Akkora faszfej vagy, mint én, és ez így is van rendjén. Hasonlóan lekezelő stílus, de lehet, hogy te egy árnyalattal jobb arc vagy mint én, most hadd ne mondjam meg. Kemény jósok éve vagyunk legjobb barátok (mikor kezdtük az orvosi pályát? valamikor 19 évesen az egyetemen? na azóta). Jókat pizzázunk, jókat sörözünk, jókat baromkodunk a kórházban, ahol amúgy tilos lenne mondjuk szikével trónokharcás lovagharcot tolni, és ez így is van rendjén. Kétség sem fér hozzá, kiegészítjük egymás idegesítő vigyorát, és annyi belsős poén fut át rajtunk a másodperc törtrésze alatt egy liftben, ahol rajtunk kívül tízen tartózkodnak, hogy előbb mondják ránk, hogy beszívott függők vagyunk, mint sem rezidensek. Amúgy megfigyeltem, hogy ugyanúgy tartjuk vissza a röhögést: beharapjuk az alsó ajkunkat, elvörösödik a fejünk, és kidudorodnak az erek a homlokunkon. Mintha szarnunk vagy szülnünk kéne.
Felhőtlen kapcsolatunk mindaddig zavaratlan marad, amíg meg nem ismerkedsz a kishúgommal, Americával, aki kerek 10 (tíz, baszdmeg TÍZ) évvel fiatalabb kettőnknél. Te leszel az orvosa, rezidensként pedig hatalmas felelősség, hogy állandó beteget rendelnek melléd. Megértél a feladatra? Én bízom benned, és szentül hiszem, hogy a te kezedben van a legnagyobb biztonságban a lányka. De talán még sem te vagy a legjobb választás, ha fokozatosan, egyre mélyebben, és egyre visszavonhatatlanul bolondulsz bele angyali kislányosságába, és gyönyörű mosolyába. Meg abba nekem is lenne beleszólásom, mert hát ANYÁD.