Az emberi test fő részei közé tartozik a caput - fej, a cervix - nyak, a truncus - azaz a törzs...

Wolf Maddox újfent - immár talán már hatodjára -, húzta át az eddig leírt szöveget, hogy aztán a szoba másik végében lévő szemetesbe hajítsa az összegyűrt galacsint, egy elegáns mozdulat kíséretében. Mi tagadás, kezdte egyre jobban elveszíteni a türelmét, már ami az esszéjét illeti. Eddig sosem jutott tovább a második bekezdésnél, és habár a leadási határidő vészesen közeledett, egyszerűen nem tudott egyetlen épkézláb mondatot se összehozni. Az ihlet nem jött úgy, mint általában, emiatt pedig ismét felgyülemlett benne az a régi és pusztító erejű feszültség, amit igyekezett oly' buzgón elkerülni. De a végletekig nem állhatott ellen az igazi természetének, mindannak ellenére, hogy próbálta óvni Vivit attól az idegbeteg Maddoxtól, amire valójában még ő maga sem volt túlságosan büszke.

Egy mély sóhaj kíséretében ejtette le elrágott tollát az előtte lévő dohányzóasztalra, majd tornázta fel magát ülő helyzetbe, próbálva nyugalomra inteni azon idegszálait, melyek próbáltak lázadni akarata ellen. Elméje mélyéről előhúzta azokat az emlékképeket Viviről, mikor kedvese gyönyörű bőrét elcsúfították azok a rőt kék-zöld foltok. A foltok, melyeket Wolf okozott neki, s melyek láttán mindig egyre jobban és jobban utálta magát. Sosem szánt szándékkal bántotta a fiatalabbat; az agya  néha egyszerűen csak eldurrant, és az adott pillanat tört része alatt már meg is történt a baj. Utána pedig már hiába bánkódott és gyűlölte magát miatta, hiába könyörgött bocsánatért a kedvesétől, Vivi pedig hiába ölelte magához, mintha mi sem történt volna... Azt a hatalmas önvádat semmi sem tudta Wolfból elűzni. Hiszen ha tehette volna, inkább csomagolja magát egy kényszerzubbonyba, hogy ne tudjon mozogni, minthogy bántsa Vivit! És mégis, újra és újra megtette. Olyan volt ez, mint egy folyamatos körforgás, a sors egyik ocsmány tréfája, mellyel büntetni szerette volna a legidősebb Maddox csemetét.

Egy elkeseredett sóhajjal túrt bele hajába, hogy nagyjából a helyükre igazítsa az összekuszált tincseket, majd felkapva az előtte heverő orvosi tankönyvet, indult el a konyhába, ahol Vivit sejtette. Meztelen talpai alatt halkan csattogott a járólap, ahogy a nappaliból kifordult a folyosóra, onnan pedig befordult az amerikai stílusú konyhába. Ahhoz képest, hogy mindössze csak ketten lakták ezt a gyönyörű apartmant - legalábbis azóta, mióta a csábos kis fiatalabb öntörvényűen beköltözött (Nem mintha ezt Wolf annyira bánta volna, sőt!) - az egész túlságosan nagy volt. Ám az idősebb számára ez fel sem tűnt, mikor Vivian jelenléte betöltötte a szobákat, szinte életet lehelve beléjük. Így volt ez most is; ahogy meglátta a fiatalabbat a kávéfőző körül szorgoskodni, ahogy az általa kért feketét készítette, akaratlanul is egy mosoly kúszott az ajkára. Nem volt benne semmi farkasos... Lágy volt és szerelmes. Amit hiába szeretett volna, sosem tudott megmutatni a kedvesének, pedig Isten a tanúja annak, hogy Wolf Maddox próbálkozott. Annyiszor próbált már olyan igazán romantikus lenni, legalább egyszer a rohadt életében, de sosem jött neki össze. Ebben a pillanatban is; habár lágyan ölelte át a kisebb derekát, miután megközelítette, és a csókja is ugyanolyan édes volt, amivel a másik nyakát kényeztette, a hangja ugyanolyan durva, szinte már érzelemmentes maradt, mint mindig. S mint már annyiszor, Wolf újfent elátkozta magát emiatt.

- Baba, már mióta várok a kávémra... Komolyan ennyire bonyolult elkészíteni egy rohadt feketét?

Isten láthatja lelkét Wolf Maddoxnak; azt, hogy ő mindig próbálkozott. Sok mindenben és sokszor, s voltak helyzetek, amikor erőfeszítései célt értek, ám akadtak olyanok is, ahol csúfosan elbukott. Az utóbbi csoportba tartozott a kapcsolata az ő drága kis szerelmével, hiszen hiába mondtak mások teljesen mást, ő fülig szerelmes volt Vivianbe. Csak éppen sehogy sem tudta kimutatni ezen érzéseit, s ahelyett, hogy szerelmes és lágy szavakkal illette volna a pöttöm fiút, ajkát csak durva mondatok hagyták el, kezei pedig önkéntelenül okoztak fájdalmat. Így volt ez már mióta; mégis mind a mai napig együtt voltak valami hatalmas csoda folytán, amiért valójában Wolf csak hálát adhatott az égieknek. Lássuk be: nem csodálkozott volna azon, ha Vivi elhagyja, teljesen megértette volna, ám bár az biztos, hogy lépett volna ellene. Nem is a legszebb módszerekkel. Azonban a kicsi nem hagyta volna magára; nem tudta volna. Szükségük volt egymásra, ezt pedig mindketten tudták. Olyanok voltak ők, mint valami elcseszett és beteg szappanopera szerelmespárja, akik inkább beledöglenének valamibe, minthog külön legyenek egymástól. Ez a gondolat egy fanyar mosolyt csalt az idősebb ajkára, ahogy élveteg arccal figyelte párja reakcióját, miután egy - magához képest lágy csókot -, nyomott selymes tarkójára. Cseszettül élvezte kikészíteni a másikat, felhúzni az agyát, legtöbbször szexuális értelemben, majd ott hagyni, mint aki nem akar folytatást - bár mindeközben belül majd szétfeszítette testét a vágy, az, hogy birtokba vegye az ő, csakis az ő gyönyörűségét. Persze ezt nem mindig játszotta el; ostoba is lett volna kontrollálni magát minden egyes alkalommal, amikor ilyen szórakozást eszelt ki. Ám most nem voltak ilyen, s ehhez hasonló szándékai. Egészen egyszerűen csak megérdeklődni jött, hogy miért is késik az a rohadt kávé, emellett ha már itt volt, kiélvezte azt is, hogy karjai között tarthatja a kecses teste, melyet annyira imádott.

- Hmm... - a fiatalabb szavaira csak egy halk mormogással reagált, tekintete pedig az immár pulton heverő kávés zacskóra tévedt. Meglátszott, hogy Wolf csak úgy habzsolja az isten italt; alig volt már benne, s el is tervezte, amint ideje engedi, beszerez pár újabb csomaggal, esetleg elküldi Vivit, hogy legyen olyan kedves és vegyen ő neki. Hiszen az idősebb eléggé elfoglalt volt mostanában a sok esszé és dolgozat miatt, így hát nem ez lett volna a legésszerűbb dolog, amit tehetett? - Mondd csak, bogaram... Nem lett volna egyszerűbb idehozni a kis létrát vagy egy széket és azon bohóckodni? - tekintete ismét a párjára siklott, s valószínűleg élesen villant. Nos, tény és való, hogy nem kikérdezésnek vagy valami hasonlónak szánta az érdeklődést, ám bár az tagadhatatlannak tűnt, hogy Wolf Maddox igencsak morcos volt, ennek pedig többek közt a kávéhiány volt az oka. - Vagy ennyi erővel már szólhattál volna nekem is... - karjai akaratlanul szorították erősebben Vivian derekát, az idősebb ezt pedig észre sem vette. - Tudod, hogy jobban feldühít, ha valamire sokáig kell várakoznom. És arra a kávéra most nagyon szükségem volt, babám.

Ő tényleg próbálta lenyugtatni magát, kedvesebbnek hatni, hiszen tényleg, tagadhatatlan volt; Vivi csak jót akart, nem zargatni őt, amikor olyan elfoglalt. Ám a természetével nem tudott hadakozni, bármennyire is akart, s bármennyire is nem volt erre büszke. És mintha az univerzum összeesküdött volna ellene, csak hogy még jobban felhúzza magát a helyzeten, megcsörrent a kisebbik telefonja, Wolf tekintete pedig rögtön oda vándorolt. A kijelzőn lévő név láttán izmos karjai csak még jobban szorultak párja csípője köré, lassan szinte már a szuszt is kiszorítva szerencsétlen piciből, arca pedig eltorzult a tehetetlen dühtől. Mert ha valakit ténylegesen gyűlölt ezen a kicseszett világon, az az volt, aki éppen az ő tulajdonát hívta. Pár pillanatig csak állt ott, satuba szorítva Vivit, a konyhát pedig betöltötte a csengőhang idétlen dallama és szövege, ami csak tovább feszítette az idősebben a húrt. Végül a telefon felé kapott; egy durva mozdulattal nyomta ki, majd markába kapva fordult úgy, hogy Vivi arcába nézhessen. Már nem ölelte a másikat; fagyos volt a hangulata, dühös. Robbanni készült, és nem törődött azzal, hogy imént még vissza akarta fogni magát, hogy ne okozzon fájdalmat a kisebbnek. Se fizikailag, se szellemileg.

- Most úgy rohadtul őszintén, aranybogaram... Mióta telefonálgatsz te ezzel a nyomorulttal? Ha jól emlékszem, megmondtam neked, hogy tarts magad távol tőle, különben gondok lesznek - fenyegetően lépett közelebb, elsötétült arccal, miközben a telefont szorította erős markában. - Kezdjek aggódni, hogy besokaltál és az ő ágyában keresel jobb és szebb helyet, miközben alatta nyöszörögsz, mint egy kis... - nem folytatta, tudta, hogy Vivi pontosan tisztában van vele, hogy mit akart mondani. Szavai élesek és bántóak voltak, ám bár a szíve mélyén valami mégis megakadályozta abban, hogy ennél sokkal tovább menjen - valami, ami a végtelen  szeretet, szerelem volt az élete értelme iránt.