Az a helyzet, hogy ma kezelésre kell mennem Dr. Derek Brown, pszichológushoz és egyáltalán nincs hozzá kedvem. ~Nem vagyok őrült, sem mentálisan beteg! Csak épp van egy-két gondom ezzel-azzal, mint például a zárt közlekedési járművekkel vagy a tűzzel.~ Carter doki szerint szükségem van rá, hogy segítsen az autóbaleset miatti trauma feldolgozásában. Szerintem meg egyszerűen csak időre van szükségem, míg elmúlnak a rémálmok, a pánikrohamok és a többi szarság, ami mostanság jellemzi az életemet. Pontosan tudom mi van, hiszen én is levizsgáztam ezekből, felismerem a szimptómákat magamon és egyedül is megbírkózom vele, ahogy eddig is.

Az ADHD-m miatt kénytelen voltam megtanulni együtt élni a kényszerbetegségekkel, az hogy most már bővült a listmá a PTSD-vel is, sok minden újat nem tartogat. Nem értem, hogy miért nem tudnak egyszerűen csak felírni rá pirulát amit szednem kell azt csókolom. Miért kell túlbonyolítani mindent? Én is kolléga vagyok elvégre és szeretnék mielőbb visszatérni a munkámhoz, ugyanis ez a kényszerpihenősdi egyre kevésbé van az ínyemre. Nem szeretem a kórházakat, nem szeretek beteg lenni sem. Az ilyesmit anyám halála óta rosszul viselem. Hogy akkor mégis miért lett belőlem orvos? Nos a válasz egyszerű: anyám gyógyíthatatlan, örökletes betegségét az FTD-t óhajtottam kutatni abban a reményben, hogy közelebb kerülök a gyógymódhoz mire ez az alattomos kórság az én agyamat is megtámadja valamikor a nem túl távoli jövőben. Az agydaganat és a baleset már tényleg csak a grátisz volt mindezekhez.

Viszont úgy nézett ki a dolog, hogy nem úszom meg a kezelést, amit ma délután 5 órára időzítettek orvosaim. Felkelni egyelőre még csak akkor kelhettem fel az ágyamból, ha a fizikoterápiára kellett mennem vagy WCre, esetleg tusolni. Egyébként ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak az ágyban és pihenjek, ne erőltessem túl magam. Így is mindenkori, hűséges társam és szövetségesem az infúzió társaságában hagyhattam el csak a kórtermet. Mióta tegnap önkényesen megszabadultva infúziómtól, alvajárva elkóboroltam és Drake haverom meg a fél kórházi személyzet engem kajtatott köteleztek erre a kis találkozóra az új pszichómókusommal. A dologgal nem is lett volna semmi problem alapjáraton, hiszen a második emeleten van a kórházban mind a kórtermem, mind pedig Dr. Brown rendelője. Csakhogy nem voltam felkészülve rá, hogy miféle környezeti ártalmak érhetnek amíg odaérek A pontból B pontba.

Először is nagyon lassan tudtam csak haladni, szinte vánszorogtam mint valami öreg tata. Aztán pedig a félelmeim állták utam. Már elhagytam a liftet is és félúton voltam a pszichológusok rendelői felé, amikor a szemem sarkából megláttam valami narancssárgás, pirosas fényt. Azonnal oda fordítottam a fejem és megláttam, amint egy tizenéves suhanc az öngyújtójával játszik éppen fel és le kattintgatja, így a tűz újra és újra meggyullad benne. Megigézve néztem a felbukkanó lángnyelveket néhány másodpercig, mielőtt elpattant volna bennem valami már a puszta látványuktól is. Az idő innentől, ahogy megláttam a lángokat szinte lelassult, minden mozdulat, hang elnyújtva furakodott elmémbe, mintha önmagam felgyorsult volna hozzájuk képest. Az első sarokba vágtam magam - hogy valami szilárdat érezzek a hátam mögött - rákmászásban hátrafelé, ami a közelemben volt és éktelen ordibálásba kezdtem.

A kezeimet először a fejemre szorítottam, majd később az arcom elött lóbáltam, próbáltam takarni és védeni magam a fejemet a lángok elől miközben a felbukkanó emlékképek teljesen elhomályosították elmémet. Már nem a kórházban voltam, hanem a karambol helyszínén; ahol ezúttal nem röpültem ki a kocsiból, inkább bent ragadtam. Az égő roncsból próbáltam kikászálódni, de beszorult a lábam nem bírtam kihúzni komoly fájdalom árán sem. Igyekeztem hát minél kisebbre összehúzni magam, hogy ne érjenek a lángok el és üvöltöztem mint a fába szorult féreg.

A lélegzetem egyre inkább nehézkessé vált, a pánikroham úrrá lett testemen és bár valójában nem voltam az égő roncsban, mégis úgy éreztem nem kapok levegőt. A nővérek oda rohantak hozzám, igyekeztek csitítani, de nem jártak sok sikerrel. Nem voltam képes megnyugodni, a szemem előtt egyre jobban kezdett összefolyni a világ az oxigén hiánytól és én csak a lángokat bámultam meredten amik immáron az emlékképeimmel összekeveredő félelmeim kivetüléseként táncoltak a szemeim előtt. Valaki orvosért kiáltott, mások a csuklómon lévő karszalagot ellenőrizték le, szinte fojtogatóan sok ember vett körül ami épp hogy tovább rontott a helyzetemen.

Valahonnan, távolról és mégis közelről a nevemet hallottam ám a hang idegenül csengett számomra. Úgy éreztem, hogy az a kb. fél tucat ember akik körülöttem tülekedtek, mind az életemre tör. Egyiküket sem emberként azonosítottam, inkább a tűz felém nyúló lángnyelveinek képében jelentek meg szemeim előtt. Egyértelműen hallucináltam, de olyan valóságosnak éreztem az egészet. Nehezen lélegeztem, szinte folytogatóan hiányzot számomra az oxigén miközben egyre inkább melegem lett a körülöttem állók miatt.

Szóval szégyen és gyalázat, de én maximálisan elhittem, hogy tényleg a kocsiban fogok bent égni és amik elhomályosult látásom előtt táncolnak valóban lángnyelvek és nem a kotnyeles nővérgárda a másodikról. Tudtam, hogy nem kellemes megégni; ez a fajta halálnem az egyik legkegyetlenebb, legfájdalmasabb fajta és nem így akartam a másvilágra szenderülni - bár igazság szerint egyáltalán nem akartam még sehová se szenderülni -, jobb híján azonban csak az ordítozásra futotta tőlem mivel azt hittem már csak én vagyok életben az autóban. Valahonnan tudtam, hogy a többiek már... már elmentek. Hogy már halottak és nem segíthetnek.

Még mindig segítségért kiáltoztam, amikor egy kéz ragadott meg hirtelen és emelt ki az égő roncsból. Kalimpálásom abbamaradt, ahogy a kiabálásom is csitult. Nem értettem, hogy mi történik velem; valami keménynek és mégis puhának ütköztem neki és erős karok öleltek át, ám a szemeim előtt játszó sötétségben semmit sem láttam. Éreztem, ahogy a kezek megragadnak és ismét úrrá lett rajtam a pánik, kiáltani akartam. Úgy éreztem a világ forogni kezd velem, szédülés lett úrrá rajtam miközben továbbra is úgy fújtattam mint valami maratonfutó.

Az imént érzett kezek ezúttal már hátulról fogtak meg én pedig ismét ordítozásba kezdtem, bár beszéd helyett most is csak artikulálatlan nyöszörgésféleség hagyta el torkomat mintha tényleg nyúznának és lassan vágna fel valaki érzéstelenítés nélkül. Arcom valami hideg és keménynek nyomódott, miközben hátulról továbbra is éreztem az ismeretlent... csapdába szorultam és ez egy cseppet sem tetszett. Megint hallottam egy hangot, ezúttal egy kellemes férfi baritonja szólt közvetlenül a fülem mellett amire megremegtem karjai között.

~Összezavarodtam, nem a kórházban vagyok; miért mondja azt akkor, hogy mégis ott vagyok?~ A zihálásomon át immáron eltűnt a tűz ropogó, pattogó hangja, a meleget sem éreztem amit korábban. Orromba kúszott lassan a férfias arcszesz fanyar illata, éreztem a karokat amik most valahogy inkább óvónak hatottak sem mint leszorítónak. Ám megnyugodni mégsem tudtam. Valami furcsa borzongás kúszott végig a gerincem mentén ettől az egésztől és testem lúdbőrözni kezdett. Próbáltam engedelmeskedni a hangnak, de a testem az időközben fellépő oxigén hiány miatt görcsös rángatózásba kezdett.

Fennakadt szemekkel, levegőért kapkodva, szinte már-már fulladozva hörögtem és képtelen voltam eleget tenni a kérésének, hiszen az hogy magához ölelte mellkasomat még több levegőt vont el tüdőmből. A halálfélelmem erősödni kezdett, ahogy hirtelen azt a maradék levegőt is elvonta tőlem amit képes voltam nagy nehezen eddig magamba erőltetni. Párat rúgott még testem, küzdve a teljes levegőhiánnyal, mielőtt édes eszméletlenségbe zuhantam volna és testem teljesen el nem ernyedt. Azt már nem éreztem, amint Dr. Brown felnyalábolva az irodájába cipelt vagy ahogy a kanapéjára fektetve takargat be egy pléddel. Hosszú ideig feküdtem így, s bár látszólag olyan voltam mint aki alszik, úgy tűnt nem térek magamhoz segítség nélkül.

A sötétség körülölel, az orromig sem látok. Bármerre is tapogatózzak magam körül nem érzékelek semmit sem. Aztán valami megváltozik, fények kezdenek villódzni mindenfelé, mintha még most is az alaksorban volnék mint a legutóbb, amikor Drake haverom rám talált.
- Üdv Robin! - Köszönt egy túlságosan is ismerős hang megtörve az eddigi csendet. Lélegzetemet visszafojtva fordulok meg és nézek önmagammal farkasszemet.
- K-ki vagy te? - Kérdezem meg az első értelmes dolgot, ami eszembe jut.

- Hát nem nyilvánvaló? - Kérdez vissza az ikrem. - Én te vagyok... csak egy kicsit dühösebb, egy kicsit erősebb, egy kicsit jobb mint te. - Feleli teljes nyugalommal.
- Szuperego? - Találgatok, kiss talán már berozsdásodott pszichológiai ismereteim között kutakodva.
- Nevezz aminek tetszik, de szólíthatsz Voidnak is. - Közli velem a másik énem.
- És Void, mit akarsz? Miért vagy itt? - Kérdezem tőle még mindig karba font kézzel. Nem bízom benne, valahogy a szeme sem áll jól. Akármi legyek, de ezt nem puszilom be tőle elsőre.
- Engedj be. - Feleli könnyedén, szinte magától érthetődően.
- Parancsolsz? - Kérdezek vissza megdöbbenve, mire lassan sétál oda hozzám és mutat egyenesen a fejemre mutatóujjával megkopogtatva a homlokomat.
- Add át az irányítást, pihenj le. Rád férne, elvégre egy hajszálon múlt, hogy nem öltek meg minket. Majd én elintézem. - Mondja, de van valami a hangjában... túl mézes-mázos, nem tetszik ez nekem akarjon akárhová is kilyukadni.

- Nem. - Felelem, bár hangom közel sem hangzik olyan bátornak mint reméltem. Félek. Nem tudom, hogy mitől, de a zsigereim virtustáncot járnak. - Nem tudom, hogy mi ez az egész, de nem engedlek sehová sem. - Void szeme összeszűkül, ahogy méregetni kezd és elkezdi róni a köröket körülöttem mint valami prédájára leső ragadozó. Én pedig ingerenciát érzek rá, hogy ne mutassam neki a hátamat, hanem mindig forduljak vele szembe; és már abban sem vagyok biztos, hogy nem-e hazudott arról, hogy kicsoda. Van valami... valami félelmetes benne, de nem tudom szavakba önteni a dolgot, pusztán érzem.
- Ezt még meg fogod bánni Robin! - Vicsorog rám, kezd kifejezetten félelmetesnek, nem kívánatosnak hatni a jelenléte, szinte fölém tornyosul már. - Mindketten meg fogjuk bánni. - Javítja ki magát gyorsan, látva a tekintetemet. - Én segíteni akarok, értsd meg. Mi egyek vagyunk, nem vagyok az ellenséged! - Mondja, mielőtt a fények ismét eltűnnénak én pedig ott maradok ismét csak egyedül a sötétségben.

Hamarosan azonban ismerős szagot éreztem: régi barátom, Ammon. Carb. volt az, teljes nevén ammónium-karbonát, vagy, ahogy a köznyelvben hívjuk a repülősó, néha egyszerűen csak só. Tudtam, hogy az „ammon” az ammóniából származik, ez pedig onnan kapta a nevét, hogy először az ősi Egyiptomban, Ámon (Ammon) isten szentélye mellett fedezték fel egy teve vizeletében. Azt is tudtam, hogy később egy kedvemre való londoni szabadalmaztatta a patagóniai guanóból kinyert repülősót. Annak idején, mikor olvastam ezt egy orvosi szaklapban jót derültem rajta és valahogy megmaradt emlékeim között.

Lényeg a lényeg, ha lassan is de magamhoz tértem. A kellemetlen, szúrós szagú por azonnal irritálni kezdte az orrom nyálkahártyáját, amint az orrom alá dugta Dr. Brown az üveget. A szemeim ha csak néhány másodperc múlva is, de lassan felnyíltak bár koránt sem mondhatom azt, hogy tisztában voltam vele merre is vagyok valójában, hiába néztem körbe. Kezem ösztönösen keresett kapaszkodót és markoltam rá a rám terített pléd durva anyagára. Gyengének éreztem magam, mintha átment volna rajtam egy egész kamion az utánfotóival egyetemben. Elég hasonlatos volt a dolog ahhoz, mint amikor az autóbalesetem után magamhoz tértem az intenzíven. Kezeim görcsösen marták a plédet, félelem és pánik kezdett el ismét csak megkörnyékezni.

Ám ezúttal más volt a helyzet, mint ami kint a folyosón történt. Nem tört rám egy újabb pánikroham, de a rettegés a szívemig hatolt így az kétszeres sebességbe kapcsolt. Az adrenalin elöntötte a szervezetemet; az élni akarásom nem hagyta, hogy összeomoljak ismét teljesen. Csak egy dolog lebegett a szemem előtt, akárhol is vagyok, ki kell jutnom innen. Azonban hiába az adrenalin löket, ez nem ment olyan könnyen. Alig bírtam mozogni, vagy egyáltalán felülni a kanapén ahová fektettek. A szemem sarkából észrevettem a tőlem nem messze lévő, engem figyelő alakot. Azt hiszem ez adta meg a végső lökést és vett rá arra, hogy minden idegszálamat megfeszítve próbáljak meg felkelni és távozni, amíg még lehetséges. Azonban ahelyett, hogy lábra tudtam volna állni és kirohanni inkább egyenest a férfi ölébe dőltem el, mint egy zsák krumpli.

Tudtam, éreztem ahogy dobolt a fülemben a vér, hogy valami a vérnyomásommal lehet. Vagy túl alacsony vagy túl magas lett hirtelen és ezért a szédüléses rosszullét.
- B-bocsánat. - Dadogtam először elnézést kérve a férfitől, ám hamarosan az ölében megéreztem két dolgot is. Az első egy ismerős, fanyar és férfias illatfelhő volt; míg a második a férfi nekem nyomódó öle és annak semmi mással össze nem téveszthető keménysége. Első meglepetésemben vagy inkább ijedtemben nem tudtam mit tegyek vagy mondjak. Egyértelmű volt számomra, hogy akinek épp az imént tapperoltam le az ágyékát az arcommal és a kezemmel - miközben támaszt kerestem, hogy lekászálódhassam róla - az ugyanaz a személy, aki miatt kis híján elhaláloztam.

Másrészt viszont éreztem a vágyát, mi több meg is tapperoltam - igaz nem szándékosan - a dudorodó farmerját. Azt hiszem ezek után nem csoda, ha rákvörösen és döbbenettől elnyílt ajkakkal és szemekkel bámultam a férfire. Aki valljuk be, hozzám képest díjbírkózónak is simán elmehetne annyival izmosabb. Fejben elkezdtem latolgatni hány lépés lehet az ajtó oda, ahol állok és mennyire gyorsan tudok odarohanni mielőtt megelőzne visszatartva. Jelen állapotomban egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy sikerülne futnom vagy szaladnom. Sétálva viszont felesleges volna próbálkozni, hiszen könnyedén bezárhatja az ajtót ha eddig még nem tette volna meg.
- Mit akar tőlem? - Úgy kellett erőnek erejével kipréselnem magamból a szavakat, összeszorított fogaim közül. Éreztem, hogy a rettegésem kezd átcsapni valami másba, haragba. - VÁLASZOLJON! - Emeltem meg erélyesebben a hangomat kissé, hátha akkor végre megszólal és elárulja mire volt jó ez az egész.

Ki gondolta volna, hogy újfent bénázni fogok és egyenesen lefejelem az ágyékát a férfinek? Mert én nem szándékosan tettem, esküszöm mindenre ami szent! Egyszerűen csak hoztam a szokásosnál is bénább formám és megtörtént a dolog. Hallom a vastag üvegcse hangos koppanását a szőnyegen, a repülősó kiszóródásának zizegő hangját; mégis valahogy az jobban lekötött, hogy épp arcal előrefelé a férfi ágyékán fetrengek. Hiába kértem elnézést tőle dadogva ijedten, amikor sikerül feltápászkodnom róla; úgy tűnt nem hatotta meg különösebben.

Félelem lett rajtam úrrá ahogy megláttam az összeszűkült szemeit, a megfeszült arcvonásait, de leginkább a pillantása fagyasztotta belém még a sz@rt is. Elvégre nem minden nap néznek úgy az emberre, mintha elevenen fel akarnák falni és teszik mindezt a lehető legzavarbaejtőbb, legszexuálisabb módon egyetlen hang nélkül. Nyeltem egyet. Na nem mintha segített volna bármit is, de képtelen voltam nem megnyalni kiszáradt ajkaimat, a torkom hirtelen úgy éreztem porzik. Elereszt, ő is megnyalja a száját miközben hátrálok tőle egy-két lépést bizonytalanul. Érzékeltem, hogy valami megváltozik, mert a kisugárzása fokozatosan alakult át valami... valami mássá mielőtt lecsapott volna.

Időm sem volt felfogni mi történik, máris a falnál találtam magam amint megragadott a nyakamnál fogva. Az orrunk szinte összeért, éreztem a meleg lélegzetét az arcomon és beleborzongtam. Ismét csak megcsapott az arcszeszének szaga és ez dacossá tett. Azt akartam eresszen el. Hogy többé egyetlen ujjal se illessen. És mégis, testem engedve az ingereknek nagyon is élvezte azt az eléggé kényelmetlen szituációt amibe belekerültem. A hüvelykujjának érintésébe beleborzongtam, az ágyékomat pedig forróság öntötte el ahogy lüktetni kezdett. Én pedig egyszerűen képtelen voltam levenni arcáról a szememet, tekintetünk találkozott - az ő vágytól lángoló szürkéskékjei az én döbbenettől kitáguló mogyoróbarnáimmal - és teljesen a doktor úr hatása alá kerültem.

Volt valami a férfiben, valami tekintélyt parancsoló és vad, szinte szilajnak láttam abban a pár pillanatban. Aztán megszólalt és kiszakadtam a révületemből. Ismét csak nyeltem egyet, amit érezhetett torkomra szoruló keze alatt és még a könnyem is kicsordult kis híján. Nem feleltem, nem kapálóztam. Ha tényleg arra készül, amire gondolom hogy készül el kell lazítanom a testemet. Viszont minden egyes porcikám tiltakozni kezdett az ellen, hogy a magáévá tegyen. ~Az Istenért, még szűz vagyok! Nem akarhatja, hogy ő... hogy Ő legyen nekem az első! Vagy igen?!~ Veszettül kezdtem rázni a fejem, tagadóan. Ezt az egészet én nem akarom.

Hiába nyitottam szólásra a számat, hang nem jött ki a torkomon és nem azért, mert épp azt szorította. Egyszerűen nem voltam képes beszélni, leblokkoltam. A tekintetemmel próbáltam hát üzenni neki, azt remélve elérti a célzást. Volt ott minden: félelem, könyörgés, szégyen, remény... válogathatott kedvére. Megremegtem, amikor felmorrant. Azt hittem most fog nekem indulni és azt a kis semmi, kevéske ruhát is letépi rólam. Hiszen egy szál boxerben voltam a nevetséges kórházi ruhát nem számolva, semmibe se tart neki, míg lehámozza rólam.

Meglepődve pislogtam, ahogy eleresztett. Nem gondoltam volna, hogy ezt fogja tenni. Mint ahogy azt sem, hogy mellettem csap a falba egy fél másodperc múlva puszta ököllel. Hallottam a reccsenést és kétlem, hogy a fal roggyant volna meg, sokkal inkább a keze lesz a ludas. Már épp szólásra nyitnám a számat, amikor újfent megszólal vagy inkább morog. Először értetlenül nézek rá, hogy aztán megvilágosodva csak ennyit kérdezzek vissza:
- Dr. Brown? Derek Brown? - Egy idősebb férfit vártam volna ilyen névvel, tudják azt a kopaszodó, őszülős ötvesen fajtát.

Végképp összezavarodom és kezdem úgy érezni magam, mint a csecsemő a topless bárban. Nem értem mi folyik körülöttem és mi volt ez az egész. Tanácstalanul pislogok rá, még mindig a falat támasztva, hevesen dobogó szívvel. Amikor azt mondja elmehetek és nem fog visszatartani úgy lövök ki az ajtó felé, mint a puskagolyó. Ám amint a kilincset megmarkolom, megtorpanok. Visszafordulok a doki felé, aki még mindig ott álla és a mostanra már bedagadt kezét vizsgálgatja. Ide a rozsdás bökőt, hogy eltörte és az volt az a korábbi hang. Visszafordulok az ajtó felé, a gomb alakú kilincset markoló kezemre, aminek fémes hidegsége megnyugtat. Nem vagyok képes itthagyni. Pedig tudom, hogy azt kéne. Az eszem üvöltözni is kezd velem, hogy addig húzzak el innen - az oroszlán barlangjából - amíg még egyben és szüzen megtehetem. De a szívem nem hagyja, hogy csak úgy itthagyjam.

Mindig is törődtem másokkal, ez talán az egyik legnagyobb hibám, hogy nem vagyok képes érzéketlen lenni. A legutolsó hajléktalannak is adok egy kis aprót. És különben is, a férfi miattam került ilyen állapotba, hiszen ha nem esem rá a legérzékenyebb pontjára és piszkálok fel benne a jó ég tudja mit, talán egészen másként alakul ez az egész bemutatkozósdi. Ezt helyre kell hoznom. ~Szedd már össze magad Robin! Te nem vagy ilyen nyuszi!~ Bíztatom magam. Nagy levegőt veszek, majd miközben hajamba túrok lassan ki is fújom; hogy aztán visszafordulva helyet foglaljak a betegeknek szánt kanapén. Az ott lévő plédbe azonnal beleburkolózom eligazgatva magam körül, lehetőleg úgy hogy minél kevesebb minden látszon ki belőlem.
- Kezdhetnénk elölről, újra? - Érdeklődöm csendesen, kissé bizonytalanul és félénken; miközben a kezemet tördelve bámulok magam elé, ugyanis nem merek rá nézni.

Csak bámultam rá, miközben kavarogtak bennem az érzések. Teljesen megzavarodtam - már, ha lehet attól jobban mint amilyen zavart voltam korábban - tőle és az egész kezdett valami bizarr előjátékba átmenni. A tekintetemet nem mertem levenni az övéről, néha mégis lopva ajkaira kúszott beszéde közben a tekintetem. Ha a szemével képes lett volna a magáévá tenni, már bizonyosan nem volnék szűz többé. Csoda hát, ha kirázott tőle a hideg és nem feltétlen a félelemtől cidriztem? Nagyon kétlem.

Mégsem tudtam tenni ellene, az ingerlésére testem önálló életre kelve reagált, válaszolt éppen úgy ingerelve őt, ahogy ő ingerelt engem. Tekintete vágytól fülledt éjt ígért és a gondolat, hogy ő venné el az ártatlanságomat megborzongatott. Akár a képére is formálhatna, annyira tapasztalatlan vagyok még, nekem még minden új volna. Zavartan pirulok el, hisz koránt sem vagyok igazán ártatlan... masszív pornó fogyasztóként nagyon is jól tudom mi mindent lehet kezdeni egy együttlét során a másikkal. De más látni és elképzelni, mint megtapasztalni és átélni; az ismeretlentől pedig félünk és nos, én féltem.

Elnyílt szájjal fixíroztam és egymásnak tükörképei voltunk néhány pillanatig míg ő is ugyanezt tette, a levegő pedig elnehezült körülöttünk, szinte láttam a lelki szemeim előtt az elektromos szikrákat felizzani a levegőben kékes-fehéres-sárgás fényben. Ahogy közelebb hajolt és megéreztem a sóhajának meleg lélegzetét ajkaimon, azt hittem meg fog csókolni; de megállt. Nem tudom, hogy volt képes rá, de megtette és a pillanat varázsa megtört és elmúlt visszahozhatatlanul.

Úgy éreztem, hogy menten összecsuklom, hogy kifut a lábam alól a talaj a következő a pillanatban. Így persze a falnak támaszkodva maradtam amikor eleresztett és a falba öközött, hogy a kezének csontjai bánták. A szívem a torkomban dobog még mindig, csak lassan kezdek el lenyugodni. Amint megadja az engedélyt az ajtóhoz rohanok, hogy végül visszakozzam.

Éreztem magamon vibrálni a tekintetét, ahogy visszasétáltam a kanapéhoz és lefeküdtem rá, betakargatva magamat leginkább deréktól lefelé; hogy ne is lásson semmit sem belőlem, legfeljebb a kikandikáló lábujjaimat. Tudtam, hogy képes volna darabokra szaggatni a világomat azzal, ha tényleg rám vetné magát; de úgy gondoltam tartozom neki annyival - és itt ismét a valószínűleg eltört kezére kúszott bizonytalan pillantásom -, hogy nem megyek el.

Meg amúgyis, ki tudja kint van-e még az a suhanc, akinek öngyújtója miatt ez az egész ideáig kellett fajuljon. Nem mehettem el. Csapdában ragadtam a szobában, vele. Mert hogy tőle még mindig kevésbé félek, mint a lángoktól ezt be kell lássam. Megrezzentem, ahogy fel-alá kezdett járkálni a szobában. Olyannak tetszett, mint valami ketrecbe zárt vadállat és félő volt, hogy bármelyik pillanatban rám vetheti magát hisz én is a ketrecén belül tartózkodtam, elérhető közelségben.

Amikor megállt láttam a dühös tekintetét és nagyot nyeltem. ~Talán mégis mennem kellene...~ Jött a gondolat, de már késő volt visszakozni. Maradtam és ezzel meghoztam egy döntést, megelőlegeztem neki a bizalmam; történjék ezután bármi velem. Amúgy is hangszigetelt a helyiség, így odakint egyetlen hangfoszlányt sem fognak meghallani még akkor sem, ha teli torokból üvöltözni kezdek segítségért.

Nem értettem, hogy miért dühös rám ennyire sem azt, hogy mit vétettem ellene ami ennyire felpiszkálta az érzéseit. ~Talán ez a vacak az oka? Túl keveset takar?~ Nem tudtam mást elképzelni, minthogy túlságosan is sokmindenem vált fedetlenné és mivel a doktor úr láthatólag a fiúkat szereti máris kész volt a baj. Na nem, mintha bajom volna a melegekkel vagy ilyesmi. Csak eddig még egyikük sem akart a magáévá tenni.

- Én csak... csak... a-a keze miatt... é-és mert... én csak... - Dadogtam érezve, hogy lassan könny gyűlik a szemembe, ahogy kiabál velem. Ez nekem már túl sok volt. Tényleg túl sok. Nem bírják az idegeim ezt az állandó stresszt. Megrándultam, mintha végigvágott volna rajtam egy ostorral; hogy aztán engedelmeskedve a parancsának rá nézzek. Motyogni kezdtem zavartan újra a kint lévő fiúról és az öngyújtójáról, ami miatt nem mehetek; meg a tűzről és a balesetemről. De képtelen voltam értelmes mondatokat kinyögni, csak összevissza törtek elő belőlem a szavak és nem akart egészé állni össze a félmondatok.

A lélegzetem ismét szaggatottá vált, kezem biztonságos kapaszkodót keresve a plédbe markolt, hogy aztán szemeimet összeszorítva igyekezzek úrrá lenni a rám törni készülő újabb pánikrohamon miközben most már nem törődve azzal ki néz, elsírtam magamat.
- Én... nem... nem megy... Nem tudok kimenni az ajtón, vissza a tűzbe! - Hajtogattam újra hizálva, akár egy asztmás; miközben felhúztam magam elé a lábaimat és előre hátra kezdtem el hintázni, miközben átöleltem magamat.

Elég szánalmas egy látványt nyújthattam, de vagy ez vagy üvöltözve vágom magam valamelyik sarokba; esetleg tépem fel az ajtót szó szerint újra a vesztembe rohanva, utóbbi nem is váratott sokáig magára. A jelenleg számomra biztonságot jelentő pléddet még mindig szorongatva pattantam fel, hogy aztán pánikolva induljak neki az kijáratnak kifelé a vakvilágba. A kérdés már csak az volt, hogy Dr. Brown hagy-e elmenni ilyen állapotban.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Mennem kellett volna, mégis maradni akartam és tettetni, hogy nem történt semmi sem. Hogy nem rémített meg, hogy nem izgatott fel, hogy hidegen hagyott az egész. Hiszen én nem is ezért voltam itt. Csak túl akartam lenni rajta, visszabújni az ágyamba és magamba tömni az enyhet adó gyógyszereket, amik elaltatnak álomtalan álomba sodorva, hogy még véletlenül se kelljen töprengenem az életemen. De ehhez a színjátékhoz ő is kellett, hogy lefolytassuk a doktor-beteg beszélgetést meg ez a viccet, amit kezelésnek mernek hívni. Görcsösen akartam távozni, annyira hogy szinte kifehéredtek a plédet markoló kezeimen a bütykeim. Mégsem vagyok rá képes, önnön félelmeim gúzsba kötnek és megfojtanak teljesen.

Próbáltam megnyugtatni magam, de nem jártam sikerrel. Megint csak úgy éreztem kicsúszik a lábam alól a talaj és visszalök oda, ahová soha többé - még álmaimban sem - kívánkozok visszatérni. Nem tudom meddig bírom ezt így, mielőtt a dokira rá se nézve felpattanok a kanapéról és a plédet - mint egyetlen biztos pontot körülöttem - még mindig markolva rohanni kezdek kifelé. Hallom, amint ő is kapcsol és felpattan; de nem törődöm vele. A klausztrófóbiám felerősödik annyira, hogy ne bírjam elviselni tovább a szobában a létezést sem. Tágasabb térre vágyom és ezúttal a tűztől való félelmemnél a bezártságtól való erősebbnek bizonyul. ~Hisz nálam a pokróc, majd az megvéd a lángoktól!~ Fut át rajtam a kóbor gondolatfoszlány. Ám az ajtóig hiába jutottam el, kinyitni már nem tudtam. Derek utamat állta.

Karjaiba kapott váratlanul, így kénytelen voltam tiltakozás helyett a nyakába kapaszkodni; mivel attól tartottam ha szabadulni próbálok menten leejt. A kanapéhoz érve vártam, hogy rátegyen; ám ehelyett ő maga ült le rá karjaiban velem. Ott tartott az ölében és úgy tűnt nem óhajt elereszteni. Én viszont nem bírtam veszteg maradni. Most én voltam az, aki nem törődött a másikkal: Ficeregni kezdtem, ököllel ütöttem mellkasát - aminek hatására persze elresztettem a takarót, ami a földön kötött ki mellettünk - és rángatózva próbáltam elérni engedjen már el. Éreztem, hogy ez most másfajta ölelés, olyan mint amivel édesanyám nyugtatgatott kiskoromban; de túlságosan is átlendültem egy bizonyos ponton, ahonnan nincs visszaút. Legalábbis azt gondoltam.

A pánik nőttön nőtt bennem, főleg mikor a nekem nyomódó vágyát is megéreztem. Nem értettem hogy mondhatja, nyugodjak meg. Hogy biztonságban vagyok és hogy megvéd. Képtelen voltam rá. Nem tudtam elhinni, csak a falakat láttam magam körül mindenhol és az érzést éreztem, hogy összenyomnak. Más esetben hangja, az ölelése, a szavai lenyugtattak volna, de tekintve az előbbieket - azt, ami a falnál vagy épp utána történt, mikor rám förmedt - ez most esélytelen volt. Nem tudtam szabadulni, zihálva, sírva tajtékoztam és mindez hatástalannak bizonyult. Ahogy állam alá nyúlt megborzongtam, mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt a kapkodó levegővételtől. Próbáltam elhúzni a fejem, - mogyoróbarna tekintetemben szívig hatoló rettegés tükröződött, pánik valami ismeretlen és markában tartó erőtől - de nem eresztett. ~Ugyen nem fog... ?~ Nem tudtam befejezni a gondolatmenetet, mert Derek ajkait megéreztem a sajátomon amit döbbenten konstatáltam.

Annyira, hogy még lélegezni is elfelejtettem tőle; pedig ebben a csókban - vagy inkább nevezhetnénk szájra puszinak - semmi vadság, durvaság nem volt, pedig az előbbiek függvényében arra számítottam volna. Annyi indulat feszült benne és mégis, képes volt visszafogottan, puhán megcsókolni. A kalimpálásom megállt, belefagytam az időbe arra a néhány percre míg csókolt; testem pedig lenyugodott, a pánikroham pillanatok alatt eltűnt belőlem. A döbbenten elnyíló szemeim lecsukódtak és bátortalanul csókoltam vissza, elmerülve ebben a pillanatnyi, biztonságot jelentő nyugalomban. Ha már Dr. Brown ellopta az első csókomat, legalább valami jót is igyekeztem kihozni a dologból. Nyelvem bátortalanul indult előre, de miután épp hogy csak kidugtam a számból megérintve vele ajkait, már vissza is húztam ijedten - realizálva, hogy ezt talán mégse kéne - és többé bármit is tegyen, nem mozdultam meg.