Azt hiszem nem hiába te vagy a végzetem... egy ilyen névvel?! Általános és középiskolába is egy osztályba jártunk, alsó 3. óta oda vagyok érted te mégis számomra érthetetlen okból a "friend-zone"-ba száműztél és mindvégig ignoráltad minden feléd tett próbálkozásomat, így maradtunk barátok miközben a szemem előtt múlattad az időt másokkal. Pedig én jól ismerlek, jobban mint te saját magadat. Tudom, hogy nem pusztán gyönyörű, nem csak hihetetlenül intelligens vagy... hanem a lelki társam is. Mindig is támogattalak mindenben, bármihez is fogj és már akkor tudtam hogy sikeres - és mellesleg diplomás - modell leszel, amikor még mindenki más csak egy trófeát látott benned. Azonban arra nem számítottam, hogy megtörténik a balesetem, kiderül hogy egy daganat van az agyamban és az életem fenekestül felfordul. Te a vakbeled miatt lettél páciens néhány napra és egymás melletti ágyba kerültünk az osztályon. Jó volt újra látni, túlságosan is... szinte már fájt; annyira hiányozni kezdtél megint. Én még mindig itt vagyok, itt ragadtam a St. Claire-ben míg te már újra visszatértél az életedhez. Amint úgy-ahogy felépültem az autóbalesetemből, nem haboztam tovább. Úgy éreztem, ha most nem lépek ki tudja mikor fog ilyen esély adódni megint az életben. Akartalak, annyira akartalak, hogy még a fejem is belefájdult. És Void megtette, amit én nem mertem... elrabolt téged egyik éjjel, amikor kiszöktünk a kórházból. Mivel mindig a közelemben akartalak tudni, így az épp átalakítás alatt álló kórházi épületszárny pincerészlegébe zártalak. Bevallom rögtönözni kellett és hát magamnál sem voltam éppen, igazából a mai napig fogalmam sincs róla mit műveltem az éj leple alatt akkor veled... Vajon meg tudsz bocsátani, ha rájössz az igazságra? És ami a legfontosabb: meg tudsz engem minket így is, ilyen bomlott elmével is szeretni?

(Egyértelműen szerelem van terítéken, még ha egy kissé kifacsart, morbid módon... némi Stockholm szindrómával, nagy veszekedésekkel és még édesebb kibékülésekkel fűszerezve.)