Az internetet böngészem, míg várom, hogy megérkezzen az új betegem. Még nem találkoztam vele, telefonon kért időpontot a recepción. Szóval, ami a böngészést illeti! Két hónapja költöztem ide, már vannak visszajárók, olyanok, akik bíznak bennem, ami ilyen rövid idő után máris kellemes fordulat. Azt gondoltam, hogy egy teljesen új ember, akit a városban senki sem ismer, ráadásul ír (a világ túlnyomó részén szembesültem már ezzel a problémával, hogy utálják az íreket – ki érti miért…). Szóval, ezen azért meglepődtem, de kellemesen. Mivel azonban így alakult, mármint, hogy munka az akad bőségesen, nem volt időm berendezkedni. Ellentétben a legtöbb magamfajta fazonnal, én nem a tengerparton vettem házat, valahogy nem érdekel az ilyesmi. Majd ha fürödni akarok, elmegyek a strandra kocsival, kit érdekel milyen messze van, ha egyszer a városhoz „jár”, grátisz?! Sznobériának tartom az ilyesmit, a sok penthouse-t a part mentén. Szóval, a házam a város szélén van, egy kisebb erdős rész mellett. Ez már inkább kedvemre való, lehet túrázni, nincsenek turisták, csendes. Nem igazán tudok olyat mondani, ami nem tetszik a házamban.
Leszámítva a berendezést! Merthogy az nincs, illetve csak nyomokban. Semmit nem hoztam el Belfastból, két bőröndöt leszámítva. Az egyikben a ruháim voltak, a másikban a személyes holmim, úgy mint laptop, boksz kesztyű, fényképek, és Caroline pár kedves tárgya. Azokat nem lettem volna képes ott hagyni; mintha őt akarnám kitörölni az életemből. A lakásban van egy ágy, egy éjjeli szekrény, néhány lámpa, pár edény, és egyetlen polc. A neten tehát bútorokra vadászok, nincs időm elmenni és vásárolgatni, megtapogatni mindent. Most épp valami kanapé féle dolgot keresek, nagyot és kényelmeset akarok, amin el tudok heveredni egy hosszabb nap után, meccset nézni vagy ilyesmi. Nem mintha lenne időm a sport közvetítésekre, de a remény hal meg utoljára. Tizenöt percnyi hiábavaló görgetés után úgy döntök, hogy hagyom az egészet a francba. Élnek még lakberendezők a világon, nekem ehhez nincs türelmem!
Átlépek a levelezésemhez, miközben az asztalomon terpeszkedő gyümölcsös tálból egy almát kezdek falatozgatni. Ez volt az első, amit az irodán változtattam. Barátságosabb berendezés, egy tisztességes íróasztal elfogadható laptoppal, és a gyümölcs tál. Egy átlagos napomon napi másfél-két kiló almát falok fel, plusz az apróságok amikor szezonjuk van. Körte, szilva, mandarin, eper és társai. A feleségem kikészült ettől a rengeteg gyümölcstől, szerinte nem vagyok normális, vitamin túladagolásban fogok elpatkolni. Persze ezen csak addig problémázott, míg meg nem látott egy késő tavaszi este, ahogy a meccs előtt ülve nem sört és chipset tömtem magamba mint minden épelméjű férfi, hanem friss, zsenge zöldborsót paradicsommal és zellerszárral, amit áfonyalével öblítettem le. Azt hiszem, aznap határozta el, hogy hozzám jön, legalábbis ezt mondta mindig, ha valaki erről kérdezte. Hol is találna még egy olyan pasit, aki nem alkohollal lazít esténként, hanem (mivel szinte vega) zöldborsóval? Ezt szokta mondogatni…
Megrázom a fejem, és indulatosan harapok az almámból. Nem kellene most előjönnie ezeknek az emlékeknek, majd munka után. Majd a munka után. A sarokban álló, párnás, puha málnaszín bársonnyal borított antik karosszékre téved a tekintetem. Caroline mindig akart egy ilyet, de én azt mondtam, nem illik a lakásunkba, és nem vettem meg neki. Miért nem vettem meg már akkor?!
- Majd este, Tökmag. Este. – mormolom az üres fotelnak, és egy laza mozdulattal a kukába ejtem az alma csutkát. Az íróasztalból előhúzok egy gyógyszeres dobozt, pokolian fáj a fejem. Víz és minden egyéb nélkül elrágcsálom a kesernyés pirulát, majd lenyelem. Az asztalon lévő telefonon villogni kezd egy kis piros lámpa, néma üzemmódban van, hogy ne zavarják a terápiát.
- Marissa? – lenyomom a gombot a telefonon, és a titkárnő csengő-zengő hangja már be is tölti a szobát.
- Dorian, Miss Freeman megérkezett. – elégedetten hümmentek, majd iszok mégis egy kortyot a jéghideg gyümölcslevemből.
- Küldd be, kérlek. – Marissa halkan kuncog, mint mindig. Azt mondta, különös neki a modorom, hogy mindenhez hozzáteszem, hogy kérlek, vagy köszönöm. Pedig mondtam neki, hogy csak addig fog UFO-nak nézni míg meg nem hall káromkodni, de csak kuncogni tud olyankor is. Vidám asszony! Felállok a székemből, és az ajtóhoz sétálok, menet közben megigazítom a farmerem és az ingem. A kék az őszinteség és bizalom színe, így a fekete farmerhoz egy világoskék, hosszában csíkos inget viselek ma. Szinte minden munkaruhám kék, amúgy is, jól áll ez a szín, és kellően semleges is. Mégse flangálhatok folyton feketében?! Bár néha az is megesik, amikor olyan napom van. Az ajtóhoz sétálok, és kinyitom az éppen érkező lánynak. Fiatalnak tűnik, túl fiatalnak ahhoz, hogy egy olyan szakemberre legyen szüksége, mint amilyen én is lennék. De persze, pont azért van munkám, mert tragédiák mindig történnek az életben. Én ne tudnám?! Megint a fotel felé sandítok, de már nem kavar fel a látvány, csak egy fotel, semmi egyéb.
- Miss Freeman, kérem, fáradjon be! – professzionális, barátságos mosolyt küldök felé, miközben kézmozdulattal is invitálom a rendelőbe. A kényelmes kanapé felé veszem az irányt, majd a párnázott bőr fotelom előtt megtorpanok. Kezet nyújtok a lánynak, hogy bemutatkozzak. Továbbra is tartva a barátságos tónust, igyekszem mielőbb felvenni a fonalat vele.
- Dorian Branagh. Miss Freeman, sajnos még nem tudok semmit önről, megkérhetem, hogy foglaljon helyet, és pár szót mondjon magáról, a problémájáról?