A délelőttöm szabad, csak éjszakára   kell be mennem a kórházba, mivel ma éjszakás lennek. Úgy éreztem, hogy valami olyan dolgokkal kell lekötnöm a figyelmem, ami kellőképpen sikerül elterelnie a figyelmemet sok mindenről. Mondjuk a szembe házba költözött fickóról. Nem, legalább már féléve itt van, ide költözött, de én is  a napokba jöttem vissza, miután már nem bírtam a pasim baromságait elviselni, mondtam neki, hogy kész vége, felejtse el. Még mindig együtt vagyunk, de nem tudom van-e bármi értelme is. Úgy értem ha valami vége van akkor nincs miért erőltetni, nem? Nem tudom, hogy tényleg vége van-e vagy csak egy kis időre van szükségünk. Talán tényleg kellene adni még egy esélyt a dolognak, mert ha azt mondanám kész vége, az túl sok felelősséggel járna, mindkét család számára.  Biztos vagyok benne, hogy már abban a pillanatban össze adtak minket amikor még csak kilencedikben elkezdtünk járni, évekig azt hittem, hogy szerelmes vagyok belé, de az az igazság, hogy egyre inkább kezdek kiábrándulni belőle, és minden egyes vele eltöltött percben azon gondolkodom, hogy mégis mi a francot láthattam benne? De most komolyan vagy csak nem vettem észre mennyire sekélyes tud lenni. Mégis talán megszoktam már, ezért vagyok még mindig vele. A környéken ahol lakunk, igazi, filmbeillő kertvárosi utcában élünk, ahol úgy folyik a pletyka, mintha nem tudom mi lenne, és háborúskodás. Itt mindenki ismer mindenkit, és mindenki tudni akar mindenkiről mindent. Sajnos, vagy nem sajnos abban a kegyben részesültem, hogy anyám legjobb barátnője, ( bár azt a barátságot még merő jó indulattal sem nevezném annak), egyben Alec nagynénje, aki elmúlt harminc, sokkal inkább a negyven felé közeledik, de nem hajlandó ezt tudomásul venni. Tudjátok, szilikon cicikkel, közönséges rúzzsal, és nevetséges ruházattal, az a fajta aki mindenkire rámászik, és aki szeret bele szólni mások életébe. Már az első perctől kezdve ki nem állhatom, és az az igazság, hogy miután össze jöttem Aleccel az én életemre ez duplán igaz volt. Sokszor agyaltam azon is hogy anyám hogyan barátkozhat vele, de lássuk be, alkalmasabb barátot el sem tudnék képzelni egy olyan valakinek aki, a saját lányait is játékbabának tekint, leendő kellékfeleségnek. És habár jól élünk, nincs okunk panaszra, mégis anyám többre vágyik, ehhez Alec tökéletes, úri gyerek, igazi nyámnyila ficsúr, aki ha esetleg akcióznia kellene inkább elszaladna. És most nem a szexre gondolok, mert azt inkább nem is részletezem. Annyira, de annyira megérdemelné hogy megcsaljam, a testem mindenképpen, egyszer majdnem meg is tettem. De annak teljesen más okai voltak, bosszúállás, de hamar ráébredtem, hogy nem tartom magam annyira idiótának, hogy a testemet felhasználva kelljen bosszút állnom rajta. Ha egyszer megcsalnám, annak az élvezet lenne az egyetlen oka, és nem pedig az, hogy felhasználjam ilyen kicsinyes dolgokra, azért ennél jóval többre tartom magam. Héjli is hiányzik, mióta elkezdődött a gyakornok program a kórházban még kevesebbet tudunk együtt lógni, mert külön osztályra kerültünk, külön csapatba, külön rezidensünk lett. De ha akad egy szabad percem is és neki is életlenül akad azonnal össze futunk, most is legalább négy napja nem láttam a bolond fejét, de hiányzik. Ő nem csupán a legjobb barátom, sokkal több annál, olyan mintha a testvérem lenne, nagyon imádom őt, azt hiszem talán kicsit fel is nézek rá, hogy olyan bátor, bár most már én is. Mármint eddig csak az anyámmal nem mertem szembe szállni, de vége annak is, volt idő amikor anyámmal csúnyán össze kaptunk pár napig nála voltam, elő szokott fordulni. Habár sajnos ő nem tud hosszú távon senkit elviselni, mint lakótársat, máskülönben már rég nála laknék az is biztos. Tegnap előtt is valamin nagyon csúnyán össze vesztünk, lehet hogy a húgom nevelésén? Nem emlékszem már rá tisztán, sokszor csatatér a házunk ilyenkor, de akár mennyire is feldühít képtelen vagyok tiszteletlen lenni vele szemben, hiába kezel úgy mint egy csillogó babát amivel kérkedhet, amit csupán eszközként fel tud használni céljai elérésében. Nem is értem hogyan válhatott ilyenné, hiszen állítólag régebben, fiatal korában, egész normális volt, apa azt mondja olyan volt mint én. A természetemet tőle örököltem, de az is biztos, hogy én nem hagyom magam olyan megkeseredett, unalmas nővé változni, mint ő. Bár azt tudom, hogy gyerekkorában sokat kellett nélkülöznie, gondolom ennek a dolognak sok köze van ahhoz, és azt az egy dolgot becsülöm, hogy azért vált ilyenné és tesz meg dolgokat, hogy a családunk, vagy a lányai ne éljük át.
Rose-al kint vagyunk az udvaron, ő a szomszéd, korabeli lánnyal játszik az utcán, én pedig úgy voltam vele, hogy hasznosan töltöm az időt és lenyírom a füvet. Egy rövid nadrág van rajtam, egy szakadt pólóval, a lyukakon néhol felvillan egy egy tetoválásom egy részlete. Lábfejemen strandpapucs virít, fenékig érő, méz színű tincseimet laza kontyba fogtam a tarkómon, hogy ne zavarjon munka közben. Már vagy tíz perce csak támaszkodom a fűnyírógépen, tenyeremen támasztom az államat ahogy a szemem elé tárult látványt figyelem. Mr. Deveraux, az új szembe szomszéd ismét a kocsiját mossa.... félmeztelenül. Szerintem karácsonykor küldök neki pólókat ajándékba, hogy legyen mit felvennie. A fickó apám korabeli, mégis jól tartja magát, túl jó, igazi sötét alak, akitől a nők rettegnek, de titokban nedves lesz tőlük a bugyijuk. Sosem buktam az idősebb pasikra, mégis valahogy képtelen vagyok nem bámulni. Pedig... amikor először találkoztunk majdnem megfojtott, igen, biztos most szabadult a börtönből, vagy... szökött. Sőt már ott tartok, hogy egyszer kétszer még álmodtam is róla, mind erotikus, perverz, mocskos volt...

notes: <3 tag: Bius