Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 4 regisztrált, 0 rejtett és 2 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Katherine M. Sullivan, Lena E. Winfield

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Doctor what? - Trystan && Milo
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Vas. Nov. 08, 2015 10:18 pm Keletkezett az írás






To: Trystan

Arra ébredek, hogy elképesztően fáj a fejem, és nem látok semmit. Valami csipog, de mi a jó isten csipogna ilyenkor nálam? Résnyire nyitom a szemeim, és egyből szembe vág a fehérség. Szinte kiég a retinám ettől. Mi a fene? Az én falaim nem fehérek. Nagy nyögéssel nyitom ki a szemeim, és nézek körül. Belesüppedek egy kellemetlenül puha párnába, és a csipogás mellőlem jön, egy gépről, ami az életjeleim hivatott figyelni. Megemelem a karom, és megfeszül. Mi afaszom... Odanézek, infúzió figyel benne. Utálom! Egyáltalán hogy a halálba kerültem én ide? Nincs valami sok erőm, és borzalmasan forog minden, szédülök és le vagyok lassulva teljesen, nem akarok itt lenni és itt maradni. Végül megemberelem magam, és kitépem magamból az infúziót, és azt a tapacsot ami a szívverésem figyeli. Rossz kedvűen ébredtem, és nem emlékszem sok mindenre. Csak.... arra hogy azt hiszem túl nagy adagot lőttem magamba és kicsit black out keletkezett. Beletúrok a hajamba, ahogy felülök az ágy szélén, és lelógatom a lábam, a ruháim keresem, amik össze vannak hajtogatva az ágy mellett. Belebújok a nadrágba de ahogy felállok meg is szédülök, és meg kell kapaszkodnom, hogy ne ájuljak el. Pokolian hasogat a fejem és talán nem is olyan jó ötlet bárhová is elindulni, de leszarom, nekem senki nem szúrkálhat a kezembe semmit ha nem akarom. Lépteket hallok magam mögül, és megfordulnék de megint forogni kezd minden, és gyakorlatilag a mögöttem álló fehér köpenyesbe kapaszkodom hogy ne nyaljam fel a padlót hirtelen.
- A francba... - nyögöm ki érzéssel ahogy lassan mégis vissza telepszem az összetúrt ágy szélére.
- Miért vagyok itt és mióta... - kérdezem, ahogy felnézek és megpróbálok az előttem álló férfire összpontosítani. Egészen helyes, de fehérben van. Az meg azt jelenti hogy orvos, szóval elvből nem kedvelem.

Still Waiting
©
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Nov. 11, 2015 1:00 am Keletkezett az írás



Műszakomnak mára vége. Tagjaimban kellemes, elégedett zsibbadás, fáradtság árad szét. Éjszaka érkeztem, s majd az egész napot a kórházban töltöttem. Munkából ki se láttam, egyre–másra érkeztek a minták, pont, mint Karácsony napján az öngyilkosjelöltek. Pocsék kedvem lenne mostanra, ha engem is az a szerencsétlenség ért volna, hogy utálom feladataim egytől–egyig, hátam közepére kívánom a hétköznapokat, gyomrom görcsben áll, számolom vissza a perceket a hétvégékig, de szerencsére erről szó sincs. A fásultság elkerült mostanáig, ugyanolyan izgatott érdeklődéssel vágok neki mindennek, mint főiskolás, vagy rezidens koromban.
Ennek talán az is oka részben, betegekkel személyesen kevés kapcsolatom van. Velük együttműködni nem könnyű, főleg azokkal, kik biztosak benne, az orvosok ostobák, létezésük az univerzum ellen való, azért vannak csak, hogy az emberek életét megkeserítsék, hallgatni ránk fejükben meg se fordul, aztán persze csodálkoznak, gyógyulásuk miért nem olyan mértékű, mint remélték. Kutatni, laborban mintákat vizsgálni nyugalmasabb ennél, magad ura vagy főleg, szükségtelen másokhoz idomulni, a gyorsaság, pontosság az egyetlen, miről nem feledkezhetsz el.
Szeretem ezt, nincs ingerem arra, betegek között legyek, ennek ellenére előfordul mégis, benézek egyesekhez. Most is egy kórterem felé haladok, lassú, egyenletes léptekkel. Átöltözni nem voltam még, szokott fehér köpenyem, kényelmes cipőm, lenge nadrágom viselem. Kopogás nélkül lépek a szobába be, úgy feltételezem, a férfi úgyis alszik még, de hamar kiderül, ebben az apróságban tévedtem.
Tőle nem messze megtorpanok, egyetlen hangot se adok, nem jegyzem meg, szerintem az, mit csinál, nem túl szerencsés, hamar rá fog jönni magától is. Szemöldököm emelem csak meg, mikor megszédül. Felé lépek, mire végre észleli jelenlétem, megpróbál egyből felém is fordulni, mi épp a várt eredménnyel zárul. Kinyújtom kezem, hagyom, abba kapaszkodjon, majd szótlanul az ágy szélére segítem, halványan elmosolyodva megjegyzésére, mivel tökéletesen össze is foglalt minden lényegeset.
Csak hajnal óta van bent, szerencséje volt. Úgy sejtem, jól tudja, miért hozták be, de rendben, túladagolta magát, feltételezem, nem először – ellépek mellőle, az ágy elé sétálok, felveszem lapját, végiglapozgatom, van–e benne bármi újdonság. Semmi ilyet nem találok benne, vissza is rakom hát helyére, és inkább ismét a férfi felé fordulok.
Trystan Leclair vagyok, a toxikológus. Hogy érzi magát? – a fejfájás, szédülés normálisnak számít, inkább adna okot meglepetésre, ha semmilyen mellékhatása nem maradt volna tettének. Nem maradandók ezek, elmúlnak idővel, egy ideig kell csak elviselnie őket. Mi igazán érdekel, érez–e ezeken kívül bármi más különöset.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Pént. Nov. 20, 2015 11:42 pm Keletkezett az írás






To: Trystan

Semmi kedvem itt lenni, rosszul vagyok fázom, és minden bajom van egyszerre, a szoba is rám akar szakadni, menekülni akarok innen. Messzire, el. Haza, abba a kis lukba amit lakásomnak nevezek, és ahol annyi éjjel szálltam már magamban, hogy aztán magányosan ébredjek a nap tűző sugaraira, amik lándzsaként szaggatták a szemem és az agyam utána. Szétesik a fejem, így hát a magam feje után indulok és kihúzkodom a tűket magamból, nem érdekel hogy pár csepp vérem is kicsurran, mert nem rendesen csináltam. Nem érdekel! El akarok menni! De nem jutok messzire, hiszen a nadrágom még csak csak felhúzom, kisebb nagyobb nehézségek árán, de elszédülök, elszoktam ettől, régen volt hogy ennyire túl lőttem volna magam, de megvolt rá az okom, hogy miért tettem. Ezt senki nem tudhatta, senki nem értheti mi történt velem! Ő sem!
Már mennék, mikor elszédülve kapaszkodót keresek, és sajnos nem az amire számítok, mert egy doktor fehér köpenyes karjába sikerül kapaszkodni, aki az ágy felé segít, ahol leülök a szélére és a kezembe támasztom a homlokom, szét reped a koponyám, esküszöm, valaki szabdalja egy bárddal. Mi a pokol fáj ennyire?!
- Ahh, szóval egy napja. Az is sok itt lenni. Jah tudom mért, de nem érdekel hogy maga mit gondol, bár ebben kivételesen igaza van, de minek is vitatkozom magával... - morgok rossz kedvűen ahogy a fejére áll a világ, és felsziszegek, ez baromira nem kóser. Miért vannak ekkora fájdalmaim? Eddig nem fájt semmi. Összegörnyedek kicsit még ültömben is.
- Milo vagyok, de ezt már gondolom elolvasta - morgom és alaposabban megnézem magamnak. Egészen jó pasi lehetne, ha nem lenne doki, nem itt lenne, és nem engem idegesítene a jelenlétével. Idegesnek érzem magam tőle, egyáltalán nem nyugodtnak és a kérdésére megrázom a fejem. Hát úgy nézek ki mint aki jól van?!
- Nem vagyok jól, kurvára szaggat a fejem, és egyszerűen minden rám akar szakadni, érti? Ki kell jutnom innen, megfulladok itt! - fakadok ki ahogy zavart szürkéskék szemeimmel ráfókuszálok, de nem igazán éles a kép. Megijedek, mi fene?! Görcsösen kapaszkodok, ujjaim a takaróba markolnak, és kényszerítem magam hogy nyitva tartsam a szemem. Én nem.... én nem ájulhatok el.
- Mit... mit akar, doki? - kérdezem, biztos van valami oka annak hogy idejött, nem hiszem hogy csak úgy véletlen pont erre járt, és benézett.

Still Waiting
©
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:34 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Doctor what? - Trystan && Milo
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal
 Similar topics
-
» Miss you so much! - karakter, aki még hiányzik

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: