Emma & Nathan

Az önpusztítás fogalma nálam egészen új értelmet nyert az elmúlt napokban. Két nappal ezelőtt, pontosan csütörtökön este már nem bírtam tovább, és bármilyen fura, de a saját ügyem végére akartam járni. Szartam már bele, hogy mit mond dr. Graham, és a többi szarházi. Beteg vagyok, vagy nem? A szívverésem és a vérnyomásom egy hete olyan szinten ingadozó, hogy a gyógyszerek ellenére sem érzem a javulást, és ez már nem egy sima elváltozás lesz. A megérzéseim sohasem hazudtak még, tehát betörtem a Szívdöglesztő irodájába. Nem vagyok büszke rá, de akkor még nem tudtam, hogy mit fogok ott találni. A nevemre nem is volt olyan nehéz rábukkanni a fiókja mélyén. A többitől eltérően az enyémet elzárta, és gondosan ügyelt arra, hogy olyanok kezébe ne kerüljön, akik értenek is hozzá, mint például én. A szoba csendjében ültem le a bőr ülőalkalmatosságra, és láttam neki a tényfeltárásnak. A sorok között haladva az agyam kezdett lezsibbadni. A latin szakkifejezések, és a bonyolultnak tűnő orvosi szöveg rajtam nem fogott ki, és a végére totál kiakadtam. Feketén és fehéren ott állt, hogy végstádiumú szívelégtelenségem van. A gyógyszeres kezelés mellett a kéthetes kontroll kötelessége, és egy esetleges másodlagos megoldás. Szívátültetés, és a transzplantációs lista hivatalos dokumentuma? Ó, hát igen ez pont olyan, amit nem kell közölni a beteggel, aki ráadásul felnézett az adott személyre, aki ezt eltitkolta előle. Sokáig nem időzhettem itt, így megfogtam a papírokat, és visszatettem a helyére. Kifelé menet azonban egy olyan nőbe botlottam bele, akibe nem kellett volna. Dasie Evans, aki nemsokára szakorvossá válik, és mennyire vicces, hogy éppen kardiológussá, nem? Érdekesen nézett rám, hogy éppen mit kerestem a felettesem irodájában, de egy gyors kimagyarázás után kerestem egy félreeső helyet, és bezárkóztam az egyik mosdóba a második emeleten, ahol a gyogyósok is feküdtek. Nem bírtam kiverni a fejemből a szívelégtelenséget, és arra az átkozott húscafatra gondoltam a mellkasom fogságában, ami lehet éppen az utolsókat rúgta. Lesz-e jövőm, orvos lesz-e belőlem? Most már határozottan nem, és emiatt nem is láttam értelmét, hogy holnap dolgozni jöjjek. Heteim, vagy éppen hónapjaim vannak hátra, és még arra se volt képes, hogy ezt elmondja nekem. Az édesanyám jutott eszembe, és az utolsó pár napja. Gyengéden és odaadóan beszélt hozzám, biztosított arról, hogy semmi baj nem lesz, mégsem hozták ki élve a műtőből. Mit gondolt a kedves doktor úr, hogy majd közli velem, hogy Emma megérkezett az új szív, feküdjön a késem alá? Röhögni támadt kedvem, ami aztán egy idő után sírásba csapott át. Huszonnégy évesen alig láttam valamit a világból, nem voltam szerelmes, és itt a vég. A képzeletbeli bakancslistám egyszerre olyan rövid lett, hogy még a gondolattal is eljátszottam, hogy visszatérek Bostonba, vagy felhívom a nagybátyámat. Egyedül vagyok, és senki nem fogja megérteni, hogy mit jelent nekem a halál gondolata, és a feldolgozhatatlan hír, hogy ez nem mással, hanem velem történik meg.
Az idő szürreális lett, és nem is emlékszem hogyan jutottam haza a kórházból. A reggeli napfelkeltét hosszan csodáltam az úton hazafelé, és elgondolkodtam, hogy mit kellene tennem. Orvos már nem lesz belőlem, tehát kipróbálhatok olyan dolgokat, amiket eddig nem csináltam. Az első utam a közeli boltba vezetett és egy üveg tequilát, és egy csomag gumimacit vettem. Nesze neked seggfej! A lakásom magányában fogyasztottam el mindkettőt, és éteri lebegésben feküdtem le. Valamikor délután ébredhettem fel, de addigra már legalább húsz nem fogadott hívásom volt Biától meg Kattől is. Bizony, nem megyek szombaton be. Kirúgnak? Hát, akkor én meg perelek. Enyhe fejfájással, és hányingerrel ültem le az íróasztalom mögé, és írtam össze egy rövid listát a teendőimről. Csináltatnom kell végrendeletet. Anya pénze nem fog visszaszállni apámra, ha én már nem leszek. Keresnem kell egy jó ügyvédet is, aki a végsőkig harcolni fog dr. Nathan Graham ellen. Az utolsó centet is elveszem tőle, de a legjobban az átkozott engedélye fog hiányozni, amitől nagynak, és istennek képzeli magát. Elégedetten dőltem hátra, és kapcsoltam be a tv-t. A pénteki nap el is telt, és nekem éjszakai ügyeletre kellett volna mennem, de nem jelentem meg ott. A szombatból se sokra emlékszem. Maradt még egy kis ital, amit benyakaltam és a valóság, illetve az álom határán tengődtem. A hajamat felfogtam egy kontyba, és a két napos mackós pizsimet néztem, amit leettem, és le is öntöttem. Így néz ki egy igazi haldokló. Újabb sírógörcs jött rám, és amikormár elapadtak a könnyeim csak bámultam kifelé. A telefonom csörgött, de szartam rá, és bekapcsolt a hangpostám. A pityegés nem maradt abba, ezért kedvetlenül vettem fel a kanapé mellől. Bia kétségbeesett hívásai között egy ismeretlen számot is felfedeztem, pontosabban csak összefolytak a szemeim előtt a számjegyek, mikor rájöttem, hogy ez a kuruzsló száma. A fülemhez tartva hallgattam meg a hívását, és elkerekedett szemekkel próbáltam felfogni, hogy mióta hív engem a köcsög Graham a barátnőjének, és még csókkal is búcsúzik el? Az üzenete után végképp felment bennem a pumpa. Szédelegve és alkoholos lélegzettel tápászkodtam fel a kanapéról. A tükör elé állva egy olyan nő köszönt vissza rám, aki már nem én voltam.
Egy fél órával később egy sima fekete Adidas felsőben, farmerban ültem a kocsiban, és a nyavalyás híreket hallgattam. Sydney-ben az éjszakai élet felér egy Las Vegas-szal is, így némi időbe telt, hogy a megfelelő bár elé jussak el. A parkolásom nem sikerült a legjobbra, de kit érdekelt már az autó is? Sötét karikákkal, enyhén másnaposan szálltam ki a kocsiból, és az oldalának döntve a fenekemet figyeltem a nagy és rendíthetetlen dr. Grahamet, aki a padon ült, és láthatóan várt valakire, vagyis rám. A düh, és a gyűlölet szikrája magas lángra csapott, és elképzeltem, ahogyan most odamegyek hozzá, és felpofozom, de csak álltam ott egy helyben, és nem szóltam semmit. Végül egy nő közelített a férfi felé, és ekkor érett meg bennem is az elhatározás a cselekvésre. Odaléptem melléjük, miközben arról csevegtek, hogy a nő nem hiszi el, hogy van barátnője, ezért menjen vele, de a faszfej nem mozdult. Összeakadt a tekintetünk, és egy fél perc erejéig az azúrkék íriszekbe mélyültem el, de már nem olvasztotta meg a belsőmet, mint egy hete tette volna. Undorodtam tőle.
- Nincs más hülye, akit hívogathat éjnek évadján? – félrebiccentett fejjel fűztem össze a kezeimet a melleim előtt, és a részeg főnökömet fürkésztem.
- Maga lenne a barátnő? – szemrehányóan tekintett végig rajtam a nő, és fejben szerintem összemérte az adottságainkat, hogy ki lenne a jobb befutó, ami engem rohadtul nem érdekelt. Figyelmen kívül is hagytam, hadd főjön a saját levében.
- Én? Soha. – közömbösen vágtam oda a szavakat a következő prédának. A férfira siklott a tekintetem, de az érzéseim nem változtak, hanem csak jobban hergelt, hogy újra a szemébe kell néznem. Vajon józanul felfogja annak a súlyát, amit tett? Az orvosi kamara előtt is el fog számolni a tettének következményeivel, és én élvezettel fogom végignézni, ahogyan megfosztják a titulusától.
- Egy ekkora seggfejnek soha nem lennék a barátnője. – a hangom gyűlölettől izzott, és féltem, hogyha valaki nem tart vissza, akkor darabokra fogom tépni ma este a Szívdöglesztőt.

Emma & Nathan

A Szívdöglesztő humoros megjegyzései most nem trafálnak bele, hanem fapofával hallgatom végig, hogy megint a vezetési stílusomat szapulja, és félve tenné be a lábát a kocsimba. Soha nem fogom megérteni a férfi logikát, de nem is akarom fitogtatni, mert nem azért jöttem el érte, hogy jópofizzak. Igazából nem is értem minek ültem be a kocsiba, ha azt vesszük, hogy még jómagam se vagyok száz százalékosan józan, de biztosan egy fokkal józanabb vagyok, mint a főnököm, aki még most is Humor Harold akar lenni, csak éppen nekem nem jön be a stílusa. A nőci nem áll félre, ami nem is zavar, mert nem engem zaklat, hanem a seggfejet, aki a betegségemet is képes volt eltitkolni.
- Mi bajom van?! – hűvösen nyugodt hangot ütök még meg, és nem fakadok ki magamból, pedig legszívesebben megtenném vele. Az utolsó szimpátiát is kiölte belőlem, és nem vagyok kíváncsi a mentegetőzésére, hogy miért éppen engem hívott fel.
- Nem volt elég kurva a telefonján dr. Graham, akiket zaklatni tudott volna? Nincsenek barátai, akik ilyenkor szívességet tennének magának? – nem is veszem figyelembe, hogy mennyire fennhordja az orrát, és azt hiszi, hogy ő találta fel a spanyolviaszt. Érzékelten pöcs, akinek nincs jobb dolga szombat este, mint szórakozni. Az életek megmentése jelen pillanatban várhat. Annyira azért van józan, hogy felhozza megint, hogy tartozom neki, de ez sem érdekel már. A nő csak kapkodja a fejét a közöttünk lévő párbeszéden, és egy idő után fel is adja a harcot, aztán sértődötten hátradobja a haját, és bevonul a szórakozóhelyre. Kettesben maradok vele, és most már fel is áll a padról. Nem mozdulok a helyemről, miközben a tekintetem végig rajta pihentetem.
- Így csinálja minden alkalommal? Egyszer jön a sértés, utána meg a bók? Valakinél beválik, ha ócsárolja? Esetleg így jut be a nővérek bugyijába is? – gúnyos megjegyzéseim tárháza még nem ürült ki, de a kedves doktor úr úgy gondolja, hogy mindent megtehet, és be is száll az autómba az engedélyem nélkül. Az idegeim kötélhálója már nem a régi, és éppen egy olyanon ugrál, ami hamarosan elszakad. Mit gondol, hogy majd annyiban hagyom, amit tett, és nem fog bűnhődni érte? Lekezelően bánt velem a kórházban is, holott tudta, hogy hónapjaim vannak hátra, vagy talán még annyi sem. Önállósítva magát kijelenti, hogy haza akar menni, mert holnap munkába kellene mennie, majd be is csatolja magát. Komolyan még hisz a mesékben? Lassan sétálok oda, és nyitom ki a vezető oldal felőli ajtót, de nem szállok be, csak kihúzom az indítóból a kulcsot, és behajolok hozzá.
- Nem érdekel a címe dr. Graham. Nem vadászom magára, és azt hiszem az elmúlt öt napban volt szerencsém éppen elégszer megfordulni a maga kacsalábon forgó kastélyánál. Tartozom? Az elmúlt öt fuvar is a tartozásom törlesztése volt a héten, amikor nem tudott időben felkelni, és hajnalban riasztott? Ennyire feledékeny, vagy bocsánat alantas magának, hogy megjegyezze, hogy egy gyakornok vitte be a munkahelyére? Ha ez lett volna az első eset, hogy rám csörög, de nem. Szarok a motorjára, és arra is, hogy holnap dolgoznia kell menni. Tudja, nekem ma kellett volna, de már nem mentem be. Miért? – nézek értetlen kék lélektükreibe, és már cseppet sem tagadom, hogy mennyire fáj az árulás, de még jobban, hogy haldoklom, és ezt eltitkolták előlem.
- Eszébe se jut egy épkézláb magyarázat? – az ujjaim közé szorítom a kulcsot, de a rézszerkezet a húsomba váj. Gyűlölöm ezt az embert, és az arrogáns seggfej viselkedését is.
- Hadd világosítsam fel. Egy mappa elzárva a nevemmel a fiókjában. Az igazi kórtörténetem. Egy kisebb elváltozás? Pontosítsunk. A bal szívkamra záródása igen gyenge, javallott lenne a billentyűcsere, de az érfal miatt, és az előrehaladott stádium miatt jobb lenne a szívátültetés. Ezek nem az Ön szavai, vagy tévedek? Szívelégtelenségem van, de nem is akármilyen. – remeg már a hangom, és képtelen vagyok fékezni az indulataimat.
- Megfosztott az igazságtól. Nem érdekel, hogy emlékezni fog-e erre, vagy sem, de ezek után túl sok jóra ne számítson tőlem. Felnéztem magára még két hete, de most…ugyanolyan áruló a szememben, mint aki megölte az édesanyámat a műtőasztalon. Szálljon ki a kurva gyorsan az autómból... – rivallok rá, és idegesen túrva a hajamba fordulok el tőle, mert nem bírom elviselni a közelségét se. Még, hogy dolgozni. Befejeztem a pályafutásomat a St. Claire-ben, és erről egyedül a kocsimban ülő férfi tehet, aki azt hitte, hogyha nem derül ki ez, akkor készségesen a kése alá fekszek majd. A fenéket!

Emma & Nathan

Az ereimben méregként folyt végig a düh, hiszen el se tudtam képzelni, hogy még egyszer valaki ennyire be fog csapni, mint most. Mit érnek az üres szavak, az ígéretek, ha egyszerűen eltitkolja előlem a halálos kór hírét? Édesanyám elvesztése olyan törés volt az életemben, ami után féltem, hogy nem tudok lábra állni. Új célt tűztem ki magam elé, és orvosnak készültem. Gyógyítani akartam, a világot megváltani egy kis emberséggel. Nem az egoista dokik táborát kívántam erősíteni, hanem azokét, akik tényleg szívvel-lélekkel küzdenek a betegeikért, és némi együttérzést mutatnak feléjük. Nathan Graham ezek közé tartozott-e? Sajnos nem, mert a saját bőrömön tapasztaltam, hogy miképpen viselkedik, ha valaki betéved a rendelésére, vagy időpontot egyeztet vele. Megalázott az asszisztense előtt, kiabált az alkalmazottakkal, és istent játszott. Többet tudott, mint egy átlagember? Bizonyosan, hiszen elvégezte az orvosit, de arra senki nem kérte fel, hogy földi helytartóként viselkedjen, aki mindenkin áttaposva, érzelmek nélkül veti bele magát az életmentésbe.
Fáj az árulása, és ezt minden porcikámban érzem. A kedvem ment el a gyakornoki programtól, a tanulástól, és magától a gyógyítástól is. Haldoklom…éppen elég nehéz feldolgozni. A kaszás sarlóját élesíti, hogy lesújtson fejemre. Miből gondolta ez a férfi, a felettesem, hogy képes leszek heti száz órákat dolgozni, ha szépen lassan eljutok odáig, hogy még a levegővétel is külön művészetté válik? Ágyhoz leszek szegezve, a barátaim, a kollégáim a rezidensi éveik felé tartanak, míg én küzdök, hogy még egy napot kaphassak…egy kis haladékot a Földön. A testemet el fogja hagyni az erő, és alig huszonöt évesen ott fogok állni a halál küszöbén. Tehát arra a sorsra jutok, mint az édesanyám.
Ideges vagyok, és azt akarom, hogy szálljon ki az autómból, menjen el máshova. Ne engem hívogasson, ne engem keressen fel. Látni se bírom a szívsebészt, aki a jövőmet tette tönkre. Félreállok, és türelmetlenül összefonva a karjaimat várom, hogy kiszálljon az autómból. Neki ez megint egy félresikerült este, nekem viszont lehet az egyik utolsó. Én nem akarom továbbpazarolni a drága időmet. Mérgesen pattan ki a kocsimból, és szinte letaglóz, ahogyan felém tart szikár, és magas termetével. Jóval magasabb, mint én, és nem tudom figyelmen kívül hagyni a kék lélektükröket. A viharos tenger szürke színskálája kel életre előttem, és nem tudom, mire készül, de meglep, amikor kezei közé fogja arcomat, és egy kisebb monológba kezd.
- Nincs kedvem megnyugodni. – elfúló hangon, a szememben könnycseppek csillognak, szempilláim töve nedves a tegnapi sírás után. Túl voltam ezen a körön, és nem kívántam még jobban megalázkodni a nagy és mindent tudó főnököm előtt, akibe még annyi emberség se szorult, hogy közölje velem a végzetes diagnózist. Szavai megkeményedett szívemre próbálnak hatni, és hiába esnek jól, ezek csak üres, és kimondott bókok. Az összeomlás szélén állok. Egy időzített bomba vagyok, aki bármikor robbanhat, de akkor magával sodorja a környezetét is, és nem érdekli, hogy mekkora kárt hagy maga után. Mennyi ígéretet kaptam attól az orvostól is, aki anyát operálta. Élve már nem hagyta el a műtőt. Miután a végére ér a mondandójának, még egy ideig hallgatunk, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek. Finoman csiklandoz pézsma illata, és az enyhe alkoholos lehelete, mely az orromba szökik fel. Mit vár tőlem? Barna íriszeim megenyhülnek, de a szavaim ezekkel éles ellentétben állnak.
- Jó gyakornok vagyok? Ezt állítja…most komolyan nem tudom, mit higgyek. Honnan is tudja ezt? Leteremtett, még egy percet sem dolgozott velem. Hízelegni akar egy haldoklónak? Védelmezni próbál? Hogyan, hogy titkolózik? Szívet keres nekem. – gúnyos mosolyra húzódnak ajkaim, és az előbbi sebezhetőségem elmúlni látszik, melyet egy rövidke ideig láthatott. Másképpen nem tudom megvédeni magamat, csak ha kiállok magamért. Más nem tenné meg értem.
- A hír hallatán mi értelme bejárnom dolgozni? Nem érem meg a rezidensi éveimet se. A negyedik stádium? Nem csoda, ha nem bírom már a negyvennyolc órát sem. Mit vár tőlem? Folytassam úgy az életem, mintha egészséges lennék? A héten kétszer estem össze, és azt hittem csak a gyengeség jele, hogy nem bírom az ébrenlétet, a pörgést. Lassan az ágynál tovább nem jutok el. Ó, ha most dolgozni fogok megint, akkor fog érkezni hozzám, amikor már holtan esem össze, és már nem tud, mit tenni? – megannyi kérdésem lenne hozzá még, de nem jönnek a számra. A szemébe akarom mondani, hogy mit gondolok róla. Tarthat már egy ostoba libának, egy lelkes rajongónak, egy kihasznált tyúknak.
- A jövő egyik reménysége? – kinevetem halkan, és keserűen nyelek egyet.
- Nincsen jövőm, amiért küzdhetne. A felszínes ígéretek…őszintén mondja el kedves doktor úr, hogy mit gondol rólam. Még a nevemet se tudta, amikor feltűntem Önnél…miről is jegyezte meg, hogy magába mentem? – fogva tartom tekintetét, mely kicsit ködös az alkoholtól. Egy férfi áll előttem, akinek mindene megvan, de még se tudja, hogy az anyagi javak nem visznek semmire. Talán most láthatom az igazi Nathan Graham-et egy pillanat erejéig?

Emma & Nathan

Keserű az igazság, és legszívesebben visszatekerném az időt arra a pillanatra, amikor apám közölte velem, hogy anya meghalt. Az érzelem leghalványabb jele nélkül nyögte ki, hogy nem élte túl a műtétet. Milyen érzés ez egy tizennégy éves lánynak? A legrosszabb a világon. Nem állt mellettem senki, hogy megvigasztaljon. Lelkiekben összetörtem, és nem láttam a kiutat. Egyedül maradtam a gyásszal, és a feldolgozatlan hullámvölggyel. Most a jelenben hasonló szituáció van kibontakozóban. dr. Nathan Graham azúrkék szemei úgy csillognak, akár két gyöngyszem, mégsem tudok hinni neki. A győzelemről, a küzdésről beszél. Járjak be kevesebbet dolgozni? Úgy gondoltam, hogy az ő reszortja lett volna elmondani nekem a szörnyű hírt, de még ezek után én vagyok a rossz, mert rájöttem. Félti az állását, a jó hírét. A helyében lehetséges, hogy én is ezt tenném. Szipogva nyelek egy nagyot, és várom a következő adag lelki fröccsöt. A végére az álarc lehull, és egyre türelmetlenebb lesz velem szemben. Pontosan azt tettem, amit mondott. Leittam magam, és összezuhantam. A természetes velejárója, ha az ember megkapja a halál hírét. Az arcába üvölteném a legszívesebben, hogy ébredjen már fel, vagy cseréljünk. Ő vígan berúghat, mert ez is egy átkozott nap, ami lenyugvóban van. Holnap felkel, bevesz egy fájdalomcsillapítót, és folytatja a munkáját. Megdug egy nőt, ha éppen úgy hozza a napja, és ez így folytatódik, amíg meg nem öregszik. Mi lenne, ha nem lenne jövője, ha hirtelen valaki elvenné a lehetőségét? Ő is ilyen hegyi beszédet tartana, és küzdene, vagy feladná? Magam se tudom, de unszimpatikus a viselkedése, és semmilyen együttérzést nem tanúsít az irányomba. Kelletlenül szembesülök a valósággal. Soha nem foglalkozott önmagán kívül senkivel ez a férfi, és azt hiszi, mert eltitkolta előlem a betegséget, és most szépeket mond rólam, akkor meggondolom magam. Édesanyám említése fájó pont, és önkéntelenül és végigfolyik az első könnycsepp az arcomon. A maradék önuralmamra is szükségem van, hogy ne olvassak be neki. Mi értelme lenne már? Összetörte az álmaimat, a félelme idáig kiszagolható. A munkájánál nincs fontosabb, meg annál, hogy ma este ágyba kerüljön. Némán, és lemondóan figyelem, ahogy a villanyoszlop mellé áll, és arra vár, hogy megszólaljak. A csalódás vasmarokba szorítja szívemet, és szótlanul állok a főnökömmel szemben. Hasztalan bármilyen dühkitörés. Már tönkre lett téve az álmom, hogy olyan kardiológus legyek, mint ő. Egyáltalán nem szeretnék olyan érzéketlen orvossá válni, mint Nathan Graham, aki üvölt a betegeivel, és semmibe veszi őket. Ennél sokkal jobb akartam lenni, de már nem leszek. Mélyet sóhajtva hajtom le a fejemet, és elszámolok magamban háromig, mielőtt válaszolnék neki.
- Nem ismerte az anyámat, és engem se ismer. – rázom meg a fejemet, miközben megkeresem tekintetét. Az alkoholtól kissé bágyadt pillantás mindent elárul. Holnap talán arra se fog emlékezni, hogy én vittem haza. A sok nő mellett már amúgy sem tudja számon tartani, hogy ki az, aki reggel az ágyában ébred mellette. A haragomat megpróbálom elengedni, és a táskámban kutatok a kulcsom után. Elindulok a kocsim felé, majd a vállam felett hátrapillantva szólok neki.
- Szálljon be, hazaviszem. – színtelen hangon beszélek hozzá, majd kitárom a vezetőoldali ajtót, és beülök. Egy papír zsebkendő után kutatok, aztán meg is törlöm a szememet is vele. Miután beszáll, csak bekötöm az övemet, és el is indítom a kocsit. A beszélgetés elkerülésére bekapcsolom a rádiót, melyben éppen szerelmes topslágerek mennek, és felhangzik a Dirty dancingből a Time of my life című dal. Feltekerem a hangerőt, és az útra koncentrálok. Érzem a mellettem ülő férfi erőteljes jelenlétét, de megpróbálom kizárni őt. Egy piros lámpa előtt fékezek le, és engedek át két ittas férfit, akik egymásba karolva énekelgetnek az utcán. Nincs kedvem mások boldog pillanatait látni, egyszerűen a végére akarok érni ennek. A legközelebbi sarkon le is kanyarodok, és az ismerős cím felé tartok Nathan Graham-mel. Halkan állítom le a motort a luxusháza előtt, és most először nézek rá, mióta beszálltunk az autómba.
- Megérkeztünk. – jegyzem meg, jelezve, hogy épségben hazaszállítottam. Az utolsó parancs, melyet teljesítek neki ma este, és mindörökre.  

Emma & Nathan

Az út nem tartott olyan sokáig, de minden idegszálam megfeszült, amíg a mellettem lévő ülésen a főnököm, a mentorom, és a lehetséges orvosom ült. Számtalan módon elképzeltem volna ezt a kis egyesülést, ahogyan elviszem haza egy átmulatott éjszaka után, csak nem éppen akkor, amikor kiderül, hogy eltitkolta a betegségemet, magam se vagyok száz százalékosan józan, és nem vibrálna közöttünk a levegő a ki nem mondott szavak súlya miatt. A bizalom nálam illékony fuvallat volt, és csak kevesen tudhatták a magukénak. A jó szándék vezérelt tett mögött is mást láttam, mint dr. Graham állította alig néhány perccel ezelőtt. A védelmem, az élettől való féltés nem az ő reszortja lett volna, hanem az én döntésem. Nekem kellett volna igennel, vagy nemmel megadni neki a folytatáshoz szükséges engedélyt, de teljhatalmat játszott felettem, és az utolsókig elhúzta volna a hírt. Belegondoltam abba, hogy mi történt volna akkor, ha sokkal később tudom meg a halálos diagnózist.
Egy újabb reményekkel teli nap, Kat és Scott oldalán andalgok haza a kocsmából, ahova a harmincórás ügyeletünk után tértünk be. A szokásos kört nyomjuk le, és a ma kapott esetekről diskurálunk. Az első jelzéseket nem veszem komolyan. A látásom elhomályosul, a tarkómon izzadságcseppek gyöngyöznek, és kapkodom a levegőt, pedig alig tettünk meg száz métert a kórháztól. Darts közben a mellkasom feszítene, és mielőtt még kijutnék a mosdóba, olyan rosszul leszek, hogy a térdeim önkéntelenül mondják fel a szolgálatukat. Bevisznek az ügyeletre, és egy éppen akkor bent lévő orvostól szembesülök azzal, hogy előrehaladott szívelégtelenségem van. A szívemnek nem tenne jót, ha leterhelném, így le kell mondanom a további ügyeletekről, különleges esetekről, és szembesülnöm kell a valódi problémával, amit elfelejtett a kardiológusom közölni. Most magamtól jöttem rá, igaz a megérzéseim után mentem, és betörtem az irodájába, de legalább már nem a bizonytalanságban kell tovább kutakodnom. Egy vak is több lehetőséget kapott, mint én. A kórlapon feketén és fehéren ott állt, hogy maximum fél évem van hátra, ha nem kapok egy új szívet. Mekkora az esélye, hogy pont én kapjak egyet a várólista alapján?
Intenzíven fékezek le a háza előtt, és magam elé bámulok. A megannyi lehetőség kicsúszik a kezeim közül, és a napjaim meg vannak számlálva. A révületből a nevemet suttogó hang ránt vissza. Könnyekkel csillogó szempilláim alól tekintek fel rá, és egy kis emberséget keresek a kék íriszek mélyén. Az alkohol mámoros ködén keresztül nem tudom, hogy mi az igaz, és mi nem, ami onnan sugárzik. Hinnem kellene neki? A viselkedése alapján arra se méltó, hogy a kezébe helyezzem az életemet. A lista.
- Egy italra? – lehalkítja a rádiót, miközben mély bariton hangja a fülembe mászik, és megnyugtatni kíván. Biztosan akarom én azt az italt? Nem volt elég, hogy önrombolást végeztem az elmúlt két napban? Az ellenem irányuló támadást folytatja, és már nem tudok az ész érvekre hallgatni sem. Összezavarodom, és felpillantok a kék lélektükrökbe ismét.
- Öhm.. – harapok bele az alsó ajkamba, és hezitálok, hogy mennyire akarok én ennek bedőlni, de végül győz a női felem. A keze már az övemre siklik, és tarthatatlanul ott tartja meleg tenyerét. Érezni akarok, ma este nem akarok beteg lenni.
- Legyen. – állom a tekintetét, de azt már nem teszem hozzá hangosan, hogy nem akarok erről tovább beszélgetni. Igyunk meg egy üveg bort, a fejemre szálljon rá a jótékony hatású köd, és ma estére csak a felejtés legyen a kulcsszavam.  Kicsatolom az övet, és elengedem, majd kihúzom a kulcsot az indítóból, és követem a főnökömet a hatalmas háza felé. Ma este Nathan Graham már nem lehet a mentorom, és a felettesem se.

Emma & Nathan

Nem is tudom, hogy mi üt belém, hogy bemenjek vele a házba. Talán elfáradtam, talán magányos vagyok, és talán félek is. Azonban nem felejthetem el, ami történt. Szeretném félretenni a haragomat, de nem tudom, mert egy orvosnak nem így kell viselkednie, ahogyan Nathan Graham teszi. Elmélázva szállok ki a kocsiból, és csukom be az ajtaját, de hallom a hangján, hogy valami nem oké, pontosabban nem találja a kulcsát.
- Abban sajnos nem tudok segíteni. – jegyzem meg neki, és nem pillantok rá, amikor végigfogdossa a farmerját, de valahogyan csak nem akar előkerülni a kis fémszerkezet. Még az égiek is úgy gondolják, hogy nekünk nem kellene együtt innunk semmit, sőt nem kellene belépnem a kéjlakba. Mások a fél kezüket is odaadnák, hogy a helyemben legyenek most. A nővérek a másodikról, az egész kardiológia, de még a szakorvosok között is akad olyan, aki befeküdne a Szívdöglesztő alá. Miért tagadnám le a saját vonzalmamat az irányába? Igen, odavoltam érte akkor is, amikor rám talált a folyosón, és megvizsgált. A példaképemnek tartottam, és azért áhítoztam, hogy felfigyeljen rám, de most mit ér ez? Szótlanul nézem őt, és egy mosolyt is elfojtok, amilyen kis ügyetlennek látszik. Végül lekerül róla a nadrág, és nagyot kell nyelnem, hogy ne faljam fel a szememmel. Az alkohol munkál a szervezetemben még, és aligha fog kiürülni. Elfordulok tőle, mert nem éppen szép gondolatok fordultak meg a fejemben a főnökömet illetően. Egy szexi vadállat, és igen, de szeretnék bekerülni én is alá.
- Rám férne? – jut el az agyamig, amit mondott. Én ebben nem vagyok olyan biztos. A szívelégtelenségre nem is ihatnék, de mivel nem józan, és én se nagyon, el kellene tekinteni ettől, de akkor meg magamat sodrom még nagyobb veszélybe. Elégedett vigyorral nyitja ki az ajtót, és tessékel be a hatalmas házba. Vajon más szakorvosnak is ilyen háza van, vagy csak ő a kivétel? Nem szoktam random megkeresni a feletteseim lakhelyét, de az övé kíváncsivá tesz, és körül is nézek az előtérben. Letisztult, és makulátlan a belső tér, és pont ilyen illik a nagy Casanovához.
- Ejha. – pillantok körbe, és a kérdés hallatán nem is tudom, hogy rendeljek-e egyáltalán tőle valamit. Végül a bor mellett maradok, és a nappaliba átvonulva ülök le az U alakú kanapé egyik szélére. Az ölembe fektetem a kezemet, és körülnézek a helyiségben. A sarokban egy bazi nagy plazma tv áll, egy masszázs fotel előtte, és még bárpult is van. A rossz kereset. Eddig hány nő fordulhatott itt meg? Néhány biztosan. Beharapom az ajkamat, és felnézek az azúrkék szempárba, amikor leül mellém, és a kezembe adja a poharat. A koccintástól eltekintek, és a ránk települő csöndben kezdem kínosan érezni magam. A végén az jön le, hogy én hívattam be magam. Nagyot sóhajtok, és azonnal odakapom a fejemet, amikor kérdést intéz felém.
- Tényleg a kardiológia érdekel, de azt hittem ezt tudja. – vonom fel az egyik szemöldököm, és a pohár tartalmába nézek. A vörös folyadékban tükröződik az arcom, és elundorodom a látványtól. A szavai járnak a fejemben, és az előbbi lelki fröccs, amit a szórakozóhely előtt tartott. Az évszázad sebészpalántája vagyok, érdemes az életre, az új nemzedék nagy reménysége? Eddig a nevemet se tudta, és ezzel a kérdésével azt támasztotta csak még jobban alá, hogy nem figyel egyáltalán a másikra. Az alkalmazottai nevét sem jegyzi meg. Keserűen löttyintem oldalra a bort, és szótlanul lehelyezem az üvegasztalra.
- Azért papolt nekem az előbb a kocsiban, és a bár előtt is, mert fél a szembesítéstől, ugye igazam van? – pillantok rá, és máris elszáll belőlem az összes együttérzés. Egy részeg szakorvos társaságában vagyok, aki nem ismer, kihasznált, és még azt hiszi ő tett jót.
- Retteg attól, hogy én leszek az, aki keresztbe töri a karrierjét, nemde? Most a kedvemben akar járni, szentbeszédeket tartani, hogy megússza? – csalódottan nevetek fel, és lehajtom a fejemet. A kezem remeg, és dühös vagyok. Elemi erővel tör rám a felismerés, hogy nem számítok neki.
- dr. Graham borral kínál, amikor haldoklom? A jövőmet illetően azt állítja, hogy nyugodtan dolgozzak, folytassam az életemet, mintha semmi bajom nem lenne? Ez nemcsak emberi mulasztás a titkolózás miatt, hanem orvosi felelőtlenség is. A gyógyszerem szedését nem gátolja az alkohol? A stresszes életmód? A szívizomgörcs nem elég komoly tünet? Holnap reggel szedje össze magát, mert az igazgató várni fogja, ahogyan az orvosi kamara is. Legközelebb a bíróságon találkozunk. – állok fel, és elindulok egyenesen az ajtóhoz. A két puszta kezével kell, hogy leterítsen, ha nem akarja, hogy ott kössünk ki…

Emma & Nathan

Fortyogok a dühtől, és ha most egy vulkánhoz kellene hasonlítani a bennem tomboló érzések hadát, akkor a közelben lakóknak tartaniuk kellene attól, hogy rájuk öntöm a forró lávát, és elpusztítok mindent, ami körülöttem van. Egy férfi, egy bonyolult viszony, sok hazugság, és a rideg elválás. Nem üvöltöttünk sokat, még azt se mondanám, hogy meghatottak volna a szavai. Üres ígéretek mögé bújni már könnyebb volt, mint az igazságot a szemembe mondani. Nathan Grahamet milyen embernek tartottam? Hát inkább még fejben se merem kimondani a szavakat, amikkel illettem volna a mai este után. Gyér magyarázatok, burkolt célozgatások. A nevem megjegyzése is nehezére esett. Akkor az áhítat, a többhetes kitartó munka, a miatta vállalt ügyeletek mind a semmibe vesztek, mert nem vett észre. Küzdöttem azért, hogy bejussak hozzá a műtőbe, de mint gyakornok erre vajmi kevés esélyem volt, mégis harcoltam. Megnéztem őt, amikor az időm engedte, szorgalmasan jegyzeteltem a kardiológiai eseteket, és a legutóbbi egyetemi előadására is beültem, ahol a szív transzplantáció volt a téma. Rajongtam érte, de ezt csendben tettem. Felnéztem rá, és idealizált képet alakítottam ki róla. Biztosan vállalni fog, mint tanítványt, és megtanulhatom tőle a kardiológia minden csínját-bínját. A Szívdöglesztő. Találó nevet aggattam rá ideérkezésem után egy héttel abban a bizonyos bárban a gyakornoktársaimmal együtt. A napló, a csúnya bejegyzések a szakorvosokról. A Kivégző, Báthory Erzsébet, és Ő. Egy világ omlott össze bennem az előbbi percekben. Az egekig felmagasztalt, szinte már istenként kezelt férfi csak egy ember volt. A rosszabbik fajtából. Arroganciája már olyan határokat súrolt, ami a humánus érzékeimet sértette. Milyen jogon néz le másokat? Mert kijárta az egyetemet, és kapott egy jó lehetőséget? Elfelejtette honnan indult. Kitörölte a memóriájából zöldfülűként eltöltött éveit. Számára nem volt olyan, hogy kezdőorvos, csak a készen kapott rezidens, akinek illene tudnia mindent. Ó, nem ebben a világban éltünk. Nekünk is szükségünk volt a támaszra, a mentorra, akire felnézhettünk, és akitől tanulhattunk. Ha hibáztunk, akkor mellettünk állt, vagy keménykezűen lépett fel. Az orvost kívánta kihozni belőlünk. Nathan Graham nem ilyen szakorvos volt.
Becsapva magam mögött az ajtót már nem figyeltem sértő szavaira. Nem akartam arra gondolni, hogy engem okol a betegségem miatt. Nem akartam meghallani, amiket a fejemhez vágott. Egy seggfejjel beszélgetni nem lehet, és akkor nem marad más út, mint a peres ügy. A helyzet korántsem volt rózsás, sőt mondhatni a szakadék szélén egyensúlyoztam. A könnyeimmel nem törődve kerestem elő a kulcsot, de sikerült leejtenem a földre. A keserűség ott munkált mélyen a lelkemben, és haragudtam a világra. Igazságtalannak tartottam, hogy nekem kelljen szívet kapnom annak ellenére, hogy alig töltöttem be a huszonnégyet. Az édesanyám után most engem sorsoltak ki? Nevetségesen hatott, de rettegtem a haláltól. A tizennégy éves önmagam sokkban állt édesanyja sírja mellett. A pap által elszavalt ima sem hatott meg, mert míg a többiek Elisabeth Jones földi maradványait kívánták örök nyugalomra helyezni, addig én nem voltam hajlandó elengedni őt. Hogyan válhattam volna meg életem legfontosabb személyétől? Hogyan foghattam volna fel, hogy már nincsen? Az egyik nap még érdes keze az én arcomat simogatja, biztat arra, hogy menjek el a gimisek által rendezett bálra. Megígéri nekem, hogy eljön velem ruhát próbálni. Aztán összeomlik minden. Apa üvöltözik, és mentőért kiált. A szobám magányában a zene bömböl a fülemben, és nem hallom a segélykiáltást. A saját kis világomba süppedek, és Jay-ről álmodozok. Most kilencedikes, és az egyik legnépszerűbb fiú a gimiben. A végzős lányok is ráhajtottak. Én csak távolról csodálhattam őt egyelőre, de nemsokára én is oda fogok járni, ahova Ő. Szerelmes lennék? A gyomrom mindig összerándul, ha meglátom. Elpirulok az iskola előtt, és lehajtom a fejemet, ha elmegyünk egymás mellett. A szomszédban lakik, és nagyon helyes. Anya szerint van esélyem nála…és anya. Ujjperceim kifehérednek, és egy könnycseppet sem tudok ejteni, amikor leengedik a földbe. Megmételyez a tehetetlenség. Elveszítettem őt, miközben a legnagyobb problémám az volt, hogy Jay észrevegyen. Apa távolinak tűnik, én meg összeomlok.
A kulcscsomóért hajolok le emlékeim ködén át, de amint elérne a kezem a földre, és a tenyerembe zárhatnám fura érzés kerít a hatalmába. A mellkasom közepén nyomást érzek, és odakapok. A légzésem felszínessé válik, és olyan testhelyzetben maradok. Nem merek felállni, mert tudom, hogy ez nem jó jel. Kicsit megmasszírozom a két dekoltázsom közötti mélyedésnél a mellkasomat, de a fájdalom nem csökken, hanem erősebbé válik, és kiterjed a bal vállamra is. Térdre borulok, és kapkodom a levegőt. A táska lecsúszik a vállamról, és a földet kaparva a körmeim egyik része letörik a nagy erőlködésben. Ökölbe szorul a kezem, és félek. A kocsim kerekeinek szélét látom, és a bentről szűrődő fényt. Háttal vagyok a háznak. Kis idő elteltével mintha kezdene elmúlni a fájdalom, de amint megmozdulok a fájdalomérzet felerősödik, és az oldalamra borulva azonnal el is veszítem az eszméletemet.