Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 4 vendég

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 1:19 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



Reggel első dolgom Libi laborját és egyéb teszteredményeit átnézni, minden más egyéb dolgom előtt. Nagyon remélem, hogy nem lesz igazam – és neki sem – és valami más gond van, mint amit mindketten vizionáltunk. Ő kimondva, én meg csak magamban. Azonban sajnos ez nem így van. Kétszer ellenőrzök át mindent és ugyanarra az eredményre jutok.
Felmarkolom a kórlapként is szolgáló tabletet és Libi szobája felé indulok és amint odaérek, benyitok.
- Jó reggelt! – megkerülöm az ágyat, hogy lássam is az arcát, ha még alszik, akkor felébresztem azzal, hogy ráfogok a vállára, ha pedig már ébren van, akkor értelemszerűen ez a mozdulat elmarad.
- Megvannak az eredményeid, vérkép, vérgáz, röntgen, bronchoszkópia. – a légzésfunkció eredményét nem sorolom ide, mert annak azonnal megvan a látható eredménye és ez előtte sem titok.
- Fel tudsz ülni? – ha igen, akkor segítek neki – átállítom az ágyat magasabb dőlésszögbe – és leülök a végébe. Általában elég savanyú és komor képet vágok, így fogalmam sincs, hogy mennyire látszik meg rajtam, egyik teszteredménye sem biztató.
- Mivel kezdjem? Az összefoglalást akarod hallani… – a betegeknek csak ezt szoktam elmondani, mert a többi orvosi szaknyelvvel nem tudnak mit kezdeni, Libi azonban más.
- Vagy kéred az értékeket külön-külön is. – fejezem be végül a mondatot. Nekem tulajdonképpen mindegy, ez most az ő döntése. Mi több, ha akarja, akkor konkrétan meg is mutatom neki, utána pedig beszélhetünk a többiről, minthogy mi lesz ezután. De ennyire még nem akarok előre szaladni.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 7:10 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #there'll-be-no-compromise
Amikor tudnék aludni, mert nem köhögök, akkor a láz az, ami nem hagy békén. Úgy érzem magam, mint akit agyoncsaptak az éjjel, de arra még véletlenül sem gondolok, hogy ennek lehet némi köze ahhoz, hogy a fél éjszakát kint töltöttem a kórház előtt egy padon. Milyen nevetséges is. Senki nem állított meg, szabadon léphettem ki a kapun, hagyhattam üresen a szobát és ücsöröghettem odalent egy szál, lenge, kórházi hálóingben, s a hirtelen rákapott dzsekiben. Mintha tudták volna, hogy úgyis visszajövök. Hogy nem tudok elszabadulni egyetlen kórházból se, akármennyire is menekülnöm kellene. Mert ez az életem - na nem a páciensség - és semmi másom nincsen.
Oldalamon fekszem, háttal az ajtónak, de nem alszom. Így mire Abe beér velem szembe, már ülésbe tornászom magam, fáradt és mosolytalan jó reggelt kíséretében. Még egy Dr. London-ra is vetemedek. Bal lábbal feküdtem le hajnalban.
- Aha. - hagyom rá a felsorolást, majd a segítséget is. Nem utasítom el, egyszerűen a hátam közepére kívánom az egész világot, benne magamat is, így a kelleténél több hangomat nem akarom hallgatni.
- Ádámmal és Évával. - jegyzem, s ez most nem fricska, csak a "legelején" szinonimája. Régen is így fogalmaztam és ez mit sem változott.
- És kérlek ne sérts meg a betegeknek tartogatott blablával. - vetem oda nyersen, de ebben van némi segélykérés is. Ha már a saját eredményeimet kell hallgassam, legalább olyan szövegkörnyezetben tegyem, ami a zsigereimben van, ami a részem, amitől mindig azt érzem, hogy élek. Mert az orvoslás nekem ilyen.
Valamiért kényszert érzek rá, hogy megigazítsam a hajamat, mégse nézzek már ki úgy, mint Ofélia az őrülési jelenetben. Legalább kevésbé legyek zilált a fül mögé simított hajtincsek által. Türelmetlen várakozásomban ez az egyetlen, ami valamivel lefoglal. Abrahamról pedig le nem veszem a tekintetemet.
#landon-pigg #the-way-it-ends
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 7:39 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



Igazítok az ágyon, ezzel segítve, hogy kényelmes ülőpózt vehessen fel, ami támasztja a hátát, ha nem akarja vagy nem tudja tartani magát. Aztán leülök és amint közli, hogy elejétől akarja hallani, bólintok egyet.
- Jó, akkor blablát nem kapsz. – bár részben, azért fog, mert hiába orvos és tudja, beteg is és a betegek egyébként is hajlamosak mindig a legrosszabbat feltételezni, ráadásul a depresszió általános tünet abban az esetben, amiben ő is van jelenleg. Így a nagyobb sallangtól meg fogom kímélni, de van, amit így is el kell, hogy mondjak majd neki.
- Krónikus rejekció áll fent. – nem kell megmagyaráznom neki, hogy az immunrendszere épp elutasítja az új tüdejét, ebből ő is tudni fogja. De még mielőtt jöhetne az, hogy ő megmondta, már folytatom is.
- Szteroid-lökés kezelést kapsz már a mai nap folyamán. Meglátjuk, hogy erre, hogy reagál a szervezeted, ha továbbra sem áll meg a rejekciós folyamat, akkor immunszupressziós kezelésre váltunk. – ez a protokoll és az esetek 98%-ában meg is oldja a gondot. Feltéve, ha a páciens is megteszi a maga részét.
- Átvariálom a gyógyszereidet, az eddigi CellCept és Myfortic helyett, négy különbözőt fogsz szedni, Prografot, Advagrafot, Certicant és Imurant, és be is szeded. – nem viccelek, akkor sem, ha nem lehetek ott mellett és nyilván nem foghatom a kezét, hogy de, igenis szedje be a bogyókat, mert ez az ő érdeke.
- A dohányzás továbbra is tilos. Használod a Peak-Flow mérődet és mindennap leírod nekem az eredményeket. Ha nem csinálod, megteszem én, tiszta haszon, hogy együtt fogunk lakni. – tudom, csodás kilátások, de szeretném, ha tudná, komolyan veszem ezt az egészet, az ő érdekében.
- Egy hét múlva új bronchoszkópiát csinálok és meglátjuk mit értünk el. És végezetül… – átadom neki a tabletet, hogy megnézhesse a saját eredményeit, ha szeretné.
- Tudom, hogy tudod, de akkor is elmondom, hogy az esetek csak két százalékában nem fordítható vissza a rejekciós folyamat. Oké? – látni akarom rajta, hogy ezt megértette és nem, mint orvos, aki pontosan olyan jól ismeri a statisztikákat, mint én, hanem, mint a beteg, akinek semmi oka pánikolni vagy azt feltételezni, hogy ez már a vég. Nagyon nem tartunk még ott és ha majd egyszer mégis – remélem, hogy nem fogunk – akkor is van még lehetőség számára.
Kinyúlok és a lábára teszem a kezem a takarón át érintve meg így őt.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 9:35 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #there'll-be-no-compromise
Nem nagyon vártam mást, mégis, amint kimondja az ítéletet, az felér egy kiadós fejbeveréssel.
Csak egy kóbor, feszes bólintással jelzem, hogy értettem, de nem kívánok a szavába vágni. Gondolatban jegyzetelek mindet, amit mond, s a végén egyben kívánok reflektálni rá.
- Szóval akkor az ALG és az ATG csak a legvégső eset? - kérdezek vissza az intravénás immunszupressziós szerekre. Nem azért, mert olyannyira érdekel a nevük vagy úgy összességében a fejemben végigpörgő minden mellékhatásuk, egyszerűen csak tudni szeretném, hogy mennyi az esélye annak, hogy tényleg nem kell semmilyen szinten bent fekvő beteggé avanzsálni. azt utálnám a legjobban.
- Most fejezd be, apuci! - morgok rá az együtt fogunk lakni résznél. Pont nem azért fogadtam el az ajánlatát, hogy még "otthon" is a betege legyek. Mindazonáltal nagyon jólesik a törődése, de vagy maradjon meg orvosnak, s ne aggódjon értem, vagy legyen a barátom, s aggódjon. De ez a mix még annál is rosszabbul hangzik, mint a sok láz, hidegrázás, hányás és egyéb fincsi gyógyszermellékhatás. A kedvencem a veseelégtelenség mind közül. Tudom én, hogy az esetek nagy százalékában nem jelentkeznek a tünetek, de amilyen nagyon hiszek a szerencsémben, halál biztos vagyok benne, hogy mindből a legrosszabbat nyerem meg magamnak.
Utánanyúlok a tabletnek, nagyon koncentrálva arra, hogy ne remegjen meg a kezem a mozdulatban. Már épp belemerülnék az elektronikus kórlap szemlélésébe, amikor Abe előjön a százalékokkal. Ez az, ami utolsó cseppként funkcionál bennem. Dacosan szorítom össze számat, felszedegetve a lelkem kőfalának elemeit, majd határozottan az ajtó felé mutatok.
- Kifelé! - parancsolok rá rideg-csendesen, s ha nem érti elsőre, akkor addig kiabálok vele, amíg nem távozik. Egyszerűen nem bírom elviselni a jelenlététét, mert megfulladok attól a vágytól, ami afelé hajt, hogy a karjaiba omoljak és régi, összetört barátként zokogjak saját pesszimizmusom fölött. A tabletet az ágy végébe lököm - földhöz nem vágom, ennyi modorom még van - felkelek az ágyról, s ketrecbe zárt oroszlánként kezdem róni a köreimet a szobában. Háttal vagyok az ajtónak végig - akkor is, amikor az ablakpárkányra kell támaszkodjam, mert elkap egy heves köhögőroham az idegesség és a sietség hozományaként - így azt sem venném észre, ha visszajönne. Mint ahogy azt sem akarom tudomásul venni, hogy akarom a visszajövetelét. Nem, mint az orvosomnak. Hanem mint az egyetlen ismerősnek, aki itt van velem. Mert bármennyire is berzenkedtem ellene, ahogy mondta - igaz Hope kapcsán - szükségem lenne valakire.. Ha tiltakozom, ha nem. Mert a statisztika az csak egy dolog.. a kétségbeesés meg egy másik, sokkal emberibb. És bár utálom, hogy részem van benne, titkolni sem tudnám, azt hiszem.
#landon-pigg #the-way-it-ends
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 10:15 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Igen. Az csak a legvégső eset lesz. – én remélem, hogy nem kell addig elmennünk. Az esetek nagyobb részében más a szteroid-lökés segít és a gyógyszerek újra beállítása. Nagyon-nagyon vagy inkább extrém ritka azaz eset, amikor ezek nem segítenek és nem hiszek abban, hogy pont ő lenne azaz egy a sok százból. Egyszerűen azért, mert nem szokásom minden bokorban mumust látni. Na meg persze, mert pontosan tudom, hogy mit csinálok és a saját tapasztalataim ugyanazok, mint amit a statisztika is mutat.
Mikor felmorran az apucival, megfeszülnek arcizmaim. Nem vicceltem azzal, hogy figyeljen és azzal sem, hogy rendesen írja a méréseket. Azzal viszont, hogy apucinak nevez, nagyon érzékeny területre lép nálam. A feleségem a gyerekemet várta, amikor lelőtték, így nem, cseppet sem tudom megérteni jelen esetben a szó használatát. Akkor sem, ha úgy tűnik, épp a kiakadás felé tart. Ennek ellenére túllépek ezen, elvégre most nem én vagyok terítéken, hanem ő.
Ahogy elkezd kiabálni, teljesen világossá válik számomra, nem lehet orvosként kezelni, mert nem viselkedik úgy. Hiába érti a szakszavakat és tud bizonyos eljárásokat, most pontosan azt csinálja, mint bármelyik beteg, aki nem tudja megemészteni, hogy mi is történik vele.
Felállok és felveszem az ágy végébe lökött tabletet.
- Mire visszajövök, leszel szíves ezt a cirkuszt befejezni és úgy viselkedni, ahogyan azt a neved előtti rövidítés megköveteli. – magára hagyom, hadd tombolja ki magát és döntse el végre, hogy mit is akar. Ha azt, hogy orvosként tekintsek rá – nyilván őt nézve annak –, akkor ilyen hisztériát nekem ne csapjon, csak ha betegként akar viselkedni. A döntés rajta áll, utóbbi esetében azonban nem vagyok hajlandó megvitatni vele semmit, csak kiírom a kezelést és kész. Ez az ő döntése és nem az enyém. És legyen akár orvos, akár páciens, azt tudnia kell, hogy milyen esélyekkel játszik. Számára több, mint kedvezőekkel.
Magamhoz veszem a szteroid gyógyszert, amit szednie kell, megírom a zárójelentését, és mikor ezekkel megvagyok – talán, ha fél órát vett igénybe az egész folyamat – visszamegyek a szobájába, bízva abban, hogy mostanra letett a kiabálásról, amit egyébként nem tűrök el másoktól. Tőle se fogom többször.
- Öt napig kell szedned, napi 500mg-ot. – teszem le a gyógyszert az éjjeliszekrényére. Megállok az ágya mellett és elhallgatok. Ha van mondandója, hát hallgatom, ha nincs, akkor pedig olyasmit teszek, amit sosem szoktam. Leveszem a nyakamban lévő sztetoszkópot, majd a fehér köpenyt is. Ha csak nem műtök, akkor általában egy sötét nadrág és egy világos ing van rajtam, mint most is, lévén, hogy reggelre nem volt kiírva operációm. Ennek megfelelően pedig köpeny nélkül tökéletesen hétköznapi módon festek. Mint egy barát és nem, mint egy orvos.
A zsebembe nyúlok és kiveszem a kulcscsomómat, amiről leakasztom azt, amelyik a lakásomé. Odamegyek Libihez és a kezébe nyomom a kulcsot.
- Ez az egy van. Ha nem másoltatsz másikat magadnak napközben, akkor hatkor végzek, hat húszra otthon vagyok és szeretnék bejutni. – megfogom a kezét és a tenyerébe nyomom a hideg fémet, majd a tekintete után kutatok. Egyetlen szó vagy felvezetés nélkül ölelem meg. Ha esetleg eszébe jutnak ellökni, hát szorosabban fogom a karomba és egy darabig nem is engedem el. Nekem is szükségem van erre az ölelésre és szerintem neki is. Nem örülök én sem, hogy tőlem kellett hallania, amit az ordítozása előtt hallott. Annak sem örülök, hogy betegként van itt és annak sem, hogy meg kellett ismernie a másik oldaláról a munkámat. De annak örülök, hogy látom. Akkor is, ha ő most épp a háta közepére sem kíván.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 11:12 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #there'll-be-no-compromise
Mily meglepő, nem gondoltam át. Bármennyire is önző picsa legyek ettől, eszembe nem jutott, hogy a felesége terhes volt, s az sem merül fel bennem, hogy az apuci becézésemre reagál ilyen érzékenyen. Egyszerűen kicsúszik, s azt hiszem ha tudnám, hogy mennyire fájó pontra tapintok, akkor direkt ugyanígy szóltam volna. Mert ilyen vagyok. Ha nekem rossz - márpedig egyre jobban sajnálom magam minden kiejtett és felfogott orvosi szava után - akkor dögöljön meg a más tehene alapon legyen az másnak is.
Félreérti, de ki hibáztathatja érte. ez az egész nem arról szól, hogy meghalok, hanem arról, hogy jó eséllyel nem halok meg. Pedig már az első műtétkor is arra készültem, azért nem az öreg Thackerayt választottam, hanem a fiát. Mindennek oka van, bár bonyolult személyiségem kusza masszájában még én sem mindig találom. A kifakadásom hát előttem is legalább olyan rejtélyes okú, mint bárki idegen előtt lenne. Mert.. nem tudom. Csak utálni akarom a világot és kész. Erre mondják vajon, hogy jó dolgomban nem tudok mit csinálni? Meg egy nagy szart azt hiszem.
Nem reagálok mással, mint egy rekedt köhögésbe fúló, szinte hisztérikus kacajjal arra, hogy kioszt. Igaza van, aránylag, de attól még menjen ő a jó büdös picsába, oda.
Felhúzott orral, szinte királynői tartással kezdem a köreimet róni, tökéletesen kirekesztve a külvilágot. Mert így kirekeszthetem magamból magamat is, legalábbis a próbálkozásaim erre hajlanak. Mert semmi sem bosszant jobban, mint a saját gondolataim.
Mire visszajön, nyoma sincs a laikusságomnak. Kipirult arccal ugyan, de tökéletesen hűvös távolságtartással állok ülök saját helyzetemben, kihúzva fejemet a homokból, s elfelejtve, hogy Liberty Whittaker is létezik Dr. Whittaker mellett valahol.
Bólintással jelzem, hogy sikerült felfogjam, amit mondott. Nem kérdezek vissza semmit, minden világos. Időintervallum, adagolás.. értem én. Egy kósza bocsáss meg majdnem kiszalad ugyan ajkaimon, de olyan rég nem tudtam már kiejteni ezt a két szót, hogy már nem is tudom hol kell belekezdeni.
Felvont szemöldökkel figyelem, ahogy megszabadul mindattól, ami orvossá teszi. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal állok nem messze tőle, homlokom ráncai mögött egymást kergetik a gondolatok.
Kinyújtom a kezem - mintha valami bizarr álomban lennék - tenyérrel felfelé, hagyom, hogy beletegye a kulcsát, s szinte óvón szorítom ujjaimat a fém köré.
- Gondolom még mindig nem szokásod késni. - jegyzem meg, magam sem tudom, hogy viccnek vagy pótcselekvésnek szánva a mondatot. Vég nélkülinek, szerencsétlennek érzem az egész helyzetet, a mondandómat kényszeresen fűzném tovább, de a vedlés és kulcsadás performansza annyira megolvasztotta pajzsomat, hogy a határozottságom is ellopódott vele.
Kicsinek és jelentéktelennek érzem magam ebben az ölelésben, idegen tőlünk, nem ehhez vagyunk hozzászokva, túl sok benne az érzés és túl kevés a szenvedély. És megfulladok attól, hogy ez mennyire jólesik. Vagy a könnyeim lennének azok, melyek görcsösen forrnak torkomra a köszönömökkel és a sajnálomokkal egyetemben?
A kulcsot tartó kezem még mindig ökölben van, de ettől függetlenül elfészkelődöm az ölelésben, szabad kezem tenyerét simítom Abraham hátára, mellé helyezve összecsukott ujjú kezemet is. Szívdobbanásainak nyugalmából, hidegségéből és csupamorc jelleméből akarok feltöltekezni, lopva tőle azt, ami az elmúlt percekben elveszett belőlem. Mert jó ez így. Minden dráma nélkül - köszönet és hála jár neki, amiért figyelmeztetett a résre a pajzson - szakadok darabokra, s épülök újjá szinte ugyanabban a percben és mindkét esetnek hozzá van köze. Csak lassan emelem fel a fejemet, hogy államat mellkasának támasztva pillantsak fel rá a magam átlag alatti magasságából születő, jelenleg élvezett kisebbséggel.
- Mivel fogom meghálálni?
A kérdés nem véletlenül nem más szövegezéssel születik. Tudom, hogy meg fogom hálálni, nem ez az érdeklődés lényege. Jobban érdekel a válasza, mintsem tanácsra vagy útmutatásra van szükségem. Kreatív vagyok, de.. azért analizálnám is egy kicsit. Csak úgy, kedvtelésből. Ha ugyan tudok még olyat.
#landon-pigg #the-way-it-ends
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 11:52 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



Megkönnyebbülés, hogy mire visszaérek, lecsillapodott. Nem kezelem jól, amikor valaki olyasmit csinál, mint ő és közel áll hozzám. Persze, orvosként hozzászoktam, hogy idegenek esnek darabjaikra vagy attól, mert a saját diagnózisukat hallják vagy attól, mert egy családtagjukat tájékoztatom rossz hírekről. Orvosként más ez az egész. Azonban Libi nem csak a páciensem és én nem csak az orvosa vagyok. Ismerem, nagyon régről és számít nekem, így az, ahogyan láttam, olyasmi, amit nem tudok jól fogadni. Mert erős, mint én, mert okos, mint én, mert ugyanúgy orvos, mint én, mert ő is úgy áll az emberekhez, a betegekhez, a gyógyításhoz, mint én. Akkor is, ha nem teljesen és mindenben, de nagyon hasonlóan sok mindenben. És az, hogy darabjaira hullik, a saját szétesésemet juttatja eszembe és azt, hogy a húgomnak kellett összekaparnia. Hogyha Amanda nem jön akkor értem New Yorkba, valószínűleg véglegesen és végzetesen szétcsúsztam volna. És én nem vagyok a húgom, én nem tudom összekaparni Libit, mert magamat is nehezen tartom egyben. Önző dolog vagy sem, az orvosa tudok lenni, a legjobb szakértelmemet adva, a barátja vagyok, mert évek óta azok vagyunk, de az a személy, aki a darabjait összeilleszti… az én darabjaim sincsenek meg maradéktalanul. Nekem ez a ridegség és keménység segít, az, amilyen lettem, amivé váltam.
Átadom a kulcsomat neki és figyelem, ahogy apró markába zárja azt.
- Nem. Sőt, azóta csak rosszabb vagyok ebből a szempontból. – ingatom meg a fejemet oldalra. Ami azt illeti, kínosan pontos vagyok és ha egyszer hat húszra ígértem magam, akkor ott is leszek ebben az időben. Ha mégsem, annak egyetlen oka lehet, az, hogy épp műtök. Mert bent ragadtam. Ilyen is előfordul, de ha nem erről van szó, akkor bizony nem szokásom késni.
Ölelésembe vonom és én is éppen annyira veszek el ebben, mint ő. Nem szoktam ölelkezni – általában távol tartom magam a testi kontaktusok legtöbbjétől, ezért is nem kezdtem senkivel sem a nejem halála óta – most azonban nekem is kell ez, nemcsak neki. Szükségem van rá, az ő ölelésére. Tart, ameddig tart, ameddig jól esik.
Mikor felfelé fordítja a tekintetét, engedek annyira, hogy lássam az arcát, de a karjaim még mindig körülfonják őt.
- Azzal, hogy életben maradsz. – és ez most nem csak amolyan az orvos kéri a betegtől maszlag. A nejemet már eltemettem a meg nem született gyermekemmel együtt, a barátomat nem fogom. Főleg őt nem. Nem vagyok rá képes.
- Nem mint az orvosod, hanem, mint… – szusszanok egyet és megforgatom a szemeimet.
- … Abe, úgy kérlek, hogy tartsd be az utasításaimat és szedd be azokat rendesen. – pillantok a gyógyszeres dobozra. Csak nagyon kevesen szólítanak a keresztnevemen, mert szinte mindig ragaszkodom a Dr London megszólításhoz.
- Van kaja a hűtőben, de viszek haza vacsorát. – eresztem el végül és egyik kezemmel megdörgölöm az államat.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 23, 2015 12:47 am Keletkezett az írás



#abe #libi #there'll-be-no-compromise
Szentségtelenek társasága, így illetném magunkat, ha ugyan akarnék címkéket ragasztgatni a fejünk fölé. Ahogy ő nem tudna engem összeszedni, úgy én sem voltam képes arra, hogy támasza legyek akkor, amikor elvesztette a feleségét. Csak a haragra emlékszem abból az időből, a kényszeres menekülésre és huss, el is szaladtak a történések a fejünk fölött. Pedig nem voltunk rosszban a házasságuk ideje alatt sem, nyughatatlan természetem nem is sodort messzire a kórházból, épp csak.. nem tudom. Akartam is lenni valaki, jó barát, megfelelő személy, meg nem is. Mert a nővéremen kívül senki sem ismeri igazán a kedvesebbik oldalam, még én magam sem. És akkor és ott, New Yorkban pláne nem tudtam előcsalni magamból. Csak pár szusszanás volt, pár száz légvétel a részvétem-re készülve, s minduntalan némaság.
- Nem baj az. Szeretem a kiszámítható férfiakat. - teszek egy teljesen ide nem illő, kissé talán tompa, de mégis a maga nemében elhumorizált megjegyzést. Kérdeztem és választ kaptam, hát reagálok rá, mert e nélkül a levegőben lógna, s a végén még nyakamon érezném, hogy hátsóm Villon után szabadon ebben a kényelmetlen helyzetben mily' nehéz.
Felszisszenek a válaszát hallva. Elfintorodom, mintha legalábbis pofon csapott volna, s tenyere nyoma ott égne arcomon. Szigorúan, mégis igen ambivalens módon mosolyogva reagálok ezen mimikai kirohanásom után.
- Ez nagyon tisztességtelen és rajtam kívülálló kérés volt, ugye tudod? - játszadozom a kulccsal a háta mögött, forgatva ujjaim között, néha meg-megbökve véletlenül a hátát is vele. Pótcselekvés, nem tudatos, egyáltalán.
- Engedj be néha a műtéteidre, s teljesítem a kérésedet. - állok elő az alku rám eső részével. Épp annyira irreálisnak tartom, mint azt, amit ő mondott az előbb, de hallható belőle, hogy mi az, ami éltet. A gyógyítás. A műtétek. A túlhajszoltság és a szakmai előmenetel. Az, amit ellopva érzek magamtól az elmúlt egy évben és pokolian hiányzik is.
- Mint orvosomnak, valószínűleg saját egobol fakadólag felülbírálnám a szakvéleményedet, szakterület ide vagy oda.. - vezetem fel kis nonszensz nevetéssel, mert esélyesen nem tennék ilyet, ugyanis jónak lenni nem azt jelenti, hogy minden területen kiváló valaki, hanem azt, hogy belátja, hogy miben pokolian kiemelkedő, s a többiben hajlandó meghallgatni azt, akit magával egyenrangúnak tart, ahogy Dr. Londont Dr. Whittaker.
- ..de mint barátomnak megígérem, hogy betartom, amit kérsz. Mert nem tudok nálad jobb barát lenni, fogalmam sincs hogy a szent szarba kellene csinálni. - döntöm nevetve, enyhe trágárságot suttogva magamnak megengedve állának a homlokomat, enyhén lábujjhegyre emelkedve, hogy lehessen honnan visszasüllyedni sarkaimra, így szakítva meg egy utolsó szorítást követőn az ölelést.
- Nagyon sajnálom, Abe.
Hogy mit? Azt csak a jó ég tudja, ugyanis meg nem magyarázom. A múltat, a jelent, a jövőt.. jelen pillanatban talán mindet egyszerre. És nem is akarom tudni én magam se, mi csalta elő belőlem ezt.

Lost and insecure
You found me, you found me
Lying on the floor


Akármennyire is titkoltam, értek a süteményekhez. Sőt, imádom a cukrászművészetet. A torták díszítésével pepecselni legalább olyan kielégülést jelent számomra, mint egy sziszifuszi műtét. Ahogy a rezidensnek mondtam, Boldog évfordulót mára, s valamiért az idegen, üres házban elöntött erre fel az alkothatnék. Mire Abraham hazaér, a konyhaasztalon a kész, cupcake fazonú, de normális tortaméretű sütemény díszeleg, bizarr fekete-fehér-bordó színvilágot hozva a helyiségbe. Én a magam részéről a konyhakövön fekszem hanyatt, a plafon odaképzelt repedéseit szemlélem, s közben igyekszem nem gondolni semmire. Az ajtót öt perce kizártam, belülről benne van a kulcs, be tud nyitni. Azt mondta, hatóra húsz. Hiszek neki.

#landon-pigg #the-way-it-ends
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 23, 2015 11:53 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



- Szeresd is. – alig észrevehető kis mosoly játszik ajkaim sarkában és noha nincs szándékomban második felütés hangjait keverni ebbe a megjegyzésbe, ahogy legördülnek ajkaimról, rájövök, hogy talán mégsem úgy hat(hat), ahogyan azt szántam. Nem megy a humorizálás a feleségem halála óta vagy legalábbis nem úgy, ahogyan régen.
- Nem arról volt szó, hogy te hálálod meg nekem és nem fordítva? – szaladnak feljebb a szemöldökeim. Ha jól rémlik – és jól rémlik – akkor ő kérdezte, hogy mivel hálálhatja meg. Megadtam a választ, nem ér, hogy ennek utólag feltételt szab.
- De amint végig tudsz állni egy ötórás műtétet köhögő roham nélkül, már be is viszlek. Be nem mosakodhatsz, de nézheted, hogyan brillírozok. – jegyzem meg pofátlansággal, de ezzel együtt igazat is mondok, mindig brillírozok és ez nem (csak) az egom. Értem azt, amit csinálok és nagyon is jó vagyok benne. És ha be akar jönni, akkor ezek a feltételeim. A bemosakodást nem a tudása hiánya miatt nem engedném – tudom, hogy ő is jó orvos –, hanem, mert nem tudok neki kiterjeszthető jogokat adni és, ha valami balul sül el vagy csak kiderül, hogy ő is a betegben járt, holott nem is műthet itt, abból oltári nagy cirkusz lehet. Nekem meg eszemben nincs elveszíteni az engedélyem a gyógyításra.
- Helyes. – bólintok arra, hogy mint a barátjának, ígéretet tesz. És én ezt komolyan veszem, mert tudom, hogy nem könnyen tesz ígéreteket. Én sem, így pontosan tudom, hogy ezeknek a szavaknak súlya van. Az én szememben legalábbis mindenképpen.
Szavait hallva megrázom a fejem és lehunyom a szemeimet egy pillanatra. Egyértelműen jelezve ezzel, hogy ne sajnálja, nem kell. Szavakkal, azonban nem toldom meg, pusztán tovább ölelem őt még egy darabig, majd magára hagyom és megyek a dolgomra a nap hátralevő részében.

Pontos vagyok, ahogyan azt megígértem. A lakásom és a kórház pontosan tíz percre van egymástól, a másik tíz percet pedig annak szántam, hogy levegyem a kórházi fehér köpenyem, összeszedjem a kulcsom és a tárcám, kimenjek a parkolóba, beszálljak a kocsimba, elhajtsak a lakásom előtti gyrososhoz, vegyek két gyros tálat, majd felmenjek az otthonomig. Pontosan húsz percre növelve ezzel a tíz perces távot.
Lenyomom a kilincset é az ajtó kinyílik. Belépek, leteszem az asztalra a zakcsót és a slusszkulcsot meg a tárcámat. Ahogy körbenézek, rögtön meglátom a tortát és nem igazán tudom mire vélni a jelenlétét.
- Megjöttem. – közlöm a levegőbe, tekintve, hogy nem látom még Libit, de gondolom a sütemény nem magától varázsolódott oda, ahova. Furcsa, évek óta nem kellett magamat bejelenteni senkinek. Pontosabban a feleségemnek mondtam ezt, amikor hazaértem minden egyes alkalommal, így most furcsának hat végtelenül.
- Hoztam kaját, ha éhes vagy. – indulok el a lakás belseje felé és ahogy meglátom a lábait a földön, sietősebbre veszem a lépteimet, mert joggal feltételezem, hogy baj van és összeesett, de ahogy meglátom a kövön, hogy csak fekszik, leállítom magam és megállok felette.
- Van ám ágy a lakásban, több, mint elég. – egyedül élek, de minden szoba teljesen bútorozott és van vagy négy plusz a nappali. Jah, nagy lakásban élek ahhoz képes, hogy alig vagyok itt.
Leguggolok és kezeimet a térdeimen támasztom meg.
- Beszedted a gyógyszereket, amiket adtam? – ez nem aggodalom, nem az orvos és nem is a barát hangja. Egyszerűen csak érdekel és kész. Felállok és felé nyújtom a kezem, ha eddig még nem kelt volna fel padlóról, hogy felhúzzam.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 24, 2015 1:18 am Keletkezett az írás



#abe #libi #there'll-be-no-compromise
A kérdésre ha nem feküdnék, akkor tettetett nyakbehúzással válaszolnék, elhitetve vele, hogy hopsz, elfelejtettem azt a pirulát. Persze szó nincs ilyesmiről, s bár jó játék lenne, nem vetemedek rá. Inkább egy ühümöt követőn csak saját ajkaimra tapasztom mutatóujjamat, merőlegesen zárva le így azokat, egyezményes jeleként a hallgatásnak.
- Sssh! Tedd le magad. Biztos vagyok benne, hogy ebből a perspektívából nem szemlélted még a saját lakásodat. Egyébként örülök, hogy megjöttél, sütöttem sütit, hogy legyen desszert a vacsora után, amit ígérted, hogy hozol. Na.. fekszel már? - kérdezem, mert közben elfáradt a homlokom a ráncolódásban, ahogy felfelé-hátra próbáltam nézi, s inkább behunytam kicsit szemeimet.
Felemelt kézzel fejem mellett mutatok helyet Abrahamnek, ha úgy helyezkedik, hogy odateszi a fejét, akkor meg tudnám simítani az arcát is akár. Ha ugyan olyanok lennénk, akik csak így, egyszerű élvetegség nélkül, a jelenben megérintik egymást. A múltban sem az érzelmekről szóltak az érintkezéseink.
Akárhogy is, ha hajlandó leheveredni, ha nem, felgördítem a szemhéjfüggönyt pillantásom elől, s a plafon felé mutatok, mintha bekarikáznék rajta valamit, olyan mozdulatot teszek a levegőben.
- Van ott egy repedés. Hajszálvékony és sokáig kellett nézzem, hogy észre vegyem. Tudod mi történt a plafonoddal? Felfigyeltél rá egyáltalán, hogy megsérült? Azt mondják, hogy orvosbetegség, hogy mások baját észleljük, a tüneteket a legkisebbeket is észrevesszük, de a saját életünket körbefonó dolgokra vakok vagyunk. Sztereotípia. Erősíted vagy gyengíted ezt az íratlan szabályt? - csupa lényegtelennek tűnő (és talán tényleg az) kérdéssel vagyok teli. Nem azért fekszem itt, mert a plafonjáról akarok beszélgetni vele, egyszerűem csak szeretem az új perspektívákat. vagyis nem, nem szeretem, de mivel kénytelen leszek hozzájuk szokni, talán tudat alatt itt kezdtem el. Mintha legalábbis a csillagokat akarnám bámulni vele. Régen volt már, hogy valakivel ilyen felszabadultan szertelen - nem vidám, csak komolytalan - voltam, s lehet, hogy ő se lesz vevő rá. De a viszonzás ily módon is jár. Mert a mogorvaságából valahogy ki szeretném rántani, még ha ezt magamnak sem vallom be, akkor is.
Egyébként a cselekvésem céltalan, még akkor is, ha megannyi módon meg tudnám misztifikálni ezt az egész plafonlesésre invitálást. Néha kell ennyi, kell az őrület csendes formája. Itt vagyok hát, s ha nem heveredett mellém, akkor is hosszú percek telnek el a magyarázással, kérdezéssel azelőtt, hogy ténylegesen rápillantanék.
- Most volt egy éve. Gondoltam megünnepelhetnénk. - adok magyarázatot (akármilyen helyzetben is vagyunk) a tortára. Ha nem lenne évfordulóhoz köthető, akkor csak szimplán a készítés örömért lenne kész. De így még tudok is hozzá valamit kötni. Nem, mintha kérdezte volna.
- Fárasztó napod volt? - érdeklődésem magától értetődő, de mégis olyan furcsa. Ahogy ő sem jött - a neje óta - haza senkihez, úgy hozzám se érkezett senki haza. Ahogy szigorúan véve most sem, de ez másodlagos. Csak kiélvezném igazából, ha szabad..
#the-fray #you-found-me
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Csüt. Dec. 31, 2015 9:08 pm Keletkezett az írás



Libi & Abe



Felhúzom a szemöldökeimet, hogy ugyan mi a frászt akar ezzel a konyhában letáborozással, de végül megadom magam és lefekszem mellé. A fejünk majdnem összeér, az ujjaimat pedig a hasamon fonom össze.
- És most? – vetem közbe, aztán elhallgatok, amíg végigmondja a maga kis szövegét.
- Hoztam vacsorát. – tekintve, hogy megígértem, így is tettem. Amióta Annie meghalt, a legtöbb dologban elég sarkos vagyok. Ha egyszer mondok valamit, akkor az úgy lesz, ha a fene fenét eszik is. Amit persze Libi még nem tudhat, de majd idővel azt hiszem neki is fel fog tűnni. Amanda kifejezetten utálja ezt a kiújult személyiségjegyemet, de akkor is ez van.
Azt a helyet figyelem, amit mutat, még hunyorgok is mellé.
- Nem. Alig vagyok itt és akkor sem a mennyezetet szemlélem. – szó szerint csak aludni járok haza – sokszor azt sem, mert bent a kórházban elintézem, már amennyit alszom egyébként – vagy csak ruhát váltani. Tulajdonképpen nem is tudom minek van lakásom, szinte sosem vagyok itt.
- Mit akarsz ezzel mondani? – oldalra fordítom a fejem és rá emelem a pillantásomat, miközben kérdezem. Fogalmam sincs, hogy mire is akar kilyukadni és mihez kell ez a földön fekvős dolog.
Az, hogy egy éve volt a műtétje, már nem újdonság, amikor megtudtam, hogy ki volt a kezelőorvos, felhívtam. Meg kellett tudnom minden egyes részletet, hát elintéztem, hogy így is legyen és ne tapogatózzak a sötétben, ezt azonban nem osztom meg vele, feleslegesnek érzem.
- Nem tudtam, hogy tudsz sütni. – közlöm mintegy mellékesen.
- Nem különösebben. Inkább nevezném átlagosnak, azt a részt leszámítva, hogy itthon vagyok. Ilyenkor a legtöbbször még bent szoktam maradni. – ülök fel végül és a felőle eső karomon támaszkodok meg, az arcát figyelve.
- Örülök, hogy itt vagy. Megvallom őszintén, megfordult a fejemben, hogy esetleg megpattansz. – nem kertelek, kimondom, amit gondolok, akkor is, ha nem ezek a legkedvesebb szavak, amik valaha is elhagyták a számat.
- Éhes vagy? – most még meleg a kaja, szóval akár ehetünk is, ha ahhoz van kedve. Ha nincs, magamban nem fogok nekiállni. Az evés számomra abszolút huszadrangú dolog.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Jan. 03, 2016 8:59 pm Keletkezett az írás



#abe #libi #there'll-be-no-compromise
Ha oldalra fordulnék, akkor az orrommal megérinthetném az arcát. Ez azért fura. Mármint persze, én kértem, hogy feküdjön ide mellém, de azért, mert nem gondoltam volna, hogy ennyire fura lesz. Most nem Dr. London, ahogy én sem vagyok Dr. Whittaker. Csak Abe van és én, meg ez a fura.. mi is? Barátság, azt hiszem. Bár így a konyhakövén fekve akármi is lehetne, annak se lenne több értelme.
- Nagyszerű. - kommentálom ennyivel a vacsorás megjegyzését. Hozott, hurrá. Viszont ez nem tart vissza attól, hogy fecsegjek neki a plafon lényegtelennek tűnő repedéséről, hogy kérdezzem és mint valami eszehagyott, felhőn lebegő tündér, úgy várjam a válaszát. Szárnyatlan angyal, ami sose voltam. Mert van ebben a pillanatban, pózban valami végtelenül egyszerű, valószerűtlen és ez segít abban, hogy ne kelljen arra gondoljak, ami a mi valóságunk. Vagyis az enyém. Igazából csak az enyém.
- Pedig lehet, hogy szemlélned kellene. Azt például tudtad, hogy a fürdőszoba felé menet úgy nyekereg a padló, mintha zenélne? Akárhányszor arra jártam, mindig más dallamot hallottam bele. Állatira irritáló, de valahol mégis.. egyszerűen csak hangulatos.
Fekve nem lehet vállat vonni, így nem moccanok, csak bámulom meredtem a plafont, mutatok felé, majd leeresztem magam mellé kezemet, hasamon fonom össze ujjaim.
- Semmit nem akarok vele mondani. Csak jólesik egy kicsit semmit se végiggondolni. Beszélni veled. Mikor beszélgettél utoljára úgy valakivel, hogy nem akartál megfelelni neki sem szakmailag, sem sehogy? Hogy nem voltak elvárásaid, nem kellett helyt állnod? Se mint orvos, se mint f - érj, vagy apa ~ folytathatnám, de ez az, amibe nem akad bele a nyelvem. Mert eszembe sem jutnak. - érfi?
Ahogy oldalra fordul, s halántékomon érzem pillantását, én is fordítok fejemen, hogy felé legyek. És bármennyire hihetetlen is, nem óhajtok hátrébb hőkölni attól, hogy orrommal az övét érintem (hacsak nem ment tőlem távolabb). Ahogy "semmit sem akarok mondani", úgy ebbe meg semmit nem képzelek bele. Mert ahogy tőle érdeklődtem arról, hogy miylen nem megfelelni, nem orvos lenni, nem erős férfi, úgy most én sem akarok semmivé se válni. Nem vagyok a hódító, életet nagy kanállal faló nő, nem vagyok a pokolian jó sebész, nem vagyok az összetört, álmait vesztett beteg. Csak én én vagyok. És engem állaira nem zavar Abe közelsége. Mi több, valahol természetes is. Hisz ezen már túl vagyunk, nem? Nincsenek pillangók, sosem voltak. Tisztességtelen is lenne, hiszen özvegy. Én meg haldoklom a betege vagyok. Meg amúgy is, Liberty Whittakert kötelezi a neve.
- Sütni mindenki tud, akinek van hozzá szakácskönyve. Amúgy jah, szeretek. Művészetet látok benne, mint a sebészetben is. - adok választ, nem feltétlenül azért, mert kérdezett, hanem mert ehhez volt kedvem. És természetesen nem is én lennék, ha nem tennék kiegészítést, nem okoskodnék bele abba a magam nyers módján, amit mond. Pedig ezek csak szavak, mondhatnánk. De mi tudjuk a legjobban, hogy egy-egy kifejezésnek mennyi árnyalatnyi jelentése van. Kihagyni valamit végzetes is lehet. Na nem ezt, de kutyából nem lesz szalonna, ugyebár.
- Valahogy csak kibírják nélküled. De persze ha meghal valaki, letagadom, hogy miattam kellett haza gyere.
Haza. Kis híján a torkomon akad a szó. Olyan furcsa ezt így mondani. Hiszen ez neki haza, nem nekem, tehát a miattam erős túlzás így a gyere-vel kiegészülve.
- Megfordult a fejemben, de van az a dal, tudod, amit már régen is úgy imádtam. Mármint nem biztos, hogy tudod, nem fontos. Szóval mindig azt hallgattam, amikor tanultam a vizsgákra. Végtelenített lejátszással. Tudtad, hogy azt a dalt is énekli a parkettád? Itt ragadtam tőle. - vallom be azt is ezzel, hogy el akartam menni. Meg akartam szökni, mert talán igen, egy kicsit depressziós vagyok és nem akarok meggyógyulni, mert nem hiszek benne, hogy van ebből a szarból kiút. ezzel csak együtt élni lehet, kigyógyulni belőle nem igazán. De neki magyarázzam? Ő a specialista. És nem akarok a betege lenni. Itt, a konyhájának kövén fekve pláne nem.
- Kicsit sem, de enni kell, nem igaz? Öm, mit kellene most csináljunk? Kérdeztem a napodról, most mi jön? Sose éltem még senkivel, sose jöttek haza úgy, hogy majdnem hozzám. Te vagy a szakértő.. Ú! Basszus.. - zavartan szívom be alsó ajkamat, elfintorodom. - Tapintatlan picsa vagyok. Bocs. Felejtsd el. - esik le, hogy mibe sikerült belemásszam. Hiszen a felesége várta haza, a felesége aki halott. Sose voltam az érzelmességről híres, de ez tőlem is erős volt azért.
- Szerintem együnk. Hol tartod a tányérokat? - kelek fel a padlóról a kérdéssel. Nem, mintha ne lenne nekem jó akár elviteles dobozból is enni. De valamivel el kellett sepregessem előző, igen csak odapörkölős - és abszolút véletlen - kérdéseimet és megjegyzéseim.

//Egy kis meglepi a végére. ^^//
#landon-pigg #the-way-it-ends
Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 7:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Libi & Abe
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: