Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 4 felhasználó van itt :: 0 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég :: 1 Bot

nincsen

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Maximillian & Seraphine
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 8:43 pm Keletkezett az írás



Max & Sera


Lassan ereszkedett a világra a köd, ahogyan óvatos tejfehér burokkal óvón ölelte át a várost, az utcákat, és parolázott egyet a tereken átfúvó téli hideg széllel. Ott álltam az ablaknál, és kifelé néztem a kertbe, ahol még nemrégiben a fákon arany levelek bólogattak, mostanra kopár lett a világ, ahogyan szép lassan az én életem is, és bennem minden remény elhalt. Elfedte az elmúlás puha avartakarója. Több hónapja nem láttam, be sem tette ide a lábát és Clemence szerint ez azért lehet, mert ő itt van velem....ha nem lenne akkor bizonyosan Isidore sem feledkezett volna meg rólam, akkor megint feltűnhetne alakja a szalon ajtajában most is, ahogyan hátrapillantok. Karjaim a mellkasomon összefonva, halványbézs ruhám flitterein megtörnek a szobában a szűrt fények. Ám hiába nézek arra, üresen ásít az ajtókeret, és csak a folyosóról hallom a puha papucsok csusszanását, a cipők lágy koppanását. Ezer közül is felismerném a lépteit, mert furcsa, egyenletes ritmusa van. De ezt már olyan régen hallottam, és szépen lassan átveszi a helyét egy másik, amely viszont állandó lett az utóbbi időkben, aki mindig visszajár, mint egy kisértetház pihenni képtelen lelke. Maximillian, azt mondta így hívják, és a vőlegényem unokatestvére...megint egy Oldenburg, akik egy ideje már nem kedvelnek, akik egy darabig az igaztalan vádakat is elhitték, és bár ne kellett volna látnom Isidore szemében egy pillanatra azt a felcsillanó fényt, amely arról árulkodott: ő is elhitte. Csak egy másodpercre, de elhitte, és olyan volt mintha kést forgattak volna meg a szívemben. Soha nem tettem volna olyasmit amivel bánatot okoznék neki vagy bárkinek. Ennyire nem ismert, ennyire, nem tudja, hogy képtelen vagyok rá? Egy év alatt én vártam rá, még akkor is ha ez eleinte kényszer volt, még akkor is ha csupán apám akarata volt, még akkor is ha csak beletörődtem, de elfogadni képtelen voltam. Én, aki mindenkinek meg akartam felelni, végül senkinek nem tudtam, és a saját eszméim is cserben hagytak. Mi maradt nekem, amikor már a becsületemet is eltékozoltam, egy pohár italba fojtva az egészet? Többször visszagondoltam arra az estére, hogy mi lett volna ha nem megyek, ha nem megyek el akkor Gertrude-al és a többiekkel? Mi lett volna ha az eredeti tervek szerint elmegyek anyával arra a jótékonysági koncertre? Azt hiszem lassan el kell kezdenem hinnem a sorszerűség kegyetlenebb oldalában is, nem csupán abban ami jót tartogat számomra. Mai napig nem tudom mi történt, csak töredékekből és mások elmondásaiból próbálom összerakni azt az estét, és leginkább azelőtt állok értetlenül, hogy mire volt ez jó, és miért tette ezt velem az a fiú? Vajon tudja, hogy mit okozott, vajon tudja, hogy nem neki vagyok képtelen megbocsátani, hanem önmagamnak? Vajon tudja, hogy azóta is ostorozom önmagam minden egyes olyan cselekedetért ami ahhoz vezetett, hogy ez az egész megtörténhetett? Valahol talán a lelkem mélyén tudtam, hogy el fog jönni az a nap, amikor Isidore nem jön többé, amikor a reményt is feladja, hogy én valaha képes leszek saját magamnak megbocsátani. Clemence szerint ő a lelkiismeretem hangja, az amelyik szüntelen emlékeztet arra  a lányra aki voltam, és mindaddig velem marad, ameddig nem tudok ebből a másik világból hazatalálni. Vajon számomra az élet valamely titkos asztalfiókjában létezik Ariadné selyemfonala, hogy ebből a labirintusból kiutat mutasson? Újra visszafordulok, és már nem nézek vágyakozón az ajtó felé, egy megadó sóhaj szakad fel belőlem, ahogyan nap nap után ez történik, hogy nem lép be az ajtón, hiába is várom. Fabrice két napja járt nálam, az egyetlen aki még mindig úgy néz rám, ahogyan azelőtt, aki az első perctől hitt bennem, aki tudta az igazat, aki soha nem hagyott volna el, még akkor sem ha igaz lett volna az egész, még akkor sem, ha megtettem volna amivel vádoltak. Ha jobban megnézzük meg is tettem...talán csak nem abban a formában, ahogyan az a sajtóban megjelent. Klaus ha itt járt, csak és kizárólag apával tette. Mitől félt, mi volt az ami miatt nem akart velem kettesben maradni? Nem tudom, csak azt tudom, hogy minden egyes alkalommal én kerestem az utat vissza hozzájuk, szólni akartan, elmondani, hogy mi minden van legbelül, hogy fojtogat, akár a visszatartott sírás, hogy képtelen vagyok szavakká formálni a gondolataimat, és szépen lassan beleőrültem az egészbe. Milyen emlékeim vannak arról az estéről? Csillagos égbolt, a nyári esték semmihez sem fogható varázsa, friss gyümölcs illat, virágok a hajakban, és a gyöngysorokon a fény átszalad ragyogón....emberek nevetnek, aztán hallom ahogyan valaki beszél hozzám. A pultnál vagyok, a neon lámpák sejtelmesen pokoli vörössel és rideg kékkel rajzolják át az arcát. Megkapóan kemény vonások, szinte olyan mintha belém akarna látni. Beszélgetni kezdünk, és megnyugtatóan lágy a hangja, bár a nagy részét elnyomja a zene, alig hallom, néha közelebb kell hajolnom, hogy mégis. Azt kérdezi tőlem, melyik meséből jöttem.  
Nevetek, olyan igazi és felszabadult módon, és azon gondolkodom, hogy ez mennyire hiányzott nekem. Mennyire régen éreztem magam ennyire felszabadultnak, és mennyire régen kaptam őszintének tetsző bókokat. Megszoktam a hamis dícséreteket, amelyeket legtöbbször a jól neveltség szül. Aztán eszembe jut Isidore...eszembe jutnak a levelezéseink, minden amit nekem mondott, és rájövök, hogy ez a felszabadultság az én hattyútáncom, hogy néhány hét és már az esküvőmre fogok készülni. De nem számít....hát nevetek újra, ekkor már azt hiszem szinte bármin amit csak mond nekem. Kellemes és élvezetes a társasága, tökéletesen kontrasztban van a hely vadságával. Talán pont ezért tudott olyan hamar elvarázsolni, hogy megfeledkezve mindenről elfogadtam az italát. Fél óra....ennyi az amire még emlékszem, meg arra, hogy a táncparkett felé vezet. Én a walczereket szeretem nem ezt az ősi és buja zenét, amelyben a testek egymáshoz érnek lüktetőn, mintha egyetlen óriási érzésmasszává szelidülnének a pörgő ritmusban. Még látom ahogyan egybeolvadnak felettem a pislákoló lámpák...vörös....sárga....kék...zöld...fekete....fekete...minden fekete. Mire magamhoz térek Gertrude arcát látom, és aggodalmasan arról kérdez mi történt, miért van elszakadva a ruhám, és mit keresek a szórakozóhely VIP részlegének egyik boxában, ahova elvileg nem is lehetett volna bejönnöm? Kétségbeesetten magyarázom, hogy nem emlékszem semmire, csak arra a fiúra, azokra a kemény vonásokra az arcán és a fényekre, amelyek átszőtték az egészet. Egy hét múlva tudtam meg mi történt, de azt hiszem akkorra már egy részét a többiekkel sikerült összerakni, és pont ezért volt az egész számomra keserves. Hogyan engedhettem magamhoz közel, hogyan engedhettem, hogy pár kedves szóval a bizalmamba férkőzzön? Hiszen mindig is ilyen voltam, a végletekig naív, aki azt hitte már gyermekkorától kezdve, hogy megválthatja a világot, hogy mindenkin segíthet. Aztán mindez összeomlott akár a futóhomokra épült kártyavár, én pedig ott maradtam az egésszel ami történt, a szégyennel, miről úgy éreztem láthatóvá vált rajtam. Íme hát, az ártatlanság mintaszobrát és össze lehet sározni. Sosem fájt még semmi ennyire, és a súly, amely egyre nehezebb lett, egyre inkább elviselhetetlen is. Fogyott az erőm, mint a gyertyalángja, végül kialudt, és ott maradtam a sötétségben egyedül...mindaddig amíg meg nem jelent Clemence. Vele beszélgetek, ő az aki a támaszommá vált ezen a nekem ismeretlen helyen....keresem a kiutat szüntelen és nem lelem. Egyedül nem. Két hónap....két hónapja jár be hozzám Max, bár vannak olyan helyzetek és olyan pillanatok, amikor szem elől tévesztem őt. Nem ismeri a világomat, nem ismeri itt a helyeket, nem ismeri, hogy mennyire gyorsan változnak itt a dolgok, noha Clemence szerint a történetei igazán képesek az embert egy kellemes és nyugalmas állapotban ringatni. A meséi...Maximillian meséi, amelyek ha nem lennének mostanra már hiányoznának. Amikor eleinte olvasni kezdett alig hallottam meg, aztán szépen lassan figyelni kezdtem rá, végül úgy éreztem magam mintha ismét gyerek lennék, az a kislány, aki átszellemülten könnyes szemekkel hallgatja, ahogyan felolvasnak neki. Nem akartam a mindennapokról hallani, arról ami történt...a fehér köpenyes alakok is mindig erről faggatnak és nem értik meg, hogy nem akarok beszélni róla. Még mindig Isidore-t várom, még mindig hiszek abban, hogy egyszer majd eljön, hogy újra eljön értem...de a mesék ritkán válnak valósággá, én pedig igazán tudhatnám, hogy esetemben ez különösen így van. Az ablakon túli világ idegen nekem, már egyre inkább idegen és legszívesebben maradnék. Nem tudom van e még kihez és van e még miért visszatérnem. Fabrice szerint mindig van...miatta mindenképpen. Talán ez az utolsó olyan reményem ami még félig itt tart, ebben az álnok és számító világban, amely valóságnak csúfolja önmagát, holott nem több csak egy árnyjáték visszatapsolt utolsó lecsengése. Egy ismétlés...
- Nemsokára itt lesz, Ana- Clemence hangja egészen közelről jön, mintha belülről suttogná. A jól ismert izgatott remegés lesz úrrá rajtam, amikor a szavait követően szinte azonnal meghallom a társalgó régi svájci ingaórájának jól ismert csendülését, visszahangot csókol a selyem tapétával bevont falakra.
- Isidore?
- Nem. Maximillian.- korábban még nagyobb mértékű csalódottságot éreztem, amikor meghallottam a nevét, mostanra inkább kíváncsivá tesz. Várom, hogy folytatódnak a meséi, várom, hogy elhozza újfent a fekete dossziét, és a kanapéra szemben leülünk egymással, hogy felolvasson nekem. Szinte ugyanúgy zajlik minden ilyen alkalom, és hálás vagyok neki érte. Hálás minden szóért amit nekem ajándékoz ebből a könyvből, hálás azokért az órákért amit velem tölt. Csak a neve....a neve okoz keserűséget, mert az ártatlan árulásom juttatja eszembe, azok ellen elkövetve akik ellen a legkevésbé sem akartam. Már oly régen készülök, hogy megkérdezzem miért csak ő látogat abból a családból, amelyhez tartoznék. Ugye még tartozom? Félek talán feladta....Emerens feladta a küzdelmet, és engedett az övéinek, engedett annak a vélekedésnek, hogy a frigyünk meg van átkozva, mindig is megvolt, és csupán Helderberg márki akarta ezt jobban. Én nem az a szelíd lány vagyok, akinek látott....szégyentelen, romlott, erkölcstelen és nem méltó a nevének viselésére. Fájdalmas minden alkalommal ez a gondolat, és legszívesebben kiűzném magamból.
- Készen állsz, Sera?
- Készen, mire Clemence?
- A meséire.
- Azokra mindig.-finom mosoly terül el az ajkaimon ahogyan meghallom a folyosó felől a léptek tompa zaját. Még nem fordulok meg, még ki akarom élvezni a pillanatot, a ritmust, mint egy lágy melódia, egy waltzer ami nekem szól. Kipp...kopp....kipp-kipp-kopp. A kertre ráereszkedik a tökéletes tejfehér köd, és kék íriszeim ezt figyelik, egészen addig, amíg a jól ismert friss illatot magával vonszolva hallom suttogó kabátját az ajtó felől, és amikor megfordulok lassan, már nem üresen ásít az ajtókeret, hanem ott van ő. A mesemondó, aki mostanában pontosan érkezik. Maximillian.


Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szomb. Dec. 19, 2015 11:11 pm Keletkezett az írás



A napok gyorsan rohantak el mellettem, egyetlen biztos pont volt bennük, amikor Seraphine-nál teszek látogatást, minden egyes nap, ugyanabban az időben, immár két hónapja. Magamtól nem jöttem volna el, és nem azért, mert hittem a pletykáknak, hanem csupán azért, mert ő Isidore menyasszonya. Láttam őt régen, még az eljegyzési ünnepségen, megfogott benne valami, talán a szépsége, vagy a szemének félreismerhetetlen csillogása, de tudtam, hogy ő már foglalt. Talán nem is beszéltünk többet, csak gratuláltam neki, majd végül a háttérbe vonulva figyeltem őt. Nem vagyok szatír, vagy kukkoló, pusztán néhány ember felkelti az érdeklődésemet, megjegyzem a vonásait, melyek örökre bennem maradnak. De mégsem foglalkoztam velük tovább, egészen a botrányig. Talán azon kevesek táborát erősítettem, akik nem hittek a pletykáknak, és elutasítottam mindennemű felesleges rosszindulatú szóbeszédet. Sosem hittem el a lányról terjengő hazug szavakat, hiába hívott a két idősebb testvérem naivnak apámmal egyetemben. Soha nem kedvelték azt a lányt, holott nem is ismerték. A botrány akkoriban arra volt jó, hogy arra az időre elfelejtették a létezésem, és nem kellett diplomatikusan elutasítanom a nőket, akiket nekem kerestek. Mintha valami eladásra szánt áru lennék, anyám hatása apámra az, ami valamilyen úton megakadályozta abban, hogy feleséget keressen nekem. Pedig a nőknek nincs szava ebben a családban, de apám mégis hallgat anyámra, és megannyi lehetőséget utasított el a nevemben. Talán azért képes engedékenyebb lenni velem, mert csecsemőként majdnem elvesztettek, nem tudom. De amíg eleget teszek anyám kérésének, addig független lehetek, szabad. Nem kell elvennem egy nőt, akivel beszélgetni sem tudok.
Őszintén, eleinte csak azért jöttem el Seraphine-hoz látogatóba, mert anyám ezt akarta. Úgy gondolta, ha már Isidore nem látogatja többé, vegyem át tőle ezt a szerepet. Nem repestem az örömtől, de a kíváncsiságom erősebbnek bizonyult. Nem ismertem őt, mégis kíváncsivá tett. Nem tudtam, hogyan érthetnék szót vele, mégis ott maradtam, és figyeltem őt. Arcának vonásait, minden apró mozdulatát, még a szemében rejtőző apró remény sugarát is, ami elillan, ahogy tudatosul benne, én nem Isidore vagyok. Megértem, és eleinte nem is zavart, de olykor ajkaim csalódott rándulása elárul, és volt egy pillanat, úgy két héttel ezelőtt, mikor azt éreztem, nem bírom tovább. Nem értem őt, nem enged túl közel, nem tudok szót érteni vele. Megértem őt, hiszen a családom felfújta az ügyet, úgy téve, mintha legalább egy fél várost ölt volna meg. A nevem, és a családom tettei engem is rossz fényben tüntethetnek fel, és emiatt nem akartam bemenni hozzá. Megvallom, azt hittem, terhes minden találkozásom vele, de a húgom meggyőzött.
"Olvass fel neki a történeteidből. Ha olyan, amilyennek gondolom, imádni fogja. Lehet, nem azonnal, sőt előfordulhat, hogy meg sem hallja majd, de ha engem elvarázsoltál velük, őt is el fogod"
Mosolyogva mondta szavait, utalva a legújabb kéziratomra, melyet Seraphine ihletett. Mindig is hobbiból írtam hosszabb, vagy rövidebb sztorikat, és eleddig csupán Eleanor hallhatta őket. Olykor beosont, hogy tovább olvassa a történet folytatását, majd leszídott, hogy miért nem írom tovább...
Végül eljött az idő, hogy bemenjek. A húgom tanácsát követve percek múlva olvasni kezdtem, de nem figyelt rám. A szavak nehezen jöttek, mintha magamat készültem volna elárulni azzal, hogy egy számomra ismeretlen lányt beavatok a titkomba. A kézirataimat olvastam fel neki, és egyik alkalommal azt vettem észre, hogy nem az ablakon túli világot figyeli, hanem engem. Először azt hittem, képzelem az egészet, emlékszem, számomra az volt az első pillanat, amikor igazán engem nézett. Ahogy a tekintetünk találkozott, tudtam, hogy nem hagyhatom magára. Nem engedhetem, hogy itt maradjon, és ha engedné, megfognám a kezét, és nem engedném, hogy ez a sötét ismét lerántsa.
"...És akkor a herceg felpillantott. A lány vele szemben már őt fürkészte egy ideje, mintha először látná a férfit. Ez lenne az a bizonyos ösvény a hercegnő szívéhez? Nem tudta. Csupán a pillantásból érezte, hogy nem adhatja fel. A hercegnek fontossá vált, hogy segítsen az eltévelyedett hölgyön, de maga sem tudta miért. Talán szimpátia? Vagy valami más? Lényegtelen, hiszen a férfi tudta, hogy a lányról szóló pletykák mind koholmány, egy gonosz tréfa. Csupán annyit akart, hogy elnyerje a hercegkiaasszony bizalmát, hogy lássa, őt nem fertőzte meg a gonosz..."
A kocsiban ülve jutott eszembe ez a pár sor, amit még pár nappal ezelőtt olvastam fel neki. Talán így tudok vele kommunikálni. Talán, ha a sorokba rejtem a saját gondolataimat, a belé vetett hitemet, egy nap majd megnyílik. Talán csak erre van szüksége, hogy valaki higgyen benne ismét. Nagy fejtörést okoz nekem ez a lány, és egyre jobban élvezem a vele töltött időt. A köd egyre sűrűbb, ahogy leereszkedik a városra, egy rövid időre kikapcsolom a gondolataimat. Ma is, mint mindig, hozzá sietek, szinte visszaszámolom a perceket, míg végre kiszállhatok a kocsiból. A mai nap más, mint a többi. A hangulatomra rányomta a bélyegét a reggeli vita apámmal, aki nem akarja, hogy bejárjak Seraphine-hoz. Rosszalló szavai elkeserítenek, az évekkel egyre inkább ridegebbé válik. Ő elhitte a pletykákat, ő sem akarja, hogy Isidore elvegye őt. Talán ezért nem jár már be hozzá, talán már ő sem hisz benne. Talán így akarja elvágni az eljegyzésüket. Olykor elgondolkozom azon, mivé lett ez a család. Megeshet, hogy soha nem támogatták az eljegyzést, és csak egy megfelelő indokot kerestek arra, hogy miérg is átkozott az a frigy? Nem tudhatom, csak azt, hogy én akarom ezeket a találkozókat. Látni szeretném őt, és segíteni rajta. Megismerni a gondolatait, és ha a történeteim segíthetnek, nem adhatom fel.
Azt hiszem, ennyi idő után talán nem utasítja el, ha viszek neki valami apróságot, így az első utam egy aranyos kis cukrászdába vezet, ahol percekig figyelem a pultban lévő sütemények halmazát. Eszembe sem jutott, hogy elgondolkodjam, milyen tortát szeret, lehet, hogy nem is édesszájú. Egyszerübb lett volna a virágüzletbe menni, de nem szeretek virágot vásárolni, ráadásul az a virág már nem él, amit levágtak. Szóval a húgom tanácsára inkább édességet veszek a mai napra. Végül nem a csokoládés mellett döntöttem, hanem négy szelet gyümölcsösre esett a választásom. Sietve hagytam el az üzletet, hogy végül elindulva Hozzá, ismét láthassam őt. A kocsi lassan gurul be az intézmény kapuján, majd leparkol a bejárathoz közel. Kiszállva begombolom a térdig érő szövetkabátom, majd mély levegőt veszek. Magamnak sem akarom beismerni, hogy izgalommal várom, hogy láthassam őt, és remélem, hogy megint hallhatom a hangját. Azt hiszem a mesém talán rám is hatást gyakorol, de nem zavar. Mindig is szerettem az írás által új világot teremteni, és a kezdeti lámpaláz elmúlásával örülök, hogy megoszthatom ezt valakivel. Így nem húzva tovább a másodperceket, elindulok, hogy ismét láthassam őt, talán ma megtudok róla valamit, amit eddig senki más, talán nem. De én egészen addig jönni fogok, ameddig azt nem mondja, hogy ne tegyem.
Lassú lépteim egyre közelednek, megtörve a folyosó csendjét, míg végül megállok az ajtóban, háttal áll nekem. Ruhája kiemeli alakját, és egy pillanatra talán el is kalandozik tekintetem, mikor megfordul, én pedig egy lágy mosollyal mérem végig arcának vonásait. Leveszem a kabátom, majd a táskámat a kezembe veszem ismét. Még nem rohanom le az édességgel, lassan közeledem felé.
- Üdvözöllek ismét, Seraphine - biccentek felé, ahogy közelebb lépek hozzá, lágy mosolyom még mindig az arcomon pihen. Nem tudom mire számíthatok, de minsig kedvesen köszöntöm őt.
- Van kedved ma egy waltzert hallgatni, miközben egy kis gyümölcsös süteményt eszünk? - hangom lágy, de mégis határozott. Nem sajnálom őt, csupán segíteni akarok. Szüksége van a társaságra, mert itt nem hiszem, hogy sokat tudna beszélni bárkivel. Nem gondolom, hogy pont rám vágyik, de ha nem szól hozzám, ha csak némán hallgatjuk a kedvenc zeneműveit, az is több, mint a semmi. Megkedveltem őt, habár még mindig nem igazán értem az utat, amely felé vezet, de makacsul ragaszkodom ahhoz, hogy láthassam őt, mert meg akarom érteni, hiszen enélkül segíteni sem tudok rajta...
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 21, 2015 2:23 pm Keletkezett az írás



Max & Sera


Lehet át kellett volna öltöznöm, lehet mégsem megfelelő ez a viselet ami rajtam van. De annyi engedményt kaptam, hogy mostanság legalább már nem kell azokban a rémes és egyre inkább nevetségesnek ható hálóruhákban mászkálnom. Végre már rendes viselet lehet rajtam, hétköznapi, ami a normális embereken. Belémhasít a gondolat, hogy azért vagyok itt, pontosan azért mert valami baj van velem. Valami, ami miatt nem mehetek még haza, ami miatt még ők jönnek hozzám. De mégis mi történt? Sokszor próbálom magamban felidézni, hogy mi lehetett az oka, hogy engem idehoztak, aztán ugyanoda jutok vissza minden alkalommal, hogy szabadulni akartak tőlem. Tőlem, aki szégyent hoztam rájuk ostoba és meggondolatlan lépésemmel. Nem akarnak meghallgatni engem is? Nem engedik, hogy elmondjam mi történt? Milliószor megtettem, milliószor felidéztem minden momentumát, elmeséltem amit tudtam, és amikor ahhoz a részhez értem, hogy belekortyolok az italomba megszűnik a világ. Egyetlen színes égősorrá fűződik össze a környezetem, és én belezuhanok a sötétségbe. Erősen koncentrálok, mégsem vagyok képes csak a halovány foltokat látni, a fülemben doboló vér lüktetését érzem, hallom a hangot szinte nekicsapódva az arcomnak, kegyetlenül végigmarva a torkomat valami fémes íz...aztán a suttogások, a bőrömön végigfutó hideg verejtékes tenyér. Az ajkaim nedvesen sóvárognak valami innivaló után, hogy aztán csókkal zárja le valaki. A csókból töltekezem, amelynek erőteljes brandy íze van. A fejem elhúz a ködösségbe, és éppen olyan fátyol ül meg rajtam, ahogyan most a világ felett is elterül, hogy minden mocskát eltakarja. Engem is rejteni vágyna, pedig nem ezt érdemlem, úgy vélem, hogy nem ezt érdemlem, mégis. Állok az ablaknál, és vágyakozom a szabadság felé, hogy újra a régi önmagam lehessek. Csak egy kéz kellene amely a fénybe húz, csak egy kéz, amely ujjaim közé fűzi ujjait, és reménykedőn mutat nekem utat. Clemence és én maradtunk itt, ebben a furcsa és színtelen világban, ahol még visszhang sincs. Tompa morajlás járja át az egész helyet, és örök tél burkában bújik meg ez az apró kis törékeny illúzió, amit én teremtettem. Már itt vagyunk egy ideje ő és én, csak ketten egymásnak, és mindenkitől megrettenünk aki ide akarna jönni, lassan nem bízunk senkiben, ő kéri, hogy ne bízzak senkiben, csak és kizárólag Isidore az akit látni akarnék, de ő nem jön. Pedig várom, ó mennyire vártam mindig, hogy jön, ahogyan jött korábban is, ahogyan meghallgatott, ahogyan átölelt, és minden szavával biztatott, hogy nem lesz semmi baj, hogy egyszer majd megoldjuk, egyszer majd kiderítjük, hogy mi történt. Ő hisz nekem. Ha hitt nekem miért marad most mégis távol, miért nem jön többé? Én pedig reménykedve állok minden áldott napján a látogatási időnek az ablak előtt  a kinti világot szemlélve, a köd sem állíthatja meg a vágyaimat és a reményemet, hogy megpillanthatom, hogy újra eljön, hogy láthasson, hogy hazavigyen. Clemence szerint nem fog....mert már nem hisz, mert úgyanúgy ahogyan a nevemet mocskolók, ő sem akar már semmi mást csak távol tudni magától. Egy ideig tiltakoztam a szavai ellen, egy ideig még megvolt bennem valami apró remény, hogy ez nem így van, hogy majd eljön értem. Ahogyan eljött értem korábban is, amikor nevetve szöktünk meg az éjszaka közepén, hogy felszaladva a dombra megmutassa miképpen lehet elérni a csillagokat. Csak kinyújtod a kezed, ott a magas emelkedő tetején, a rezgő levelű gesztenyefa alatt, és már tiéd az egész világmindenség. Vagy amikor elbújtunk a kerti kis házikóban mint két buta kamaszgyerek, mert az volt a mi menedékünk, mert már az első napon nekem ajándékozta, ha kértem. És én kértem. Bolond módon győzködtem meg a szívemet arról ami ellen az elmém veszett módon tiltakozott, én azonban csendre intettem, mert el akartam fogadni őt, ha már így döntöttek, ha már azt akarják, hogy megtegyem. Kedves volt velem, a fantáziája pedig kifogyhatatlan, és így teremtette meg számomra a mesebirodalmat, amelyben waltzerek csendülnek fel minden áldott nap, és a ruhám suttogón simul végig a fényes kövezeten. Kézen fogott és megpörgetett és beleszédültem, úgy éreztem már nem számít semmi. Hogy igaza van anyának, mert meg fogom szeretni, biztosan képes lennék rá, hogyan lehet egy ilyen embert nem szeretni, aki kinyitja előttünk a szívét? Aztán jeges fuvallatával csapott arcul egy napon a távolmaradása, és ha volt is bennem akarat, ha volt is bennem bármi bizakodás, hogy egyszer majd minden olyan lesz mint régen szertefoszlott és összeomlott,  mintha most engedtem volna ki kezemből, akár egy finoman odább fúvott kis tollpihét. Egy ideig üresség volt, egy ideig Clemence sem beszélt, nem olvasott fel esténként, csak velem együtt bámulta szinte álomtalanul a plafont a tarkóm alá fűzött kézzel, és néztem miként táncolnak az árnyékok a fénnyel, beszűrődve az ablakon, a spaletták repedésein keresztül. Az én életem is ilyen véget nem érő tánc volt, csak még azt nem tudom, hogy végül majd valaki tökéletesen befedi a réseket , hogy egyetlen kóbor fény se szökjön be többé, örök árnyékra kárhoztatva.
Vagy lesz valaki aki fényt hoz...egy darabig az előbbit gondoltam. Egészen addig amíg nem jött valaki aki eleinte nem tudott eljutni hozzám. Akinek eleinte csak a hangját hallottam valahonnan nagyon távolról, mostanra azonban arcot is társítottam hozzá. Már észrevettem őt is pár hete. Ott volt a kezében a mappa megannyi mesével, és én annyira vártam ezeket az alkalmakat, mert úgy éreztem, hogy a gondolatai megtisztítanak, feloldoznak, hogy szépen lassan újraépíthetem magam belőlük. Tele volt minden írása hittel, és úgy kortyoltam, olyan mohón, mintha több napos út után a sivatag végtelen vándoraként eljutottam volna az oázishoz. Ez volt nekem a mesemondó....ez volt Maximillian. A kietlen pusztaság egyetlen forrása. Clemence szerint megint túlságosan megbízom valakiben akiben nem szabadna és megint olyan gondolatok születnek meg a fejemben, amelyeknek nincs jövője. De ugyan ki dönti el, hogy meddig terjed a naív illúzió és mi is a valóság? Meglehet az az igaz, amiről Max mesél nekem, meglehet, hogy ott bújkálok én is a sorai között, akárha az erdő fái magasodnának előttem. Ó mennyire szeretném engedni, hogy lásson, mégis olyan minden egyes nap, amikor eljön, mintha némaságra ítéltek volna, a szavak melyek egykor az én barátaim is voltak, cserbenhagynak, és a tekintetemmel mesélnék neki, ha rá mernék nézni úgy igazán, őszintén elbújva a saját kis menedékemből. De félek, annyira félek, hogy megint árulómmá válik a saját naívságom. Nem tőle félek, hanem talán kicsit magamtól. Nézem őt...minden alkalommal és keresem az arcán azokat a különös jeleket amiktől többé válhat, amitől a bizalmamba fogadhatom, hiszen Clemence azt mondta, hogy ne tegyem. Egy Oldenburg...már becsaptak, már magamra hagytak, megteszik újra. De ha így is lenne miért jönne ő, hiszen nem kötelezik rá? Ugyan...legyint Clemence....hogyne kötelezhetnék, hisz a jóhírük mindennél becsesebb számukra én pedig csak egy leírható veszteség vagyok. Fabrice-ra gondolok a bátyámra, és bármit megadnék jelen pillanatban ha itt lenne, ha igazzá váltaná azokat az ígéreteket...mindenki csak ígéri, hogy elmehetek végre innen....de mikor? És vajon mi vár majd a masszív falakon túl, vajon az a világ mennyit változott amit egykor magam mögött hagytam?  Nem tudom mit találnék benne, hogy van e még ott helyem? Csak egy kis zugra vágynék, semmi másra, és arra, hogy megint figyeljenek rám, hogy megint apa szemefénye legyek, és bármit megadnék anyám egyetlen törékeny mosolyáért...mindig akkor döbben rá az ember, hogy valami hiányzik, amikor bármennyire is igyekszik ragaszkodni, az egyre jobban távolodik tőle. A Szent Margit Intézet befogadott....de én már mennék innen. A hótól nehéz fenyők között megbúvó mesebeli kastélyra emlékeztető falak közül, vágyom vissza....Clemence azonban visszatart, még nincs itt az ideje. Még nem ért véget a mese, még nem játszottuk le a sakkjátszmát, még áll a fekete király. Bárcsak lenne merszem, bárcsak lenne bennem annyi merészség, hogy egyetlen mozdulatommal felborítsam a bábukat. Elég volt! Óvatosan fordulok meg és a mosoly az ajkaimon töretlenül tanyázik. Egy ideje még várom Isidore-t de minden napon, amikor meghallom a mesemondó lépteit, valami érzés ott legbelül arról suttog, hogy már nem reménykedem, hogy jön a vőlegényem, és örömmel tölt el, hogy folytatja a történetét.
- Maximillian!- leplezetlen öröm csendül a hangomban, amikor megfordulok, hogy méltóképpen üdvözöljem. Őt vártam? Nem! Örülök, hogy mégis ő jött? Igen! Lehunyom a szemem egy másodpercre, és beleszimatolok a levegőbe. A nyers kölnijének illata keveredik a kinti friss levegő harapnivaló hűvösével.
- Magaddal hoztál egy szelet telet. Örülök, hogy újra látlak.- nyújtottam a kezem a szokásos és illendő kézcsókra, miközben finoman billentettem meg  amagam részéről a fejem, és ha túlestünk az udvarias köszöntésen, a kanapé fel mutattam, a szemeim azonban felcsillantak a két lehetséges, és számomra igen tetszetős tevékenység hallatán.
-....és utána mesélsz nekem tovább, ugye? Annyira vártam a folytatást, a minap hirtelen ért véget és még este elalvás előtt is azon gondolkodtam, hogy vajon mi volt a hercegnő vétke, hogy ekkora büntetést érdemelt. Senki nem érdemel ekkora gyalázatot....tudod- hajtottam le a fejem, a hajam előre hullott és kellett pár perc amíg valamennyire rendeztem a gondolataimat, hogy megint ragyogó, és szinte gyermeki tekintettel nézzek rá
- Milyen süteményt hoztál? Ugye.....ugye gyümölcsöset? Ananász? Azt nagyon nagyon szeretem, annyira régen ettem ananász tortát. Itt többnyire karamelles van, azért nem vagyok különösebben oda. Waltzer? Igen....igen Adalaide Balladája, kérlek, ma azt. Ma illik az időhöz.- valahogyan kiszakadtak belőlem a gondolatok és még az sem érdekelt, hogy Clemence folytonosan csendre intett. Elindultam a kanapé irányába, hogy helyet foglaljak, hiszen Maximillian pontosan tudja merre vannak a tányérok, és a lejátszót. Mindkettő a kandalló mellett a kis komódon. Illetve a tányérok a mellette álló, apró kis horgolt terítővel letakart asztalon. Nemrégiben egy cserepes mikulásvirág került rá, az én kérésem volt, hogy a vágott virágokat helyezzék el máshol. Nem szeretem halott dolgokkal körülvenni magam. Clemence ismét suttogni kezdett a fülembe, valami olyasmit, hogy most még van lehetőségem visszafordulni, nem kell fogadnom Max-et, hogy ha befejezi a mesét mi lesz? Mi lenne? Újat kezdünk....egy igazit, amiben boldog a hercegnő és nem szomorú...amiben...amiben kinyílik számára a világ. Azt mondta ostoba álmodozó vagyok, és hálátlan, amiért ezeken az órákon amikor a mesemondó itt van őt száműzöm.
- Clemence kérlek....nem akarom, hogy itt légy! Ezek a történetek az enyémek, én akarom őket hallani....és különben is, nem hallom Maxet, ha folytonosan duruzsolsz a fülembe. Menj el kérlek!- visszafogottan, szinte diszkréten suttogva magyaráztam Clemence-nek, miközben helyet foglaltam a kanapén eligazgatva a ruhámon a gyűrődéseket.
~ Hálátlan vagy, Anastazia! De meglátod, hogy igazam lesz!~
Clemence egy időre ezzel eltűnt.



Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 23, 2015 12:35 pm Keletkezett az írás



A gyerekkorom félig varázslatos volt, félig pedig maga a pokol. A testvéereim tehettek róla. Folyton kiközösítettek, éreztem, hogy nem tartozom közéjük. Mégis, egy idő után nem foglalkoztam velük, meg sem hallottam a szavaikat, mintha nem léteznének többé. Akkor azt gondoltam, a gyerekek gonoszak, hogy az őszinteségük fájó, és soha véget nem érő. Persze idővel megszületett a húgom, aki kárpótolt minden elszenvedett sérelmet. Még éppen mászni tudott csak, mikor először megnevettetett, majd valahogy apró varázst csempészett az életembe. Minden apró, bolondos mesémet ő inspirálta, és amint írni tudtam, mindegyiket lekörmöltem, hogy megmaradjon az utókornak. Emlékszem, hogy ő találta ki, hogy egy dobozba gyűjtsük őket, kamaszként pedig a család könyvtárába beszabadulva dugtuk el a lapokat 1-1 tetszőleges könyvben. Talán mind a mai napig nincs meg az összes, és talán már nem is emlékszik rá, de én igen. Az írás azóta van jelen az életemben, amióta írni tudok, ő pedig már a születésével inspirált engem. A történeteim mégsem jelentek meg a nyilvánosság előtt, mert nem akaeom, hogy az emberek megtudják. Valamiért sokkal varázslatosabbnak érzem, hiszen csak az enyémek. Mint másnak egy értékes drágakő, nekem pont olyan minden művem. Talán ezért vagyok más, mint a két idősebb testvérem, talán ezért nem fogadtak soha be. Nekik a történeteim mit sem értek. Olykor beosontak a szobába, hogy ellopják a lapokat, majd a kandalló tüze fölé tartva kényszerítsenek, de nem tudták, hogy ezzel nem mennek semmire. Azok csak lapok voltak, de a varázst nem vehették el.
Azóta felnőttem, de egy dolog megmaradt. Ugyanúgy szeretek írni, ez az, ami elvisz a rideg valóságtól, ez által sikerült megtartanom a gyerekkorom egy apró szeletét. Hiszen olykor a valóságunk, az életünk oly kegyetlen, oly mohó, hogy elveszi a lelkünket, rideggé teszi a szívünket, és szépen lassan elfelejtjük, honnan indultunk. A családom olykor képes elragadtatni magát, elfelejteni, hogy ők is emberek, és megvallom, néha engem is elragad. Hazudnék, ha tagadnám, hiszen, ha egy ilyen családba születik az ember, nem tud elvonatkoztatni. A látott példa erős, és olykor épp ezért nehéz megtartanom az emberségemet. Ha az írás nem lenn, talán el is vesztem volna. Megeshet, hogy olyan rideg lennék, mint a bátyám, vagy olyan előítéletes, mint a húgom. Oly könnyedén fújták ők is az újság sorait, és bizonygatták, hogy az az igazság, mikor pár éve Seraphine-ról megjelentek a cikkek. Csak egy ürügyet kerestek, egy indokot, hogy Isidore miért nem veheti el azt a lányt, és a botrány csak olaj volt a tűzre. Emlékszem azokra az időkre, a családunk sokszor gyűlt össze, sokszor voltak éles szóváltások, viták, melyekből lassan kimaradoztam. Emlékszem, Isidore sokáig nem hitt a vádaknak, én pedig olykor elbeszélgettem vele. Valamiért akkor is éreztem, sőt tudtam, hogy Seraphine csak egy áldozat, hogy csak figyelmetlen volt. Talán egy kicsit naiv. De semmiképpen sem volt ura a tetteinek. Az első pillanatban éreztem, hogy ő más, mint a többi nő. Nem dobja csak úgy oda magát, és volt benne valami megmagyarázhatatlan. Valami, ami miatt megjegyeztem arcának minden vonását, finom, porcelánbabához hasonló mozzanatait, de az esemény, ahol találkoztunk, az pontosan az eljegyzése volt. Még csak beszélni sem beszéltünk sokat emiatt. Nem estem szerelembe, de már akkor megihletett könnyedségével. Talán ezért sem bírtam türelemmel hallgatni a családom beszédeit, melyek az én megmondtam előre, és hasonló bevezetéssel kezdődtek. Idővel elmaradtam, és nem akartam részt venni bennük, és a felgyülemlett érzéseimet az írásban vezettem le. Akkor született meg a mese a hercegnőről, aki a gonosszal harcolt, a hercegről, aki egy idő után többé nem látogatta, és a herceg rokonáról, aki eleinte a családja kérésére látogatta őt, majd végül minden pillanatot várt. Hogy lássa őt. Hogy hallja a hangját, hogy végre egy kicsit közelebb engedjen. Ez én vagyok. Valamiért fontossá vált, hogy segíteni akarjak, fontossá vált, hogy itt legyek. Tudom, hogy nem engem vár, hogy a mosolya mögött némi csalódottság is ott van, hiszen én nem Isidore vagyok. Én Maximillian vagyok. A vőlegénye rokona, egy tagja a családnak, ami miatt ide került. Hibásnak érzem magam, holott én nem ártottam neki. De nem tettem semmit. Némán a háttérbe vonultam, de ha kiállok érte, vagy szembeszegülök... Nem! Ha ezt tettem volna, én sem lennék jobb helyen, mint Seraphine. De így tudok neki segíteni, csak várnom kell a megfelelő időre, mikor már látni fogja, vagy érezni, hogy bízhat bennem. Hogy én soha nem hittem neki... Vajon lehetséges-e? Hiszen én is Oldenburg vagyok, meg van bennem mindaz, ami a családom tagjaiban, csak én ellenük megyek. Én nem hiszek hazug szavaknak, nem teszek tökre ártatlanokat. Én segíteni próbálok. Talán anyámtól örököltem? Megeshet.
"És Gavin ismét elment a hercegkisasszonyhoz, azt remélvén, ma lesz az a nap. Ma úgy örül neki, mintha a vőlegénye nem létezett volna. Úgy hitte minden egyes induláskor, hogy a lány, Camryn, majd végre látja a fényt az út végén, és Gavin vezetheti őt oda, ahová tartozik. De minden egyes nappal úgy hagyta maga mögött az elhagyatott kastélyt, ahogy oda ment. Nem látott változást, mégsem adta fel, nem akarta egyedül hagyni a hercegnőt, hiszen akkor magára maradna, és senki nem maradhat magányosan a világban. Vigyázni akart a lányra, törődni vele még akkor is, ha a lány nem veszi őt mindig észre."
A meséim által próbálok beszélni hozzá, a sorok között ott rejtőznek az érzéseim, túlságosan is megnyílok neki, hogy lássa a felé nyújtott kezem, majd egy nap megragadja azt, erősen, én pedig akkor nem fogom elengedni, hanem erősen fogom tartani. Mint mindig, ma is pontosan érkezem, és arcomon a mosolyom, mely mögé gondosan elrejtem minden kételyem, nem érezheti. Segíteni jöttem, és nem azért, hogy lássa rajtam olykor a csalódottságot, melyet annak tudata okoz, hogy nem engem vár. Örülök, ha mosollyal jutalmaz, és elhiszem, hogy csak az enyém. Már nem fárasztom a külvilág ostobaságával, csak a mesémet olvasom fel neki, melyet a valóság ihletett. Tudnia kell, hogy van remény, és én ezért vagyok itt, hogy ismét érezze is.
Ezek a találkozások számomra olyan különlegesek, ilyenkor megszünik az idő, a külvilág, és a minket körülvevő összes ember. Nem egyszer éreztem a tarkómon a bizsergést, ahogy olykor valaki minket figyel a távolról. Amikor felpillantottam, a minket figyelő eltűnt hirtelen, én pedig nem foglalkoztam tovább vele. Nem olvastam soha hangosan, csak alig hallhatón, hogy Seraphine hallja, mert ezek a sorok mind neki szólnak, csak az övék, mintha a mi apró titkunk lenne, és nem akarom, hogy más részese legyen.
Nevem említésére felfigyelek, és egy pillanatra végigmérem őt. Sietve veszem le a kabátom, hogy gyengéd csókot leheljek kézfejére, majd felegyenesedve nézzek a szemébe.
- A tél a kedvenc évszakom - adok neki egy félmosolyt ismét, ahogy arcának fiatalos vonásait figyelem. Mindig is olyan volt ő külsőleg, mintha egy meséből csöppent volna ide hozzánk, de azt, hogy milyen is ő, még nem egészen tudtam meg. Nem engedett még olyan közel. Persze soha nem eröltettem. Úgy hiszem, ha majs bízik bennem, akkor majd megnyílik, ahogy a virág a hajnali nap sugarainak lágy érintésére.
- Örülök, hogy tetszik a mesém... Nem volt nagyobb hibája, csupán könnyedén bízott... De nem árulhatok el többet... - mosolygok lágyan, mint mindig, mikor csilingelő hangját hallom. - Tudod senki nem érdemel ilyen büntetést, és hiszem, hogy mindenkinek jár a megbocsájtás, és a lehetőség, hogy valaki higgyen benne - arcom megkomolyodik beszéd közben, hogy érezze, minden szavamat komolyan gondolom. Ő is megérdemel egy kis hitet, és bizalmat, és én bízom benne. Tudom, hogy nem itt van a helye, de nem fogok rá rontani ilyen kijelentésekkel, azt akarom, hogy ő mondja ki, hogy már nem akar itt lenni. Nagyon szeretném, ha velem jönne haza, mert nagyon megkedveltem őt. Belopta magát a szívembe, fontossá vált. Talán a mesém kötött minket össze, talán akaratlanul ő láncolt magához, de nagyon sokszor jut eszembe, mert meg akarom őt érteni. Olyan nagyon szeretnék tisztán látni, hogy mit is keres itt igazán. Végül csak felnevetek. Gyermeki lelkesedése a sütemény és a waltzer iránt meglep, ahogy szavainak sokasága is. Talán a mai nap az a nap? Ami más mint a többi, amikor végre egy pillantra a bizalom jelét láthatom, de nem élhetem bele magam ennyitől. Nevetésem mosollyá szelídül, miközben táskámból előveszem a süteményt.
- Szerencsére az eladó rábeszélt két ananászosra, és két epresre, de milyen jó, hogy hallgattam rá, nem igaz? És nekem tökéletes Adalaide Balladája, igazán kedvelem - biccentve sétálok az asztalhoz, majd tányérokra szedem az édességet. Egy pillanatra megállok, ahogy a villákat teszem a tányérra, mintha Seraphine hangját hallanám.
- Mondtál valamit? Ne haragudj, csak majdnem elejtettem a süteményt, nem figyeltem - fordulok felé egy szalvétával törölgetve a kezem. Aztán még a waltzert is kikeresem, igazán szeretek a kedvére tenni, nem okoz gondot pár szelet süteményt tányérra tenni, habár olykor az ügyetlenségem nem ismer határokat. De jelenleg erről nincs szó, csak egy kicsit kapkodtam, hogy ne kelljen elvesztegetnem több időt azzal, hogy elvonom róla a figyelmemet.
Aztán, ahogy felcsendülnek az első dallamok, megragadom a tányérokat, az egyiket a kezéze adom, a másikat az asztalra teszem, majd a táskámból előveszem a fekete dossziét, és az asztalra teszem. Elején ezüst betűk vonják magukra a figyelmüket, szavakká, majd mondattá formálódva.
"Minden író isten, a saját történek istene, hiszen teremtenek; életeket, világot, szeretetet, és akadályokat, melyeket a szereplői legyőznek, hittel és reménnyel..."
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 5:10 am Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Maximillian & Seraphine
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: