A kórházban, mint mindig, most is nagy a sürgés-forgás, dokik és nővérkék szaladgálnak ide oda, a betegek meg többnyire türelmetlenül várják, hogy végre bejussanak a dokihoz. Ahogy Vivian Holt is két idős nő között gubbasztva, lábait kinyújtva, hogy az esetlegesen előtte elhaladók nagy eséllyel orra bukhassanak benne. Régen talán nem lett volna ilyen szemtelen. Régen talán egész picire összehúzta volna magát, hogy mindenki jól elférjen. Azóta viszont egész sokat változtak a dolgok; többek között ez annak a személynek köszönhető, aki miatt be kellet jönnie a kórházba.  Ő segített neki, hogy elhagyja a régi énjét, akit mindig is utált, amiért olyan kis életképtelen szerencsétlenség volt. Most már nem az, már meg tud állni a saját lábán is; legalább is Vivi így gondolja, az már fel sem merül benne, hogy a valóságban nem így van. Nem is tudná elképzelni, mi lenne vele, ha Wolf egyszer csak kilépne az életéből, és ismét egyedül kéne boldogulnia. Teljességgel függ tőle, annyira szereti, és ha egyszer eltűnne, talán visszatérne a régi Vivi. Azt pedig a srác nagyon nem akarja.
Talán ezért, talán amiért annyira szereti nem tud rá haragudni, és nem is tud igazán félni tőle, annak ellenére sem, hogy most is ő juttatta a kórházba. Mert tudja ő, hogy nem volt szándékos, egyszerűen csak elvesztette az eszét, nem volt ura önmagának, és ez ehhez vezetett. Talán még kicsit az ő hibája is, hisz ő bosszantotta fel megint egy ártatlan kis semmiséggel; pedig ő csak azt akarta, hogy Wolf foglalkozzon kicsit vele, tegye félre a tankönyveit, hisz az a másiknak sem tesz jót, ha egész nap csak a jegyzeteit bújja és tanul. Nem tudta a fiatalabb, hogy valami fontos esszét kellett megírnia, még pedig azonnali hatállyal, mert még éjfélig le kellett adnia. Maga sem tudja, hogy történt pontosan, csak arra emlékszik, hogy megragadta a csuklóját, talán rántott is rajta, és ki is csavarta, aztán csak egy halk reccsenést hallott, és a fájdalmat érezte a karjában. Teljesen biztos benne, hogy eltörött, de hát az éjszaka közepén csak nem jöhettek el a kórházba. Annyira nem vészes a dolog, simán kibírta még reggelig.
És most itt ül a többi beteg, esetleg álbeteg között, pontosabban a két idős hölgy közrefogásában; és az egyik igen csak szúrós tekintettel méregeti, amiért van olyan pofátlan, hogy gyakorlatilag lefolyva a székről várja, hogy végre szólítsák, ezzel kissé akadályozva mindenki más útját. De hát ez a legkisebb gond, ami most érdekli a srácot. Az öreg nővel sem foglalkozik, csak egy ártatlan "nem csináltam semmit" pillantást vet rá, majd ismét csak maga elé bámul. Egészen addig, míg nyílik a rendelő ajtaja, és meg nem hallja a saját nevét. Azonnal fel is pattan, közben "véletlenül" meg is lökve kissé az őt bámuló nő lábát. De nem foglalkozik ezzel sem, csak komótos léptekkel megy be a dokihoz, maga mögött a lábával csukva - szinte már csapva az ajtót.
- Üdv, doki... rég láttuk egymást... - és egy széles mosolyt is villant felé. Mert tény, régebben is volt, hogy elég gyakran jött bénaságából - az utóbbi időben Wolf közreműködéséből - adódóan kisebb nagyobb sérülésekkel, zúzódásokkal. És talán már fél éve nem is kellett jönnie ide; legalábbis nem volt olyan súlyos sérülése, hogy indokolttá váljon a doktor.
Na de talán pont ideje volt ennek is.