A mai napot, ezt a hülyeséget még a vizsgálatoknál is jobban utálom. Pszichológushoz… persze… „Része a kezelésnek” Jajj istenem, gyógyíthatatlan betegségem van, akkor muszáj rögtön agyturkászhoz mennem, mert különben biztosan bekattanok és majd öngyilkos leszek. Öngyilkos? Haha… jó vicc, arra nincs is szükségem.
Vállamra kapom a fényképezőmet, ahogy elindulok a kórteremből, majd előkapom zsebemből a telefont, hogy lássam, mennyi időm is van még. Van még 15 percem… óóó szuper. Elfoglalom egy rövid időre a kedvenc helyemet. A folyosó végén van egyetlen műanyag szék, olyan, mint a várótermekben. Mintha nekem szánták volna. Törökülésbe helyezem magam, gép a kezembe és már keresem is a megfelelő pillanatot, hogy kattintsak. Imádom. Amióta eszembe jutott, hogy blogot kezdjek, azóta mindig, mindenhol fotózni akarok. Az emberek legnagyobb bánatára. Nem szeretik… pedig ez csak fénykép, ráadásul én jókat csinálok. Nem az a célom, hogy gáz képekkel posztoljam tele azt a nagy internetet. Szép, esztétikus, művészi fotográfiával. Nem utazok paparazziban.
Egész sok képet csinálok már, mikor azt veszem észre, hogy valami blokkolja a kilátást… sőt, a vállamat is megveregeti.
- Már megint, ms Wright? – Az én kedvenc nővérem… aki szeirntem azért él, hogy az én életemet megnehezítse az épületen belül.
- Hjajj, istenem… úgyis mennem kell… - Vetem oda neki, majd felállok és elindulok a megfelelő irányba. Annyiszor mászkáltam már itt körbe, hogy minden helyet ismerek nagyjából.
Janine nővérnek meg a mániája, hogy piszkáljon a fényképezőgép miatt… mintha nem lenne jobb és fontosabb dolga, mint azt nézni, hogy én mikor és mit fogok elrontani.
Ahogy felérek az ajtó elé, rápillantok az órámra és levetem magam a szemben lévő székkel. „Sose kopogj, majd mindig hívnak” Ezt már megtanultam pár hiszti után, amit a fejemhez vágtak.
A képeimet kezdem nézegetni, na meg szortírozni, amikor meghallom a nevem. Futólag felpillantok, de továbbra is a gépre tapad a tekintetem, úgy sétálok be. Csak akkor veszem le a tekintetem a gépről, amikor megnézem, hova is foglaljak helyet. Azt megteszem, ismét törökülésbe vágom magam, majd csak akkor pillantok fel, amikor befejeztem a tevékenységemet. Félre rakom a gépet, hátradőlök és a dokira emelem barna szemeimet.
- Itt vagyok, parancsoljon, műveljen csodát és vegyen rá, hogy milyen jó is lesz nekem, ha tovább mérgezem a szervezetem. – Nem vagyok flegma, se kifejezetten bunkó, de hallani hangomban a szkepticizmust aziránt, hogy bármi értelme is lenne annak, hogy itt legyek.

१ Zene १ Kinézet १ …
©

Megvárja, amíg a saját kis dolgommal törődök… nem siettet, piros pont. Talán… talán megpróbálok majd viselkedni, ha csak nem fog felbosszantani. Ezzel csak az a gond, hogy alapvetően borzasztóan idegesít a szituáció, amiben vagyok, amiben vagyunk. Ugyan már, mindketten tudjuk, hogy ez nem egy olyan dolog, amikor a betegnek szüksége van a segítségre és orvoshoz fordul. Én pontosan tudom, hogy mi a helyzet… csak ezek a barmok köteleztek rá, hogy itt üljek pár órán keresztül és elsírjam a bánatomat. Ettől nem lesz jobb… ettől nem lesz könnyebb. Nekem legalábbis. Ő pedig vagy szívességből ül itt, vagy mert nincs jobb dolga, amit kötve hiszek. Ahogy hallottam eléggé jó a szakmájában, szóval biztosan lennének fontosabb betegei.
- El tudom képzelni mennyire örvend… - Nevetem el magam gúnyosan, de tényleg, ne álltassuk már magunkat. Kíváncsi lennék, hogy mit mondana, ha konkrétan és őszintén kéne beszélnie. Biztosan nem ezeket a szavakat ejtené ki.
Mivel eddig jófej volt velem, ezért lenyelem a szarkasztikus megjegyzésemet a felismerésére, hogy ki is vagyok és csak bólintok.
- Úgyis tudom, hogy már tájékoztatták, de hát, ha már itt kell lennem, egyszerűbb így, mint kussban ülni. Pedig abban is nagyon jó vagyok. – Vonom meg a vállam, hátradőlök, kezemet pedig összekulcsolva dobom ölembe, úgy nézek rá. nem zavar, hogy nem veszi le rólam a tekintetét, ez a dolga, én pedig nem jövök olyan könnyedén zavarba.
- Sclerosis multiplex-szel diagnosztizáltak nagyjából 6 éve. Azóta többször voltam kórházban, volt, amikor huzamosabb ideig, mint most is. Azonban kicsit meguntam, hogy kísérleti nyúl vagyok. Ez egy gyógyíthatatlan betegség… és értem én, hogy nem tudják pontosan mi okozza és sok a miért, de én meg meguntam, hogy próbálkozzanak, na, vajon ez a gyógyszer milyen hatással van rám… Egyszerűen úgy érzem magam, mint egy ketrecben tartott állat, akin tesztelik, hogy milyen hatást vált ki, amivel éppen próbálkoznak. Tudom, hogy Leonard dokinak nem ez a célja és mindent megtesz, hogy ezt ne érezzem így, de ezen nem tud segíteni. Ide vagyok zárva hónapok óta erre a helyre, mások mondják meg hogyan éljek, de minek? Úgyse fogok örökké… amit szeretnék, azt nem csinálhatom, az álmomat elvette ez a nyomorult két betű… és bárhova megyek, bármit csinálok csak az SM fogja befolyásolni azt. Egyszerűen azt akarom, hogy végre valamiben én döntsek és ne a betegség… és én úgy döntöttem, hogy hagyjanak békén. Elég nekem, hogy bezárva kell lennem, mert olyan gyakran jönnek elő ezek a tetves shubok, hogy bármikor rosszul lehetek az utcán… azt pedig végképp nem akarom, hogy idegenek fogdossanak, miközben ájultan fekszek a földön. - A végén megvonom a vállam és igazából nem dühös vagyok, csak elmondtam a dokinak azt, amit már annyiszor próbáltam másokba beleverni, csak nem akarja senki megérteni. Mindenki olyan okos tud lenni, de addig nekem senki se mondja, hogy megért, míg nem érezte át a helyzetemet.
१ Zene १ Kinézet १ …
©