Max & Sera

Lassan ereszkedett a világra a köd, ahogyan óvatos tejfehér burokkal óvón ölelte át a várost, az utcákat, és parolázott egyet a tereken átfúvó téli hideg széllel. Ott álltam az ablaknál, és kifelé néztem a kertbe, ahol még nemrégiben a fákon arany levelek bólogattak, mostanra kopár lett a világ, ahogyan szép lassan az én életem is, és bennem minden remény elhalt. Elfedte az elmúlás puha avartakarója. Több hónapja nem láttam, be sem tette ide a lábát és Clemence szerint ez azért lehet, mert ő itt van velem....ha nem lenne akkor bizonyosan Isidore sem feledkezett volna meg rólam, akkor megint feltűnhetne alakja a szalon ajtajában most is, ahogyan hátrapillantok. Karjaim a mellkasomon összefonva, halványbézs ruhám flitterein megtörnek a szobában a szűrt fények. Ám hiába nézek arra, üresen ásít az ajtókeret, és csak a folyosóról hallom a puha papucsok csusszanását, a cipők lágy koppanását. Ezer közül is felismerném a lépteit, mert furcsa, egyenletes ritmusa van. De ezt már olyan régen hallottam, és szépen lassan átveszi a helyét egy másik, amely viszont állandó lett az utóbbi időkben, aki mindig visszajár, mint egy kisértetház pihenni képtelen lelke. Maximillian, azt mondta így hívják, és a vőlegényem unokatestvére...megint egy Oldenburg, akik egy ideje már nem kedvelnek, akik egy darabig az igaztalan vádakat is elhitték, és bár ne kellett volna látnom Isidore szemében egy pillanatra azt a felcsillanó fényt, amely arról árulkodott: ő is elhitte. Csak egy másodpercre, de elhitte, és olyan volt mintha kést forgattak volna meg a szívemben. Soha nem tettem volna olyasmit amivel bánatot okoznék neki vagy bárkinek. Ennyire nem ismert, ennyire, nem tudja, hogy képtelen vagyok rá? Egy év alatt én vártam rá, még akkor is ha ez eleinte kényszer volt, még akkor is ha csupán apám akarata volt, még akkor is ha csak beletörődtem, de elfogadni képtelen voltam. Én, aki mindenkinek meg akartam felelni, végül senkinek nem tudtam, és a saját eszméim is cserben hagytak. Mi maradt nekem, amikor már a becsületemet is eltékozoltam, egy pohár italba fojtva az egészet? Többször visszagondoltam arra az estére, hogy mi lett volna ha nem megyek, ha nem megyek el akkor Gertrude-al és a többiekkel? Mi lett volna ha az eredeti tervek szerint elmegyek anyával arra a jótékonysági koncertre? Azt hiszem lassan el kell kezdenem hinnem a sorszerűség kegyetlenebb oldalában is, nem csupán abban ami jót tartogat számomra. Mai napig nem tudom mi történt, csak töredékekből és mások elmondásaiból próbálom összerakni azt az estét, és leginkább azelőtt állok értetlenül, hogy mire volt ez jó, és miért tette ezt velem az a fiú? Vajon tudja, hogy mit okozott, vajon tudja, hogy nem neki vagyok képtelen megbocsátani, hanem önmagamnak? Vajon tudja, hogy azóta is ostorozom önmagam minden egyes olyan cselekedetért ami ahhoz vezetett, hogy ez az egész megtörténhetett? Valahol talán a lelkem mélyén tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isidore nem jön többé, amikor a reményt is feladja, hogy én valaha képes leszek saját magamnak megbocsátani. Clemence szerint ő a lelkiismeretem hangja, az amelyik szüntelen emlékeztet arra  a lányra aki voltam, és mindaddig velem marad, ameddig nem tudok ebből a másik világból hazatalálni. Vajon számomra az élet valamely titkos asztalfiókjában létezik Ariadné selyemfonala, hogy ebből a labirintusból kiutat mutasson? Újra visszafordulok, és már nem nézek vágyakozón az ajtó felé, egy megadó sóhaj szakad fel belőlem, ahogyan nap nap után ez történik, hogy nem lép be az ajtón, hiába is várom. Fabrice két napja járt nálam, az egyetlen aki még mindig úgy néz rám, ahogyan azelőtt, aki az első perctől hitt bennem, aki tudta az igazat, aki soha nem hagyott volna el, még akkor sem ha igaz lett volna az egész, még akkor sem, ha megtettem volna amivel vádoltak. Ha jobban megnézzük meg is tettem...talán csak nem abban a formában, ahogyan az a sajtóban megjelent. Klaus ha itt járt, csak és kizárólag apával tette. Mitől félt, mi volt az ami miatt nem akart velem kettesben maradni? Nem tudom, csak azt tudom, hogy minden egyes alkalommal én kerestem az utat vissza hozzájuk, szólni akartan, elmondani, hogy mi minden van legbelül, hogy fojtogat, akár a visszatartott sírás, hogy képtelen vagyok szavakká formálni a gondolataimat, és szépen lassan beleőrültem az egészbe. Milyen emlékeim vannak arról az estéről? Csillagos égbolt, a nyári esték semmihez sem fogható varázsa, friss gyümölcs illat, virágok a hajakban, és a gyöngysorokon a fény átszalad ragyogón....emberek nevetnek, aztán hallom ahogyan valaki beszél hozzám. A pultnál vagyok, a neon lámpák sejtelmesen pokoli vörössel és rideg kékkel rajzolják át az arcát. Megkapóan kemény vonások, szinte olyan mintha belém akarna látni. Beszélgetni kezdünk, és megnyugtatóan lágy a hangja, bár a nagy részét elnyomja a zene, alig hallom, néha közelebb kell hajolnom, hogy mégis. Azt kérdezi tőlem, melyik meséből jöttem.  
Nevetek, olyan igazi és felszabadult módon, és azon gondolkodom, hogy ez mennyire hiányzott nekem. Mennyire régen éreztem magam ennyire felszabadultnak, és mennyire régen kaptam őszintének tetsző bókokat. Megszoktam a hamis dícséreteket, amelyeket legtöbbször a jól neveltség szül. Aztán eszembe jut Isidore...eszembe jutnak a levelezéseink, minden amit nekem mondott, és rájövök, hogy ez a felszabadultság az én hattyútáncom, hogy néhány hét és már az esküvőmre fogok készülni. De nem számít....hát nevetek újra, ekkor már azt hiszem szinte bármin amit csak mond nekem. Kellemes és élvezetes a társasága, tökéletesen kontrasztban van a hely vadságával. Talán pont ezért tudott olyan hamar elvarázsolni, hogy megfeledkezve mindenről elfogadtam az italát. Fél óra....ennyi az amire még emlékszem, meg arra, hogy a táncparkett felé vezet. Én a walczereket szeretem nem ezt az ősi és buja zenét, amelyben a testek egymáshoz érnek lüktetőn, mintha egyetlen óriási érzésmasszává szelidülnének a pörgő ritmusban. Még látom ahogyan egybeolvadnak felettem a pislákoló lámpák...vörös....sárga....kék...zöld...fekete....fekete...minden fekete. Mire magamhoz térek Gertrude arcát látom, és aggodalmasan arról kérdez mi történt, miért van elszakadva a ruhám, és mit keresek a szórakozóhely VIP részlegének egyik boxában, ahova elvileg nem is lehetett volna bejönnöm? Kétségbeesetten magyarázom, hogy nem emlékszem semmire, csak arra a fiúra, azokra a kemény vonásokra az arcán és a fényekre, amelyek átszőtték az egészet. Egy hét múlva tudtam meg mi történt, de azt hiszem akkorra már egy részét a többiekkel sikerült összerakni, és pont ezért volt az egész számomra keserves. Hogyan engedhettem magamhoz közel, hogyan engedhettem, hogy pár kedves szóval a bizalmamba férkőzzön? Hiszen mindig is ilyen voltam, a végletekig naív, aki azt hitte már gyermekkorától kezdve, hogy megválthatja a világot, hogy mindenkin segíthet. Aztán mindez összeomlott akár a futóhomokra épült kártyavár, én pedig ott maradtam az egésszel ami történt, a szégyennel, miről úgy éreztem láthatóvá vált rajtam. Íme hát, az ártatlanság mintaszobrát és össze lehet sározni. Sosem fájt még semmi ennyire, és a súly, amely egyre nehezebb lett, egyre inkább elviselhetetlen is. Fogyott az erőm, mint a gyertyalángja, végül kialudt, és ott maradtam a sötétségben egyedül...mindaddig amíg meg nem jelent Clemence. Vele beszélgetek, ő az aki a támaszommá vált ezen a nekem ismeretlen helyen....keresem a kiutat szüntelen és nem lelem. Egyedül nem. Két hónap....két hónapja jár be hozzám Max, bár vannak olyan helyzetek és olyan pillanatok, amikor szem elől tévesztem őt. Nem ismeri a világomat, nem ismeri itt a helyeket, nem ismeri, hogy mennyire gyorsan változnak itt a dolgok, noha Clemence szerint a történetei igazán képesek az embert egy kellemes és nyugalmas állapotban ringatni. A meséi...Maximillian meséi, amelyek ha nem lennének mostanra már hiányoznának. Amikor eleinte olvasni kezdett alig hallottam meg, aztán szépen lassan figyelni kezdtem rá, végül úgy éreztem magam mintha ismét gyerek lennék, az a kislány, aki átszellemülten könnyes szemekkel hallgatja, ahogyan felolvasnak neki. Nem akartam a mindennapokról hallani, arról ami történt...a fehér köpenyes alakok is mindig erről faggatnak és nem értik meg, hogy nem akarok beszélni róla. Még mindig Isidore-t várom, még mindig hiszek abban, hogy egyszer majd eljön, hogy újra eljön értem...de a mesék ritkán válnak valósággá, én pedig igazán tudhatnám, hogy esetemben ez különösen így van. Az ablakon túli világ idegen nekem, már egyre inkább idegen és legszívesebben maradnék. Nem tudom van e még kihez és van e még miért visszatérnem. Fabrice szerint mindig van...miatta mindenképpen. Talán ez az utolsó olyan reményem ami még félig itt tart, ebben az álnok és számító világban, amely valóságnak csúfolja önmagát, holott nem több csak egy árnyjáték visszatapsolt utolsó lecsengése. Egy ismétlés...
- Nemsokára itt lesz, Ana- Clemence hangja egészen közelről jön, mintha belülről suttogná. A jól ismert izgatott remegés lesz úrrá rajtam, amikor a szavait követően szinte azonnal meghallom a társalgó régi svájci ingaórájának jól ismert csendülését, visszahangot csókol a selyem tapétával bevont falakra.
- Isidore?
- Nem. Maximillian.- korábban még nagyobb mértékű csalódottságot éreztem, amikor meghallottam a nevét, mostanra inkább kíváncsivá tesz. Várom, hogy folytatódnak a meséi, várom, hogy elhozza újfent a fekete dossziét, és a kanapéra szemben leülünk egymással, hogy felolvasson nekem. Szinte ugyanúgy zajlik minden ilyen alkalom, és hálás vagyok neki érte. Hálás minden szóért amit nekem ajándékoz ebből a könyvből, hálás azokért az órákért amit velem tölt. Csak a neve....a neve okoz keserűséget, mert az ártatlan árulásom juttatja eszembe, azok ellen elkövetve akik ellen a legkevésbé sem akartam. Már oly régen készülök, hogy megkérdezzem miért csak ő látogat abból a családból, amelyhez tartoznék. Ugye még tartozom? Félek talán feladta....Emerens feladta a küzdelmet, és engedett az övéinek, engedett annak a vélekedésnek, hogy a frigyünk meg van átkozva, mindig is megvolt, és csupán Helderberg márki akarta ezt jobban. Én nem az a szelíd lány vagyok, akinek látott....szégyentelen, romlott, erkölcstelen és nem méltó a nevének viselésére. Fájdalmas minden alkalommal ez a gondolat, és legszívesebben kiűzném magamból.
- Készen állsz, Sera?
- Készen, mire Clemence?
- A meséire.
- Azokra mindig.-finom mosoly terül el az ajkaimon ahogyan meghallom a folyosó felől a léptek tompa zaját. Még nem fordulok meg, még ki akarom élvezni a pillanatot, a ritmust, mint egy lágy melódia, egy waltzer ami nekem szól. Kipp...kopp....kipp-kipp-kopp. A kertre ráereszkedik a tökéletes tejfehér köd, és kék íriszeim ezt figyelik, egészen addig, amíg a jól ismert friss illatot magával vonszolva hallom suttogó kabátját az ajtó felől, és amikor megfordulok lassan, már nem üresen ásít az ajtókeret, hanem ott van ő. A mesemondó, aki mostanában pontosan érkezik. Maximillian.

Max & Sera

Lehet át kellett volna öltöznöm, lehet mégsem megfelelő ez a viselet ami rajtam van. De annyi engedményt kaptam, hogy mostanság legalább már nem kell azokban a rémes és egyre inkább nevetségesnek ható hálóruhákban mászkálnom. Végre már rendes viselet lehet rajtam, hétköznapi, ami a normális embereken. Belémhasít a gondolat, hogy azért vagyok itt, pontosan azért mert valami baj van velem. Valami, ami miatt nem mehetek még haza, ami miatt még ők jönnek hozzám. De mégis mi történt? Sokszor próbálom magamban felidézni, hogy mi lehetett az oka, hogy engem idehoztak, aztán ugyanoda jutok vissza minden alkalommal, hogy szabadulni akartak tőlem. Tőlem, aki szégyent hoztam rájuk ostoba és meggondolatlan lépésemmel. Nem akarnak meghallgatni engem is? Nem engedik, hogy elmondjam mi történt? Milliószor megtettem, milliószor felidéztem minden momentumát, elmeséltem amit tudtam, és amikor ahhoz a részhez értem, hogy belekortyolok az italomba megszűnik a világ. Egyetlen színes égősorrá fűződik össze a környezetem, és én belezuhanok a sötétségbe. Erősen koncentrálok, mégsem vagyok képes csak a halovány foltokat látni, a fülemben doboló vér lüktetését érzem, hallom a hangot szinte nekicsapódva az arcomnak, kegyetlenül végigmarva a torkomat valami fémes íz...aztán a suttogások, a bőrömön végigfutó hideg verejtékes tenyér. Az ajkaim nedvesen sóvárognak valami innivaló után, hogy aztán csókkal zárja le valaki. A csókból töltekezem, amelynek erőteljes brandy íze van. A fejem elhúz a ködösségbe, és éppen olyan fátyol ül meg rajtam, ahogyan most a világ felett is elterül, hogy minden mocskát eltakarja. Engem is rejteni vágyna, pedig nem ezt érdemlem, úgy vélem, hogy nem ezt érdemlem, mégis. Állok az ablaknál, és vágyakozom a szabadság felé, hogy újra a régi önmagam lehessek. Csak egy kéz kellene amely a fénybe húz, csak egy kéz, amely ujjaim közé fűzi ujjait, és reménykedőn mutat nekem utat. Clemence és én maradtunk itt, ebben a furcsa és színtelen világban, ahol még visszhang sincs. Tompa morajlás járja át az egész helyet, és örök tél burkában bújik meg ez az apró kis törékeny illúzió, amit én teremtettem. Már itt vagyunk egy ideje ő és én, csak ketten egymásnak, és mindenkitől megrettenünk aki ide akarna jönni, lassan nem bízunk senkiben, ő kéri, hogy ne bízzak senkiben, csak és kizárólag Isidore az akit látni akarnék, de ő nem jön. Pedig várom, ó mennyire vártam mindig, hogy jön, ahogyan jött korábban is, ahogyan meghallgatott, ahogyan átölelt, és minden szavával biztatott, hogy nem lesz semmi baj, hogy egyszer majd megoldjuk, egyszer majd kiderítjük, hogy mi történt. Ő hisz nekem. Ha hitt nekem miért marad most mégis távol, miért nem jön többé? Én pedig reménykedve állok minden áldott napján a látogatási időnek az ablak előtt  a kinti világot szemlélve, a köd sem állíthatja meg a vágyaimat és a reményemet, hogy megpillanthatom, hogy újra eljön, hogy láthasson, hogy hazavigyen. Clemence szerint nem fog....mert már nem hisz, mert úgyanúgy ahogyan a nevemet mocskolók, ő sem akar már semmi mást csak távol tudni magától. Egy ideig tiltakoztam a szavai ellen, egy ideig még megvolt bennem valami apró remény, hogy ez nem így van, hogy majd eljön értem. Ahogyan eljött értem korábban is, amikor nevetve szöktünk meg az éjszaka közepén, hogy felszaladva a dombra megmutassa miképpen lehet elérni a csillagokat. Csak kinyújtod a kezed, ott a magas emelkedő tetején, a rezgő levelű gesztenyefa alatt, és már tiéd az egész világmindenség. Vagy amikor elbújtunk a kerti kis házikóban mint két buta kamaszgyerek, mert az volt a mi menedékünk, mert már az első napon nekem ajándékozta, ha kértem. És én kértem. Bolond módon győzködtem meg a szívemet arról ami ellen az elmém veszett módon tiltakozott, én azonban csendre intettem, mert el akartam fogadni őt, ha már így döntöttek, ha már azt akarják, hogy megtegyem. Kedves volt velem, a fantáziája pedig kifogyhatatlan, és így teremtette meg számomra a mesebirodalmat, amelyben waltzerek csendülnek fel minden áldott nap, és a ruhám suttogón simul végig a fényes kövezeten. Kézen fogott és megpörgetett és beleszédültem, úgy éreztem már nem számít semmi. Hogy igaza van anyának, mert meg fogom szeretni, biztosan képes lennék rá, hogyan lehet egy ilyen embert nem szeretni, aki kinyitja előttünk a szívét? Aztán jeges fuvallatával csapott arcul egy napon a távolmaradása, és ha volt is bennem akarat, ha volt is bennem bármi bizakodás, hogy egyszer majd minden olyan lesz mint régen szertefoszlott és összeomlott,  mintha most engedtem volna ki kezemből, akár egy finoman odább fúvott kis tollpihét. Egy ideig üresség volt, egy ideig Clemence sem beszélt, nem olvasott fel esténként, csak velem együtt bámulta szinte álomtalanul a plafont a tarkóm alá fűzött kézzel, és néztem miként táncolnak az árnyékok a fénnyel, beszűrődve az ablakon, a spaletták repedésein keresztül. Az én életem is ilyen véget nem érő tánc volt, csak még azt nem tudom, hogy végül majd valaki tökéletesen befedi a réseket , hogy egyetlen kóbor fény se szökjön be többé, örök árnyékra kárhoztatva.
Vagy lesz valaki aki fényt hoz...egy darabig az előbbit gondoltam. Egészen addig amíg nem jött valaki aki eleinte nem tudott eljutni hozzám. Akinek eleinte csak a hangját hallottam valahonnan nagyon távolról, mostanra azonban arcot is társítottam hozzá. Már észrevettem őt is pár hete. Ott volt a kezében a mappa megannyi mesével, és én annyira vártam ezeket az alkalmakat, mert úgy éreztem, hogy a gondolatai megtisztítanak, feloldoznak, hogy szépen lassan újraépíthetem magam belőlük. Tele volt minden írása hittel, és úgy kortyoltam, olyan mohón, mintha több napos út után a sivatag végtelen vándoraként eljutottam volna az oázishoz. Ez volt nekem a mesemondó....ez volt Maximillian. A kietlen pusztaság egyetlen forrása. Clemence szerint megint túlságosan megbízom valakiben akiben nem szabadna és megint olyan gondolatok születnek meg a fejemben, amelyeknek nincs jövője. De ugyan ki dönti el, hogy meddig terjed a naív illúzió és mi is a valóság? Meglehet az az igaz, amiről Max mesél nekem, meglehet, hogy ott bújkálok én is a sorai között, akárha az erdő fái magasodnának előttem. Ó mennyire szeretném engedni, hogy lásson, mégis olyan minden egyes nap, amikor eljön, mintha némaságra ítéltek volna, a szavak melyek egykor az én barátaim is voltak, cserbenhagynak, és a tekintetemmel mesélnék neki, ha rá mernék nézni úgy igazán, őszintén elbújva a saját kis menedékemből. De félek, annyira félek, hogy megint árulómmá válik a saját naívságom. Nem tőle félek, hanem talán kicsit magamtól. Nézem őt...minden alkalommal és keresem az arcán azokat a különös jeleket amiktől többé válhat, amitől a bizalmamba fogadhatom, hiszen Clemence azt mondta, hogy ne tegyem. Egy Oldenburg...már becsaptak, már magamra hagytak, megteszik újra. De ha így is lenne miért jönne ő, hiszen nem kötelezik rá? Ugyan...legyint Clemence....hogyne kötelezhetnék, hisz a jóhírük mindennél becsesebb számukra én pedig csak egy leírható veszteség vagyok. Fabrice-ra gondolok a bátyámra, és bármit megadnék jelen pillanatban ha itt lenne, ha igazzá váltaná azokat az ígéreteket...mindenki csak ígéri, hogy elmehetek végre innen....de mikor? És vajon mi vár majd a masszív falakon túl, vajon az a világ mennyit változott amit egykor magam mögött hagytam?  Nem tudom mit találnék benne, hogy van e még ott helyem? Csak egy kis zugra vágynék, semmi másra, és arra, hogy megint figyeljenek rám, hogy megint apa szemefénye legyek, és bármit megadnék anyám egyetlen törékeny mosolyáért...mindig akkor döbben rá az ember, hogy valami hiányzik, amikor bármennyire is igyekszik ragaszkodni, az egyre jobban távolodik tőle. A Szent Margit Intézet befogadott....de én már mennék innen. A hótól nehéz fenyők között megbúvó mesebeli kastélyra emlékeztető falak közül, vágyom vissza....Clemence azonban visszatart, még nincs itt az ideje. Még nem ért véget a mese, még nem játszottuk le a sakkjátszmát, még áll a fekete király. Bárcsak lenne merszem, bárcsak lenne bennem annyi merészség, hogy egyetlen mozdulatommal felborítsam a bábukat. Elég volt! Óvatosan fordulok meg és a mosoly az ajkaimon töretlenül tanyázik. Egy ideje még várom Isidore-t de minden napon, amikor meghallom a mesemondó lépteit, valami érzés ott legbelül arról suttog, hogy már nem reménykedem, hogy jön a vőlegényem, és örömmel tölt el, hogy folytatja a történetét.
- Maximillian!- leplezetlen öröm csendül a hangomban, amikor megfordulok, hogy méltóképpen üdvözöljem. Őt vártam? Nem! Örülök, hogy mégis ő jött? Igen! Lehunyom a szemem egy másodpercre, és beleszimatolok a levegőbe. A nyers kölnijének illata keveredik a kinti friss levegő harapnivaló hűvösével.
- Magaddal hoztál egy szelet telet. Örülök, hogy újra látlak.- nyújtottam a kezem a szokásos és illendő kézcsókra, miközben finoman billentettem meg  amagam részéről a fejem, és ha túlestünk az udvarias köszöntésen, a kanapé fel mutattam, a szemeim azonban felcsillantak a két lehetséges, és számomra igen tetszetős tevékenység hallatán.
-....és utána mesélsz nekem tovább, ugye? Annyira vártam a folytatást, a minap hirtelen ért véget és még este elalvás előtt is azon gondolkodtam, hogy vajon mi volt a hercegnő vétke, hogy ekkora büntetést érdemelt. Senki nem érdemel ekkora gyalázatot....tudod- hajtottam le a fejem, a hajam előre hullott és kellett pár perc amíg valamennyire rendeztem a gondolataimat, hogy megint ragyogó, és szinte gyermeki tekintettel nézzek rá
- Milyen süteményt hoztál? Ugye.....ugye gyümölcsöset? Ananász? Azt nagyon nagyon szeretem, annyira régen ettem ananász tortát. Itt többnyire karamelles van, azért nem vagyok különösebben oda. Waltzer? Igen....igen Adalaide Balladája, kérlek, ma azt. Ma illik az időhöz.- valahogyan kiszakadtak belőlem a gondolatok és még az sem érdekelt, hogy Clemence folytonosan csendre intett. Elindultam a kanapé irányába, hogy helyet foglaljak, hiszen Maximillian pontosan tudja merre vannak a tányérok, és a lejátszót. Mindkettő a kandalló mellett a kis komódon. Illetve a tányérok a mellette álló, apró kis horgolt terítővel letakart asztalon. Nemrégiben egy cserepes mikulásvirág került rá, az én kérésem volt, hogy a vágott virágokat helyezzék el máshol. Nem szeretem halott dolgokkal körülvenni magam. Clemence ismét suttogni kezdett a fülembe, valami olyasmit, hogy most még van lehetőségem visszafordulni, nem kell fogadnom Max-et, hogy ha befejezi a mesét mi lesz? Mi lenne? Újat kezdünk....egy igazit, amiben boldog a hercegnő és nem szomorú...amiben...amiben kinyílik számára a világ. Azt mondta ostoba álmodozó vagyok, és hálátlan, amiért ezeken az órákon amikor a mesemondó itt van őt száműzöm.
- Clemence kérlek....nem akarom, hogy itt légy! Ezek a történetek az enyémek, én akarom őket hallani....és különben is, nem hallom Maxet, ha folytonosan duruzsolsz a fülembe. Menj el kérlek!- visszafogottan, szinte diszkréten suttogva magyaráztam Clemence-nek, miközben helyet foglaltam a kanapén eligazgatva a ruhámon a gyűrődéseket.
~ Hálátlan vagy, Anastazia! De meglátod, hogy igazam lesz!~
Clemence egy időre ezzel eltűnt.