Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 2 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Eliza Zoe Marshall & Dimitri Grigorenko
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Hétf. Okt. 24, 2016 8:48 pm Keletkezett az írás



*Azt hiszem ez a nap is egy olyan nap lesz, amikor néha átfut a fejemen, hogy megbántam mindent. Este éppen hogy fejem leért a párnára, amikor megszólalt a csipogóm. Rá sem kellett néznem már tudtam, hogy sürgős műtét miatt visszavárnak. Persze a biztonság kedvéért ránéztem és hát így legyen ötösöm a lottón. Tömegbaleset történt és az ügyeletről megcsipogtattak, hogy kellenék én is. Hát bent össze kellett raknom egy szétment könyököt, ami nem volt egyszerű... szó szerint darabokban volt az egész. De hát ezt is megoldottam egy jó pár órás műtéttel. Utána meg egy másiknál kellett asszisztálnom. Aztán azon kaptam magam, hogy hajnalodik. A slussz poén, hogy reggelre kellett volna jönnöm csak papírforma szerint... így hát már nem igen láttam értelmét hazamenni. Az orvosi szobában eldőltem a kanapén és éppen hogy csak lehunytam a szemem egy órácskára, de kellett kelnem máris. A zuhanyzóban azért leverettem magam, aztán célba vettem a büfét. Van még jó két órám a kezdésig, szóval muszáj valamit ennem és innom. De leginkább most egy dupla adag kávéra lesz szükségem, hogy kibírjam a déli kávé adagomig ébren.
A büfénél már így reggel is sor állt. Tolakodni nem volt képem, így szépen a beálltam a sorba és nekidőltem a falnak, még a szememet is becsuktam...próbáltam kicsit relaxálni. Most úgy éreztem, hogy ebben a szent pillanatban állva is el tudnék aludni. Fogalmam sincs hogy fogom ezt a napot túlélni. Talán majd a kávé feléleszt kicsit. A szerencse, hogy műtét nincs kiírva mára nekem.. legalábbis még...*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
12
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 03.
▪▪ Korom :
17

»Pént. Nov. 04, 2016 4:34 pm Keletkezett az írás




hey, doc, what's the emergency?
call the doc, I must be sick Better get me my medicine. Now it's five o'clock, on the phone again. I think I might need another prescription


Hajnali ötre már vagy ezren sertepertéltek körülöttem.
Megint történt valami éjszaka. A varázserejű manók, akik a jóllétemért felelősek, átrepültek egy másik gyerekhez, akinek nagyobb szüksége volt rájuk. Régen ezzel etettek. Eleinte azt hittem, szarul végzik a munkájukat. Aztán rájöttem, hogy a manók valószínűleg seggrészegen fekszenek valamelyik árokban, rég elfelejtve a küldetésüket. Végül pedig a Mikulással együtt ők is megszűntek létezni.
Nyüzsögnek, egymást üvöltik le, beszélnek hozzám, kérdezgetnek, és úgy csinálnak, mintha nem lenne nyilvánvaló, hogy mennyire jól esne már mindegyiküknek egy nagy adag kávé, megbolondítva egy kis rummal. Vagy jó sokkal.
Basszus, oké, csak hagyjatok már aludni!
Fél füllel hallom, ahogy az egyik nővér a senkimet hívja. De miért őt? Nem akarom itt látni. Talán ha apát hívnák, megúszhatnám, ha épp összevesztek este, és az éjszakát az irodában töltötte volna, de sosincs ekkora szerencsém. Az esélyt sem adják meg. Mindig, mindig a senkit hívják. Mikor leszek már végre nagykorú?
Hagyjatok már aludni!
Nem, Eliza, egyáltalán nem akarjuk, hogy kipihend magad. Nem vágják a képembe, de valami ilyesmit gondolhatnak, ha még óráknak tűnő idő elteltével sem akarnak távozni. Aztán megérkezik a senki. Anyáskodik, mint mindig, mintha az lenne, és észre sem veszi, hogy csak nevetségesség teszi magát.
- Hogy vagy, tündérke? - nem vagyok sehogy, kösz a kérdést. És ne hívj tündérkének, vagy kirugdoslak a csukott ablakon! Amúgy nem jellemző rám az agresszió.
- Forrócsokit akarok. És sütit - feltápászkodva jelzem, hogy választ nem várok, csak kövessen.
Illetve menjen előttem, és álljon be nekem a sorba, mert azt én biztosan nem fogok.
Letelepszem egyik székre, nem messze tőle - na, nem azért, hogy beszélgethessünk, csak hogy sokat kelljen gyalogolnia vissza, a sor hosszúságát elnézve -, és az épp mellé beálló ürgét kezdem méregetni. Valakinek a szalvétagyűjtés a hobbija. Az enyém az emberek bámulása.
- Ugye nem itt tervezel bealudni? Elég ciki dolog, mindenki ki fog kerülni. Nem tapasztalat, csak úgy mondom. És nagy valószínűséggel még ki is foglak röhögni - és ha nem lennék épp beszédes kedvemben, a gyógyszerek ellenére is, az mindenki napját jobbá tenné egy fokkal. Szörnyű lenne.



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Pént. Nov. 04, 2016 8:28 pm Keletkezett az írás



*Az a rohadt sor csak nem akar haladni, hogy a franc essen belé. Nem szokásom káromkodni, de most nagyon tudnék. És lehetnék bunkó is, hogy a sor elejére megyek... egy orvosnak valószínűleg el is néznék. Én csak egy dupla adag kávét akarok, hogy felébredhessek. Csak azt az egy dolgot nem értem, hogy a napnak az ilyen korai órájában mit keres itt ennyi ember. Az egy dolog, ha az orvosok kávéért jönnek, mert nekik bizony lehet fárasztó éjszakájuk. Na de a többiek? Azt hiszem egyre jobban nő bennem a türelmetlenség és az idegesség.. ezek pedig nem jellemzőek rám. Próbálok pár mély lélegzetet venni, hogy megnyugodjak, de ez a fáradtság.... Szó szerint állva el tudnék aludni.... Nincs is rosszabb, mint az alvás megvonás.
Éppen a falnak dőlve csukott szemmel relaxálok, amikor meghallok egy hangot, ami valószínűleg nekem szól. Nagy nehezen kinyitom a szemeim.. olyanok, mintha ólomból lennének a szemhéjaim. Egy lány ült nem messze tőlem az egyik asztalnál. Valószínűleg nem rég érkezhetett, mert az előbb még nem láttam...bár más kérdés, hogy vajon mióta lehetett csukva a szemem. Szemmel láthatóan páciensként van a kórházban. Ez megmagyarázza nagyjából, hogy miért van itt ilyen korán.*
-Legalább vidám napot szereznék neked. *Nem zavart, hogy tegezett. Nem érzem magam olyan idősnek, hogy magázzon mindenki. De elfogyott a türelmem. Ellöktem magam a faltól és pofátlanul elmentem a sor mellett és kértem végre egy dupla kávét.* -Meg! Írd a többihez! Köszi! *Most egyszerűen képtelen voltam többre. Fogtam a kávém és élveztem a kellemes melegségét a kezemben. És ha már olyan jót mulatott rajtam, fogtam magam és lehuppantam az asztal másik oldalára, a lánnyal szembe. Először is jólesően belekortyoltam a kávémba, ami máris átjárta minden porcikámat.*
-Nem bírtam tovább a sort...csak ezt a kávét akartam. *Az biztos, hogy ma a mondatalkotási készségem a béka segge alatt van kilométerekkel, de ezzel nem tudok mit tenni. Talán ez a kávé kissé feléleszt.* -Nos... és téged mi hozott ide ezen a korai órán? *Pillantottam a lányra, amikor azt éreztem, hogy már össze tudok rakni pár értelmes gondolatot.. bár ez korán sem biztos, hogy így van.*
Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
12
▪▪ Hírnév :
0
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 03.
▪▪ Korom :
17

»Pént. Nov. 18, 2016 8:38 pm Keletkezett az írás




hey, doc, what's the emergency?
call the doc, I must be sick Better get me my medicine. Now it's five o'clock, on the phone again. I think I might need another prescription


Twenty One Pilotsra ébredni, miközben egy kicsit jobban haldokolsz, mint eddig. Na, ez az igazán egyszerre felemelő és letaszító érzés. Meg persze, idegesítő. Ki akarja, hogy egész álló nap egyetlen dalszöveget ismételgessen magában megállíthatatlanul?!
Sosem bírtam az orvosokat. Azt reméltem, a születésem lesz az utolsó alkalom, ami miatt huzamosabb ideig látnom kell őket. Már akkor idegesített volna, hogy egy rakat idegen görcsösen próbálja kitalálni, van-e bajom, ha tudok magamról alig fél órásan. És mi oka lett volna a történetnek ott megállni? Semmi.
Ezt itt az előbb még kíváncsian fürkésztem, vidáman, és rendkívül nyitott hozzáállással - aztán elment tőle a kedvem. Oh, igen, légy csak nagyképű, használd csak ki, mutasd meg, hogy vagy itt valaki!
- Nem hiszem. Egy kicsit éppen most cseszted el - morgom utána szemforgatva, majd a Senkimre pillantok. Kitartóan áll a sorban. Álljon csak. Nem fogom se kevésbé, se jobban kedvelni ha kiállja, és gyorsan szállítja hozzám a forró csokit, nehogy egy cseppje is kihűljön; csak jót vigyorgok majd azon, mennyire kitartóan próbálkozik. Én már rég meguntam volna magam. A helyében keresnék egy olyan pasit, aki nem egy jó tízessel idősebb és nincs halálidegesítő, horrorisztikus kórházi számlát varázsoló lánya, aki nem mellesleg utálja az emberiség kilencven százalékát.
Fapofával nézem, ahogy a doki visszatér a kurva kávéjával, és leül az asztalomhoz.
- Aha. Én meg csak egy forró csokiért ücsörgök itt még egy fél órát - és még egy gúnyos mosolyt sem kívánok festeni az arcomra. Úgy látszik, Eliza végre kezd visszatérni a korai kábulatából. - A két lábam hozott ide, meg a túlaggódós anyám - nehezemre esik anyának nevezni a Senkit. Mindig. De mindig megteszem. Ha Senkinek hívom, el kell magyaráznom, miért, ki az, és ehhez pedig nincsen senkinek semmi köze. Jobb a békesség. - Na meg lehetetlen dolog visszaaludni itt, ha egyszer felkeltettek - főleg, ha hánysz már a fehértől.



Vissza az elejére Go down

▪▪ Hozzászólások száma :
48
▪▪ Hírnév :
1
▪▪ Megjöttem :
2016. Oct. 13.
▪▪ Korom :
31
▪▪ Tartózkodási hely :
Sidney

»Szomb. Nov. 19, 2016 11:05 pm Keletkezett az írás



*Még ilyen teljes kómás állapotban is ki tudom találni, hogy állandó páciensünk lehet ez a lány. Azok, akik huzamosabb időt töltenek el a kórházban, azok valahogy mindig felvesznek magukra egy furcsa stílust. Főleg a fiatalabbak. Nekik nagyon nehéz elviselni hosszan a kórházi tartózkodást. Meg is értem. Nekik nem a fehér falakat kellene nézni, hanem élvezni az életet. Ez a kamaszokra igaz a legjobban. Ők pont ígyis úgyis nehéz életkorban vannak... és ha még hozzávesszünk egy kórházi életet... hát érthető a kissé nehéz természet. Nekem igazából ez soha nem jelentett problémát. Megtanultam kezelni ezt a stílust.*
-Igazán ne haragudj. Több, mint 24 órája nem aludtam, életmentő ez a kávé most már. *Közben nem kerüli el a figyelmemet, hogy egy nőre pillantott a sorban. Viszont volt valami a lány tekintetében. Nem akartam azt hinni, hogy megveti az anyját. De pontosan tudom, hogy milyen, ha az egyik szülő.... szóval igen, nem lepődök én meg már semmin.*
-Túlaggódós? Az soha nem baj. Inkább derüljön ki, hogy nincs miért aggódnia... Mondani szokták, hogy jobb félni, mint megijedni. *És így is gondolom. Jobb a dolgok elé menni, mint aztán kapkodni később, ha kiderül, hogy baj van.
Azzal viszont teljesen egyet tudtam érteni, hogy itt lehetetlenség normálisan aludni. Még egy orvos sem dőlhet le egy fél órácskára nyugodtan pihenni.. nemhogy szegény betegek. Tudom én milyenek a reggelek nekik. Vérnyomás mérés, lázmérés, reggeli vizit és társai. Kiábrándító az biztos.* -Hát ezt nem tudom megcáfolni... itt tényleg nem a legegyszerűbb dolog az alvás... Melyik osztályt boldogítod? *Kortyoltam bele jólesően a forró kávémban. Ez most tényleg az életet jelenti nekem, hogy túléljem a napot valahogy.. nagy nehezen.
Kissé nehéz természetűnek tűnik a lány. De ki tudja mi a betegsége és mióta van itt. Valószínűleg én sem lennék túl boldog, ha állandóan itt kéne élnem. Igaz, hogy lassan többet vagyok itt, mint otthon, de azért mégsem betegség miatt vagyok itt ennyit.*
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 4:55 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Eliza Zoe Marshall & Dimitri Grigorenko
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: