Hangtalanul zártam be magam mögött az ajtót azt követően, hogy sietve invitáltam be magamat a barátságtalan kórterembe, noha az idők végezetéig képes lettem volna gyönyörködni a betegágyán fekvő, gépre kötött és kiszolgáltatott férfi látványában, akinek idestova tizenhét keserű éve kívántam a halálát, azonban nem akartam feltűnést kelteni, így nem engedhettem meg magamnak a bámészkodás kényelmét, ehelyett nesztelen léptekkel osontam az ágy felé, miközben megszabadultam arcom felet takaró maszkomtól, így láthatóvá téve gondtalan mosolyomat, amelyet képtelen voltam leplezni egyelőre alvó betegem előtt, aki nemsokára halott lesz. Fölötte álltam. A gépek pityegtek. A lélegzetem elakadt. Nem hittem volna, hogy ez megtörténhet – hogy egy napon, majd ilyen közel kerülhetek hozzá, ismételten; az elmúlt egy hetemet maszkban kényszerültem tölteni mialatt megfigyeltem az épületet és az itt dolgozókat – nem beszélve az idősebb Kuznetsov-ra vigyázó „testőrségről”, akiket nevetségesen könnyű volt megkerülni, illetve… ezt akarták elhitetni. Tisztában voltam azzal, hogy csapdába sétáltam – és egyáltalán nem estem kétségbe emiatt, ahhoz túlságosan elfoglalt voltam; leigázott a gondolat, hogy az én kezemben volt az élete, hogy itt volt az idő a bosszúra, amit az idő hajtása ellenére nem akartam elsietni. Társaságra vágytam, méghozzá nem is akárkiére… A nyílászáróval szemben helyezkedtem el, könyökömet az ágynak támasztottam és arcomat a kezembe temettem. A gyomrom összeszorult a gyűlölettől, mely évek óta táplálta minden tettemet és ölte ki belőlem a lelkemet. Az életem elkeserítő volt, mert nem számított más csak a bosszú, ami felett képtelen voltam egyszerűen szemet hunyni, pedig több alkalommal is megpróbáltam felejteni; továbblapozhattam volna és egyszerűen új életet kezdhettem volna egy másik országban, mindent hátrahagyva és elfelejtve, mintha mi sem történt volna, azonban… az a kegyetlen időszak egy életre megpecsételte a sorsomat. A vad gyűlölet pestisként burjánzott bennem és évek óta csak egyre elmélyült; másra sem tudtam gondolni, minthogy egy napon majd mindennek vége és ez csak két féleképpen történhetett meg; ha kiirtom a Kuznetsov-familiát vagy pedig meghalok. Mindkettőre számtalan alkalommal tettem kísérletet, azonban láthatóan terveim nem sikerültek, azonban most itt voltam. Tizenhét éve nem szívtam egy levegőt ezzel a mocsokkal – és terveim szerint most sem fogok a kelleténél tovább. A lehetőség aranytálcán kínálta magát. Az apa itt volt előttem és meg fogom ölni azért, amiért megvásárolt a semmiért, amiért megölte az édesanyámat és mert több alkalommal is megerőszakolt mielőtt a többi lányhoz hasonlóan engem is megölt volna. Elpislogtam a szemeimet csípő könnycseppeket és dühös dactól eltorzuló tekintettel bámultam az ismerős vonásokat. Itt voltam. A valóság volt, tudtam ezt nagyon jól, hiszen álmaimban semmi sem volt ennyire igazi, ennyire hihető. Az órára néztem. A percek lassan teltek és az én pokolfajzatom még nem jelent meg. Mélységesen csalódottá lettem. A következő pillanatban már a betegem szemei nyitva voltak és az ismerős szempár kísértetiesen tekintett rám; a félelem a gerincem mentén fagyosan csikorgott végig. Az ördög maga. Hátráltam. Meghátráltam. Nem hátráltam meg! Vigyorral közelítettem meg a fekvő beteget. Halk szavakat mormoltam, oroszul – megkérdeztem, hogy emlékszik-e rám és tudja-e ki vagyok. Fogalma sem volt róla! Hátravetett fejjel nevettem, mely fájdalmas sikoltássá torzult, amit néma csend követett és csak szám sarkában lapult meg mosolyom. A fehér köpeny mélyére nyúltam és beledöftem a tűt; egy kis nyugtatót döftem a húsába. Felmásztam az ágyra és lábamat átvetve csípőjén helyezkedtem el ölében. Felháborító, hogy le akart vetni magáról – pedig egykoron élvezte a közelségemet. Megöregedtem volna talán, nem voltam már számára elég hamvas és ártatlan? A vénülő vadkan hiába rángatózott alattam, korántsem volt már benne annyi erő, mint egykoron – mellesleg én sem voltam már, olyan gyenge és a szer is hamarosan hatni fog. Elfehéredő ujjakkal fogtam le a karjait, miközben fejemet ingatva csitítgattam, azonban láthatóan mit sem értett a szép szóból ezért emeltem fel egyik kezemet, mely az arcán csattant. Ez helyre tette, egy időre legalább is. Hörgött meg morgott, azonban nem szenteltem neki figyelmet, ugyanis éppen a körmeimről lepattogzott vörös lakkot szemléltem. A férfi megnyugodni látszott, teste mozdulatlanságba merevedett – ez biztosított affelől, hogy a szer hatni kezdett, így kényelmesen elnyúlva rajta kéjesen homorítva feszültem volna neki, amikor az ajtó hirtelen kivágódott. – Vendégünk érkezett! Látja?! – Nevettem fel. Végre! Már nagyon is kezdtem hiányolni a társaságot, mivel az érkező édesapja nem tűnt túlságosan… beszédesnek, sem reakcióképesnek. – Édesapád… nincsen túlságosan jó bőrben. – Közöltem, szinte sajnálkozó hangon. – Egyelőre nem kell kétségbeesned, kapott egy kis nyugtatót, mert a viselkedése tűrhetetlen volt! Még mindig elég… virgonc, ugye?! – Gyengéden ütögettem meg a férfi arcát, akin kényelmesen elnyúlva terültem el. A hányinger kerülgetett, amikor abba a rideg szempárba pillantottam, amely még most is arra kényszerített, hogy mélyről jövő ösztönös félelmet érezzek. Ez a pillantás életem végezetéig el fog kísérni. Nem fogok rajta túllépni sohasem. Kényszeredetten erőt vettem magamon, hogy lekászálódjak az ágyról, hogy kellemesebb társaságot keressek. – Ugye tudod, hogy mindketten egyetlen ember hibája végett vagyunk itt? Te azért, mert ő az apád… Én azért, mert tönkretett… – Megadóan emeltem fel mindkét kezemet ezzel jelezve számára, hogy ártatlan és védtelen vagyok, persze ismert már annyira, hogy tudja ez nem egészen volt igaz. – … és te sem tettél mást miatta.
• 822 • bocsánat a szörnyű kezdésért xd
Vendég
Vendég
»Pént. Nov. 27, 2015 5:38 pm Keletkezett az írás
Ilja mély levegőt vett kórházi szobájának csendjében. Testőrei minden apró rezdülését árgus pillantásokkal figyelik. Tekintetükben ott bujkál a félelem. Szeretett vezérüket talán elragadja a halál, akinek arcába már oly sokszor belenevetett. Erős, hatalmat sugárzó jelleme megrogyott. Szinte élettelenül fekszik a hófehér dunyhák között. Bőre fakó és csupán a gépek fülsiketítő csipogása jelzi, hogy még életben van. Luka és Dmitrij a falnak dőlve bámulják apámat, miközben én az ágya melletti karosszékben pihenek. Idejét sem tudom már, mikor volt az öreg Ilja és köztem ilyen csendes és nyugodt a hangulat. Bevallom, valahol a lelkem mélyén élvezem, hogy nem kell megfelelnem beteges ötleteinek. A kis világa, amit felépített anyámmal, virágzik, talán az elmúlt évek során még sosem volt ennyire termékeny. És ez mégis kinek köszönhető? Természetesen nekem… nem hazudok, ha azt mondom, az én irányításommal sokkal többre viszi majd a „családi vállalkozás”. Élvezem, hogy én vagyok az orosz maffia feje, hogy minden lépésemet végigkíséri a félelem. Az emberek rettegnek tőlem, akárcsak apámtól. Minden a lábam előtt hever, enyém az egész világ. De olykor üresnek érzem ezt a világot. Nem szórakoztat a pénz vagy a csinos lányok sokasága. Egyetlen dolog tart életben, amiért megszállottan küzdök, amitől olykor úgy festek, mint egy elmeháborodott. Megtalálni Natasha-t és végleg eltenni láb alól. Oly sok éven át nyomoztam utána. Végre a nyomára bukkantan és ezért képes voltam apámat Oroszországból egészen Ausztráliáig hozni. Majdnem belehalt az utazásba, az utolsó percben érkezett a segítség, de túlélte. Mutatóujjam államon játszik, amikor apám sípolva fújja ki a levegőt. Összerezzenek, gondolatmenetem azonnal eltűnik a messzeségben. A két fickó is – akik eddig engem figyeltek – egy gyors lépéssel az ágya mellett teremnek. Félig fekvő testhelyzetemből ülésbe tornázom magam. Orrnyergemet nyomkodja, szemeimet összeszorítva várom, hogy csillapodjon a roham. Napjában többször előfordul, óránkénti gyakorisággal. Az orvosok nem tudják, mi okozza, engem pedig az őrületbe kergetnek ezzel. Kell néhány perc és kell egy üres helyiség, ahol csak magamra koncentrálhatok. Így egyedül hagyom apámat és megkérem a két férfit, hogy távozzon a szobából. A kávéautomata csigalassúsággal dolgozott, viszont a bennem fortyogó düh annál gyorsabban áramlott szét ereimben. Kezem ökölbe szorul, különös izgalom fut végig gerincem vonalán. Szétnéztem a folyosón. Luka és Dmitrij néhány lépésnyire álltak tőlem, de így is sikerült hangtalanul eltűnnöm a kanyarban. Néhány perc múlva már az öreg Kuznetsov szobája előtt tipródtam. Érzem, hogy itt van. Idáig érezni gyűlöletnek minden egyes szikráját. Mire feleszmélek, már a nyitott ajtóban állok és nézem, ahogy Natasha önelégült arckifejezéssel az apámon vonaglik. -Ugye tudod, hogy öngyilkosság volt idejönnöd? – Ettől a mondattól egy kósza mosoly jelenik meg szám sarkában. Élvezettel nézem majd végig, ahogy elvágom azt a csinos kis nyakát. Ahogy látom szemében a félelmet, ahogy hallom hangjában a könyörgést. - Néhány perc múlva te sem leszel már ilyen hamvas. – Jegyzem meg szárazon, majd becsukom magam mögött az ajtót és egy laza mozdulattal magunkra zárom az aprócska helyiséget. Teszek egy óvatlan lépést a lány felé, mire kikászálódik apám öléből. Elengedem a fülem mellett megjegyzését, hisz még így is, a halálos ágyán is fél kézzel elbánt volna a lánnyal, ha az nem használ nyugtatót. -Óriási ostobaság volt részedről, hogy ide gyere. Habár megkönnyítetted a dolgom azzal, hogy egyszerűen besétáltál abba a kis csapdába, amit néhány perccel ezelőtt még magam sem hittem, hogy sikerülhet. Nem gondoltam volna, hogy ennyire gyűlölsz Natasha! Azok után, amin keresztül mentünk… – Kapok a szívemhez, szomorú tekintetem a legnagyobb jéghegyet is megolvasztaná. - … az ártatlanságod! – Gonosz, beteges fény csillan meg szememben, lassan megnyalom alsó ajkamat. Felrémlik előttem az éjszaka, belém hasít a kegyetlen érzés. Átjárja testemet, majd olyan gyorsan eltűnik, amilyen gyorsan jött. Tizennégy évesen gyűlöltem magam érte, ma már istenként gondolok magamra. Halk morajlás szűrődik be az ajtón. Az embereim valószínűleg idegesen toporognak a helyiség előtt. Néhány orosz szó azonban elcsitítja őket és magunkra hagynak. Tudják, mennyire fontos nekem Natasha… mennyire fontos, hogy végre holtan lássam. -Mit akarsz itt egyáltalán? – Kérdezem unottan. - Azt hiszed, hogy megölhetsz és élve kijuthatsz ebből az épületből? – Felnevetek, mélyyről jövő, jóízű nevetés rázza meg testemet. Majd az ajtónak dőlve nézem a lányból áradó tehetetlen düh kacskaringózó mintáit.
Vendég
Vendég
»Pént. Nov. 27, 2015 8:17 pm Keletkezett az írás
Mintha nem is az életemről lett volna szó, olyan könnyed hanyagsággal vontam meg a vállaimat kérdése hallatán; nem csak az elmúlt héten, hanem azt megelőzően is számtalan alkalommal elképzeltem magamban a viszontlátás lehetséges forgatókönyvét, hogy miként illetve hogyan fog megtörténni és egyetlen esetben sem hagytam figyelmen kívül azt a tényezőt sem, hogy belehalhatok – előfordulhat, ha az ember az orosz maffiafőnök fián és annak apján akar bosszút állni, nem igaz? Továbbra is az idősebbik Kuznetsov felett vonalogtam és néztem mozdulatlanságba burkolózó vonásait, amikor keserű mosollyal dermedtem magam elé és alig észrevehetően ráztam a fejemet; halállal fenyeget, holott inkább az élettel kellene – gyötrődés és kínlódás, más sem alkotta minden napjaimat és nem volt számomra más megváltás, mint a halál. Nem szalaszthattam el a felkínált lehetőséget, mert talán sohasem élhettem volna vele újra. Azért voltam itt, mert a bosszúvágy olyan kíméletlenül uralta minden gondolatomat és tettemet, hogy egy pillanatnyi békére sem lelhettem, pedig összehasított szívem másra sem vágyott; szabadulni akartam ebből az örökös rémálomból és véget vetni ennek az egész komédiának… Ugyanakkor most hogy itt voltam, a vágyam a bosszúra még intenzívebb és még lüktetőbben pulzált ereimben, gondolataimban. Meg is feledkeztem az érzésről. Pajkos mosollyal fordítottam oldalra a fejemet, amikor az ajtó halk kattanással bezáródott mögötte; édes és dallamos hang csengett vissza hallójárataimban, szinte beleborzongtam. Egy szobában voltunk. Egy levegőt szívtunk. Oly' sok év után. A fehér köpeny és a kellemes meleg ellenére áradt szét bőröm felületén a libabőr, mintha csak terjedő vírus lett volna, azonban alighogy vigyorra húztam a számat amaz az arcomra fagyott abban a pillanatban, amint megemlítette azt a bizonyos incidenst. Mindmáig tőrdöfés volt a szívembe; érzékeny pont, melyet képtelen voltam magamba temetni, hiszen… élénk rémképként élt emlékeimben az a pillanat. A fájdalom kettéhasított. A lélegzetem bennem akadt. Keserűen nevetgélve kászálódtam le az ágyról, azonban lábamban alig volt élet. Tudtam, hogy nyomorúságos látványt nyújtottam ahogy az ágy fémrácsába kapaszkodtam elfehéredő ujjakkal. Jeges vigyor ült arcomon, azonban tekintetem izzott a gyűlölettől, levegőt is alig kaptam, szó szerint fuldoklottam benne. Ezerféleképpen akartam megölni, azonban bánatomra egyetlen testtel rendelkezett… A nyelvét fogom először kimetszeni a szájból, akkor majd csacsoghat kedvére. Negédes mosolyra húztam számat, amint embereit elküldte – nem voltak zavaró tényezők vagy, olyanok akik közbe avatkozhattak. – Hm… mit akarok, mit is akarok? – Ismételtem utána a kérdést. – Olyan sok mindent akarok, hogy azt sem tudom hol kezdjem! Visszamenni Oroszországba! Feltámasztani édesanyámat! Világbékét! Apádat holtan, bár ahogy elnézem már nem tart sokáig, így inkább hagyjál csak gyönyörködni benne. – Vállam felett néztem hátra. – Félreértesz, drágám, nem akarlak megölni legalább is egyelőre nem, ugyanis veled egészen más tereim vannak és… felháborító, hogy ennyire alul értékelsz! – Jelentettem ki tetetett felháborodással. Mint ahogyan a halál, úgy az életben maradás is egyaránt szerepelt jövendőbeli terveim között; éppen aktuális hangulatomtól függött – bevallom, egy egészen kicsit szeszélyes voltam, viszont előbbi kijelentésének köszönhetően most veszettül élni akartam és őt pedig holtan látni. A bosszúmat akartam, az életem árán is. Lépteim nyugodtak voltak, ahogyan felemelt karokkal közeledtem felé, mintha ezzel is csak azt akartam volna jelezni, hogy fegyvertelen voltam – mondhatni. – Viszont, ha már így felvetetted beszélgessünk egy kicsit a múltról, mivel te már felemlegetted azokat a boldog, örömmel teli perceket! – Hangom eltompult mire elé értem és csak pár centire álltam meg előtte. Kérdőn döntöttem oldalra a fejemet, miközben még közelebb húzódtam hozzá; tekintetem mélyén ádáz őrület ült és szám fültől fülig ért. – Emlékszel még arra a pillanatra, amikor bedőltél egy kis… szajhának? Nem is volt alkalmam megtudakolni, hogy fájt az amikor rádöbbentél, hogy meg akartalak ölni vagy hogy összetörtem a szívedet? Ezért vagy rám, olyan zabos? – Szinte ártatlan tekintettel pillantottam fel rá, mint aki még csak véletlenül semmit sem tett; hihető volt, de nem számára, mert mást sem láthatott, mint elégedettséget és kárörömöt. Ismert annyira, hogy tudja… előle nem is akartam titkolni. – Ha tudnád, mennyire fájt, hogy nem sikerült! Éppen csak egy pillanaton múlt, ugye rémlik? – Ujjammal szórakozottan keresztet rajzoltam a mellkasára. Csalódott sóhaj szakadt fel a mellkasomból… Még mindig keseregtem azon az incidensen. A kezeim között folyt ki a lehetőség. A párna alól vettem ki a tőrt, amikor az ajtó kivágódott…
Vendég
Vendég
»Hétf. Nov. 30, 2015 6:14 pm Keletkezett az írás
!!trágár beszédet tartalmaz!!
Felhorkanok szavai hallatán. Mi ez az érzelgős viselkedés? Magam is meglepődöm, mennyi gyűlölet van törékeny testében, ami úgy éltet engem, mint szomjazó utazót az oázis vize. -Anyád haláláért nem én vagyok a felelős. – És valóban nem. Fiatal voltam még és lázadtam apám őrült eszméi ellen. Akkor még bármit megtettem volna azért, hogy enyhítsem valahogy Natasha fájdalmát. Ma már örömet okoz, ha látom a szomorúságot jégkék íriszeiben. - Apámnak biztos oka volt, amiért megölte anyádat. Legfőképp, ha akkora kurva volt, mint amilyen te vagy. – Jól szórakozom saját szavaimon, széles mosolyra húzom számat, miközben ellököm magam az ajtótól. Közelebb lépek hozzá, ujjaim bizseregnek, szívesen tekerném őket gyönge nyaka köré. Ám egyelőre várok… nem lankadhat a figyelmem. Nem adhatom meg neki újra a lehetőséget. Azóta sok év telt el, én pedig csak előnyömre változtam. Emlékképek sokasága tolult szemem elé, amikor felhozakodott a múlt történéseivel. Meglepő módon erős maradt és sziklaszilárd arckifejezéssel beszélt azokról a kínos percekről. Mert azok voltak… tizenöt elmeháborodott, aberrált lelkiállapotú férfi nézte végig nyálcsorgatva, ahogy apám parancsára elvettem ártatlanságát. És csak halkan, de megjegyzem, hogy Ő pedig az enyémet. Vérem a fülemben dobol, az adrenalin gyorsvonatként száguld végig ereimben, miközben hallgatom hasztalan fecsegését. Lenézek vékony ujjaira, ahogy mellkasomon játszadoznak. Milyen gyorsan eltörhetném… egyetlen mozdulat és szilánkosra porladna törékeny karja. Sejtelmes mosoly kúszik számra, mely önelégült grimasszá torzul. Elkapom arcát és egy óvatlan pillanatban az ajtóhoz szögezem apró termetét. Ujjaim vékony, puha arcbőrébe mélyednek, érzem csontjai keménységét kezem alatt. Az agyam hangosan tiltakozik az ellen, hogy itt és most eltörjem a nyakát. Dolgom van még vele… élvezni akarom, hogy az életéért könyörög. Minden egyes perc, amit élve tölt el, a földi pokol lesz számára. Hallom, ahogy az ajtó mögött elfojtott orosz szavak visszhangoznak a kihalt folyosón. Látom, ahogy a kilincs beleremeg valamelyik emberem erőteljes próbálkozása nyomán. Ordítanék, ehelyett belerúgok az ajtóba. -Ha tudnád, mekkora erőfeszítés kell ahhoz, hogy ne nyírjalak ki itt és most. Sajnálom, hogy apám nem ölt meg téged is annak idején. Olcsó kis kurva vagy… – Végignézek alabástrom bőrén és elképzelem, milyen jól mutatna rajta néhány vérvörös folt, amit én okoztam. Megnyalom alsó ajkam és egész közel hajolok hozzá. Érzem hajának illatát, testének minden rezdülését. -Minden egyes kibaszott percre emlékszem és újra megtenném… és újra… és újra. – Suttogom fülébe, minden szót megnyomva. Elengedem arcát, örömmel tölt el, hogy nyoma maradt kirohanásomnak. A fegyver, melyet apámtól örököltem életre kel derekam rejtekében. Hidegsége észhez térít. Ujjaim utat találnak hozzá a lágy textilen keresztül. Szívesen loccsantanám ki az agyát és örömtáncot járnék a hullája körül, de nem teszem. Magam sem tudom miért… talán mert egykor tényleg szerettem. Tizenéves suhancként a farkam vezérelt. Bármit, de tényleg bármit megtettem volna érte. Ezért is fájt annyi az árulása. Beletúrok bronzos üstökömbe, apámra esik pillantásom. Olyan nyugodt, kiegyensúlyozott így, hogy a halálán van. Rekedtes sóhaj tör fel mellkasomból. -Meddig akarsz még játszadozni? Ezt nem tudod sokáig húzni. Az orosz alvilág a lábaim előtt hever. Egyetlen csettintés és halott van. – És valóban… aki eddig Ilja Kuznetsov parancsait teljesítette, az most az én kívánságomat lesi. - Szánalmas próbálkozásaidon csak nevetni tudok. Gyerekként sem viselkedtél máshogy. Moszkvában hagytad az eszedet! – Nem emlékszem, hogy került a pisztoly a kezembe. Mire feleszmélek, a pisztoly csöve farkasszemet néz Natasha-val. Hatalmas akaraterő kell, hogy megfékezzem a ravaszon pihenő ujjamat. Csak állok a lánnyal szemben, egyetlen percre sem eresztem a kék íriszeket. Valaha fontos volt nekem… valaha anyám is az volt. Mára azonban mindegyik csak egy kósza rémálom maradt.
Vendég
Vendég
»Kedd Dec. 01, 2015 7:42 pm Keletkezett az írás
A levegő egy szuszra préselődött ki mellkasomból, amint hátam durván csapódott az ajtófelületnek és torkomból is elhaló, fájdalmas nyögés szakadt fel. A héja karmaként arcomra fonódó ujjai a bőrömet tépték, melynek következtében ádáz, torzult vigyor kúszott vonásaimra – mennyi férfi ragadott meg ilyen módon és akart irányítani vagy követelni, hogy rájuk nézzek, miközben elvárták tőlem, hogy elégedettségtől csillogó szemekkel bámuljak a képükbe néhány a bugyimba csempészett rubelért, dollárért vagy euróért. Hányingert keltő, alja népség! Gavin este, azonban más volt; nem csak undorodva, hanem szívből jövő gyűlölettel, ugyanakkor mégis üres tekintettel meredtem a felettem magasodó férfira – megváltozott. Évekkel ezelőtt… amikor meg akartam ölni sem volt már gyermekded képű suhanc, azonban akkortájt ezek a vonások még finomabbak és kegyesebbek voltak, azonban most mégis egy szinte idegen férfira meredtem; a pokolfajzatom tekintete komor és rideg volt. Akárcsak az apjáé. Kétségbeesetten felnevettem. A hányinger megforgatta üres gyomromat. Az alma nem esett messze a fájától, mi? A másodperc tört részéig úgy éreztem, hogy nem kellene játszadoznom vele. Kiegyenlítetlen volt a küzdelem és minden az ő javára volt írható. Minden. Az emberei odakint álltak; tudtam, hogy füleltek – nem volt eléggé halható. Azonban, ha mindez nem lett volna elég hatalmas termete lepelként takarta el az enyémet, valamint erőm sem vetekedhetett az övével – elvégre, nem én préseltem neki az ajtónak. Nem számítottak ezek az apró, melléktelen tényezők. Nem fogom könnyedén adni a bőrömet. Ajkaim felfelé rándultak, elvégre minden férfi szereti úgy érezni, hogy előnyös helyzetben van, nem igaz? – Az ölebeid nagyon nyugtalanok odakint – továbbra is vigyorogva jegyeztem meg közlendőmet; nem csoda hogy féltették őt, hiszen az idősebbik Kuznetsov már eleve halottnak volt bélyegezhető, viszont a fiatalabbik pedig velem volt és a legutóbbi alkalomnak kis híján sikerült csak elkerülni az elkerülhetetlent. Érthető volt aggodalmuk, elvégre mégis csak én voltam az egyetlen, aki ennyire közel tudott hozzá kerülni – és nem csak fizikai értelemben. De most nem tőlem kellett igazán félteni, én mindössze járulékos rossz voltam egy kellemetlen helyzetben. – Azt gondolná az ember, hogy mostanra már nincs szükséged dajkákra. Mindig a nyakadba lihegnek? – Kérdőn emeltem meg egyik szemöldökömet és magamban nagyon jól mulattam kétértelmű, szánni való "poénomon". – Nem tudom, ellenben érzem! – A szorítása egyre erősödött az arcomon; a pokolfajzatom végtelenül dühös volt és minden ellenszenve egyetlen ember ellen irányult, ellenem. – Az olcsónak ellent mondanék, mert bizony ma már nem olcsó mulatság bekerülni a combjaim közé. – Ridegen nevettem fel, miközben sápadt kezem végigsimított említett testrészemen. Az igazat mondtam, ugyanis neki(k) köszönhetően egyetlen férfi érintését sem tudtam elviselni magamon; a hideg rázott az undortól, mindaddig képes voltam elviselni a tolakodó kezeket, viszont az esetek többségében még az esemény előtt megöltem őket. Nem éreztem bűntudatot. Jogosnak éreztem mindet egytől egyig hiába annak, hogy hiba volt. Mindössze egyetlen férfi volt az, akinek sikerült használnia – megvártam míg végez; némán tűrtem a fájdalmat és nem hadakoztam, azonban amikor az erdő vége felé kezdett ráncigálni a dolognak csúnya vége lett. – Apád és az előtt a sok ember előtt? Itt a kiváló alkalom…! – A helyzet sok mindenben különbözött, ugyanakkor a lényeges dolgok nem változtak volna semmit. Ő. Én. Az apja. – Remek mása lettél apádnak, alighanem sikerült felülmúlnod őt. A másvilágról, majd büszke lehet a fiára. – Vetettem oda foghegyről, amint fellélegeztem azt követően, hogy eltűnt a közelségemből. Fejemet az ajtónak döntöttem és még akkor is rezzenéstelen arccal bámultam rá, amikor a pisztoly csövével nézem farkas szemet. – Csettinthetnél, de mindketten tudjuk és látjuk, hogy túlságosan önző és haragos vagy ahhoz, hogy átadd másnak a lehetőséget. – Hűvös ujjaim lassan fonódtak az övé köré. – Szerintem különben sem akarod, hogy gyors halálom legyen és én sem, mellesleg a tiédet egyedül magamnak akarom. – A fordítottja is éppen így volt igaz. Azt akartam, hogy hosszan – órákon, napokon vagy akár hónapokon keresztül – szenvedjen mindazokért, amit tett ellenem és amit nem tett meg értem; nem csak azért, mert megfosztott az egyetlen dologtól, ami értéket felmutathattam, hanem azért is mert egy időben túl figyelmes és túl törődő volt velem szemben, viszont nem vette észre mindazokat, amik a háttérben, ugyanakkor mégis az orra előtt zajlott. Az apját gyűlöltem, menthetetlenül, azonban az nem volt több puszta gyűlöletnél. Pokolfajzatomat… úgy gyűlöltem, mint akiben az ember a leginkább csalódik a világon; mélyről feltörő érzés volt és sokkal fájdalmasabb. – De mielőtt megölnél… had mutassak valamit. Talán meg is köszönöd.
Vendég
Vendég
»Pént. Dec. 04, 2015 8:54 pm Keletkezett az írás
Az ölebeim hangos szóváltása rángat vissza a valóságba. A pisztoly hanyag könnyedséggel pihen kezemben, egyetlen percre sem eresztve Natasha-t. Megkönnyíteném a dolgomat azzal, hogy itt és most lelövöm és ezzel végérvényesen véget vetek az évek óta tartó fejfájásomnak. De ahogy eljátszom a gondolattal, egy egész más emlékkép furakodik elmémbe. Mellettem szuszog… mellkasa egyenletesen emelkedik fel és le. Nem tudok elaludni. Órák óta nézem, ahogy álomba szenderül. Olykor megremeg keze és motyog valamit álmában. Összegömbölyödve fekszik jobbomon, szőke haja búzamezőként terül szét sivár ágyam rengetegében. Még így, összetörten, megsebzetten is gyönyörű. Bárcsak ne így találkoztunk volna. Tettem málhás ólomként nyomja vállamat, majd belerogyok a szégyenbe. Lépteket hallok, a szívverésem felgyorsul. Orosz szitkozódások szöknek be a csukott ajtó résein. Felismerem hangját, ahogy utasításokat osztogat. El akarja vinni innen… az utcára akarja tenni, hogy olyan legyen, mint a többiek. Nem engedhetem. Most az egyszer nem tehetem. Az ágyam alá nyúlok, csigalassúsággal telnek a másodpercek, míg kezem ügyébe akad, amit oly nagy erőkkel keresek. Talpon vagyok, mire az ajtó kitárul, az erős fényben megjelenik apám, mint valami torz, gonosz Isten. Én pedig megacélozott pillantással szegezem rá a pisztolyt… Ráharapok fogaimra, próbálom elhessegetni fejemből az emlékképet, amit akaratlanul tolakodott fejembe. -Az ölebeim csak a munkájukat végzik. Nem tartanak veszélyesnek Natasha, csupán nem ismernek. Apám haldoklik, a maffia vezére én vagyok, ők pedig megvédenek bármi áron. – Hangom kimért, már-már talán túl rideg és türelmes is. A pisztoly hangosan kattan egyet, ahogy kioldom, megtörve kettőnk párbeszédét. Felnevetek, ahogy bizonygatni próbálja saját értékeit. Biztos van olyan, aki képes fizetni azért, hogy jól megkefélhesse. -Legalább nem tévedtem. Kurvának kurva vagy. – Vonom meg vállamat, rohadt jól szórakozom rajta. Órákig üldögélhetünk itt egymás szavaira licitálva. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem állja szó nélkül egyetlen megjegyzésem sem. Én pedig kapva kapok minden alkalmon, amikor láthatom feldühödve, őrültként viselkedni. Nem beszél hülyeségeket, eszembe ágában sincs átadni a lehetőséget senki sem. Én magam akarom megölni, hisz erre várok évek óta. Mindennapjaim gondos tervezéssekkel és vágyálmokkal terhes, saját magamnak akarom a dicsőséget. Nem osztozom senkivel… Szavaira hallatára lenézek mellettem fekvő apámra. Szakasztott mása vagyok. Csupán szemem színét örököltem drága jó anyámtól és érzéseimet, amiket mára teljesen kiölt belőlem jó apám. Érzéketlen gyilkoló gépet nevelt belőlem, a tökéletes katonát, aki ellenszegülés nélkül öl parancsra. Mára semmi sem maradt abból a suhancból, aki tizenhét évvel ezelőtt voltam. -Ezt bóknak vettem. – Közlöm vele szárazon. Egyáltalán nem hat meg próbálkozása, tisztában vagyok vele, hogy hasztalan fecsegése csupán időhúzás. Szinte hallom, ahogy kattognak agykerekei. Biztos vagyok abban, hogy nem jött ide felkészületlenül, ahogy abban is, cinkos társai valahol a közelben várnak. -Ugyan már Natasha! – Préselem szavakat fogaimon keresztül. - Mit tudsz te mutatni nekem? – Semmit sem… ismerem a testét, ismerem az észjárást, az egész nő egy nyitott könyv számomra. - Azt hittem, legalább nyílt terepen akarsz kinyírni. Ehelyett elcsábítasz valami koszos alagsorba?! – Sértődötten pillantok metszően kék íriszeibe. Kizárt dolog, hogy én ebbe belemenjek. Ugyanakkor mardos a kíváncsiság… -Luka és Dmitrij is velünk jönnek. – Az ajtóhoz lépek, a fegyver csöve még mindig Natasha-val szemez. Kinyitom résnyire, gondosan ügyelve a szobában lévő nőre. Fél szemmel sandítok rá, míg szavaimat két emberemnek intézem. Az ölebeim – ahogy Tasha hívta őket - megszállják a szobát, gondosan kikerülve a lányt. Tudják, ha egy ujjal is hozzáérnek, kínkeserves halált halnak. Egyikük oroszul beszél hozzá, majdhogynem arcon is köpi a lányt. -Indulás! – Szólok erélyesebben Natasha-ra, könyökénél fogva taszajtok egyet rajta. Magam is követem, oldalamon két legjobb emberemmel. A két férfi le sem veszi szemét a lányról, észre sem veszik, hogy az elmémbe kapaszkodó emlékek eltorzítják arcomat… ”Nem lesz semmi baj Natasha, ígérem neked. Senki nem fog bántani…” - Nagy szavak egy alig tizennégy éves fiútól. Egy fiútól, akinek eszét vette egy gyönyörű, napszőke lány. Egy lány, aki egy nap ezzel fogadta: já ljublju tyibjá.
Vendég
Vendég
»Szomb. Dec. 05, 2015 11:35 am Keletkezett az írás
Sajnálkozva néztem fel rá. – Drágám, nem bóknak szántam…! – Hiába tudta, ugyanakkor mégsem tudtam szó nélkül hagyni. Egy szörnyeteggé változott. Sohasem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet – a legutolsó találkozásunk alkalmával már éreztem a változást, azonban figyelmen kívül hagytam, mert egyetlen célom lebegett a szemeim előtt, hogy megöljem őt. Tizenhét évvel ezelőtt, ha valaki azt mondja nekem, hogy éppen olyan lesz, mint az apja – vagy még rosszabb – nem tettem volna mást, mint az illető képébe nevettem volna; most mellkasom üregében meghasadt szívem összetört darabjai is összeszorultak. Fenéztem rá. Ma, ennek az embernek képtelen lettem volna megbocsájtani azt, hogy több ember előtt tett magáévá; kegyetlen volt és nem finomkodott, azonban tudtam hogy ezt kell tennie, mert erre kényszerítik, azonban most… Most nem láttam mást csak az apja kivetülését és bármilyen kegyetlenséget megtett volna, magától – parancsszó nélkül. Pajkos mosollyal az arcomon a nyakamat nyújtva hajoltam hozzá közelebb. – Hová gondolsz!? Nem szeretem a nagy nyilvánosságot. A legutóbbi alkalommal megtanulhattad volna, hogy jobb szeretem… a bizalmas környezetet. – Szivacsként szívtam magamba az illatát; a ridegsége ellenére még most is éreztem azt a fajta kellemes melegséget, ami belőle áradt. Mindig. Mindig fájt. – Nem tagadom, az este vége rosszabbul alakult, mint vártam, viszont a kis incidenst megelőző részei… – Suttogtam az arcába kéjelgő hangon. Azóta is az ő vonásai és az elszalasztott lehetőség kísértett minden éjszaka. Közel voltam, annyira közel… Ha nem törték volna ránk az ajtót, megteszem. Hezitálás nélkül öltem volna meg, álmában. Képtelen lettem volna a szemébe nézni, akkor megölni… Most viszont, hidegvérrel tettem volna meg. – Felesleges ez az óvatoskodás, mint mondtam: nem akarlak megölni. – Egyelőre. A tervem ennél sokkalta… érdekesebb volt. Meghalni jöttem ide, azonban az elmúlt percek egészen más irányba terelték az eseményeket. Élveztem, hogy érzem ereimben a véremet és az életet és egyelőre még nem akartam itt hagyni ezt a csodálatos létet, így ennél fogva ideje volt kiszabadulnom a kutyaszorítóból – az élet pedig előszeretettel hajtotta az én malmomra a vizet, köszönhetően annak, hogy nem akartam átadni másnak a halálát. Én akartam megölni őt. Azt akartam, hogy szenvedjen. Testileg. Lelkileg. Azt akartam, hogy a fájdalomba pusztuljon bele, amit örömmel és elégedettséggel akartam végig nézni. Igen! Ezért voltam itt, s nem azért, hogy megölessem magamat, valamint gyermekded emlékeket és gyöngéd érzelmeket ringassak a keblemen. A legutóbb is éppen ez volt a hibám. Túlságosan sokáig ültem felette. Túlságosan sokáig néztem és próbáltam elképzelni nélküle a világomat, amely már a puszta képzelettől is üresebb, megkeseredettebb lett. – A halálodat akarom, de nem itt és nem most. – Jelentettem ki szenvtelenül az emberei között, elvégre fölösleges lett volna célom okát véka alá rejteni. A bosszúmat akartam és idővel meg is fogom kapni. A türelem rózsát terem – szokták harsogni. Ahogy az emberei rám, úgy én is úgy néztem vissza rájuk, gyűlölettel, megvetéssel; nem voltak egyebek, mint szánalmas kis bábjátékok. Halkan felkuncogtam, ahogy elsétáltam az egyik mellett. – Megyek, megyek! Nem kell így erőszakoskodni! Így bánni egy hölggyel, aki segíteni akar! Felsóhajtottam. Kiszolgáltatottan és kényelmetlenül éreztem magamat ebben a kényes helyzetben; mögöttem hárman voltak – fegyverrel teszem hozzá, én pedig mindössze egyetlen hajtűt tudtam volna hasznosítani ellenük. Időközben visszahúztam arcomra a maszkot, amely az elmúlt napokban sok mindenben segítséget nyújtott; elfedte valódi kilétemet, továbbá leplezte álcámat miszerint nem az voltam, akinek kiadtam magamat és ha netalántán megkérdezték volna a válaszom nem volt több, mint az, hogy nem akartam hazavinni semmilyen betegséget a nagyinak. Folyosókon és lépcsőkön keringőzve értünk le az alagsorba, miközben mindvégig azon merengtem, hogy a két ölebet miként szerelhettem volna le – az estére még rengeteg tervem volt, többek között megölni az apját, majd megszökni. Mindenképpen véghez akartam vinni az elképzelésemet, ugyanis ennél kínálkozóbb lehetőség többé nem adódott volna az életben vagy pedig már késő lett volna, mivel az idősebbik Kuznetsov már fél lábbal amúgy is a sírban volt. Az arcomon megjelent a félmosoly, amint az őrre szegeztem a szemeimet, aki mellett időközben elhaladtunk – korábban már biztosítottam a terepet, így most nem volt más teendőnk, mint egyszerűen elsétálni mellette. Az utolsó balkanyart követően sarkon fordultam és a csipetcsapat felé fordulva hátráltam. – Igazán nem akarom Luka és Dmitrij munkáját ócsárolni, viszont meg kell jegyeznem, hogy a környezet és az emberek megfigyelése nem az erősségük. – Rosszallóan csáváltam a fejemet immáron egy ajtó előtt állva, melyen nagy betűkkel díszelgett: RAKTÁR. – Oleg Zarubin. – Ismerte a nevet, hiszen legfőbb ellensége volt nem csak az apjának, hanem ezzel egyidejűleg neki is. – Rurik Svalov, Avel Melekhov, Esineeva Kolupayev. – Míg a neveket soroltam lehúztam a zsebemben tartott kártyát és benyitottam a helyiségbe. – Az említett szövetségeseid eltűnése és/vagy halála kivétel nélkül az ő nevéhez köthető, helyesebben mondva az általa szervezett bérgyilkos csoportéhoz, bár ami azt illeti Svalov feltehetően életben van valamelyik mexikói börtönben, bár… lehetséges, hogy akkor már annyira nem is élő… Mindegy! – Ecseteltem, miközben szenvtelenül helyet foglaltam a férfi térdein. – A lényeg, hogy Alexey azért van itt, hogy daloljon neked egy kicsit Zarubin terveiről, ugye?
Vendég
Vendég
»Szer. Dec. 16, 2015 5:01 pm Keletkezett az írás
Ez a kórház kész labirintus. Útközben nővérek és fehér köpenyes doktorokba botlunk, akik kurtán ránk pillantanak, méregetnek minket. Az a szóbeszéd járja, hogy azért hozattam ide apámat, mert az orosz kórházakat vágóhídnak tartom. Mérhetetlenül sértő kifejezésnek tartom ezt a szófordulatot, noha magam is tisztában vagyok azzal, hogy a pletyka alapja valós. Moszkva egészségügyi intézményei a legkorszerűbb berendezésekkel vannak felszerelve, orvosaik azonban istennek képzelik magukat. Életek felett döntenek játszi könnyedséggel, lemondanak rólad, noha még pislákol benned lelked egy apró jelzőfénye. Nem engedhettem, hogy apám ezeknek a barbároknak essen áldozatul. A szemem nehezen szokott hozza az alagsori fényekhez. Hunyorogva követtem Natasha-t a folyosón, míg végül egyszer csak szembe fordul velem. Luka és Dmtrij nem néznek a lányra, arcukról süt a szánalom és düh keveréke. Ha tehetnék, már most kitörnék a nyakát. Kezemet Luka mellkasára teszem, ahogy Natasha becsmérli két legjobb emberem megfigyelőképességét. -Vigyázz mit ejtesz ki a szádon Tasha… nem sokáig tartom vissza az ölebeim. – Szólalok meg kimért, fagyos hangon és elengedem a férfit. Látom, ahogy izmai megfeszülnek a nyakán, majd hirtelen elernyednek. A kitörni készülő vulkán lecsillapodott. Svalov, Zarubin és a többiek… mocskos kis semmirekellők. Már rég egy hullazsákban lenne a helyük. Zarubin apám főellensége és ezáltal, az enyém is. Ilja Kuznetsov posztjára fáj a foga, noha az alvilág sosem fogja őt úgy tisztelni, ahogyan az apámat. Kicsinyes, elmebeteg bérgyilkos, aki képes összefeküdni a saját lányával. Nevének hallatára felgyorsul a légzésem, a vérem a fülemben dobol. Emlékszem talán hat éves lehettem, mikor Oleg nálunk járt. Szemet vetett anyámra, a porcelán bőrű angol úrinőre, becsmérelte apám szavahihetőségét és elkötelezettségét az orosz alvilág iránt. Az öreg Ilja pedig nem hagyta szó nélkül. Zarubin azóta is magán viseli apám haragját… Szenvtelenül nézem, ahogy a lány Alexey ölébe ül, majd belekezd mondandójába. Mit meg nem adna apám azért, ha fény derülne végre Oleg terveire. Igyekszik megtörni apám hatalmát, szánalmas és aljas tetteket követ el ellene, egymásnak ugrasztja szövetségeseit. Azokat, akik egykor mindent megtettek apámért, most a halálát kívánják. Elszomorít a tudat, hogy akikkel gyermekkoromat töltöttem, most a fejemet akarják. Végignézek a férfi ölében ülő Natasha-n. Tizenhét évvel ezelőtt álmomban sem gondoltam, hogy nap majd azért küzdünk, melyikünk öli meg előbb a másikat. És bár bizsereg ujjam, mégsem rontok neki. Valahol, mélyen, legbelül tudom, hogy az az ártatlan lány még ott él benne. Az a napszőke lány, aki megtöltötte sötét napjaimat fénnyel. Szemem arcáról Alexey arcára fókuszál. A fickó mindjárt maga alá vizel a félelemtől. Kurta mosoly kúszik ajkaimra, önelégült arckifejezés jelenik meg arcomon. Lassú, kimért léptekkel sétálok hozzájuk. Váratlan pillanatban ragadom meg Natasha csuklóját és húzom el a férfi öléből, hogy a lendülettől vezérelve Luka lapát kezei közé hajítsam. Luka egy ujjal se nyúl hozzá, két méteres termetével így is tekintélyt parancsoló. -A kis madárkánk azt csivitelte, aljas tervet eszelt ki Zarubin. – Karom mellkasom előtt összefonva, arcom néhány centiméterre a férfi arcától. Eszem ágában sincs viccelni, tehát jobban teszi, ha beszélni kezd. - Gyerünk Alexey, ne kelljen bemutatnom a két legjobb emberem. – Bökök fejemmel a verőembereim felé. Fél szemmel Natasha-t fixíroztam. Valami kurvára nem stimmel itt nekem. Túl könnyen jutok információhoz és ez nem tetszik. Előrántom derekam rejtekéből a pisztolyt és hirtelen felindulásból a plafonba eresztek egy golyót. Vagy a mennyezet vagy Tasha okos kis feje. -Akkor dalold csak el madárka, mi a kibaszott franc folyik itt. – Szegezem a pisztoly csövét Natasha-ra. Fortyogok a dühtől. A fejemben hatalmas ERROR felirat villog, mint valami ócska karácsonyfadísz. Az agyam kikapcsol, tehetetlen dühömet Alexey-en vezetem le. Ripityára lövöm térdét, egyetlen perc megbánást sem mutatva. Visítva ordít, fejét hátravetve vonaglik a széken, mint valami hisztis gyerek. Ellököm székét, nagyot csattan a padlón. Luka és Dmtrij toronyként magasodik a lány fölé, támadásra készen, miközben én egy kósza pillanatra sem eresztem Natasha szemét. Itt az idő, hogy kinyissa a száját, különben ő is úgy végzi, még Alexey.
Vendég
Vendég
»Csüt. Dec. 17, 2015 6:30 pm Keletkezett az írás
Ünneprontó! Csattantam fel magamban, amint pokolfajzatom felrántott Alexey öléből minek következtében kötöttem ki valamelyik nevetséges bohócának hatalmas tenyerei között – vállam felett pillantottam hátra az amúgy cseppet sem vonzó, szétszabdalt képű férfira, aki rideg és gyűlölködő tekintettel nézett le rám, amit voltam olyan kegyes viszonoztam pimasz mosoly kíséretében. Azonban, megjátszott dacom aligha tarthatott tovább néhány másodpercnél, ugyanis amikor Gavin rám pillantott már tudtam, hogy kételkedik… joggal és okkal, bevallom becsületesen, hogy mindezekért egyáltalán nem hibáztathattam, ugyanis – mint ahogyan sokan mások, úgy egy kicsit én is gondoskodtam arról, hogy bizalma megrendüljön másokban, majd ismételten nekem szegezett pisztollyal förmedt rám. Feljebb emeltem az államat és kihívóan tekintettem rá, mintha csak ösztönöztem volna arra, hogy tegye meg – meglehet, hogy mégis mindketten jobban jártunk volna, elvégre… mint ahogyan ő, úgy én is meg akartam őt ölni; a kölcsönös szimpátia ott lapult mindkettőnkben. Arcom meg sem rezdült, voltaképpen meglehetősen jól mulattam azon, hogy Alexey feltehetőleg sohasem lesz képes használni a lábát – mi több, gyermekded lelkesedéstől eltelve, fültől fülig érő szájjal és csillogó tekintettel pislogtam az én pokolfajzatomra, sőt vettem magamnak a bátorságot, hogy meg is tapsoljam a mutatványt. Nekem és a most földön fetrengő férfinak bizony hosszú évekre visszatekintő közös múltunk volt, méghozzá nem is akármilyen; mindkettőnket Zarubin formált gyilkossá és nevelt a maga sajátos elképzelései szerint, hogy amikor szükségessé válik elpusztítsuk az ellenségeit; mint ahogyan Ő úgy én is egyike voltam azoknak, akik támogatták a tervének megvalósítását és már nagyon közel járt, hiszen a Kuznetsov-familia jelen pillanatban sebezhető volt, ellenére annak, hogy pokolfajzatom erőskezű vezető volt… Alexey részint miatta, az apja miatt és miattam volt itt; én jöttem ide először, hogy elmeneküljek pokolfajzatom elől, ahová követett és Alexey pedig azért volt itt, hogy kényszeresen bizonyítson a főnökének. Nevetséges! Mindig is felül akart múlni… ezért árult el! Keserű szájízzel emlékeztem vissza arra a néhány évre, amikor még barátok, bajtársak voltunk, azonban egy napon mindennek vége lett, amikor elege lett abból, hogy én több figyelmet kaptam mindig is és elárult mindent, amit korábban mondtamm neki, miszerint voltam olyan nevetségesen naiv, hogy elárultam neki azt, hogy én nem csak prostituált voltam a Kuznetsov-familiánál, hanem némiképpen gyengédebb érzelmek is fűztek… egy bizonyos személyhez. Elhittem neki, hogy megőrzi a titkomat – pedig fiatal korom ellenére tanulhattam volna már korábbi hibáimból. Aztán kegyetlenül hátba döfött. Még mindig bennem élt annak az estének a képe, amikor kirángattak az ágyamból és közöljék velem a feladatomat: öljem meg Gavin Ilja Kuznetsov-ot. A puszta gondolat következtében is bennem akadt a levegő – telebeszélték a fejemet és én hittem a hamis igazságoknak, meg akartam ölni és még most is meg akarom ölni! Annyira éget a vágy, hogy megtegyem, hogy szinte alig bírok ellent mondani a késztetésnek, hiszen minden, ami velem történt az Ő hibája. Békén hagyhatott volna azt az estét követően! Annyi más lány volt ott… Éreztem pokolfajzatom kezét a nyakamra fonódni. Kizökkentett a gondolataimból és újra a valóságba zuhantam vissza. Elfúló nyögés hagyta el a számat, amikor gerincem az ajtó félfának csapódott. – Ezt érdemlem… azért mert… segíteni… a-akarok? – Körmeim a nyakamat szorító kéz húsába mélyedtek, miközben megpróbáltam szabadulni, hogy levegőhöz juthassak. Nevettem. Az igazság az volt, hogy egy egészen icsit ezúttal is gondoltam magamra, ugyanis a háttérben jóval több minden volt, mint amennyit hajlandó lettem volna neki elárulni. – Gyerünk Ilja, tedd meg! Ugye, milyen jó érzés? Én már tudom…! Tedd meg! – És akkor nem kell újra megaláznom magamat valaki előtt. Az arca előtt csattantak össze fogaim. – Oh, annyi mindent tudnék neked csicseregni… ha kapnék… levegőt! – Suttogtam, ugyanis a torkomra feszülő kéz jóvoltából éppen csak beszédre és levegővételre futotta. – Alexey, Zarubin jobb keze, bizalmasa és utánam a legkegyetlenebb bérgyilkosa… Akármilyen hihetetlen is, de neked és nekem ezúttal közös ellenségünk van. Senki sem gondolná, hogy pont hozzád jövök… segítek leszámolni vele, de tűzszünetet kell kötünk és… – megvédesz. – Tisztában vagyok azzal, hogy miután kiszedted belőlem az információkat akár meg is ölhetsz, aminek azaz egyetlen jó oldala, hogy legalább kettőnk közül az egyikünk számára vége lenne ennek az elviselhetetlen rémálomnak, de… és most jön a lényeg, hogy kettőnk közül én tudom felvenni a kapcsolatot Zarubin embereivel, akik meg akarnak szabadulni tőle és ezért készek bármit megtenni… Te el sem tudod képzelni, hogy az elmúlt években hányan kísérelték megölni a sajátjai közül, mint ahogyan azt sem, hogy milyen büntetést szabott ki azokra, akik elárulták vagy egészen egyszerűen csak ott akarták hagyni. Az emberek rettegnek tőle és a legtöbben egyáltalán nem tisztelik… Mint, ahogyan te vagy én, úgy ők is szabadulni akarnak tőle és nem akarnak a legtöbben mást, mint egy új életet távol ettől a világtól… vagy legalább is tőle. – Kivételesen, ezúttal minden szavam igaz volt, azonban arról elképzelésem sem volt, hogy pokolfajzatom hinni fog-e nekem. – Nem neki dolgozom, már évek óta nem… Menekülök, mert nem voltam képes arra, hogy ellássam a feladatomat… – jelentőségteljesen pillantottam fel a rideg tekintetbe – … meg aztán… egy kicsit romantikus lélek vagy, te az enyém és én a tiéd… – Rettegtem attól, hogy mi lesz velem, ha egy szép napon Zarubin rám talál. A puszta gondolattól is remegni kezdtem. Láttam a kegyetlenségét, hogy mit tesz azokkal az emberekkel, akik közel álltak hozzá… Alexey most közel járt ahhoz, hogy elkapjon, mert botor módon hagytam, hogy kicsinyes bosszúm felül kerekedjen rajtam.
Vendég
Vendég
»Hétf. Jan. 11, 2016 6:36 pm Keletkezett az írás
-Három kibaszott másodperced van, hogy kinyisd a szádat és eldalold, mi a fasz folyik itt. – Ujjaim épp a szuszt akarják kipréselni Natasha törékeny testéből. Elborult aggyal, mámoros tekintettel meredek a lány szemeibe, miközben fülemnek kedves zihálása elnyomja esztelen fecsegését. Egyre erősebben szorítom torkát és élvezem… piszkosul élvezem, ahogy levegő után kapkod. Lenézek a lábam előtt heverő, csecsemő módjára visító Alexey-re. -Vigyétek ki innen. Megfájdul tőle a fejem. – Arrébb taszítom egy lökéssel a földön fekvő fickót Luka lábai elé. Egyetlen mozdulattal a vállára kapja, egy rongydarabbal hallgatatja el, majd eltűnik a szobából. - Te is Dmitrij! – Csattanok fel. Hezitál, szinte hallom, ahogy kattognak agykerekei. - Takarodj! – Ordítok rá teli torokból, mire szó nélkül hátat fordít és követi Lukat. Így kettesben maradok életem megkeserítőjével. Elengedem nyakát, cipője hangosan koppan, ahogy újra talajt fog. Végignézek rajta és vegyes érzésekkel hátrálok el tőle. El sem hiszem, hogy valaha szerettem. Hogy valaha képes voltam szembe szállni érte apám akaratával. Eljut agyamig amit mond, de képtelen vagyok felfogni. Ajkaimra széles, groteszk mosoly kúszik. -Te elhiszed, amit kiejtesz a szádon?! – Kérdezem nevetve, jóízű, mélyről jövő nevetésemen magam is meglepődöm. - Kössek veled tűzszünetet, segítsek neked megölni Zarubint, de az első adandó alkalommal elvágod a torkom. Amint lankad a figyelmem, kihasználod és megölsz. Azt hiszed nem ismerlek? Jobban, mint azt hinnéd. – Minden egyes mondattal közelebb kerülök hozzá, mígnem hátát a falnak préselem. Képtelen történet, amit mesél, mégis valamiért hiszek neki. Hirtelen ötlettől vezérelve végigsimítok arcán, hüvelykem telt ajkán játszadozik. Elöntenek az emlékek, egy pillanatra újra tizennégy éves vagyok. Egy percre elhiszem, hogy amit suttogott, valóban igaz volt. Aztán magamhoz térek és öklöm a falnak csapódik. Rezzenéstelen arccal fordítok neki hátat és tenyeremet az asztal hűvös lapjának préselem. Összeszorítom szemeimet, próbálok ép ésszel gondolkodni. Ha valóban szövetkezünk, azzal újra a bizalmába férkőzhetek. Két legyet ütök majd egy csapásra és nyilván erről Ő is így vélekedik. Pontosan tudom, hogy amint Zarubint elföldeltük, én leszek a következő. Talán nem is lenne rossz. Hiába igyekszem, nem leszek olyan, mint apám. Már most szétbomlik mindaz, amit felépített. Árulások során kapom rajta azokat, akik örök hűséget és lojalitást ígértek. Akik azt ígérték apámnak, életük árán is megvédenek. Szánalmas és gyenge próbálkozásuk likvidálásomra mosolyra késztet. Éppúgy, mint Natasha próbálkozásai. -Nem voltál képes arra, hogy megölj. Mond csak ki, nem olyan nagy szégyen ez. Nehezen állnak ellen nekem… – Kisfiús mosolyra húzom számat. Döntöttem… -Hol van most Zarubin? – Szegezem neki a kérdést minden mellébeszélés nélkül. Teljesen felesleges köröket nem fogok futni azért, hogy válaszoljon a kérdésemre. Ebből az ártatlannak tűnő kérdésből kikövetkeztethette, hogy valami eszement ötlettől vezérelve, fedezem a seggét. Muszáj megölnöm azt a rohadékot és akkor talán apám meghalhat úgy, ahogy mindig is akart. Méltóságteljesen… -És hagyjuk a romantikus hasonlatokat. – Összepréselem ajkaimat, várom a feltörő kételyt, ami ebben a nőben mindig ott fortyog. Várom a kérdéseit, az érveit, bármit, amit kiejt a száján. Kivéve persze azt, hol van a szemétláda. Kényelmesen dőlök az asztalnak, karjaimat összefűzve mellkasom előtt. Néhány emelettel feljebb apám halálos ágyán alszik, de ha most látná mennyire gyenge vagyok, ő maga vágná el a torkomat. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy öleb módjára szívtam magam apám minden mozdulatát, minden rezdülését, hogy olyanná válhassak, mint ő. Ehhez képest inkább anyámra hasonlítok. Hiába is igyekszem, a mai napig rémálmot okoznak szörnyű tetteim. -Ha már így kettesben maradtunk, elárulhatnád, miért szöktél el tőlem. Vigyáztam rád… – Vádló pillantással nézek rá. Mielőtt az embereim benyitnának a szobába, elfordítom a zárat. Az asztalra helyezem a fegyverem és csak rá figyelek.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 15, 2016 11:39 pm Keletkezett az írás
– Elismerem, hogy a viszonyunkra való tekintettel ez nehezen emészthető. – Búgtam egyetértően, azonban ezzel egyidejűleg legyintettem is, mintha csak semmiségről lett volna szó. – Mindennek előtt nehogy azt gondold, hogy ez az én szívem leghőbb vágya…! – Forgattam meg a szemeimet. Nem egyáltalán nem ez volt. A föld alatt akartam látni őt is, hasonlóan az apjához és Zarubin-hoz, viszont az események alakulásának hatására mondhatni megvilágosodtam – miért ne üthetnék több legyet egy csapásra? A tervem végtelenül egyszerű volt: a cicaharcoz a Zarubin és Kuznetsov-familia – szívélyes közreműködésemmel az utóbbi mellett letéve a szavazatomat – majd lerendezik egymás között a cicaharcot, amelynek a végén remélhetőleg pokolfajzatom kerül ki élve nem másért cserébe, minthogy a történet az én igényeimnek megfelelően érjen véget, az ő halálával. – Drágám, félre értettél! Nem te fogsz nekem segíteni, hogy megöljem Zarubin-t, hanem én fogok neked. – Az információk az én tulajdonomban lesznek, illetve egészen pontosan rajtam keresztül fognak hozzá eljutni. A hatékony üzlet így működött, nem igaz? Valamit valamiért – illetve az sem számított hátránynak, ha a cél közös volt. – Hagyok neked egérutat, mielőtt elvágnám a torkodat! – Vetettem fel készségesen a vissza-nem-utasítható lehetőséget immáron falnak feszülő háttal. – Viszont igazán megtisztelő, hovatovább hízelgő, hogy ezek szerint mégis csak úgy véled meg tudnám tenni. Repes a kicsi szívem örömében! De még te vádaskodsz!? Mintha te nem az első adandó alkalomra várnál, hogy megölj. Még nem jött el. Eláruljam miért? A legbosszantóbb ok miatt. Én vagyok a legjobb lehetőséged arra, hogy leszámolj Zarubin-nal, aki fenyegeti a cárságodat. – A tekintetemet az övébe mélyesztettem. A hátamat érintő hűvös felület kellemesen hűtötte a testemben izzó perzselő hőt, amelyet ő izzított. A harag és gyűlölet egyvelege lüktetett bőröm alatt. Akárhányszor ránézem éreztem a számban a kesernyés ízt, melyet az a tudat váltott ki, hogy kettőnk között a tátongó lyuk mostanra már áthidalhatatlan szakadékká vált; mind a ketten gyanakodva méregettük egymást, a másik mozdulata vagy megszólalása mögött a legrosszabbat sejtettük és vadállatként köröztünk egymással szemben, hogy valamelyikünk véget vessen ennek az egésznek. Elkeserítő volt, hogy ez korántsem volt mindig így; a múltban… minden más volt. Meg sem rezdültem, amikor ökle közvetlenül a fejem mellett találkozott a fallal. Az omló vakolat a lábam mellé hullott. – Ne bízd el magad, drágám! Emlékeztetnélek, hogy megzavartak. – Közöltem nyugodtan, mindezt félre téve azonban való igaz volt az, hogy hezitáltam többet, mint kellett volna. Mellette térdeltem és elfehéredő, remegő ujjakkal próbáltam megtenni. Hogyan lettem volna képes megölni őt? Gyűlöltem, de elkövettem akkor életem második legnagyobb hibáját: újra belészerettem. Nem voltam képes megtenni. Nem akartam megtenni, de ez volt a parancsom, amit még mindig nem teljesítettem. Fejemet a falnak ütöttem, hogy észhez térjek. – Miért kell ilyen hamar tönkretenned az előjátékot? – Kérdeztem válasz helyett. – Nem kellene előbb fontosabb dolgokat megvitatnunk, például… a játékszabályokat? Tudod, hogy a vége ne az legyen, hogy valamelyikünk idő előtt elveszíti a fejét! – Nevetgéltem szórakozottan, miközben mutatóujjamat gondtalanul húztam el a nyakam előtt célozva korábbi kijelentésére mosolyogva. A vigyor és múló gondtalanságom az arcomra feszült kérdése hallatán. – Legutóbb? Tudod, meg akartalak ölni… – hívtam fel a figyelmét egy életbevágóan fontos tényre, ami korántsem volt elhanyagolható. – De még ha te el is hitted volna egyetlen szavamat is, az ölebeid minden bizonnyal megtorolták volna rajtam az árulásomat… Nem mellesleg, te sem tűntél túlságosan megbocsájtónak és megjegyzem, most sem tűnsz… – Nem éreztem úgy, hogy azt az estét követően ott lett volna a helyem, azonban mivel nem sikerült teljesíteni a feladatomat nem mehettem vissza Zarubin-hoz sem, azonban ekkor végérvényesen mindenért őt kezdtem el hibáztatni és az évek során lassan felépített gyűlölet valóssá torzult mostanra egy egészen kicsit én is elhittem azt, amivel a fejemet tömték: nem voltam neki több, mint egy szuka a többi között. – De előtte sem tudtál rám vigyázni, bármennyire is szerettél volna… – Mindazon történések, amik a házban történtek… fogalma sem volt és nem most jött el az ideje, hogy megtudja. – Csak nem nosztalgiázni támadt kedved, drágám? – Ringó csípővel lépdeltem közelebb hozzá egyre szélesedő csábos mosollyal. – Nem mondom, hogy ellenemre lenne… veled – búgtam a fülébe lábujjhegyre emelkedve, körmeimet a vállába mélyesztve. – Vannak azért szép közös emlékeink, emlékszel? – Az asztalra kisebb terpeszben ültem fel. – Különben Zarubin hollétéről jelen pillanatban nem tudok sokat révén, hogy nekem is beszélnem kell a kis dalos pacsirtáimra, hogy beszélni tudjak… Holnap estére sokkal több mindent tudnék mondani.
Vendég
Vendég
»Kedd Feb. 23, 2016 4:39 pm Keletkezett az írás
Átkozott nőszemély. Minden mondata, minden tette fellobbantja bennem a kétely tüzét. Kettőnk kapcsolata azon az éjszakán bomlott meg, amikor apám elragadta mellőlem. Ilja Kuznetsov rafinált öregember hírében áll, mindig úgy forgatta kártyáit, hogy a szorult helyzetből győztesként emelkedhessen a vesztes fölé. Féltek tőle, egyenesen rettegtek. Ellenkezni senki nem mert vele. Hiába voltam a fia, a vére, az utóda… még nekem sem volt annyi bátorságom, hogy megmentsen karmai közül Natasha-t. Pedig isten lássa lelkem, gyermekfejjel, szerelmesen, megtettem volna. És most itt vagyunk. Az ajtó belülről zárva, én pedig tenyeremet az asztal lapjának préselve, kétkedve hallgatom monológját. Olykor megrebben szemöldököm, megrándul az ajkam, a testem megfeszülve várja a pillanatot, mikor eshet neki a lánynak. -Kedvesem, te sem gondoltad komolyan, hogy meghagyom neked a lehetőséget, hogy kinyírd Zarubin-t. Nyilván neked is meg van rá az okod, bár kétlem, hogy annyira nyomós érved lenne rá. Pincsikutya módjára loholtál utána. – Csóváltam meg fejemet. - Kíváncsivá teszel, vajon az a száj, amivel olyan nagy szavakat beszélsz, hányszor kényeztette azt a faszfejet? - Talán kicsit féltékeny vagyok... Homlokom ráncba szalad, égnek emelem a tekintetem. Nagyon is jól tudom, mire képes egy olyan nő, mint Tasha. Ami az ő érdekeit szolgálja, azért szinte bármire hajlandó. -Hidd el, hogy a segítséged nélkül is megtalálnám. Vagyok annyira befolyásos, hogy pillanatok alatt kézre kerítsem a hollétét. – Fejemben újabb tervek indulnak útnak, szövevényes pókhálót szőve. Talán, ha Zarubin ölné meg, mégpedig árulás miatt, akkor könnyebb lenne vére túllépni ezen a macska-egér harcon. Sajnos Luka is észrevette, mennyire felemésztett már a Natasha után kutakodás. Életem nagy részét azzal töltöttem, hogy nyaldostam sebeimet, amiért elhagyott. A következő éveket pedig azzal, hogy elválasszam csinos kis fejét a nyakától, amiért ki akart nyírni. Igyekezte erős, magabiztos ember látszatát kelteni, fanatikusan és megszállottan kutattam utána, már-már bele is őrültem a tudatba, hogy nem láthatom többé. Most pedig, mikor minden lehetőség adott, hezitálok… -Zarubin egy önelégült, hatalom éhes fasz, aki eljátssza az istent, miután apám haldoklik. Rosszul tudod kedvesem, egy pillanatra sem veszélyezteti a cárságomat, csupán nem szeretem, ha az emberek ellent mondanak nekem. – Megvakarom államat, borostám végigszánt ujjbegyeimen és az érzés kellőképp észhez térít. Az az ostoba Zarubin azt hiszi, van esélye ellenem. Apám is elnyomta, mint egy csótányt, nekem sem fog nehezemre esni. - Hányok a gondolattól, hogy úgy táncolsz neki, ahogy ő fütyül. – Az asztal mellé köpök kifejezve nem tetszésem. Az, hogy ők ketten szövetkeztek ellenem, felér a hazaárulással. Natasha okos és rafinált, oda megy, ahol némileg biztonságban érzi magát. Az, hogy megszökött apám elől és menedéket kapott Zarubinnál, egyenlő volt a biztonsággal. Bátran faggatták, ő pedig dalolt, mint egy énekes madár. -Ne vádaskodj! – Csattanok fel. - Mindent megtettem, hogy biztonságban légy. Az apám ellen én sem tehettem semmit… – És akármennyire és szégyellem, ez még ma is így van. Hiába fekszik a halálos ágyán, hiába magatehetetlen, minden egyes lépésemet és döntésemet áthatja az ő jelenléte. Ha egy percre megfeledkezem róla, órákig emlékeztetnek rá és magasztalják dicső tetteit. Némán, lélegzetvisszafojtva nézem, ahogy ringó csípővel közeledik felém. Illata orromba kúszik, egy nüansznyi időre talán még el is bódít. De még ekkor is van annyi erő bennem, hogy az asztallapon pihenő fegyverem után nyúljak és markomba szorítsam. Engedem, hogy veszélyesen közel kerüljön hozzám. -Jelen esetben, akkor az a legjobb terv, ha a ma éjszakát velem töltöd. – Önelégült mosollyal a számon hajolok egész közel hozzá. - Meglátjuk, belőled feltörnek e a nosztalgikus emlékek. – Finom óvatos csókot lehelek ajkaira, majd váratlanul a dereka után nyúlok és a vállamra kapom. - Eszedbe se jusson kapálózni, visítani, harapni vagy karmolni. - Erőteljesen rácsapok formás hátsójára, kinyitom az ajtót és vigyorogva figyelem, ahogy Luka és Dmtrij elemzi a helyzetet. -Visszamegyünk a birtokra. – Tudatom két megszeppent gorillámmal, majd lehagyva őket Tasha-nak intézem szavaim. - Fogd vissza magad, ha túl akarod élni az éjszakát. Az alattvalók egy életre megjegyezték az arcod és alig várják, hogy szétcincáljanak az árulásod miatt. Ha eljátszod a nagylányt és sokat pofázol, nem éred meg a hajnalt. Remélem felfogtad… Azzal nagyot csapok a fenekére, de akkorát, hogy visszhangot ver a kihalt folyosón.
Köszönöm Kedvesem a játékot, a következőben talán a rosszabbik énemmel találkozol majd. (:
Ajánlott tartalom
» Keletkezett az írás
the old man's son and his bitch || mr kuznetsov&miss jakovleva, kórterem
Kezdőlap 
