A csókja megdöbbentő volt és ami a legmegdöbbentőbb volt benne, hogy élveztem. Amint én is be próbáltam kapcsólódni, félénken viszonozni a dolgot és igazi csókká mélyíteni ezt az egészet, egyből elhúzódott. Amikor végigsimította ajkamon a hüvelykujja, szám elnyílt és reszketeg sóhaj tört elő belőlem, miközben éreztem letesz az öléből a kanapéra. A tekintete szinte elevenen falt fel, majd mire kettőt pislogtam már a szoba túl felén volt az íróasztalánál. Amikor megszólalt, hangja meggyötört volt és vágytól izzott. Nem tudtam mit mondjak erre. Le akartam hordani a csókért, mégsem tettem. Ugyan megfosztott valamitől - az első csók élményétől -, amit gondosan Destinynek tartogattam alsó harmadik óta; de most úgy éreztem csak olaj lenne a tűzre, ha megosztanám vele ezen információt. ~A végén még másban is első szeretne lenni, és én erre egyáltalán nem állok még készen.~ Jött a felismerés.

Nem kellett kétszer üvöltenie, úgy téptem fel a szoba ajtaját és rohantam ki a rendelőből, mintha az életem múlna rajta. És talán úgy is volt, nem tudom. Azt viszont igen, hogy nem törődve az utánam rohanó nővérekkel meg sem álltam a kettes kórteremig, ahol aztán az ágyamba bújtam, nyakig húzva a takarót. Egész testemben reszkettem. Amikor a nővérek bejöttek képtelen voltam elmondani nekik, hogy mi bajom. Elvittek, hogy vegyek egy forró fürdőt; az ápolók szigorú felügyelete mellett álltam egy jó fél-háromnegyed órát a forró zuhany alatt mire elviselhetőnek éreztem a levegőt ismételten magam körül. Úgy éreztem, hogy le kell mosnom magamról a történtek nyomát; mintha mocskos lennék vagy nem is tudom. A számat szó szerint a szappannal mostam ki nem is egyszer megöklendeztetve saját magamat, hogy a végén már az ápolók szedtek ki a zuhany alól és vették el tőlem a tisztálkodás ezen lehetőségét.

Bár néha megremegtem az érintésektől mégis tehetetlenül hagytam, hogy rongybabaként bánjanak velem és vigyenek oda, ahová akarnak. Idegeim kikészültek, lassan ólmos fáradtság lett úrrá rajtam az injekciótól amit az első ellenkezésemkor az ápolók belém döftek. Öltözni is gépiesen kezdtem el, de mire hatni kezdett a gyógyszer a boxeremig jutottam csak el. A többit már nekik kellett intézniük, igazából arra sem emlékszem miként kerültem ágyba vagy hogy a következő órákban, napokban mit csináltam. Többször is begyógyszereztek, leszedálva teljesen - olyankor is, amikor nem is lett volna szükséges, ahogy ők mondták óvintézkedésből - így az alvajárás mellett az éberen töltött óráimra se nagyon emlékszem, hogy hol voltam és mit műveltem.

Már két hét telt el a történtek óta, én pedig összesen három alkalmat mulasztottam el a kezelésekből Dereknél. Az orvosaim szerint épp itt volt az ideje annak, hogy vagy visszatérjek Dr. Brown irodájába a félelmeim ellenére vagy másik pszichológushoz irányítanak, mert a kezelésre szükségem van. Szóval most ismét itt vagyok, az ajtaja előtt és mindjárt 5 óra, kezelés idő. Ezúttal azonban nem a szinte semmit se takaró kórházi ruhában jöttem, hanem teljesen felöltözve; a nyakamig felhúzott cipzáras, piros kapucnis melegítőm van rajtam, egyedül a papucs lehet árulkodó, hogy a kórházban tartósan bent fekvő betegről van szó és nem csak hétköznapi páciensről. Mehettem volna másik orvoshoz, de egyszerűen nem bírom kiverni a fejemből a történteket. A csókja az ajkaimra égett, még napok múlva is bizsergett ha csak megérintettem. Éjjelente róla álmodtam, izzadtságtól csatakosan ébredtem fel valahol a kórházi folyosók valamelyikén a keresztnevét kiabálva, miközben titkon tudtam senki se hallja vagy felel majd.

Be kellett látnom, hogy ez így nem mehet tovább. Muszáj volt beszélnünk egymással, még akkor is ha minden porcikám tiltakozott és sóvárgott is érte egyidejűleg. Akkor is, ha azt kívántam bár sosem indultam volna el Dr. Brown irodájába. Nagy levegőt vettem, kopogtam sajátságos ritmusomban hármat és remegő kézzel fordítottam el a gomb alakú kilincset a megfelelő irányba benyitva a szobába. Nem néztem rá, gyorsan visszafordultam az ajtó felé, hogy legalább addig míg becsukom legyen időm összeszedni minden létező bátorságom ahhoz, hogy ne rohanjak ki az ajtón, hanem igenis nézzek szembe Derekkel és a köztünk történtekkel. Megálltam hát az ajtóban, neki vetve hátamat és némán rá emeltem borostyán barna tekintetemet. Megszólalni azonban nem mertem vagy inkább képtelen voltam rá. Így vártam, hogy ő tegye meg a következő lépést, ha én egyszer már megtettem felé az elsőt.

A pillantásától kis híján összerezzentem, de erővel kényszerítettem magam rá hogy ne mutassam gyöngének magam előtte. Felszegve államat néztem hideg tekintetébe és álltam jeges pillantását. A felszólításának azonnal engedelmeskedtem, látszólag higgadtan indultam meg; de tekintetembe bizalmatlanság és egy cseppnyi félelem is vegyült, majd sóhajtva feküdtem fel a kanapéra és kulcsoltam össze mellkasomon a kezeimet elrejtve ezzel azok enyhe remegését. Nem tudtam, hogy mit akar; arra pedig végképp nem számítottam, hogy elnézést fog kérni a történtekért. Hazudnék, ha azt mondanám hogy nem esett jól a dolog. Ugyanakkor nem kértem erre, kissé úgy éreztem muszájból teszi cserébe azért, hogy nem köptem be.

Azonban önző célból tettem mindezt. Egyrészt akartam valamit, amivel megzsarolhatom majd, ha kell. Másrészt azonban valóban nem akartam, hogy a történtek miatt kirúgják. Mert, amint lejelentem ez történne; sőt sokkal rosszabb: kizárnák az orvosi kamarából, többé sehol sem alkalmaznák és felkerülne arra a bizonyos orvosi fekete listára ami miatt magánpraxisában sem fog tudni ténykedni, hiszen ki menne egy olyan orvoshoz, aki erőszakoskodik a betegeivel? A pszichológusok a bizalmon alapuló munkát végeznek és amint kitudódna, hogy mi is történt a zárt ajtók mögött - még, ha ténylegesen nem is fajult csóknál tovább a dolog - már annyiért oda lenne a karrierje és talán az egész életét tönkretenném egyetlen apró botlás miatt. Nem ismerem, nem tudom miféle vészterhes múltja lehet, de azt ennyiből is leszűrtem volt dolga már férfiakkal és a pornó nézős tapasztalataimból kiindulva simán el tudom képzelni, hogy valami bdsm csoport tagja lehet(ett) és valami bekattanhatott nála attól, hogy rossz helyen érintettem meg.

- Ne! Nem teheted ezt! - Nyögök fel ijedten, amikor közli velem kihátrál a kezelésem alól. - Ez nem igaz! Én... én igenis bízom benned! Különben nem jöttem volna vissza! A történtek után ezt nem teheted! Tartozol annyival, hogy befejezed amit elkezdtél! - Csattanok fel, nem tudom mivel is győzhetném meg arra, hogy meggondolja magát. Hiszen nem is ismerem... még. - Nem, egyáltalán nem felel meg Derek. Nyakig benne vagyunk ebben mindketten és attól, hogy nem nyomtalak fel ne hidd azt, hogy nem gondolhatom meg magam bármikor! Belerángattál valamibe, amit képtelen vagyok kiverni a fejemből! Elvettél tőlem valamit, amit valaki másnak tartogattam! Az a minimum, hogy nem hajítasz ki a kukába miután megkaptad tőlem, amit akartál és már nincs rám szükséged! Nem egy kicseszett játékszer vagyok, amit elhajíthatsz miután meguntál az Istenért! Nekem is vannak érzéseim amin nem gázolhatsz csak úgy át, a rohadt életbe! - Kiabálok vele annyira, hogy már a nyakamon is kidagadnak az erek tőle. - Ne fordíts nekem hátat b@xod! Hozzád beszélek Brown! - Kelek fel és indulok meg felé, hogyha nem fordul meg én ragadjam meg a gurulós bőrfotel támláját és pörgessem magam felé. Tekintetemben harag tombolt, akár a futótűz ami mindent felmar maga körül, elemésztve.

A tehetetlenség szülte harag mardosott, melyet csakhamar a csalódottság és keserűség váltott fel.
- Tartozol ennyivel Derek. - Ismétlem meg, immáron teljesen elcsendesülve. Valami kaparja a torkomat, szinte összeszorítja és érzem a szemem is kezd bepárásodni, ahogy nagyokat és gyorsan pislogok; holott nem akarok sírni a történtek miatt vagy gyengének mutatkozni előtte. Nem tudom miért, de el akarom hogy sírni lásson. Valahogy nem férfias, ezt nevelte belénk a társadalom vagy nem tudom. - Az után az ellopott csók után meg pláne. - Kötöm az ebet továbbra is a karóhoz. Ha Derek azt hiszi, hogy makacsságban lenyomhat nagyon téved. Most emberére akadt.

Ahogy megfordítottam a székét, hogy végre magamra vonjam tekintetét majdnem inamba szállt a bátorságom, ahogy rápillantottam. A tekintete szinte felfalt, ugyanazokat a lángokat láttam benne mint azon az ominózus napon, két hete. A szinte már sírásra görbülő szám széle megrándul a látványtól, nagyot nyelek s bár kezdetben állok mozdulatlanul közeledtére, később mégis ösztöneimnek engedve teszek egy lépést hátra.
- Igen azt. - Feleltem dacosan, továbbra is lassan hátrálva. Ha Derek tett felém egy lépést, én tettem egyet hátra. Nem is néztem a hátam mögé, szóval arra és oda terelhetett ahová nem szégyellte. ~Nem, nem, nem! Nem ismétlődhet meg a múltkori!~ Mantrázom magamban, de túl későn döbbenek rá mekkora hibát vétettem. Nem megfelelően válogattam meg a szavaimat és - mit is vártam tőle - félreértette a mondandómat. Korrigálni akartam magamat, de úgy tűnt elkéstem vele. Könnytől elpárásodó, mogyoróbarna szemeimbe a félelem és a kétségbeesés költözött. Nem tudtam mit tegyek. - Fenyegetni akarsz? Én nem félek tőled! - Jelentettem ki, miközben ennek szöges ellentéteként cselekedve továbbra is hátráltam tőle.

Próbáltam erősnek látszódni, magabiztosnak mintha tudnám mit is csinálok; de őszintén megvallva, már igen régóta csak tehetetlenül sodródom az árral mint most is.
- Bemutatót? Te mégis mi a fészkes francról beszélsz? Én a kezelésről... ó te jó ég?! - Hördültem fel, majd torkomra forrt a szó, amint elkapta a kezeimet. Kiguvadt szemekkel bámultam, ahogy a kezemet az öléhez vonta és megéreztem a farmerján át tenyeremnek nyomódó férfiasságát. Nyeltem egyet. Próbáltam elrántani a kezemet, de nem hagyta; mire fájdalmasan szisszentem fel. A kezem alatt ott lüktetett a vágyának élő bizonyítéka. Hátrahőköltem, amikor arcomba hajolva szinte suttogva sziszegte vészjósló szavait. Szavaival és a szó szerint kézzel fogható bizonyítékkal nem tudtam vitába szállni. ~Ezt azt hiszem nagyon elb@xtam... megint.~ A szavai egyszerre dühítettek és fájtak. Igenis beletaposott az érzéseimbe, felkavart valamit amit nem lett volna szabad bennem és nem tudok szabadulni tőle. Talán nem is akarok, fogalmam sincsen. Azért jöttem vissza hozzá, hogy segítsen. Mert ennyivel tartozik nekem, hogy ráncba szed. Nem értettem, hogy miért nem érti meg, nem mehetek máshoz ezzel. Hogy csak ő maradt nekem. Egyetlen kollégájának sem beszélhetek a történtekről, különben tönkreteszem az életét... még jobban, mint eddig. Talán nem hagyom hidegen, de sokkal többet is veszíthet az önuralmánál és nem akartam, hogy az is miattam legyen. Épp elég kárt okoztunk egymásnak, ideje helyrehozni a dolgokat.

- Oké, rendben... megértettem, elég lesz. Rossz szófordulattal éltem, felfogtam! Abbahagyhatod a demonstrációt. - Cincogtam elvékonyodott hangon, ami inkább hatott könyörgésnek mint felszólításnak. - Én nem... én nem úgy... - Nem bírtam befejezni a mondatomat, mert hirtelen már a torkomnál fogva nyomott a falhoz. A szemem könnybe lábadt, ahogy tehetetlenül vergődtem a kezei között; nem bírtam szabadulni bárhogy is próbálkoztam. Úgy csapott le ajkaimra, mint valami csörgőkígyó. Felfogni sem volt időm mi történik, máris szétfeszítette a számat, a nyelve pedig erőszakosan vette birtokban az enyémet, kéjes ritmusban táncolva körbe azt. A falhoz nyomott, éreztem a folyton nekem nyomódó ágyékát; aminek hatására az enyém is lassan lüktetni és duzzadni kezdett. Sehol sem volt a korábbi gyöngédsége, az élvezet ellenben pofán csapott rendesen.

Szégyen pírja festette arcomat vörössé, nem akartam élvezni mégis mély, vágytól karcos torokhangon nyögtem fel amikor végre kaptam levegőt. Próbáltam kiszabadulni, eltolni magamtól vagy legalább a fejemet elfordítani tőle. Utóbbival jártam egyedül sikerrel, bár így is a torkomnál fogva szorított a falhoz úgyhogy nem volt épp kellemes a dolog. De muszáj volt levegőhöz jutnom, kitisztítani a fejemet, hogy végre megszólalhassak. Többször is megpróbáltam beszélni, de minduntalan belém fojtotta csókjaival a szavakat máskülönben.
- De... Der... Derek... Ne... Er... Eressz... - Vágytól rezgő hangszálaim lassan munkába kezdtek újfent. - Één... én nem... nem akarom... ezt... Hagyj... jál... hagyjál már... az Istenért! - Szinte már sírhatnékom támadt, de hiába könyörögtem neki egyáltalán nem úgy tűnt, mint akit meghatott a dolog.

Ha ő most tényleg félreértett és nekiáll "megadni a tartozását", azt hiszem napokig nem fogok tudni ülni sem, nem hogy WCre menni.
- Ne! Én... te... elloptad... elloptad az első csókomat... ezt... ezt nem... nem teheted... ne vedd el... ezt is... kérlek... - Eleredtek a könnyeim, mit eleredtek?! Úgy bőgtem a végére, mint valami csecsemő. Azzal sem törődtem, hogy mostanra mivel elfordítottam a fejemet a gipszelt jobbja - ami a torkomat marja - kidörzsölte a bőrt vagy mekkora fájdalmat okoz valahányszor megpróbálok beszélni és erőltetem a dolgot. Feladtam a próbálkozást, hogy kiszabadítsam kezeimet; nem ellenkeztem tovább, inkább csak megadóan, sírva tűrtem a csókjait, a kezeimet lefogó ép kezének szorítását a csuklóimon összeszorított szemhéjakkal és magamban azon fohászkodtam, hogy ezúttal is jusson el a tudatához amit mondtam.

Hiába volt minden mozdulat, minden próbálkozásom eredménytelennek bizonyult vele szemben még úgy is, hogy az egyik keze be volt gipszelve. Derek olyan volt, mint valami felajzott, dühös dúvad, aki bárkire rárontana akin az ingerlő vörös színt látja... és én vöröset viseltem, nyakamban ott lebegett egy képzeletbeli céltábla, melyet én akasztottam a tulajdon nyakamba. A belőle áradó szenvedély megrémített és megdöbbentett. Nem pusztán sejtettem, tulajdon kezemmel éreztem mennyire akar engem. Még soha senkitől nem éreztem ugyanezt a mindent elemészteni akaró tüzes vágyat irányomba, melynek lángjai ott lobogtak a lélektükrei mélyén, valahányszor csak belenéztem a kékeszöld szemeibe melyek most természetellenesen sötétedtek el a benne lakozó szenvedélytől.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Így mikor letámadt úgy éreztem, elsöpri könnyedén minden akaraterőmet. Valahányszor próbáltam meg beszélni, ő nem hagyott és száját tapasztva az enyémre fojtotta belém a szót. Nem akartam élvezni ezt az egészet, sem visszacsókolni mégis megtettem mielőtt ki tudtam volna szakadni Derek bűvköréből annyira, hogy legalább elfordítsam tőle a fejemet. Még sosem csókoltak meg úgy igazán - nyelvessel - és az első, döbbent reakció után valahogy mégis élveztem minden egyes vibráló másodpercét és ez őszintén megrémített. ~De én Destinyt szeretem!~ Próbáltam rémülten belekapaszkodni az utolsó szalmaszálba is az ép, még romlatlan gondolataim közül; amik nem Derek körül forogtak. Teljesen beborított, mindenhol őt éreztem és ha kezeimet képes lettem volna kiszabadítani talán nem épp azért ragadtam volna meg a felsőjét, hogy ellökjem magamtól hanem épp ellenkezőleg.

Félő volt, hogy átlök azon a bizonyos holt ponton - hisz most is penge élen táncoltatott - és onnantól tényleg nem lesz megállás egyikünknek sem. Bevallom megijedtem, nem is kicsit. Ismeretlen, ingoványos terepre tévedtem és nem éreztem magam biztonságban. Főleg, hogy megéreztem nekem nyomódni az ölét újra és újra, a farmereink durva anyaga kellemessé tompította a durva mozdulatait és testemre ez nem maradt hatástalan. Képtelen voltam kivonni magam a hatása alól, bármit is tett nem csak önmagát, hanem engem is ingerelt vele. Hirtelen hasított belém a szabadulhatnék, de hiába szakítottam el ajkaimat és fordítottam el a fejemet ez már nem segített a történteken. Így csak a nyakamat kínáltam fel számára, amit birtokba is vett és csókjaival halmozott el. Éreztem, amint finoman harapdál és a nadrágomat olyan szűknek éreztem ettől hirtelen, mintha satuba fogták volna a férfiasságomat.

A gipszelt kezének szorítása enyhült valamelyest, de én már feladtam... ő nyert. A csuklóimat bilincsként ölelte körbe ép keze, miközben ajkai ezúttal a fülemet támadták be. Felnyögtem, amint megéreztem fogait a fülcimpámba marni és borzongással töltött el minden egyes kéjes sóhaja, amit a fülembe lihegett. Úgy éreztem két felé akarok szakadni, az ártatlan és tapasztalatlan énem - akit épp megrontani készült - menekülni akart volna minél távolabb tőle; míg a másik kifejezetten izgalomba jött mindattól, amit Derektől kapott és a kíváncsiságnak engedve még többet akart volna ebből az ismeretlen, kellemes valamiből amit a férfi okozott nekem. Lelkemben ádáz vihar dúlt, mindkét oldal birokra kelt a másikkal az irányításért. Végül az ártatlanság aratott győzelmet, én pedig összetörtem, kapitulálva megadtam magam Dereknek aki ekkor végre megállt.

Megállt és elengedett, mintha pestises volnék úgy hátrált el tőlem.
- Éééhn... ééhn... - Hüppögtem, képtelen voltam válaszolni a férfi felém intézett kérdésére. Nem voltam képes újra kimondani, épp elég megalázó volt elsőre is. Csak némán ráztam meg a fejem jelezve, hogy a torkom összeszorult és beszélni se nagyon megy jelenleg. Pillantása vizslatóvá vált, ahogy csak ott állt bénultan és bámult engem... szinte meztelennek éreztem magamat, pedig legalább 2 rétegnyi ruha volt rajtam alsó hangon is. Figyeltem, ahogy körbe nézve szinte a fotelbe rogy és kezeibe temeti arcát. Én még mindig a falhoz lapultam, immáron a földön ülve és ha képes lettem volna rá fali tapétává passzírozom magamat biztosan. Idő kellett, hogy le tudjam nyugtatni zakatoló szívverésemet. Döbbenten szemeztem vele, ahogy ismét felemelve fejét rám tekintett. Tekintete kiismerhetetlen volt, fogalmam sem volt most mire gondolhat éppen mielőtt ismét elrejti előlem az arcát a tenyereibe.

Nem tehetek róla, de amikor megszólalt fájdalmas hangon felnyögve összeszorult tőle a szívem. Annyira, mélységesen emlékeztetett apámra a gyász első hónapjaiban, amint épp annyira részegre itta magát, hogy már a könnyeit sem szégyellte előlem... Ugyanazt éreztem, mint akkor vele: meg kell vigasztaljam, hiszen nem ő tehet a történtekről. Megpróbáltam felállni, de nem ment. Sem elsőre, sem másodikra, de még harmadikra sem. Így feladva eme próbálkozást, lassan, négykézláb indultam meg felé a szőnyegen. Minden mozdulatom csupa bizonytalanság volt, amikor pedig odaértem közvetlenül elé félénken nyújtottam ki felé remegő jobbomat. Ujjaim kinyúltak felé, de nem érintettem meg Dereket; a mozdulat felénél megállt a kezem a levegőben mielőtt sietve húztam volna vissza tőle; hogy aztán feltérdelve öleljem magamhoz őt hozzá bújva, mint egykoron ahogy apámat vigasztaltam alig 8-9 éves kisgyerekként.

Hallottam, hogy mit mond, de csak megráztam a fejemet némán.
- Nem megyek sehová és te sem. - Súgtam halkan, még mindig kicsit remegő hanggal. - Nem tudhattad, nem a te hibád. Ne okold magad érte. - Motyogtam, miközben a válla és a nyaka találkozásához hajtottam a fejemet és mélyen belélegeztem az illatát. Ebben semmi szexuális felhang nem volt ezúttal, inkább csak valami fogódzkodót kerestem; olyasmit, amiről tudom megnyugtat. Mindig is hiperérzékeny gyerek voltam, nem hiába szedették velem az Adderallt az ADHD-mre. Vizuális típus voltam, az illatok, a hangok vagy épp a képek különösen fontosak voltak a számomra. Ráadásul egy igen ritka képességgel születtem: eidetikus vagy más néven fotografikus memóriám van. Ez annyit tesz, hogy aki ezzel a képességgel rendelkezik képes képeket, hangokat, tárgyakat extrém pontossággal, tömegesen, emlékezetből felidézni. Ha legalább 30 másodpercig látok vagy hallok valamit az örökre beleégeti magát az agyamba és bármikor képes vagyok felidézni azt később az életemben.

Most is pontosan ez történt, amikor magam előtt először az apám és a régi emlékkép jelent meg aminek szakasztott mása volt az a testtartás és érzelemvilág, melyet Derek az imént produkált. Én pedig ismét csak annak a félig elárvult 8 évesnek éreztem magamat, akinek számára már csak az apja maradt az egyetlen élő hozzátartozója. Kényszeresen úgy éreztem, hogy meg kell vigasztaljam őt, miközben nekem is szükségem volt rá és az ölelésére, mely biztonságot ad és megerősít abban, hogy érzem őt. Hogy érezzem, fizikailag is itt van velem és sosem fog magamra hagyni úgy, mint ahogy anyu tette. A temetésen anyu sírjánál miután órákon át álltam a virágokkal elhalmozott kis parcella mellett; apám megígérte nekem, hogy ő sosem fog elhagyni engem csak menjek haza vele. Most pedig, ennyi év után pontosan ugyanazt tettem mint odahaza; amikor a gyászoló, részeg és síró apám a szobámba küldött: nem mentem. Helyette a nyakához fúrtam a fejemet, mélyet szippantva illatából, miközben átöleltem a nyakát - vagy inkább csak megpróbáltam átérni - mindkét kezemmel. Most, 18 év múltán is képes voltam visszavedleni abba a gyermeki énembe, aki ezúttal Dereknél keresett a felkavarodott érzései miatt menedéket...

A pillanat belefagyott az időbe és csak Ő volt és én, összeforrva egyetlen, végtelennek tetsző ölelésbe. Bár összezártam még mindig lehunyt pilláimat, némán csordogált a könnyem és megremegtem karjai között, ahogy felnyögött azon az elkínzott, torokszorító hangján. Összeszorult a szívem, hogy én tehetek erről az egészről. A bűntudat belém ette magát lassanként, ahogy éreztem ő is megremeg az érintésemtől. De valahol azt olvastam, hogy tudósok megállapították, ha valakit legalább 20 másodpercig ölelsz folyamatosan a szervezetében felszabaduló endorfinok miatt egyfajta bizalom alakul ki köztetek ugyanis nyugtató hatása van az ölelésnek, segít ellazulnod. Szóval önzőségből nem engedtem el hamarabb, nem csak magamat de őt is lenyugtatva ezáltal ha akarja, ha nem.

Éreztem, hogy egy kis idő múlva ő is visszaölel engedve a belső késztetésnek. Amikor a hátamon simított végig, még jobban szorítani kezdtem magamhoz. Úgy éreztem, ha elengedném abba menten belehalnék. Apám sosem volt az az ölelgetős fajta, ritkán tett ilyesféle gesztusokat felém. Így szinte szomjaztam az efféle kapcsolatkeresést másokkal. Viszont túlságosan is félénk voltam ahhoz, hogy megérintsek csak úgy valakit. A barátaimat persze szoktam ölelgetni, félreértés ne essék... csak épp az egészen másféle, rövid ölelés szokott lenni. De ebben itt Derekkel volt valami plusz. Valami olyan érzést adott, amit azóta nem éreztem, hogy anyu utoljára megölelt magához szorítva még ép elméjével. Nem szeretek beszélni arról, hogy mi történt vele; sőt gondolni se akarok rá ebben a percben.

Csak el akarok merülni az egészben, elfelejtkezni mindenről és pár pillanatra ismét azt a megnyugtató érzést érezni, amit ez az ölelés valaha megadott számomra. Amikor újfent megszólal megmerevedek, mint a nyúl ha fénycsóva vetül rá. Testem görcsösen fagy bele az ölelés mozdulatába, hogy szinte már fájó ahogy megérintem. Lassan eresztem el, tekintetem még mindig könnyeimtől nedves. Szólásra nyitom a számat, de helyette csak pislogok és némán meredek a férfire. Úgy érzem gyomorszájon vágott a szavaival, holott teljesen érthető amit kér és mond. A homlokomra adott csókja égeti a bőrömet. A tekintetében önnön fájdalmas arckifejezésemet láttam viszont; mintha egymás tükörképei volnánk, sebzetten, csupaszon állva a másik előtt.

Nem akartam újfent elmenni, minden zsigerem maradni akart és dacolni mindazzal ami eddig történt, tovább feszíteni a húrt míg el nem szakad... bebizonyítva, hogy neki is jár egy új, tiszta lap. De tekintete és a hangsúly, a hangja ahogyan arra kér hagyjam magára... Nem voltam képes ellenkezni. Minden tekintetében lévő érzelem ezernyi apró késszúrás volt a szívembe, a lelkembe. Alapjáraton és érzékenyebb vagyok másokra, de ez a mérhetetlen zaklatottság, ami Derek lélektükreiből áradt pofán csapott.
- Rendben, elmegyek... ha tényleg ezt akarod. - Feltápászkodtam lassan, kissé masszírozva széttérdelt térdkalácsaimat; hogy aztán elinduljak az ajtó felé. Megragadtam a kilincset, de valahogy nem akaródzott kinyitni és kimenni rajta egy csöppet sem. Visszafordultam. - Nem mehetek máshoz ezek után, nem akarlak bajba sodorni sem. Vagy te kezelsz Derek vagy senki sem. Mással nem fogok még csak szóba állni sem! - Mondtam, várva néhány másodpercet hátha felelne még erre mielőtt távoztam magam mögött betéve az ajtót és magára hagyva a férfit, akit éppen annyira összetörtem mint amennyire ő engem.