Három hónap. Ennyi idő kevés ahhoz, hogy megszokjunk egy helyet, de sok ahhoz, hogy képesek legyünk beilleszkedni egy idegen kultúrába, egy idegen országba. Amikor felajánlották számomra a főorvosi állást itt a világ másik végén emlékszem éjszakákat tépelődtem. Még a nyár kacagott a fák között, a teraszon állva szívtam magamba a kertváros akácillatú levegőjét. Egy vékony, selyem hálóing volt rajtam, a hajam kiengedve omlott a vállamra, ezüstössé festette a telihold fénye. Kicsit így csempészte rá a természet a múló idő elmaradt ecsetvonásait. Hirtelen éreztem, ahogyan hátulról átkarol a férjem, karja védelmezőn fonódott az én karomra a mellkasom előtt, vállamon forró lehelete a csókjának, és a kérdés a fülemben visszhangzott: „Nem tudsz aludni?” Nem, akkor már napok óra nem tudtam, egyszerűen semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra, hogy választ kell adnom, hogy miképpen tovább. A Mount Shinai az életem része volt. Ott váltam orvossá, ott voltak azok a szakemberek akiktől mindent tanultam. Olyan mintha azt mondanák nekem válasszak másik otthont, amely a sajátom lesz, amit nem kell másokkal megosztani, én azonban ragaszkodom a régi emberekhez. Mégis jól tudom, hogy mindent elértem házon belül amit csak lehetett, de főorvos soha nem lehet belőlem, méghozzá azért mert aki jelenleg ezt a pozíciót betöltötte az én tanárom, mentorom és legkedvesebb barátom volt. Tőle jobb embert, jobb traumatológust nem is nagyon hordott a hátán a föld, legalábbis az én meglátásom szerint. Elfogult lennék? Igen, tudom, hogy az vagyok. Nem voltam soha olyan aki karrierista, aki nagyobb babérokra tör, mégis én is éreztem egy idő után, hogy több van bennem, hogy olyan dolgokra lennék hivatott, amely túlmutat azon, hogy naponta  sokszor tizenöt vagy még több órát ledolgozom.  Mindig igyekeztem megtalálni az egyensúlyt a családom és a hivatásom között, pont ezért hagytam fel egykor a tanítással, mert nem fért bele már az időmbe. Vagy orvosként dolgozom tovább, vagy pedig a fiatalabb nemzedéket oktatom az egyetemen. Maradtam hát vendégelőadó, aki időnként visszatért, hogy néhány órát ott legyen az ifjak között, akik a tudást vágyták, vagy éppen a családjuk akarata szerint választották ezt a pályát. Én nem tekintettem soha másképp senkire, nem számított kinek mi volt az indoka. Mindig is ott volt bennem a bizalom, hogy egyszer majd megszereti, vagy ha nem akkor belátja, hogy jobb közgazdász, ügyvéd, karmester, akármi lehet belőle, de nem a fehér köpenyben a helye. Ez olyan…mindig is úgy véltem amire születni kell. Ami ott van az emberben már abban a pillanatban, hogy a világra jött. Elhivatottságot, lemondást, átértékelődést, bizonyos dolgok feladását követeli tőlünk. Van akinek családja nem lesz soha, van aki olyan egyedül marad egész életében, hogy mire ráeszmél, rádöbben, hogy életeket adott, életeket mentett, csak éppen az övét nem tudta megmenteni senki. Én mégis hiszem, hogy ezt a döntést egyszer mindenkinek meg kell hoznia, és soha nem késő átértékelnie önmagában. Én többször is eljutottam az évtizedek alatt erre a sorsfordító momentumra. Először akkor amikor a kezeim alatt ott dobogott valakinek a szíve és kétségbeestem, mert nem voltam képes megbirkózni a feladattal, hogy rajtam múlik mikor és hova nyúlok, hogy ha akár egy millimétert tévedek, akkor meg is halhat. Aztán akkor amikor a vizsgáimra készültem és már nem láttam semmit, a betűk összefolytak a szemeim előtt, a könyvtár tompa fényében lehasaltam az asztalra és kétségbeesetten figyeltem a boltozaton elnyúló árnyékokat, mintha rám akarnának mászni, mintha azt suttognák, hogy hiábavaló minden mert nem fogom tudni megcsinálni. Tudom, hogy ezt csupán akkor a fáradtság mondatta velem. Éppen ezért megráztam magam felszegtem a fejem és másnap kifogástalan vajszín kosztümben, joviális apró konttyal a fejemen mentem be az anatómia vizsgára, aztán pedig kórboncnokira, a kardiológiára, végül pedig az általános sebészetre. Nem kaptam mindenhonnan tökéletes ajánlást, de nem is volt rá szükségem. Magamnak akartam megfelelni, nem azoknak akik szerint a döntéseim nem mindig helyénvalóak, hogy másoktól várom a megoldást. Ez állt a jellemzésemben a hibáimnál. Túlságosan csapatjátékosnak nyilvánítottak, túlságosan olyannak aki az azonnali döntések helyett mérlegel. Én viszont azt hiszem nem lehet ezt másképpen. Az utolsó megrogyásom a hivatásomat illetően az első halálesetemnél történt, amelyet az okozott, hogy túl sokáig vártam. De féltem, hogy a nem megfelelő gyógyszer, amelyet az okozhat, hogy a páciens medicina érzékenysége nem ismert, kockázatosabb. Mire a kezemben volt az eredmény, már túl későn kezdtük számára adagolni a vakcinát, és hiába emeltem meg az adagolási mennyiséget, felére csökkentve az időt elveszítettük. Hetekig nem tudtam feldolgozni, hogy a túlzott óvatosságom okozta egy másik ember halálát, hetekig tépelődtem a Central Park apró szökőkútjai mellett ülve a lugasok árnyékában megbújva egy naplóval a kezemben. A könnyek marták az arcomat a feltámadó szélben, és az éjjel úgy borult rám még mindig ott találva, ahogyan pár órával később Mark is, aki a kedvenc világoskék zsenília kardigánomat hozta utánam. Némán terítette a hátamra, átölelt és hazavitt. Hagyta, hogy magam birkózzak meg vele, hagyta, hogy végigcsináljam a belső vizsgálatot, ahogyan azt is hagyta, hogy az elmarasztalást méltóképpen fogadhassam. Ám ez nem történt meg, mert minden döntésemet helyénvalónak ítélték, noha még mindig arra intettek, hogy a túlóvatoskodás adott esetben halálhoz is vezethet. Így van….ugyanakkor a hirtelen döntések is. Orvosnak születik az ember, ezt még akkor is vallottam, talán csak annyiban módosult ez, hogy megérni viszont az idő és a tapasztalat érleli. Ahogyan azt is vallottam, hogy erre egyedül senki nem képes. Mindenki elindul valahonnan, akárha egy nagy utazás lenne, amit megosztunk valakivel. Minden nehézségen túl kell és túl is lehet lépni, de csak az igazán erős lélek az amely a saját hibát feldolgozza és abból másoknak is tanulópénzt képes kovácsolni. Az igazán erős lélek az amely felülemelkedik önmagán. Én megcsináltam, de azt is tudom, hogy ez soha nem sikerült volna a családom nélkül, a férjem nélkül aki némán is ott volt velem éjjeleken keresztül. A fiam nélkül, aki szinte oldalszám gyártotta a rajzait nekem, minden reggel kibiggyesztve egyet- egyet a hűtőre, kicsit félreboruló betűkkel vésve rá a világ legszebb mondatát: „Szeretlek Anya!” Idővel a betűk kerekedtek, aztán szálkásodtak, de mindig ott volt valami ami arra emlékeztetett nem vagyok egyedül. Én pedig mindig igyekeztem ezt az energiát amit tőlük kaptam megsokszorozni. Elvállaltam ezt a munkát, mert azt akartam, hogy büszkék legyenek rám, úgy véltem elég erőt gyűjtögettem már össze, hogy képes legyek végigcsinálni. Ám az első hét már ott talált megint az óceánparton kezembe hajtva a fejem, és tettem fel a kérdést ezredszer is, miképpen tudom ezt végigcsinálni? Annyira hiányoznak, hogy olyan volt mintha a szívemet ketté tépték volna, és az a fele amely értékesebb, amely képes mindent jól csinálni ott maradt volna, amíg ide jutott a sutább. Odahaza már lassan télbe fordult az idő, a jeges szelet szinte éreztem az arcomba csapni, miközben a sós levegő egybemosódott a lassan kipergő könnyeimmel. Össze kell szednem magam, nem lehet ezt így folytatni. És ekkor érkezett a mentőangyal…méghozzá szinte azonnal kettő is. Először egy kolléga személyében. Javier az a fajta férfi volt, aki kedves, mosolygós, és szinte első ránézésre tudja az emberről, hogy hány cukorral issza a kávét. Értékelendő tulajdonság, ahogyan az is, hogy a szárnyai alá vett, és segített abban, hogy jobban eligazodjak a kórházban. Olyan ember volt, akire azt mondtam volna, kizárt dolog, hogy ne legyen egy nő az életében akit oltalmazhat, mert egyszerűen ő erre született. És akkor alig két hét múlva amikor az irodájában akartam felkeresni újdonsült barátomat, őt nem, de egy gyönyörű, törékeny szépséget és egy csupamosoly kisfiút ott találtam. Ez a pici baba volt az aki azt hiszem megalapozta a barátságomat a Deveraux családdal, és amíg addig inkább Javier-el voltam jóban, ez inkább átbillent Rissy irányába.  Törékeny, pergamen bőrű francia szépség, aki egyszerre volt érzékeny lelkű művész, és mindennel dacoló édesanya.Javier doktor csodaszép felesége. A csodálatom irányába napról napra nőtt és szerettem a társaságában eltölteni időket, amikor a kezemben foghattam a kisfiát, hallgattam ahogyan felolvas nekem, verseket, történeteket, bármit. Hallgattam az életüket, hallgattam csak egyszerűen a hangját, ami jól esett. Ízig vérig nő volt, kicsit konzervatív, kicsit modern, kicsit olyan….kicsit olyan mint a régi idők viktoriánus asszonyai, akiknek a hangja magában hordozza a zenét, a muzsikát, a kellemes, lágy dallamokat. Azt vettem észre, hogy azon alkalmakon amikor pár órát együtt tölthettünk kaptam tőle valamit, lélekben. Töltekeztem a gondolatokkal, azzal az érzéssel, hogy valaki hozzám hasonlót találhattam. Szerettem a visszafogott eleganciát, amellyel az otthonukat berendezte, szerettem a szép és mindenre kiterjedő finomságot, hogy éreztem a szeretetet náluk, minden a házban erről mesélt, és minden bizonnyal ezért szerettem ott több időt is eltölteni. Ha az ember megállt a ház előtt, ahogyan ezen a napon én is tettem az érezte onnan szinte kiszökni a szelídséget. Körbetáncolt, megcsiklandozta a bokámat, és mosolyra ingerelt. Könnyen teremtettem barátságokat, és talán kevesen tudják rólam, de roppantul szórakoztató is tudok lenni, ha igazán feloldódom. El tudom magam engedni, de persze megvannak a határaim. Soha nem viselkednék közönségesen, vagy olyan módon ami a reputációmon akár egy minimálisat is rontana. Az én értékrendem szerint egy orvosnak mindig minden körülmények között úgy kell viselkednie, hogy a neve előtt díszelgő tituluson soha ne essék csorba. Ahogyan egy színész színésznek születik, akinek a vérében van az egész, aki a darabokban él, aki minden szerepében egy kicsit meghal, aki képes arra, hogy a világot megnyissa bárki számára, egy orvosnak mindig úgy kell megjelennie és viselkednie, hogy az emberek az életüket bízzák rá, az emberek hisznek benne….bíznak benne. Ez a bizalom drága és értékes kincs, védeni és óvni kell, vigyázni rá minden körülmények között. Soha nem érkeznék még a barátaimhoz sem úgy, hogy előtte telefonon ne jelezném érkezésem és ez most sem volt másképpen. De ahogyan máskor azért érkezem, hogy meghallgassam őt, hogy Beni-vel játsszak, most egészen más célja volt a látogatásomnak. Most egyszerűen olyasmi történt, ami felkavart, felzaklatott, bár leginkább pozitív értelemben, ugyanakkor meg kellett osztanom valakivel. Néha….néha a jó dolgokat is szereti az ember kibeszélni magából. Én azonban sosem az a fajta voltam aki lerohanna bárkit ilyesmivel, így aztán a tőlem megszokott módon hívtam fel előtte Rissyt, és jelentkeztem be a mai napra. Hozzátéve, talán a megszokottnál egy kicsit reszketegebb hangon, hogy fontos dolog miatt. Kezemben egy apró, halványsárga papírtáska, amelyben Beninek hoztam az utcám sarkán működő apró delikáteszből frissen facsart gyümölcslevet, Rissynek pedig a francia pékségben vásároltam ragus baguette-et. Nem szoktam nagy ajándékokkal érkezni, ugyanakkor sosem szerettem üres kézzel befutni. Többször mondta már, hogy ugyan hagyjam, nem szükséges. Én meg ilyenkor csak mosolyogva helyeseltem, hogy tudom. Mégis minden alkalommal ugyanúgy hoztam a magam kis dolgait, ami éppen eszembe jutott. Az ajtóhoz léptem, feltoltam a napszemüvegemet a fejem tetejére, még egy utolsó simítás a krémszínű, nyári virág mintákkal pettyezett vékony ruhámra, erre különösen nagy figyelmet fordítottam, még akkor is ha alig tíz perc múlva Benjamin apró kis lábaival fog rajta táncolni. Az ajtón díszelgő oroszlános, de ízléses rézkopogtatóra fonódtak ujjaim és határozottan kocogtattam meg. Volt csengő is, de nem tudhattam, hogy éppen alszik még a pici, esetleg rosszabb kedve van, és a hangzavar megrémiszti. Vártam arra, hogy kitárul az ajtó, és megpillanthatom őket. Az én dolgom még várhat, mindent a maga idejében. Már egy hete nem láttam őket, és az igazat megvallva hiányoztak. Nekem ők voltak itt a családom messze a hazámtól, és ha valaki, hát Rissy meg fogja ezt érteni…hiszen ugyanúgy ahogyan én is valamikor elhagyni volt kénytelen az otthonát, ahol született. Igaz mindketten más okból, de mégis. Talán ezért értettük meg jól egymást a rengeteg hasonlóságon túl. Mindketten mindig is idegenek maradunk ezen a helyen.