Az orvos kezel, a természet gyógyít.
Ausztrália legjobb kórháza


 

ChatBox
Csicseregnek a madarak






Jelenleg...
Kórházban kószálók
Akik belépve vannak

Jelenleg 6 felhasználó van itt :: 3 regisztrált, 0 rejtett és 3 vendég :: 1 Bot

Cloe Ackermann, Dimitri Grigorenko, Grace Washington

A legtöbb felhasználó (55 fő) Kedd. Szept. 27, 2016 8:03 pm-kor volt itt.


Share | 
 
Zaklatási feljelentés? - Brodie & Libby
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
SzerzőÜzenet

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 4:18 pm Keletkezett az írás




Különös, bár sokkal inkább különc kettősünk, pergő szóváltás – nevezzük nevén a gyereket: veszekedés - közepette lépett be a rendőrőrsre. Igen furcsán mutathattunk, tekintve, hogy Gabriel egy fehér vászonnadrágot húzott, kényelmes cipővel, és halványkék inggel, csuklóján az elmaradhatatlan bizsurengeteggel, nyakában egy finoman megmunkált aranylánccal, míg én – a nyár ellenére – hosszú ujjú, fekete felsőben, és a kedvenc – jelenleg igencsak nagynak tűnő – farmeromban parádéztam, amit egy fekete sportcipővel egészítettem ki. Az arcom nyúzott volt, a szemem alatt hatalmas karikák éktelenkedtek, és a tekintetem villámlott a dühtől, amit az váltott ki, hogy Gabriel szó szerint maga után rángatott. Akármennyire is vékony volt, karcsú ujjaiba és testalkatába meglepően sok erő rejtőzött, így bármennyire is rángattam a karomat, esélytelennek látszott kiszabadulnom, hacsak ő nem akarja.
-Engedj már el, az isten verjen meg!
-Méghogy engem verjen meg? A tegnapi alakításod után még mindig úgy viselkedsz, mint egy makacs öszvér! Majd ha hajlandó leszel végre értelmes felnőtt módjára viselkedni, akkor elengedlek, addig viszont úgy bánok veled, mint minden más öt évessel szoktak.
-Nem vagy az anyám!
-Ez igaz. – pillantott rám megbántottan és igencsak mérgesen. – De ettől még aggódom érted édesem, és vigyázok rád, ha tetszik, ha nem. Ezt a megjegyzésedet meg a körülményekre való tekintettel most elnézem, és nem töröllek szájon.
Elképedten néztem rá, aztán inkább befogtam a számat. Gabriel ritkán volt dühös, és csak olyankor szokott káromkodni, de akkor nem érte meg az útjába állni. Most ugyan még nem érte el ezt a pontot, de láttam, hogy nem sok hiányzik neki.
-Brodie St. James nyomozót keressük. – fordult egy, az ajtó közelében ülő rendőrhöz, aki a száját tátva, kerekre tágult szemekkel nézett ránk. Hozzáteszem Gabrielen volt is mit nézni.
Már az öltözékével felhívta magára a figyelmet, és ehhez még hozzájárult szőke, vállig érő haja, babakék szemei, és szinte már gyermeki arcvonásai. Egyértelmű volt, hogy a melegek táborát gyarapítja, és mindent egybevéve a személyisége nem engedte, hogy közömbösen viseltessenek iránta. Vagy a védelmező ösztönt, a figyelmességet és szeretetet váltotta ki másokból, vagy pedig a gyűlöletet, az előítéletet és a rasszizmust.
-Hahó! Jó lenne ha becsukná a száját, és a virgácsait kapdosná fiatalember! Amúgy meg foglalt vagyok, kár a nyálát csorgatnia.
A rendőr zavartan rázta meg a fejét, majd egy: Pillanat, és szólok neki! felkiáltás kíséretében elsietett valamerre. Mikor végre ismét „kettesben” voltunk, csak akkor fakadtam ki.
-Ez egy nagyon szemét húzás volt még tőled is. Azt mondtad vásárolni megyünk!
-Oda is eljutunk majd, de először szépen feljelentést teszel.
-És ugyan minek? Úgyis csak azt tudják majd mondani, hogy amíg személyis sérülés nem történik, sajnos nem tudnak segíteni!
-Lehetséges, de lássuk be, te voltál az idióta, mert minden bizonyítékot, ami segíthetett volna nekik esetleg, kivágtál a kukába.
-Bocsáss meg, hogy nem akartam napokig azokat az ocsmány képeket nézegetni a falamon, ahogy azt sem, hogy rendőrök mászkáljanak a szőnyegemen, és a lakásomban. Egyszerűen csak NYUGALMAT akartam. Miért olyan nehéz ezt megérteni?!
-Azért, mert a viselkedésed minden, csak nem logikus!
-David mit szólt ehhez az eszement ötletedhez?
-Tekintve hogy itt vagyunk, sejtheted, hogy rábólintott. Bár nem ajnároz körbe téged, de ő is aggódik.
-De ő legalább meghagyja a szabadságomat, és nem akar rám kényszeríteni valamit, amihez semmi kedvem!
-Tudod, én szeretlek cukorfalat, de kezdesz nagyon az agyamra menni, és ha így folytatod tovább, nagy pofonnak leszel kis gazdája, mert a hisztinek ez a leghatásosabb kezelési módja. És hidd el, ebben egyetlen rendőr sem fog megakadályozni.
-Én nem hisztizek! – szinte már toporzékoltam, és valóban kezdtem kiborulni, mikor csörgött a mobilom. Idegesen kapartam elő a farmerem zsebéből, és rá sem pillantva a kijelzőre vettem fel, és szóltam bele. A következő pillanatban elsápadtam, a telefon kicsúszott a ujjaim közül, én meg ernyedt babaként rogytam össze Gabriel lábainál, és reszketve meredtem a padlón pörgő, immár sípoló tárgyra. A vonal megszakadt.
-Tudja, hogy itt vagyok…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 10:15 pm Keletkezett az írás





Shielding
Brodie & Libby





A munkámat szeretem, azt viszont kevésbé, hogy azzal, hogy nyomozó vagyok, több a papírmunka is. Én a terepen szeretek lenni, nem az íróasztalom mögött jelentéseket írni. Viszont ez is a munka velejárója, még ha legszívesebben felgyújtanám az aktakupacot és inkább mennék nyomozni valamelyik éppen fel nem derített ügy után. De nem tehetem.
Egészen addig legalábbis, amíg az egyik járőr oda nem jön hozzám, hogy engem keresnek. Egészen pontosan ez a párbeszéd zajlott le:
- Bro, téged keres két elme roggyant. Én mindig mondtam, hogy nem kellene ilyen kedvesnek lenned mindenkivel, mert minden hülyeséggel aztán zaklatni fognak, és erre tessék. Ott veszekednek az ajtóban, gyere és csinálj velük valamit, mert szerintem addig nem fognak innen elmenni, amíg te nem beszélsz velük és azért még sajnos nem tartóztathatom le őket, hogy nem normálisak.
- Nyugi Jim, megyek. - A szemeim persze azért felcsillannak, amikor meghallom, hogy szükség van rám, de kissé kétkedek abban, hogy valódi gondról lehet szó, ha tényleg két olyan emberről van szó, akiknek akár már most a kezébe lehetne adni a sárga papírt, mindenféle vizsgálat nélkül.

Az aktába tűzve a tollamat, hogy tudjam, hol is tartottam összecsukom azt és elindulok Jimmel a bejárat felé. Kíváncsi vagyok rá, hogy mi fog engem ott várni, vagyis inkább ki. Az is lehet, hogy már nem is fogok emlékezni rájuk, hiszen elég régóta vagyok már rendőr és apámnak is sok ismerőse akad, akik mindig hozzám fordulnak segítségért, ha rendőri dologról van szó. Sydney ilyen szempontból hiába nagy, kicsit mégis olyan a hangulata, mintha egy falu lenne valamelyik sivatagi sztyeppén.
Amikor az ajtóhoz érek meg is pillantom a két hozzám jött embert. Természetesen egyből megismerem őket, hiszen Libbyhez szívesen betérek néha munka után egy kis beszélgetésre a bárba, ahol dolgozik, aminek történetesen a "csilivili" Gabriel a tulajdonosa. Amikor még járőr voltam, akkor egy párszor ki lettünk hívva oda utcai vagy éppen kocsmai verekedés miatt, mert az a körzet volt egy időben az én járőrterületem. Így hát sikerült őket is megismernem és egyszer, emlékszem is, hogy mondtam, ha baj van, akkor én állok rendelkezésükre. Most úgy tűnik az ígéretet számon is kérik.
- Sziasztok! - Köszönök nekik egy barátságos mosollyal az arcomon. Azt persze egyből látom rajtuk, hogy nyilvánvalóan tényleg nagy a baj, azt pedig tudom, hogy egyikőjük sem elme roggyant, bár Libby nem éppen úgy fest, mint egy normális ember, eléggé összetörtnek és nyúzottnak tűnik, így egyből fel is teszem a köszönés után a kérdést: - Mi a baj? Miben tudok nektek segíteni? - Közben persze a kezemmel jelzem nekik, hogy merre menjenek, hogy nyugodtan tudjunk majd beszélni, mivel az biztos, hogy mindenki hallgatózni akarna majd, hogy mégis mi is lehet velük a baj.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 11:02 pm Keletkezett az írás



Gabriel aggódva kapott utánam, de képtelen volt megtartani, mert minden erő kifutott a lábamból. Az elnyekegett mondat után csak meredtem a telefonra, ami némán és legfőképpen immár mozdulatlanul szemezett velem. „Ha csak egy szót is szólsz a rendőröknek, mindenkivel végzek, akit szeretsz, amíg már csak én maradok neked!” Persze, hogy lesápadtam, és úgy éreztem megfordult körülöttem a világ. Még életemben nem volt zaklatóm, és nem fenyegettek meg. Illetve utóbbira volt már példa, de azokról az emberekről tudtam kicsodák, de ez a férfi – vagy nő? – csak egy hang, egy testetlen szellem volt a sötétben. És én UTÁLOM a szellemeket!
-Libby! Libby!
Kábultan néztem fel az engem rázogató, aggodalmas Gabriel arcába, és bőszen igyekeztem lenyelni kikívánkozó könnyeimet. Az előbb még meg tudtam volna fojtani egy kanál vízben, de most csak arra tudtam gondolni, hogy nem akarom elveszíteni. Még egy olyan évet, mint ami a szüleim halála után jellemezte az életemet, nem élnék túl!
-Mi történt? Ő volt az? Mit mondott?
Záporoztak rám a kérdések, de képtelen voltam válaszolni. Szívem szerint zokogva bújtam volna hozzá, mint tizenhét évesen, mikor a gyász teljesen maga alá gyűrt. Senki mással nem tudtam beszélni, és senkit nem voltam képes elviselni magam körül, csak őt, a párját Davidet, és Lorenzot. És most ez az akárki ŐKET akarta elvenni tőlem!
Gabriel felkapta a telefont, és legszívesebben falhoz vágta volna, de tudta, hogy nem teheti. Pörögtek a gondolatai, és bár nem volt egy agresszív alkat általában, de most nagyjából úgy érezte magát, mint valami vérnyuszi, aki arra vágyik, hogy kettéharapja a családját fenyegető medvét. Brodie megjelenése mentőövként érkezett számára. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, elkapta a karomat és talpra ráncigált, majd maga előtt lökdösve terelgetett isten tudja hova, miközben a férfinak beszélt. Engem némaságban tartott a rettegés. Inkább csak a padlót, a falat, a tárgyakat fixíroztam, miközben nagy levegővételekkel igyekeztem lenyugtatni háborgó gyomromat, melyből az a „hatalmas” adag reggeli próbált visszaköszönni, amit Gabriel belém diktált: mind a két falat pirítós, és a bögre tea.
-Végre egy értelmes ember. Komolyan mondom, ha nem szólok rá arra a törpeuszkárra, aki az ajtó mellől bámult kocsányon lógó szemekkel, szerintem még most is ott ácsorognánk. Libby elég nagy és véleményem szerint veszélyes szószba keveredett, és most untam meg, hogy kurvára semmit nem csinál, csak várja, hogy elvonuljon a vihar. Valaki zaklatja. És most ne arra gondolj, hogy kap pár csokor virágot, meg szépirodalmi smseket, bár valami hasonlóval indult. BDSM játékokkal plakátolta ki a lakását, döglött állatokkal pakolja tele a küszöbét, vagy épp a bonbonos dobozt, valami eldeformált szexuális életről árulkodó ajándékokat hagyott neki, bár Libby nem árulta el pontosan mit, és három napja betört hozzá, szétvagdosta a ruháit, tönkretette a fényképeit. Ezért néz ki ilyen ramatyul. Isten tudja mióta nem alszik, vagy ha igen, az is inkább csak ájulás, a ruhatára nagyjából abból áll, amit látsz rajta, és most is csak azért vagyunk itt, mert elcsaltam azzal, hogy vásárolni megyünk.
Szinte egy szuszra hadarta el az egészet, heves gesztikulálások kíséretében, még megszólalni sem engedte a férfit, miközben engem egy székre ültetett, majd a telefont a legközelebbi asztalra csapta karperecei hangjátékának kíséretében.
-Az előbb kapott egy hívást a telefonjára. Valószínűleg az az elmebeteg volt, mert azóta ilyen katatón állapotban van. Most komolyan! Nézz rá! Ha hazaküldesz minket, és neki lesz igaza, rátok gyújtom az épületet! Nem tudom meddig bírja még ép ésszel.
-Azért még hallok ám, és megnyugtatlak nem bolondultam meg. – sóhajtottam reszketve, miközben a karomat magam köré fontam védekezésképp. Nem akartam itt lenni, nem akartam Brodieval beszélni és kiteregetni neki a magánéletem, mert igenis, ha nem is mindig sikerült, de próbáltam különválasztani a munkát és az életem más területeit. Lorenzot akartam. Neki voltak kapcsolatai. Talán ő képes lett volna segíteni, ha megkérem rá, mert őszintén szólva nem igazán bíztam a rendőrségben. Akkor már inkább az alvilág, még ha ingem-bugyim rá is menne.
-Ha nincs érdemi hozzászólásod a dologhoz, maradj csöndben. Ettől a perctől kezdve egyedül még a kisujjad sem dughatod ki a lakásból. Valaki mindig veled lesz és elkísér, ha menned kell valahova.
-Azért a mosdóba még járhatok egyedül, vagy oda is követni fog a bébiszitter? – Nem bírtam megállni a cinikus hozzászólást. A hisztéria határán egyensúlyoztam, és félő volt, hogy bármelyik pillanatban belezuhanhatok.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Kedd. Dec. 22, 2015 11:32 pm Keletkezett az írás





Shielding
Brodie & Libby







Amikor végre egy nyugodt zónába értünk egyszerre lett a nyakamba borítva Shakespeare dráma mennyiségileg és drámailag. Persze ezzel nem azt akarom mondani, hogy túldramatizálta volna a helyzet komolyságát Gabriel, de tény, hogy mindenre borzasztóan koncentrálnom kellett, mivel úgy tűnt nekem hirtelen, hogy egy szusszra mesélte el pontosan mi is a gond nekem a bártulajdonos, miközben Libby kissé aggasztóan csendeben ücsörgött a széken, amire leültette őt nevelőszülője.
Amikor végre Gabriel elhallhat még nem szólalok meg, próbálom átgondolni a hallottakat. Zaklatás, nem is egyhe mértékben, hiszen az, amiket elmondott tényleg elég durván hangoznak és annyi kriminálpszchológiai tudásom már nekem is akadt, hogy az ilyen zaklatók nem adják fel, és az ilyen esetek elég gyakran végződnek halállal. Egy ártatlan élet elvesztését pedig senki sem szeretné. Én főleg nem, hiszen a hivatásom az, hogy minden életet, amit lehet, megmentsek. Persze nem mindig jön össze, öltem már meg embereket, erre nem vagyok büszke, de van, hogy az ember nem tehet mást. Viszont most tehetek. MEgvédhetem Libbyt a rá leselkedő, cseppet sem kicsinek tűnő veszélytől ezzel megmentve az életét. Ez pedig nem elhanyagolható tény.
Ezt követően még egy újabb, de immáron rövidebb adagnyi Gabriel monológ következik, amire Libby tromfol rá, közben pedig én teljesen kimaradok a beszélgetésből, de ameddig ők elveszekednek magukban én már tárcsázom is a telefonomról a központot, hogy lekérjem, milyen számról jött a hívás Libby telefonjára.


- St. James nyomozó vagyok egy telefonhívást szeretnék lenyomoztatni. Az elmúlt félórában beérkezett hívásokra lenne szükségem a... - Várakozón Gabrielre pillantok, hiszen tudom, hogy ő fejből tudja Libby számát velem ellentétben, és miután ő el is kezdi szépen mondani a számokat én azokat elismétlem, majd le is teszem egy köszönőmmel a telefont.
- NA szóval, nem foglak titeket elküldeni. Amíg a központ kideríti, hogy milyen számról jött a hívás és az a szám esetleg köthető-e emberhez, addig felvesszük szépen a vallomásodat Libby. Nyugodj meg, itt biztonságban vagy. Nem fogom hagyni, hogy neked, vagy a szeretteidnek baja essen. Meg fogjuk találni azt az elmebeteget és darabokra szedem, aztán meg majd a börtönben megkapja a magáét. Bíz bennem! - Kérem a bizalmát leülve Libbyvel szemben az asztalhoz a vállára téve a kezemet. A szememben valódi aggodalmat láthat, hiszen tényleg számít nekem a nő biztonsága és minden követ meg fogok mozgatni, hogy az visszaállhasson. Ha a munkámról van szó nagyon állhatatos tudok lenni, és nem adom fel, amíg ki nem derítek mindent az üggyel kapcsolatosan. Éppen ezért most ez az ügy lesz az első számú, amit kezelni fogok.
- Van esetleg bármid a zaklatódtól, amin lehet esetleg ujjlenyomat, vagy DNS minta? Ezt fontos lenne tudni, mert akkor könnyebben beazonosíthatnánk a támadót. De ameddig nem lesz meg állandó őrizetet kaptok mindannyian. - Tudom, hogy egy bár nem mindig működik legálisan minden tekintetben, ezért éppen nem szokták szívesen venni az állandó rendőri jelenlétet, így nem igazán szokták kérni a védelmet, viszont én most ebből nem fogok engedni és ha akarják, ha nem, Libbi és a szerettei meg lesznek védve.
- Pontosan mikor kezdődtek ezek a zaklatások? Mi volt az első üzenet? Van esetleg valami tipped arra, hogy mégis ki lehet az? -
Teszek fel közben még néhány kérdést, amelyekre szeretném, ha mindenképpen kitérne vallomástétele során Libby, hiszen ezek segíthetnek abban, hogy minél gyorsabban felgöngyölítsük az ügyet.





Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Szer. Dec. 23, 2015 12:10 am Keletkezett az írás



Gabriel inkább elengedte a füle mellett a kérdésemet, és Brodiera koncentrált minden sejtjével. Ahogy a férfi rá pillantott már hadarta is a számot: 0255726798. Nem örültem neki, hogy kiadja a számomat, de végül is teljesen mindegy volt. Mivel ez az állat is tudta, úgyis eldöntöttem, hogy lecserélem. Amúgy meg, Brodie rendőr volt, ha nagyon akarta volna, már rég megszerezhette volna.
Mikor hozzám fordult, és a vallomásomról kezdett beszélni, rémülten kerekedtek el a szemeim, és tagadóan ráztam meg a fejem. Minden egyes porcikám tiltakozott az ellen, hogy bármit is mondjak neki. Az istenért! Hiszen megfenyegették a barátaimat! Hogy várhatja el tőlem bárki is, hogy ezek után akár csak egy mukkot is szóljak?!  Az érintésére összerezzentem, és kicsit arrébb húzódtam egy bocsánatkérés motyogásának kíséretében. Nem szoktam ennyire zárkózott lenni, sőt! Sokkal inkább a felszabadult flörtölés volt rám jellemző, amit a bárban még vele is megejtettem, ha alkalmam volt rá, de most megint a csigaházamban találtam magam, ahonnan csak nagyon nehezen tudtam anno kimászni. A pillantása aggodalmat tükrözött, és őszinteséget, ezt még én is láttam, és kezdett bennem felmorzsolódni a félelem, hogy aztán újult erővel láncoljon le, ahogy az idegesen toporgó Gabrielre pillantottam. Újabb tagadó fejrázás kíséretében fordultam vissza hozzá, és préseltem szorosan össze a számat, hogy még véletlenül se kotyogjak ki semmit. Pedig a bilincset, kötelet és a többi hasonló ajándékot az egyik szekrény mélyére száműztem, mert szégyelltem kidobni a kukába. Azóta is ott porosodtak.
Gabriel türelmetlen sóhajjal fakadt ki.
-Mindent kidobott. De komolyan! Már mondtam neki, hogy mekkora bolond volt, de akkorra már késő volt. – Hirtelen kapta felém a pillantását. Épp a számat harapgáltam, mint mindig, mikor valamit igyekeztem eltitkolni. – Várj egy pillanatot. Talán mégsem mindent. Igaz Libby? – Szúrós pillantást vetett rám, de megmakacsoltam magam, és csak azért is az asztal lapját vizslattam, mintha az lenne a legérdekesebb felfedezés az életemben, hogy a fa erezete merrefelé fut.
Gabriel szinte már a haját tépte, miközben válaszolgatott helyettem, összeszedve azt a pár részletet, amit megosztottam vele.
-Emlékeim szerint azt mondta, hogy virágokat kapott, bonbont, lufikat, meg fényképeket önmagáról. Amúgy ez az egész nagyjából egy hónapja tart. Elég gyors leépülés, ha engem kérdezel. De hogy ki lehet… erre nem kérdeztem rá, és őszintén szólva nekem meg tippem sincs. Ha lenne, elhiheted, hogy nem itt barkóbáznék vele, hanem megkeresném azt az elmebeteget, és apró darabokra szedném, hogy még az anyja sem ismerne rá. Amúgy – elgondolkodva ütögette a száját. – mi van, ha tényleg valami zártosztályról megszökött idiótáról van szó?
Felnyögtem már a gondolatra is. Az kellett még nekem, hogy egy őrült akarjon magának, de volt a feltevésben logika.
-Az őrizettel amúgy nincs gond, felőlem ott flangálhatnak a zsaruk, engem ugyan nem zavarnak. Csak ha lehet ne egyenruhában, mert rontják az üzletet. – vonta még meg a vállát, én viszont most már képtelen voltam megállni, hogy megszólaljak.
-Nem kell bébiszitter…
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Vas. Dec. 27, 2015 7:21 pm Keletkezett az írás





Shielding
Brodie & Libby





Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy ez az ügy mihamarabb fel legyen göngyölítve. De ehhez szükségem lesz Libby segítségére is. Viszont ahogy elnézem, ő nem igazán fog segíteni. Érthető, hogy megijedt attól a zaklatótól, hiszen az ilyenek követni is szokták alanyukat és természetesen a rendőrség bevonásának alkalmával jön a fenyegetés, hogy a családtagok életével lakol azért, ha egy szót is szólni mer. Persze eddig ritkán fajul a dolog, hiszen az esetek többségében az elvakult üldözők nem ennyire tettre készek és a rendőrség is tökéletesen meg tudja védeni az áldozatot. Én hiszek abban, hogy Libby életét visszaadhatjuk neki, és eltüntethetjük az életéből ezt a zaklatót. Viszont ehhez tényleg kell a segítsége, az, hogy mindent elmondjon, amit csak tud. Minden apró, jelentéktelennek tűnő részlet is sokat számíthat. Nem mindegy, hogy milyen szavakat használ az illető, hiszen már a szóhasználat is sokat mond a kriminológusaink számára. A beteg emberi lelket nagyon jól ismerik ezek az emberek. Zsaruként persze többnyire okoskáknak tartottam őket, de a statisztikák nem azt mutatják, hogy csak vaktában okoskodnak és az egész, amit ők csinálnak, az csak hókuszpókusz.
Gabriel túlzott aggodalma nem segít sokat a helyzeten, mert az, ha van egy ember, aki tovább fokozza az félelmet, az áldozatot még inkább bezárkózóvá teszi, hiszen jobban hallgat arra, akit szeret, mint a rendőrökre, még ha engem történetesen ismer is már egy pár éve.
Azonban most Gabriel egy kicsit mégis a segítségünkre van, ugyanis amit ő tud, már az is több a semminél, és Libbyt is jól ismeri, így a testbeszédéből ő jobban tud olvasni, mint én és egyből le is bukik a lány.
- Libby, kérlek, ha van bármi, amit megőriztél, akkor azt add át nekem. Hátha van rajta egy ujjlenyomat, vagy egy DNS darab a zaklatódtól. Engedd, hogy segítsek! – Próbálok rá kedvességgel hatni, hátha ezzel célt érhetek nála, ettől hátha majd megnyílik és elmond mindent, amit tud. Támpontok nélkül sokkal nehezebb dolgom lesz, de hiába zárkózik el, nem fogom hagyni, hogy úgy történjen bármi is, mint ahogyan ő akarja.

- Egy hónapja és még csak most szóltok? –  Hűlök el kissé, amikor megtudom, hogy már mennyi ideje is tart a zaklatás. Igazán lehetne felelősségteljesebb ez a nő. Az olyan munkakörben dolgozók, mint Libby is fokozottan veszélyeztetettebbek a zaklatással szemben, hiszen több emberrel találkoznak és vannak olyanok, akiknek elég az, ha egyszer rájuk mosolyog, és bekattan nekik valami. Sajnos ezek a beteg emberek ilyenek, és ezeket minél hamarabb ki kell vonni a forgalomból. Persze ez alatt nem azt értem, hogy meg kell őket ölni, hanem a megfelelő kezelésre van szükségük a börtön falai között, bezárva, elzárva mindenkitől, akiben kárt tehetnek.
 - Libby, , nyugodj meg, innen nem fog tudni lehallgatni, és ide nem tud bejönni, hogy kárt tegyen benned, nem érhet semmi bántódás, ha elmondod, amit csak tudsz. Úgyis azt gondolja, hogy mindent elmondasz. Éppen ezért szükséged lesz az őrizetre. Természetesen civil ruhás rendőrök vesznek majd téged körül, nem keressük a feltűnést. Ha kell, akkor én magam foglak óvni téged. Úgysem aludtam még sosem veled egy házban. -   Próbálom kicsit felengedni a végén egy vigyorral az arcomon. Szeretném, ha megnyílna, ha megbízna bennem. A rendőr számár az egyik fő eszköz a bizalom. A mi részünkről az áldozatok felé és az áldozatok részéről mi felénk. Mert hinni kell egymásnak és egymásban ahhoz, hogy sikerülhessen a megoldás.
 - Gabriel, te sosem láttál valakit, akár nő, akár férfi legyen is az, aki furcsán nézett Libbyre, esetleg néha megkérdezte, hogy mikor jön már be, és neked olyan rossz érzésed támadt tőle? Libby biztosan, de lehet, hogy már te is találkoztál vele valamikor, csak nem tudsz róla. Koncentráljatok egy kicsit. Vagy esetleg valaki, akiről tudtok, hogy nemrég veszített el valakit, aki hasonló volt Libbyhez. Sajnos a gyász is okozhat egyeseknél teljes őrületet és azt hiheti, hogy Libby az ő elveszített valakije. És az elveszítés és gyász alatt nem csak azt lehet érteni, hogy meg is halt, hanem hogy szakítottak vagy bármi. Végül is minden kapcsolat, ami megszakad, azt meg is szokták gyászolni az emberek. – Próbálok némi támpontot adni, hátha így könnyebben az eszükbe jut nekik az, hogy mégis ki is lehet az, aki Libbyt követi. Hátha bevillan egy arc, akit meg lehetne majd rajzoltatni. Hiszen ezek az emberek kezdetben nagyon óvatlanok, amikor még nem születik meg bennük a konkrét elhatározás. Kivéve persze, ha egy ragadozóról van szó, akinek Libby már sokaik áldozata, akkor persze másabb a helyzet, de reméljük, hogy nem erről van itt szó, az ördögöt pedig addig kár a falra festeni, nehogy megjelenjen.




Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Dec. 28, 2015 11:55 am Keletkezett az írás



Makacsul hallgattam. Az ujjaim már szinte árkokat vájtak a felkaromba, annyira szorosan öleltem magam, hogy megállítsam a remegést, ami belülről rázott. Arcomra finom pír futott fel a gondolatra, hogy beszambázok egy zacskó BDSM játékkal a kezemben, és kedélyes mosollyal, segítőkészen átnyújtom majd Brodienak, engedve a kérésének, holott én még ÉLETEMBEN nem használtam ilyeneket, vagy akár csak hasonlókat sem. Ez volt MINDEN vágyam. Meg hogy piros hó hulljon le az égből. Segíteni akartam, persze, hiszen nekem is az volt az érdekem, hogy ez a valaki eltűnjön az életemből, és ezt az utolsó hónapot kiradírozzam az emlékeimből. Ráadásul igaza volt, lehet hogy lett volna rajta valami használható nyom – az én ujjlenyomatomon kívül, hiszen meg kellett fognom ahhoz, hogy betuszkoljam a szekrény aljába. De a rettegés gúzsba kötött, leláncolt, és képtelen voltam tenni ellene. A homlokom finoman gyöngyözni kezdett. Egy izzadtságcsepp végiggördült a halántékomon. A szívem úgy vert, mint egy légkalapács, és legszívesebben sikítottam volna. De hallgattam.
Gabriel hangja, ahogy a kérdésekre válaszolgatott, más esetben megnyugtató hatással lett volna rám, de most csak a rémületemet növelte. Kétségbeesetten pillantottam rá, és a szememmel próbáltam szuggerálni: Hallgass! Fogd már be a szád! Ő viszont csak mondta a magáét. Mintha egy zuhatagból aláömlő víztömeget akartam volna megállítani.
Gabrielnek ráncba szaladt a homloka.
-Örülj neki, hogy MOST szóltunk. Ha Libbyn múlik, most is egy baseball ütővel a kezében ülne az ágyán, és reszketne, mint a nyárfalevél.
Az együtt alvás felvetésére komorrá vált az arca, és szúrós pillantásokat lövellt a férfi felé, miközben védelmezően közelebb húzódott hozzám.
-Ugye csak vicceltél. SENKI nem alhat vele egy házban. Kinn, a ház előtt, a kocsiban.
Védelmező anyatigrisként tornyosult fölém, és úgy fújt némán Brodiera, de a kérdés elgondolkodtatta. Persze, hogy fordultak meg idegenek a bárban, nem csak a törzsvendégek, de valóban senki nem tűnt fel neki, és semmi szokatlan. Minden teljesen átlagos volt, és semmi rendkívüli nem történt, amit érdemes lett volna megemlíteni.
Mintha kezdett volna egyre szűkösebb lenni a szoba. Az, hogy Gabriel a fejem felett állt, egy picit sem segített, sokkal inkább rontott a dolgokon. Az idegeim egymás után pattantak el, és mondták fel a szolgálatot, miközben Brodie hangja dörömbölt a fejemben: őrizet, civil ruhás rendőrök, velem egy házban aludni, valaki, aki esetleg feltűnt. Valaki, valaki, valaki… A falak agyonnyomtak, az elmém túlpörögve sistergett. Tágra nyílt szemekkel bámultam az asztalt, az ajkam enyhén elnyílt, ahogy próbáltam minél több levegőhöz jutni, amiből ANNYIRA kevés volt. Zihálva löktem hátra a széket, ahogy felpattantam. A kezeim az asztal lapjára csaptak, vad, űzött pillantásom oda-vissza vándorolt Gabriel és Brodie között, és ordítottam, ahogy a torkomon kifért.
-HAGYJATOK MÁR BÉKÉN! Miért nem lehet megérteni, hogy NEM kell dada, nem kell hozzám költözni, nem kell SEMMI! Csak hagyjatok végre levegőt venni!
Szédültem. Nagy kortyokban faltam az oxigént, legalábbis próbáltam, de annyira minimális jutott csak el a tüdőmbe. A pánik elemi erővel tört fel bennem, és semmi mást nem akartam, csak kiszabadulni a szobából, el Gabrieltől, Brodietól, a világtól. Bevackolni magam egy sötét, csöndes lyukba, és elfelejteni ezt az egész rémálmot! Félrelöktem Gabrielt, és futva indultam neki, nem törődve a véleményükkel és nagyon semmivel sem. Egyszerűen csak feltéptem az ajtót, és botladozva igyekeztem kijutni a szabadba, miközben a jobb kezemmel a pulóvert markoltam a szívem felett, ami félő volt, hogy felrobban a stressztől és a túlterheléstől.
Vissza az elejére Go down

Vendég

Vendég

»Hétf. Jan. 04, 2016 7:08 pm Keletkezett az írás





Shielding
Brodie & Libby





Elég egyértelmű volt, hogy sokra most nem fogunk menni Libbyvel. Talán kellene neki egy kis időt hagyni, most hogy már elindult a folyamat, hogy elfogadja, és ő is segítőkésszé váljon az irányunkba. Így hát szépen lassan kezdtem kicsit feladni a mai próbálkozásokat. Ez persze nem jelenti azt, hogy teljesen feladom. Ó, dehogy is. Csak egyszerűen hagyok neki egy kis időt, mert ő nem az a fajta vas, amit addig kell "ütni" ameddig meleg.
Hallgattam persze azt, amit Gabriel mond, de ő nagy segítséggel igazán nem tud szolgálni a részemre, hiszen nem avatta őt teljesen bizalmába Libby.
- Tudod jól, hogy csak vicceltem. Nyugi már. Gondoltam oldom a hangulatot, mert Libby minden, csak oldott nem.
Emelem fel védekezőn a kezeimet. Ez a férfi rosszabb, mint egy anyatigris, ha Libbyről van szó, azt eddig is tudtam. Természetesen én semmit sem akarok a lányától. Nagyon jó barát, meg jó vele elbeszélgetni, ha betérek hozzá egy korsó sörre, de ennyi. Nem mondhatnám, hogy az esetem lenne. Őszintén szólva én nem hiszem, hogy el tudnám viselni, ha a barátnőm csapos lenne. Nem azért, mert alantasnak vélem a munkát, hanem azért, mert ott állandóan veszélyben van, szóval mindig aggódnék érte. A részegeket nagyon is jól ismerem már és ők bizony nem ismerik a határokat, és a gyengébbik nemet előszeretettel bántják sok esetben. Szóval éppen ezért van folyton ott lebzselnék körülötte, vagy állandóan ideges lennék, hogy jól van-e, ha éppen ő van műszakban. Mondható, hogy túl aggódó vagyok, de rendőrként sokszor szembesülök azzal, hogy emberek elveszítik szeretteiket, és én is veszítettem már el szerettemet. Na meg én pontosan tudom, hogy milyen is a világ, mert én az ellen harcolok. Éppen ezért is érthető, hogy ilyen vagyok, amilyen.

Libby viselkedése is éppen ennyire érthető, ahogyan kifakad, majd kiront a szobából. Persze Gabriel rohan utána én azonban csak lomha léptekkel követem őket. Nem érzem úgy, hogy most éppen rám van szüksége, hiszen én most a szemében csak és kizárólag rendőrként vagyok jelen, nem mint barát. Éppen ezért én vagyok az ellenség, aki mindent elront azzal, hogy meg akarom őt védeni, mert ezzel csak veszélybe sodrom őt és a szeretteit. Pedig épp ellenkezőleg. Én megvédeni szeretném őt, és a szeretteit.
Amíg kifelé megyek elkapok két civilest, akinek ki is adom a parancsot, hogy ezentúl Libbyt és családját védjék meg. Ezt követően odamegyek hozzájuk. Egy szomorú, de bátorító mosollyal Gabriel vállára teszem a kezemet.
- Szerintem most menjetek el oda, ahova gondoljátok két civilruhás követni fog titeket. Victor Walton és Drew McGower. Vigyázzatok magatokra, később meg benézek hozzátok. A számomat tudjátok, ha bármi van, hívjatok, most szerintem jobb lesz, ha hagyjuk Libbyt kicsit levegőzni, és lenyugodni, utána biztos szívesebben beszél majd mindenről.
Zárom le ezzel az egészet, hiszen kár is lenne tovább itt tartani őket, Libby bezárva érzi itt magát, előre pedig nem jutunk így, szóval inkább majd valamivel később visszatérünk erre, addig is a civilesek vigyáznak rájuk, én meg elvégzem a papírmunkát az egész ügy tényleges elindításához, közben pedig hívásfigyelést kérek Libby telefonjára. Nem hagyom futni azt a mocskot!



Vissza az elejére Go down

Sponsored content


»Today at 9:41 pm Keletkezett az írás



Vissza az elejére Go down
 
Zaklatási feljelentés? - Brodie & Libby
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
-
Ugrás: