Az ember munkájában, van, mikor olyan esetekkel szembesül, mikor azt mondja, hogy képtelenség, hogy túléli. Egyik szép reggelen, berobbant egy hívás, hogy egy lelőtt rendőrt hoznak, közel van a golyó az artériához. Bevallom, már akkor elkönyveltem a halálod. De nem így történt, hosszú órák izzadságán tartó küszködés után, túlélted a műtétet. Te voltál az első siker történetem! Ám két napja megint meg kellet műtenem téged, mert ismét egy lövéssel kerültél a kezeim közé. Most megúsztad egy sima váll műtéttel, semmi izgalom, csak kiszedtem a lövedéket és összevarrtalak. Jó volt újra látni, mosolyt csaltál az arcomra a sok vicceddel, mikor mentem vizitelni. Jól esett a figyelmed. De ami azután történt.. Nem számítottam rá, hogy a kórtörténetedben azt fogom olvasni, hogy agydaganatod van. Kedvellek, és ezért olyan mélyen szíven ütött a látottak, hogy félek a szemedbe nézni. Azt hittem végre megtaláltam azt a férfit, aki mellet örömmel ébrednék. De lehetséges, hogy elvesztem? Elég erős vagy, hogy megúszd a gyilkos kórt? Te vajon kedvelsz engem? Képes leszek elvonatkoztatni attól, hogy haldokolsz?
// A pb-hez nem ragaszkodom, csak egy tipp! De ha változtatnál, csak annyit kérek, beszéljük meg előtte. A nevet is bátran átírhatod, tényleg nem ragaszkodom semmihez, jó lenne, ha itt lennél. Nagyon várlak! Hiperszuper gyorsan lekelt *-*