Szerettem vásárolni. Olyankor mindig úgy érzem kicsit a családommal vagyok. A tárgyak által, azok által a dolgok által amelyeket nekik veszek, amik számukra fontosak. Apróságok ezek, talán észre sem vesszük helyenként mennyire hozzá tartozik az élethez, mennyire fontos. Nem véletlen használtam a múlt időt a mondat elején. Mióta elköltöztem ezen szokásom sem volt már annyira fontos mint korábban, már nem arról szólt, hogy szeretem vagy nem szeretem, hanem arról, hogy mi az amire feltétlenül szükségem van és amit időm is van megvenni. Valahogyan nem volt fontos a szappan márkája, nem volt lényeges, hogy az öblítő gyöngyvirág illatú, mert Mark nagyon kedveli, nem volt lényeges, hogy a brióst milyen lisztből sütöm, mert Tim éppen a következő versenyére készül és a zsírszegényebb holmikat vettem, ebből készültek neki az ételek. Az emberek talán észre sem veszik mennyire sokat elárul róluk, hogy mit emelnek le a polcról, hogy mennyi ideig gondolkodnak, hogy van e a kezükben bevásárló lista, vagy a telefonjukon keresztül értekeznek valakivel, hogy mit felejtettek el. Az emberek a boltban nem figyelnek egymásra kizárólag arra amit ők meg akarnak venni, hogy aztán túllegyenek az egészen. A tárgyaknak vagy éppen azoknak amik kellenek a mindennapi rutinjainkhoz nincsen komolyabb jelentőségük. Nem is szabad, hogy legyen. És most én is olyan voltam mint az átlagemberek, mint azok akik egyedül élnek, akiknek nincs állandó társ az életükben, akik számára a napok múlása olyan egyhangú, ahogyan a könyv lapjai sercennek ujjunk alatt ütemesen, hét percenként, egyformán karistolva át a bőrt. Lapoztunk egyet az életünk fejezetén. Most én értettem meg mit jelent a magány érzése, még akkor is ha ezt most én választottam, még akkor is ha ezt most így döntöttük el, talán csak abba nem gondoltam bele, hogy ilyen végtelenül nehéz lesz. Nem tudom, hogy meg tudom e szokni, hogy miképpen fogok eltölteni még legalább fél évet nélkülük, mikor minden nappal egyre jobban hiányoznak. És nincs olyan pillanata a jelenlegi életemnek, ahol ez ne jutna eszembe, még az egyszerű bevásárlás is ilyen. Kezem önkéntelenül mozdul, hogy leemeljem a polcról Tim kedvenc zsírszegény sajtos perecét, vagy Marknak egy üveg jobb minőségű ír whiskeyt. Aztán persze csak tartom a kezemben, hosszú percekig nézve, majd rádöbbenve, hogy csak a megszokás, a rutin cselekedete volt mindez, és egy lassan felszakadó, megadó sóhajt követően helyezem vissza a polcra. Végül a kosár megtelik az egyedülálló nők számára szinte mindennaposnak számító holmikkal. Fél adag húsokkal, fél adag készételekkel, egy személyre elegendő tisztítószerekkel, vagy éppen egy személynek elegendő kávé mennyiséggel. Minden olyan kevésnek tűnik a hatalmas bevásárló kocsiban, apró kis lenyomata annak, hogy mennyire kevés az egész számomra, hogy nem ehhez szoktam. Tizenöt évnyi megszokott ritmus így töpörödik és zsugorodik össze egy kevéske holmivá. Az autómhoz indulok ki a parkolóba, hogy hazavigyem őket, amikor visszapillantok az üzletek kivilágított és szinte hívogató aranyba burkolózó üvegei felé. A bútorbolton állapodik meg a pillantásom, elrendezve a papírtáskákat a csomagtartóban, és gondolkodóba esem. A hálószobát nem ártana berendeznem, bár nem tudom miért fordul ez meg a fejemben, mert nincs nagyon rá szükségem. A zöld kanapé meg én remek kapcsolatot ápolunk egymással hónapok óta, és még a puha, kockás vékony kis takaró is a társammá vált az idők folyamán. Anyától kaptam az indulásom előtt, mondván jó szolgálatot fog tenni, mert hiába kedvelem a meleget, itt ez nagyon soknak fog tűnni. New York-i lévén jobban hozzá vagyok szokva a fogcsikorgató hidegekhez, semmint a páradús, óceáni levegőhöz, amely simogató selymével érzékien ér lágy szellővel a bőrömhöz. Emlékszem amikor megérkeztem az első nap az utam a víz partjára vitt, ahol sziklásabb volt az öböl. A távolt szemléltem, összeszűkülő szemekkel a horizonton keresve valami választ, valami jelet, hogy jól döntöttem, hogy ez valóban életem egyik nagy lehetősége, hogy megérte feladni érte a családomat és egy időre elszakadni tőlük. Sosem töltöttem távol tőlük egy hétnél többet, akkor is csak azért mert egy továbbképzésen vettem részt, és a legnagyobb távolság Toronto- New York volt. Az igazán elenyésző a jelenlegihez képest ami több kontinensnyi. Nem volt válasz, talán csak az én fejemben született meg egy helyeslő gondolat, hogy ha rosszul cselekedtem volna, ha egy percnyi kétség is lett volna bennem, hogy nem kellene, hogy a családommal kellett volna maradnom akkor bármikor az út során visszafordultam volna, vagy akkor amikor elfoglaltam első nap az irodámat. Megkedveltem a kórházat, még akkor is ha kissé temperamentumosabb volt az én konzervatív amerikai látásmódomnak. Úgy fogalmazott egy kolléga, hogy kissé élrevasalt vagyok, túlságosan kiszámítható, túlságosan monoton, unalmasan tökéletes. Nem vagyok spontán. Azt hiszem meglepett ez a kritika mert még nem gondoltam jobban bele. Negyven évnyi tapasztalatom gyűjtve össze arra jutottam, hogy valóban sok tekintetben nem számítok olyannak, aki hirtelen és meggondolatlanul cselekszik, higgadt vagyok talán, kétszer jobban meggondolom mit és hogyan csináljak, nem szeretek kockáztatni, és az ég szerelmére, mégsem egy bakfislány vagyok, aki szertelenségre adja a fejét. Hiszek a régi eszmékben, a család szentségében, a házastársi hűségben, elutasítok mindent ami rombolná az egészségemet, és mindent ami akár egy percre is kibillenthet a megszokott életvitelemből. Erre neveltek, ezt kaptam útravalónak a szülői házból, és ez az amit majd én is át akarok adni a fiamnak. Az élet nem feltétlenül abból áll, hogy minden másodpercben meg akarjuk váltani a világot, hanem arról szól, hogy megtaláljuk benne a helyünket, és soha ne engedjük el annak a kezét aki segíteni akar nekünk. Én a mai napig fogom az édesanyámét....régen ő volt aki vezetett, aki járni tanított, ma már én vagyok az akire támaszkodhat, aki soha nem hagyná el a bajban. Az élet végtelen körforgásában így kapcsolódik  össze az alfa és az omega. Egy határozott mozdulattal zártam le a csomagtartót, és a kocsikulcsot a táskámba süllyesztettem. Egyenes szabású, térdközépig érő fekete kosztümöt viseltem, klasszikus fehér, dísztelen selyem blúzzal, a kihajtón egy apró, ezüst színű galambpár csücsült, egy bross formájában. Lábamra enyhén emelt sarkú dísztelen cipő simult.  Az egész et talán csak a szabadon kiengedett hajam szélfútt, göndörödő hatása törte meg. Még mindig szép volt, bár évek óta már festenem kellett. Pontosabban én döntöttem úgy, hogy festeni fogom, mert a tövénél őszülni kezdtem. Valahogyan lélekben még nem készültem fel rá. Nem tudom, mikor jön el az a pillanat, hogy a drogériában nem emelem le többé a mézszínű árnyalatot a polcról. Talán sosem. Nem hiúság volt ez nálam, hanem azt hiszem valamiféle dac az idővel szemben, amely kíméletlenül a képembe röhögött minden nap a tükör előtt állva. Karcos, remegő ujjával időnként szarkalábakat maszatolt a szemem sarkába. Nevetőráncok, mindenki így hívja őket. Ami esetemben még meglehetősen találó is, mert mindenféle kritika ellenére alapvetően vidám természetű ember vagyok. Nem zárkózom el senki elől, nem ítélek el senkit soha semmiért. Nálam mindenkinek esélye van, sokszor nem csak egy. Valamiféle ritmusra koppantak lépteim a betonon ahogyan visszafelé sétáltam az üzletköpont felé, úticélul választva a bútorüzletet. Odabent friss fa, bambusz, nyers bőr és a kárpit átmosott gőzzel kezelt illata fogadott. Ezt hívja mindenki az új bútor illatának, és az igazat megvallva én is nagyon kedveltem. Valahogy gyermekkoromtól megvolt a maga varázslata, és kedveltem amikor apa elvitt magával ha új íróasztalt vásárolt, természetesen abszolút hozzá passzoló székkel együtt. Ez volt az egyetlen bútordarab amit mindig kicserélt, mert azt tartotta, hogy mindig addig kell variálni a körülöttünk lévő holmikat amíg meg nem találjuk a tökéleteset, és ugyanezt gondolta az emberekről is. Az már talán csak különös tréfája a sorsnak , hogy életem első férfija lett számomra az egyetlen és állandó. A tematikusan elrendezett holmik, apró lakás belsőt stilizáló félhelységek között haladtam hátrafelé, ahol az ágyak, fotelek, kanapék és egyéb kényelmesebb ülő, illetőleg fekvő alkalmatosságok voltak találhatóak. Némelyik egészen hívogató volt, és szívesen leheveredtem volna rájuk, de valahogyan ez....ez az egész úgy távol állt tőlem. Mármint nem az, hogy fekszem egy ágyon, hanem, hogy spontán módon csak úgy végignyúlok egyen. Aztán dermedten torpantam meg és bámultam magam elé, mintha nem akarnék hinni a szememnek. A jelenet amely az orrom előtt játszódott....azt hiszem ebben a gyér megvilágításban kicsit úgy tetszett számomra, mintha egy apró kis bárkaszínház első sorában csücsülnék, a függönyöket félrehúzták, és a nyitókép tárul elém. Az egészben talán csak annyi volt a szépséghiba, hogy  a címszerepben egy kolléganőt üdvözölhettem. Pontosabban azt a hölgyet, akihez látásból volt eddig csak szerencsém, meg akinek a nevével időnként tele voltak pletykákkal. Három hónap alatt többet hallottam negatív kontextusban a Dr. Sullivan nevet, mint szakmaiban. Én azonban soha nem szerettem adni a szóbeszédre, mert azt legtöbbször az irigység és a rosszindulat szüli. Én magam szeretek a saját tapasztalataimra hagyatkozni. Nos, azt hiszem első nekifutásra elég érdekes találkozásnak ígérkezett. Gondolkodtam, hogy az eladó és bőrkabátos kollegina éppen kibontakozó ágyjelenetét megzavarjam e vagy sem. Álltam és magam elé meredtem, pontosabban rájuk, kettejükre. Végül aztán köhintettem egy finomat, és közelebb mentem ahhoz a bútordarabhoz, amelyen mindketten feküdtek. Kezemet finoman helyeztem a lábrész lakkozott, és díszített felületére, majd fejem félrebillentve, valamiféle biztató mosolyt küldtem mindkettejük felé.
- Üdv! Lennének olyan kedvesek megosztanák velem a tapasztalataikat az ágy kényelmét illetően? A látvány, mármint, hogy két ember miképpen fest benne az tökéletes vizuális hatást biztosított. Már csak a kényelmi mutatói érdekelnének.- féloldalas mosolyomat követően kacsintottam egyet Kate felé, jelezve, nem akarok semmi rosszat, majd a kényelmesen fekvő, finoman szólva is zavarodottan felpattanó eladóra néztem.
- Nyugalom, csak érdeklődöm.- végül visszafordultam a nő felé, töretlen és továbbra is biztató mosollyal.
- Kate....ha nem tévedek. Katherine Sullivan.- aztán megráztam a fejem és apró kacaj hagyta el a torkomat.
- Mármint a te neved Kate, nem az enyém. Az enyém Miranda....Miranda Wagner...a St Claireből...- már nem is tettem hozzá, hogy a hátam mögött én is megkaptam a hónapok alatt a Jenki Ice becenevet, ami alapvetően szép csengésű volt, csak a jelentése nem volt éppen pozitív, és igaz sem volt. Ahogyan az övét is ismertem a folyosói pletykákból, és szintén nem szerettem. Az emberek már csak ilyenek. Amit nem értenek és nem is akarnak megérteni arra egyszerűbb ilyen cimkéket aggatni. Én pedig szerettem ezeket tapasztalás útján letépkedni.

Nem szokásom váratlanul megszakítani azokat a dolgokat amelyekbe éppen belekezdek. Legyen az egy egyszerű bevásárlás, vagy éppen a kényesebb kosztümök elvitele a tisztítóból, esetlegesen a heti két alkalom, amikor női tornára jártam. Nos igen. Vannak dolgok amelyeket csak egy bizonyos kor után értenek meg a nők, hogy a testük, melyet egykor olyan nagy becsben tartottak, amelyet egykor ápoltak, és amelyet a mai napig is ápolnak egyszer majd árulójukká válik. Először talán huszonöt felett érzik meg a változást, aztán amikor a tripla X is beköszönt még jobban szembeötlik majd, végül egyre több gondot kell rá fordítani. Így voltam ezzel én magam is, és valahányszor a tükör elé álltam ezek a dolgok még inkább szemet szúrtak, az egyre gyarapodó ráncok, az egyre jobban rugalmasságát vesztő bőr, az egyre jobban szélesedő csípő, amely az első szülést követően nálam megmaradt ebben a formában. De nem bántam, mert ez a változása a testemnek arról mesélt, hogy édesanya vagyok, életet adtam egy gyönyörű gyermeknek, akit a világon mindenkinél jobban szeretek. Egy anya számára kétszer jön el a szerelem: amikor megismeri a férfit, akinek gyermeket szül, és amikor megszületik a gyermeke. Mérhetetlen, soha véget nem érő szerelem ez, az élet ajándéka, egy olyan vak randevú amelynek a végén biztosak lehetünk benne, hogy a szívünk nem csaphat be. Engem arra neveltek, hogy anya legyek, hogy felelősséggel tartozzak az iránt a gyermek iránt akire kilenc hónapon keresztül a testem vigyáz. És ennek szellemében voltam orvos is. Mert ha hiszik ha nem az orvoslás és az anyaság bizony nincsenek is olyan messze egymástól. Amikor még aktívan tanítottam, az ifjú orvosok számára első és legfontosabb szabályként tanítottam meg a bizalmat. Ez az első amit ki kell építeni a betegben, mert ezt követi a hit. Amikor hinni fog benned. Ha ezt nem éred el, ha nem figyelsz oda, hogy ez meglegyen, akkor nem jutsz el hozzá, akkor hiába állítod fel a pontos diagnózist, nem fogod tudni megmagyarázni azt az ismeretlen faktort, azt a valamit ami miatt mégsem sikerül, amikor egyik kudarc követi a másikat, te pedig értetlenül meredsz az eredményekre. Nem érted, csak a fejed csóválod, hiszen te mindent megpróbáltál. Nem, koránt sem mindent. A baleseti sebészet pedig az orvoslás egy olyan ága amikor nem a beteg felé kell meglennie ennek a bizalomnak, hanem a kollégák felé, a csapat minden tagja számít ott abban az adott pillanatban. Láttál már valaha kaleidoszkópot? Tudod mitől olyan gyönyörű a látvány, tudod, hogy miért olyan csodaszép, ahogyan a ragyogó kristályok egybefonódnak? Pontosan azért mert mindegyiknek megvan a maga helye, egyik sem lóg ki a sorból. Erről szól minden olyan eset amikor azonnal kell cselekedni, amikor nincs idő arra, hogy a saját érdekeidet helyezd szem elé, amikor nincs idő arra, hogy az egód, vagy éppen a tökéletességbe vetett hited számítson. Olyankor többen kelletek ahhoz, hogy siker koronázza a munkát. Az adott pillanatban hozott jó döntés, vagy az adott pillanatban hozott alázatos döntés a jobb? Én az utóbbiban hittem, és amikor a sikereimről kérdeztek, vagy a hatékonyságról, valahogyan mindig hárítottam. Nekem nincsenek külön sikereim….az osztályomnak vannak. Éppen ezért tartottam fontosnak azt, hogy igyekezzek az emberekkel jó kapcsolatot kialakítani, de meghagyjam nekik a személyes terüket, igyekeztem nem belefolyni a kollégák magánéletébe, és talán ezért gondolták rólam, hogy fagyos vagyok, hogy túlságosan távolságtartó, ami alapvetően úgy vélem nagyon nem igaz rám. Én egyszerűen csak…csak egy megszokott életvitel szerint élek, amelyben minden napomnak megvan a pontos beosztása, és nem szeretek ettől eltérni. Éppen ezért volt tőlem meglepő, hogy az autóban hagytam a holmikat, hogy a bútorboltot vegyem célba, mert ez egyáltalán nem volt mára betervezve. Már akkor éreztem, hogy ez talán nem a nap legremekebb ötlete, amikor beléptem a bolt, ajtaján, noha az illatok szinte azonnal magukkal rántottak, vissza a gyermekkoromba. Amióta egyedül éltem itt Sydney-ben ezek még inkább előtérbe kerültek, valahogyan az emlékekbe kapaszkodtam. Régre visszanyúló emlékekbe, a közelmúlt emlékeibe, bármibe, ami hozzájuk vitt vissza, a családomhoz. El sem tudom mondani mennyire hiányoztak, ugyanakkor nem akartam, hogy az érzelmeim a munkámra is rányomják a bélyegüket. Azért kaptam meg a munkát mert jó szakembernek tartottak, mert remek ajánlásokkal rendelkeztem, és mert hittek bennem, én pedig az ilyesmivel soha nem szoktam visszaélni. A látvány bevallom őszintén első pillanatban roppant kellemetlenül érintett, kicsit….hogy is mondjam, túl intimnek véltem, még akkor is ha csupán egy bolti eladó, és egy leendő vásárló, látszólag kötetlen, ami azt illeti kicsit túl kötetlen, beszélgetésébe csöppentem bele. Magamban azon gondolkodtam, hogy vajon mi zavar jobban: az, hogy fehér köpeny nélkül látom Dr Sullivan-t, egy szeletkét mutatva számomra a magánéletéből, vagy az zavar jobban, hogy egy olyan helyzetben, amelyben nekem már nagyon régen nem volt részem. Hogy pontosan fejezzem ki magam éppen három hónapja. Egy egész percre behunytam a szemem, és olyan mélyet sóhajtottam, hogy amikor kifújtam a levegőt egy rezgő hangocska hagyta el finomra nyíló halvány barackra rúzsozott ajkaimat. Mark megsimogatta az arcomat….kézfejének belső élével, és olyan lassan, hogy szinte még tapintani lehetett a meghittség itt hagyott finomságát. Azt mondta nem lesz semmi baj, hogy tökéletesen helyt fogok állni nélküle is, és ők mindig mindenben támogatni fognak. A fizikai távolság soha nem lesz képes elnyomni azt a mérhetetlen ragaszkodást amit irántam éreznek. Legyek erős, amilyen mindig is voltam, legyen hitem….hitem, amiről mindig is tanítottam a csibéimnek. Megfogadtam a tanácsot, noha ekkor döbbentem rá, hogy a legnehezebb dolog amit az embernek át kell élnie: távol lenni attól akitől az erőt kapja. Akinek a jelenléte minden pillanatban képes a legnehezebb helyzetekből is felemelni, akinek elég egyetlen pillantása, egyetlen finom bólintása, hogy legyőzhetetlennek érezzem magam. Mitől voltam olyan amilyen? Attól, akivé Mark mellett váltam. Lassan nyitottam ki a szemem, és kihúztam magam, a tartásommal próbáltam pótolni azt az erőt ami most kicsit hiányzott belőlem. Ami belülről most nem volt meg, amit próbálok napról napra újraépíteni, néha szélmalomharcnak vélem. Azok az emberek akik sziklaszilárdan állnak helyt amikor csak kell azoknak is megvannak a maguk mélypontjai, csak ők talán hamarabb talpra tudnak állni. Miért? A kérdésre olyan triviális a válasz és megint ugyanaz ami az alappillére a tanításomnak: hit. Hinni valamiben. Hinni valakiben.  Az eladó, aki úgy pattan fel az ágyról, mintha a rugók önálló életre kelve dobnák fel pontosan mellém. Óvatosan mozdul a fejem, és a csinos, cifra betűs névtáblájáról olvasom le a nevét: Mike.
– Ismertem egy Mike nevű eladót, még otthon Manhattan-ben.  Nem volt kevésbé készséges a vevőket illetően mint ahogyan most ön tette. Az üzlet szempontjából az a leginkább kifizetődő ha minden szempontból igyekszünk megfelelni a vevő elvárásainak. Ugye, Mike?- fordultam oldalra, de csupán az utolsó kérdésemet követően futottak végig kék íriszeim az arcvonásain. Drága lélek, halálra volt válva, pedig tőlem igazán nincs miért tartania. Ezzel próbáltam valamennyire oldani a zavarát, és persze választ is adni a fel sem tett kérdésre, mely szerint nem, eszemben sincs a főnökéhez rohanni. Ugyan miért tenném? Csak mert egy olyan csinos vörös nőnek képtelen volt ellenállni, amilyen Kate? Valami motyogás féle hagyta el a fiú ajkait helyeslőn. Összeszorított ajkaim egy kicsit pimasz mosolyba futottak és megvontam a vállamat.
– Egyébiránt Dr Sullivan ha már szóba hoztad, de igen érdekel a hármas. Feltéve ha az arról szól, hogy magam mellett tudhatom a családomat. Feltételezem ez volt az amire gondoltál.- nagyon jól tudom, hogy nem ez volt, én azonban igen. Nos, tény és való, nem csupán a hajszínünk különböztetett meg bennünket egymástól, hanem abból amit megtudtam róla, vagy amilyennek szavahihetőbb emberek leírták nekem őt, minden bizonnyal az életvitelünk is. De ez számomra soha nem volt egyenlő azzal, hogy pontosan az ilyen miatt távol kellene maradnom a hozzá hasonlatos emberektől. Sőt, kíváncsivá tettek. Minden bizonnyal soha nem ültünk volna le együtt kávézni, és minden bizonnyal pusztán szakmai beszélgetésekbe bonyolódtunk volna a kórház falain belül, ha a véletlen nem hozza ezt másképpen a számunkra, és nem éppen egy otthont stilizáló bolt hálószoba részlegén futunk össze. Na ha valami, akkor ez igazán túlzottan teátrális, ellenben eléggé valóságos, ami azt illeti.
-….és üdv a belváros egyik eléggé szépen berendezett bútor boltjában.- fejeztem még be a mondatot, és körbepillantottam, majd egy egészen rövid ideig még Mike után néztem, aki valahogyan szokatlanul gyorsan magunkra hagyott bennünket. Magam előtt összefűztem az ujjaimat, lágy mosoly csücsült az ajkaim szegletében, ahogyan végignéztem miképpen csúsztatja zsebre a kezeit. Van valami amiben úgy látszik egy picit talán hasonlítunk: ha zavarodottabb vagy szokatlanabb a helyzet egyikünk sem tud mit kezdeni a kezeivel. Én ilyenkor általában a tollammal játszom, vagy a sztetoszkópot szorítom, mint valami végső kapaszkodót. De most nem a kórházban voltunk, és ez kissé megzavart mindkettőnket. A kérdés hallatán először elkomolyodtam, csücsörítettem a számmal, végül aztán valamiféle zavarodott nevetés hagyta el a torkomat.
– Tudod, amikor nálunk ezt a kérdést felteszik, akkor az valamiféle udvariassági formula, mert a válasz már senkit nem érdekel. Szóval ha ez a kérdés elhangzik azt szoktuk felelni, hogy: „Köszönöm jól!” Nem szükséges egymással udvariasnak lennünk Kate, legalábbis a szokványos kereteken kívül. Szóval most már csak az a kérdés, hogy megmaradunk a formalitásoknál, vagy lépünk egy szintet és esetleg megiszunk egy kávét? Te egy kis flörtöt szakítottál félbe miattam, én pedig a bevásárlásom után jöttem ide csuda tudja milyen indíttatásból. Véletlen is lehetne, vagy adunk neki okot?- kíváncsivá tett, nem tudom megmagyarázni miért. Egy kávé pedig nem a világ. Ez volt az egyik gondolatom, a másik pedig a szokatlansága, az ahogyan a hangja csendült, volt valami más is benne, amire én mindig figyelni szoktam. Talán nem véletlen, hogy egy két személyes ágyat egyedül választ ki. És ez….ez különös, hát ezért érdekel engem. Jelen pillanatban én is egyedül voltam. És nem szerettem egyedül lenni.