Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Cora x John - I like people who smiles when it's raining
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Szept. 13, 2015 9:14 pm Keletkezett az írás






Cora x John

×  zene × I like people who smiles when it’s raining.× 1201



Sydney-re megint egy hatalmas vihar csapott le. Alig pár hete költöztünk ide, de már nem az útikalauzok által leírt kép élt bennem a városról, hanem ez az eszményi fákat kicsavart, utakat megrongált idill, mely most is a szemem elé tárult. A kórházi irodám ablaka előtt állok, és a végtelen esőfüggönyt figyelem, mely teljesen beborítja az épületeket, a közeli parkokat, és magát a kórházat is. Ma számtalan papírt tanulmányoztam át, ennek ékes bizonyítéka az íróasztalomon elterülő temérdek mappa, és kórtörténet egymásra halmozva. Új vagyok a St. Claire Hospital-ben, de máris rám sózták a legtöbb nefrológiai esetet. Az előző munkahelyemen egy asszisztens is a segítségemre volt, de sajnos most még nem volt időm azzal se foglalkozni, hogy felvegyek valakit, vagy egyáltalán önéletrajzokat nézzek át. A betegek állapota sokkal sürgetőbb, és az üresen álló posztot is teljes erőbedobással kell betöltenem. Az elődöm sok zűrt hagyott maga után, rengeteg lezáratlan üggyel, és megoldatlan feladattal. London ehhez képest sokkal nyugisabbnak tűnt az emlékeimben. Sóhajtva préselem a függöny selymes anyagát az ujjaim között, és elmélázok azon, hogy hamarosan el kellene indulnom haza, mert Lucy aggódni fog, és a dada is még új.
Corát egy hónapja alkalmazom, és eddig egyetlen panaszom se volt rá. Mindig ráér, hogy az én egyetlen tündéremre vigyázzon. Megbízható lány, és milyen szép is. Minden olyan nehezen jött össze, kivéve ezt az egyet, hogy megfelelő személyt találjak az egyetlen kislányom mellé. Valahogyan kitűnt a szürke és snassz önéletrajzok közül egy, melyet azóta is féltőn őrzök a fiókom mélyére temetve. Nagyon tetszett Corában, hogy még ilyen fiatal, de már több helyen is járt, és ő is Európában született, ahogyan én. Kevés a közös vonás ugyan, de az interjún végképp meggyőzött arról, hogy ő kell nekünk.
- Dr. Norton telefonon keresik a nővérpultnál. – nyit be az egyik nővér, akinek még a nevét se tudom. Nem valami gyorsan jegyzem meg a velem dolgozó személyek nevét, de akik rászolgálnak a tisztelemre, azoknak előbb-utóbb sikerül, és onnantól kezdve abban a kitüntető figyelemben részesülnek, hogy már egynek nézem őket a kórházi forgatagból.
- Máris megyek. – bólintok egyet, és ellépek az ablak mellől. Nem tudom, kinek lehet olyan fontos, hogy már itt is zaklasson, de remélem, hogy nyomos indokkal teszi. A folyosón haladva ismeretlen arcok bámulnak rám, sőt a nők legtöbb esetében ez egy mosollyal társul, talán még egy kacsintás is belefér. Megállok a nővérpultnál féloldalasan, és a dundi nénire villantok egy ezerwattos mosolyt.
- Rosalie…maga az egyetlen talán, akinek tudom a nevét. Nem tudja, ki keres telefonon? – intézem neki a kérdésemet felvont szemöldökkel, de a velem szemben álló nővér csak megrázza a fejét.
- Nem tudom Dr. Norton. – egy gyengéd érintéssel adja át a kagylót, melyet azonnal a fülemhez tartok, és gyorsan bemutatkozom.
- Dr. Norton vagyok. Kivel beszélek? – az ismerős mély bariton hang alapján már tudom is, hogy honnan hívnak. Nem örülök annak, hogy ezt a privátbeszélgetést a folyosó kellős közepén kell lebonyolítanom.
- Á, Dr. Howard. Most nem nagyon érek rá. Holnap az első dolgom lesz, hogy visszahívjam. – zárom a legrövidebbre a beszélgetést. A férfi még mondana valamit, de nem hagyok esélyt neki a magyarázatokra, hogy miért éppen ilyenkor zavar, vagy mi nem várhat holnapig. Lauren állapotáról így is minden hónapban kapok egy részletes tájékoztatást, de most…most nem akarok a feleségem képzelgéseiről hallani. Nem akarok arra gondolni, hogy mennyire zavaros az elmeállapota, vagy, hogy hiányolja a lányát. Normális esetben már rég beadtam volna a válókeresetet, de így, hogy beteg egyszerűen nem tehetem meg csak úgy, mert a végén én lennék a szívtelen férj.
Egy erőltetett mosollyal nyújtom át a kagylót Rosalie-nak, és el is búcsúzom tőle. A múltam még itt Sydney-ben sem hagy nyugodni. A családom egyáltalán nem tud róla, hogy a feleségem megőrült, és most egy elmegyógyintézetben van. Még az hiányozna, hogy Vincent tökéletes élete mellett magyarázkodva nekem kelljen megalázkodnom az egész rokonság előtt. Az irodám rejtekébe bújok vissza egy rövid időre, amíg átöltözök, és a viharszürke hosszú ujjas felsőmet át nem veszem. Mára nem fogadok több beteget, és nem is érdekel senki, csak két személy, akik már türelmetlenül otthon várnak.
Az épület duplaszárnyas ajtaján sietek kifelé, de még így is bőven kapok az esőből. Mire elérem a Chevrolet Camaróm ezüstszínű ajtaját már szinte szarrá is ázok. Gyorsan feltépem, és az anyósülésre pakolom be a bőr aktatáskámat, és a fekete orvosi táskámat. Odabent sokkal kellemesebb a légkör, és a fűtést is azonnal elindítom, amint beülök. Hazafele az egyik helyi rádióállomásra tekerek, és valami nyamvadt délutáni műsort hallgatok a közelgő utcabálról. Lucy biztosan nagyon élvezné, de az ilyenfajta események engem soha nem kötöttek le igazán. Útközben még beugrom egy pizzériába is, hogy meglepjem a lányokat egy kis vacsorával. A szemem megakad egy üveg boron is. Régen imádtam az esős, és hideg napokon egy üveg Merlot-ot felbontani, és a kandalló előtt elterülve élvezni a testes ital mámorító zamatát, ahogyan az ízlelőbimbóimat csiklandozzák. Mostanra ezek a szokások is megváltoztak, most mégis engedek a kísértésnek, és leemelem a polcról. A pénztárnál egy kislány áll előttem az anyukájával. Többször hátratekint rám, és kíváncsian méricskél.
- Maga alkoholista? – érdeklődik nyíltan nekem szegezve a kérdést, melyen csak elmosolyodom, szemben az édesanyjával, aki zokon veszi lánya őszinteségét, és megrója előttem.
- Nem vagyok az, csak néha ki kell eresztenem a gőzt nekem is. Doktor bácsi vagyok, akire ráfér a lazítás is a sok életmentés után. – vigyorodok el, és a kislány el is pirul a válaszomtól.
- Milyen doktor bácsi? – fordul most már teljesen felém. Egyszerűen mióta megszületett Lucy már másképpen tekintek a gyerekekre is. Leguggolok a kislány mellé, és a háta közepére simítom az egyik kezemet.
- Én a veséket gyógyítom meg. Ezeket itt és itt. – mutatok neki a két ominózus pontra a gerincoszloptól jobbra és balra, hogy pontosan hol is találja meg a páros szerveket.
- Nagyon fontos, hogy mindkettő jól működjön, mert képzeld, ezek a szervek segítenek neked megtisztítani a véredet, sőt most lehet, csúnyán fogok beszélni… – hajolok közelebb hozzá, és a fülébe suttogok tovább.
- …bizony miattuk tudsz pisilni is normálisan, és az ugye elengedhetetlen? – kacsintok rá, és a válaszomtól elkuncogja magát.
- Igen, az kellemetlen lenne, ha nem tudnék pipilni. – kapja a szája elé a kezét, és nekem is mosolyt varázsol az arcomra.
- Na, látod. Akad olyan sajnos, akiknek nem működik jól, és én nekik segítek. – fejezem be a mondatot, és fel is állok. A hajába túrok, és a mellettünk lévő polcról leveszek egy nyalókát.
- Tessék, ajándék. – legyintek az anyukája felé, hogy hagyja, majd én rendezem a számlát. Fizetés után még kapok egy integetést is, és az újabb kincsekkel együtt szállok be újra az autómba.
Zavartalanul telik el az út hátralevő része, és be is állok a garázsba. Már innen hallom Lucy sikongatását. A gőzölgő doboz pizzával, és az üveggel együtt szállok ki, hogy elinduljak befelé, de sajnos még át sem lépem a küszöböt, de máris egy kis tornádó támad le, és szorítja át a lábamat.
- Apa…apa Cora ma tanított nekem egy dalt, hogy ne féljek a viharban. Meghallgatod? – mereszti rám a nagy csokoládébarna íriszeit, én pedig csak felnevetek.
- Persze, de előtte lepakolok, rendben? – hiába egyezkedek vele, csak úgy jutunk be, hogy fél lábon szökdécselek, és egyensúlyozok egyszerre.
- Cora… - kiáltok hangosan, és hamarosan meg is látom a dadát, ahogyan elénk siet.
- Segítenél? – pillantok rá, mert jelen pillanatban képtelenség lenne megmozdulni úgy, hogy ne essen le semmi a kezemből.



made by torie ♥


A hozzászólást John Norton összesen 3 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 04, 2015 1:06 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Szept. 16, 2015 4:38 pm Keletkezett az írás




A zongora előtt ülök.
Mellettem Lucy gubbaszt, lélegzetvisszafojtva hallgatja, ahogy játszom. Néha rápillantok, huncut mosollyal a pofiján, ujjacskáit rosszra készítve bele próbál nyúlni a játékomba, de végül mégis visszahúzza kezét és ölébe fekteti. Elnevetem magam és megelőzöm a csínytevést.
-Megtanítok neked egy dalt – Ajánlom fel kedvesen és látom, ahogy felcsillan csokoládébarna szeme. – De akkor nagyon kell ám figyelned. – Nézek rá komor arckifejezéssel, de elmosolyodom és a szigor mit sem ér. Ujjaimat a billentyűk felett járatom néhány pillanatig, majd belekezdek a dalba. Még Mrs Gilbert tanította, amikor pontosan annyi idős voltam, mint most Lucy. Gyűlöltem a viharokat, azt az egetrengető, fákat kifordító, igazi viharokat. Legtöbbször anyám ölébe kuporodva vészeltem át ezeket az időket, míg Ő a hajamat és az arcomat cirógatta egészen addig, míg álomba nem szenderültem. Sosem értettem, hogyan kerültem a saját ágyamba, mikor anya ölelésében ért az álom.
Lucy is fél a vihartól. Valahányszor megrázza Sydney-t egy heves orkán, Ő mindig az ölembe mászik és a mellkasomra hajtja kis fejét. Akárcsak én… ilyenkor eszembe jut anyám, aki távol él tőlem. A kapcsolatunkat megölte a távolság és most már csak azért keressük egymást, hogy megbizonyosodjunk róla, mindketten épségben vagyunk. Sajnálom, hogy ez a kicsi lány pont egy ugyanilyen szívfacsaró helyzetben van.
Élénken figyel rám, látom, ahogy aprócska szája igyekszik velem együtt énekelni. Csilingelő hangjától megrészegülök és belekezdek egy olyan dalba, amit annyira szeret. Lepattan a zongoraszékről és táncolni kezd. Ügyetlen mozgásán elérzékenyülök és abba hagyom a játékot. Letérdelek, bájos arca az enyémmel kerül szembe. Magamhoz húzom és átölelem, épp csak addig, hogy ne szorítsam túl. Elburjánzik bennem egy különös érzés, egy olyanfajta, amit talán csak az anyák érezhetnek. Egész hátralevő életében mellette akarok lenni, látni akarom, ahogy felnő. Még akkor is, ha Mr Norton és felesége kapcsolata egyszer csak, valami csoda folytán rendbe jön.
Hirtelen jött hangulatváltozásomat nem érti, de jól kezeli a helyzetet. Puszit nyom arcomra és kibontakozik ölelésemből. Megpróbálom összeszedni magam, mély levegőt veszek, hogy a fejem kitisztuljon. Lucy széles mosollyal arcán néz engem, majd visítva hagy magamra, ahogy meghallja a garázsajtó nyitódását. Nekem viszont kell még néhány perc, hogy összeszedjem magam. Kihasználom azt a kis időt, amíg az apja meg nem jelenik. Nem kell sokat várnom, Mr Norton nem sokkal azután lép be a házba, hogy állásba tornáztam magam és mosolyt erőszakoltam ajkaimra. Elébe sietek, igazi bűvész módjára egyensúlyozik kezében a vacsorával, lábán pedig Lucy-val.
-Adja csak ide, beviszem a konyhába. – Elveszek tőle mindent és hagyom, hogy átéljék a viszont látás örömét. Lucy eufórikus állapotban újságolja apjának, miféle dalt tanítottam neki. Beszűrődik a konyhába a kislány imádnivaló hangja és kacaja. Imét mosolyra szalad szám és az ajtófélfának dőlve nézem őket. Jóval többet érdemelnek, mint amit az élettől kapnak. De én csak egy dada vagyok, megteszem, amiért megfizetnek. Vigyázok Lucy-ra és jelenleg ezek a percek töltik ki mindennapjaimat.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Szept. 22, 2015 3:22 pm Keletkezett az írás






Cora x John

×  zene × I like people who smiles when it’s raining.×629




Lucy viszontlátása minden esetben a napom fénypontját, és zárását is jelenti egyszerre. A kórházban nagyon sok dolgom van, és az új helyzetem miatt még pluszban az ismerkedés is megnehezíti a munkámat. Mayával még nem is futottam össze, pedig már nagyon hiányolom a társaságát, nem beszélve arról, hogy jó néhány ügyről kellene tárgyalnunk. Vincent mostanában a kelleténél többször emeli fel a kagylót, és érdeklődik iránta, amire én minden esetben ugyanazzal a válasszal szolgálok, hogy nem tudom, mi van a feleségével, vagy már az exfeleségével? Az utóbbi években kimaradtam a Sydney-ben történő eseményekből, és emiatt is nehéz visszaszokni, immár orvosként, és apaként is.
- Lucy…csillagom, ha nem szállsz le rólam, akkor nem fogom végighallgatni a dalt, mert rád borul minden, és pizzát sem fogsz kapni. – szidom meg, de a hangomba semmilyen szigorúság nem vegyül. Nem óhajtom megszidni, csak fegyelmezni egy kicsit.
- Apa…apa. – mosolyogva csüng rajtam még egy ideig, amikor aztán beérünk Cora közeledik egyenesen felénk, és segít nekem. Átadom a kezébe a dobozt, és az üveg bort, és végre a lányomra figyelek.
- Mesélj akkor. – leereszkedem az ő magasságába, és guggolva hallgatom meg őt.
- Cora mesélt nekem, tanított egy dalt is. Nagyon szuper, mert el is feledkeztem a viharról. – kuncogva öleli át kicsi mancsaival a nyakamat, és belém csimpaszkodik, de ezt egy cseppet sem bánom. Talán az egyetlen ember, aki megteheti velem.
- Ennek örülök. – halvány mosoly kúszik az ajkaimra, és mellkasomhoz ölelem törékeny testét. Még emlékszem az első napra, amikor a kezemben tartottam a kórházban. Az édesanyja arcvonásait örökölte. Nyugodt kislány volt már akkor is, mert egy árva hangot sem hallatott, ha az én kezembe került. Édesdeden szopta a hüvelykujját, és értelmes tekintetével méricskélt engem, mint az egyik leendő támaszát. Az első percekben észre se veszem, de Cora megáll az ajtóban, és minket les.
- Ott a pizza, ne hagyd kihűlni. – állítom vissza a földre Lucyt, és most én is felállok. Már szalad is előre, hogy mindenki elől elcsenje az első szeletet, és magának birtokolja el. Csendben megállok a dadus mellett, és a mellkasom előtt fűzöm össze a kezeimet.
- Nem tudok elég hálás lenni Önnek, Cora. A munkám nem engedi, hogy minden időmet Lucy mellett töltsem, de úgy tűnik, nagyon jól elboldogul vele. – pillantok a türkizkék íriszekbe, és egy aprócska másodpercre el is feledkezek arról, hogy én vagyok a munkaadója. Cora igazán szép teremtés, csak még túl fiatal. Az interjún elmondott egy pár dolgot magáról, de mélyebben nem másztam bele a magánéletébe. Annyit tudok, hogy egyetemre jár, és hogy egyszer nagyszerű anyuka lesz belőle, és nekem egyelőre ez bőven elég.
- Nem éhes? A pizzából nyugodtan vehet egy szeletet. – ellépek mellőle, és a konyhába sétálok át, miközben Lucy a nappaliban a tv előtt majszolja a saját szeletét. Az egyik fiókból előhalászom a bornyitót, és az üveget is közelebb húzom a pulton. Nem figyelek arra, hogy elindult-e a doboz felé, hogy egyen belőle, hanem megbontom a drága címke szélét, és a palack tetejébe szúrom a bornyitó élesebb végét. Egy ügyes mozdulattal rántom fel a parafa dugót, és ragadom ki az üveg szájából. A kellemes illat már most megcsapja az orromat, és nem is vágyom másra, mint egy pohárra, és a kanapé társaságára. Megfeledkezve a másik jelenlétéről a felső polcról leveszek két boros poharat, és a negyedéig töltöm mindkettőt.
- Remélem, nem ódzkodik egy pohár bortól. Jó lezárása egy napnak. – fordulok felé, és most egy kis bűnözést megengedve hitvány fantáziámnak messzebb megyek el fejben, mint egy pohár, ízletes bor elfogyasztása Cora társaságában. Fiatalos, hamvas bőre megbabonáz, és szívesen megérinteném, de a valóságban csak óvatosan elé csúsztatom a hideg krómfelületen a talpas poharat, és a pultnak dőlve kortyolok bele a sajátomba.
- Milyen napjuk volt? - érdeklődöm szimpla egyszerűséggel, de közben jobban meglöttyintem a bort, és már el is fogy az első kör. Megköszörülöm a torkomat, és felpillantok az igéző kék szempárba.




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 02, 2015 8:14 pm Keletkezett az írás




Mosolyogva nézem, ahogy ez a csöpp kislány eltűnik apja hatalmas karjai közt. Szívszaggató látvány, ahogy John szinte rajongásig szeretve igyekszik megadni mindent Lucy-nak. A kislány pedig ezt ezerszeresen viszonozza. Csüng apja minden szaván, csilingelő hangján meséli el mai napunk minden apró, titkos pillanatát. Lelkendezve beszél a dalról, amit tanítottam neki. Lelki szemeim előtt látom, hogy néhány óra múlva a zongoránál ülve előadjuk közös művünket.
Továbbra is az ajtófélfának dőlve nézem, ahogy Lucy szinte átrepülve a konyhán elcseni az első szelet pizzát. Arcocskáján végigfolyik a paradicsom szósz, kuncogva figyelem, ahogy aprócska nyelvével ügyeskedve próbálja lenyalni vacsoráját. Elmélázva gyönyörködöm a kislányban, észre sem veszem, hogy Mr Norton  - leküzdve a köztünk lévő távolságot – mellém lép. Markáns, férfias illata az orromba szökik, közelségétől libabőr fut végig alkaromon.
-Ugyan, semmiség… – Válaszolom félénken. - Imádom Lucy-t, nekem ez nem munka, inkább kellemes időtöltés. – És valóban. Az idő, amit Lucy-val tölthetek elég ahhoz, hogy egy nyűgös nap után feltöltődjek. Az egyetem borzasztóan fárasztó még úgy is, hogy igyekszem minden vizsgámra felkészülni, az órákon jegyzetelni és a gyakorlati oktatáson is megfelelni.  De amikor kilépek a négy fal közül, a gondolataim egyre csak Lucy körül járnak. És hazudnék, ha azt mondanám, jóképű apjára nem gondolok annyit, mint erre a csöpp angyalkára.
A pizza ínycsiklandozó illata és Mr Norton kérdése elég volt ahhoz, hogy kivegyek egy vékony szeletet a dobozból és jóízűen beleharapjak. El is felejtettem, mikor ette ma utoljára. A kis hercegnő minden figyelmemet lekötötte.
Belepirulva kérdésébe, látványosan forgatva a pizzát számban, felbátorodva elveszem a poharat a pultról és belekortyolok a bíborvörös italba. Savanykássága ellensúlyozza a pizza erős ízét, jól esik ízlelőbimbóimnak. Mire feleszmélek, el is fogyott az első pohár.
-A lehető legjobb Mr Norton. Lucy egy pillanatra sem hagyott unatkozni. – Mosolygok és eszembe jut, ahogy Lucy könyékig festékesen próbál az ölelésembe férkőzni. Ami persze nem sikerül neki, ezért előveszi azt a szomorkás arcát, aminek az ember nem tud ellenállni. Néhány gondolat erejéig felrémlik előttem a kislány édesanyja és a bortól felbátorodva - nem is figyelve a számra - kibukik belőlem a kérdés.
-Hogy van a felesége? – Kíváncsiskodom nagy szemekkel. Tudom, hogy mennyire rossz állapotban van és eszem ágában sincs átvenni tőle Lucy nevelését, de a lehető legjobbat tették azzal, hogy a kislány életébe léphettem. Fürkészem John arcát, próbálom kipuhatolni rezdüléseiből, meddig mehetek el ebben a témában. Érdeklődöm a nő hogyléte felől, elvégre tudom, hogy Lucy elég okos ahhoz, hogy felfogja, édesanyja beteg és azért nem lehet vele.
Érzem, hogy ég a fülem, arcom kipirosodik, ajkaim megduzzadnak az alkoholtól. Nem iszom, legalábbis már nem élek olyan életet, mint amit éltem életem hajnalán. Néhány korty jó minőségű alkohol is elég ahhoz, hogy a nyelvem összegabalyodjon és forogjon körülöttem a világ.
Az utolsó falat vacsora után vizet töltök az üres borospohárba és nagyot kortyolok belőle. A bizsergető érzés tarkóm tájékán kezd alábbhagyni, testem azonban még mindig ontja magából a meleget. Kigombolom blúzom felső gombját nem törődve azzal, hogy felfedem féltve őrzött titkomat. Az ablakhoz lépek és kitárom. Hűs szellő tódul be a konyhába, noha az évnek ebben a hónapjában sincs túl hideg. A szél végigcirógatja a heget, melyről nem szívesen beszélek. Az órára pillantok… nemsokára be kell vennem a gyógyszereim. Sosem teszem ezt emberek között, addig sem faggatóznak. Életem végéig elkísérnek ezek a pirulák, ha csak egyet is elfelejtek, fenn áll a lehetősége annak, hogy a szívem felmondja a szolgálatot.
Segélykérő pillantással kukkantok be a nappaliba. Lucy elaludt a kanapén, ölében egy nagy szelet pizza, a háttérben pedig a Tom és Jerry egyik epizódja duruzsol.
-Későre jár. Ágyban a helye. – Összekötöm hajam és várom Mr Norton óhaját. Talán ő szeretné ágyba tenni Lucyt, addig nekem is lesz időm arra, hogy bevegyem az életmentő pirulákat.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 04, 2015 1:28 pm Keletkezett az írás






Cora x John

×  zene × I like people who smiles when it’s raining.× 896


Coralie egy különleges lány, és még fiatal is, de ha figyelembe vesszük, hogy akár az ő lánya is lehetne Lucy, akkor már nem is tűnik annyira ijesztőnek a kora. A korkülönbség ellenére igazán vonzó teremtés, és megvan az érzéke is a gyerekekhez. Az egyetemi tanulmányaiból nem sok mindent jegyeztem meg, pedig nem is egyszer olvastam át az önéletrajzát. Igazából a legtöbb esetben a fényképét bámultam. A mosolygós, meleg barna szempárról nem tudtam levenni a tekintetemet, vonzott egy megmagyarázhatatlan erő hozzá. Alig vártam, hogy a személyes találkozásra kerüljön a sor, és íme még az is jól sült el, és immár az én bébiszitterem lassan két hónapja. Nem tudom, hogy hány helyre adta be a jelentkezését, de nekem volt a legnagyobb szükségem rá, és ezt el is mondtam az állásinterjún. Az orvosi pálya, és a gyereknevelés szinte összeegyezhetetlen, de meg kellett oldanom a lányom miatt.
Lucy a pizza szelettel együtt szívódik fel a nappaliba, és hagy minket kettesben a konyhában. Félig őt lesem, de amint észreveszem, hogy máris a televízió képernyője beszippantotta, akkor vissza is sétálok a konyhába, és töltök két pohárba a kedvenc boromból. Megannyi emlék fűződik az üveg Merlothoz, de most egyiket sem szeretném feleleveníteni.
- Örülök, ha nem hagyja unatkozni. Lucy igen eleven, és nagy türelmet igényel, de biztos vagyok benne, hogy jól végzi a munkáját, mert nem tud másról beszélni, csak magáról. – mosolyodok el, és a konyhapultnak dőlve lötyögtetem meg egy kicsit a bíborvörös italt a talpas pohár alján. A színjátékot figyelem, ahogyan a mélyebb, teltebb ízek összeérnek, de Cora gyorsabb, mint én, és el is fogy az első kitöltött adag. Csendben figyelem őt, és a csokoládébarna íriszeit. Körülötte minden megtelik élettel, és nem akarom összehasonlítani senkivel, mégis megteszem. A következő kérdése hallatán viszont még az ereimben is megfagy a vér.
- A feleségem? – kérdezek vissza enyhén meglepett hangon. A magánéleti határokat még nem feszegettük. Hogyan is tudhatná Cora, hogy ezzel mélypontra tapintott? Nem szeretek Lauren-ről beszélgetni, főleg nem idegenekkel. A tulajdon szülei is azt hiszik, hogy egy szanatóriumban pihen, mert a szülés után súlyos idegösszeomlása volt. A lányuk konkrétan megőrült, de minek fárasszam a családtagokat egy kimerítő, és hosszú történettel, ha a kezemben tudom tartani az irányítást, és megoldom egyedül a problémát. A válás ötletét vetettem fel a mindkét oldalon, hogy azért tisztában legyenek azzal, hogy már semmi sem működik úgy, mint öt évvel ezelőtt.
- Lauren nincs jól, de erről nem szeretnék beszélgetni. – mélyedek el a barna szempárban, és lezártnak tekintem ezt a részét a témának. Lucynak se mondtam el az igazságot. A kislányom úgy tudja, hogy a mamája sokat utazik, és különböző doktor bácsikat látogat meg a nagyvilágban, ezért nem tud vele találkozni. A saját döntésem volt, hogy miképpen osztom meg a lányommal az igazságot, de még túl kicsi ahhoz, hogy megértse az anyja már soha nem lesz épelméjű.
Az előttem álló lányt figyelem szótlanul. A bortól kipirult az arca, és észrevehetően melege van. Máris a víz után nyúl. Becsülöm benne, hogy érzi a saját korlátait, és nem teszi nevetségessé magát a munkaadója előtt, mégis egy másik részem örülne, ha láthatnám Cora egy fesztelen oldalát is, ahol mondjuk nem Mr. Nortonnak szólít, hanem Johnnak. Minden mozdulata arról árulkodik, hogy a fejébe szállt az alkohol. Az ablakhoz lép, hogy kinyissa, és még a felsőjének is az egyik gombját kioldja. A tekintetem odasiklik, és nem tudom, nem észrevenni egy régen begyógyult heg helyét. Vajon mi történhetett vele, és erről miért nem mesélt nekem? Az emberek tele vannak titkokkal. El is indul a nappali felé, hogy megnézze Lucy-t. Követem én is, és egy mosollyal nyugtázom, hogy ma este már nem kell a lovagok és a sárkányok birodalmába utaznom a kis hercegnőmmel.
- Majd én elintézem. – válaszolok a ki nem mondott kérdésre, és bemegyek a nappaliba. Először kikapcsolom a tv-t, és keresek egy szalvétát, hogy letöröljem a paradicsomszószt a kis arcocskájáról. Az anyja vonásait örökölte. Óvatosan elveszem a pizzát az öléből, és félreteszem a dohányzóasztal tetejére. Az oldalát megérintve emelem meg, és a vállamra fektetem a kis fejét. Már most hortyog álmában, de automatikusan hozzám bújik. Leírhatatlan érzés apának lenni, és egyetlen percét se bánom a vele töltött időnek. Az emelet felé vesszük az irányt, de fél szemmel Corát nézem. A konyhában takarít, miközben előkerülnek valamilyen pirulák is a kezében. Ő azt hiszi, hogy nem figyelek oda rá, de nagyon téved. A lépcsőkanyarban még egyszer lepillantok, és az utolsó lépcsőfokokat meghódítva érünk fel a rózsaszín birodalomba. Nem szeretem ezt a színt, de nem is az én kedvemért lett ilyenre kifestve a szoba. A baldachinos ágyához sétálok Lucyval együtt, és óvatosan lefektetem. Előkeresem a pizsijét. Aranyhaj nem maradhat el, szinte kívülről fújom az összes dalt belőle. A karácsonyi bulin talán karaokén elnyomatom a kórházban dolgozóknak. Kibújtatom a maszatos felsőjéből, meg a szivárványszínű nadrágjából. Most már ügyesen öltöztetem, de az első hónapokban maga volt a pokol. Izgett-mozgott, nem maradt meg sehol. Amikor elkészülök az átöltöztetéssel, akkor betakarom, és egy jó éjt puszit nyomok a homlokára.
- Aludj jól, hercegnőm. – kapcsolom be neki az éjszakai lámpáját, és csak résnyire csukom be az ajtót. A rémálmok nem múlnak, és nem akarom, hogy azt higgye nem jöhet át hozzám, ha arra van szüksége. A lépcsőn sietek lefelé, és a nappaliban találok rá Corára, amint éppen rendet tesz.
- Lefektettem. Nem tudom, hogy mennyire udvariatlanság, de nem kerülhette el a figyelmemet a heg a mellkasán. Mi történt magával? – állok meg az ajtófélfának dőlve, a karjaimat összefonva a mellkasom előtt. Kíváncsi vagyok, hogy mi történt vele.



made by torie ♥


A hozzászólást John Norton összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 18, 2015 12:40 pm-kor.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Nov. 16, 2015 3:08 pm Keletkezett az írás




Bortól kipirult arccal nézek a nappaliban szuszogó kislányra. A pizzaszelet kifogott rajta. Nagyot ásítva keni szét arcocskáján a paradicsompürét, amitől az ajkaimra mosoly terül. A hűvös esti szél hullámot vet blúzomra, bekúszik a vékony anyag alá, libabőrt hagyva maga után. Végignézem, ahogy John karjai közé veszi az apróságot és elindul vele Lucy szobájába. Vállam fölött hátrasandítok, mielőtt még elfordulnék és könyékig eltűnnék táskámban. Hangosan matatok a kis doboz után, életem megmentőjét azonban csak hosszas kutakodás után találom meg. Szívem egyre gyorsabban ver, hallom Mr Norton lépteinek zaját. A kis doboz ujjaimba siklik, nagy erővel kapom ki a táska mélyéről és tuszkolom számba azt a néhány pirulát, ami létemhez oly szükséges. Nagyot nyelek, érzem, ahogy lecsúszik torkom. A szívem megnyugszik, ajkamba harapok és újabb pohár bort töltenék magamnak, de John-nal találom szemben magam. Észre sem vettem, hogy időközben visszatért. Annyira lekötött a konyhapult tisztára törlése, valamint a pirulák megtalálása. Szégyellem magam, amiért suttyomban, mint egy zugevő kell bevennem a gyógyszereket. Szinte biztos vagyok benne, hogy látta. Azt is tudom, hogy emiatt akár a munkám is elveszítethetem. Lucy hiánya teljesen lelomboz majd. A kislány jelenléte az életemben maga a csoda. Kedvessége, bájossága és mérhetetlen szeretete ment meg attól, hogy feladjam az egészet és engedjem magam egy olyan helyre, ahol nincsenek orvosok, nincsenek pirulák és aggódó tekintetek.
Kérdésére összerezzenek. Lenézek mellkasomra és tekintetem megáll a sebhelyemen. Annyi éven át sikerült elkerülnöm a kíváncsi tekinteteket és kérdéseket. Nincs abban semmi szégyellnivaló, hogy valaki más szíve dobog a mellkasomban. Én mégis úgy érzem… azok után, amin keresztül mentem, amilyen életet éltem, szinte csoda, hogy még lélegzem. Takargatom, bár tudom, elkerülhetetlen, hogy valaki egyszer szóvá ne tegye. Mint ahogy azt tette néhány pillanattal ezelőtt John is.
Nagyot sóhajtok, ajkamba harapok. Érzem a bor fanyar ízét számban. Válaszolnom kell kérdésére, nem hazudhatok. Orvos, nagyon jól tudja, hogy valami történt velem. Csupán azt nem, hogy mi. Lassan kezdek bele, még keresem a megfelelő szavakat.
-Veleszületett szívbetegségem van. A szívkamráim között van egy aprócska rés, de ezt maga nagyon jól tudja. Két éves voltam, amikor összeomlott a keringésem. A műtét elkerülhetetlen volt… – A konyhapultnak dőlök és próbálok olvasni arcából. Nem hiszem, hogy részleteznem kell, miféle gondokkal küszködök nap, mint nap. Arról sem kell beszélnem, hogy fáradékony vagyok, hamar kifulladok és asztmás rohamok törnek rám. - A pirulák azért kellenek, nehogy a szív kilökődjön. – Túrok bele barna üstökömbe. - Gondolom látta, amikor bevettem. De ne aggódjon, nem szedálnak le. Képes vagyok vigyázni Lucy-ra. – Ujjaim olyan erővel kapaszkodnak a márvány konyhapultba, hogy ujjvégeim elfehérednek. Nem akarom, hogy azt higgye, függök a gyógyszerektől. Hogy nem tudnám ellátni a kislányát, hogy veszélyeztetném az életét. Sose tennék ilyet. Ha így történne, én magam mondanék föl.
-Nézze, nem akarok magyarázkodni. Azt sem szeretném, ha emiatt másképp nézne rám. Ugyan az a lány vagyok, mint akit megismert hetekkel ezelőtt. – Esdeklő pillantással nézek rá, torkom száraz, örülnék most egy kis italnak. A félig üres borosüvegre siklik pillantásom, de meggondolom magam. Már így is kapkodva veszem a levegőt.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 18, 2015 12:50 pm Keletkezett az írás






Cora x John

×  zene × I like people who smiles when it’s raining.× 522


A jelenet, ami a konyhában fogad egy kicsit letaglóz, és nem tudom, hogy mit kellene mondanom Corának. Az alkalmazottam, a gyerekemnek a dadája. Ugyan még fiatal, de pont pár perccel ezelőtt konstatáltam magamban, hogy mennyire megbízható, és érett a korához képest is. Tévednem kell abban a személyben is, aki a lányomra ügyel nap, mint nap? Hallgatag leszek, és a sebhelyet figyelem, amit gondosan el akar rejteni előlem. Mérges leszek rá, és az előbbi jókedvem tovaszáll. A lépcsőalján állok, és nem mozdulok onnan. A mellkasom előtt fűzöm össze a kezeimet, és eszem ágában sincs meggátolni abban, hogy elmondja a baját. Hülye voltam, hogy nem hallgattam a megérzéseimre, és egy csinos kis pofi elvette az eszemet, na meg néhány jó szó.
- Veleszületett szívbetegség, hmm? – teszek egy lépést közelebb hozzá, és a lakásom különböző pontjait szemügyre véve a konyhaajtóban állok meg, és nekidőlök az ajtófélfának. Érdeklődve figyelem, és hinni szeretnék neki. Ugyan a józan eszem azt súgja, hogy a mellkasán lévő sebhely egy műtét következménye, attól még nem örülök, hogy ezt eltitkolta előlem. A pirulák is szóba kerülnek, és a táskájára siklik a tekintetem.
- Igen, láttam. – jegyzem meg távolságtartóan, de még mindig szótlanul hallgatom, mint a hóhér az áldozatát a nagy kivégzés előtt.
- Igazán Cora? Az a lány lenne, akit hetekkel ezelőtt megismertem? Akkor, ha az lenne, most nem állt volna be közöttünk ez a kínos csend. – fűzöm össze a kezeimet a mellkasom előtt, és ideges mozdulatait lesem.
- Nem kell, hogy leszedálja a gyógyszer, de ma bebizonyította, hogy mennyire felelőtlen. Megivott velem úgy egy pohár bort, hogy tudta, még be kell vennie a gyógyszereit, nehogy rosszul legyen. A kardiológusa nem tájékoztatta arról, hogy milyen következményei lehetnek annak, ha a gyógyszereket, és az alkoholt keveri? Mélyen csalódtam magában, nem beszélve arról, hogy megkérdőjelezem a lányom iránt tanúsított elkötelezettségét. Amennyiben rosszul lenne Lucy mellett, akkor egy öt éves kislánytól várná el, hogy mentőt hívjon magához? – nem teszem szóvá, de látom, hogy a keze megindul a félig üres borosüveg felé. Átszelem a közöttünk lévő távolságot, és elsőnek veszem el a pultról, majd megkeresem a dugót, és a hűtőhöz sétálok. Hallom a háttérben a szaggatott lélegzetvételét, de nem fordulok felé. Beteszem a hűtőajtóba, és be is csukom az acélszürke csodát.
- A hallgatását vehetem annak, hogy felfogta, amit ma tett, az nem méltó egy dadus viselkedéséhez. Titkolózott, és még hazudott is nekem. Ki kellene rúgnom, Cora. – odasétálok mellé, és a kifehéredett ujjait nézem, ahogyan a márványpultot szorítja.
- Igazán elegem van már az olyan nőkből, akik nem tudnak semmit sem egyszerűen megmondani. Két hét próbaidőn van innentől kezdve. Minden órában bejelentkezik, ha a kórházban vagyok, és ezt nem viccből mondom. Nem azért fizetem, hogy elhalálozzon nálam, érthető? – a délutáni terveim dugába dőlnek, és úgy érzem, megint én vagyok a bébiszitter, és nem fordítva.
- Hozza a gyógyszerét, és üljön le a nappaliban. Mindjárt hozom a táskámat, és meghallgatom. – fűzök hozzá még ennyit, és elindulok az előszoba felé, ahol a fekete orvosi táskám maradt benne a sztetoszkóppal együtt. A fejemben cikáznak a gondolatok, és mielőtt még felemelném a komódról a bejárati ajtó felé sandítok. Az eső nem állt el még, és szakadatlanul rázendített még jobban.




made by torie ♥
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:37 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Cora x John - I like people who smiles when it's raining
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: