szavak száma: 2360 || zene: ez || megjegyzés:  Megjegyzem.

Kicsit megkavarodva kóválygok a második emeleten, ahogy kijövök a pszichiátriáról, az egyik beteg kórlapjával a kezemben, amit Leo kért, hogy hozzak el. Szerencsére nem élet-halál kérdése, de ez jó alibi volt egy kis kutakodásra ezen az osztályon is. Sajna nem lettem okosabb, de az, hogy nincs információ, sem gyanús jel ezen az osztályon, nekem az is nyom. Mert ugye nem szabad elfelejtenem, hogy újabb "állásom" csupán alibi, és valójában nem vagyok orvos. Még, ha olykor annyira jól el tudom játszani a szerepet, hogy én is meglepődök. El se hinné az ember, hogy a néhány hetes gyorstalpaló a neuro istenétől, és sok-pár órányi alapos kutatómunka, meg egy kis színészi tehetség mikre képes. Eddig szerencsésen megúsztam minden nagyobb rizikót, pár alkalommal egy kamu jegyzettömbbel körbejárkáltam pár kórtermet, vizsgálót, olykor beleszóltam Leonard mellett a vizitbe, de semmi nagy gubancba nem keveredtem. Sajnos, az igazi munkámban sem bukkantam vérlázítóan hatalmas dologra, de sebaj. Még nem, de ez nem jelenti, hogy így is marad. A jó nyomozó nem adja fel akkor sem, ha minden kilátástalannak tűnik. Amúgy meg tök mindegy, egyébként sincs életem, szóval...ha nincs jelenleg semmi, hát nincs. Most pedig újabb nem nyom lett a nyom arra, hogy nincs nyom, ami kéne.
Séta közben szembe jön velem a tükörképem egy ajtó üvegében. Akaratlanul szemlélem meg magam. Dögösnek nem mondanám magam, csak olyan átlagosnak. A hajam feltűzve-kötve, száműzve szigorodik a fejemre, mivel állítólag komoly orvos vagyok, és nem illik a barna tincseket csak úgy civilesen össze-vissza engedni szálldosni. Szemem vakító kékje a tükröződésben nem annyira látszik, pedig szépen van kisminkelve, ajkam természetes fényét nem torzítja, dúsítja, másítja, színezi és ízesíti sem szájfény, sem egyéb kence. Parfümként csak a fertőtlenítő leng körbe, bár ez a tükörben nem látszik. Csinos kis sötétkék műtősruha figyel rajtam, ami azon túl, hogy eszméletlenül jól áll rajtam, kellemes a viselete. Lehet, hogy beszerzek párat, és ebben fogok ezentúl járni. Miért is ne? Kényelmes, könnyed, a pisiléshez egy mozdulattal le és fel lehet húzni, a fenekem Isteni benne, és bárhová megyek, azonnal helyzeti előnyöm van. A kávézóban, a mosodában, az újságosnál...elég, ha annyit mondok: "Elnézést, sürgős műtétem lesz a neurológián, sietek!" és Istennővé avanzsálnak menten, az emberek pedig úgy nyílnak szét előttem, mint Mózes előtt a Vörös-tenger. A műtősruha hatalmánál még a jelvényem sem üt ekkorát! Pedig kemény az is, mint a szilícium-karbid.
Kényelmes futócipőben lépkedek, amit újfent Leotól kaptam ajándékba, mert szerinte nem mindegy, hogy egy olyan...izé...vendég sebészeti előadó akármicsoda, amilyen titulusban jelenleg fontoskodok itt a St.Claire-ben, szóval nem mindegy, hogy milyen cipőben rohangál. Emlékszem arra a napra, majdnem összevesztünk ezen. Az agyamra ment vele.
"- Kényelmesnek kell lennie, mindenek előtt tisztának, és egy percig sem lehetett kint használni az utcán, szóval felejtsd el, hogy a két éves terepfutócipőd, a szétszakadozott felső részével és a repedezett, mocskos talpával majd meg fog felelni a célra. Nincs kecmec, Angie, megyünk, és...
- De én nem akarok új cipőt, és nem akarom, hogy állandóan vásárolj nekem, mint valami lelencgyereknek, Leo, a francba is. A báli ruhám árát két év alatt sem keresném meg, a cipőméből egy komplett falut fel lehetne építeni Indiában, ne csináld már! Ha tovább folytatod, a következő életem karmikus feladatai közé fog tartozni a neked való törlesztés, és nem akarom, hogy a következő életemben a gyerekem legyél. Vagy a feleségem. Hovatovább, azért sem áhítozom, hogy örökbe fogadjalak egy menhelyről. Nem kell új cipő, és kész! ne forgasd a szemed, akkor se.
- Forgatom, mert az enyém. Karmikusilag meg megnyugtatlak, aláírt szerződésem van a halállal, hogy még ebben az életedben kínozzalak halálra, bőséges elégtétel nekem a képed, amikor hisztizel, és leigázhatom azt a mérhetetlenül hatalmas Washington-állhatatosságodat! Amúgy meg baromi fárasztó vagy, ugye tudod? Úgyis csak a bankban csücsülne, és hidd el, ha nem engedhetném meg, nem vennék neked egy száraz zsemlét sem, de ha egyszer kell, hát kell, és nekem kötelességem...
- De nem érted, hogy nem kötelességed? Nem engedem, hogy állandóan rám költsd a pénzed, utálom ezt, és különben is, az, hogy nálad lakhatok, bőven sok. Egy hét múlva kapok fizetést, és majd akkor elmegyek, és veszek...
- Angelica Raya Washington! Ne vitatkozz velem, azt mondtam megyünk, és kész, ha kell, elaltatlak, és álmodban viszlek el, ami rémesen kínos lenne számodra, mert rózsaszín tütüt tekernék a derekad köré, a hátadra tündérszárnyakat erősítenék, és a fejed tetejéről egy bazinagy hercegnőkorona pislogna annak a harminc kamerának, amelyik mindegyike nagy felbontású profilképet csinálna rólad az összes bulvárlapnak, ahogy az áruház előtt egy padon csicsikálsz békésen. Szóval, választhatsz, vagy elviseled a gondoskodásomat, amit persze majd ha öreg leszek, kamatostul leverek rajtad, mert nem dughatsz öregek otthonába, vagy jön az én módszerem. Csak szólok, gyakorlott vagyok a meglepetésszerű gyógyszeradagolásban!
- Francba....oké, te nyertél. De, csak hogy tudd, ezt majd én fogom leverni rajtad. Öreg korodban elcserélem a műfogsor ragasztódat egy csomag gumicukorért, az összes parókádat beműszerolajozom, és nem engedem, hogy viagrát szedj. És eldugom a járókeretedet is.
- Mire nekem járókeret kell, addigra neked is, a műfogsor ragaszó miatt meg neked jobban kéne aggódni, lehet hogy pár év és az összes fogad kiverik, te átkozott nőszemély. Na sipirc a kocsihoz. "
Nem látszik rajtunk, de nagy ritkán nekünk is elgurul a gyógyszerünk. Nekem gyakrabban, mint Leonardnak, mentségemre legyen mondva, a legritkább esetben szorul bárki is arany kezeim és agytekervényeim kínzóan pontos munkájára, ellenben gyakrabban szorongatok stukkert és egyéb éles lő-, vagy egyéb szúró-vágó fegyvert a kezeim közt, mint sarki kurva hímtagot. Így elmentünk, és vettünk egy futócipőt. Meg még egyet, egy lovaglócsizmát, egy tűsarkút, mert szerinte csodás volt benne a bokám, neki is egy új félcipőt, lovaglócsizmát, meg lovaglónadrágot, és nekem egy lovaglósisakot, mert szerinte nem vagyok elég gyakorlott ahhoz, hogy nyeregbe pattanjak e nélkül, pedig Luna borzasztó békés páratlan ujjú patás, de fő a biztonság. Nem lábasban, hanem csak úgy fontosságilag értendően. Meg utána még elmentünk másik hat üzletbe, hogy ha már szárnyas, ne legyen update, és kapott új órát, ingeket, nagyon ciki nyakkendőket, meg rénszarvasos egyen pulcsit, és egyéb hasonlóan kegyetlenül drága és amúgy nem létfontosságú dolgokat. Na, szóval, ez a története a kényelmes futócipőnek. Most pedig hiába a minőségi, teljesen kórházi, mondhatnám utca-szűz cipő, mert nem mondja meg akkor sem, merre is kell mennem, hogy visszataláljak Leohoz és a neurológiai osztályhoz. Hibás gyártmány, kimaradt belőle a gps. De sebaj, nem esem sem vödörbe, sem gödörbe, sem egységbe, de kétségbe se. Nyomozó volnék, vagy mifene, még akkor is, ha az utóbbi időben több alteregóm keletkezett, mint egy többszörös skizofrénnek. Zsebemből komótosan előveszek egy csinos kis mobilt, és megpróbálom előkotorni Leo telefonszámát, ami nem is olyan egyszerű, ha az ember elfelejti a tulajdon képernyőfeloldó jelszavának képét a kilenc pontos hálóban. Utálom ezeket a macerás érintőképernyős vackokat, több ízben írtam méltatlanságomat kifejezni kívánó levelet a Nokiának, és minden nagyobb mobilgyártó cégnek, hogy hogy merészelték kivonni a forgalomból az én hőn szeretett nyomkodós, csupán telefonálásra és sms-küldésre alkalmas készülékeimet a piacról. Eleddig csupán sajnálkozó e-maileket kaptam, és kuponokat, meg készülékajánlatokat, de nem kaptam egyetlen valamire sem említhető ígéretet arra vonatkozóan, hogy csakcsupán becses énem kedvéért fejlesztenék ki az Angelica névre hallgató személyemre szabott készülékemet, szigorúan száműzve minden érintőképernyős pixelcsodát. Felháborító.
Ahogy előre haladok, belemélyedve a nagy felbontású, ultramodern készülékebe, egy csapatnyi izgatott orvossal futok össze, és mennék tovább, de...hát nem jön össze.
- Annyira izgalmas, ez az orvos született tehetség! Állítólag többször mentett már meg olyan végtagokat, amikről minden kollégája lemondott már. Az anyja...az anyja meg, akárcsak ő, világhírű ortopéd-sebész. Hallottál már a Woodward eljárásról, amikor a pre-operációkor jeges vízbe... - hallom jobbomról egy szőke, langaléta pasas hangját. Ádámcsutkája minden szónál izgatottan ugrál fel-le borostás és kipattogott bőre alatt. Szavát sem értem, mondjuk nem is nagyon figyelem. Felpillantok rá. Arca telivérekéhez hasonlatos, fogai előre állnak, szája íve kicsit furán áll. Talán születésekor nyúlszájú volt, és azóta megbütyköltette egy szépészeti szabóval. Szeme kékje azonban ellensúlyozza a természet kegyetlenségét az arcberendezésén. Közre fognak, én pedig birkamód követem őket, azt sem tudom hová. Szájuk úgy jár, mint a motolla, agyzsibolygást kapok tőlük.
- De olyan fura dolgai vannak. Hallottad, hogy olykor megtáncoltatja a műtőben az asszisztenciát? Meg hogy  mindenféle tök fura és gyakran kínos kérdést tesz fel, aminek semmi köze a műtéthez? Sportot űz abból, hogy zavarba hozzon másokat. Általában valamilyen kínos szexuális jellegű utalással, kérdéssel, amire tutira lefagy az agyad. Az enyém biztosan. - aggodalmaskodik balomon a másik férfi-alapanyag. Ő is magas, de latinos beütésű. Fekete, göndör haja van, sötét szemöldöke alatt barátságos, majdnem fekete mandula ívű szemek. Frissen van borotválva, de kicsi körszakálla közé van szorítva csinos, csókos ívű szája. Ahogy előre haladunk a folyosó világos terében, akár egy csapatnyi menekülő gazella a pusztában, kicsit aggodalmaskodva lesek előre, ahogy előttünk az előörs, vagyis három leányzó besasszézik egy kis helyiségbe.
- Most hová is megyünk? - kérdezem én kis naivan, hangom éppcsak megtalálom. Gyanú ébred bennem, előérzetem sem nem jó, sem nem kellemes, sem pediglen vészjósló, ellenben a receptoraim azt jelzik, nagyon nem jó irányba haladok. Szó szerint eltérítettek, mint a repülőgépet szeptember 11-én. Egyik pasas megpaskolja a vállam vigyorogva, másik is fenemód bájologva röhögcsél fel.
- Hát a műtőbe, ki csacsi! A doki most hívott le minket, hogy nézzük meg testközelből a...
Újabb fehér zaj. Megfogadom, hogy ezentúl latin-szótárakat fogok reggelizni, mert nem tudom miről beszél. Az világos, hogy valami műtét, amin nekem igazán semmi keresnivalóm.
- Hogy...a műtőbe? - nyelek egy nagyot, és sarkon próbálok fordulni. Mögöttem még ketten sorakoznak, az ajtó még félig nyitva, ha nagyon kifújom a levegőt és behúzom mereven lapos hasam, talán jó eséllyel még kislisszolhatok. Esetleg az orrom feláldozhatom, csak találok ezen a helyen egy plasztikai sebészt, aki újat varr nekem mondjuk malac-porcból, nem? Oldalazva próbálok kifurakodni köztük. - El...né...zést, de...nekem mennem...kell...- nyomakodok, akárcsak a mocsárba süllyedt antilop. Nem vagyok túl sikeres a műveletben.
- Hová mész? Ezt nem hagyhatod ki! - szólnak utánam, de én már nem hallgatom őket. Vízcsobogás hallatszik, fertőtlenítős sikálás. Bemosakodnak. Bakker, ezek tényleg műtétre akarnak citálni? Na nem, de nem ám, ezért Leonard nemhogy kinyír, de egyenesen szétosztogatja a szerveimet jótékonysági célra, aztán meg kitömet, helyes kis gombszemeket kapok, és panoptikumba állíttat. Vagy a nappalijába egy csudicsini üvegvitrinbe. A kissé visszafogott zsivajban, amivel nyolc ember izgatott duruzsolása jár a műtő előtt, amihez hozzájön a műtőből hallható egyenletes csipogás, a szívmonitor, a lélegeztetőgép hangja, fémeszközök csattanása, és halk, monoton beszéd, a folyó víz csobogása...nem, nem lehetek itt. Elég egy kérdés, és mindennek vége. Próbálok átfurakodni a két nagydarab pasason, de nem megy, a hely túl szűk, és úgy vagyunk itt bent, mint a heringek. Minek jönnek be ennyien, ha egyszerre csak három tud bemosakodni? Állítólag orvosok, több eszük is lehetne.
- Remélhetőleg itt most egyetlen szerve sem tűnik el a betegnek a műtét alatt...- hallom a visszafogott suttogást a hátam mögül, és ez elég ahhoz, hogy önmagamban 180°-os fordulatot vegyek. Megdermedek, lélegzetem is elakad, szívem akkorát dobban, hogy attól tartok, a földszinten is hallani lehet. Émelyítő érzés kerít hatalmába, kezem megremeg, szám széle megrándul. Hogy mi? Szóval akkor nem lutri volt az egész? Nem holmi lázálom? Mégiscsak jó nyomon járok? A remény új csillanása, akár egy pisztráng a sebes, habzó vizű folyóban naplementekor. Szinte észrevehetetlen esély, de...esély. Esély a megoldásra. Megfordulok, kezemből lerakom az aktát, amit eddig szorongattam, és úgy ugrok az egyik felszabaduló kézmosó-fertőtlenítő csaphoz, mintha oda születtem volna. Leonard már megmutatta hogy kell a borzasztóan irritáló fehér szappannal fertőtlenítenem, úgyhogy gond nélkül mosakszom be. Egy ápoló közben műtőssapka alá rejti el tincseimet. Jól meg is húzza a hajam, ahogy beköti, de nem szólok érte, alig éreztem. Agyam folyamatosan kattog, tekereg.
- Oké, tudjátok mit? Igazatok van, nem hagyhatom ki. Legyen ez a doki bármekkora kéjszitter, én akkor is megnézem mit kóklerkodik odabent. Ha meg megpróbál kínos helyzetbe hozni, majd megtanulja, hogy nem minden orvos bújik a szegély alá, ha hozzá szólnak. Végtére is, ő is ember, nem? - makacsolom meg magam.
- Az? Én kételkednék benne...- nyög fel mögöttem az egyik, de nem rémiszt meg. Ugyan már, bűnözőket vacsorázok tartármártással, nem egy mitugrász sebész fog a falhoz állítani. Helyette lelkesen sikálom a kezem tovább.
- Aztán ha van időtök, elmehetnénk ebédelni. Nagyon érdekelne az a szerv-eltűnős sztori, még sose hallottam ilyet. - öblítem le a kezem, és fel sem tűnik, hogy a kivonuló három ember után a bent maradó négy mindegyike úgy néz rám, mintha megháborodtam volna. Talán így is van. De ha egyszer elkap a munka iránti szenvedély, a déli intercity nem képes olyan hirtelen szemléletet váltani, mint ahogy jómagam. Mondhatnám, hogy világbajnok vagyok ebben, de nem vagyok. Még sosem mértem össze senkivel a tudásomat, és nem is biztos, hogy az olimpiai bizottság elfogadná a fedett-pályás szemléletváltást hivatalos sportágnak.
Széles mosolyt villantok rájuk, ahogy végeztem, majd besasszézok a műtőbe. Az ápoló épp kiszól, hogy csipkedjék magukat, a doktor már várja őket. Kezemre semmi, arcom elé viszont maszk kerül, csupán ragyogó szemeim és szép ívű szemöldököm látszik ki a csupa kórház szettemből. Odabent egy pasas fekszik, jóízűen élvezi a mesterséges altatás minden csodás előnyét. Irigykedem. Jó lenne egyszer túlaludni egy éjszakát különösebb rémképzetek, kísértő testvérek, kitagadó családtagok, hűtlen férjek vagy ami még rosszabb, altesti kéjmunka iránti vágyat keltő, tüzes tekintetű csók-, és lépcsőakrobaták nélkül. Sok-sok éjszakám ment már rá a titokzatos, Peter nevű pasasomra, akit a bál óta nem is láttam. Szerelmetes révületem akkor is csak reggelig tartott, az első másnapos fejfájás erősen elvette a helyzet romantikáját, és megmérgezett józan ítélőképességgel, miszerint ez csak a véletlen csúfos műve lehet, és a feltételezhetően giggolóként tevékenykedő langaléta, szexi, borzas hajú díszhímmel kapcsolatunk megmarad egyoldalúan éteri és képzeletbeli síkon, szóval azóta igyekszem kávéba, energiaitalba, és lőtéri gyakorlatokba fojtani bánatom és szexuális frusztráltságom.
Pár asszisztens mellett egy rezidens áll a beteg korpusza felett, látványosan unott képpel méregetve minket, mögötte az aneszteziológus nyomkod valamit, meg írogat egy papírra. Tekintetem a nyitott kézre téved. Undorítóan gyönyörű látvány. Büdös, ez tény, a fémes vér, a fertőtlenítő, a gyógyszerek, és a szokványos orvosi szagokon túl még az égetett hús is hozzájön, de ettől még az emberi test nyitott látványa tényleg gyönyörű. A falhoz hátrálok, majd megállok, hátam nekivetem a hideg burkolatnak. Próbálok alaposan belesüppedni a környezetembe, mint a kaméleon, bár ez kicsit nehezen megy. Várakozunk, néma csendben. Senki nem beszél, csak a műtős-team kommunikál egymással. Én nem tudom mit keresek itt. De ha sikerül, talán tényleg közelebb juthatok a megoldáshoz. De addig...addig újfent magam elé képzelem éteri Don Juanom, és mindenféle egyéb befejezéseket kreálok a fejemben a báli estén egymásra meredős pillanatokat továbbgondolva. A gondolataimat nem tudom cenzúrázni. És ha csak ennyi jut, hát ennyi jut. Legalább nem Denisen, a volt, hűtlen, kisemmiző ex-férjemen rágódok. Észre sem vettem, hogy hetek óta eszembe sem jutott...
 

Angel && Peter