Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 12:51 am Keletkezett az írás



Joy & Ray

- … lehetőség szerint a vezetést és az alkoholfogyasztás minden formáját kerülje el, míg egy szakember rá nem bólint. A későbbi kezelésekről az elkövetkezendőkben értesítjük, de nagyjából két hét múlva vissza kéne jönnie, hogy a gipszet levehessük a karjáról. Addig is mihamarabbi gyógyulást kívánok, és hetek múltán ismét találkozunk –hallgatja végig a hosszasra sikeredett beszámolót, amit az orvosa kellemes orgánumban, halvány mosollyal az arcát mondott végig neki. Már elemelkedne az ágytól, hogy folytathassa a pakolást, mikor feltűnik neki, hogy a kopogás hirtelen alább hagy, lassabbá válik, majd végleg eltűnik.
- Mr. Cole… még csak annyit szerettem volna mondani, hogy ne próbálja meg görcsösen, feszített tempóban visszanyerni az emlékeit, mert nem célravezető. Erős fejfájást, szédülést és remegést vonhat maga után. Én javaslom, hogy hagyja, hogy minden folyjon a maga medrében, nem kell azt erőltetni, egy idő után, de biztos, hogy lesznek olyan emlékei, amik felidéződnek a számára, nem kell azokat erőltetni. Viszont magának is mondom, hogy legyen türelmes... ez nem csak önnek, hanem a családjának is roppant mód nehéz, még ők se heverték ki a történteket, és ez az egész nekik is olyannyira megrázó, mint önnek –rezzenéstelen arccal mered az orvosa tekintetébe, majd mikor az utolsó szó is elhagyja ajkait, Ray csak elmosolyodva bólint neki, jelezvén, hogy megértette amit mondott. Csak itt az a probléma, hogy kettőn áll a vásár, és nem csak rajta múlik, hogy az emlékek visszaszerzésének tempója milyen ütemben lesz diktálva. Úgy érzi magát mint a munkahelyén egy-két dal alkalmával, mikor figyelni kell a karmesterre, mert attól független, hogy ő maga tudja a szöveget, és az egész kottaképet oda-vissza, még nem azt jelenti, hogy vezetés nélkül elő tudja adni azt. Hiszen, minden karmester más és más, némelyik lassabban képzeli el a bizonyos művet, de van olyan, aki sokkalta gyorsabban. Így lesz ez most a rokonaival, és a szeretteivel is. Akad majd olyan, aki fittyet hány az orvosok szavára, és önálló expedícióba kezd, ő adja majd Ray alá a lovat, aki majd úgy fog táncolni, ahogy fütyülnek neki. Viszont olyanok is lesznek, akik meg se próbálják visszaszerezni számára az elveszett emlékképeket, vagy legalábbis nem lesz olyan nyilvánvaló, inkább csak elcseverésznek vele hétköznapi dolgokról, miközben olyan témákat is belecsempésznek a beszélgetésbe, ami az elfeledett tizenegy évben is mérvadó volt. Egyre inkább úgy érzi, hogy ingoványos utakra ért, és egyre inkább megremeg alatta a talaj minden egyes ismeretlen ismerőssel történő találkozása alkalmával. A feleségét is egy héten belül mondhatni minden nap fogadta, és továbbra is idegenül hat a számára, konkrétan mintha felébredése alkalmával lett volna az első találkozásuk, és azt nem előzte volna meg az a bizonyos évtized. És most is ő rá vár, hogy egy hónap itt töltött idő után végre hazaérhessen, vagy legalábbis olyan helyre, ahol kényelmesen le tud dőlni, és nem érzi azt a nyomasztó érzést, amit a kórház kölcsönzött számára. Persze, minden egyértelműen idegen lesz a számára, de a nyakát merné rá tenni, hogy sokkalta barátságosabb, és közvetlenebb lesz, mint az itteni, fehér falak, amikre bizony a színük ellenére már igen csak ráférne egy kis frissítés.
Sóhajtva simít végig jobbjával kissé borostás arcán, de keze végül a tarkóján állapodik meg, ahogy az összepakolandó pár holmit figyeli, amit már előretervezve elhelyezett az ágyán. Szavakba nem tudja önteni, hogy mennyire retteg az elkövetkezendő időktől, ami nyilván a többi szerette számára is hasonlóan idegfeszítő időszaknak ígérkezik. Ha tehetné, legszívesebben visszamenne arra a sorsfordító napra, amit szintén köd lepett el, de akárhogy is, megváltoztatná. Szeretne emlékezni arra a csodálatosan gyönyörű nőre, aki nyilván már a kórház folyosóit koptatja, és a feleségének hívhatja, a lányára, akit állítólag teljes odaadással nevelt, és szeretett… ehhez mérten most egyikőjük felé sincsen semmilyen érzése, csak a tudat van számára, hogy ennek ellenére is velük kell egy fedél alatt élnie, hiszen itt van a legnagyobb lehetősége arra, hogy visszaszerezze az emlékezetét.
Jobbjába ragadja azt a pár ruhadarabot, amit az itt töltött idő alatt használt, de az összehajtogatás gondolata meg se fordul a fejében, hiszen fél karral éjt nappallá téve szenvedhetne csupán egy fölsőjének élére hajtásával, akkor se sikerülne neki. Inkább csak annak rendje és módja szerint begyűri a kisebb méretű sporttáskába, és lévén, más használt dolga nincs, egyszerűen csak lehelyezi azt a földre, magát meg egyszerű mozdulattal levágja az ágyra, elfekszik rajta, lábát viszont továbbra is a földön tartja, ezáltal csak felső teste élvezheti a viszonylag kényelmesnek mondható matrac felületét. Tekintete szüntelenül a plafont vizslatja, gondolatai pedig egyre inkább akörül mozognak, hogy Josephine kellemes hangja törje meg a szoba ürességét, különben már beleőrül, ha még egy semmit mondó, maximum negyed órát kell itt töltenie.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 10:39 am Keletkezett az írás






Ray & Joy
welcome home

Az utolsó simításokat végzem a hercegnő ruháján és kontyba fűzve a haját nézek a lányomra, aki nem bír nyugton maradni és csak izegve-mozogva próbál nyugton maradni. Meglepetés lett volna, ha sikerül addig egyhelyben megállni a rosszaságnak, míg végzek a hajával.
- Elsa a leggyönyörűbb hercegnő. – pörög meg előttem a Jégvarázs jelmezében én pedig nevetve néztem le rá, ahogy örömében ugrál.
- Nem, te vagy a legszebb. – kacsintok rá, miközben elteszem a tűt és a cérnát, majd a kezem automatikusan elindul a fésű felé, mikor a lánykám csípőre tett kézzel néz rám morcos arccal.
- De ma én vagyok Elsa, anya! – halk kuncogás szaladt ki a számon és bólogattam, hogy teljes mértékben igaza van és én hibáztam. Elindultam az ajándékért hogy minden be legyen csomagolva, hogy ha megérkezik apám és elviszi, nekem csak fel kelljen öltözni.
Egy mese könyvet vettem Ellie-nak, hogy az anyukája tudjon olvasni neki, mert nekem a kedvenc elfoglaltságom, hogy olvasok a csöppségnek.
Az egyik csomagolópapírt megfogva ültem le a konyha asztalhoz, hogy neki lássak a csomagolásnak, mikor az energiabomba berobbant mellém.
- Tudod mit kértem a Jézuskától? – izgatottan nézte, ahogy gondosan csomagolom be a könyvet és mosolyogva néztem a lányomra. Kíváncsi vagyok, persze, hiszen még is csak egy apró titok, amit velem oszt meg. Olyan felemelő érzés volt.
- Nem fogom senkinek elárulni. – bólintok cinkosan és egy hatalmas masnit varázsolok a csomagolás tetejére, és az utolsó simítások közepette megszólal a lánykám.
- Hogy apa emlékezzen rám. – ahogy kiejtette a szavakat, abban a pillanatban én is kiejtettem az ollót a kezemből. Neki a legnehezebb, hogy felfogja az apja a régi, de még is. Nem emlékszik rá. Asírás határán voltam, de nem engedhettem meg magamnak, hogy Sophie sírni lásson. A helyzetet a csengő mentette meg, és apám öblös hangja, ahogy Sophie-t keresni kezdi.
- Futás, érezd jól magad. –gyorsan nyomta egy puszit az arcára, miközben ő már szaladt is a nagyapja után. Mikor már majdnem oda ért a kocsihoz, én pedig az ajtóhoz, hogy integessek, visszaszaladt és úgy nézett rám.
- Apa ma haza jön? – leguggoltam elé és megsimogattam a buksiját.
- Ma már itthon lesz. De tudod, hogy nem szabad sok kérdést feltenni neki. Csak szeresd, jó? – egy újabb puszi és mehettek is.
Én is összeszedegettem a holmimat, ami leginkább a táskámat, a napszemüvegemet és a kocsi kulcsokat takarta. Szerettem volna, ha Sophie is velem tart, de még se kérhetem meg rá, hogy ne menjen el a hercegnős szülinapra, amire annyi ideje készült.
Összeszorult gyomorral indultam az útnak. Ma hazajön, itt fog élni ismét. Nem sokára emlékezni fog! Próbáltam megnyugtatni magam, hiszen azt mondták az orvosok, hogy akár napok, vagy hónapok is eltelhetnek, míg visszanyeri az emlékezetét. Ismét boldog családként élhetünk.
Megállva egy kisboltnál vettem két üveg vizet, hogy legyen a kocsiba, kitudja, hogy mennyire fog fájni a feje az utazástól. Legszívesebben minden kedvencét bekészítettem volna a kocsiba, de nem akartam túl erőltetni.
Amikor a kórházhoz értem a borsó méretű gyomrom, inkább már homokszemre zsugorodott és elindultam az épület felé, a szívem a torkomba kalapált.
Az osztályok között olyan rutinosan mentem, mintha már csak emlékezettből vezetnének a lábaim. Persze nem adták könnyen Raymond szobáját, minden orvos megállított, hogy közöljék, ne erőltessem. Nem terveztem, de akarom, hogy úgy csókoljon, mint régen, hogy sosem elég. Arról nem is beszélve, hogy Sophie mennyire várja a közös lustis napokat. A kislányom jobban viseli és sokkalta optimistább, mint én. De nem hagy el a remény.
Amint megálltam a szoba előtt, úgy éreztem, mint egy tini kislány, aki élete szerelmével akar beszélni. De előtte beküldte az összes haverját, hogy felmérjék a terepet. Egy utolsó sóhaj, és beléptem a szobába, ahogy ott feküdt az ágyon megmosolyogtatott. Ennyire azért csak nem várattam meg.
- Szia. – köszöntem halkan és közelebb léptem hozzá. A gipszelt keze, ennyi, ami arra emlékeztetett, hogy a poklok poklát jártam át, azon az estén, és azt hittem nem lehet rosszabb. De lett.
- Megkaptál minden papírt és gyógyszert? – egy pillanatra a tekintetem a táskára szaladt és lenyúlva érte felvettem, hogy megnézzem mindent elpakolt, mosollyal az arcomon láttam, hogy mindent úgy szórt bele. A gondos feleség énem most kipakolta volna a legszívesebben és összehajtogatja, de úgy voltam vele, hogy szabaduljunk a kórháztól.

|words: 688 | ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 6:41 pm Keletkezett az írás



Joy & Ray

Arca csordultig van érdektelenséggel, ahogy végigfigyeli, amint az orvos a félig lehúzott redőny mögött, vidáman mosolyogva sétál el. Nyilván kedvére van a tudat, hogy immáron egy beteggel kevesebb van a listájára írva, és innentől kezdve csak krízis helyzetnél fogja látni, legalább kéthetente egyszer. Őszintén szólva, bár tény, hogy jól gondját viselték, Ray is örül annak, hogy alig pár percen belül maga mögött tudhatja a kórház nyugtalanító falait, ami egy hónapon keresztül magába szippantotta, és csak különös eseteknél tudott megszabadulni tőle, mikor is úgy döntött, hogy megelégelte, hogy a nap huszonnégy órájában csak, és kizárólag a vele szemközti falat, bár kivételes esetekkor a plafont kelljen bámulnia. Jó, természetesen kint az udvaron se tett másként, elvégre mozgásában nem a régi, zúzódott a lába, eltört pár bordája, ami felületi sérülésként jelenik meg, hiszen felső teste a szivárvány összes színében pompázik. Ezt viszont már megtanulta jól elrejteni, így most is, mint ahogy régebben is tette, egy sötétkék inget vett fel magára, aminek ujját könyökéig feltűrte, hiszen annyira mégse bírja a formalitásokat. Na meg persze az ember azt eszi, amit magának főzött, így kétség kívül csak azokat az öltözeteket tudja viselni, amit a felesége előrángatott számára a szekrényéből. Tény, hogy egy kissé bő lett rá majdhogynem minden ruházata, elvégre attól független, hogy jó ellátásnak örvendett, a kaja amit elé raktak nem volt bizalomgerjesztő, na meg három fogásos ebédnek se volt mondható, és emellé még írjuk fel, hogy étvágya se volt túlzottan, ami a történtek után nyilvánvalóan megérthető.
A ruhadarabok, amik viszonylag szépen voltak elrendezve az ágyon ezúttal búcsút mondhatnak addigi állapotuknak, mert Ray mit se törődve a vasaltsággal, egymásba gyűrve őket helyezi be azokat a táskájába. Türelmetlenségét ez is erősen igazolja, hiszen már akkor is erősen dobolt a combján, amikor az orvosa perceken keresztül magyarázta el neki, hogy mire számíthat, mit csinálhat, és nem csinálhat az elkövetkezendőkben, szinte már a gyógyszereinek adagolására se figyelt oda kellő mértékkel, csak hevesen bólogatott minden mondat után, persze mindezt egy bizalomgerjesztő mosollyal egyesítve. Ha másra nem, akkor arra megtanította a színészet, hogy miként tudjon az emberek bizalmába férkőzni, és ezt minden egyes alkalommal jól hasznosítja, és hálát ad magának ezért a szakmáért.
Diadalittasan fekszik el az ágyon, amit annyi időn keresztül, szinte szüntelenül koptatott. Fejét belesüppeszti a számára túl puha, és eléggé alacsony párnákba, szemét pedig már megszokásból emeli a plafonra. Jobbját a bal kezéhez hasonlatosan simítja a hasára ujjaival szüntelenül dobolva hasán, néha megigazgatja az ingjén keletkezett gyűrődéseket, de mindhiába, mert az a fekvés következtében már teljesen beleivódott a kényes anyagba. Viszont mit érdekli ez őt, csak haza utazik, nem pedig az angol királynőt készül fogadni a csöppet se kellemes lakosztályán. Persze, azt ennél elegánsabb pózban tenni, ennek ellenére most teljes kényelembe helyezkedik, egy pillanatig se zavartatja magát. Már éppen lecsukná élénkzöld tekintetét, amikor is meghallja a kellemes női hangot, ami éppen hogy megtöri a csendet, hiszen elég élettelen. Ray-nek azonban ennél több nem is kell, lassan, pár szisszenés következtében ül fel és támasztja meg magát karjával. Még mindig fáj minden porcikája, ezt viszont nem tudja olyan precízen és mesterien leplezni, amennyire szeretné.
- Szia –köszön ő is nagyjából hasonló hanglejtéssel, és hangerővel, mint ahogy azt a nő is tette. Ahogy a felesége közelebb lép hozzá, minden feltűnést kerülve szántja végig rajta a tekintetét. Bár tény, hogy a személyiségére, és konkrétan semmire nem emlékszik vele kapcsolatban, de azt az egyet ismét meg tudja állapítani, hogy felettébb jó ízlése van a nőkkel kapcsolatban.
- Igen, ha minden igaz akkor valahol ott van besuvasztva a táska legaljára –tarkójára simított kézzel nézi végig, ahogy Joy a táska után nyúlva, halvány mosollyal konstatálja a benne uralkodó rendetlenséget. Hát, nem tudja, hogy milyen volt az a Ray, akit ő megismert és szeretett, vagyis, még szeret is, de az biztos, hogy ő most aligha törődik a tisztasággal és a renddel. A lényeg az, hogy a dolgok ne akarjanak önálló életre kelni körülötte, azon kívül pedig felőle úgy is kinézhet, mintha egy tornádó söpört volna végig a szobán.
Barátságos mosollyal tesz felé egy lépést, hogy elvehesse tőle a csomagját, és ahogy a kezébe kaparintja, kis zavartság és bénázás következtében kapja fel a vállára, miközben tesz pár lépést az ajtó felé. Ahogy kezét a kilincsre simítja eltekint Josephine mellett, hogy szemügyre vehesse, mindent elrakott, és mikor tudatosult benne, hogy elméletben minden ott pihen a táskában, tekintetét átirányítja a nő kellemes vonásaira.
- Mehetünk? –eddig lappangó mosolya széles vigyorba vált át, ahogy szuggerálja a nőt az indulásra. – Végre el szeretnék innen szakadni -ép kezével feltárja maguk előtt az ajtót, és ha Joy kilépett a szobából, ő maga is úgy tesz. Egy pillanat erejéig megáll még az ablaknál, még egy utolsó pillantást vet a szobára, majd féloldalas mosollyal hajtja le a fejét, és tesz előre pár lépést. Szinte már attól felszabadultabbnak érzi magát, hogy kitette a lábát a négy fal közül.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 30, 2015 11:24 pm Keletkezett az írás






Ray & Joy
welcome home

Sophie néha olyanokkal áll elő, amitől úgy érzem, hogy tényleg át kell váltsak szuper anyukává, de úgy érzem, hogy ezt át kell élni minden nőnek. Most is képes voltam végig nézni, hogyan kell Elsa hajat fonni, egy majdnem húsz perces videón. Mindent a kislányomért, mellesleg, kifejezetten megkaptam, hogy melyik mesekönyvet keressem elő a könyvesboltok rengetegében, mert, hogy az teljesen biztos, nincs meg nekik és azt tuti, hogy nem olvasta még. Néha elgondolkodom, hogy az én lányom hol is tanulja ezek a szlengeket, mikor itthon az apjával próbáltuk a helyes nyelvhasználatra tanítani. Bár már erőmet felemésztette, hogy kijavítsam a lányomat, így próbáltam nem feltűnően elsiklani felette, hogy miként emlegeti.
Az igazat, minden nap azt számoltam vissza, mikor jöhet haza Raymond, de most, hogy itt az a nap, olyan aprónak érzem a gyomrom, hogy legszívesebben cserélnék bárki mással, mint sem átesni ezen. Hogy haza hozd a férjedet, és körbe vezesd a családi házban, hogy mi hol van, mit hol talál És, mielőtt az energiabomba haza kerül elmesélni neki mindent, hogy körülbelül mi fogja várni, hogy ha a kinyílik a lakás ajtó, és egy sikító ötéves vágódik neki, azt üvöltve, hogy apa! Persze megmondtam neki is, hogy kímélje az apját, de egy hónap rengeteg idő, és próbáltam távol tartani a kórháztól, hogy ne kelljen egy fiatal gyermekek látni azt a sok borzalmat, ami ott várta volna. Párszor bevittem, ügyelve, hogy semmi olyat ne lásson, ami bármiféle károsodást okozna neki. Bár bevallom, megvártam, míg Ray elébred. Nem akartam, hogy kómában lássa, az nekem is túl nagy stressz volt, nem ám egy öt évesnek.
Úgy éreztem Sydney szűkül, nagyon szűkül, mintha be akarna kebelezni, ahogy a távolság fogyott és az úton haladtam. Tegnap este megágyaztam Sophie szobája melletti vendégszobába neki. Nem is ismert meg nem fogom elvárni, hogy velem akarjon aludni. Neki csak egy idegen nő vagyok és nem pedig a felesége.
Kegyetlen érzés volt, de túl kell, lendüljek rajta, és segítenem kell, hogy emlékezzen rám. Ezekkel a gondolatokkal értem be a szobájába, hiszen tudtam jl, hogy várni fog és reméltem, hogy minden papír és gyógyszer meglesz, mire ide érek, hogy ne kelljen nekem is várni még. Itt dolgozom, még se szeretem. Főleg, hogy egy hónapig néztem, ahogy alszik a férjem és mikor végre magához tér, közli, hogy nem ismer.
Amikor felfigyel rám és megmozdul, látom a fájdalmat az arcán és örömmel segítenék neki, de nem merem megfogni még a kezét sem. Hogy fog reagálni? Inkább csak a táska tartalmát kezdem el vizsgálni. Jobb lesz nekem, ha lekötöm magam. Mert azok a szemek és ajkak még mindig ugyan olyan csábítóak, mint régen voltak.
- Rendben, bevetted őket? Vagy most kell? Lehet, hogy a fájdalomcsillapítót inkább zsebre rakom, a kocsi út kicsit hosszú lesz, és nem tudom, hogy fogják a bordáid viselni. – veszem ki a dobozkát, majd a zsebembe süllyesztve érzem a feszültséget, ahogy közelebb lép hozzám. Lehunyt szemmel engedem, hogy elvegye a táskát, hiszen nem nyomorék, nem akarom én ezt éreztetni vele, bármennyire vinném én a dolgait.
- Persze, a kocsi kint van. – bólintok, ahogy lassan utána sétálok, hogy akkor végre elmondhassam, mehetünk a haza. Nem pedig egy újabb szobába, hogy megint itt tartsák. Kicsit félő, hogy milyen lesz a reakció a házra, hogy a gyerek játékai perpillanat a nappali szőnyegén vannak szétszórva, mert arra nem volt időm, hogy elpakoljam.
- Ezt meghiszem, Sophie már nagyon vár haza, el se akart menni a barátnője hercegnős bulijára. Pedig Elsának öltözött. Kedvenc meséje főszereplője. De a mai nap legalább százszor megkérdezte, hogy akkor ma apa biztos itthon alszik? – nézek fel Ray csodás szemeibe, látom őt, de a tűz és a szerelem, amivel eddig nézet, most még halovány szikráját sem fedezem fel. Mintha egy semleges nő lennék. A zsebembe süllyesztve a kezemet megérzem a hűvös fémet, majd megtorpanok egy pillanatra.
- Ray, szóval.. a nővérek nekem adták. De ez a tiéd. – zavartan néztem félre, miközben a tenyerembe bujtatott karikagyűrűt nyújtom felé. Ez nem erőltetés, csak a gyűrűm párja, a szívem egy darabja. Az életünk fontos szimbóluma. Lassan felnéztem rá, hogy megnézzem a reakcióját. Mert még is csak a karikagyűrűnkről volt szó. Nem pedig valami értéktelen bizsu.

|words: 688 | ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 1:24 am Keletkezett az írás



Joy & Ray

Egyértelmű, hogy felébredése óta másra se vágyott, minthogy végre eljöjjön ez a pillanat, hogy elhagyhassa ezt a helyet, és végre hazamehessen, de most, hogy minden olyan valóságosnak tűnik, nem fél bevallani, hogy kissé inába szállt a bátorsága. Tudja, hogy sokkalta jobb lesz neki egy olyan környezetben, ahol eddig is élt, ami barátságos, és tele van szeretettel, de mégis… tisztában van vele, hogy akik körülötte élnek ismerik őt, de ő mégse tudja egyiket se felismerni, mintha legalábbis csak pár hetes ismerősök lennének. Elcsevegnek aranyos kis dolgokról, mintha mi se történt volna, de tudják, hogy ott van köztük az a bizonyos szakadék, mindketten az eltérő oldalon, és híd nem vezet át a túloldalra. Így két lehetőség van előttük. Vagy feladják, és elsétálnak, mondván, hogy még a próbálkozás is felesleges, vagy erőt véve magukon mindent megpróbálnak a siker érdekében. És ez a helyzet nem csak a feleségével és a gyerekével áll fenn. Rajtuk kívül ott vannak a barátai, a munkatársai, a partnere, akik teljes odaadással várják vissza őt, tárt karokkal édesgetik magukhoz, viszont ő mindent csak elutasít, hiszen az tűnik ésszerűen, mert minden olyan idegen számára, és nem mer belevágni, annak ellenére se, hogy tudja, csakis jó emberekkel vehette körbe magát, és mindenki csak segíteni akar rajta. Túl soknak érzi ezt a fajta mennyiséget, amit nyújtani tudnak neki. Szeretné önmaga kitapogatni magának az utat, nem szeretne járt ösvényen közlekedni, hiszen azzal se jut előrébb, és az emlékei se fognak a leghamarabb felidéződni a számára. Az egyetlen segítség, amire a szüksége van, és igényli is, az a családja formájában jelenik meg, a többiektől pedig minél távolabb tartja magát. Lehet, hogy ez túl önző gondolat, elvégre az orvos is erről beszélt, hogy legyen türelmes mindenkivel, mert nekik is hasonlóan nehéz, mint neki. Viszont ő az egyetlen, aki nem tudja, hogy mi történik körülötte, mintha legalábbis mindenki ellene fordult volna, holott tudja, hogy nem ők jelentik számára az ellenséget, a veszélyt, hanem lényegében saját maga. Mert az emlékei nem csúf játékot űznek vele, sokkal inkább valami miatt blokkolja azokat, de ő se tudná megmondani, hogy miért teszi ezt. Egy valamiben nem kételkedik… hogy fél attól, hogy amilyen életet élt, az egy nap alatt fog ismét a tudatába zúdulni, és egyszerűen belerokkanna abba a súlyba. És talán nem is ez a legnagyobb baja. Az a kérdés is egyre inkább foglalkoztatja, hogy mi van, hogyha visszatérnek az emlékei, de valami miatt ő mégse arra számított? Hogyha mégse fogja ugyan úgy szeretni azt a tündéri kislányt, akit ő nemzett, vagy azt a csodálatos nőt, akit maga jegyzett el, és vett feleségül? Ezeket a gondolatokat viszont nem tudja senkivel se megosztani, hiszen attól még nem lesz jobb, hogyha elmondja akárkinek is. A tévhittel ellentétben ilyenkor nem segít, hogyha csak kibeszéli magából, neki tanács kell, méghozzá olyan embertől, aki érti a dolgát.
Ahogy meghallja feleségének könnyed, bársonyos hangját, reflexszerűen, és ezzel karöltve túl gyors mozdulattal szeretne felülni, ami erős fájdalomérzetet kelt a bordájában, de mindezt próbálja palástolni. Nem szereti, ha mások szenvedni látják, de olykor elengedi ezt a gondolatot, elvégre mindenki tudja, hogy min ment keresztül, és a sérülései egyáltalán nem olyan csekélyek, hogyha még három hét kóma után is mérhetetlen a fájdalom, holott ilyen állapotban a regenerálódásnak gyorsabban kéne zajlania. Hát, ez az elmélet nála csődöt mondott. Ezután megfontoltabb és egyértelműen lassabb mozdulatokkal kísérli meg a felállást, miközben zöld tekintetét végig a nőn legelteti, ahogy az vizslatja a táskájába rejtett gyógyszereket.
- Igen, nem rég, nagyjából egy fél órája vettem be fájdalomcsillapítót, a hatására viszont türelmesen várok. Azt viszont megköszönném, mert szimpla ülő helyzetbe is majd megpusztulok, annyira fáj… ezek után már előre félek, hogy mi lesz az úton –egyre inkább kerüli a szemkontaktust, vagy elpillant mellette, esetleg a feje fölött, vagy szimplán a földet méregeti, mintsem, hogy a tekintetébe kelljen néznie. Nem maga miatt, sokkal inkább Joy miatt teszi mindezt, hiszen tudja, hogy nem ehhez a látványhoz, és személyiséghez van szokva. Azzal viszont tisztában van, hogy a személyisége nem nagyban tér el attól, mint amikor a nő megismerte, és beleszeretett…
Az ajtót halvány mosollyal az arcán tartja mindaddig, míg ő is kiléphet a szoba fogságából. Egyértelmű megkönnyebbülés, és sóhaj tör fel belőle, amikor konstatálja magában azt, hogy nem kell többet szembesülnie ezzel a szűkös kis hellyel, ami neki adatott erre az egy hónapra. Mondhatni a léptei is könnyebbé váltak, de ettől független a fürgeségét nem hozta vissza, nem túl gyors léptekkel halad a nő mellett, leszegett fejjel, néma csöndben…
- Nagyjából mennyire fogta fel a történteket? Tudom, egy kislány forog itt szóban, de nem szeretném, hogyha túlzottan beleélné magát, és én se szeretném kedvét szegni azzal, hogy úgymond „nem az elvárásainak megfelelően” fogok rá tekinteni –tér át rögtön egy ridegebb témára, ami még az ő kedvének is gátat szab, és mérhetetlen keserűséggel tölti el, abba meg már bele se mer gondolni, hogy Josephine miként élheti ezt át. Abban pedig már csak reménykedni tud, hogy a nő is tisztában van vele, hogy nem bántani szeretné őket, és sok dologra nyilván nem úgy fog reagálni, ahogy az elvárható lenne tőle.
Összevont szemöldökkel fordul meg, mikor tapasztalja, hogy Joy eltűnt mellőle. Pár lépéssel át is szeli a köztük lévő nem túl nagy távot, és tekintetével szüntelenül keresi a nő barna íriszeit, mintha legalábbis abból mindent ki tudja olvasni. Azonban mindent megmagyaráz az, amikor megpillantja az arany karikagyűrűt a nő tenyerében, és megüti a fülét a keserű hang, és annak mondanivalója. Vonási szokatlanul lágyulnak meg, nagyot nyelve még csak vizslatja egy kis ideig a gyűrűt, de csak azon töpreng, hogy mi tévő legyen vele. Tegye zsebre, vagy viselje olyan elszántsággal, mint ahogy az elmúlt években tette?
- Köszönöm… -ejti ki az egyszerű szócskát mély dörmögő, viszont annál kellemesebb hangján, ahogy elveszi az ékszert. Egy pillanatra csak lecsukja szemét, majd gondolkodás nélkül húzza fel azt ujjára. Ez tűnik számára a legjobb megoldásnak, hiszen azzal nem jutna előrébb, hogyha a zsebébe mélyesztené, mert lássuk be, nagy jelentőséggel, és csodálatos emlékekkel párosítható össze a gyűrű.
- Na, gyere –hangjába próbál némi játékosságot keverni, ahogy tesz előre pár lépést, de az a helyzet, hogy gondolatait nem tudja megszabadítani az előbb történtekről. Mindigáig csak az ujjába ivódott nyomot figyelte, ami a gyűrűnek volt köszönhető, most viszont ott pihen az ujján, és ez is bizonyítja, hogy szeretné mindazt visszanyerni, ami eltűnt az életéből.
- És, pontosan hol is lakunk? –próbálja oldani a feszültséget, és újraéleszteni a párbeszédet, amit elkezdtek, viszont egy majdhogynem hétköznapi cselekmény hatására abbahagytak. Talán nem ez a legjobb kérdés, vagy megnyilvánulás, ami elhagyhatta a száját, de krízishelyzetben jobb nem jutott eszébe.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Jan. 01, 2016 12:50 am Keletkezett az írás






Ray & Joy
welcome home

Erős nő. Mindenki ezt mondja, mert nem rogytam össze és nem közöltem senkivel, hogy feladom. Miért adnám fel ennyi év házasságot? Szeretem Raymond-ot és ha most ez azzal is jár, hogy egy hatalmas kráterből kell előcsalogatni az emlékeit, akkor is szeretni fogom. Nem tudok ennyi évet kitörölni és bebújni az ágy alá, hogy nekem ez nem megy. Meg kell tennem, mert ugyan az a férfi, csak egyszerűen balesete volt, annyi emberrel megtörténik. Legtöbb esetben visszatérnek az emlékek. Akkor miért pont a mi életünk szakadna meg?
Leginkább a lányomat sajnálom, mert olyan pici, és rajongásig imádja az apját. Most pedig ha haza jön, nem fogja megismerni, neki csak egy átlagos kölyök lesz. Az életemet oda adnám, hogy Ray felismerje Sophiet, mikor haza ér. Ha engem nem is, de a lányomat, a lányunkat, a lányát. Nekem édes mindegy minek nevezzük, csak ismerje fel, ölelje magához, csikizze meg. De ne legyen az, hogy Sophie tökéletes apa képe darabokra hullik, mert apa más lett.
Ray minden dolgát átvittem a vendégszobába, az éjjeliszekrénye tartalmát, a pár ruhát, nem az összeset, mert reménykedem benne, nem sokáig kell abban a szobába lenni, mert felismer és visszatér hozzám. Bármennyire akarom, tudom, hogy nem ez lesz és csak a jó isten tudja megmondani, hogy mikor fog.
De minden fájdalom és belső düh nem fog a felszínre bukni, mert az emberek még jobban csak sajnálkozó arcot vágnának, hogy milyen rossz nekem, szerencsétlen asszony, akire nem emlékszik a férje. Mi lesz velem? Mi lenne, semmi, élem az életem, a férjemmel és a lányommal. Minden menni fog a maga módján, meg fogjuk szokni. Mert mi túlélők vagyunk. Mellesleg Ray családjában annyi az orvos, hogy nem csodálkozom, hogy ennyire pozitívan állok az ügyhöz. Persze nem fogok rájuk rontani, hogy segítsenek, de Ray biztos felkeresi őket. Remélem.
Ahogy a szobába lépek szinte fel tudnék a robbanni a feszültségtől, hihetetlen volt, de tényleg olyan volt, mintha randira hívnék valakit, akibe bele vagyok habarodva. Bár, bele vagyok habarodva, valóban.
- Rendben, akkor remélem, hogy nem lesz szűkség még többre. De, amint rossz, szólj és adok. Ha gondolod, akkor le is dőlhetsz a hátsó ülésen. – nézek fel, a szinte fölém tornyosuló férfira. Mindig olyan magas volt, talán ez vonzott elsőre hozzá, meg azok a gyönyörű zöld szemek.. Amik most inkább bámulják a falat, a lámpát vagy kifelé mered az ablakon, csak véletlenül se nézzen rám. Kínos és felettébb kellemetlen, hogy aki ennyi ideje a férjed, nem néz rád, nem ölel meg, nem csókol meg. Sőt, inkább rád sem néz.
Az, hogy most mi megy végben, a lelkemben, ez egyszerűen nem tudom leírni. Olyan, mintha vad háború dúlna az agyam és a szívem között. Az agyam tudja, hogy nem szabad erőltetni, mert nem lesz jobb, csak stresszesebb lesz az életünk, de a szívem vágyik arra, hogy emlékezzen ránk. Hogy milyen volt, mikor játékosan csipkelődtünk, mikor főzés közben képes volt megtáncoltatni, majd hanyatt dönteni és megcsókolni, csak mert olyan kedve volt.
Bár tudom, hogy magamat kínzom ezekkel a képekkel, amik bevillannak, még is kellemes rá visszaemlékezni. Éreztem, hogy nem lesz ez egy könnyed kocsikázás hazafelé.
- Ray, ő nem egy kislány. Ő a lányod, legalább.. kérlek Sophie előtt ne úgy beszélj róla, mintha egy idegen lenne. – legszívesebben elfordultam volna és kimennék az erkélyre, hogy lehiggadjak. Tudom, nem ő tehet róla, de ahogy Ő fogalmazott, kedvét fogja szegni, ha csak egy kislánynak nevezi.
- Sophie, csak.. mond neki, hogy Sophie. Megtennél ennyit egy kislányért? – úgy éreztem, hogy a könnyeimet már nem tudom tovább lenyelni. Azt, hogy engem nem ismer fel, még mindig könnyen megbirkózom, vagyis próbálom ezt beadni magamnak.
- És igen felfogta, úgy, mint egy kisgyerek, de még is csak egy pici lányról beszélünk, akinek az apja a példaképe, akit rajongásig szeret és hiányoztál neki. Egy hónapja nem látott. Tudod te milyen lesz? Mint egy felhúzott gyerekjáték, hiába mondom neki, hogy óvatosan és csak veled akar lenni. – úgy ejtettem ki a szavakat, hogy a sírás kerülgetett, vagyis inkább csak belülről mart az érzés. Nem akartam őt semmivel megbántani. De nem hittem volna, hogy Sophie-val kapcsolatos mondani való ennyire rossz lesz. Mintha egy kést fogatnának a szívembe és apró darabokban foszlana szét. A mellkasom nehezedni kezdett. Hirtelen nem is tudtam mennyire jó ötlet ezek után felhozni a karikagyűrűt.
Bíztam benne, hogy legalább egy kis apró emlékfoszlány beugrik neki, bármi. De úgy tűnik neki csak egy ékszer. Látom az erőfeszítést és az akaratot, hogy nem akar annyira megbántani, így végig nézem, hogy felhúzza a helyére. Lehunyom a szemem. Mert úgy érzem, hogy ez nagyon fárasztó és nehéz munka lesz. De megoldom. Mindent megoldottam eddigi életem során. Ray-t pedig nem fogom olyan könnyen feladni, mint azt hiszi apám. Szeretem őt. Túlságosan.
- Megyek már. – hangom egy pillanatra megcsuklik, de azt hiszem, ezt megengedhetem magamnak, nem fogok még egyszer sírni, vagy összerogyni a teher alatt. Elindulok utána, hogy mehessünk, elhiszem, hogy már türelmetlenül jönne haza, de én attól még féltem őt az utazástól. Nem akarok fájdalmat okozni neki, de tudom jól, hogy egy hónap fekvés után olyan fájdalmai lesznek az üléstől, hogy lehet, megkérem, hogy apa tartsa magánál éjszakára a lányunkat, mert biztos nem fogja kímélni.
- A külvárosban, gyönyörű helyen, mint a filmekben, fehérkerítéses ház, sok szobával, hatalmas nappaliba, amiben most szét vannak szórva a játékok. A címet is mondjam? - kérdezem egy halk nevetéssel, próbálom elűzni a feszültséget, ami csak úgy zubog az ereimben. Mint két olyan ember, akik nem ismerik egymást, de a nagyszülők össze akarják őket hozni, mert félnek, hogy szinglik maradunk.

|words: 688 | ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 02, 2016 1:47 am Keletkezett az írás



Joy & Ray

Fájdalmaiba belefeledkezve, a tőle telhető leghevesebb mozdulatokkal kísérli meg a felállást, amikor Joy az ágya mellé lépve köszönti őt. A szobán pillanatok alatt úrrá lesz a nyomasztó, kellemetlen hangulat, holott még csak mindkettejük részéről egy köszönés hangzott el, ezen kívül egy-két kósza mondat. Sejtette, hogy nem lesz kellemes a találkozás, tekintettel arra, hogy az eddigi látogatások se teltek kellemesebben, de reménykedett benne, hogy valamilyen szinten mindketten oldottabbak lettek. Ő maga ezeknek erős jeleit is mutatta mindaddig, míg nem vált túl valóságossá az egész történet. Josephine nevében viszont egyáltalán nem tudna beszélni, noha rajta is lehet látni, hogy egyáltalán nincs a helyzet magaslatán. Elképzelhetetlen szeretet az, ami a tekintetében fellelhető, viszont Ray sokkal inkább azon van, hogy elkerülje azt az igéző, barna szempárt. Nem azért, mert nem szeretné tüzetesebben megvizsgálni azt, csak egyszerűen úgy érzi, hogy jobb a nőnek, hogyha nem látja, hogy az ő zöldjei egyáltalán nem sugározzák azokat az érzelmeket, amire vágyna és várna.
- Hidd el, ez mindig rossz. Akármennyit veszek be, a fájdalom nem múlik, csak enyhül, akár ülök, akár fekszek. Ezáltal talán nem ez lenne a legjobb döntés, pláne, hogy kétlem, hogy kényelmesen elférnék, hiszen még ez az ágy is majdhogynem kicsi volt –veszi fel a pár pillanat erejéig tartó szemkontaktust, viszont ahogy mondata végéhez ér, tekintetét átirányítja a szóban forgó szobakellékre. Ezután nem is kísérli meg, hogy még egyszer tüzetesebb ideig élvezhesse azt a bizonyos melegséget, amit felé sugároz, inkább csak elveszi tőle a cuccait, hogy azokat szorongatva kísérelje meg a szobából való kijutást. Naivan hitt abban, hogy minden jól fog menni, hogy nem lesznek kínos csöndek, de az a baj, hogy az eddigi beszélgetéssel töltött idejük sokkalta rosszabb, mintha csak állnának egymás mellett, és egyik se mondana egy mukkot sem. Felszínes beszélgetés, holott a nőnek biztos annyi mondanivalója lenne a férje irányába, hiszen egy hónapot lényegében nélküle kellett töltenie. És az a baj, hogy ez az állapot attól független még mindig tart, hogy már egy hete felébredt a kómából. Mondhatjuk úgy is, hogy visszakapta a férjét, de lényegében egy teljesen más ember személyiségével. Hiszen ez alatt a pár év alatt elég hosszas jellemfejlődésen ment keresztül, most viszont visszaesett arra a szintre, amikor is a nő megismerte élettársát. A gondolkodása, az igényei, és mindenféle emléke csak arra az időszakra köthető vissza, annak ellenére, hogy a legcsodálatosabb történések azok mind arra a bizonyos tizenegy évre köthetők vissza.
- Igen, tudom, hogy ő a lányom, de értsd meg, hogy egyszerűen rohadt nehéz az, ami most végbemegy körülöttem! Tudom, nektek se könnyebb, mint nekem, de egyszerűen nem tudok megbirkózni a gondolattal, hogy van egy feleségem és egy lányom annak ellenére, hogy akármi fogalmam is lenne rólatok. És azzal is tisztában vagyok, hogy ez se lesz könnyebb, amit most mondok, de nem tudok róla máshogy beszélni, mintha egy idegen lenne, mert lényegében nem ismerem, nem tudom, hogy mit szeret, nem tudom, milyen szokásai vannak, azt se tudom, hogy én hogy viszonyultam hozzá, hogy viselkedtem a közelében, semmi! Nincsen semmi, ez az, amit meg kell értened… és szeretném mindezt visszanyerni, addig viszont nem tudok mást tenni, ezt kell elfogadnod –hangja ugyan olyan hangos, mint eddig, nem emelt rajta, nem is csökkent, viszont a kiejtésén mindent meglehet figyelni. Általában kellemes, ahogy beszél, a hangja kellemes hatással van az emberekre, elvégre egy igen csak mély baritonról van szó. Ennek ellenére most a lágysága mintha világ életében nem létezett volna, határozottan, keményen, és erősen artikulálva mondja a szavakat, mintha legalábbis a színpadon állva regélné el a nagy monológját, hogy meggyőzze vele a közönségét, ami jelen esetben egy főből, a feleségéből áll.
- Persze, hiszen a lányom… -csupán ennyit mond a következő mondat hallatán. Tudja, hogy az ez előtti kis beszédével elvetette a sulykot, de egyszerűen csak ki akarja mondani magából, hogy mik is az érzései, még akkor is, hogyha erre nem a legjobb embert választotta. Kétség kívül Neki a legnehezebb, aki tíz éve él vele egy párkapcsolatban, tíz éven keresztül édesgette a szavaival, a csókjával, ölelésével, ehhez mérten most nincs semmi, amit kaphatna tőle, csak az agresszív kijelentései.
- Erre én magam már fel tudtam készülni… de tudod, hogy ez nekem milyen lesz? Mint egy végletekig tartó színjáték, egy szerep, amit meg kell formálnom, mert lényegében nincsen más lehetőségem, mint hogy megtegyem. Annyi különbség van e között és a színház közt, hogy itt nem rendező által tett utasításokat kell véghezvinnem, hanem amit éppen a „jelenet” kíván. És tudom, hogy egyáltalán nincs ínyedre, hogy a közös életünket így állítom be, de egyelőre meg kell értened, hogy nem tudok rá másként tekinteni. Persze, lehet, hogy ez akármelyik nap meg fog változni, olyan emlékek fognak bevillanni, ami mérvadó lesz, ami elindítja a lavinát, de most még csak ez a gondolat van nekem… és ezt iszonyatosan sajnálom… -minden egyes kiejtett szó után lehet érezni, hogy egyre inkább alább hagy az agresszió, ahogy eleinte beszélt, és sokkal inkább a megbánás veszi át a helyét, de érzi, hogy nem volt más lehetősége, minthogy elmondja neki ezt. Hogy ne várjanak tőle túl sokat, mert egyszerűen nem tud olyat nyújtani, amit szeretne, amit ők is szeretnének, mert fizikailag képtelen rá. Nem tudja, hogy milyen az apa szerep, sokkal inkább fog neki úgy tűnni, mint amikor kiskorában Hayden-re kellett odafigyelnie, még ha az csak pár percig is tartott. Ez viszont az elkövetkezendő időszak egyik meghatározó alapja lesz, hogy minden nap ott lesz mellette a lánya, akit szemmel kell tartania, de egyszerűen nem tudja, hogy kéne vele bánni. Egyszerűen nincsenek benne azok a bizonyos „apai ösztönök”, amiket akkor szerzett meg, mikor először kezébe vehette a kislányát. Akkor olyan kapcsolat alakult ki köztük, amiről azt hitte, hogy örök és megsemmisíthetetlen. Ezzel pedig iszonyatosan nagyot tévedt.
Nagyot nyelve tekint arra a bizonyos arany gyűrűre, ami eddig az ő ujját ékesítette, most viszont a felesége kezében pihen, akinek minden egyes vonásán lehet látni a feszültséget. Nyilván az ő fejében is azok a gondolatok zajlanak le, mint Ray-ében. Hogy felveszi-e, vagy egy bólintással beteszi az egyik zsebébe, mondván, hogy minek hordja, hogyha úgyse emlékszik rá. Ezt a gondolatot azonban el is űzi, hiszen maga is tudja, hogy esetlegesen emlékeket idézhet elő a gyűrű jelenléte az ujján. Ezáltal elvéve tőle az ékszert rögtön az ujjára húzza, egy pillanatig csak tanulmányozza, aztán mély sóhaj kíséretében ereszti le a kezét. Ismét csönd telepszik a beszélgetésükre, ahogy ismét tesznek előre pár lépést, és csak sétálnak egymás mellett, mintha mi se történt volna.
- Mondhatnám, hogy igen, de nem érnénk el vele nagy előrelépést. Ezek alapján viszont úgy tűnik, hogy igen csak bejött az élet… -elégedetten, szája szegletében fellelhető halvány mosollyal tesz egy pár alig észrevehető bólogatást. Egyelőre még csak abban tud reménykedni, hogy tud majd úgy tekinteni arra a házra, mint az otthonára, mert egyelőre az ideálisnak ígérkező még mindig a farm, de felvilágosítás alapján oda egyelőre még nem szeretné betenni a lábát, hiszen olyan „frissítéseken” esett át a hely, hogy nagy valószínűséggel nem dolgozná fel egy könnyen.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Jan. 09, 2016 1:05 pm Keletkezett az írás






Ray & Joy
welcome home

Hogy milyen érzés látni a férfit, akivel leéltetek tíz évet, akivel családot alapítottatok? Örömteli, szerelmes, felszabadító. Kivéve, hogy nem emlékszik ezekre a momentumokra. Úgy érzem az életem kettészakadt, hogy van egy családom, akiket az életemnél is jobban szeretek és van egy életem, amit most össze kell szednem. Meg kell, tanuljak színészkedni, hogy a lányom ne lássa a fájdalmat, ami bennem tombol, attól, hogy az apja bennem csak egy idegen nőt lát.
A szavai olyan arculcsapásul érnek, hogy úgy érzem ő nem is Raymond. Persze sejtettem, hogy nem egy pár aprósebről beszélünk, hanem egészen komoly sérülésekről. Még is minden jó szándékomat, ő támadásnak véli, és olyan kioktatásban részesít, hogy meg kell, embereljem magam, nehogy veszekedésbe torkoljon a nagy találkozás. Hiszen haza kell vinnem. Vagyis, inkább, haza akarom vinni, hogy végre ne legyek stresszbe, mert magam mellet tudhatom. Nem pedig a város másik részén egy rideg szobában, ahol az emlékei el vannak szeparálódva és képtelenség, hogy bármi az eszébe jusson.
- Sajnálom. – bólintok a szavaira, aztán inkább folytatom az utamat kifelé, hogy menjünk már, szabaduljunk a négy fal közül, ami eddig olyan erővel fojtogatott, hogy féltem lassan én is bekerülök idegösszeroppanással.
Ahogy baktattunk kifelé, pár nővér elhaladt mellettünk és olyan pillantásokkal ajándékoztak meg, hogy nem tudtam mit kezdeni vele. Ez csak egy állapot, hiszen bármikor visszatérhetnek, nem állandó, vagy maradandó. Jobban lesz, és ismét szeretni fogja a lányát és engem is.
Vegyes érzésekkel sétáltam mellette, mikor szóba jött Sophie. Tudom nem volt szép dolog, így ráförmedni, de még is egy kislányról beszélünk, akinek az apja az Isten, aki imádja őt. De ő most úgy beszél róla, mintha valami idegen lenne.
Ideges voltam, frusztrált és az sem segített a dolgon, hogy Ray minden szavából sütött a fájdalom és az elszántság. Mintha nem is akarna emlékezni ránk. Neki jó, az álomvilág, amibe csöppent.
Csak, hogy én nem engedem el, mert tudom, hogy milyen volt mikor rám nézet, mikor a karjaiba zárt. Tudom, hogy nem képzeltük, hogy ő nem játszotta a szerepét. Nem!
De most még is olyan érzésem van, hogy ő nem akarja. Bár haloványan emlékszem, hogy milyen volt mikor megismerkedtünk, mikor egymásba szerettünk, de csiszolódtunk, egymáshoz szoktunk. Most úgy érzem, fel kell, vegyem a harcot a szélmalommal és győznöm kell. Ismét.
Amint elmondta az érzését, az egész iránt, ott álltam és néztem rá. Mintha én lennék a hibás, hogy ez törtét, hogy nem emlékszik rá. De tudtam, hogy az egész veszekedést én robbantottam ki, bármennyire nem akartam, egyszerűen csak a hozzáállását akartam megkérni, hogy változtasson.
- Lehet, hogy akarod, vagy ezt mondod. De ha akarnád nem így beszélnél. – zártam le a témát. Nehéz és hosszadalmas harcnak leszünk szereplői. Feltéve, ha Ray ki fog tartani,hogy tényleg végbe akarja vinni. Csak bizakodtam, hogy nem a régi barátnőre vágyakozik, aki olyan csúnyán kihasználta. Egy nőnek nehéz elfogadni, hogy van egy másik nő, aki talán fontosabb. És mit ne mondjak, az, hogy a férjem nem rám emlékezik, hanem lehetséges, hogy az exére, nem könnyíti meg a dolgom. Sőt, még inkább rombolódik a bennem felépített vár.
- A lányod. –ismétlem meg a szavait, hiszen oly’ ridegséggel ejtette ki a szavakat, hogy úgy éreztem belehalok a fájdalomban.
Látom rajta, hogy talán egy csöppmegbánás végigszaladt rajta, de mit érek vele? A szavai a rideg, valóság, legalább tudom, hogy min megy keresztül, még ha nem is a legtisztább módját adta meg. Mert elmondhatta volna kevesebb támadó szándékkal, ami sírásra késztett. Bár már értem a lenéző tekintetetek, a reményvesztett sóhajok, mind értelmet nyertek.
- Legalább fantasztikus szinész vagy. –jegyzem meg egy halk sóhajjal, bár tudom, hogy tényleg ez lesz a legjobb, ha most eljátsza a törődő apukát, majdegyszer kárpótolni fogja.
- Nem olyan nehéz, ösztönből fog jönni. Mert az emlékeidet elveszthetted Raymond, de attól még a szíved a helyén van. Meglátod, hogy minden menni fog. Mint régen. Csak ne add fel. Szeret a lányod és Én is. – csuklik el a hangom, amit nagyon utálok, mert nem akarom sírással magamhoz édesgetni, én a mosolygós Joy akarok lenni, akibe bele bolondult, nem a megtört feleség, aki feladta az életét, mert volt egy baleset.
- Ne sajnáld, nem a te hibád. – megvonom a vállaimat és inkább arra koncentrálok, hogy ne keveredjek több szóváltásba vele. Mert egyszerűen nem bírnám ki. Olyan mintha minden egyes szava a szívemet facsarná. Bármennyire azt akarom, hogy megöleljen, hogy úgy nézzen rám, mint régen. Ő nem fog. Még nem.
- A legnagyobb harc áll előttünk. De ne Sophie előtt. – megtorpanok még egyszer. Mert úgy érzem, hogy a lányom teljesen megtörne, ha így látná az apját és az anyját. Akik eddig úgy éltek, mint a tökéletes család, most egyszerűen ölni tudják egymást, egy hangos szavuk nem volt egymáshoz, még ha a féltékenység ütötte fel a fejét, akkor is csendben morgolódtak.
A gyűrű viselése megkönnyebbülést okozott, mert talán neki nem jelent semmit, csak egy ócska ékszert, nekem viszont az eltelt időt.
- Hát figyelj, jól menő színész lettél, hihetetlenül sokat dolgozol, én itt dolgozom, szóval nem annyira szenvedünk hiányosságokban. – talán csak most, hogy az emlékei elvesztek, az a legnagyobb hiányosság. De ezt persze nem fogom az orra alá dörgölni, mert egyáltalán nem direkt csinálta. Amint a nap végig szaladt a bőrömön elmosolyodtam, mert tudom, hogy legközelebb már csak munkába kell jönnöm, vagy visszahozni Rayt, de nem kell itt stresszeljek, hogy mikor fog felébredni a férjem.
- Ne vigyem a cucod? Nincs messze a kocsi. – kérdezem miközben már a táskámba merülve keresem a kulcsaimat. Fene, mindig a kezembe akarom tartani, mert kész káosz, ami a táskámba lapul.

|words: 903 | ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 10, 2016 4:21 pm Keletkezett az írás



Joy & Ray

Beszélgetésükre néma csend telepszik, alig hallatszik el néha egy kósza szó a szájukból. Ez viszont nem a megnyugtató, kellemes csönd kategóriába tartozik, sokkal inkább az idegőrlő, és már majdhogynem fülsüketítőbe. Egyszerűen nem tudnak egymásnak mit mondani, mintha az együtt töltött öt perc alatt máris kifogytak volna az összes témából, ami a rendelkezésükre áll. Ehhez mérten tíz év alatt egyszer se fordult elő velük, hogy valami miatt nem tudnának kommunikálni egymással, tudtak komoly, és lélekemelő dolgokról beszélgetni egyaránt. Most viszont Ray balesete után nem maradt számukra semmi, csak az, hogy ismét megismerjék egymást. Legalábbis, a férfi számára az adatott, hogy feltérképezze a családját, miközben ők minden tudnak róla, az életéről, a személyiségéről és a viselkedéséről, hiszen ezzel az énjével már találkoztak, csak tizenegy évvel ezelőtt, azonban most egy kissé megtépázott, mind fizikailag, mind mentálisan. Ezért ódzkodik mindenféle kapcsolattól, amit most felkínálnak neki, mert fél attól, hogy fájdalmat fog okozni azoknak, akik másra számítanak vele kapcsolatban. A feleségével is kerüli a szemkontaktust, a beszéd felszínes formáját folytatják, hiszen annyi mindenről tudnának beszélni, ehhez mérten mégis csak maradnak a sablon beszédeknél, vagy csak perceken keresztül némán araszolnak egymás mellett, ahogy az most is történi. Csak sétálnak a folyosókon, jó pár centiméter távolság van kettejük közt, és a szembejövők csak kedvesen bólogatnak, de sajnálattal fordulnak Joy irányába, hiszen tudják, hogy nehéz időszakokon megy keresztül. És mindezt úgy teszik, mintha Ray nem látná azokat a pillantásokat, amiben mindenféle sajnálatukat fejezik ki an ő iránt. Pedig mindenki tudja, hogy Raymond emlékezni fog… vagy, legalábbis csak remélik a legjobbakat. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy ott van az a pár százalék esély, ami azt foglalja magába, hogy a férfi soha többet nem fog emlékezni az elfeledett évekre, elfelejti, hogy személye egy szerető férj és családapa, aki addig mindent megtett a családjáért. Azonban erre a lehetőségre még maga se mert gondolni, mert egyszerűen retteg attól, hogy ez bekövetkezhet, de ugyan akkor attól is fél, hogyha visszajönnek az emlékei, az az életforma nem fogja elnyerni a tetszését. Két végletről van itt szó, ami befolyásolja a gondolatait.
A szinte idegtépő csöndet Ray egy szimpla kérdéssel töri meg, amire a kelleténél hevesebb, és annál kioktatóbb választ kap a nőtől. Ahogy hallgatja a szavakat, amiben egy csepp rosszindulat sincs, akaratlanul is felmegy benne a pumpa, és érzi, ahogy arcában megfeszülnek az izmok, az amúgy gyengéd tekintete elkomorul. Soha nem pártolta a veszekedést, most viszont olyan mértékben felgyülemlett benne a napok alatt a feszültség, hogy ennek ezúttal egyáltalán nem fél hangot adni. Idegesen és ingerülten ejti ki az összes szót, érthetően, jól, talán kissé túlartikulálva, de ezzel is nyomatékosítja a véleményét. Ezek a jellemzők viszont egyre inkább enyhülnek, ahogy az utolsó pár szóhoz ér, amit meg szeretne osztani feleségével. Egyértelműen megbánja, hogy ilyen formában kellett a tudtára adni az ő nézőszögét, de más módot nem talált rá, hogy kiadhatja a fejében zsongó érzelmeket. Mély sóhaj közepette hunyja le szemeit, egy pár másodperc erejéig úgy tartja, majd a tőle sokkal inkább megszokott, gyermeteg tekintettel tekint rá. Gyakorta képes olyan ábrázatot felvenni, mintha egy ötéves kisfiú lenne egy szupermarket kellős közepében, aki az anyját kutatja, viszont nem találja. Most viszont így is érzi magát, annyi különbséggel, hogy egye harminchat éves fazonról van szó, aki a gondolatai közt álldogál, és szüntelenül próbálja megtalálni azokat az emlékeket, amik fránya módon bújócskát óhajtanak fele játszani.
- Joy… hidd el, nem csak mondom, életemben nem szerettem volna még semmit ennél jobban. És tény, hogy a viselkedésemből és szavaimból nem ez jön le, de csak bízz bennem és hidd el nekem, hogy csak erre fogok törekedni. Csak arra szeretnélek kérni, hogy te erőltessük, minden magától fog majd jönni –hangja kellemesen mély, és egyre inkább azon van, hogy ezeket ne csak kimondja, aztán lógjon a levegőben, hanem elhitesse a nővel is, hogy nem csak ámítani akarja ezekkel a tényekkel. Azt viszont még nem tudja, hogy milyen módon tudná ezt tettekkel is bizonyítani neki, nem csak a szép szavakkal, amik elhagyják a száját, és aztán fél perc múlva már olyan lesz, mintha nem is említette volna őket. Hiszen azt egyértelműen látja rajta, hogy nem akarja elhinni egy szavát sem, elvégre az imént gyanúsította meg azzal, hogy csupán állítja, hogy szeretné, hogy visszanyerje az emlékeit, de a lelke mélyén mégse akar rájuk emlékezni. Nem tagadja, hogy nincsen benne félsz az újra emlékezéssel kapcsolatban, ami ördögként mindig ott ül a vállán, és sugdossa a fülébe, hogy ő ezt nem szeretné. Sokszor érzi úgy, hogy nincsen rá szüksége, de mindig igyekszik ezt a gondolatot elnyomni magában.
- Ebben reménykedem én is… csak ahogy már hangoztattam, nem akarok senkinek se csalódást okozni, ez viszont aligha elkerülhetetlen. Főleg ha Sophie szempontjából nézzük, mert egyszerűen nem tudom, hogy kéne bánnom egy hat éves kislánnyal, aki azt akarja majd, hogy minden percemet vele töltsem… -mondhatná azt is, hogy teljesen felkészült rá, hogy pár órán belül egy magából kikelt, gyerkőc fog a nyakába ugrani, agyon szeretgetni és játékba invitálni. De elmondható, hogyha azt hitte, hogy a Joy-jal való találkozás lesz nehéz, akkor ez még egy jó párszor túltesz rajta. Hiszen ő most még úgy gondolja, hogy képtelen lesz akármilyen játékot űzni a gyerekkel, kérésre jó éjt puszit adni neki, reggelit elé adni… Régebben nagy örömmel tette meg ezeket, most viszont ha tehetné, távol tartaná magát tőle.
- Rendben –hangja halk, szinte alig érthető, de a bólintásával is jelzi, hogy értette, mit szeretne tőle kérni a felesége, és teljes mértékben meg is érti. Hiszen, egy fiatal kislánynak nincs is annál elképzelhetetlenebb, minthogy a szülei egymás torkának ugorva szitkozódjanak, és ordítva próbálják meg jobb belátásra bírni a másikat, ahelyett, hogy befogadná a másik véleményét.
Az imént megkapott gyűrűt felhúzva elmélázik egy pillanatig felette, majd pedig csak megforgatja párszor az ujján. Tudja, hogy mély érzelmek köthetők hozzá, amiket éreznie kéne, most viszont csak azt tapasztalja, ahogy a hideg anyag rásimul a bőrére. Semmi mást…
- És, pontosan mit is dolgozol? –teszi fel a kérdést, ahogy kilépve a kórház elé megcsapja a fülledt meleg, és a Nap égetően világít bele a szemébe. Itt léte alatt csupán párszor tudott kiszabadulni az épület falai közül, ezért még mindig idegenül hat neki a fényáradat, ami akaratlanul is szemének résnyire szűkítésére készteti, miközben egy pillanatra megtorpan. De gyorsan megbarátkozik az időjárás viszontagságaival, és a felesége után indul, aki már szinte nyakig mélyedt a táskájába.
- Ugyan, azért annyira nem vagyok ramaty állapotban. De azért köszönöm –halvány mosoly szökik az arcára az utóbbi pár percben először. Szeretné, ha nem mindig a komor oldalát kéne mutatnia, ahogy az életének nagy bonyodalmain rágódik, sokkal inkább szeretne belerázódni a családi életbe, hogy ismét a régi énjét adhassa.
Ahogy odaérnek a kocsihoz, megvárja, míg meghallja a zár kattanását, majd azután a hátsó ülésre helyezi a táskáját, végül pedig áttér az anyósüléshez, és óvatosan beharcolja magát a kis férőhelyre. Résnyire szűkített ajkakkal dől egy kissé előre, hogy az ülés támláján lévő kart meghúzva egy kissé hátrébb tolhassa magát, de még ez se biztosít neki kényelmet.
- És nagyjából milyen hosszú az út? –zöldjeit a szélvédőről a nőre vezeti, amennyiben már beült a kormány mellé. Maga se tudja, hogy most mi a problémája, hogy a sérülései fájnak, vagy szimplán nem találja a kényelmes pozíciót. Esetlegesen mindkettő…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 11:41 am Keletkezett az írás






Ray & Joy
welcome home

Visszakaptam a férjem, ami annyi embernek képtelenség. Egy súlyos balesetés nincs többé szeretett családtag. Én még is megkaptam a legjobb dolgot, hogy magamhoz ölelhetem, megcsókolhatom. Immáron vele lehetek, és nem csak a kórház falai között. Istenítenem kellene a mindenhatót, hogy visszaadta a férfit, akit annyira szeretek. De helyette nem lett belőle semmi. Úgy érzem Ray nem az, aki a balesete napján beült a kocsiba és elhajtott. Ray fantasztikus ember, hiszen, ha akkor nem ismerem meg, nem lennék a felesége. Ugyanazok a szemek néznek rám, mint eddig. De nincs bennük a tűz, a pajkosság. Nincs bennük semmi. Csak a fájdalom, félelem és a megtörtség.
Az, hogy képtelen vagyok beszélni vele, engem minősít, mintha azt várnám tőle, hogy csak azért is úgy viselkedjen, ahogy a balesete előtt. De, hogyan várhatnám el egy férfitól, akinek nincsenek emlékei?
Saját magammal kell a legnagyobb csatát megmérnem. Hogy ne akarjak mindig ráerőltetni mindent. Hogy Sophie-t visszafogjam, mielőtt az apja karjaiba veti magát. Most minden az én vállamat nyomja és nekem kell oda figyelnem mindenre. De közben rajta is áll a dolog, mert vannak olyan hűvös szavai, ami azt sugallják, egyáltalán nem is akarják, hogy emlékezzen. Neki jó az, az élet, amit miattam feláldozott, amiben ő a mérhetetlenül szexi és szabad színész, aki bárkiről levarázsolja a bugyit, mint sem egy komoly családapa, feleséggel. Megértem, hogy rémisztő lehet ez, mert mondjuk, lefekszel szingliként, másnap felkelsz, kiderül, hogy már van férjed és gyereked, de te közben még mindig úgy érzed szabad vagy.
Nem is kellet sokat várni az első összezördülésre, mert hamar szóvá is tettem, az aggodalmaimat. Nem tettem volna, hanem Sophie-ról lenne szó. De igen, róla van! Még mindig egy hat éves kelekótya kislány, akinek az apja a mindene, aki mindig telesírta a kispárnáját, hogy mikor jön haza az apja. Nekem pedig mindig ott volt a tudat, hogy hiába jön haza, nem fog emlékezni rá. Nekem kell megoldani a helyzetet, hogy a lányom mindenféle lelki traumákkal vészelje át, ezt a nehéz helyzetet. Legnehezebb és egyben legboldogabb munka a világon, a gyereknevelés, a család fenntartása. Azt hiszem rám most vár a neheze.
- Jó, hiszek neked. Csak ne veszekedjünk. Ray hidd el, ez mindenkinek nehéz. - sóhajtok egyet és folytatom az utamat. Úgy érzem kifogytam a szavakból, nem tudom, mit tegyek, mit mondjak. Mert minden szavammal bántom, avagy sértem őt. Pedig egyszerűen el akarom mondani, hogy mi történt ebben a kósza hónapban, míg ő kómában volt. Annyi mindent kell, meséljek. Akarom, hogy tudja de közben úgy érzem minden szavam mögött támadást vél felfedezni. Pedig istenre esküszöm nem így van. De hogyan mondjam el neki, hogy csöpög a csap és a szerelő két hete csak halogatja? Vagy, hogy Sophie három hete leesett a lóról, én pedig készültem meghalni, mert mindenkinek baja esik? Helyette azon gondolkozhatom, milyen semleges témát tudnék felhozni, amivel nem gerjesztek esetlegesen minden féle vitát. Ami teljesen felesleges.
- Ösztönből fog jönni, ne feledd el, hogy az emlékeid tréfát űzhetnek veled Raymond, de az érzelmeid nem. Meglásd nem lesz olyan félelmetes, mint hinnéd. Csak hallgasd meg, ne feledd, a szíved megmondja, mit tegyél, ha az agyad nem is. – egy halovány mosollyal az arcomon próbálom biztatni, hogy ne adja fel, mert nem szabad. Hat éves Sophie már nem lehet becsapni, holmi játékokkal, hogy apa csak játszik. Rá fog jönni, hogy valami nem egészen olyan, mint lenni kellene. De majd igyekszünk a legtermészetesebben hatni.
- Amúgy is nagy részben próbálok körülöttetek, lenni, hogy megvédjelek a túlzott Sophie rajongástól. – mormolom, bár inkább magamnak, amolyanemlékeztető, hogy most eddig volt egy gyerekem. Hirtelen kettő lett, mert minden elmutogatni, elmagyarázni és a kettő ember közé apró éket verni, hogy ne legyen katasztrófa. Hatalmas harc vár rám, de egyszer már megvívtam a harcot, és belém szeretett. Talán másodszorra is sikerülni fog. Mert remélem, a szív nem felejt olyan könnyen, mint az ész.
Bár a félelem nem múlik, a szívemből tudom, hogy lesznek még összezördülések, és ez Sophie közelébe is el fognak hangzani.
- Gyógytornász vagyok. A balesetet szenvedettek, vagy műtét után lábadozóknak segítek ismét talpra állni vagy használni azokat a testrészeket, amiket jó ideje nem tudtak. Esetleg lebénultak és jönnek tornázni. – olyan gépiesen és monológosan adtam elő az egészet, mintha egy hangfelvételről lenne szó. Pedig nem, csak egyszerűen mindenki megkérdezi mire jó a munkám. Belefáradtam elmagyarázni, pedig nagyon szeretem a munkámat. De a szavaim közben rádöbbenek, hogy Raynek is szűksége lesz majd egy ilyenre. Mert szemmel láthatólag elég nagy fájdalmai vannak. De ezt ráérek otthon is kitapogatni. Most egyelőre menjünk haza.
- Láttad magad a tükörben? Ne mond nekem, hogy nem vagy ramatyállapotban. – vigyorodom el végül. Mert néha kész vicc a férfiak önérzete, hogy csak azért is ő a férfi az erős férfi. Helyette éppen haldoklik, akár egy elütött kis őzike, aki várja a segítséget.
- Olyan félóra, de remélhetőleg ki tudom kerülni minden közlekedési fennakadást és hamar haza érünk. És, előre szólok, ne ijedj meg, Sophie szétszórta a játékait a nappaliba és a folyóson, remélhetőleg a lépcsőn nincs semmi, de már nem volt időm rendet tenni. - magyarázom, miközben már a kocsiban ülve próbálok mindent a helyére rakni, majd a szemüvegemet felvéve ráadom a gyújtást a kocsira, miközben a kezébe adom a vizet.
- Tessék, itt a víz és a gyógyszerek, van a kisrekeszben valami keksz féleség, ha a lányod nem majszolta el. Ma még főznöm is kell, szóval, míg felfedezed a lakást, én a konyhába sürgölődöm. – úgy beszélek, mintha valami vendég lenne mellettem és nem a tíz éve házasságban élő férjem. Ami enyhén megrémiszt, de tudom, hogy nem várhatok csodát tőle. Ő kérte, hogy ne erőltessem, akkor ez lesz. Közben pedig szelem a kilométereket, próbálva minél gyorsabban, biztonságosabban haza érni és a lehető legkisebb fájdalmat okozni neki.
- Meséljek Sophie-ról? Ha benyúlsz a kesztyűtartóban van pár kép róla. – szólalok meg ismét, miközben szépen szlalomozok hazafelé, egyik kocsit a másik után és erősen markolva a kormányt, hogy ne érintsem meg őt. hogy ne bámuljam azokat a szemeket, amikkel ő tud rám nézni. Nehéz lesz.
Bár az út hamar véget ér, tudom, hogy nem lesz egyszerű neki belépni ebbe a házba.
Leparkolok a kocsival a ház elé és rá pillantok.
- Felkészült?- fordulok felé, hogy kicsi erőt adjak neki.

|words: 903 | ?
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Jan. 14, 2016 8:58 pm Keletkezett az írás



Joy & Ray

Érzi, hogy minden egyes hevesen kiejtette szavával csak olajat önt a tűzre… Egyre inkább idegesebb lesz, noha nem beszél hangosan, de az erek a nyakán kidagadnak, a tekintetével ha akarna, még ölni is tudna, pedig általában gyengédséget szokott árasztani, elkönyvelhető egy szelíd óriásnak, akinek robosztus méretei, és markáns arckifejezései nem erről árulkodnak. Arca általában határozott, mintha a nap összes órájában csak a búskomor gondolatokon járna az esze, de a szeme az, ami mindig leleplezni, mert az mérhetetlen boldogságot szokott árasztani, elvégre minden este szerető feleség és gyermeke várta otthon. Ez a gondolat most is meg van, hogy ott állnak mellette, annyi különbséggel, hogy ezt jelen esetben nem tudja értékelni. Legalábbis, nem annyira, mint eddig. Most is szüksége van rájuk, de más módon, mint eddig… Eddig a boldogságot, mérhetetlen szeretet és kikapcsolódást jelentették neki, akik mindig ki tudják ragadni a zűrös mindennapokból csupán azzal, ha rámosolyognak. Most viszont az emlékezés szempontjából a legfontosabbak a számára, hiszen életének meghatározó momentumait velük töltötte és csupán ezek az évek tűntek el, mintha a sorsa ezt előre megtervezte volna, mintegy új lehetőséget kínálva fel neki. Élhetne vele, mondhatná azt, hogy új életet akar kezdeni, hiszen elhatárolódott a saját emlékeitől, és újakat akar gyártani. És tény, hogy ez a lehetőség még fent áll, hogy esetleg nem jönnek vissza az elveszett évek, de ebben az esetben újra meg akarja őket ismerni, és velük akarja folytatni azt, amit a balesetnek köszönhetően abba kellett hagyniuk. Ez nyilvánvalóan nem látszik rajta, hogy ilyen szándékai vannak, de ő tartja magát ezekhez az elképzelésekhez, és bízik abban, hogy ismét meg tudja őket szeretni. Elvégre, ha már egyszer sikerült neki, másodjára se tartja vissza semmi… csak saját maga.
A rideg valósággal szembesíti az előtte álló nőt, mindezt olyan kifejezésekkel téve, ami egyértelműen egy képzeletbeli falat épít fel kettejük közt, ami nem könnyíti meg egyikőjük dolgát se. Ray ennek tudatában van, azt is sejti, hogy már abba kéne hagynia a monológját, de egyszerűen úgy érzi, hogy nem teheti, hogy a sérelmeit ki kell magából beszélnie. Ezt viszont a lehető legrosszabb emberrel akarja megtenni, olyan szempontból, hogy rajta kívül kétség kívül a felesége az, aki a legjobban sérült a baleset után, még ha nem is fizikailag, de mentálisan biztosan. Befejezve talán túl hosszúra sikerült képleírását, sóhajtva egyet hunyja le egy pillanatra a szemeit, hogy ezzel is rendezze sorait, és felvehesse az eddigi formáját, a kedves férfit, aki a légynek se tudna ártani. Bár, amint kiderült, a bántást ő nem a szó szoros értelmében gondolja, sokkal inkább a lélekre hatóan tiporja el a körülötte élőket, szépen, megfontolt mozdulatokkal. Ezzel pedig bebizonyította, hogy ennek már a mesterévé lett az itt töltött idő alatt, és valahogy mindig a felesége jelenti neki az áldozatot, aki látszólag is kezd összetörni a dolog súlya alatt, amit ő is hasonló nehézséggel dolgoz fel, mint a férje.
- Hát, valami azt súgja, hogy a nagy ívű monológom se hitette el veled túlzottan, de akkor legyen így. És természetesen elhiszem, hogy mindenki nehezen éli meg… -az utolsó mondatot szinte csak mormogja az orra alatt, mert ha őszinte akar lenni magához, akkor kijelenti, hogy eddig még nem gondolt bele, hogy a többieknek a létrejött szituáció mivel jár. Önzőn csak magára gondolt, elvégre ő az, aki a legnagyobb hiányosságokat szenvedte, de a családtagjaira és barátaira csak futóan gondolt, és jobbára csak Joy-ra és Sophie-ra gondolt, de rajtuk se töprengett túl sokáig. Abba eddig nem gondolt bele, hogy a sok mosoly közül, amiket kap, mennyi a színlelt és mennyi a valódi, hogy mennyire fáj nekik, hogy olyan emberrel beszélnek, aki mérvadó volt az életükben, most viszont mégse emlékszik rájuk. Eddig csak a maga oldalát figyelte, hogy ott ülnek előtte az életében helyet foglaló emberek, viszont még csak az arcukat se tudja felidézni, nincsen velük kapcsolatban egy kósza gondolata se. Az viszont elmondható, hogy egyik oldal se kellemesebb vagy jobb a másiknál, mindenki máshogy éli meg, és ki melyik oldalról. De azt tagadhatatlan, hogy az egyik oldalt csak ő maga képviseli, és lassan beleőrül…
- Egyelőre még elképzelhetetlennek és lehetetlennek tartom, hogy akármit is ösztönből tegyek, ami egy kisgyerekhez köthető, de azt hiszem az ösztönök felkutatása egy pár órán belül be fognak következni. És addig csak reménykedem, hogy tényleg így lesz, és nem másként, mondhatni kellemetlenebbül –elmerülten kémleli a folyosót, az itt járó és kelő embereket, de vet egy kósza pillantást Joy irányába. Egy kissé elidőznek a félszeg mosolyán zöldjei, ezután végigszántja rajta tekintetét, majd egy, a nőéhez hasonló vigyorral ismét maga elé pillant. Azt hiszi már kezdi kapizsgálni, hogy tíz évvel ezelőtt miért is ragadta el annyira a nő kisugárzása, még ha az emlékei vele kapcsolatban nincsenek is meg.
Mikor a munkájáról kérdezi, egyértelműen ki lehet hallani Joy hangjából a monotonitást, és az is érződik, hogy legkevésbé se ennek elemzésével szeretné tölteni az időt. Viszont Ray nem tud mást tenni, szeretné megismerni azt a személyt, akit ő elméletben szeret, csak még ő maga se tud róla.
- És merem feltételezni, hogy a karom miatt nekem is szükségem lesz rá... –a legkevésbé se megkönnyebbült sóhaj hagyja el a száját. Elvégre, ő reménykedett abban, hogy megússza annyival, hogy elmegy cseverészni a pszichiáterrel, és párszor beköszön az orvosához, és élheti tovább az életét. Hát, a fizikai részébe konkrétan nem gondolt bele, sokkal inkább a mentális része az ami foglalkoztatja ebben a témakörben. Hát, naiv volt, annyi szent…
Kilépve a levegőre kissé hátrahőköl a forróság és a párás levegő hatására, holott elmondható, hogy nem számított másra, csak egy kicsit enyhébbre. Azonban hamar hozzászokik az időjárás viszontagságaihoz, és csak élvezi, ahogy a Nap melege átjárja minden porcikáját. Ez is jelzi neki, hogy most már csak kötelességből kell visszajönnie, és nem azért, mert nincs más választása.
- Na, ez gonosz volt –hitetlenül tátja el száját, de végül az arckifejezése egy széles mosolyban záródik. – Mondjuk úgy, hogy nem vagyok annyira ramaty állapotban, na meg hát ez a pár dekás táska már nem oszt, nem szoroz –lassan követi Josephine-t az autóhoz, és bevágva a táskáját az anyós ülés mögé, helyet foglal a kissé kényelmetlennek titulált járműben. Mindent megtesz annak érdekében, hogy viszonylag kényelmesen el tudjon helyezkedni, de a térdei még így is kapcsolatot létesítenek a kesztyűtartóval.
- Kétlem, hogy a szétszórt játékok olyan ijesztő látványt gerjesztenének –halvány mosollyal követi végig minden egyes mozdulatát, végül pedig elveszi a felé nyújtott üveget és a gyógyszereket, amiket szinte már megszokásból, bár inkább csak előrelátásból vesz be, hiszen az előbb szembesült a ténnyel, miszerint fél óra kocsikázás, azaz kínszenvedés vár rá. A következő mondatra a szájában tartogatott víznek és gyógyszereknek köszönhetően csak egy szimpla bólintással reagál.
- Azt megköszönném –ismét egy barátságos mosoly kíséretében sandít felé, majd tesz egy kísérletet, miszerint ő most kihalássza a kesztyűtartóból a szóban forgó képeket. – Hát igen… attól tartok, hogy akadályozom magam… -noha megpróbálta kinyitni, és a kis lyukon besüllyeszteni a kezét, valahogy mégse jön össze neki, így jobb híján inkább ismét hátradől, és az üveget kezében tartva egy-két úthibánál erősebben szorít rá a kelleténél, de ez a minimum, mert fájdalmainak nem ad hangot.
Fél óra elteltével a ház előtt leparkolva, elismerően pillant fel a hatalmas, kék épületre, ami elegáns, mégis barátságos és tipikus családi viskónak mondható.
- Hát, szerintem igen… vagyis, remélem, hogy igen –zöldjeit egy pár pillanatra a barna szempárba mélyeszti, de végül elfordulva kinyitja az ajtót, hogy végre valahogy kiverekedje magát onnan. Az ő mostani tempóját tekintve viszonylag gyorsan hagyja el az autót, és felkapva táskáját tesz egy pár lépést a bejárati ajtó irányába.
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:50 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Joy & Raymond
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: