Mély levegő, beszív, bent tart, kienged. Nem, nem fogod leidiótázni a rezidensedet és nem fogod a képébe nyomni azt a szerencsétlen kórlapot. Sose jó neki semmi, ha kéri azt a szerencsétlen lázlapot, és mire megtalálom biztos, hogy közli, nem is ezt kérte, hanem a kór előzményt. Ilyenkor persze örülök, hogy kisebb vagyok az átlagnál, mert amúgy lehet, hogy feltűnne, mennyiszer lógok meg egy nap. Annyira nem vészes, mert csak egyszer veszek ki egy hozamosabb szünetet, mikor már úgy érzem, szétdurran az agyam. Persze az emberek joggal mondhatják, hogy nyomás alatt nő a pálma. De kérdem én, hogy mikor már nyolcadszorra remeg bele a kezed abba, hogy egy gyerek branült felhelyezz, akkor abból már semmilyen pálma nem lesz, de még kis bokor sem. Nagyon tudom sajnálni a kicsiket, mert ilyenkor úgy érzem, hogy magamat bántom. Sokszor mondták, hogy az empátiával semmire nem megyek. De kérdem én, ha a gyerek fél tőlem mikor meglát, akkor mit tegyek? Empatikusnak kell legyek, már attól sírva fakad, ha meglátja a kórház épületét, nagy rideg és biztos bántani akarnak. Az embernek eleve szűksége van a biztonságérzetre, és ezt betegen még erősebb a félelem, hogy nem vagy biztonságban. Egy gyereknél pedig még inkább. Éreztem, hogy a kezem tovább remeg, és a kisfiú aki velem szembe ült, remegő ajkakkal nézte, hogy mi fog történni vele. Az anyja türelmetlenül állt a sarokban én pedig éreztem, a perzselő tekintetett, amivel a szakorvos méregetett. Lehunytam a szemem és kitapintottam, hol van a gyermek vénája, olyan lágy és puha volt a bőre, hogy azonnal megéreztem az erős pulzálást. Félt. Ez még rosszabb, mert ez nem kellemes érzés. - Nem akarlak bántani!- mormolom alig hallhatóan a kölyöknek, aki játékosan biccent felém, majd határozott mozdulattal, siklik be a tű a vénába és megkönnyebbülve engedem ki a szorgosan benntartott levegőt. Sikerült! Legszívesebben megöleltem volna a kisfiút örömömben, de tudtam, hogy nem léphetem át azt a bizonyos határt. De a mennyből egyenesen a pokolba kerültem, mert, amint kiléptem a vizsgálóból, a szakorvos olyan fejmosást tartott mindenki előtt a folyosó közepén, hogy közel voltam ahhoz, hogy elsírom magam! Én, aki utoljára akkor sírt, mikor megütötte a volt pasija. Megmarkolva a saját csuklómat elindultam kifelé. Legszívesebben tényleg neki vágtam volna bármit, csak hagyjon békén. Mindent megtettem, beszéltem a kölyökkel, elsőre sikerült és még se mondhatom azt, hogy béna voltam, mert szerintem nálam jobban senki nem akar gyerekorvos lenni. Még ha messze a cél is, de mindent megteszek, hogy én legyek az első! - Minden szakorvos ekkora gyökér? – úgy vágtam ki az erkély ajtaját, mintha az tehetne róla, hogy a mindenki engem bánt. Amint a meleg levegő megcsapja az arcom mélyeket sóhajtva lépek a korláthoz és nekitámaszkodva nézek le. - Bassza meg mindenki! – kiabálom ki magamból minden bánatomat. Nem szoktam káromkodni, vagy dohányozni, de legomboltam az egyik gyakornoktársamat, egy szál cigivel és remegő kezekkel próbáltam meggyújtani, a szálat, ami a számból lógott ki. Majd mikor végre sikerült üzembe helyezni a dohányt, elsőre megpróbáltam a tüdőmbe áramoltatni a füstöt, aminek az lett a vége, hogy kisebb köhögő rohamot kaptam és azonnal elhajítottam a nikotin rudat. Első és utolsó próbálkozásom volt, hogy dohányozni akartam. Így is térdre borulva próbáltam levegőt kapni és nem megfulladni.
Mindenkinek az életében vannak olyan munkatársak, akiket a háta közepére sem kíván, de az illető ezt valamiért nem érzi és folyamatosan az emberen csüng, issza minden szavát, idétlenül vihog és még ha a legnagyobb hülyeséget nyögöd is be, akkor is bőszen helyesel. Nem is tudom, szerintem gyakornokként nem voltam ennyire...lelkes. Bár azt hiszem az idegesítő sokkal találóbb lenne, de nem akarom megbántani a buzgómócsing gyakornoklányt, aki folyamatosan a haját csavargatja miközben túlságosan pajzánul pislog a fekete keretes szemüvege mögül. El kellett szabadulnom. Azt hiszem a lehető legcsúnyább módszerhez folyamodtam, amikor megkértem arra, hogy rendezze ábécé sorrendbe a betegjeim kartonjait de úgy, hogy előre teszi azokat, akik visszajáró páciensek míg a többit hátrébb. Na meg persze nézze át mindent és ha véletlen elfelejtettem volna aláírni egyet-kettőt azt rakja az asztalomra. Ábécé sorrendben.
- Egy nagyon erős kávét, Mirtille – a büfés nénihez sétálok és lehunyt szemmel kérem a kávémat, ujjaimmal az orrnyergem masszírozom és igyekszem elfeledkezni az előbbi félóráról amikor is vékony hangú csacsogást hallgattam a tegnap esti orvos-buliról. Értem én, hogy fiatalok. De .. jó álszentség lenne azt mondani, hogy én nem ittam sőt még mindig iszok, de akkor is nem dicsekedtem erről egy főorvosnak. Igyekeztem úgy bevágódni, hogy kussban maradok és precízen elvégzem a feladatom. Ráadásul az a mélyen dekoltált felső, amit a köpeny alatt viselt túlságosan keveset hagyott az ember fantáziájára és ez még inkább zavarba hozott.
Egy bő tíz perccel később már az erkélyen találom magam, ahogy az egyik sarokban a korlátnak dőlve szívom magamba a friss levegőt, hogy az elmém kitisztuljon. Valahogy Holly felé terelődnek a gondolataim, hogy túlságosan sokat hagyom otthon egyedül miközben lehet szüksége lenne rám. De nem lehetek mindig ott, hogy visszarántsam a lejtőn való elindulástól. Amikor az orvosi pályát választottam tisztában voltam vele, hogy a világot a vállamra veszem és ezeket az angyali teremtéseket meggyógyítom, ezáltal egy szuperhős leszek a szemükben. A sors fintora, hogy azokat akiket közel tartok magamhoz kissé elhanyagolom a többi „idegennel” szemben. Felsóhajtok és a porcelán kanállal kicsit felkavarom a kávém, ügyelve arra, hogy az ásványvizes palackot ne ejtsem ki a kezemből.Ebben a pillanatban vágódik ki az erkély ajtaja és egy fiatal hölgyemény robban ki rajta. A kifakadásától először a magasba szalad a szemöldököm, utána egy hatalmas vigyor ül ki az arcomra. Nincs is aranyosabb, mint amikor a leendő orvos-tanoncok ennyire kiakadnak a feljebbvalóiktól. Helló a való világban, kislány! Úgy tűnik nem vesz észre, legalábbis abból, ahogy a világnak azt sugallja, hogy baszódjon meg mindenki – na de kérem – és rágyújt a cigarettára minden feltűnés nélkül, erre következtetek.
- Ha összegörnyed csak rosszabb lesz, kollegina – lerakom a kávés poharam a párkányra és odasietek a lányhoz, hogy felsegítsem – Magának nem szóltak arról, hogy a cigaretta káros az emberi szervezetre? - egy vigyorral az arcomon vizslatom az arcát, hogy mennyire lehet komoly a problémája bár kötve hiszem, hogy csak egy gyenge kis nikotinmérgezést kapott amin a friss levegő és egy pár korty víz gyorsan segít.
-Egyébként pedig azt tanácsolom, hogy ne üvöltözzön olyanokat, hogy gyökerek a főorvosok, ki tudja lehet egy épp a közelében van – a névtáblámra mutatok, jelezvén, hogy valóban egy főorvossal hozta össze a sors. Hogy ez szerencséjére válik-e azt még senki sem tudhatja.
Vendég
Vendég
»Csüt. Nov. 19, 2015 11:46 am Keletkezett az írás
To; dr. Fawne-Wilson
Az egész ott kezdődött, hogy egyáltalán megszülettem. Átkozom a percet. Persze erről nem én tehetek, inkább a két idióta, akik összehoztak. De mindegy is, most már itt vagyok, és próbálom kihozni magamból a legjobbakat. Még ha ez azzal is jár, hogy elviselem az idiótákat magam körül. Mondjuk, nem tudom, hogy miért jelent az szakorvosoknak életfontosságú célt, hogy halálra szívassák az alattuk lévőket, hiszen mi lesz, ha ők nem lesznek? Mi leszünk helyettük. Nekünk pedig nem arról fog szólni az orvostudomány, hogy ágytálazunk, vért veszünk. Félre értés ne essék, örömmel teszem ezeket is, mert a hálás mosolynál nincs jobb, mikor megköszönik, az eleve kellemetlen helyzetet, hogy illedelmesen megkönnyebbítetted nekik, hogy nem vágtál képeket, miközben segítettél neki, hogy visszanyerje a komfortérzetét. Hanem, hogy mindent megcsinálunk, amit nekik kellene megtanítani, anélkül, hogy halálra szívatnának. De mindegy is, ez az egésznap ott megy, a kukába ahol van. Nem is akarok arra gondolni, hogy mit ronthattam el, de tényleg. Ha ezen fogok kattogni, bele fogok bolondulni. Írtam Emmának egy sms-t, hogy este mindenképp el kell menni valahova, mert bele fogok őrülni a négy fal közötti időben, meg a klórszagba. Lehet, hogy már annyira megkárosított, hogy gondolkodni sem tudok? Mert amúgy miért akarnék rágyújtani, mikor tudom jól, hogy asztmás vagyok. Amint a füst elkezdte szipolyozni minden idegszálam és éreztem, hogy a tüdőm nem akar tágulni és minden csepp levegőm elfogy, és nem tudok bejutatni a szervezetembe frisset, megbántam azt, hogy megtaláltam az idiótát, akitől kaptam. Fel sem tűnt, hogy valaki van rajtam kívül a helyszínen, egészen addig, míg erős kezek nem nyaláboltak fel és erősen megkapaszkodva néztem fel rá. Ami ugye elég vicces szituáció, a magam százötvenhat centijével, egy óriást kaptam ki. Itt alapkövetelmény, hogy kosaras méretekkel kell rendelkezni? Mert akkor megértem, miért akarnak megszívatni. - A..a..a..asztmás… vagyok. – kapkodtam levegőért, ahogy próbáltam a köpenyem zsebéből előhalászni az életmentő kis pipát. Mert úgy éreztem most fogok megfulladni, persze segített, hogy nem voltam összegörnyedve, de a tüdőm akkor sem akart emelkedni, vagy csak épp annyira, hogy ne kéküljön el a fejem az oxigénhiány miatt. Hallottam őt, értettem mit mond, de nem tudtam válaszolni. Csak egyik kezemmel szorosan fogtam a kezét, hogy ne merjen elengedni, annyira féltem, hogy mi történik velem. A másik kezemmel azonnal keresni kezdtem a pipát, de nem ment, annyira remegett a kezem, hogy minden a kezembe akadt, papírzsepi, tollak tömkelege, gumikesztyű.. és még sorolhatnám, mikor megéreztem a műanyag anyagát, megkönnyebbülés futott át rajtam, egészen addig, míg az ujjaim között nem csúszott ki és hangos koppanással nem esett le a padlóra. -Ke…kell! – próbáltam lehajolni hozzá, hogy megkapjam a gyógyszeremet. Lassan elengedtem őt, hogy ismét négykézláb állva ellássam magam. Aztán a tekintetem a névjegykártyájára siklott, és könnybe lábadtak a szemeim. Nem csak az erős fájdalomtól, amit éreztem, hanem, hogy megint sikerült bajba keverednem. Szép volt Bianca.. [center]
Kezdőlap 
| szavak száma; 533