja meg görcsösen, feszített tempóban visszanyerni az emlékeit, mert nem célravezető. Erős fejfájást, szédülést és remegést vonhat maga után. Én javaslom, hogy hagyja, hogy minden folyjon a maga medrében, nem kell azt erőltetni, egy idő után, de biztos, hogy lesznek olyan emlékei, amik felidéződnek a számára, nem kell azokat erőltetni. Viszont magának is mondom, hogy legyen türelmes... ez nem csak önnek, hanem a családjának is roppant mód nehéz, még ők se heverték ki a történteket, és ez az egész nekik is olyannyira megrázó, mint önnek –rezzenéstelen arccal mered az orvosa tekintetébe, majd mikor az utolsó szó is elhagyja ajkait, Ray csak elmosolyodva bólint neki, jelezvén, hogy megértette amit mondott. Csak itt az a probléma, hogy kettőn áll a vásár, és nem csak rajta múlik, hogy az emlékek visszaszerzésének tempója milyen ütemben lesz diktálva. Úgy érzi magát mint a munkahelyén egy-két dal alkalmával, mikor figyelni kell a karmesterre, mert attól független, hogy ő maga tudja a szöveget, és az egész kottaképet oda-vissza, még nem azt jelenti, hogy vezetés nélkül elő tudja adni azt. Hiszen, minden karmester más és más, némelyik lassabban képzeli el a bizonyos művet, de van olyan, aki sokkalta gyorsabban. Így lesz ez most a rokonaival, és a szeretteivel is. Akad majd olyan, aki fittyet hány az orvosok szavára, és önálló expedícióba kezd, ő adja majd Ray alá a lovat, aki majd úgy fog táncolni, ahogy fütyülnek neki. Viszont olyanok is lesznek, akik meg se próbálják visszaszerezni számára az elveszett emlékképeket, vagy legalábbis nem lesz olyan nyilvánvaló, inkább csak elcseverésznek vele hétköznapi dolgokról, miközben olyan témákat is belecsempésznek a beszélgetésbe, ami az elfeledett tizenegy évben is mérvadó volt. Egyre inkább úgy érzi, hogy ingoványos utakra ért, és egyre inkább megremeg alatta a talaj minden egyes ismeretlen ismerőssel történő találkozása alkalmával. A feleségét is egy héten belül mondhatni minden nap fogadta, és továbbra is idegenül hat a számára, konkrétan mintha felébredése alkalmával lett volna az első találkozásuk, és azt nem előzte volna meg az a bizonyos évtized. És most is ő rá vár, hogy egy hónap itt töltött idő után végre hazaérhessen, vagy legalábbis olyan helyre, ahol kényelmesen le tud dőlni, és nem érzi azt a nyomasztó érzést, amit a kórház kölcsönzött számára. Persze, minden egyértelműen idegen lesz a számára, de a nyakát merné rá tenni, hogy sokkalta barátságosabb, és közvetlenebb lesz, mint az itteni, fehér falak, amikre bizony a színük ellenére már igen csak ráférne egy kis frissítés.
Sóhajtva simít végig jobbjával kissé borostás arcán, de keze végül a tarkóján állapodik meg, ahogy az összepakolandó pár holmit figyeli, amit már előretervezve elhelyezett az ágyán. Szavakba nem tudja önteni, hogy mennyire retteg az elkövetkezendő időktől, ami nyilván a többi szerette számára is hasonlóan idegfeszítő időszaknak ígérkezik. Ha tehetné, legszívesebben visszamenne arra a sorsfordító napra, amit szintén köd lepett el, de akárhogy is, megváltoztatná. Szeretne emlékezni arra a csodálatosan gyönyörű nőre, aki nyilván már a kórház folyosóit koptatja, és a feleségének hívhatja, a lányára, akit állítólag teljes odaadással nevelt, és szeretett… ehhez mérten most egyikőjük felé sincsen semmilyen érzése, csak a tudat van számára, hogy ennek ellenére is velük kell egy fedél alatt élnie, hiszen itt van a legnagyobb lehetősége arra, hogy visszaszerezze az emlékezetét.
Jobbjába ragadja azt a pár ruhadarabot, amit az itt töltött idő alatt használt, de az összehajtogatás gondolata meg se fordul a fejében, hiszen fél karral éjt nappallá téve szenvedhetne csupán egy fölsőjének élére hajtásával, akkor se sikerülne neki. Inkább csak annak rendje és módja szerint begyűri a kisebb méretű sporttáskába, és lévén, más használt dolga nincs, egyszerűen csak lehelyezi azt a földre, magát meg egyszerű mozdulattal levágja az ágyra, elfekszik rajta, lábát viszont továbbra is a földön tartja, ezáltal csak felső teste élvezheti a viszonylag kényelmesnek mondható matrac felületét. Tekintete szüntelenül a plafont vizslatja, gondolatai pedig egyre inkább akörül mozognak, hogy Josephine kellemes hangja törje meg a szoba ürességét, különben már beleőrül, ha még egy semmit mondó, maximum negyed órát kell itt töltenie.

Joy & Ray

Arca csordultig van érdektelenséggel, ahogy végigfigyeli, amint az orvos a félig lehúzott redőny mögött, vidáman mosolyogva sétál el. Nyilván kedvére van a tudat, hogy immáron egy beteggel kevesebb van a listájára írva, és innentől kezdve csak krízis helyzetnél fogja látni, legalább kéthetente egyszer. Őszintén szólva, bár tény, hogy jól gondját viselték, Ray is örül annak, hogy alig pár percen belül maga mögött tudhatja a kórház nyugtalanító falait, ami egy hónapon keresztül magába szippantotta, és csak különös eseteknél tudott megszabadulni tőle, mikor is úgy döntött, hogy megelégelte, hogy a nap huszonnégy órájában csak, és kizárólag a vele szemközti falat, bár kivételes esetekkor a plafont kelljen bámulnia. Jó, természetesen kint az udvaron se tett másként, elvégre mozgásában nem a régi, zúzódott a lába, eltört pár bordája, ami felületi sérülésként jelenik meg, hiszen felső teste a szivárvány összes színében pompázik. Ezt viszont már megtanulta jól elrejteni, így most is, mint ahogy régebben is tette, egy sötétkék inget vett fel magára, aminek ujját könyökéig feltűrte, hiszen annyira mégse bírja a formalitásokat. Na meg persze az ember azt eszi, amit magának főzött, így kétség kívül csak azokat az öltözeteket tudja viselni, amit a felesége előrángatott számára a szekrényéből. Tény, hogy egy kissé bő lett rá majdhogynem minden ruházata, elvégre attól független, hogy jó ellátásnak örvendett, a kaja amit elé raktak nem volt bizalomgerjesztő, na meg három fogásos ebédnek se volt mondható, és emellé még írjuk fel, hogy étvágya se volt túlzottan, ami a történtek után nyilvánvalóan megérthető.
A ruhadarabok, amik viszonylag szépen voltak elrendezve az ágyon ezúttal búcsút mondhatnak addigi állapotuknak, mert Ray mit se törődve a vasaltsággal, egymásba gyűrve őket helyezi be azokat a táskájába. Türelmetlenségét ez is erősen igazolja, hiszen már akkor is erősen dobolt a combján, amikor az orvosa perceken keresztül magyarázta el neki, hogy mire számíthat, mit csinálhat, és nem csinálhat az elkövetkezendőkben, szinte már a gyógyszereinek adagolására se figyelt oda kellő mértékkel, csak hevesen bólogatott minden mondat után, persze mindezt egy bizalomgerjesztő mosollyal egyesítve. Ha másra nem, akkor arra megtanította a színészet, hogy miként tudjon az emberek bizalmába férkőzni, és ezt minden egyes alkalommal jól hasznosítja, és hálát ad magának ezért a szakmáért.
Diadalittasan fekszik el az ágyon, amit annyi időn keresztül, szinte szüntelenül koptatott. Fejét belesüppeszti a számára túl puha, és eléggé alacsony párnákba, szemét pedig már megszokásból emeli a plafonra. Jobbját a bal kezéhez hasonlatosan simítja a hasára ujjaival szüntelenül dobolva hasán, néha megigazgatja az ingjén keletkezett gyűrődéseket, de mindhiába, mert az a fekvés következtében már teljesen beleivódott a kényes anyagba. Viszont mit érdekli ez őt, csak haza utazik, nem pedig az angol királynőt készül fogadni a csöppet se kellemes lakosztályán. Persze, azt ennél elegánsabb pózban tenni, ennek ellenére most teljes kényelembe helyezkedik, egy pillanatig se zavartatja magát. Már éppen lecsukná élénkzöld tekintetét, amikor is meghallja a kellemes női hangot, ami éppen hogy megtöri a csendet, hiszen elég élettelen. Ray-nek azonban ennél több nem is kell, lassan, pár szisszenés következtében ül fel és támasztja meg magát karjával. Még mindig fáj minden porcikája, ezt viszont nem tudja olyan precízen és mesterien leplezni, amennyire szeretné.
- Szia –köszön ő is nagyjából hasonló hanglejtéssel, és hangerővel, mint ahogy azt a nő is tette. Ahogy a felesége közelebb lép hozzá, minden feltűnést kerülve szántja végig rajta a tekintetét. Bár tény, hogy a személyiségére, és konkrétan semmire nem emlékszik vele kapcsolatban, de azt az egyet ismét meg tudja állapítani, hogy felettébb jó ízlése van a nőkkel kapcsolatban.
- Igen, ha minden igaz akkor valahol ott van besuvasztva a táska legaljára –tarkójára simított kézzel nézi végig, ahogy Joy a táska után nyúlva, halvány mosollyal konstatálja a benne uralkodó rendetlenséget. Hát, nem tudja, hogy milyen volt az a Ray, akit ő megismert és szeretett, vagyis, még szeret is, de az biztos, hogy ő most aligha törődik a tisztasággal és a renddel. A lényeg az, hogy a dolgok ne akarjanak önálló életre kelni körülötte, azon kívül pedig felőle úgy is kinézhet, mintha egy tornádó söpört volna végig a szobán.
Barátságos mosollyal tesz felé egy lépést, hogy elvehesse tőle a csomagját, és ahogy a kezébe kaparintja, kis zavartság és bénázás következtében kapja fel a vállára, miközben tesz pár lépést az ajtó felé. Ahogy kezét a kilincsre simítja eltekint Josephine mellett, hogy szemügyre vehesse, mindent elrakott, és mikor tudatosult benne, hogy elméletben minden ott pihen a táskában, tekintetét átirányítja a nő kellemes vonásaira.
- Mehetünk? –eddig lappangó mosolya széles vigyorba vált át, ahogy szuggerálja a nőt az indulásra. – Végre el szeretnék innen szakadni -ép kezével feltárja maguk előtt az ajtót, és ha Joy kilépett a szobából, ő maga is úgy tesz. Egy pillanat erejéig megáll még az ablaknál, még egy utolsó pillantást vet a szobára, majd féloldalas mosollyal hajtja le a fejét, és tesz előre pár lépést. Szinte már attól felszabadultabbnak érzi magát, hogy kitette a lábát a négy fal közül.

Joy & Ray

Egyértelmű, hogy felébredése óta másra se vágyott, minthogy végre eljöjjön ez a pillanat, hogy elhagyhassa ezt a helyet, és végre hazamehessen, de most, hogy minden olyan valóságosnak tűnik, nem fél bevallani, hogy kissé inába szállt a bátorsága. Tudja, hogy sokkalta jobb lesz neki egy olyan környezetben, ahol eddig is élt, ami barátságos, és tele van szeretettel, de mégis… tisztában van vele, hogy akik körülötte élnek ismerik őt, de ő mégse tudja egyiket se felismerni, mintha legalábbis csak pár hetes ismerősök lennének. Elcsevegnek aranyos kis dolgokról, mintha mi se történt volna, de tudják, hogy ott van köztük az a bizonyos szakadék, mindketten az eltérő oldalon, és híd nem vezet át a túloldalra. Így két lehetőség van előttük. Vagy feladják, és elsétálnak, mondván, hogy még a próbálkozás is felesleges, vagy erőt véve magukon mindent megpróbálnak a siker érdekében. És ez a helyzet nem csak a feleségével és a gyerekével áll fenn. Rajtuk kívül ott vannak a barátai, a munkatársai, a partnere, akik teljes odaadással várják vissza őt, tárt karokkal édesgetik magukhoz, viszont ő mindent csak elutasít, hiszen az tűnik ésszerűen, mert minden olyan idegen számára, és nem mer belevágni, annak ellenére se, hogy tudja, csakis jó emberekkel vehette körbe magát, és mindenki csak segíteni akar rajta. Túl soknak érzi ezt a fajta mennyiséget, amit nyújtani tudnak neki. Szeretné önmaga kitapogatni magának az utat, nem szeretne járt ösvényen közlekedni, hiszen azzal se jut előrébb, és az emlékei se fognak a leghamarabb felidéződni a számára. Az egyetlen segítség, amire a szüksége van, és igényli is, az a családja formájában jelenik meg, a többiektől pedig minél távolabb tartja magát. Lehet, hogy ez túl önző gondolat, elvégre az orvos is erről beszélt, hogy legyen türelmes mindenkivel, mert nekik is hasonlóan nehéz, mint neki. Viszont ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy mi történik körülötte, mintha legalábbis mindenki ellene fordult volna, holott tudja, hogy nem ők jelentik számára az ellenséget, a veszélyt, hanem lényegében saját maga. Mert az emlékei nem csúf játékot űznek vele, sokkal inkább valami miatt blokkolja azokat, de ő se tudná megmondani, hogy miért teszi ezt. Egy valamiben nem kételkedik… hogy fél attól, hogy amilyen életet élt, az egy nap alatt fog ismét a tudatába zúdulni, és egyszerűen belerokkanna abba a súlyba. És talán nem is ez a legnagyobb baja. Az a kérdés is egyre inkább foglalkoztatja, hogy mi van, hogyha visszatérnek az emlékei, de valami miatt ő mégse arra számított? Hogyha mégse fogja ugyan úgy szeretni azt a tündéri kislányt, akit ő nemzett, vagy azt a csodálatos nőt, akit maga jegyzett el, és vett feleségül? Ezeket a gondolatokat viszont nem tudja senkivel se megosztani, hiszen attól még nem lesz jobb, hogyha elmondja akárkinek is. A tévhittel ellentétben ilyenkor nem segít, hogyha csak kibeszéli magából, neki tanács kell, méghozzá olyan embertől, aki érti a dolgát.
Ahogy meghallja feleségének könnyed, bársonyos hangját, reflexszerűen, és ezzel karöltve túl gyors mozdulattal szeretne felülni, ami erős fájdalomérzetet kelt a bordájában, de mindezt próbálja palástolni. Nem szereti, ha mások szenvedni látják, de olykor elengedi ezt a gondolatot, elvégre mindenki tudja, hogy min ment keresztül, és a sérülései egyáltalán nem olyan csekélyek, hogyha még három hét kóma után is mérhetetlen a fájdalom, holott ilyen állapotban a regenerálódásnak gyorsabban kéne zajlania. Hát, ez az elmélet nála csődöt mondott. Ezután megfontoltabb és egyértelműen lassabb mozdulatokkal kísérli meg a felállást, miközben zöld tekintetét végig a nőn legelteti, ahogy az vizslatja a táskájába rejtett gyógyszereket.
- Igen, nem rég, nagyjából egy fél órája vettem be fájdalomcsillapítót, a hatására viszont türelmesen várok. Azt viszont megköszönném, mert szimpla ülő helyzetbe is majd megpusztulok, annyira fáj… ezek után már előre félek, hogy mi lesz az úton –egyre inkább kerüli a szemkontaktust, vagy elpillant mellette, esetleg a feje fölött, vagy szimplán a földet méregeti, mintsem, hogy a tekintetébe kelljen néznie. Nem maga miatt, sokkal inkább Joy miatt teszi mindezt, hiszen tudja, hogy nem ehhez a látványhoz, és személyiséghez van szokva. Azzal viszont tisztában van, hogy a személyisége nem nagyban tér el attól, mint amikor a nő megismerte, és beleszeretett…
Az ajtót halvány mosollyal az arcán tartja mindaddig, míg ő is kiléphet a szoba fogságából. Egyértelmű megkönnyebbülés, és sóhaj tör fel belőle, amikor konstatálja magában azt, hogy nem kell többet szembesülnie ezzel a szűkös kis hellyel, ami neki adatott erre az egy hónapra. Mondhatni a léptei is könnyebbé váltak, de ettől független a fürgeségét nem hozta vissza, nem túl gyors léptekkel halad a nő mellett, leszegett fejjel, néma csöndben…
- Nagyjából mennyire fogta fel a történteket? Tudom, egy kislány forog itt szóban, de nem szeretném, hogyha túlzottan beleélné magát, és én se szeretném kedvét szegni azzal, hogy úgymond „nem az elvárásainak megfelelően” fogok rá tekinteni –tér át rögtön egy ridegebb témára, ami még az ő kedvének is gátat szab, és mérhetetlen keserűséggel tölti el, abba meg már bele se mer gondolni, hogy Josephine miként élheti ezt át. Abban pedig már csak reménykedni tud, hogy a nő is tisztában van vele, hogy nem bántani szeretné őket, és sok dologra nyilván nem úgy fog reagálni, ahogy az elvárható lenne tőle.
Összevont szemöldökkel fordul meg, mikor tapasztalja, hogy Joy eltűnt mellőle. Pár lépéssel át is szeli a köztük lévő nem túl nagy távot, és tekintetével szüntelenül keresi a nő barna íriszeit, mintha legalábbis abból mindent ki tudja olvasni. Azonban mindent megmagyaráz az, amikor megpillantja az arany karikagyűrűt a nő tenyerében, és megüti a fülét a keserű hang, és annak mondanivalója. Vonási szokatlanul lágyulnak meg, nagyot nyelve még csak vizslatja egy kis ideig a gyűrűt, de csak azon töpreng, hogy mi tévő legyen vele. Tegye zsebre, vagy viselje olyan elszántsággal, mint ahogy az elmúlt években tette?
- Köszönöm… -ejti ki az egyszerű szócskát mély dörmögő, viszont annál kellemesebb hangján, ahogy elveszi az ékszert. Egy pillanatra csak lecsukja szemét, majd gondolkodás nélkül húzza fel azt ujjára. Ez tűnik számára a legjobb megoldásnak, hiszen azzal nem jutna előrébb, hogyha a zsebébe mélyesztené, mert lássuk be, nagy jelentőséggel, és csodálatos emlékekkel párosítható össze a gyűrű.
- Na, gyere –hangjába próbál némi játékosságot keverni, ahogy tesz előre pár lépést, de az a helyzet, hogy gondolatait nem tudja megszabadítani az előbb történtekről. Mindigáig csak az ujjába ivódott nyomot figyelte, ami a gyűrűnek volt köszönhető, most viszont ott pihen az ujján, és ez is bizonyítja, hogy szeretné mindazt visszanyerni, ami eltűnt az életéből.
- És, pontosan hol is lakunk? –próbálja oldani a feszültséget, és újraéleszteni a párbeszédet, amit elkezdtek, viszont egy majdhogynem hétköznapi cselekmény hatására abbahagytak. Talán nem ez a legjobb kérdés, vagy megnyilvánulás, ami elhagyhatta a száját, de krízishelyzetben jobb nem jutott eszébe.

Joy & Ray

Fájdalmaiba belefeledkezve, a tőle telhető leghevesebb mozdulatokkal kísérli meg a felállást, amikor Joy az ágya mellé lépve köszönti őt. A szobán pillanatok alatt úrrá lesz a nyomasztó, kellemetlen hangulat, holott még csak mindkettejük részéről egy köszönés hangzott el, ezen kívül egy-két kósza mondat. Sejtette, hogy nem lesz kellemes a találkozás, tekintettel arra, hogy az eddigi látogatások se teltek kellemesebben, de reménykedett benne, hogy valamilyen szinten mindketten oldottabbak lettek. Ő maga ezeknek erős jeleit is mutatta mindaddig, míg nem vált túl valóságossá az egész történet. Josephine nevében viszont egyáltalán nem tudna beszélni, noha rajta is lehet látni, hogy egyáltalán nincs a helyzet magaslatán. Elképzelhetetlen szeretet az, ami a tekintetében fellelhető, viszont Ray sokkal inkább azon van, hogy elkerülje azt az igéző, barna szempárt. Nem azért, mert nem szeretné tüzetesebben megvizsgálni azt, csak egyszerűen úgy érzi, hogy jobb a nőnek, hogyha nem látja, hogy az ő zöldjei egyáltalán nem sugározzák azokat az érzelmeket, amire vágyna és várna.
- Hidd el, ez mindig rossz. Akármennyit veszek be, a fájdalom nem múlik, csak enyhül, akár ülök, akár fekszek. Ezáltal talán nem ez lenne a legjobb döntés, pláne, hogy kétlem, hogy kényelmesen elférnék, hiszen még ez az ágy is majdhogynem kicsi volt –veszi fel a pár pillanat erejéig tartó szemkontaktust, viszont ahogy mondata végéhez ér, tekintetét átirányítja a szóban forgó szobakellékre. Ezután nem is kísérli meg, hogy még egyszer tüzetesebb ideig élvezhesse azt a bizonyos melegséget, amit felé sugároz, inkább csak elveszi tőle a cuccait, hogy azokat szorongatva kísérelje meg a szobából való kijutást. Naivan hitt abban, hogy minden jól fog menni, hogy nem lesznek kínos csöndek, de az a baj, hogy az eddigi beszélgetéssel töltött idejük sokkalta rosszabb, mintha csak állnának egymás mellett, és egyik se mondana egy mukkot sem. Felszínes beszélgetés, holott a nőnek biztos annyi mondanivalója lenne a férje irányába, hiszen egy hónapot lényegében nélküle kellett töltenie. És az a baj, hogy ez az állapot attól független még mindig tart, hogy már egy hete felébredt a kómából. Mondhatjuk úgy is, hogy visszakapta a férjét, de lényegében egy teljesen más ember személyiségével. Hiszen ez alatt a pár év alatt elég hosszas jellemfejlődésen ment keresztül, most viszont visszaesett arra a szintre, amikor is a nő megismerte élettársát. A gondolkodása, az igényei, és mindenféle emléke csak arra az időszakra köthető vissza, annak ellenére, hogy a legcsodálatosabb történések azok mind arra a bizonyos tizenegy évre köthetők vissza.
- Igen, tudom, hogy ő a lányom, de értsd meg, hogy egyszerűen rohadt nehéz az, ami most végbemegy körülöttem! Tudom, nektek se könnyebb, mint nekem, de egyszerűen nem tudok megbirkózni a gondolattal, hogy van egy feleségem és egy lányom annak ellenére, hogy akármi fogalmam is lenne rólatok. És azzal is tisztában vagyok, hogy ez se lesz könnyebb, amit most mondok, de nem tudok róla máshogy beszélni, mintha egy idegen lenne, mert lényegében nem ismerem, nem tudom, hogy mit szeret, nem tudom, milyen szokásai vannak, azt se tudom, hogy én hogy viszonyultam hozzá, hogy viselkedtem a közelében, semmi! Nincsen semmi, ez az, amit meg kell értened… és szeretném mindezt visszanyerni, addig viszont nem tudok mást tenni, ezt kell elfogadnod –hangja ugyan olyan hangos, mint eddig, nem emelt rajta, nem is csökkent, viszont a kiejtésén mindent meglehet figyelni. Általában kellemes, ahogy beszél, a hangja kellemes hatással van az emberekre, elvégre egy igen csak mély baritonról van szó. Ennek ellenére most a lágysága mintha világ életében nem létezett volna, határozottan, keményen, és erősen artikulálva mondja a szavakat, mintha legalábbis a színpadon állva regélné el a nagy monológját, hogy meggyőzze vele a közönségét, ami jelen esetben egy főből, a feleségéből áll.
- Persze, hiszen a lányom… -csupán ennyit mond a következő mondat hallatán. Tudja, hogy az ez előtti kis beszédével elvetette a sulykot, de egyszerűen csak ki akarja mondani magából, hogy mik is az érzései, még akkor is, hogyha erre nem a legjobb embert választotta. Kétség kívül Neki a legnehezebb, aki tíz éve él vele egy párkapcsolatban, tíz éven keresztül édesgette a szavaival, a csókjával, ölelésével, ehhez mérten most nincs semmi, amit kaphatna tőle, csak az agresszív kijelentései.
- Erre én magam már fel tudtam készülni… de tudod, hogy ez nekem milyen lesz? Mint egy végletekig tartó színjáték, egy szerep, amit meg kell formálnom, mert lényegében nincsen más lehetőségem, mint hogy megtegyem. Annyi különbség van e között és a színház közt, hogy itt nem rendező által tett utasításokat kell véghezvinnem, hanem amit éppen a „jelenet” kíván. És tudom, hogy egyáltalán nincs ínyedre, hogy a közös életünket így állítom be, de egyelőre meg kell értened, hogy nem tudok rá másként tekinteni. Persze, lehet, hogy ez akármelyik nap meg fog változni, olyan emlékek fognak bevillanni, ami mérvadó lesz, ami elindítja a lavinát, de most még csak ez a gondolat van nekem… és ezt iszonyatosan sajnálom… -minden egyes kiejtett szó után lehet érezni, hogy egyre inkább alább hagy az agresszió, ahogy eleinte beszélt, és sokkal inkább a megbánás veszi át a helyét, de érzi, hogy nem volt más lehetősége, minthogy elmondja neki ezt. Hogy ne várjanak tőle túl sokat, mert egyszerűen nem tud olyat nyújtani, amit szeretne, amit ők is szeretnének, mert fizikailag képtelen rá. Nem tudja, hogy milyen az apa szerep, sokkal inkább fog neki úgy tűnni, mint amikor kiskorában Hayden-re kellett odafigyelnie, még ha az csak pár percig is tartott. Ez viszont az elkövetkezendő időszak egyik meghatározó alapja lesz, hogy minden nap ott lesz mellette a lánya, akit szemmel kell tartania, de egyszerűen nem tudja, hogy kéne vele bánni. Egyszerűen nincsenek benne azok a bizonyos „apai ösztönök”, amiket akkor szerzett meg, mikor először kezébe vehette a kislányát. Akkor olyan kapcsolat alakult ki köztük, amiről azt hitte, hogy örök és megsemmisíthetetlen. Ezzel pedig iszonyatosan nagyot tévedt.
Nagyot nyelve tekint arra a bizonyos arany gyűrűre, ami eddig az ő ujját ékesítette, most viszont a felesége kezében pihen, akinek minden egyes vonásán lehet látni a feszültséget. Nyilván az ő fejében is azok a gondolatok zajlanak le, mint Ray-ében. Hogy felveszi-e, vagy egy bólintással beteszi az egyik zsebébe, mondván, hogy minek hordja, hogyha úgyse emlékszik rá. Ezt a gondolatot azonban el is űzi, hiszen maga is tudja, hogy esetlegesen emlékeket idézhet elő a gyűrű jelenléte az ujján. Ezáltal elvéve tőle az ékszert rögtön az ujjára húzza, egy pillanatig csak tanulmányozza, aztán mély sóhaj kíséretében ereszti le a kezét. Ismét csönd telepszik a beszélgetésükre, ahogy ismét tesznek előre pár lépést, és csak sétálnak egymás mellett, mintha mi se történt volna.
- Mondhatnám, hogy igen, de nem érnénk el vele nagy előrelépést. Ezek alapján viszont úgy tűnik, hogy igen csak bejött az élet… -elégedetten, szája szegletében fellelhető halvány mosollyal tesz egy pár alig észrevehető bólogatást. Egyelőre még csak abban tud reménykedni, hogy tud majd úgy tekinteni arra a házra, mint az otthonára, mert egyelőre az ideálisnak ígérkező még mindig a farm, de felvilágosítás alapján oda egyelőre még nem szeretné betenni a lábát, hiszen olyan „frissítéseken” esett át a hely, hogy nagy valószínűséggel nem dolgozná fel egy könnyen.

Joy & Ray

Beszélgetésükre néma csend telepszik, alig hallatszik el néha egy kósza szó a szájukból. Ez viszont nem a megnyugtató, kellemes csönd kategóriába tartozik, sokkal inkább az idegőrlő, és már majdhogynem fülsüketítőbe. Egyszerűen nem tudnak egymásnak mit mondani, mintha az együtt töltött öt perc alatt máris kifogytak volna az összes témából, ami a rendelkezésükre áll. Ehhez mérten tíz év alatt egyszer se fordult elő velük, hogy valami miatt nem tudnának kommunikálni egymással, tudtak komoly, és lélekemelő dolgokról beszélgetni egyaránt. Most viszont Ray balesete után nem maradt számukra semmi, csak az, hogy ismét megismerjék egymást. Legalábbis, a férfi számára az adatott, hogy feltérképezze a családját, miközben ők minden tudnak róla, az életéről, a személyiségéről és a viselkedéséről, hiszen ezzel az énjével már találkoztak, csak tizenegy évvel ezelőtt, azonban most egy kissé megtépázott, mind fizikailag, mind mentálisan. Ezért ódzkodik mindenféle kapcsolattól, amit most felkínálnak neki, mert fél attól, hogy fájdalmat fog okozni azoknak, akik másra számítanak vele kapcsolatban. A feleségével is kerüli a szemkontaktust, a beszéd felszínes formáját folytatják, hiszen annyi mindenről tudnának beszélni, ehhez mérten mégis csak maradnak a sablon beszédeknél, vagy csak perceken keresztül némán araszolnak egymás mellett, ahogy az most is történi. Csak sétálnak a folyosókon, jó pár centiméter távolság van kettejük közt, és a szembejövők csak kedvesen bólogatnak, de sajnálattal fordulnak Joy irányába, hiszen tudják, hogy nehéz időszakokon megy keresztül. És mindezt úgy teszik, mintha Ray nem látná azokat a pillantásokat, amiben mindenféle sajnálatukat fejezik ki an ő iránt. Pedig mindenki tudja, hogy Raymond emlékezni fog… vagy, legalábbis csak remélik a legjobbakat. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy ott van az a pár százalék esély, ami azt foglalja magába, hogy a férfi soha többet nem fog emlékezni az elfeledett évekre, elfelejti, hogy személye egy szerető férj és családapa, aki addig mindent megtett a családjáért. Azonban erre a lehetőségre még maga se mert gondolni, mert egyszerűen retteg attól, hogy ez bekövetkezhet, de ugyan akkor attól is fél, hogyha visszajönnek az emlékei, az az életforma nem fogja elnyerni a tetszését. Két végletről van itt szó, ami befolyásolja a gondolatait.
A szinte idegtépő csöndet Ray egy szimpla kérdéssel töri meg, amire a kelleténél hevesebb, és annál kioktatóbb választ kap a nőtől. Ahogy hallgatja a szavakat, amiben egy csepp rosszindulat sincs, akaratlanul is felmegy benne a pumpa, és érzi, ahogy arcában megfeszülnek az izmok, az amúgy gyengéd tekintete elkomorul. Soha nem pártolta a veszekedést, most viszont olyan mértékben felgyülemlett benne a napok alatt a feszültség, hogy ennek ezúttal egyáltalán nem fél hangot adni. Idegesen és ingerülten ejti ki az összes szót, érthetően, jól, talán kissé túlartikulálva, de ezzel is nyomatékosítja a véleményét. Ezek a jellemzők viszont egyre inkább enyhülnek, ahogy az utolsó pár szóhoz ér, amit meg szeretne osztani feleségével. Egyértelműen megbánja, hogy ilyen formában kellett a tudtára adni az ő nézőszögét, de más módot nem talált rá, hogy kiadhatja a fejében zsongó érzelmeket. Mély sóhaj közepette hunyja le szemeit, egy pár másodperc erejéig úgy tartja, majd a tőle sokkal inkább megszokott, gyermeteg tekintettel tekint rá. Gyakorta képes olyan ábrázatot felvenni, mintha egy ötéves kisfiú lenne egy szupermarket kellős közepében, aki az anyját kutatja, viszont nem találja. Most viszont így is érzi magát, annyi különbséggel, hogy egye harminchat éves fazonról van szó, aki a gondolatai közt álldogál, és szüntelenül próbálja megtalálni azokat az emlékeket, amik fránya módon bújócskát óhajtanak fele játszani.
- Joy… hidd el, nem csak mondom, életemben nem szerettem volna még semmit ennél jobban. És tény, hogy a viselkedésemből és szavaimból nem ez jön le, de csak bízz bennem és hidd el nekem, hogy csak erre fogok törekedni. Csak arra szeretnélek kérni, hogy te erőltessük, minden magától fog majd jönni –hangja kellemesen mély, és egyre inkább azon van, hogy ezeket ne csak kimondja, aztán lógjon a levegőben, hanem elhitesse a nővel is, hogy nem csak ámítani akarja ezekkel a tényekkel. Azt viszont még nem tudja, hogy milyen módon tudná ezt tettekkel is bizonyítani neki, nem csak a szép szavakkal, amik elhagyják a száját, és aztán fél perc múlva már olyan lesz, mintha nem is említette volna őket. Hiszen azt egyértelműen látja rajta, hogy nem akarja elhinni egy szavát sem, elvégre az imént gyanúsította meg azzal, hogy csupán állítja, hogy szeretné, hogy visszanyerje az emlékeit, de a lelke mélyén mégse akar rájuk emlékezni. Nem tagadja, hogy nincsen benne félsz az újra emlékezéssel kapcsolatban, ami ördögként mindig ott ül a vállán, és sugdossa a fülébe, hogy ő ezt nem szeretné. Sokszor érzi úgy, hogy nincsen rá szüksége, de mindig igyekszik ezt a gondolatot elnyomni magában.
- Ebben reménykedem én is… csak ahogy már hangoztattam, nem akarok senkinek se csalódást okozni, ez viszont aligha elkerülhetetlen. Főleg ha Sophie szempontjából nézzük, mert egyszerűen nem tudom, hogy kéne bánnom egy hat éves kislánnyal, aki azt akarja majd, hogy minden percemet vele töltsem… -mondhatná azt is, hogy teljesen felkészült rá, hogy pár órán belül egy magából kikelt, gyerkőc fog a nyakába ugrani, agyon szeretgetni és játékba invitálni. De elmondható, hogyha azt hitte, hogy a Joy-jal való találkozás lesz nehéz, akkor ez még egy jó párszor túltesz rajta. Hiszen ő most még úgy gondolja, hogy képtelen lesz akármilyen játékot űzni a gyerekkel, kérésre jó éjt puszit adni neki, reggelit elé adni… Régebben nagy örömmel tette meg ezeket, most viszont ha tehetné, távol tartaná magát tőle.
- Rendben –hangja halk, szinte alig érthető, de a bólintásával is jelzi, hogy értette, mit szeretne tőle kérni a felesége, és teljes mértékben meg is érti. Hiszen, egy fiatal kislánynak nincs is annál elképzelhetetlenebb, minthogy a szülei egymás torkának ugorva szitkozódjanak, és ordítva próbálják meg jobb belátásra bírni a másikat, ahelyett, hogy befogadná a másik véleményét.
Az imént megkapott gyűrűt felhúzva elmélázik egy pillanatig felette, majd pedig csak megforgatja párszor az ujján. Tudja, hogy mély érzelmek köthetők hozzá, amiket éreznie kéne, most viszont csak azt tapasztalja, ahogy a hideg anyag rásimul a bőrére. Semmi mást…
- És, pontosan mit is dolgozol? –teszi fel a kérdést, ahogy kilépve a kórház elé megcsapja a fülledt meleg, és a Nap égetően világít bele a szemébe. Itt léte alatt csupán párszor tudott kiszabadulni az épület falai közül, ezért még mindig idegenül hat neki a fényáradat, ami akaratlanul is szemének résnyire szűkítésére készteti, miközben egy pillanatra megtorpan. De gyorsan megbarátkozik az időjárás viszontagságaival, és a felesége után indul, aki már szinte nyakig mélyedt a táskájába.
- Ugyan, azért annyira nem vagyok ramaty állapotban. De azért köszönöm –halvány mosoly szökik az arcára az utóbbi pár percben először. Szeretné, ha nem mindig a komor oldalát kéne mutatnia, ahogy az életének nagy bonyodalmain rágódik, sokkal inkább szeretne belerázódni a családi életbe, hogy ismét a régi énjét adhassa.
Ahogy odaérnek a kocsihoz, megvárja, míg meghallja a zár kattanását, majd azután a hátsó ülésre helyezi a táskáját, végül pedig áttér az anyósüléshez, és óvatosan beharcolja magát a kis férőhelyre. Résnyire szűkített ajkakkal dől egy kissé előre, hogy az ülés támláján lévő kart meghúzva egy kissé hátrébb tolhassa magát, de még ez se biztosít neki kényelmet.
- És nagyjából milyen hosszú az út? –zöldjeit a szélvédőről a nőre vezeti, amennyiben már beült a kormány mellé. Maga se tudja, hogy most mi a problémája, hogy a sérülései fájnak, vagy szimplán nem találja a kényelmes pozíciót. Esetlegesen mindkettő…

Joy & Ray

Érzi, hogy minden egyes hevesen kiejtette szavával csak olajat önt a tűzre… Egyre inkább idegesebb lesz, noha nem beszél hangosan, de az erek a nyakán kidagadnak, a tekintetével ha akarna, még ölni is tudna, pedig általában gyengédséget szokott árasztani, elkönyvelhető egy szelíd óriásnak, akinek robosztus méretei, és markáns arckifejezései nem erről árulkodnak. Arca általában határozott, mintha a nap összes órájában csak a búskomor gondolatokon járna az esze, de a szeme az, ami mindig leleplezni, mert az mérhetetlen boldogságot szokott árasztani, elvégre minden este szerető feleség és gyermeke várta otthon. Ez a gondolat most is meg van, hogy ott állnak mellette, annyi különbséggel, hogy ezt jelen esetben nem tudja értékelni. Legalábbis, nem annyira, mint eddig. Most is szüksége van rájuk, de más módon, mint eddig… Eddig a boldogságot, mérhetetlen szeretet és kikapcsolódást jelentették neki, akik mindig ki tudják ragadni a zűrös mindennapokból csupán azzal, ha rámosolyognak. Most viszont az emlékezés szempontjából a legfontosabbak a számára, hiszen életének meghatározó momentumait velük töltötte és csupán ezek az évek tűntek el, mintha a sorsa ezt előre megtervezte volna, mintegy új lehetőséget kínálva fel neki. Élhetne vele, mondhatná azt, hogy új életet akar kezdeni, hiszen elhatárolódott a saját emlékeitől, és újakat akar gyártani. És tény, hogy ez a lehetőség még fent áll, hogy esetleg nem jönnek vissza az elveszett évek, de ebben az esetben újra meg akarja őket ismerni, és velük akarja folytatni azt, amit a balesetnek köszönhetően abba kellett hagyniuk. Ez nyilvánvalóan nem látszik rajta, hogy ilyen szándékai vannak, de ő tartja magát ezekhez az elképzelésekhez, és bízik abban, hogy ismét meg tudja őket szeretni. Elvégre, ha már egyszer sikerült neki, másodjára se tartja vissza semmi… csak saját maga.
A rideg valósággal szembesíti az előtte álló nőt, mindezt olyan kifejezésekkel téve, ami egyértelműen egy képzeletbeli falat épít fel kettejük közt, ami nem könnyíti meg egyikőjük dolgát se. Ray ennek tudatában van, azt is sejti, hogy már abba kéne hagynia a monológját, de egyszerűen úgy érzi, hogy nem teheti, hogy a sérelmeit ki kell magából beszélnie. Ezt viszont a lehető legrosszabb emberrel akarja megtenni, olyan szempontból, hogy rajta kívül kétség kívül a felesége az, aki a legjobban sérült a baleset után, még ha nem is fizikailag, de mentálisan biztosan. Befejezve talán túl hosszúra sikerült képleírását, sóhajtva egyet hunyja le egy pillanatra a szemeit, hogy ezzel is rendezze sorait, és felvehesse az eddigi formáját, a kedves férfit, aki a légynek se tudna ártani. Bár, amint kiderült, a bántást ő nem a szó szoros értelmében gondolja, sokkal inkább a lélekre hatóan tiporja el a körülötte élőket, szépen, megfontolt mozdulatokkal. Ezzel pedig bebizonyította, hogy ennek már a mesterévé lett az itt töltött idő alatt, és valahogy mindig a felesége jelenti neki az áldozatot, aki látszólag is kezd összetörni a dolog súlya alatt, amit ő is hasonló nehézséggel dolgoz fel, mint a férje.
- Hát, valami azt súgja, hogy a nagy ívű monológom se hitette el veled túlzottan, de akkor legyen így. És természetesen elhiszem, hogy mindenki nehezen éli meg… -az utolsó mondatot szinte csak mormogja az orra alatt, mert ha őszinte akar lenni magához, akkor kijelenti, hogy eddig még nem gondolt bele, hogy a többieknek a létrejött szituáció mivel jár. Önzőn csak magára gondolt, elvégre ő az, aki a legnagyobb hiányosságokat szenvedte, de a családtagjaira és barátaira csak futóan gondolt, és jobbára csak Joy-ra és Sophie-ra gondolt, de rajtuk se töprengett túl sokáig. Abba eddig nem gondolt bele, hogy a sok mosoly közül, amiket kap, mennyi a színlelt és mennyi a valódi, hogy mennyire fáj nekik, hogy olyan emberrel beszélnek, aki mérvadó volt az életükben, most viszont mégse emlékszik rájuk. Eddig csak a maga oldalát figyelte, hogy ott ülnek előtte az életében helyet foglaló emberek, viszont még csak az arcukat se tudja felidézni, nincsen velük kapcsolatban egy kósza gondolata se. Az viszont elmondható, hogy egyik oldal se kellemesebb vagy jobb a másiknál, mindenki máshogy éli meg, és ki melyik oldalról. De azt tagadhatatlan, hogy az egyik oldalt csak ő maga képviseli, és lassan beleőrül…
- Egyelőre még elképzelhetetlennek és lehetetlennek tartom, hogy akármit is ösztönből tegyek, ami egy kisgyerekhez köthető, de azt hiszem az ösztönök felkutatása egy pár órán belül be fognak következni. És addig csak reménykedem, hogy tényleg így lesz, és nem másként, mondhatni kellemetlenebbül –elmerülten kémleli a folyosót, az itt járó és kelő embereket, de vet egy kósza pillantást Joy irányába. Egy kissé elidőznek a félszeg mosolyán zöldjei, ezután végigszántja rajta tekintetét, majd egy, a nőéhez hasonló vigyorral ismét maga elé pillant. Azt hiszi már kezdi kapizsgálni, hogy tíz évvel ezelőtt miért is ragadta el annyira a nő kisugárzása, még ha az emlékei vele kapcsolatban nincsenek is meg.
Mikor a munkájáról kérdezi, egyértelműen ki lehet hallani Joy hangjából a monotonitást, és az is érződik, hogy legkevésbé se ennek elemzésével szeretné tölteni az időt. Viszont Ray nem tud mást tenni, szeretné megismerni azt a személyt, akit ő elméletben szeret, csak még ő maga se tud róla.
- És merem feltételezni, hogy a karom miatt nekem is szükségem lesz rá... –a legkevésbé se megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját. Elvégre, ő reménykedett abban, hogy megússza annyival, hogy elmegy cseverészni a pszichiáterrel, és párszor beköszön az orvosához, és élheti tovább az életét. Hát, a fizikai részébe konkrétan nem gondolt bele, sokkal inkább a mentális része az ami foglalkoztatja ebben a témakörben. Hát, naiv volt, annyi szent…
Kilépve a levegőre kissé hátrahőköl a forróság és a párás levegő hatására, holott elmondható, hogy nem számított másra, csak egy kicsit enyhébbre. Azonban hamar hozzászokik az időjárás viszontagságaihoz, és csak élvezi, ahogy a Nap melege átjárja minden porcikáját. Ez is jelzi neki, hogy most már csak kötelességből kell visszajönnie, és nem azért, mert nincs más választása.
- Na, ez gonosz volt –hitetlenül tátja el száját, de végül az arckifejezése egy széles mosolyban záródik. – Mondjuk úgy, hogy nem vagyok annyira ramaty állapotban, na meg hát ez a pár dekás táska már nem oszt, nem szoroz –lassan követi Josephine-t az autóhoz, és bevágva a táskáját az anyós ülés mögé, helyet foglal a kissé kényelmetlennek titulált járműben. Mindent megtesz annak érdekében, hogy viszonylag kényelmesen el tudjon helyezkedni, de a térdei még így is kapcsolatot létesítenek a kesztyűtartóval.
- Kétlem, hogy a szétszórt játékok olyan ijesztő látványt gerjesztenének –halvány mosollyal követi végig minden egyes mozdulatát, végül pedig elveszi a felé nyújtott üveget és a gyógyszereket, amiket szinte már megszokásból, bár inkább csak előrelátásból vesz be, hiszen az előbb szembesült a ténnyel, miszerint fél óra kocsikázás, azaz kínszenvedés vár rá. A következő mondatra a szájában tartogatott víznek és gyógyszereknek köszönhetően csak egy szimpla bólintással reagál.
- Azt megköszönném –ismét egy barátságos mosoly kíséretében sandít felé, majd tesz egy kísérletet, miszerint ő most kihalássza a kesztyűtartóból a szóban forgó képeket. – Hát igen… attól tartok, hogy akadályozom magam… -noha megpróbálta kinyitni, és a kis lyukon besüllyeszteni a kezét, valahogy mégse jön össze neki, így jobb híján inkább ismét hátradől, és az üveget kezében tartva egy-két úthibánál erősebben szorít rá a kelleténél, de ez a minimum, mert fájdalmainak nem ad hangot.
Fél óra elteltével a ház előtt leparkolva, elismerően pillant fel a hatalmas, kék épületre, ami elegáns, mégis barátságos és tipikus családi viskónak mondható.
- Hát, szerintem igen… vagyis, remélem, hogy igen –zöldjeit egy pár pillanatra a barna szempárba mélyeszti, de végül elfordulva kinyitja az ajtót, hogy végre valahogy kiverekedje magát onnan. Az ő mostani tempóját tekintve viszonylag gyorsan hagyja el az autót, és felkapva táskáját tesz egy pár lépést a bejárati ajtó irányába.