Másfél év. Pontosan elég ahhoz, hogy az ember élete alapjaiban változzon meg. Ha amúgy engem kérdeznek először jól el kellene gondolkodnom, hogy ha számot akarnék vetni arról mi is történt pontosan. Először ugyebár az egyetem után ide költözött egy kicsit kelekótya, jószívű, amúgy csupakedvesség lány, szerény személyemben, és igyekeztem a legkevesebb kárt okozni úgy bárki életében, kivált a betegekében. Lett egy lakótársam, Heather, egy gyönyörű, szőke, magas óriási kék szemekkel megáldott – tehát gyakorlatilag az ellentétem – életvidám lány személyében. Barátok lettünk, mondhatni mai napig ő a mankóm a szemem, a segítőm Sydney-ben, hiszen egy pici városból, Chero Town-ból érkeztem ide, ami alig egy órányira van ettől a hatalmas metropolisztól. De annyira mindenképpen, hogy a családom, anya és a nevelőapukám Martin hiányozzanak. Jött a gyakornoki élet, amelynek immáron második évébe léptem a másik gyakornoklánnyal, Bessyvel, aki hozzám hasonlóan szintén nehezen találta itt meg a helyét. Minden új volt a számomra, új közeg, új hely, új barátok....bár ezen utóbbiak száma igen elenyésző, mert bár kedves és közvetlen vagyok igazán közel magamhoz nagyon keveseket engedek. Minden osztályon igyekszem a maximumot nyújtani, soha nem bújok ki a feladatok elvégzése alól, legyen bármilyen kínos, megalázó, vagy éppen olyasmi amit azelőtt még sosem csináltam. Diplomás orvos vagyok, akinek az a dolga, hogy megtanulja amit csak lehet, még akkor is ha a hozzá vezető út buktatókkal és akadályokkal tarkított. Céltudatos vagyok, de soha nem sepernék senkit félre a céljaim elérése érdekében. Néha tudom, hogy azt gondolják nem vagyok normális, hogy túlpörgéseim vannak, meg a vidámságom, nem is valódi, de engem sosem az irigyek vagy éppen a rosszindulatúak érdekelnek, hanem a betegek, akik mellett ott vagyok, akiknek az élete számít, akik a legfontosabbak kell, hogy legyenek annak aki ezt a pályát választotta. A szülészet felé kezdett igencsak húzni a szívem és ez nem változott egészen a mai napig, mert szívesen húzom az igát Dr Hawkins vagy éppen az általam egyre jobban megkedvelt Dr Weston mellett....aki egyébként Dr McGregor, de amíg nem teszek rossz fát a tűzre, addig szólíthatom a keresztnevén. Hát most mondja valaki, hogy nem egy jó ember? Lett egy furcsa és érdekes cimborám, a második emelet lakója, egy bizonyos Leonard, akit még nem sikerült elhelyeznem a kicsi fejemben, hogy hova is sorolom, de a legmókásabb emberek egyike akikkel mostanság találkoztam, és aki olyan messze van a civilizációtól, mint a fakéreg a konyhabútortól....hogy Martin egyik kedvelt hasonlatával éljek. És pont ez benne az érdekes, hogy egy felnőtt ember és mégis olyan ártatlan mint egy kisgyerek. Állítólag vizsgálgatják őt, amit szomorúan vettem tudomásul, de azt is be kellett látnom, hogy kint a városban még sokkal elveszettebb lenni, mint itt. Idegen neki minden éppen olyan idegen mint nekem volt, amikor ide költöztem, talán csak annyi a különbség, hogy én legalább tudom mire jó egy mobiltelefon. Amíg ő sajnos ezzel nincs tisztában. Pár hónapja együtt lakom az unokabátyámmal, Alarick-el, aki drogfüggő és mellette egy világbajnok koponya...egyszer még úgyis belátja, hogy van miért tisztán szemlélni a világot, ki tudná ezt nálam jobban? És nem véletlenül maradt a végére az, aki tulajdonképpen az én kis rózsaszín habfelhős világomat megváltoztatta, aki betoppant az életembe, vagy mondjuk úgy én az övébe egy nagy csörömpölés kíséretében, akivel a véletlenek valami furcsa összjátéka kapcsán, végül egymás mellett kötöttünk ki. Mondjuk ki nyíltan olyan szerelmes lettem, hogy szerintem egy hónapig azt sem tudtam éppen melyik bolygón vagyok nemhogy melyik városban vagy éppen melyik világon. Ez a lebegő állapot most sem szűnt meg, sőt ha lehet azt mondani még inkább erősödött. Megérkezett az életembe Hayden Cole. Az utolsó éves, rangidős rezidens, aki kimentett az akkori rezidensem Cody karmaiból, aki mellett lett önbizalmam, aki miatt volt értelme megint azt gondolnom, hogy amikor az orvosi pályát választottam nem is volt rossz döntés, sőt életem egyik meghatározó döntése lett. Nem indult egyszerűen a kapcsolatunk, és azt hiszem elmondhatom, hogy tulajdonképpen eleinte talán fel sem fogtuk mit érzünk a másik iránt, vagy nem tudom...ostobaság így visszagondolva, de ha az a szörnyű akkor már sokórás műszak és a tragédia nem történik, meglehet elsétálunk a másik mellett, anélkül, hogy bármit is mondtunk volna. Számomra ő volt az első és maradt is a pici szívemben. Az ünnepekre két hetet kiloptunk az időből, hogy egymásnak szenteljük Svájc egy gyönyörű, hegyekkel és fenyvesekkel ölelt kisvárosában Engelbergben. Ha csak rágondolok kellemes érzések kerítenek hatalmukba és azt hiszem még sok évre elegendő energiát, szerelmet, törődést, odaadást és figyelmet kaptam Haydentől, és egy élményt: az első havat, az első igazi karácsonyi telet egy olyan helyen ahol csillogó hótakaró vesz körül, ahol temérdek hóembert lehet építeni, és ahol végre szabadon szerethettem őt. Többé nem voltak gátlásaim, nem voltak bennem kérdések azt illetően kire is vártam ennyi időn át, ki is volt az akire tulajdonképpen ráillet az a leírás ami a tökéletes férfiról élt a fejemben. Tudom mi volt bizonyos körökben a vélekedés Haydenről, ahogyan azt is tudom, hogy mit gondoltak a bicegéséről, vagy éppen arról, hogy nem bírja a bezártságot, ahogyan én sem, de azt senki nem vitathatja el tőle, hogy egy csodálatos ember, remek orvos és még remekebb társ. Aki pedig abból indul ki amit a szemével lát az sokkal nagyobb fogyatékkal él a lelkében mint amilyen az én kedvesem lábsérülése miatti furcsa járás. Hozzá kellett szoknom az idők során, hogy másképpen mozduljak, hogy ha megyek vele bárhova, akkor figyeljek rá melyik lábára hogyan helyezi a súlyt ha indulunk. Olyan apróságok ezek amelyekhez hozzá lehet szokni, kivált ha tudom, hogy ezzel kicsit elviselhetőbbé teszem számára a mindennapokat. Nem sokkal a svájci kiruccanás után egy hétvége alkalmával látogattunk haza Chero Town-ba, hogy végre Martin és a mami is megismerhessék azt a fiút aki elrabolta egyszem kislányuk szívét, és akiről gyakorlatilag én már ódákat zengtem. Arra fel voltam készülve, hogy az anyukám mindamellett, hogy el volt ájulva Haydentől és nem csupán a külsőségek tekintetében, gyakorlatilag tart neki egy kiselőadást festészetről, még a batikolás rejtelmeibe is beavatja....nagyon reméltem, hogy az üvegfestészetre és a fabútorok pingálására és a régi ausztrál autentikus alkotásokra nem fogunk kitérni....és de...de kitértünk, hurrá, csak ne ismerném ennyire a mamit. Azt viszont tudtam, hogy Martin addig nem fog nyugodni amíg ki nem deríti, hogy vajon annyira vidéki gyerek Hayden amennyire mondja magát. Szóval elvitte első körben megmutatni neki a büszkeségünket, a narancsligetet, nagyjából ötven fával beültetett kis boldogságsziget volt, éppen most borultak apró kis sárga-fehér virágokba a fák. Aztán elvitte traktorderbire, és ha már annyi port nyeltek, átruccantak Mr McKinnley-hez akinek minőségi bora volt, és nem olyan íze van, hogy szó szerint az öregurat idézzem: „mint amibe a birkák belehugyoztak”. Nem én találtam ki, ő szokta ezt mondani, és én nem teszteltem még soha sem azt, hogy milyen az övé sem azt hogy milyen másé. Ellenben Martin és Hayden hajnalban olyan dajdajozással tértek haza, hogy miközben csitítgatták egymást, egyre hangosabbak lettek. Anyával kint ültünk a hintában, és csendes nyugalommal néztük végig ahogyan ez a két ázott veréb egymást támogatva téblábol be a konyhába, egyfolytában azt sutyorogva, hogy „Csssss....felneébresszük a lányokat! Csssss...” az már más kérdés, hogy az említett lányok a teraszon csücsültek egy-egy csésze kaktuszos limonádét szürcsölgetve és megállapítva, hogy remekül választottak...legalább mindkettő az a csendes bolond ha iszik. Anya meg én nagyon nevettünk, de látható volt rajtam, hogy mennyire boldog vagyok, még akkor is ha aznap éjjel félig az ágy szélén aludtam és hallgattam másnap Hayden nyögdécselését, hogy mennyire mocsokmódon másnapos. Jah kérem, Mr McKinnley bora a környéken a legerősebb, kivált ha kellően öreg évjáratot választott a nagy mulatozáshoz. Tökéletes hétvége volt és amikor hazaindultunk Martin még súgott valamit Hayden fülébe, amit fogalmam sincs mi volt, nem árulta el. De nekem is súgott, mégpedig azt, hogy rettentően büszke rám, és arra, hogy volt kitartásom és türelmem megvárni az igazit. Hát igen....de mint minden jó dolog, a pihenés, az ünnepek messze szálltak, ismét belevetettük magunkat a dolgos hétköznapokba, és ismét nagyon keveset láttam őt. De már megváltoztak a dolgok...nem rossz értelemben természetesen. A szerelem és a boldogság mellé megérkezett egy erősebb érzés: a féltés, az aggodalom. Féltékeny nem voltam...ami kicsit különösnek hatott Heather számára, aki Haydent a „bitangjópasi” cimkével illette, és be kell vallanom én is így gondoltam, noha nem feltétlenül abban az értelemben ahogyan ő. Én láttam a másik arcát is, nem csupán a zöld szemeit, vagy éppen az édes mosolyát. Én tudtam, hogy mennyi minden van még benne ezeken túl. Ismertem azt az embert aki képes kiállni az igazáért, ismertem azt aki egy ideig tűr, aki egy ideig mindent elvisel, akinek a hátán fát vághatsz, de akinél ha elfogy a türelem, onnantól a jóisten legyen veled! Ismertem azt aki képes volt megvédeni az álláspontját, képes volt azokét is akikben hitt. Soha, egyetlen pillanatra sem lehetett az elvhűségében kételkedni. És egy ilyen ember szívének hűségében sem szabad egy percig sem. Elnyerte a bizalmamat amivel soha nem élt vissza. Soha, egyetlen percre nem fordult meg a fejemben, hogy attól félnék bárki elrabolhatná tőlem. Eleinte igen....mostmár nem. Terry mama elmagyarázta nekem: „Zoyácska, a férfiak olyanok mint a legszebb folyami kavics, amit megpillantasz a vízben és kiemeled onnan, forgatod az ujjaid között, gyönyörködsz benne, úgy érzed a természet neked formálta ilyenné. Ha valóban a tiéd, akkor az ujjaid közé zárod....de ha nem, akkor a folyó visszaveszi, hogy tovább görgesse. És azt a kavicsot amit a természet nem neked szánt, hagyd visszahullani. De amelyik a tiéd, az a tiéd is marad.” Mondtam már, hogy bölcs asszony? Ahha, azt hiszem igen....és tökéletes a meggyes pitéje, nyamm! Szóval a hétköznapok nagy részén már egyre többet voltunk közös műszakban, de mivel Hayden szakvizsgája hamarosan elérkezik több időt töltött a traumatológián, ami érdekelte és kevesebbet a többi osztályon, például a szülészeten, ami meg engem érdekelt különösen és ahova csak mentem valahányszor lehetőségem volt. Mostanság egyre több volt mert komoly előrelépésnek számított, hogy a rezidensekkel együtt engem is hívtak. Időnként név szerint. Megtisztelő ez egy második éves gyakornoknak azt hiszem. A mai nap sok szempontból is a szokásos mederben zajlott és nem is hittem, hogy az egészet egy furcsa sms fogja felborítani és olyan irányba terelni ahova végülis jutott. Hogy szeret engem azt tudtam...nem kellett a nap minden pillanatában mondania, gyakorta egy futó pillantásában láttam, ahogyan rám nézett, ahogyan elváltunk egymástól egy-egy szünet végén. Ott volt az ölelésében, ahogyan a tarkómnál a hajam alatt egy aprócska kis tincset feltekert az ujjára és elengedte. Hogy ezt mennyire imádtam, tejóég! Szóval ott volt ezekben a kis gesztusokban, amiket mások nem is érthetnének. Szóval egészen az sms-ig nem is gondoltam semmire. A traumán volt, bár az egyik szünteben nem jött a szokásos kávéra Jimmyhez, szóval megkérdeztem az egyik nővért merre jár Hayden? Dr Wright és ő terepre mentek, valami beteghez....ezt el is intéztem volna ennyivel, máskor is előfordult már ilyesmi. Kicsit elgondolkodva ültem be végül a kávézóba és nagyjából a felénél jártam az óriás bögre kakaónak, amikor rezdült a telefonom és Haydentől jött egy üzenet: „Szeretlek”. Semmi más, csak ennyi. Elgondolkodva ráncoltam a homlokom és nem értettem az egészet. Soha nem szokott ilyesmit csinálni. Ha ír is, akkor is mindig a végére írja oda, de a körítést, vagy éppen a tréfás évődést, flörtöt soha nem hagyja le a temérdek kis vidor figuráról nem is beszélve, amivel az üzeneteit teletűzdeli. Ültem ott, a megszokott asztalunknál egyedül, kicsit fáradtan, elgyötörten, fél órányira a műszakom végétől....és akkor ott volt ez az sms. Nem sokáig gondolkodtam, máris tárcsáztam a telefonszámát....ha terepen is van akkor is...nem tudom, furcsa előérzetem volt. Ki sem csörgött, egy géphang közölte velem, hogy a hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Úgy kezdett dobogni a pici szívem mint egy megkergült gőzgép. Leah-t hívtam legközelebb aki éppen a kardiológián volt, és nem tudott semmit, csak annyit, amennyit én a nővérektől megtudtam, de megígérte, hogy utánajár a dolognak és visszahív. Tegyem le nyugodtan a műszakot, és menjek haza, majd jelentkezik. Rickyt tárcsáztam következőnek, aki otthon volt valami műtárgyon dolgozott – ha minden igaz egy hete tisztogatta, bár értenék hozzá, nekem már így is tisztának tűnt-, megkérdezte értem jöjjön vagy hazamegyek, meg hogy mi a baj. Nem is tudom miért hívtam fel...talán kellett mindenkitől a megnyugtatás, hogy rémeket gondolok, hiszen mi lenne abban ha valakinek a barátja azt írja, hogy szereti? Nem tudom...talán már ezt sosem csinálná...csak...akkor ha valami nem okés. És most érzem, hogy nem az....Elmentem a pihenőbe, hogy lezuhanyozzak, és már vettem fel az utcai ruhámat, amikor megcsörrent a telefonom, benne Leah lélekszakadva zihálta, hogy azonnal menjek a toxikológiára, most hozták be Haydent és Saraht elég komoly füstmérgezéssel, zúzódásokkal! HOGYMIIII???? Majdnem összeestem, a kezemből a telefon kis híjján kiesett, de rohantam mint egy félőrült, gyakorlatilag jó szokásomat megőrizve telibekaptam fejjel az összes lengőajtót, de nem érdekelt, szaladtam ahogyan csak tudtam. A toxikológián közölték, hogy már nincsenek itt, átvitték őket a traumára. Ide rohantam tovább, és szerintem a világból is kiszaladtam volna, ha nem futok egyenesen Leah karjaiba, aki megpróbált lecsitítani, és elmagyarázni, hogy nem lesz semmi baj, és különben is ez a munkákkal jár, de egyszerűen képtelen voltam meghallgatni, folyamatosan azt szajkóztam, hogy hol van, látni akarom, azonnal engedjenek be hozzá...várnom kell még, azt mondták, és különben is utcai ruhában nem mehetek be. Orvos vagyok mi az, hogy valahova nem mehetek be? Nem, én most civil vagyok, aki teljesen ki van kelve magából, úgyhogy nyugodjak le szépen, utána majd bemehetek. Leah átkarolta a vállam, és a pihenőbe vitt, ahol minimum egy órás kényszervárakozás után végre megjelent az egyik nővér, és átnyújtott nekem egy köpenyt, hogy vegyem fel, abba már bemehetek hozzá, jobban van. Jobban?! Nem tudom miért voltam ennyire dühös, nem tudom miért voltam ennyire harcipuffancs hangulatban, hiszen orvosok vagyunk a munkánkkal jár, hogy terepen megsérülhetünk. Csakhogy én időközben beszéltem az egyik mentőssel, és megtudtam, hogy Dr Wright és Dr Cole önként vállalták a nem kis kockázattal járó behatolást a lakásba, hogy megmentsék a beteget. Mégis....mégis mi a francot gondoltak?! Tudtam, hogy még kellene néhány perc, hogy lehiggadjak, de már így is túl sokáig vártam, látni akarom! Szóval apró, de határozott léptekkel indultam meg a kórterem felé, a nővér után, még hallottam Leah hangját, ahogyan megjegyzi, hogy egy felbőszült kis tündérmanóra hasonlítok jelenleg....hát az lehet, de ez a tündérmanó, most egyáltalán nem varázslatos, hanem fél, dühös és kétségbeesett. Amikor kinyílt előttem a kórterem ajtaja és megpillantottam az ágyon Haydent azt hittem, hogy megfordul velem a világ, és kész végem lesz, meghalok...vagy valami ilyesmi. Álltam egy darabig legörbülő ajkakkal a kezeimet tördelgetve, majd hátrakaptam a fejem ahogyan becsukódott utánam az ajtó. Egy lépést tettem előre. - Hayden?- kérdés és kijelentés volt ez elcsukló, sírás előtti hangon. Basszus, a könnyek már marták a szemeimet. Na jó, nem fogok itt állni tőle, ilyen messze, Már így is kilométereknek tűnik...az ágyához léptem és leültem a szélére. Majd a mellkasán pihenő kezét fogtam meg. Láthatóan kettős érzésekkel küzdöttem rendületlenül. Mocskosul mérges voltam rá, de egyben boldog is voltam, hogy életben van. - Megkaptam az üzeneted....én...- összeszorítottam csöpp ajkaimat, aztán beszívtam majd kifújtam a levegőt. - Ha most nem lennél tele sérülésekkel komolyan....lekevernék neked egyet!- naná, hogy nem tenném meg, soha nem tenném meg, attól nyuszibb vagyok, és amúgy sem. Nem vallana rám. De jól esett kimondani. - Hogy lehettetek ennyire hülyék? Miért....miért mindig neked kell hősnek lenni? Miért....miért hiszed, hogy te mindenkit megmenthetsz, hm? Mikor látod be, hogy ugyanolyan ember vagy mint bárki más? És....és a nagy hősiesség közepette eszedbe jutott, hogy velem mi lesz? Hm? Dr Wright....neki....neki nincs senkije a világon....azt hiszem.- tettem hozzá némiképp elgondolkodva, mert igazából nem nagyon tudtam sok dolgot a doktornőről csak amit a többiek meséltek. Szóval többnyire pletykák. - Hayden....nem akkor kellett volna gondolni rám, amikor azt az sms-t elküldted, hanem amikor bementél abba a házba.- tudtam, hogy saját magamnak mondok ellent, hiszen én is ugyanúgy bementem volna, és ugyanúgy elküldtem volna azt az sms-t. De most magamra gondoltam, önző módon magamra. És már nem érdekelt semmi, csak fogtam a kezét, de nem mertem megszorítani és akkora könnyeim potyogtak mint egy termetes, kövér esőcsepp. Most nem orvos voltam, most egy kétségbeesett kislány voltam aki majdnem elveszítette azt akit mindennél jobban szeret. Új volt az érzés, és jobban fájt mindennél.Elviselhetetlenül fájt.
.... Álmában máshol jár... egy világban, ahol rajta kívül csak egyetlen egy személy létezik, ahol a gondok csak nevetséges kis porcicák a levegőben és ahol a kétségbeesés, rettegés nem létezik. Kint jár a Svájci hegyekben, Engelbergi "otthonában" paplanok puha szövetei közé bújva miközben egy ismerős, illatos és selymes bőrhöz simul az arca. Először nem is akarja kinyitni a szemét, csak mély levegőt vesz, hogy érezze a bőrből áradó kellemes aromákat... csak fürödni akar az édes érzésben, amit az éjszaka nyújtott neki... az első alkalom... lehetne most valaki nála sokkal boldogabb ezen a világon? Orrhegyével végigsimít a bársonyos bőrön s noha nem akarja felébreszteni Zoyát pimaszul unatkozik egyedül már abban a pillanatban, mikor kinyitja a szemét. Hosszú, sötét pillái alól csak nagy nehézségek árán tud kikandikálni ezzel megmutatva világnak azt a lehetetlenül zöld íriszeket, melyet a Cole-ok vérvonalának csak három embere képvisel. Hayden, Ray és Ray nagyapja Greg, aki már régen elhunyt, de olyan mély nyomot hagyott a család életében, hogy azóta is szentként emlegetik a nevét. És azóta se mutatott fel a család több zöld szemű embert, viszont tucatjával vannak kék és barna szivárványhártyájú tagok, így azt is lehet mondani, hogy ettől lesznek ők ketten egyediek. Világos fények csillannak meg íriszében ahogy az ablak felé fordítja a tekintetét s az üvegek és fehér, csipkézett függöny túloldalán elterülő végtelen, hóval borított világára mered, ami az ígértek alapján friss hólepellel örvendezteti meg a lakókat. A sűrűn hulló dagadt pihék millió pajtásként hullnak az égből ezzel is növelve a fehér paplan tömegét és méretét, de ahelyett, hogy ezzel a ritkán látott szépséges látvánnyal lenne elfoglalva, inkább visszavezeti a tekintetét Zoyára, kinek meztelen vállát és hátát valamint hosszú hajzuhatagát látja csupán maga előtt. Viszont ez épp elég ahhoz, hogy a végtelen boldogság robbanásszerűen szabaduljon fel benne, miközben feljebb húzza magukon a jókora paplant és közelebb hajolva hozzá kiigazítja a gesztenye színű tincseket a nyakából amit apró csókokkal halmoz el... a mocorgás és a halk, jóleső mormogás megmosolyogtatja, ezután pedig kezét a paplan alatt a lány lapos hasára simítja így egész közel húzva magához. - Jó reggelt - súgja a fülébe ajkaival érintve a fülcimpáját - azt hiszem ez tetszeni fog! Hisz Zoya az előtt még soha nem látott hóesést, noha a hóval már megismerkedett. A hóesés viszont olyan csodának számít mely emberek millióiból képes előrángatni a rég elfeledett és eltemetett kisgyereket noha Zoyának nem kell félnie, hogy ezt az énjét elveszíti, mégis kíváncsi arra, hogy reagál a látványra...
***
Ezek voltak ám a boldog idők... s noha jelenleg ez csak álom, nemrégiben részese volt abban, hogy megtudja, milyen ha kettesben vannak és csak egymástól függnek. Fent a hegyekben ahol a gondtalanság és a szeretet uralta minden egyes pillanatukat. Nem voltak veszekedések, nem kellett arra gondolniuk, hogy " A fenébe is, másnap megint mehetünk dolgozni.... betegek mindenütt, betojnak, behugyoznak és még le is rókáznak valami rejtélyes vírus miatt." Tudta Hayden, hogy mikor kell visszavonulót fújni és csak azért, mert közel öt éven át ő volt az egyetlen aki soha nem kért szabadságot karácsony és újév alkalmával, most elsőként kopogtatott az igazgatóság ajtaján, hogy ezt a kis szívességet kérje a férfitől, aki készségesen át is vette a szabadságtervet a rezidenstől... Az utolsó éve rezidensként... egy év - legalábbis még néhány hónap - amikor még nem teljes körű orvos, de már hozzáértő, tehetséges és segítőkész. Egy év, mikor még megkérdőjelezik minden szavát, de vannak akik feltétel nélkül bíznak benne. Zoya és az igazgató, Leah vagy épp Tommy. És ezért is kezd el vad vágtába a szíve mikor tudat alatt ugyan de eszébe jut ez a néhány személy... kétségbeesett orvosok kezdenek el kapkodni körülötte, mikor az EKG értéke az egekbe szökik. ~Nincs semmi baj, jól vagyok, csak ... hülye vagyok...~ Mondaná, amennyiben képes lenne rá, viszont azóta, hogy behozták a kórházba és elkezdték rendbe szedni őt, nem nyitotta ki a szemét, nem tért magához viszont a vérnyomása és a pulzusa lassan huszadik perce járatja a bolondját az orvosokkal. Nem véletlen, hogy többek a fejüket vakargatva ácsorognak mellette miközben egy-két talpraesett teremtés tudja csak, hogy mit kell csinálni ilyenkor. ... Rémes belegondolnia, hogy nem gondolt azokra, akik a világot jelentik a számára. Nem gondolt rájuk, hogy mit fognak csinálni és mi lesz velük, ha esetleg az életét veszti mikor beteszi a lábát abba a háborús övezetre emlékeztető épületbe ami időzített bombaként ketyegett megállás nélkül a csövekből kiömlő gáz miatt. Lehet, hogy Zoyának írt egy sms-t mint "rossz előérzet" címszóval, de mit ér az utólagos üzenet? Illetve de, gondolt rájuk, Zoyácskára mindenképpen, de sokkal nagyobb volt a tenni akarása és a bizonyítási vágya - Sarahnak az utóbbi veszekedésük miatt - mint a józan esze. Tudta, hogy tennie kell valamit, meg akarta menteni a férfit mert élnie kell... meg kellett volna mentenie mert neki is lehet valakije épp úgy, mint neki. Valaki aki könnyeket hullajtana utána, ha elhunyna. Viszont Hayden nyugodtan mondhatta volna, hogy "ne haragudj, de nem állok készen rá." És nem azért, mert nem lett volna képes együtt dolgozni a nővel, vagy gyáva lenne, sokkal inkább a lába miatt, mely akadályozta a mozgásban. Nehezen guggolt le és nehezen állt fel, de érdekes módon mintha semmi baj nem lenne a térdével, úgy vetette rá magát a férfira, hogy megvédje a további sérülésektől... mindennél fontosabbnak tartotta azt, hogy ezt a túlélőt megmentse. Úgy érezte, hogy nem érhet így véget az élete főleg nem úgy, hogy egyedül van a fájdalmával és a lemondással, a tudattal, hogy bizonyára megfog halni, mert nincs aki megmentse. Talán nincs is ennél rosszabb érzés a világon: a tudat, hogy egyedül hal meg az ember. Hayden viszont mellette volt és talán ez volt a mai próbatételének igazi mondanivalója és lényege. Megkellett tanulni, hogy milyen katasztrófa sújtotta övezetben megmenteni vagy elveszíteni valakit. Megkell volna mentenie, de végül már csak az számít, hogy mellette volt vagy sem, hogy szebbé tett egy elmúlást. Magányosan érte a halál, vagy boldog volt amiért látott egy biztató szempárt, egy kellemes személyiséget aki csak azért roskadozott ott a koszban és gázban, hogy őt megmenthesse, hogy mellette legyen? Túlteljesített az erején de legalább elmondhatja magáról azt is, hogy próbálkozott... igaz ekkor elővehető a mi Yodánk bölcs mondása " Ne próbáld! Tedd, vagy ne tedd, de ne próbáld! " Arra viszont már nem emlékszik, hogy mi történt azután, hogy Sarah átküzdötte magát a törmelékek tengerén és közölte vele, hogy kificamodott a válla, amire az volt Hayden válasza, hogy nem képes arra, hogy visszategye. Ekkor nem magában és a tudásában veszítette el a hitét, sokkal inkább az erejében. Már nem tudott talpon maradni még a mögötte lévő rozoga fal segítségével se, ezért is volt jó, hogy Charlie mellette volt és kicipelte őt az égő, romos épületből, hogy minél hamarabb infúzióra köthessék és kellő mennyiségű oxigénnel lássák el a tüdejét, amivel kibírja a kórházig. Lassan egy órája, hogy a traumatológián fekszik mozdulatlanul és bár még mindig kómás, de legalább magánál van és nem hozza rá minden egyes pillanatban a frászt az orvosokra egy-egy kiugró értékkel amit nem szabadna produkálnia. Fáradtnak és kétségbeesettek érzi magát de leginkább széttiportnak. Mintha egy ménes ment volna keresztül rajta. Testének minden pontja sajog de főként a tüdeje, mely még mindig nehezen pumpálja az oxigént nem véletlen hát, hogy az a bizonyos maszk még mindig az arcán van és segíti a légzését, de közben olyan hangok szakadnak fel belőle, mintha titkon Darth Vader szerepét gyakorolná egy újabb Star Wars epizódhoz. Arcát itt-ott kékes foltok és karcolások, horzsolások borítják, de a leginkább szembetűnő mégis a mellkasa bal oldalán lévő méretes kötés, ami itt-ott pettyekben már átvérzett. Itt kapta telibe az egyik fémrúd és szakította át a bőrét mikor a férfire borult, hogy megvédje őt. Mikor az ajtó kinyílik, lassú mozdulatokkal fordítja az irányába a fejét ahol az ő apró kis Zoyácskáját pillantja meg. Arcáról minden leolvasható, mintha legalábbis most közölték volna vele, hogy meghalt...hát, úgy is érzi magát. - Zoya, ne izgasd fel jó? - még ennyit mond neki a bent lévő nővér, de máris odébb áll, hogy kettesben maradhassanak elvégre az ami következik, nem tartozik rá. Hayden látja és tudja is, hogy mennyire le van taglózva szegény kicsi lány, de az első szavak hallatán egy erőtlen, fáradt mosolyon kívül mást nem tud produkálni bárhogy is próbálkozik. Még arra se képes, hogy feljebb húzza magát az ágyon ezzel több helyet adva neki, hisz rögtön visszahanyatlik ami fel is bosszantja. Magatehetetlenség... ennél jobban nem is utál semmit. Laposakat pislogva hallgatja végig a lány szomorú és ugyan akkor haragos szavakat melyek igazul csengenek. Először nem akar válaszolni. Nem mer válaszolni, fogalma sincs, hogy megtalálja-e a hangját, de talán ez a legkisebb gondja most. Így hát tűvel és csövekkel tele szurkált kezét megemelve lehúzza az arcáról a maszkot ami először néhány rekedtes köhögést csalogat elő belőle, de aztán nagyot nyelve szóra nyitja a száját, hogy határozottan ugyan de még így is reszelősen, fuldoklóan válaszoljon. - Nem elég az agyrázkódás, még meg is pofoznál? - mosolya erőtlen és szánalomra méltó is egyszerre. -Nem... nem hős akartam lenni - megerőltetőbb számára a beszéd, mint gondolta! - és ezt te is tudhatnád. Ez most nem rólunk szólt, Zoya, meg kellett... meg kellett őt... - egy hosszas köhögő görcs szakítja félbe, de aztán ha egy fájdalmas grimasszal is, de folytatja - meg kellett őt mentenünk. De nem sikerült. Ott volt bent egyedül, lábában egy vasrúddal, de élt... te is bementél volna. És ne tagadd, mert ismerlek - szinte ismeretlennek hat a hangjának fojtottsága és fátyolossága valamint hihetetlennek ható rekedtsége. Mikor nyilvánvalóvá vállnak a lány könnyei, úgy érzi, hogy megszakad a szíve. Az ő szemei is bepárásodnak, épp ezért kicsúsztatja az apró kézből a saját kezét, hogy ő legyen az, aki a kicsi kacsó simogatásával igyekszik megnyugtatni a másikat. - Bementünk mert be kellett. És... Zoya, ne haragudj rám, nem akartalak megijeszteni, én... - a feje melletti masina pittyen egyet ahogy jelzi a megint megugró pulzusát - hülye voltam, sajnálom. Csak segíteni akartam, és... - azt már nem is meri hozzátenni, hogy tulajdonképpen a traumatológus volt az aki számított a segítségére. Ő hívta Hayden, aki pedig szófogadóan követte az utasításait. Nem akarja rá fogni az egészet, hisz miért tenné?! Nagyfiú ő már, mondhatott volna nemet, ha nem akart volna menni nem igaz? - Elbuktam - csak ennyit tesz végül hozzá jelezve, hogy a férfi minden próbálkozásuk ellenére meghalt.
Vendég
Vendég
»Csüt. Jan. 14, 2016 2:29 pm Keletkezett az írás
Hayden & Zoya
Ha valakik ismertek, azok tudták rólam, hogy a vidámságom ellenére is nagyon kis érzékeny lélek vagyok. Mármint olyan értelemben, hogy nem tudok csak úgy egyszerűen elsétálni amellett ha valaki rossz kedvű, vagy éppen letört, levert, kicsit depisebb a hangulata vagy éppen bal lábbal kelt fel, és most mindenkin igyekszik levezetni a rossz kedvét. Ilyen közben persze fel kell arra készülni, hogy az embert elhajtják, hogy nem kérnek a számukra akadékoskodónak tűnő segítségből, és egyáltalán abból, hogy megállás nélkül fecsegjenek mellettük. Megértem, abszolút....de tényleg, csak éppen nehezen fogadnom el. Nem szeretem az emberek arcán sokáig látni a szomorúságot, és valahogyan úgy érzem tennem kell ellene. Persze nem mindig jó az időzítésem, vagy éppen maga a próbálkozás. Az életem során rengeteg olyan alkalom volt, amikor erről tanúbizonyságot tettem és olyankor mindig egy picit csorbult a lelkem....s miközben én próbáltam másokét gyógyítgatni, az enyémbe tettek kárt, egy rosszul odaszúrt mondattal, egy megvető pillantással, egy elhajtó mozdulattal, ahogyan a kézfej megfordul a csuklón és oda sem nézve távozásra szólít fel. Sydney-be érkezésem után talán mindenki azt gondolná, hogy az akkori rezidensem, Cody volt az első aki ezt a sebet ütötte rajtam, de nem így van. Az első ember, aki ezt elérte az bizony a mostani legjobb és legkedvesebb barátnőm: Heather. Az a lány, akivel a mostani lakást együtt kezdtük bérelni, akivel színessé és otthonossá varázsoltuk azt az egyébként elég komoly renoválásra szoruló kis zugot. Akivel színt hoztunk egymás életébe. És akivel a kapcsolatunk egy kissé görbére sikeredett éjszakán majdnem zátonyra is futott, akkor amikor még szinte el sem kezdődött a mi barátságunk. Nem volt talán meglepetés, hogy az örökké pörgős, gyakorlatilag modell szépségű szőke, magas lány...aki nem mellesleg tényleg modellkedett, méghozzá egy kisebb fehérneműcég reklám arcaként, tökéletesen ellentéte volt nekem. A kisvárosból felkerült picit naív, talán túlságosan is jó lelkű, ezáltal mások számára kihasználhatóbb, alacsony, gesztenyebarna hajú lánynak, aki öltözködés tekintetében még mindig ott tartott ahol rosszabb esetben a nagymamák. Az első ruháim zárt nyakú, leginkább garbós darabok voltak, vagy éppen inkább ingekre hasonító nyári pólók, esetleg színes, bolondos nyári ruhák a fülledtebb napokra. Heather szinte állandóan bulizott, amikor csak volt egy kis szabad ideje belevetette magát a nagyváros színes és fényes forgatagába, miközben én otthon tanultam, vagy éppen valami érdekesebb eset kartonjait tanulmányoztam, fénymásolt zárójelentéseket bújtam, a kényelmes házi mamuszkámban és a kezes lábas pizsamámba a temérdek plüssöm között...buli szóba sem jöhetett a fiúk meg már egy ideje valahogyan elkerültek. Talán túl sok...vagy túl kevés voltam nekik. Hiányzott belőlem valószínű az a tűz ami a barátnőm féle lányokban megvan...bennem egészen másvalami volt, ami nem annyira látható azok számára akik csak a felszínen lavíroznak, és csak ott szemlélődnek az élet dolgait illetően. Számomra mást jelentett egy kapcsolat számomra mást jelentett az a szó, hogy kötődni valakihez, semmint pár pohárka tequila után kikötni valakinek az ölében akiről még azt sem tudom a gomolygó füstben megállapítani, hogy milyen színű a szeme. Aztán nagyjából egy hónap után vett rá, hogy kimozduljak. Mai napig nem tudom hogyan érte el, hogy mivel vett rá. Talán mindennél jobban vágytam arra, hogy a barátom legyen, hogy ne pusztán egymás mellett éljünk a kis lakásban a szomszédos szobában, hanem tényleg együtt éljünk úgy ahogyan két majdnem testvér. Nem sejtette, mert akkor még nem mondtam neki, de én nem azt a lányt láttam benne aki minden második napon más fiúba szerelmes, természetesen a füle hegyéig, aki minden második nap matt részegre issza magát, akit hetente minimum kétszer haza kellett fuvarozni. Neki volt kocsija, de bevonták a jogsiját. Nekem nem volt kocsim, de volt jogsim. Szóval probléma megoldva. Mentem érte amikor hívott, és összevakartam időnként olyan helyekről, ahol hagyták az állítólagos barátai. Mindig hatalmas társasággal ment el, de mire hajnalodott és esetleg biztonságba kellett volna őt hazajuttatni persze nem volt már senki...csak én. Az állandóan otthon gubbasztó, vagy éppen a kórházban az ezredik műszakot lehúzó lakótárs, a mimóza lelkű Zoya. Merthogy mint később megtudtam néhány IQ warrior cimborája ezt a nevet aggatta rám. Pompás! Csakhogy ez a mimóza lélek lehet, hogy maholnap az ő vagy éppen valamelyik szerette életét fogja megmenteni azzal, hogy szívja magába a tudást és a tapasztalást mint valami túlméretezett kis szivacs. Szóval ha ennek a lánynak szüksége volt rám, én ott voltam, bár magamnak sem tudtam megmagyarázni miért csinálom....ahogyan azt a bizonyos éjszakát sem, hogy miért mentem el. Igaz, utólag visszagondolva azt hiszem az volt az a pillanat amikor a barátom lett...amikor úgy igazán a barátom. Akkor láttam meg az igazi arcát, akivé most vált, akit igyekeztem az idők folyamán meggyőzni arról, hogy sokkal értékesebb ő annál, hogy mindenféle fickónak odadobja, az egyébként női szemmel nézve is észbontóan gyönyörű testét, és nincs szüksége arra, hogy rombolja az egészségét az állandó piálással, vagy a számolatlanul szívott cigivel. Egyszer még füvet is találtam nála, amikor teljesen kiütve szedtem össze egy női mosdóban a belváros egyik felkapottabb szórakozóhelyén. Mondjuk az esetek többségében mindig női wc-be kapaszkodva, vagy éppen a padlón ülve, a hátát a hideg csempének támasztva....de szinte állandó jelleggel a mellékhelyiségben bukkantam rá. Szétsírt sminkkel, tökéletes depresszióba süllyedve. Na hát ezért nem iszom én....ez annyira megalázó, és egyszerűen rangon aluli egy nő számára. Akkor a társasága például nem is akarta engedni, hogy elvigyem, de közöltem velük, hogy felhívom a zsarukat és kapnak egy jó kis razziát, aztán bent szunyókálhatnak az örsön, szóval jobb lesz ha elengednek engem és az öntudatlanul nyeklő nyakló barátnőmet is. Ha kell kiállok azért aki fontos nekem, és ő az volt....de azon az estén, azon a másik, fontos jelentőségű estén, beletaposott a lelkembe, és ez alól még az sem mentesítette, hogy piás volt...és valamit beszedett...hajnalig a toxikológián voltam vele, és hallottam ahogyan öklendezve visszaad magából mindent gyomormosás közepette, és engem szidalmazott, amiért behoztam. De be kellett hoznom, még akkor is amikor gyakorlatilag kézzel-lábbal hadakozott, majdnem kikarmolta a szememet, és ha nincs ott velem az egyik biztonságis fickó, aki segített végül nekem, fogalmam sincs hogyan boldogulok vele. Később a taxinál ez a nagydarab pasi elkérte a telefonszámom, nem adtam meg, szerintem megértett, hogy nem nagyon vagyunk egy világ, ráadásul piszkosul rossz az időzítés. Az éjszaka jutott eszembe, amikor valamiért mindenki rám szállt, engem szekált a ruhám, a hajam és egyáltalán a megjelenésem miatt, vagy éppen azért mert egy szimpla almalevet kortyolgatok....és Heather nem védett meg...nem állt ki mellettem, együtt nevetett a többiekkel....aztán szokás szerint a női mosdó nagy magányában találtam rá tág pupillákkal alig érzékelhető pulzussal. Két pofontól tért magához, meg a homlokára tett vizes zsebkendőtől...annyira magához tért, hogy rám ömlesztett mindent amit gondolt, amiért később bocsánatot kért és amiről azt mondta, hogy egész életében bánni fogja. Akkor már hónapok óta voltam az őrangyala, akit bármikor hívhatott, aki bármikor segített neki. Csak ültem a toxikológia a legkevésbé sem emberbarát folyosóján a kényelmetlen széken, miközben a homlokomat a tenyerembe támasztva idéztem fel a sértéseit amiket a fejemhez vágott. „Miért kell neked mindig a hős megmentőt játszanod, he? Miért nem hagysz egyszerűen megdögleni egy-egy ilyen éjszakán? Meeeeertttt te mindig olyan kúúúúúrva tökéletes vagy, ugye? Zoya, aki soha nem iszik egy korty alkoholt se, Zoya, aki soha nem pippanatana el egy szimpla cigit sem nemhogy még egy joyát, Zoya akit még az életében nem dugott meg úgy igazán egy faszi sem, Zoya a jó doktornéni....akiiiii egy tetves álomvilágba él! Miafaszomért nem tudok olyan lenni mint te? Miért nem tudsz lenézni engem, miért nem tudsz olyan megvető lenni velem mint mások? Miért érzem én mocskosabbnak magam nálad?” A szavai lyukat vertek a szívemen, és a mai napig fájnak, de tudom mi volt mögötte. Mindezt a kétségbeesés szülte az a fajta, amely nem azt irigyli tőled mert neked van...hanem nem érti, hogy neki miért nincs. Ettől még kimondta, ettől még ott volt...és piszkosul fájt. Hogy engem hibáztat azért mert segíteni akarok rajta. Nem hibáztatott, mint ahogyan utólag bevallotta...hanem nem értette azt, hogy miért nem tudom feladni, hogy őt jobb útra térítsem. Pedig a válasz, annyira kézenfekvő volt, szinte ott lebegett előtte: mert én hittem benne, én a barátomnak tekintettem. Egy barát pedig nem ítélkezik, egy barát kérdés nélkül segít. Hogy miért is jutott mindez eszembe? Azt hiszem pontosan azért mert jelenleg, ahogyan Hayden szobája felé tartottunk, bennem tengernyi kétségbeesés ugyanazt éreztem amelyet éreztem Heather esetben, hogy talán túl késő, hogy túl későn érek oda, hogy túl későn engednek be a kórterembe, hogy nem is igaz amit mondtak hogy egyáltalán nincs jól és egyáltalán...nem tudom. Életemben nem volt még ennyire közel hozzám valakinek az elvesztése. Apu halála...még fel sem tudtam fogni, hiszen egy éves alig voltam. De azóta csak az olyan éjjeleken kísértett amikor a barátnőmet kellett valahol összeszedni...akkor értettem meg, hogy mennyire végzetes is lehet egy-egy olyan döntés, a nem megfelelő pillanatban hozott döntés, amelyben az életünket kockáztatjuk: legyen szó arról, hogy a sokadik italt döntjük magunkba, legyen szó tudamódosító szerek marokszám történő szedéséről, vagy legyen szó arról, amikor egy orvos nem méri fel a helyzet súlyosságát, nem méri fel, hogy hol is kellene helyt állnia, és egy olyan helyzetbe megy bele, amellyel nem pusztán annak az élete kerül veszélybe akit meg akar menteni, nem éppen csak az övé vagy a másik orvosé akivel bementek....hanem sok más élet is. Akik visszavárják őt, vagy akiknek az életét még megmenthetné. A pillangó hatás....ez az orvoslás pillangó hatása: ha nem vigyázol magadra, akkor nem fogsz tudni másokra sem. Ahogyan odaléptem hozzá a lelkemen azzal a nehéz súllyal, amelyet önzőségnek hívnak, és igen ez bizony bennem is megvan nem is kis mértékben, mert amikor az ember szeret akkor félt is egyben...félti a másikat talán még magánál is jobban. És ez meg éppenhogy nem önzőség. Még egy futó pillantást vetek a nővérre és csak bólintok. Nem terveztem jobban kiakasztani a mellette csipogó gépet, és orvos vagyok, nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy nem rohanhatom le, éppen ezért vagyok némiképpen visszafogottabb ahogyan leülök az ágy szélén arra a kis helyre. Nekem bőven elég, nem is kell mozdulnia elférek. Végignézek rajta, és próbálom, eskübecsszó, hogy próbálom visszafogni a sírást, és igenis felnőtt módon viselkedni, mert végre már nem vagyok gyerek de nem megy....nem megy mert nem értem mire volt jó ez az egész? Illetve értem, csak nem vagyok képes az akaratos és csökönyös énemmel elfogadni, ahogyan Heather sem volt képes felfogni miért akarok rajta segíteni. Hogy miért hagyják el az ajkaimat olyan szavak amelyeket normális körülmények között soha nem mondanék, hogy...óóó basszus az összes könnyhordó manó most kezdett nagymunkába, és azon versenyeznek, hogy ki tud nagyobb és méretesebb cseppecskét kigörgetni a szemeimen....szép mondhatom, így kibabrálni velem. Annyira...annyira szeretnék valami vicceset mondani, hogy...hogy nem is tudom...az agyam ellene dolgozik a realitásnak, ez valahogyan mindig így volt velem. Kicsit összerezzenek amikor beszéd közben köhögni kezd, megugrik a pulzusa és fél szemmel odasandítok, de még normálisak az értékek. A hangja annyira erőtlen annyira kétségbeesetten lemondó, és nem akarom őt ilyennek látni. Mintha egy kicsit elvesztette volna magában a hitét. Hogy is mondta egyszer nekem Martin: „Akinek fontos vagy, aki neked fontos azt nem egyszer kell szeretned, hanem folyamatosan, megállás nélkül. A szerelemben a gondok olyanok mint a mérleghinta.Egyszer nálad van a nagyobb súly egyszer nála. Mindig annak kell fenntartani az egyensúlyt, akinek könnyebb a terhe.” És ez most én voltam. Most nekem kell erősnek lennem....mert tudok az lenni, igenis tudok! Másik szabad kezemet az arcára vezetem és finoman simítok végig a hüvelykujjammal rajta. Annyira sápadt annyira beesett...a szívem szakad meg. A gép megint pittyen egyet, én meg a homlokomat ráncolva fordulok a gép felé és megmozgatom az orromat. - Ne csipogj bele, ez a mi dolgunk! Nézd már, állandóan itt belepittyeg! Csak szépen egyenletesen pittyogjál és jóban leszünk. Szeretlek, okés, úgyhogy légy olyan kedves egyenletesen dobogni!- egy szívmonitorhoz beszélek, ez már a vég! No igen, azt hiszem próbálok úrrá lenni a pánikomon, és néha elég meredek dolgok születnek belőle. Elgondolkodva nézek vissza Haydenre és néhány hajszálat kiigazgatok a homlokából, ezzel bütykölődöm egy ideig aztán elveszem a kezem, hogy megtöröljem a szemem, végül veszek egy nagy levegőt, kicsúsztatom a kezem a kezéből és felállok az ágyról, hogy hagyjam őt levegőhöz jutni, és nekem is könnyebb úgy beszélnem, hogy kicsit hadonászni tudok a kezemmel. - Figyelj Édes, első körben tisztázzuk. Csak addig tudok benn maradni nálad amíg a kis masina rendesen viselkedik. Szóval....szóval igyekezz nem felizgatni magad, okés?- intettem a fejemmel a szívmonitor felé. Csak lélegezzek mélyeket, csak próbáljak megnyugodni, ha idegesnek lát ő is az lesz...istenem csak ne lenne ilyen mocskosul nehéz...majd, majd ha kimegyek akkor kibőgöm magam rendesen és belefojtom a bánatom egy hatalmas bögre tejcsokis brutálmennyiségű kakaóba. Összefűztem a kicsi kezeimet, és ide oda billegve próbáltam magyarázni, de nem jött ki hang a torkomon, újabb könnyek viszont szépen peregtek, szóval visszaültem az ágyra az előbbi helyzetbe. - Én....én tudom, illetve sajnálom, csak ingerült voltam és ideges, és ijedt...én még soha ennyire nem éreztem magam közel ahhoz, hogy elveszítek valakit. Illetve de...de az más volt....mindegy...istenem, nem tudok beszélni, basszus már! Na szóval. Figyelj! Nem, én nem így látom a dolgot. Mármint nem buktatok el, és tudod miért nem? Mert te is és Dr Wright is élve kijutottatok onnan...és ez tudod mit jelent? Hogy másoknak esélyt adtatok arra, hogy meggyógyuljanak! Ti orvosok vagytok, nem az a dolgotok, hogy egyetlen életet megmentsetek, hanem sok életet. És nem mindegyiket sikerül, nem sikerülhet, mert ilyen hatalma talán csak Istennek van. Arra esküszünk fel, hogy minden tudásunkkal azon leszünk, hogy óvjuk az életet....és nem arra, hogy az életünk árán óvjuk. Egyszerűen azon oknál fogva, hogy nem ez a dolgunk. Nem az a dolgunk, hogy romos házakban rohangáljunk...ahogyan a tűzoltónak nem az a dolga, hogy hasnyálmirigy műtéten helyt álljon, a rendőrnek nem az a dolga, hogy szuper módon levegyen egy fiola vért, eltalálva a vénát elsőre....orvosok vagyunk, az a hivatásunk, hogy gyógyítsunk, a saját közegünkben, ahol adottak a körülmények. Te jó orvos vagy...Dr Wright is jó orvos...de nem menthettek meg mindenkit.- elhallgattam mert a sírás nyomán a levegővétel elég nehézkes volt, pedig küzdöttem azellen, hogy ne bőgjek már csak egyszerűen a tudat, hogy majdnem elvesztettem...még felfogni is képtelen voltam. - És igazad van én is bementem volna....persze, mert én is jó hülye vagyok...de gondolj bele, ha én feküdnék ott ahol most te, mit éreznél? Hm? Tudod, hogy mindig azt vallom, hogy nézd a dolgokat a másik szemszögéből is. Én most megtettem, és megértelek, hidd el, de ettől még a frászt hoztad rám, és belebolondulok a gondolatba, és ha Leah nincs itt velem szerintem végigrongyoltam volna az egész folyosón...óóó basszus rém ciki így is amit leműveltem, mert be akartam jönni.- forgattam meg a könnyes szemeimet. Nem nevettem, azt most valahogy nem tudtam. Rettenetesen felzaklatott állapotban voltam. - Fogalmad sincs róla, hogy mennyire szeretlek...-csóváltam meg a fejem majd összeszorítottam, egymáshoz préseltem az ajkaimat. Na én sem sűrűn mondtam neki, de ha tudta volna...bár szerintem így is tudta. Azért küldte az üzenetet.
Vendég
Vendég
»Csüt. Jan. 14, 2016 11:17 pm Keletkezett az írás
Zoya and Hayden
Fáradt, üvegesnek ható zöld tekintettel mered a fehér plafonra mely apró hajszálrepedések sűrű láncolatainak szerteágazását és annak ezer felé futkosását, egymásba olvadását tanulmányozza egészen ki az előtérig, ahol már nem tudja folytatni az elemezgetést, ugyanis a fémajtó elzárja előle az utat. Na nem mintha ezen múlna minden, legalább addig se nyújtogatja a nyakát mely mintha satuba lenne fogva, olyan mozdulatnak, bénának és görcsösnek tűnik. Ahhoz tudja leginkább hasonlítani, mint amikor elaludta a nyakát a Martinnal való kis incidensük alkalmával, mikor is Zoya nevelőapjával egy csipetnyit felöntöttek a garatra... Ez volt az első alkalom, hogy találkozott a férfival s noha első pillanatban egy zabszem se fért volna a hátsójában, elvégre csak a választottjának édesapjával kellett farkasszemet néznie aki hatalmas, rettegett és vérszomjas, de aztán mégis úgy váltak el egymástól, mintha már ezer éve haverok lennének. Legalábbis ő így érezte, az már más kérdés, hogy a férfi mit gondolt valójában. Haydennek mindig úgy élt a kép a fejében a lányos apákat illetően, hogy azok puskával várják haza kicsi lányukat vele együtt a barátját miközben szúrós tekintettel méregeti cipőorrtól fejtetőig és ha csak egy olyat mond a kedves pár, ami nem tetszik az öregnek, máris kattan a kibiztosító fülecske. Először persze félre lő, de gondosan, néhány centivel súrolva a gyerek arcát és inkább a falon lévő családi kép keretét célozza meg, hogy a csörgés csattogás ijesztőbb érzetet keltsen. De ezzel valójában csak azt akarja tesztelni, hogy mennyire bátor a kedves ifjonc és, hogy milyen gyorsan fogja szedni a csülkeit ha menet közben a megfutamodás mellett dönt. Mondania se kell, hogy ő maga is hasonló idegben volt akkor, mikor a kanapén ücsörögtek, ő pont Martinnal szemben, aki bár koránt se volt olyan ijesztő mint azt ő gondolta, mégis hát basszus! Annak az embernek csak a felkarja olyan vastag, mint Hayden combja!... ezután mondja valaki azt, hogy nem kell fosni első találkozás alkalmával a szülőktől főleg akkor, ha egy kétajtós szekrény döcög elő az ajtó mögül. Nagyokat nyeldekelve szinte elképzelte, ahogy azzal a kézzel beépíti őt a falba, mert nem olyan szeretetteljesen néz Zoyára egy alkalommal, mint ahogy szokott... óha, az amúgy is nagy szemei talán még ki is dülledtek a fejéből miközben a saját ujjai helyett Zoyácska apró kis kezét tördelte meg-megremegő térdekkel. Szánalmas volt annyi szent. Viszont aki még a férfinél is ijesztőbb volt, az a kedves mama, aki bár látszólag épp annyira rajong a festményekért és a művészetért, mint ő a lányért vagy a lovaglásért, mégis az a temérdek információ amivel szolgált, hát... egy pasinak ne mondjanak egyszerre ennyi mindent, jó? Gyakorlatilag már félúton... mit félúton? Már a hosszú felvezetésnek a legelején elveszítette a fonalat és nem tudott mást csinálni, csak jól nevelt fiúként, elővéve legértelmesebb és legmeggyőzőbb mosolyát bólogatni, titkon pedig SOS pillantásokat küldött Zoya és Martin felé akik látszólag remekül szórakoztak ezen a nem mindennapi jeleneten. Ennek a rövid hétvégének ez volt az igazi megmérettetése. Megérteni a művészlélek édesanyát aki úgy rajong a festészetnek ezer ágáért, mint ahogy ... nem rajongott érte soha senki. Mondjuk az biztos, hogy szívesebben aggatná tele az ő műveivel a lakását, mint máséval. És akkor, hogy hova a nagy emlék, miszerint ehhez a pár naphoz köthető a hasonló kellemetlen sajgás nyak és fej tájékon? ... Hát, annak a bizonyos italozásnak bizony megvolt a kellemetlen, viharos utószele s míg ő vajúdott a nagy kialvatlanság, hányinger és fejfájás közepette, szegény Zoyát kis híján teljesen kitúrta az ágyából miközben ő a másnaposság kegyetlen pillanatait élte át nem egy, viszont több mint tíz plüssel és egyéb talán oda nem illő tárgy társaságában, amit mind párnának vagy szemfedőnek használta, mikor bekandikált a kora reggeli napsugár az ablakon. Szerencsétlen nagy vidáman érkezett, hogy megkocogtatva az üveget egy szép nappal örvendeztesse meg a házban tartózkodókat ezzel egy kis kiruccanásra invitálva őket, de hát... szegény nem járt sikerrel s Hayden csak annyit motyogott valami ismeretlen nyelven és földöntúli hangon, hogy "húzd beaztafüggönytottni"...És, hogy miért volt ez olyan szánalmas? Mert Martinnak és Zoya anyukájának végig kellett néznie. ... következésképpen nagy valószínűséggel a tarkójára mért erős ütésnek köszönhető a jelenlegi szúró, sajgó fájdalma, hányingere és szédülése ami az iménti kis történetet idézte elő. No de azt, hogy mi találta tarkón, talán soha nem fogja megtudni, de jól végezte a dolgát. Túl éles volt ahhoz, hogy tégla legyen, de túl tompa bármilyen csőhöz vagy rúdhoz. Talán mindegy is, annyi biztos, hogy az a valami büszke lehet magára, hisz nem sok dolog volt és van Hayden életében ami ledöntené őt a lábáról... - Ne erőltesd túl magad! Ne mocorogj sokat, és ha kiadnád a nem létező gyomortartalmadat akkor azt kérlek a tálba tedd meg jó? Ha bármi baj van csipogj és jövünk! - még mindig visszhangzik a fejében Karen minden egyes szava amit perceken keresztül mondogatott, ő pedig mit sem várt csak, hogy végre befejezze. Jelenleg nem képes arra, hogy ennyi mindent megjegyezzen, főleg nem a hegyi beszédeket és megérti ő, hogy aggódnak érte, de basszus, nagyfiú ő már és grátiszként még orvos is... ja, hogy ja! Az orvosok a legrosszabb betegek? Erről elfeledkezett. Minden esetre bárhogy is próbálkozik, most csak... Zoyácskát akarja látni, rá van szüksége a lelki békéjéhez. Az már más kérdés, hogy ez a béke még a lány megérkezésével se hatalmasodik el rajta, pedig tudja ám, hogy milyen hatással van rá már csak az, ha megpillanthatja azokat a csokoládé színű szemeket. Azokat, melyek végtelen szeretettel és csillogással tudják fürkészni az arcát s ami azon a bizonyos gyönyörtől kínzó éjszakán fent a hegyekben, bepárásodott. Azokban a percekben a csend és az egymással váltott pillantások többet értek minden szónál! Most viszont nem a boldogság uralja a testét mikor megpillantja őt az ajtóban, sokkal inkább a kínzó bűntudat az, ami mardosni kezdi a torkát, elméjét és a lelkét. Mintha nem lenne így is elég kínja, most még azokat a vizilóbébi könnyeket is lesnie kell, melyek egyesével, hol pedig párosával gördülnek le a csinos arcon?! Nem érzi jól magát... most már főleg nem érzi jól magát, s végső kétségbeesésében mit sem tud csinálni csak lehúzza magáról a maszkot, hogy ezúton is saját magára és a tüdejére bízza a levegővétel minden lehetséges módját, amit eddig egy gép végzett és ami valljuk be pimaszul nehezen megy szerencsétlennek. Minden egyes szavát követően hörgő, sípoló hangon áramlik be és ki a tüdejéből a levegő, amit halk de reszketeg köhintések koronáznak meg. Szinte érzi a kis hamu és porszemcséket a mellkasában, melyek próbálnak feltörni ugyan, de egyszerűen nem képes arra, hogy felköhögje. És, hogy mi a legnagyobb hülyeség amit csinálhatott? Az, hogy a nővérének és a nővérkének még az utolsó utáni pillanatban is azt bizonygatta, hogy minden rendben van és jelenleg nem érez semmit a fájdalomcsillapító miatt,csak hagyják már békén! De... hát, úgy is lehet mondani, hogy füllentett pedig nem szokása. Ettől függetlenül csak otthagyták neki a 100%os oxigént, amitől ő most megfosztotta magát. Az idő alatt míg a lány hosszasan csak beszél, beszél és beszél hozzá, egyre csak úgy érzi, hogy az ijedt, picit hadaró, picit nyögdécselősre sikeredő hang lassan de biztosan egybefonódik a műszerek magabiztos ütemű pittyegésével. Egyre nehezebbnek érzi a szemhéjait és akkor még nem is beszélt a lány érintéseiről melyek csak sodorják az álmok végtelen és kietlen pusztaságai felé. Igen, erre van most szüksége... a megnyugtató közelségére, a jelenlétére. Talán... még beszélnie se kellene hozzá. Igen, ez lenne a legjobb! Csak bújjon ide mellé és ne csináljanak semmit, csak öleljék egymást, míg valamelyik meg nem töri a csendet. Néha nincsen szükség szavakra. Ez a ballépés is megoldható lenne kétségbeesett sóhajtozások és sírás nélkül nem igaz? Nem is meglepő talán, hogy van amire nem válaszol, csak egyszerűen bólint, mert nehezére esik értelmes szavakat formálni anélkül, hogy az teljesen fájdalom vagy könnymentes lenne. Itt most konkrétan nem is a fizikai gondjairól van szó, mert nem fáj a lába, nem fáj a fején kívül külsőleg semmije, oké, hogy sajog a tüdeje és annak szúrása örökös kimerültséghez szoktatja, de most az idegesíti fel leginkább, hogy milyen kiszolgáltatott helyzetben van és, hogy így kell látnia a lányt is. Aggódva, könnyeit nyeldesve. Normális esetben már rég kiugrott volna az ágyból és odarobogott volna hozzá, hogy magához ölelje s ajkát a hajához érintve suttoghassa, hogy nem lesz semmi baj! Most is meg akarja ölelni, oda akar menni, hisz maga mellett akarja tudni miközben zongorista ujjai táncot lejtenek a hátán és a csípőjén... de egyszerűen tehetetlen. Nem képes felállni, ágyhoz kötik a műszerek és a fáradtsága. Utál kiszolgáltatott lenni, most is dolgoznia kellene sem mint itt döglenie, vagy szimplán Zoyát ölelnie otthon! Magához térve önsanyargató kábulatából, buta módon sikerül elkapnia egy olyan mondatot Zoya mondanivalójában, amire kénytelen reagálni még akkor is, ha legszívesebben figyelmen kívül hagyná. - Hogy Isten?... Zoya ezt még te se hiszed el szerintem - elnyom egy nevetésre emlékeztető nyögést, végül csak mosoly lesz belőle s máris elkezd ficánkolni, hogy feljebb ülhessen. Teljesen elfeküdte már a déli féltekét. Kelletlen grimasszal nyomja meg az ágy kapcsolóját, hogy ha már magától nem megy, akkor majd ez az elektronikus kütyü segít neki a felülésben azzal, hogy megemeli az ágy háttámláját teljesen a hátához feszítve a párnát, de végül csak azt éri el vele, hogy tüdőrákosokat megszégyenítő hörgő köhögésroham tör rá. A maszkot ez idő alatt leteszi maga mellé, ha már nagy nehézségek árán sikerült lehámoznia a fejéről, s szája elé emelve a kezét veszi tudomásul, hogy csakugyan az a fekete szuszmó távozik a tüdejéből, amiről a dokik is beszéltek. - És ez fog menni most egy ideig... tudod, nem leszek a kedvenced esténként - a fojtó köhögéstől bekönnyezett szemekkel nyúl át a mellette lévő szekrényre, hogy levegyen onnan egy nedves kendőt amivel tisztára törli a kezét. Szinte undorodik magától, ám nem tétlenkedik, belekezd abba amibe akart, csak ez a fekete kis lény - hívjuk Szuroknak - megzavarta. - Súlyos esetekhez kimehetünk. Az már más kérdés, hogy az mennyire veszélyezteti a saját egészségünket is. Meggondolatlanok voltunk, egyszerűen csak megmondhattuk volna, hogy khm... - gyors torokköszörülés - hogy vágják le a lábát, szorítsák el és hozzák, ezzel is megúszta volt. De aztán csak bementünk pedig már akkor nagyon erős volt a gáz, mikor beléptünk - zöldjei egy pillanatra elsötétednek, ahogy a fehér takaró egy pontján tartva a szemét eszébe jutnak azok a kínkeserves pillanatok. Még mindig érzi a gázszagot s ízleli a kesernyés hamu, pernye és por ízét a szájában ami nagy valószínűséggel így lesz még egy jó hétig, kettőig, míg teljesen ki nem ürül a tüdeje. Nem fogja megszokni és nem is akarja, rosszabb ez, mint a folyamatos dohányzás. Zoya kétségbeesett hangja hallatán viszont csak visszatalál a jelenbe, kiszakad a romos épület látványából, a rémes közegből mely magával rántotta őt akkor, mikor átlépték a küszöböt. Most pedig nincs más mint egy steril, hófehér szoba, halk pittyegés mely olykor felerősödik másszor pedig lelassul és bocsánatkérően csipog egyet, hogy vaklárma volt. És nincs más csak a könnyes tekintetű ijedt lány, akinek Hayden minden aggodalmát megérti, hisz ő se lenne kevésbé higgadt, ha most ez az apróság feküdne a helyén. - És szerencsére nem te vagy itt, mert akkor minden bizonnyal beperelném a kórházat és kirúgatnám aki elrángatott, engem meg kirugdosnának innen, szóval erről ne is beszéljünk - tisztán érzi ahogy kezd felmenni benne a pumpa és ezáltal megérti végre azt is, hogy mekkora hülyeséget csinált. Végül csak elmosolyodik a szeretlek szó hallatán s a lány felé nyújtja a kezét. Ha az veszi a célzást mellé sétál, ujjait a kezéről egészen a tarkójáig simítja, hogy így húzhassa le magához. Arcát a nyakába temeti s legjobb tudása szerint igyekszik elnyomni a feltörni készülő könnyeit. Nem sírhat! Ő most nem sírhat, ő csinált hülyeséget, neki kell megnyugtatnia a lányt ahelyett, hogy az egereket itatná. - Én is szeretlek, és ezt most minden baljóslat nélkül mondom. És őszintén sajnálom, hogy így kellett megtudnod, hogy milyen hülye is vagyok valójában... márpedig ilyen vagyok, és talán még ennél is rosszabb, szóval javaslom, hogy újíts be egy sodrófával. Mint ahogy azt is sajnálom, hogy ilyen körülmények között kérdezem meg, félmeztelenül milliónyi csővel és Darth Vadert is megszégyenítő hangszínen, de.. Zoya?! Tudod azon gondolkoztam az elmúlt napokban, már akkor is mikor megismerhettem a szüleidet... a jóságuk, az irántad érzett végtelen szeretetük meggyőzött arról, hogy a legjobb lányt választottam magamnak, hisz tudom, hogy veled együtt egy igazi, csodálatos családra leltem. Mert amilyenek a szülők, olyanok a gyerekek. Imádtam azt az igazi "egymásnak élünk" hangulatot ami nálatok volt. Még azt is, hogy hulla részegre ittuk magunkat Martinnal, mert tudtam, hogy ez valaminek a kezdete. Azt éreztem, hogy végre tartozok valahova és ezért nem lehetek elég hálás neked. Ez, és a mai kis incidens megerősített abban, hogy nem akarok tovább várni! Miért ne ismerhetnénk meg egymást még jobban úgy, hogy jegyben járunk? Úgy, hogy összeházasodunk? Lehet, hogy még nem ismerjük eléggé egymást, a másik hibáit vagy a legnagyobb előnyeit... de ... - elhúzódik tőle, hogy kisimíthassa az arcából a gesztenyeszínű tincseit majd aprócska kezét a kezébe vegye - előttünk van az egész élet, amit veled akarok leélni! Miért ne élhetnénk úgy le, hogy ez idő alatt derülnek ki a másik fél furcsaságai? Például az, hogy főzés közben mindig kóstolgat? Vagy táncikál, mikor kinyitja a gáztűzhely ajtaját, pödörgeti a haját telefonálás közben miközben viccesen elvékonyított hangon beszél a vonal túlsó végén lévő személlyel? Énekel a zuhany alatt?.. mert igen, bevallom rossz szokásom. Kiskorom óta karaoke gépnek képzelem a jó akkusztika miatt. Az már más kérdés, hogy mindig beleakarok fulladni a számba spriccelő vízbe és van, hogy jó nagyokat esek, mert tánc lesz belőle. De tudod, talán ettől lesz csak igazán szép a mi életünk! Ettől leszünk "mi". Zoya és Hayden. ... Zoya, minden nehézségünk ellenére csak a boldog perceinkre tudok gondolni és arra, hogy mennyit megtudunk még élni együtt. Megosztanád hát velem ezeket a perceket úgyis, hogy hozzám jössz? Lehet, hogy másoknál nem így kezdődik a házas élet, hanem hosszú éveket töltenek el egymás mellett kóstolgatva a másikat mire elhatározzák, hogy gyűrűt húznak. De minek várjak, hisz szeretlek és tudom, hogy te vagy az a bizonyos nagy Ő, akire sokszor még a filmekben se találnak rá az emberek... - végül csak elhallgat, hogy végre levegőt tudjon venni s, hogy Zoya is szóhoz jusson. Mert most rajta van a világ szeme. Még a folyosóról beszűrődő halk neszezések is elültek, mikor Hayden percekkel ez előtt belekezdett a nagy lánykérésbe és azóta nem is lehet újat hallani.
Vendég
Vendég
»Pént. Jan. 15, 2016 11:01 am Keletkezett az írás
Hayden & Zoya
Vannak dolgok az életben amit nem választhatunk meg, és vannak amelyekben igenis miénk a döntés, és nem odázhatjuk el, nem mondhatjuk, hogy majd később, mert adott pillanat kívánja tőlünk, hogy akkor és ott döntsünk. Adott pillanat kívánja el, hogy tudjuk mit kell tennünk. Nem mindig tökéletes az elhatározás, nem biztos, hogy mindig sikerül a jó oldalra billentenünk életünk képzeletbeli mérlegét. De én hittem mindig abban, hogy aki a szívére hallgat az nem hozhat rossz döntést, az biztos, hogy később el fog tudni számolni a lelkiismeretének. Amikor megkezdtem a gyakornoki éveimet a kórházban erre helyeztem a legnagyobb hangsúlyt. Számomra azok az orvosok voltak a legtiszteletreméltóbbak akik az adott szituációban nem feltétlenül a legtökéletesebben cselekedtek, akik emberből voltak, akik vállalták, hogy nem biztos, hogy az a leghelyesebb amit ők annak vélnek, de adott pillanatban úgy látják jónak. Az első komoly szülészeti komplikációt azért sem felejtem el, mert a kezemben volt egy élet. Szó szerint. Sőt ha jobban belegondolok mindjárt kettő is egyszerre. A kismama akkor már órák óta vajúdott, de egyszerűen nem voltak megfelelőek a méhösszehúzódások, nem volt megfelelő a tágulás, az orvosa valahonnan kilométerekről indult vissza az idő előtt beindult szülés levezetésére, viszont nem lehetett császárra előírni, mert sokkos allergiás reakciókat váltott ki nála a gerinctáji érzéstelenítő...szóval nem volt egyszerű. Dr Hawkins közölte, hogy a baba farfekvéses....félig. Mi az hogy félig? Hát...hát még nem fordult meg teljesen, szóval rá kellene kicsit segíteni. Na ez a segítség voltam én a pici kezeimmel, és azt hiszem ehhez fogható „élményben” még életemben nem volt részem. Mai napig nem értem hogyan merték ezt a feladatot rám bízni, és azt hiszem a jelentőségét csak később értettem meg. Ha hezitált volna az orvos a döntéssel, lehet a baba megfullad, vagy az anyuka vérnyomása szökik az egekbe, szóval akkor és ott meg kellett hozni egy felelősségteljes elhatározást. Nekem volt a legkisebb, ugyanakkor számítások szerint legprecízebb kezem a művelet végrehajtásához, ráadásul Hawkins doktor közölte, hogy én is orvos vagyok, még ha gyakorlatlanabb is de akkor is orvos, és ő bízik bennem. Nem tudom leírni az érzést, amikor ott van a kezedben egy élet, és nem pusztán képletesen szólva, és tudod, hogy elég, ha pusztán rosszul mozdulnak az ujjaid, ha kicsit erősebben mozdítod meg és máris hibát követsz el. Veszedelmesen erőteljes koncentrálást igényelt ez a művelet tőlem, de tudtam, hogy akik ott állnak mellettem és körülöttem számítanak rám. Ránéztem az anyuka elgyötört és elcsigázott arcára, néztem a fáradtságtól szinte vöröses árnyékban úszó szemeket, ugyanakkor ott volt még más is: boldog várakozás, ahogyan a babájára várt, hogy megérkezzen, és hiszi, reménykedőn hiszi, ahogyan ezekkel a párás szemekkel rám néz, hogy én segíteni fogok neki. Nem okozhatok csalódást, ez járt a fejemben, meg az, hogy egy élet ami most kezdődhet el, nem lehetek én az oka, ha mégsem sikerül. Nem tudtam, hogy jó lesz amit csinálok, de ha nem teszem a legjobb tudásom szerint amit tennem kell akkor ott és akkor nem tudom ki lett volna rá képes. Vannak döntések az életben amit meg kell hoznunk és nem lehetünk tisztában azzal, hogy az a megfelelő vagy sem, de éreznünk kell. Ezért szoktam mondani, hogy egy orvos nem lehet gép, nem lehet érzéketlenül csinálni ezt az egészet. Ha a lelkedet nem rakod oda száz százalékig ha adott helyzetben pusztán a tudásodra hagyatkozol és kizárod az emóciókat, akkor később hogyan fogsz elszámolni magaddal? Mindig erre gondolok, mindig arra gondolok, hogy ha az én szeretteimmel történne valami, akkor az lenne az első kérdésem az orvoshoz, hogy megpróbált mindent, amit a szíve diktált? Csak az fél egy hozzátartozóhoz odamenni és elmondani mi történt pontosan akinek nem tiszta a lelke...a vigasztalás is hozzánk tartozik igenis, mert amit teszünk és tettünk a műtőben kihatással lesz másokra is, és a következményeket éppen úgy vállalni kell mint magát a gyógyítást, vagy a segítségnyújtást. Hinni akarok benne, hogy belőlem egyszer majd jó orvos lesz, hinni akarok benne, hogy amiket elhatározok, amiket döntök azok még ha kihatással is lesznek a jövőre nézve nem befolyásolhatja trehányság, nemtörődömség vagy éppen az, hogy nekem ott és adott pillanatban nem volt kedvem valamihez. Orvosként sok dolgot feláldozunk, sok dologban kevesebb jut mint másoknak, sok dologban pedig több. A magánélet, mint olyan egyre inkább a háttérbe húzódik, és nekünk kell megtalálnunk az egyensúlyt a hivatásunk és az életünk egyéb dolgai között. Ezt a saját bőrömön kezdtem tapasztalni attól az időtől kedve, hogy szorosabbra fűztük a kapcsolatunkat Haydennel. Volt már....volt már valakinek olyan érzése, hogy egy idő után mintha a saját meséjét írná? Mintha mindaz ami vele történik egyszerűen annyira varázslatos, hogy el sem meri hinni, mert álomnak véli, mert azt gondolja, hogy annyi éven át várni valakire mások szerint ostobaság, badarság, felesleges pazarlása a drága időnek. Amikor azonban megérkezik, amikor a csoda egy különleges ember személyében tipeg be az életébe, azokkal a melengetően nevető zöld szemekkel együtt, amelyeket még akkor is látok ha becsukom a szememet....akkor lassan de hinni kezd benne. Amikor nem kell, hogy lássam ahhoz, hogy érezzem a jelenlétét. Megnyugtató a tudat, hogy várnak rám egy fáradt nap után, megnyugtató a tudat, hogy van valaki az életemben, akinek rám van szüksége, aki hisz bennem mint nőben, mint orvosban mint társban. Megnyugtató a tudat, hogy mindezt viszonozni is képes vagyok. Nem....én nem csak a jó dolgokat látom, én nem csak azt látom aki mosolyogni tud, hanem azt az embert is látom aki elkeseredett, akit letaglóz a fáradtság, aki egy-egy műszak közben ott ül a pihenőben a régi bőrrel bevont kopott széken, és fejét hátradöntve a falnak támasztva azt lehunyja a szemeit, hogy néhány percet ellopjon magának az álmok birodalmából. Azt az embert látom, aki most nem csupán testben összetört, hanem lélekben is...akinek egy darabja azt hiszem ott maradt a romok között és most nekem lenne az a feladatom, hogy onnan kiszedjem, hogy megnyugtassam. Helyette meg bejövök ide, és sírok, és a kezeimet tördelem, és neki rontok, hogy felelősségre vonjam azért amit csináltak....holott éppen ugyanúgy én is ezt tettem volna. Pontosan ugyanígy, gondolkodás nélkül. Hát hova lett belőlem a megértő ember, hova lett belőlem az emberséges orvos, akinek nem az ítélkezés a feladata, hanem segítség? Nem papolhatok neki olyasmiről ami már megtörtént, és nem tudjuk megváltoztatni. De félek...piszkosul félek, hogy elveszíthettem volna, és jól tudom még lesznek idők, lesznek az életünknek olyan állomásai, hogy ugyanezt fogom érezni. Martin azt mondta nekem, hogy a szerelem nem csupán csodálatos érzés, nem pusztán a lelked egyszerű, és szinte gyermekien tiszta szárnyalása, nem pusztán az, hogy a tested és a lelked is a másiknak adod viszonzást sem várva....a szerelem fájdalom is egyben pontosan attól a tudattól, hogy elveszítheted. Hogy az élet, ez a kóbor kis piszok szerencsejátékos úgy dönt éppen a ti életeteket teszi fel tétre. Ha bele akarok gondolni ha nem, ez akkor is így van, csak talán nem gondoltam bele, hogy ez ilyen hamar be fog következni. Úgy léptem be hozzá, hogy nem higgadtam még le, hogy az előbbi rohanásom még nem csillapodott, hogy a pici lelkemben az aggodalom, a kétségbeesés úgy kavargott, mint viharban a megkergült száraz falevelek. Aki nem tudja feldolgozni, mert látnia kell a saját szemével. Tudom....tisztában kellene lennem orvosként, hogy mit és hogyan kell, vannak bizonyos dolgok, amelyeket már ismernem kellene. Ismerem is, csak éppen nem foglalkozom vele, mert ahogyan mondtam még orvosként sem vagyok gép, nem tudom magam kikapcsolni, egyszerűen nincs olyan opció, hogy rezignáltan elfogadok valamit mindenféle érzelmi felindultság nélkül. Én nem vagyok az a kiabálós fajta...nem is tudom elviselni magam körül az ordibálást, elég könnyen magamra tudom venni, nagyon hamar kihatással lesz a lelkiállapotomra, vagy éppen a teljesítményemre ha körülöttem üvöltöznek, vagy éppen kikelnek magukból. Tőlem amúgy is vicces lenne, és hiteltelen, ha magas hangon nekiállnék dühös pulyka módjára vernyákolni. Egyszer Heather elnevezett Gombócorrú CsataSünnek, amikor egy mérgesebb pillanatomban elkapott. Olyankor felszívom magam és megállás nélkül hablatyolok, rendszerint többször is alaposan beszívva a levegőt, hadonászom, és amikor már végképp nagyon kétségbeesetten mérges vagyok előjön a gyerekkori dadogásom, illetve érthetetlen mondatalkotásaim. Aztán a vége az lesz, hogy elsírom magam. Szinte mindig, kivétel nélkül, mert zaklatott leszek, mert érzékeny vagyok mindenre, én sajnos így vagyok összerakva. Nekem nem megy az, hogy fúúúú, most már felnőttem ideje lenne úgy viselkedni, ahogyan ilyen korban illik, és nem úgy mint egy kislány akinek éppen most vette el az oviban Johnny a lencsibabáját. Nem megy....én kicsit mindig is az a kislány maradtam...ha elveszik a babámat, sírok. Szégyelnem kellene? Nem, egy cseppet sem, mert emberből vagyok, és mint ilyen érzékeny. Szóval ha veszekszem, az nálam így néz ki, ahogyan most Haydennel is teszem.És igazából jól tudom, ha a pici lelkem mélyére nézek, hogy nem rá vagyok dühös, nem Dr Wrightra, nem azokra akik hagyták őket oda bemenni...egyszerűen az élet igazságtalanságára vagyok mérges, arra, hogy másképpen is történhetett volna...vagy nem tudom, tényleg nem tudom kit kellene ezért az egészért hibáztatnom. Egyszerűen azért vagyok mérges mert....mert tehetetlennek érzem magam. Csak az érveim maradtak, hogy megpróbáljam elmagyarázni neki miért volt meggondolatlanság, hogy miért lett ez az egész ennyire fájdalmas a számomra. Szóval szerencsétlenkedem a kórteremben és legszívesebben kirohannék, jól kitoporzékolnám magam a női mosdóban mint egy hisztis kislány, megmosnám az arcom és némiképp nyugodtabban jönnék vissza hozzá....de nem akarok kimenni innen, ameddig csak mellette maradhatok. Csak megforgatom a szemeimet és úgy döntök tréfával fogom elcsapni a dolgot ha már ő is annak vette. - Nem leszel a kedvencem...jah igen....később majd jönnek a prosztata problémák, az őszülő haj, a kapuzárási pánik, és a „szívem ideadnád a fogamat, hogy megrágjam a kenyeret?” jellegű dolgok....óh, és ki ne hagyjuk a számításból azt, hogy szenilis leszel. Jézzuussss Hayden, most komolyan, ezt meg sem hallottam!- ezzel a kis túlzással próbálom a tudtára adni, hogy rohadtul nem érdekel. Ez a tüdejének egy tisztuló folyamata, nagyjából olyan, mint amikor Martin letette a cigarettát, és több héten keresztül úgy köhögött, mint aki kiköpni készül a tüdejét. Felesleges lenne odaugrálnom két percenként, viszont a tekintetem aggodalomról árulkodik, és kicsit meg is csóválom a fejem, és félrebillentem eltűnődve, amikor kinyújtja felém a kezét, és belesimítom a sajátomat. Finoman cirógatom át a kézfejét, annyira fehér mint a meszelt fal, és erőtlenebbnek is érzem mint máskor, és azt hiszem picit hűvösebb is. A hosszú ujjak végigszaladnak a karomon egészen a tarkóm felé, én pedig dőlök előre, annyira vigyázva, hogy a saját súlyomat megtartsam, hogy még egy picikét se nehezedjek rá. Nem könnyű művelet, tekintettel arra, hogy legszívesebben most azonnal magamhoz szorítanám, és érzem az apró kis rezdüléseiből, hogy ő is ezt szeretné, csak éppen nem képes véghezvinni a mozdulatot. Olyan mint egy törékeny kis porcelán bábu, és félek, a következő érintésemmel törést okozok rajta. A lehelete a bőrömet csiklandozza amikor a nyakamba hajtja a fejét, a könnyeinek vékony kis cseppjei érintik a vékonyka bőrt, a hajam előre hullik, és egy másodpercre lehunyom a szemeimet. Nem tudom abbahagyni a sírást, csak peregnek azok a könnyek, bár ez már amolyan csendesebb zokogás, inkább talán a feszültség, a visszatartott fájdalom távozik így belőlem. Irgalmatlanul felzaklatott lelkiállapotban vagyok, és ez nem változik még akkor sem amikor beszélni kezd hozzám, én meg csak hallgatom, nem is merek megszólalni. Eleve nehezebben beszél, a levegő karistolva hagyja el a tüdejét, néha meg kell állnia beszéd közben, ilyenkor törékeny csend ül meg közöttünk, amit nem török meg azzal, hogy közbevágok. Csak néha veszem egy kicsit erőteljesebben magam is a levegőt amikor a sírás következményeként rázkódom meg. Figyelem a mozdulatot, ahogyan a kezem elveszik a kezébe, és lehajtom a fejemet, pillantásom önkéntelenül is megakad a nyakamban megcsillanó medálon. Ez egyszerre tölt el kellemes melegséggel és az előbb érzett reszketeg fájdalommal, hogy majdnem elveszítettem. Egy nyaklánc, a karácsonyi ajándéka. A kedvencem a Gyűrűk Ura, és Hayden elkészíttette nekem Arwen nyakláncának pontos másolatát, ez volt az amit tőle kaptam azon a gyönyörű karácsony éjjelen, amelyhez aztán a mellkasa simult és éreztem, én akkor tökéletesen éreztem a szívverését, és azt kívántam, hogy mindig ez legyen számomra a legtökéletesebb altató. Elvesztem a ritmusban, és elveszek a mai napig is, mert amíg hallom, tudom, hogy itt van nekem, itt van velem....Olyan dolgokról kezd beszélni amit hirtelen nem is értek. A hajamnál elfutó kezét megfogom egy másodpercre, hogy ajkaimhoz emeljem és csókot leheljek a tenyerébe, majd elengedem vissza, és hagyom, hogy fogja a kezemet tovább, hogy beszéljen. A családomról beszél arról a boldogságról amit ő is megtapasztalt a szüleim között amikor nálunk járt...nos igen....ez az amiről beszéltem neki, de ez az amit csak akkor értett meg amikor a bőrén tapasztalta miképpen hordozza a tenyerén az én nagy mackó nevelőpapám, az aprócska, törékenyt asszonyt, aki az anyám. Amikor a furcsa szokásait említi, elmosolyodom...óóóó igen némelyikhez volt szerencsém. Azt már meg sem említem, hogy amíg ő a fürdőszoba akusztikáját kihasználva énekelgetett, én a konyhában készítve a vacsorát ide-oda billegtem a hátsómmal és táncikáltam. Úgy táncolok Édesem, ahogyan te énekelsz. Hehe! Viszont onnantól, hogy arról kezd el beszélni, hogy „Mi”...mármint hogy együtt és a jövőben közösen megismerve a másikat....ótejóisten! Millió kis manó egyszerre kezd el kalapálni a szívemben és a fejemben. A szemeim egyre inkább kerekednek és lassan billiárdgolyó méretűek lesznek, én meg csak nézek...csak nézek...ajkaim elnyílnak néma „O” betűvé formálódva, és olyan lassan veszem a levegőt, hogy ha abbahagynám megfulladnék. Csak azért mert nem akarom, hogy bármi megzavarja a hallásomat....merthogy jól hallottam, vagy....vagy....vagy ...jól hallottam? Ugye....ez most az amit...úristenatyám! Hát még jó hogy ülök, mert az tuti, hogy menten összerogytam volna. Basszus....szentmacskagyökér...jönnek a manók és két taslit adnak az öntudatomnak, aminek következtében legalább egy egész másodpercre sikerül becsukni a számat. Haladás, tekintettel arra, hogy össze vagyok zavarodva, azt sem tudom, hogy hogyan kell megszólalni...szóval kell egy kis idő mire felfogom, lassan dolgozó agytekervényeimmel, hogy... ~Megkérte a kezem?! Komolyan?! Ríli?! Hát elég komolynak tűnt!Fúbasszus!~ - Hátttőőőőő mit is mondjak...félmeztelen Sith Nagyúr még sosem kérte meg a kezem!- okés Zoya ez csont nélküli baromság kosár volt. Megráztam a fejem és végre sikerült normálisan összeszedni magam. Érdekesen nézhettem ki. A szemeim hatalmasra dagadva és vörösödve, az orrom akkora nagy vörös dudor volt mint egy másnapos Télapónak. És hát próbáltam feldolgozni amit az ember úgy általában fel szokott...és ami készületlenül éri. - Mindig is tudtam rólad, hogy hatásvadász vagy Hayden Cole. Dehogy az életed kockáztatva füstmérgezéssel és mindenféle harctéri sérüléssel bekerülj ide pusztán azért, hogy egy nem mindennapi módon kérj feleségül....hát ez még nekem is új volt! Én....jézusom...vááárj mindjárt, mindjárt...- na most ugyan miért kezdtem el megint sírni és nevetni egyszerre? Aminek hatására a szám elé kaptam a fél kezem és próbáltam megnyugtatni háborgó kis szívemet. Meglepett és boldog voltam egyszerre. - Tudod...asszem tudod....vagy nem mondtam még? Na mindegy, szóval a kedvenc filmem jut eszembe. Úgy értem a kedvencek között is a kedvenc....A Bejamin Button Különleges Élete.- most én fogtam meg a kezét, és húztam az ölembe, kicsit kiegyenesedtem, és mutató ujjammal aranyos kis figurákat rajzolgattam a kézfejére, néha még szivecskét is. Gyerekes...néha mindig ez vagyok, de úgy tűnik így szeret...én meg szeretem, hogy így szeret. - Tudod miért? Mert az élet egy körforgás, tök mindegy melyik oldalról közelítjük meg, teljesen mindegy, hogy melyik pillanatát ragadjuk meg az időnek...de félúton találkozunk...találkozunk azzal a valakivel aki meghatározó lesz egész életünkben. És nem számít hány évesek vagyunk éppen akkor, vagy éppen hány évesnek látszunk...vagy a másik hány évesnek vél bennünket. Szóval nem ez számít, hanem maga a találkozás. És én....amikor veled találkoztam..szóval az volt az én félutam. Én...fúúúú most tudom, hogy valami rémesen gyönyörűt kellene mondanom, vagy nem tudom...tényleg...nem tudom mit kellene vagy mit szoktak ilyenkor mondani...mit szoktak ilyenkor mondani?- kérdeztem félig azt hiszem kicsit tréfásan, kicsit komolyan kicsit megjátszott rémülettel az arcomon. Végül helyreráztam a grimaszaimat és megint megfogtam az egyik kezét, és a tenyerét az arcomra simítottam, hogy belehajthassam a fejemet. - Igen, hozzád megyek.- soha nem volt kérdés számomra, hogy szeretem, hogy vele akarok lenni a hülye döntései, a néha elég nehezen kezelhető természete, vagy éppen a fafejűsége miatt is. Mert a legjobb ember volt a világon akit megismertem. Hogy is kezdtem a legelején? Hogy vannak dolgok az életben amit nem választhatunk meg de vannak amelyekben igenis a miénk a döntés. És ez most az én döntésem volt. És én Haydent választottam. Örökre....bármeddig is tart ez az örökre.
Vendég
Vendég
»Szomb. Jan. 16, 2016 11:31 pm Keletkezett az írás
Zoya and Hayden
Soha nem félt az idő múlásától és attól, hogy a számára megadatott perceket, órákat, heteket és hónapokat céltalanul kell leélnie, hisz mindig is tisztában volt az élet múlandóságával és azzal, hogy ebbe a néhány évtizedbe kell minden boldog és boldogtalan pillanatot a legjobb tudása szerint belezsúfolnia. Igen, vajmi kevés arra ez a rövidebb, mint egy évszázad, hogy az ember igazán teljesnek érezze magát és az eltervezett bakancslistájának minden egyes pontját megvalósítsa, de talán ez az egy emberöltő mégis csak megteszi, hogy a legszebb, legjobb és legboldogabb eseményeket rejthesse el a szívébe és elméjébe melyek emlékeztetve kísérik őt a sírjáig. Az utolsó órákig, mikor mosolyogva, a boldogság könnyeitől párás szemekkel gondolhat vissza a tartalmas életére, amit ki tudja, hogy hány évtizedbe kell belegyömöszölnie, mint milliónyi ruhát a bőröndjébe utazásai alkalmával. Arra, hogy mennyi ember életét mentette meg, olykor vért izzadva a rengeteg probléma, balszerencse és fájdalom miatt, ami kis híján ledöntötte őt a lábáról miközben a műtőkben görnyedt. Mindig az utolsó utáni pillanatban érkeztek a legproblémásabb esetek, mikor már mehetett volna pihenni. "A krach ugyanis mindig akkor üt be, mikor a legkevésbé számít rá az ember, épp ezért is vannak olyan műtétek az orvosok életében, mikor bekerül egy megállás nélkül forgó mókuskerékbe ahonnan nincs kiszállás, ha meggondolod magad és inkább más úton mennél tovább mert ez sok, fárasztó vagy épp idegtépő. Az idővel együtt kell haladnod, már-már rohannod ahogy vasmarokkal kapaszkodsz a jelenedben mit sem gondolva arra, hogy a következő megálló már a jelened jövője. Te csak pörögsz és pörögsz míg ki nem esel a ritmusból és az elveszett időből." Fogalmazta meg a saját szavaival egykoron egy kedves professzora akihez anatómiára járt még rezidenséveinek elején is és akinek már volt szerencséje néhány olyan "krachhoz", mikor nem tudta mitévő legyen így csak az ismereteire tudott támaszkodni és arra, hogy véletlenül se essen át a ló túloldalára azzal a hibával, hogy már lezártnak tekinti a helyzetet mert tudja, mi a megoldás. Haydennek is volt szerencséje néhány ilyen kellemetlen pillanathoz és ha belegondol abba, hogy milyen karrier áll előtte, szinte biztosra veheti, hogy fog még hasonló esetekkel találkozni, mikor csak az adott pillanatban élhet, különben elveszik ő és a beteg is. Hayden személy szerint emlékezni akar a tanáraira és azokra az orvosokra akik kiálltak mellette és segítették az előrelépését miközben bíztak és minden nehézsége ellenére hittek benne. Emlékezni akar arra, hogy mennyien mosolyogtak vissza rá a betegágyakról mikor jó hírrel szolgált. A hozzátartozók hálás mosolyáról már nem is beszélve, ami minden szónál többet ért számára a nyűgös percekben, mikor még ki se ért a műtőből de már mehetett a következőbe. És akkor még nem beszéltünk az olyan pillanatokról, melyekért ő, mint Hayden s nem mint Dr. Cole küzdött és tepert éveken át szorgalmasan, keményen. Az álmai melyek bevégeztettek, a boldogság ami ma már szinte biztos és elkönyvelendő mint ahogy az a végtelen szerelem is, aminek erejére és fontosságára csak most, harmincas évei közeledtével döbbent rá igazán. Ehhez is viszont szüksége volt a megfelelő emberre, hogy az felnyissa a szemét. Egyetlen egy arcra akar emlékezni évtizedek múltán is... egy arca ami mindig csillogó szemekkel fordul felé és ezáltal közvetítette szívének minden szeretetét. Egy arcra melynél gyönyörűbbet és számára kedvesebbet talán soha nem látott s ami akkor is boldognak és imádni valónak tűnik mikor épp a fájdalom vagy a félelem kétségbeesett grimasza jelenik meg rajta beárnyékolva a pozitív érzelmeket. Az arc tulajdonosát szeretné felidézni szüntelen, aki idővel vele együtt öregszik és ráncosodik meg, hogy aztán a gangon ücsörögve várják a naplementét és a vele közeledő békés elmúlást. Egymás karjaiban, megpecsételve az összetartozásuk végtelen erejét. Ez az aprócska lány az, aki a világot jelenti számára és akibe addig képes kapaszkodni éjszakánként míg ki nem alkonyodik, hogy aztán a napsugarak buja mosollyal örvendeztessék meg őket ... és akivel együtt akarja megélni azt a bizonyos "békés elmúlást" amire mindenki vágyik. De ehhez az kell, hogy boldog évek álljanak még előtte, tartalmasak és velősek csak, hogy később legyen miről mesélni az unokáknak és a kis barátaiknak. Haydennek van egy talán egyedinek és sajátosnak nevezhető képessége, hogy mindig megtalálja a megfelelő lehetőséget ahhoz, hogy tartalmat adjon az életének és a mindennapjainak miközben azt kell szem előtt tartania, hogy az idő vészesen vágtázik és ő egyre csak öregszik. Mondjon bárki bármit, lehet, hogy fiatal, ami az arcán is jól látható, de csakugyan a harmincat fogja betölteni idén úgy, hogy még mindig emlékszik arra a kisfiúra, aki nem is olyan rég volt. Kísértetként követi és figyeli őt az a szőke kisgyerek, aki mintha csak tegnap ült volna először lovon, vagy ma reggel nyerte volna meg életének első versenyét Rogsby Downs-ban. Egyszerűen nincs néha tisztában az idő iramával és sajátos gyors ütemével, ezért se képes arra, hogy teljes valójában élje meg az őt ért boldog pillanatokat, de talán ami késik az nem is múlik. Ebből kifolyólag javarészt nem is magáért, sokkal inkább a betegeiért a barátaiért és a családjáért él, hisz mindig úgy érezte, hogy az ő életüket és létüket olyanná tudja tenni, mint amilyenné a sajátját már nem... nyugodttá és gondmentessé. Ő minden nap látja a halált, szó szerint két kezében fogja azt, s annak idején egy nagyon bölcs ember azt mondta neki, "ha megismered a halált, ha minden nap találkozol vele soha nem leszel már ugyan az az ember mint aki voltál. Másként fogsz tekinteni az életedre, óvatosabb leszel de mindenáron biztosra akarsz menni az elhatározásaidban így talán kapkodhatsz is. Megfogsz változni, de ez a változás talán nem lesz olyan rossz, mint elsőre gondolnád. Csak ne add fel! Soha ne add fel!" Márpedig ő embereket veszít el nap, mint nap akik halálán túl kell lendülnie még akkor is, ha baromi nehezére esik hisz csak élő és érző személyekről van szó, akiket szeretnek és akik szeretnek. Akikért neki kell felelnie, így az elvesztésükért is. Lehet, hogy egy végtelenített szalagnak érzi, de soha nem adná ezt fel, hisz amilyen szomorú és gyászos az elmúlás, épp olyan nagy sikereket is él meg azon betegek mellett, akik túlélik a bajt és a látszólag menthetetlent is. Hayden mióta orvossá lett, úgy éli az életét, hogy egy percet se hagyjon veszendőbe menni, mindig ragadja meg a pillanatokat és higgyen a jóban, a szépben anélkül, hogy egész álló nap csak keseregne a mostoha körülmények miatt. Mert mi értelme azon rágnia magát, ami nem érdemel többet egy-két szónál se? Volt ugyan egy kínkeserves időszak az életében, mikor mást se csinált csak ücsörgött a tolószékében és rettegett, hogy ennek a reményvesztettségnek tudatában fog elpusztulni miközben lóháton szalad el az élete, amit kemény paták tipornak a porba és nincs mit tennie, megfosztották az álmaitól és a vágyaitól. Tehát nincs előtte más, mint a farm fogságában élni addig, míg el nem jön a távozásának ideje. De addig is mit csinált volna? És ez az egyik legnagyobb félelme mind a mai napig... a nyomorúság, a magatehetetlenség... retteg attól amivel Jonathan is rendszeresen ijesztgeti, ez pedig nem más mint a lábának elveszítése. Mert ugyebár soha ne mond, hogy veled nem fog megtörténni. Végül túllendült ezen a rémes néhány hónapon, csupán olyan emberre volt szüksége aki kiállt mellette és akinek érezte a feltétel nélküli szeretetét, odaadását amit szüntelenül tanúsítani és éreztetni tudott vele. Épp ezért képes most ismosolyogni és annak ellenére is csak a szépre, a jóra és a csodálatosra gondolni, hogy mennyi mindenen ment keresztül élete folyamán, és ezért is él kizárólag a jelenben, aminek minden egyes napját Zoyával akarja eltölteni boldogan és kéz a kézben, elválaszthatatlanul... A jelenlegi helyzetet viszont egyáltalán nem találja olyan békésnek és mámorítónak, mint amit távol a kórház fertőtlenítő szagától és füllesztő melegétől töltött, sokkal inkább nevezné kísértetiesnek és kellemetlenül ijesztőnek, miközben a fehér falak magas dobozra emlékeztető kelepceként tornyosulnak fölé s a gépezetek, masinák egymás szavába vágó éles hangja jelzi életműködését. Minek után az orvosok rendbe szedték s mikor elég erőt érzett magában ahhoz, hogy kinyissa a szemeit, zöldjei először ijedten mérték körbe a nem túl nagy helyiséget, ijedtsége viszont nyomós ok volt hisz nem volt biztos abban, hogy hol van, hogy hol tartózkodik. Az utolsó emlékképek még mindig a rozoga épülethez, a vérhez és a gázszaghoz kötötték, mikor nem tudta kordában tartani az érzéseit melyek idővel csak elhatalmasodtak rajta. Ébredésekor csak annyi volt nyilvánvaló, hogy a nővére serénykedet körülötte miközben egy fiatal nővér az infúzióját és az abba adagolt gyógyszer mennyiségét állítgatta. Halkan beszéltek egymással, mintha attól féltek volna, hogy felébred. Az arcára tett maszk miatt viszont nem tudott megszólalni, bár ha jobban belegondolunk akkor ezt első körben nem a maszk akadályozta meg, hanem a tüdejének erős, kibírhatatlan sajgása, szúró és sajgó lüktetése. Pedig olyan szívesen mondta volna nekik azt, hogy: Miattam nem kell suttogni, ébren vagyok! És igen, ébren volt, csak épp ahhoz volt túl gyenge, hogy megmozduljon még annak ellenére is, hogy próbálkozott. Ugyan nyugalomra és pihenésre kötelezték ami maga után von egy újabb egyhetes szabadságot, ő már akkor leszögezte, hogy márpedig ezt az egy hetet még csak véletlenül se fogja tartani, hisz beleőrülne a semmittevésbe. Mit csinálna, de úgy őszintén?! Egész nap ücsörögne a lakásban miközben Leah vagy épp a szabadnapos Zoya körbeudvarolja, hogy mire van szüksége csak, hogy neki ne kelljen kimásznia az ágyából? Na nem, ezt nem fogja eljátszani s bár Karen írásba adta a kórház vezetősége felé, hogy a hét maradék két napján, egészen a következő hét végéig kényszerpihenőn lesz, neki hajthatatlanul is csak az lüktetett a fejében míg Zoya meg nem jelent, hogy ez valami vicc. Komédiát csinálnak belőle. Szép... Most viszont nagy mélázásából az erőteljes köhögései szakítják ki valamint Zoya velős megjegyzése aminek hallatán csak nevetve felhorkan miközben fejét ide-oda ingatva megforgatja a szemét. - Jó, de akkor már te is ilyen leszel és akkor az lesz számunka a természetes. Majd együtt ücsörgünk otthon egymás mellett a hintaszékben miközben műfogsor hiányában az ínyünket rágicsáljuk. Már alig várom - jelenik meg a nap folyamán talán először egy igazán lelkes mosoly a szája szélében aminek most nem szab gátat se a tüdejének fájdalma, se pedig a feje sajgása - viszont most olyan vagyok mint egy gyárkémény. Csak ontom magamból a kormot... Mikor megfogják egymás kezét. ő is érzi azt, amit nagy valószínűséggel Zoyácska is a remegő erőtlenséget és a színkülönbséget. Alapjáraton is világos a bőre, mintha nem is farmergyereknek született volna aki életének nagy részét kint töltötte a friss levegőn, sokkal inkább elkezdi felvenni a kórház rossz szokását... fehérré változik, falakhoz méltóan teljesen áttetszővé ezzel fejezve ki az épülethez és betegeihez való "beteges" ragaszkodását. Ahogy magához húzza a vékonyka kis alakot és a nyakába hajtja a fejét, legszívesebben gondolkodás nélkül megemelné mindkét kezét, hogy szorosan magához ölelhesse fittyet hányva a fájdalmaira, ám képtelen rá s talán felesleges lenne megpróbálni, hisz csak balul sülne el a dolog amiből semmi jó, de még egy aprócska kis bocsánatkérés se származna. Márpedig mindenáron tudatni akarja vele, hogy mennyire sajnálja a hülyeségét aminek ráadásul pozitív eredménye se lett. Viszont épp a jelenlegi kiszolgáltatottság és az, hogy miatta kell ilyen kétségbeesettnek és aggódónak látni azt akit szeret, borítja ki úgy, mint szomszéd néni a nagy flaska tejet reggelente mikor a macska a frászt hozza rá. Egyszerűen nem tudja lenyelni a feltörni készülő könnyeit melyek csak elérik Zoya nyakának vékonyka, illatos bőrét, viszont az lány testének rázkódása is hozzásegíti ahhoz hogy végre beszélni kezdjen, hisz felejteni akar és feledtetni. Immáron olyan témáról szeretne beszélni, ami boldogsággal tölti el, nem pedig aggodalommal és rettegéssel ami az elmúlt perceket övezte. Azt viszont elmondhatja, hogy igazából nem ilyen lánykérésre gondolt mikor először majd egyre többször számításba vette a lehetőségét, végül pedig eljutott az őszinte elhatározásig. Azt gondolta, hogy majd elmennek ketten együtt oda ahova Zoya szeretné, ő pedig a megfelelő percben előkapja a zsebéből a gyűrűt, amit vett neki hozzá illő bordó kis dobozkával. Úgy gondolta, hogy talán romantikus lenne a belváros egyik szökőkútja mellett vagy lent a tengerparton, mikor nincs rajtuk kívül ott senki más. Csak kettesben a Holdat kérve fel tanúnak, hogy neki bizonygassák, az érzéseik őszinték és a kérdésre igenleges választ kapott amit neki szentül fogadva kell őriznie addig, míg úgy nem döntenek, hogy mások is megtudhatják. Most viszont, hogy egyre valószínűbbé válik az, hogy az élete épp olyan múlandó és gyorsan robogó, veszélyes mint mindenki másé, miért is várna tovább? Nem arról van szó, hogy fél vagy, hogy talán nem lesz lehetősége megkérni őt, csupán ezt dobta számukra az élet... egy balesetet követő szomorkás, de egyre fokozódó és emelkedő, boldogságot rejtő hangulatot gyűrű nélkül amit vagy együtt fognak megvenni a lány választásával, vagy a napokban meglepi azzal a bizonyos kis aprósággal, ha már egyszer úgyis pihenőre száműzték. Talán most először igazi ember lehet, mint sem orvos, aki kíváncsiságból bejön és megnézi a kedvesét műszak közben... talán az egész osztály előtt fogja felhúzni a gyűrűt az ujjára, hogy mindenki láthassa, mostantól ők egyek és ezentúl teljes mértékben a védelmében van a lány... védelmében? Úgy, hogy ki se tud mászni az ágyból? Ironikusnak tetszik lenni, Dr. Látja ám a lányon a meglepettséggel párosuló boldogságot, ami számára már most felér egy igennel, viszont némi aggodalom is kiül az arcára mikor elkezd regélni. Persze, mert mi mást is csinálna, mint beszélne? Soha nem tudja befogni a kis csipogóját, de ezt imádja benne annyira. Bármiről is legyen szó, fokozott a lelkesedése és ha számára kedves témáról kell pár szót ejtenie, csak még többet beszél amiből nem csak néhány szelíd kis szavacska lesz, hanem egy valóságos "Háború és béke". Ez ő. Ez Zoya. - Amilyen hétköznapi vagyok, oly' annyira szeretem az "extrém" helyzeteket ezt tudhatnád - fűzi hozzá némiképp szégyenlős mosollyal de vidáman csillogó szemekkel miközben a lány arcát és azon folyamatosan, mindig másként megjelenő érzelmeket elemezgeti. Amilyen nyilvánvalóak az érzelmei és a szavai, annyira titokzatosak az arcának rezdülései. Egy két lábon járó imádnivaló különlegesség. - Hogy mit? Igent, vagy rosszabb esetben nemet. De már ez is "rémesen gyönyörű" volt hidd el, úgyhogy nem kell aggódnod. Az életnek néha el kell érnie arra a pontra, hogy úgy döntsön, "ezt a két embert egymásnak rendeli", mert hasonló az életük, a hátterük, a sorsuk. Vagy teljesen más csak, hogy tudjanak tanítani egymásnak és együtt tudjanak megélni olyan eseményeket, érzéseket és csodákat, ami talán külön külön nem menne. Ezért is hiszem azt, hogy minket egymásnak teremtettek. És lehet, hogy én vagyok neked az első, de az is igaz, hogy te vagy számomra az egyetlen, akivel megakarom osztani az életemet anélkül, hogy önző módon csak magamra gondolnék. Mert innentől kezdve csak rád akarok gondolni! Csak ránk! És mondtam már, hogy imádom mikor ilyen bölcs vagy? - suttogja ám ahogy a tenyerét a lányka a saját arcára simítja, finoman megcirógatja a kellemesen meleg és puha bőrfelületet, hogy ezzel is érezze, a pillanat valóságos és, hogy csak az övék. Ketten együtt és talán csak a csodával határos az, hogy még nem nyitott rájuk senki... ... végül csak kimondja azt amire a legjobban vágyott. Ajka először egy picit megremeg ahogy eljut a tudatáig ez a három szó és annak méregerős de annál mélyebb és boldogabb jelentése. Ez elég erőt ad neki ahhoz, hogy felüljön - ugyan megtámaszkodik maga mellett - még a gép egyre gyorsuló csipogása ellenére is és a visszatartó erőre is fittyet hány ami csövek és tűk formájában vannak jelen csak, hogy végre igazán megölelhesse azt a nőt akit mindennél jobban szeret. Hisz ő lett az aki belépett az életébe és győzött, ráadásul még bizonyítania se kellett. Ő lett az elsődleges, a legfontosabb és a megmásíthatatlan. Valaki, aki mellett élvezi az életet, aki mellett teljes egésznek érzi magát... valaki, akivel boldog az ébredés és édes az elalvás. Egy lány, egy törékeny kis tündér, aki innentől kezdve az ő jegyese és akinek innentől kezdve ugyan olyan hatalmas van Hayden élete felett, mint amilyen a neki volt eddig. Mostantól a saját és egymás érdekei lesznek a legfontosabbak, hisz egymásért élnek, tehát nem vállalhat olyan eszement "feladatokat" és mentőexpedíciókat, mint ma is... mert arra kell gondolnia, hogy valaki hazavárja. És arra, hogy a rossz végtagja miatt képtelen rá, ezzel pedig nem csak a saját, de mások életét is veszélybe sodorja. - És visszatérve az előbbihez. De, van fogalmam róla - húzódik el tőle mosolyogva, hogy láthassa az arcát - hisz épp annyira szeretlek én is téged, bár ha kötekedni akarnék akkor azt mondanám, hogy még jobban- suttogja mosolyogva ércesen, majd eléri, hogy végre csókot lopjon tőle. A jegyesek csókja, mely semmit, mégis mindent megváltoztat, de főként a kettejük fogalmát.
Vendég
Vendég
»Hétf. Jan. 18, 2016 11:03 am Keletkezett az írás
Hayden & Zoya
A kislányok mindig ábrándoznak. Ábrándoznak arról, hogy milyen lesz majd a nagy nap....az életük legszebb napja, az esküvőjük. Ezen ábrándozások az életük, az életünk részét képezik, egyszerűen nem ismertem a környezetemben egyetlen olyan lányt sem, aki ne képzelte volna el legalább egyszer azt a bizonyos napot. Még bizony a nagy pasifaló Heather is, sőt még Bessy is, noha szerinte ő soha nem fog férjhez menni, mert örökké a szakmájának élő hematológus lesz majd belőle, vagy az is lehet, hogy hagyja, hogy magához csábítsa a bőrgyógyászat. Jah igen, meg az a másod éves rezidens akiért egy ideje már odavan, de nem vette még a bátorságot, hogy ezt valahogyan a tudtára hozza. Jajj istenkém, megint kerítőt kell játszanom, és lukat beszélnem a srác hasába, hogy végre a tudomására jusson, az én gyönyörű pofival megáldott kis töltött galamb barátnőm oda meg vissza van érte. Már mennyiszer játszottam ezt el az előző esetben...komolyan nekem ciki már. És a legviccesebb az egészben az volt, hogy én ugyanez a visszahúzódó és bátortalan lány voltam ami a kapcsolatokat illette, de legalábbis olyan aki elég magasra pakolta azt a bizonyos mércét. Szóval még ők is elképzelték legalább egyszer ezt a napot, és megvolt nekik is a maguk ábrándja róla, ahogyan megvolt nekem is. Bár én ezt vehemens módon tagadtam volna, jó szokásomhoz híven.Egészen addig a napig amíg Svájcból hazatérve Heather „menjünk el vegyünk valamit nekem a hétvégi ereszd el a hajam bulira”- címszóval el nem rángatott vásárolni, és nem faggatózott arról, hogy na mégis mi volt. Hát mi lett volna? Oda mentünk, ott voltunk, hazajöttünk. Nem, eszembe sem volt teljes részletességgel beavatni, mert nem tartozik rá. Senkire nem tartozik, és ebből a szempontból mindig konzervatív voltam, bár jól tudom, hogy a korosztályomban ezzel elég kakukktojásnak számítok, aki nem fecseg mindent ki még a legjobbnak tartott barátnőjének sem. Igaz amúgy is elég sok furcsaságom volt, ez már igazán csak egy plussz dolog. Az igazat megvallva azért sem akartam róla beszélni, mert így ez a miénk maradt, mert ettől vált különlegessé, hogy csak Hayden és én tudtuk mi történt pontosan, hogy mennyire volt csodálatos, hogy mennyire volt egy feledhetetlen és olyan élmény, amit az ember elképzel, de a valóság felülmúlja az álmait. A havas reggeli ébredés, amikor kinyitod a szemed és azt kérdezed magadtól, hogy melyik mesében, vagy éppen melyik álomban vagy, de bármelyik is legyen sose érjen véget....és akkor megfordulsz, és nem a plüssök tengere vesz körül, na jó, azért Clyde még mindig ott volt, mert ő gyermekkoromtól az életem része, de...szóval megfordulva a számodra legkedvesebb arcot látod, ahogy még békésen alszik. Végigfuttatod rajta a tekinteted, és azt veszed észre, hogy mosolyogsz, csak a tudattól, hogy melletted alszik. És bár sokszor láttad már őt aludni egy-egy rohanós nap után, sokszor ébredtél már mellette, de ez most más. Sok szempontból is más. Még ott van benned az éjszaka emléke kitörölhetetlen lenyomataként annak, hogy a szerelmetek olyan magasságokat járt meg, amit el sem tudtál addig képzelni, és úgy ölelted mintha az életed csak ezen az egy ölelésen múlna. Mintha egy kirakós játék lenne minden napod, és ez az egyetlen apró részlet hiányzott eddig, hogy így fonják körül a karjaid. Valószínű az arcomra volt írva minden gondolatom és minden érzésem, mert a barátnőm a bolt közepén megállt és csípőre vágva a kezét játékosan megfenyegetett, hogy egyszer úgyis rá fog venni, hogy meséljek. Nem....nem fog. Még aznap este sem tudott, amikor végül elmentem velük arra a szórakozóhelyre, ami azért is volt meglepő, mert azelőtt ezt kényszernek éreztem, most azonban nem....most olyan voltam mint egy normális és átlagos lány, aki a szabad idejének egy részén elmegy a barátnőjével kikapcsolódni, és aki valahogyan mégsem tudja felhőtlenül jól érezni magát, mert hiányzik valaki. Valaki, aki minden bizonnyal a kórház valamelyik emeletén rójja a kilométereket, aki fáradtan ráncolja a homlokát, miközben elém Heather teszi az egyik szivárvány színű koktélt. De ez most konzervatívabb hely, ez most másabb mint amit tőle megszoktam. Nyoma sincs a fülsértő zajnak, a hangszórókból valami jazz-re hajazó muzsika szól, az emberek is jóval kulturáltabbak, és meglepődve nézek rá. Ő meg mosolyog, azzal a könnyed, lefegyverző mosolyával, és azt mondja, hogy amíg engem Svájc, őt Sydney változtatta meg. Gondolatban szinte mindig ott járok, a fenyvesekkel burkolt hegyek között, ahol látszik a leheleted egy friss, ködillatú reggelen, és amikor az ablakhoz lépsz, ujjaid belülről simítják át a természet pajkos ajándékaként itt hagyott, ablakra rajzolt jégvirágokat. Az élmény fullasztóan rohan meg, különös kettősséget hagyva maga után: ha ott lehetnék újra...bárcsak ott lehetnék újra. Heather beszélni kezdett nekem arról, hogy megváltozott az élete, hogy majd ha összeköltöznek JackJohn-al, még inkább más lesz....hogy jobb ember akar lenni. A barátságunk számára ezt jelentette: jobb emberré válni, hűséges társsá válni, vigyázni arra ami igazán fontos, élvezni az életet túlzások nélkül. Büszke vagyok rá, őszintén büszke, mert én már egykor is láttam benne az értéket, láttam benne, hogy jobb ember ő annál, hogy rombolja magát...erre koccintunk, meg arra, hogy mindkettőnk kislánykori álma egyszer majd valóra váljon. Nem tudom miért fontos ez nekünk nőknek, hogy miért olyan fontos, hogy gyönyörű legyen és tökéletes....nem is tudom. Talán mert egyszer szeretnénk ezt igazán átélni, és arra vágyunk, hogy az adott pillanat feledhetetlen legyen. Hiszen ezért vártam olyan sokáig az igazira is, hogy tökéletes legyen, hogy egyetlen legyen. A szerelem attól különleges, hogy vigyázni akarsz rá, mert azt akarod, hogy a tiéd maradjon. Ha valamire sokáig csak vágyakozol, megtanulod értékelni akkor amikor valóban a tiéd lesz. És akkor jössz rá mennyire törékeny, hogy mennyire könnyen elveszítheted, amikor egy olyan helyzetbe kerülsz mint én most. Először el sem akartam hinni amit Leah mondott, először azt hittem ez valami rossz tréfa, hogy biztos valaki viccet akar belőlem űzni, rosszízű mókát, hogy Leah hangján felhív és ilyeneket mond....távoli hangként érzékeltem mindent amit mondott, ahogyan valamiféle ködfelhő borult az agyamra amikor végül hozzá igyekeztem....mint igyekeztem, rohantam mint a félőrült. Én alapvetően egy vidám, mosolygós, kedves és nem egy rohanós lány vagyok. Szerintem a kórházon belül nem láttak engem még így száguldani, mint most, és ennyire zaklatottan sem. Egész idő alatt az járt a fejemben, hogy nem akarom elveszíteni, hogy nem akarom, hogy azt közöljék velem, hogy olyasmi történt ami...nem, még belegondolni sem akartam, csak azt akartam tudni, hogy jól van. És nem érdekel, semmi nem érdekel, csak egyben találjak rá, és innentől már vigyázni fogok rá, én tényleg....és önfeláldozóan...és nem is tudom, teljesen kétségbe voltam esve, amikor végül a gépek között megpillantottam. Felindult voltam és legszívesebben kiabáltam volna vele, hogy miért hozta rám a frászt, hogy miért nem gondolkodott, hogy miért kellett egy ilyen eszement helyzetbe belemennie? Még akkor is ezt éreztem, amikor nagyon jól tudtam, hogy fordított helyzetben tökéletesen ugyanezt tettem volna, ugyanúgy követtem volna Dr Wright-ot, ahogyan Hayden tette, ugyanazt a döntést hoztam volna amit ő hozott végül, és mégis....mégis fájt a gondolat, hogy ebbe akár bele is halhatott volna. Egy pillanatra felül kerekedett bennem a félelem okozta önzőség. Az, hogy szeretem, hogy nem akarom elveszíteni pusztán azért mert adott helyzetben a hőst akarta játszani....holott tudom, hogy nem. A lelkiismerete hajtotta, talán valamiféle kötelességtudat, hogy bebizonyítsa bármilyen helyzetben megállja a helyét. De nem kell semmit bizonyítani, ezt már így is mindenki tudja. Azt kérte tőlem a nővér, hogy a lehető legkevesebb izgalmat okozzam, és ne nagyon zaklassam fel, de egyszerűen nem lehet olyasmit elvárni tőlem, amit adott helyzetben más sem tarta be. Még bolondoztunk reggel, és sikerült majdnem elkésnem az egyik kismama nullahuszonnégyes vércukor méréséről, mert Hayden nagyjából negyedszer rángatott vissza maga mellé, és közölte, hogy neki lesz magas a vércukra, ha most azonnal nem bújok vissza „mégötpercre”....hát persze, mert az olyan egyszerű, hogy Zoyácska készüljön is el, meg még mellé is bújjon vissza. Nevettünk, és azt mondtam neki, hogy ha délután bejön akkor csipogtasson meg és igyekszem kiszakítani öt perc pihenőt. Ha szerencsém van akkor Martha lesz a szülészeten az ügyeletes főnővér, aki egy bűbájmosolyú, ugyanakkor kemény kezű asszony, aki él hal a grillázsért...na ugye, hogy mindenki megvehető? De nem keresett, én meg azt gondoltam, hogy azért nem mert biztosan sikerült őt is berángatni valami olyan esethez, amely kellően hosszú, a telefont meg nem igazán szereti használni idebent, ahogyan én sem. Éppen ezért értekeztünk a csipogón vagy a hangosbemondón keresztül. És nem keresett órák múlva sem, nekem pedig már jött a műszakom vége, és akkor kaptam azt a furcsa üzenetet, az egyetlen szóval amit mindig éreztem felőle, de ....most pedig itt állok az ágya mellett, és olyan végtelenül szerencsétlennek érzem az egész helyzetet és benne magunkat is. Sok mindenre számítottam....hogy majd jól lehordom a sárga földig, hogy mint egy kis mérges csibe itt fogok csipogni és jól elmondom a magamét, ő meg dörmög az orra alatt valami magyarázatfélét, én meg megnyugszom és továbbra is csicseregve csücsülök mellette és fogom a kezét, és elmagyarázom, hogy soha többé nem csináljon ilyet, hogy ne hozzon ilyen helyzetbe, amikor kis híjján megáll a szívem az aggodalomtól. Szóval sokféle verziót elképzeltem erre az egészre, egészen odáig bezárólag, hogy közlöm a nővérekkel, hogy azt a fotelt ott az ablaknál birtokba veszem, és el nem megyek innen....és nem érdekel Hayden mit akar, nem és kész. Itt maradok. Majd kifosztom a kávéautomatából az összes verziós kakaót...a vaníliásat is beleértve, meg a mandulásat is...szóval na az a lényeg, hogy itt akarok maradni vele. Különben is minek menjek haza egyedül? Vagy Ricky vár otthon jó esetben, rosszabb esetben csak Kapitány és Hópihe. Ótejóég, fe kell hívnom Alaricket, hogy bármit is tervez, a jószágokat etesse meg. Mikor letettük a telefont aggodalmas volt a hangom, és azt hiszem ha nem is lenne olyan marha okos, akkor is levágná, hogy valami nem stimmel. Megrázom a fejem, és ki akarok űzni belőle minden olyan gondolatot, ami akár egy másodpercre is enged elkalandozni erről a helyről, ebből a szobából, Haydentől. Na szóval sosem voltam az az idegesen csapkodós fajta...sosem voltam hisztérika, és sosem rendeztem jelenetet, ez nem vallott rám....ugyanakkor én is tudok feszült, ijedt és kétségbeesett lenni, ami azt eredményezi nálam, hogy össze-vissza tördelem a kezem, bőgök, mintha egész életemben nem sírtam volna még korábban. Aztán már attól bőgök, hogy jobban van és a saját butaságán viccelődik, szóval sírok és nevetek egyszerre vagy éppen felváltva, ami szerintem rémesen kiakasztó lehet, mert ember legyen a talpán aki fel tudja mérni jelen pillanatban a lelkiállapotomat. Leginkább s kétségbeejtően kiszámíthatatlan jelző illene rám. Szóóóóóóóval én számítottam mindenre, komolyan, de arra, hogy megkéri a kezem a legvadabb álmaimban sem. Na okés, okés beismerem a legvadabb álmokban igen, és azt is tudom, hogy nem valami szokványosat képzeltem el. Valahogyan nem vallott volna ránk, nem vallott volna az általam egy kicsit bolondossá tett kapcsolatunkra. Valahogyan mindig sikerült a saját kis hülye dolgaimba belerángatni, és szerettem, hogy sosem tiltakozott ellene, hogy sikerült megnevettetnem amikor fáradtabb volt a szokásosnál, amikor hozzám jött haza és gondterheltebb volt az arca, amikor sötét árnyak keretezték a máskor mosolygós arcot. És én kihívásnak tekintettem, hogy mosolyt varázsoljak rá, mert egyszerűen éreztem, hogy erre van szüksége, hogy ott zizegjek körülötte mint egy élő kis zsírpapír, bohócot csináljak magamból ha kell, bábozzak a plüssökkel, eljátsszam, hogy mennyire rossz szomorúnak látni őt az összes kis pihe puha jószágomnak, beleértve engem magamat is, szóval igyekeztem őt a lehető leghamarabb boldognak látni, és legalább egy kóbor mosolyt látni az arcán. Szóval amilyen dilinyós voltam azt hiszem nem is illett volna hozzám a romantikus lánykérés, bár meg kell vallani imádtam volna azt is, mert a lelkem mélyén ilyen voltam: ilyen veszedelmesen, gyerekesen vagy inkább kislányosan szentimentális. Ugyanakkor jelen pillanatban nem is hiszem, hogy létezett nálam boldogabb ember az egész világon...mit az egész világon? Az egész összesmindenféle világon ami csak létezik. - Nem extrém vagy, hanem bolond!- a könnyeimen keresztül mosolyogtam aztán kicsit köhögve, nevetve megint megrázott a zokogás. Érzelmi hullámvasúton ültem, ami sűrűbben váltakozó hullámokban közlekedett alattam, és őszintén még feldolgozás alatt volt a pici lelkemben az, hogy igazából azon kívül, hogy jelen pillanatban Thomas a gőzmozdonyt játszik, meg egy csomó harci sérülést sikeresen összeszedett, életben van. Nekem egyelőre más most nem is számít. Annyira. Elkerekedtek az alaposan feldagadt szemeim, a hangom leginkább olyan volt mint aki összeszedett egy kiadós szénanáthát, az orrom is eldugult. - Rémesen gyönyörű?! Nyaaaaaajjjj... dagadt hobbit milyen udvariiiiiaaaaaaassszzzz!- ugrattam nevetve Gollam kegyetlenül mókás hangját utánozva és idézve a kedvenc filmemből, a Gyűrűk Urából. Még azt a buta arcmimikát is próbáltam visszaadni. Aztán persze csak rajzolgatok a kézfejére, és hallgatom őt, meg nyeldeklem megint a könnyeimet, miközben néha el-el nevetem magam, vagy legalábbis mosolygom azon amit mond. Ezek már nem az aggodalom könnyei, most már inkább a megkönnyebbüléstől sírok, vagy hát már nem is sírás ez, csak nem tudom abbahagyni, mert most meg az jut eszembe, hogy ez a fiú aki pár hónapja belépett az életembe úgy érzi én vagyok az a lány, aki boldoggá teheti. És ilyet még sohasenemse éreztetett velem senki, nemhogy még mondta volna, vagy valamilyen módon a tudtomra akarta volna adni. Őszintén szólva tényleg azért hablatyoltam és azért próbáltam elmagyarázni milyen érzés nekem vele lenni, mert irtó zavarban voltam, és nem akartam már ezredszer is azt mondani neki, hogy mennyire szeretem, mert úgyis tudja. Bár őszintén szólva mindig mondtam volna, megállíthatatlanul. A tenyerét az arcomra teszem, annyira erőtlen és gyenge az érintése, de nekem akkor is, még így is Hayden, akiért aggódtam, akiért aggódom és akiért aggódni is fogok....mindig. - Dehogy vagyok bölcs....csak, nem tudom. Néha annyira kis hülye tudok lenni, és...most is csak azért magyarázok ennyit mert irtó zavarban vagyok....és tudod, hogy olyankor még...még...még...még in...kább...sokat...besz...besz..élek.- Csodásremek! Dadogok. Basszus évek óta nem volt velem ilyen, úgyhogy megvonom a vállam és kicsit szégyenlősen hallgatok el. Inkább oldalra fordítom a fejem, megfogom a kezét az arcomon, hogy az én meleg kezem melegéről egy keveset az övére csempésszek át. Hozzámegyek. Perszehogyhozzá...hiszen annyira....olyan nekem ő mint....fúúúú szóval ahogyan anya mondaná olyan mint amikor világoskéket akarsz keverni, de nincs fehér festéked, szóval kell a fehér, hogyha csodaszép nyári égboltot akarsz festeni....vagy...vagy olyan mint amikor Martin azt mondja anyának, hogy úgy szereti mint a bükkfa a kettes gyalut, ami mások számára talán rémesen mókásan hangzik, de mi tudjuk, hogy ez bizony nagyon komoly, mert a bükkfát csak kettes gyaluval lehet megdolgozni, attól lesz olyan szép sima, attól lesz különleges, az adja ki a fa erezetét...szóval nagyon fontos. Vagy amikor Clay papa azt mondja, hogy úgy szereti Terry nagyit mint amennyire szereti Zoyácska a fahéjas habos kakaót....juuuuuujjj azt én pedig nagyon imádom! Magához ölel, aminek a gépek nem annyira örülnek, én meg próbálok úgy helyezkedni, hogy ne tépjük ki az összes berendezést, mert a végén jön valamelyik nővérke és lazán kipenderít innen. Na hát ahhoz sok sikert, mert én bizony el nem mozdulok innen! - Hééé, te most nem kötekedsz, te most nyugton maradsz a formás hátsódon és gyógyulsz, ez a dolgod!- évődtem vele játékosan, és ahogyan meghallottam a hangját, ahogyan mélység költözik belé, nyeltem egy nagyot, és csak bólogattam. Hipnotizál, basszus még egy kórházi ágyon fekve, gépekkel körbepakolva is képes ilyen erővel hatni rám. Ez azért már több mint ijesztő....ijesztően gyönyörű. Finoman érintem meg az ajkaimmal az övét, annyira hideg, mégis annyira vágyakozó, annyira szeretné elmondani ezzel a csókkal, hogy a döntése megmásíthatatlan, ahogyan én is felelek az enyémmel, hogy az én válaszom is. Finom érintés ez, az ajkak játéka, amely mögött nem annyira a vágy feszül, hanem egy ígéret, ami örök életre szól. Finoman húzódom el, mert a mellettünk lévő monitor megint őrül csipogásba kezd. De csak annyira mozdulok kicsit hátrébb, hogy elég közelről lássam az arcát. – Azt hiszem Dr Cole, ideje kiértékelnünk a szívmonitor eredményét. Egy kissé kiugró értékeket mutat, van ennek valami oka?- mosolyogva sóhajtok fel, és kissé megemelve a hátsómat elhajolok mellette, hogy a párnáját megigazgassam. Valamivel el kell foglalni magam. Okés megkérte a kezem....de...de hogyan tovább. - Figyelj....Hayden. És ilyenkor mit kell most csinálni? Mármint azt mondtad, hogy szeretnél elvenni...fúúúú ez tök másképp nézett ki amikor az ember gyerekkorában elképzelte...szóval kicsit....nem is kicsit marhára nagyon nem tudom, hogy mit...úgy értem...fúúúbasszus nem tudom mit akartam mondani.- ráztam meg a fejem nevetve, és tényleg. Teljesen megzavart, összezavart. De ezt csinálta mindig mióta csak megismertem.
Vendég
Vendég
»Szer. Jan. 20, 2016 12:52 am Keletkezett az írás
Zoya and Hayden
Ahogy fáradt zöldjeivel végigméri a tőle nem messze idegesen, még mindig könnyek között vergődő és ide-oda topogó apró kis lányt, egy pillanatra minden létező gondja, aggodalma és fájdalma tovaszáll s úgy érzi, talán nem is voltak pedig csak ott van a sajgás a mellében, az oldalában és a tarkójában is. Ezek a sebek, zúzódások és sérülések nem fognak elmúlni nyomtalanul, de talán nem is a nyomok lesznek azok amik a legjobban fogják zavarni, hisz van már belőle pár, ezek nem osztanak és nem szoroznak. Sokkal inkább a lelki és mentális sokk, ami folyamatosan mardossa a torkát. Először a férfi halálával kell szembesülnie miközben arról se tudott, hogy hol van majd azzal, hogy Sarah is megsérült hisz látta amit látott, többek között a mozdulatlanul lógó kezét ami vállban furcsa szögben gördült. Mégis talán az a legmegalázóbb számára, hogy egyszerűen képtelen volt segíteni neki, pedig mesterien rak helyre kiugrott végtagokat. Helyette őt kellett támogatni és hozzá kellett mentőt hívni - mintha nem lett volna éppen elég a helyszínen - hisz a fejére mért ütéstől nem bírt megmozdulni se. Most pedig a hármas fogat csúcsa Zoya kétségbeesése. Ez okoz neki igazán nagy fájdalmat és hosszú, aggodalmas pillanatokat. Noha odakint már alkonyodik, - úgy is lehet mondani, hogy a Nap már rég alábukott a horizontot, ezzel vörösre, és misztikusan sötétre festve a tájat - a szobában mégis nappali világosság uralkodik köszönhetően a fehér fényű lámpáknak és Zoya jelenlétének aki mindig bearanyozza a napjait. Mintha egy szebb és boldogabb hely lenne általa még a kórház ezen rideg, gépektől és Hayden sistergő, reszelős légvételétől hangos szobája is. Felesleges lenne tagadni a nyilvánvalót, azt, hogy ennek a lánynak igazi, soha nem látott tündéri aurája van és nem elég, hogy jobban lesz tőle az ember, de még a lemondók életkedve is felerősödik. Hisz Hayden látott már olyan betegeket akik a Zoyával való beszélgetést követően mintha átértékelték volna az életüket, a mélységes depressziót boldog pillanatok követtek, és nem is kellett ehhez más mint, hogy ez a kicsi lány besétáljon majd elégedetten, dalolászva kiszökdécseljen. Ő pedig mit csinál ilyenkor? Kezében az aktákkal csak ácsorog nagyokat pislogva miközben a lány hátát figyeli ahogy távolodik tőle... igen, már szinte teljesen biztos abban, hogy ő a jó tündér. Ahogy újra és újra végignéz rajta, úgy erősödik benne a tudat, hogy csak rá volt és van is szüksége... Lehet, hogy itt volt mellette a nővére aki fogta a kezét míg a bordáját vizsgálták vagy épp a tüdejéből szívták le a füstöt és a gázt, lehet, hogy olyan emberek vették körbe akik számítanak és akiknek számít, de azért valljuk be, semmi és senki nem pótolhatja annak az embernek a személyét, akit mindenkinél jobban szeretünk. Akinek odaajándékoznánk az egész életünket csak, hogy boldog és gondtalan életet éljen. Ez az apró lányka megadta Haydennek azt, amire vágyott. Az otthont, a szeretetet és a még soha nem tapasztalt, pusztíthatatlanul erős szerelmet amit ma már nem csak a szíve de az elméje is érez és felfog. Mert igen, Zoyácska kellett ahhoz, hogy belássa, barátnők ide vagy oda, szerelmes soha nem volt. Ennyire legalábbis biztos nem és úgy érzi, hogy ezt nem lehet fokozni. Talán majd akkor, ha a szerelmük beteljesedik és annak gyümölcse, egy gyermekük is születik... de ez még a jövő kérdése, ennyire felesleges még előre rohanni. Minél tovább tanulmányozz a könnyáztatta arcot, a csillogó szemeket és a hüppögő kis ajkakat, úgy tudatosul benne az, hogy embert ennyire még soha nem szeretett, de ehhez fogható szeretetet senkinek és semminek nem tulajdonított még. Miben más ez a lány? Miben tud mást nyúltani mint a legtöbb ember akit egész élete folyamán eddig ismert? Miben más ez az érzés?... ...talán semmiben de kétség sem fér hozzá, hogy egy a szívük és egy a lelkük. Mintha megtalálták volna a másik felüket, aki nélkül mind idáig hiányos és fél életet éltek volna. Szavakba se tudná foglalni, hogy mennyire szereti ezt a lányt. Ő lett a fény a sötétségben, a kiút a bajból és a vidámság a legszomorúbb, leggyászosabb pillanatokban is. Mindig mellette van ha szüksége van egy bátorító ölelésre, vagy szimplán csak egy mosolyra, hogy végre összeszedje magát és egyenes háttal, nagy kitartással húzza le a maradék műszakot. Nem véletlen, hogy mind ahányszor van egy szabad perce két műszak között vagy már csak szimplán egy műszakjának idején, akkor őt keresi. Lehet, hogy nem megy oda hozzá de mintha egy sugallat, egy mágikus pillanat erejére összefonódna a tekintetük még a nyüzsgő váróban is, mert valami azt mondja, hogy ott áll az a valaki tőled x méterre és csak arra vár, hogy te rápillants és elmosolyodj. Egy kis görbület a szád szegletében és máris szebb, jobb lesz általa a világ. Viszont ez a kis görbület most nem felfelé, sokkal inkább lefelé kunkorodik de még így is eléri vele Zoya azt, hogy Hayden jól, de legalábbis jobban érezze magát. Már nem számít a bordatörés, a csavarok mellett - azok gátolták meg a nagyobb kimenetelű bajt - nem érdekli az, hogy a tüdeje olyan, mintha legalábbis drótkefével simogatná valaki belülről, olykor pedig pengékkel hasítaná fel. Az se érdekli, hogy kezd elmúlni a fájdalomcsillapító hatása, hisz az igazi gyógyszer itt ül mellette és a kezét simogatja miközben prüszkölő, hüppögő hangokat hallat. Ilyenkor a macskára emlékezteti, amit karácsonyra kapott Haydentől... ha nem tetszik valami annak a pimasz kis jószágnak, rögtön elkezd a pöttöm kis mancsával kapkodni miközben hátracsapja a fülét és idegesen ugrál ide-oda, mintha támadni próbálna. Zoya olyan most, mint egy gyönyörű síró baba ami még ilyenkor is angyali külsőnek örvendhet és bár csodálattal tölti el, mégse tagadja hogy olyan érzés ez számára, mintha egymás után háromszor is tökön rúgták volna acélbetétes bakanccsal. Mert tudja, hogy ő ríkatta meg, hogy miatta sír, miatta aggódott és miatta kellett felszántani ki tudja mekkora sebességgel a kórházat, hogy láthassa. Pedig tudja jól, hogy nem egy morcos mókus. Csak most jut el a tudatáig az, hogy mekkora hülyeséget csinált, mikor elküldte az sms-t neki noha tényleg úgy érezte, hogy bármi megtörténhet és jobb, ha tudja azt amit bár kimondani nem szokott, mégis nyíltan érezteti. Ez a kis sms csak egy rossz megérzés volt ami szerencsére jól végződött - legalábbis számára - most viszont sepregethet maga után, mert nagy káoszt okozott egy érző, rettegő kis szívben. Annó még John mondta neki, hogy "akkor fog igazán sokat számítani a szerelem, mikor már nem fog érdekelni a saját testi épséged, nem fog zavarni, hogy éppen csontodat törik, csak annak a személynek legyen boldog és békés élete, akit te szeretsz. Akkor leszel te is boldog, ha boldognak látod és megnyugszol ha végre kisöpri a szemeiből a bánat és a kétségbeesés könnyeit." Épp ezért is mosolyodik el s halkan fel is nevet, mikor meghallja a bolond jelzőt. Tenyerét ugyan egy pillanatra az oldalára szorítja és noha lemondóan ugyan de tudomásul veszi, hogy egy ideig még a nevetéssel is óvatosabban kell bánnia. - Ahogy mondod... ekkora bolondot, egy címeres ökröt még nem hordott hátán a Föld - mert be kell látnia, hogy hülye volt és tisztában is van azzal, hogy nem fogja tudni ezt semmivel se jóvá tenni, noha első körben neki kellett bűnhődnie, nem másnak. Ám csak azzal tudja nyugtatni magát, hogy átélt ő már ennél sokkal nagyobb fájdalmakat is, de mind ahányszor ezen megállapítás felé hajlik, annyiszor jut el odáig, hogy mindig az fáj a legjobban ami jelenleg van. És most ez van, nem más. Áhh, örökös körforgás ez, soha semmi nem elég jó vagy rossz. - Dagadt hobbit? Ugyan már, most inkább én hasonlítok Gollamra nem gondolod? - az arca beesett, egészen sápadt, szemei nagyobbnak tűnnek, mint amilyenek valójában és az alatta lévő fekete karikák pedig csak még jobban kiemelik a lázas csillogását és erőtlenségét. Legszívesebben elsüllyedne szégyenében amiért itt kell ücsörögnie. Idegesíti, hogy míg normális esetben határozottan mozog a betegei között, úgy forgatja őket, mintha csepp kis súlyuk se lenne, viszont mikor ő kerül olyan helyzetbe, hogy kezelni kell, nem képes nyugton maradni. Utál gyengének és kiszolgáltatottnak mutatkozni, hisz eleve sokan sajnálják a lába miatt, erre most miért kell rátenni plusz egy lapáttal? Csak azzal tudja nyugtatni magát, hogy mindenkinek vannak rosszabb napjai, mikor így vagy úgy, de segítségre szorul. Hát ez a nap most ilyen számára. - Nagyon is bölcs vagy csak még nem tudsz róla - és mint a nevelőapja is mondta, ki kell söpörni azokat a könnycseppeket a szemekből, így épségben lévő hüvelykujjaival egyszerűen letörli a jókora könnycseppeket a gyönyörű arcról. Mert igen, így nagy piros orral, hüppögve és csillogó szemekkel is gyönyörűnek látja. Mikor viszont elkezd dadogni, hatalmasra kerekednek a szemei és gyermeteg mosollyal félre biccenti a fejét. - Azt hallom, mert ilyet még nem hallottam tőled - nevet fel - őszintén mondom, hogy ez baromi aranyos - cirógatja végig az arcát. Nem volt számára kérdés, hogy feleségül fogja kérni. Lehet, hogy nem ilyen körülmények között kellett volna, mint amilyen a mostani, de soha nem is voltak egy hétköznapi pár még akkor se, ha ők maguk annak számítanak. Amilyen egyszerűek, olyan fordulatos és imádnivaló a kapcsolatuk, ami a szeretetre és az egymásba vetett hitre, a feltétlen ragaszkodásban nyilvánul meg, miközben elkerüli a tüzes szenvedélyt, mert azok nem ők lennének. Nyilván nem fogja Zoya az egyik éjjel úgy várni őt haza a munkából, hogy végzetasszonya jelmezben egyszerűen csak bependeríti őt a fotelba miközben csábtáncot lejt előtte. Nem fognak egész éjjel szeretkezni, mert egyszerűen nem erre épül a kapcsolatuk és nem is ilyenek ők maguk, mint emberek. Visszafogottak és szolidak, többre értékelik a kedvességet és a kimutatott szerelmet, mint azt, hogy a tüzességüket bizonygassák. - Formás?... ha te mondod...bár, hájas hátsóval nem tudnék rendesen megülni egy lovat - pimaszkodik vidám vigyorral. Igen, ez a lány bűvölete... mikor kínlódsz a fájdalomtól, de csak vigyorogni tudsz mert látod az arcát, érzed, hogy melletted van ráadásul még hülyéskedik is. Mikor magához öleli a gyámoltalan kis testet, lázas csipogásba és ellenkezésbe kezdenek a gépek és nem csak azért, mert meg-megmozdulnak a zsinórok, hanem mert a szíve is más ütemben kezd el verni. Talán megnyugszik... talán kicsit felgyorsul mert érzi a testének és elméjének változásait. Szüksége van erre az ölelésre, épp ezért se akar eltávolodni tőle csak öleli, míg újra egy szemmagasságba nem kerülnek egy óvatos csókot követően. - Mhm? - nyög fel és a monitor felé les - ja, hogy ez? Gondolom csak a közelséged, szóval ne bennem keresd a hibád, te vagy az okozója. Látod, minden a te hibád - harapja be az ajka szélét de azzal, hogy Zoya elkezdi a párnáját igazgatni, felnevet. - Várj.. megmerem kockáztatni, hogy ez fog menni napokon keresztül. Már meg se merem említeni, hogy másfél hetes kényszerpihenőre száműzött a nővérem, de... ezt Leahnak ne mondd el jó?! Ő... nála nincs rosszabb, ha aggódik. De már most könyörgök, hogy senki ne akarjon otthon maradni miattam jó? Ezt... megmondanád majd neki is? Mielőtt már előre lebeszélné a vezetőséggel, hogy márpedig otthon akar maradni, hogy szegény kicsi engem ápoljon. Már múltkor is egy egyszerű láz miatt is otthon akart tartani én mondom, hihetetlen ez a nő - már fontolgatja, hogy elköltözik onnan. Nem azért, mert zavarnák a lakótársai, egyszerűen csak szüksége van egy kis térre és arra, hogy több időt lehessen Zoyával. Talán ideje lenne keresniük egy közös lakást nem? Egy helyet ahol nincs se Leah, se Tommy, se Alarick... amúgy is elég furának tartja azt a figurát s noha nem könyvelte el ön és közveszélyesnek, mégis jobban szeretné, ha Zoya inkább vele élne egyházban mintsem az unokabátyjával. - Hát igen, én is máshogy képzeltem el, de ezt a lapot osztotta a sors. Először is ha innen kijutottam, hivatalossá tesszük ezt. Egy gyűrűvel, mert ugye a lánykéréshez az is jár csak, hogy láthassák, van valakid aki a csillagokat is lehozná neked az égről - most ő az aki cirógatni kezdi a lány kézfejét és gyűrű említésekor a gyűrűsujját - egy szép kis csinos gyűrűt gyémánttal vagy más drágakővel. Mit szólsz? - les fel az arcára kíváncsian, majd ha választ kap, folytatja - ezután amennyiben jónak látod és úgy érzed, hogy készen állsz rá, akár kereshetnénk egy közös lakást. Nem kell nagyot, csak egy kis otthonosat amit berendezhetünk, ahova hazamehetünk. Ahol nincsenek rajtunk kívül más emberek. És mindenek előtt bejelentjük Martinéknak, hogy hova jutottunk, nehogy akkor döbbenjenek rá arra, hogy a kislányuk jegyben jár és végleg kirepül a fészekből, mikor már az esküvői meghívókat gyártjuk - akaratlanul is elneveti magát, hisz hallott már hasonló sztorikat - és, ideje lenne már, hogy elvigyelek a farmra is. Eddig óvtalak tőle, vagy legalábbis az anyámtól. De úgy érzem, hogy meg kell ismerned őket, nekik pedig látniuk és tudniuk kell, hogy ki az én választottam. Kit választottam a farm helyett - mondja mind ezt olyan határozottsággal, végtelen, megmásíthatatlan szerelemmel, hogy tényleg bebizonyítsa általa a lánynak, hogy érte bármiről lemondana. Azért, hogy együtt legyenek megtenne mindent, ha kell el is költözne a szigetországból. - Ezek az egy héttől egészen két, három hónapig terjedő terveim. Majd menet közben kiegészítjük. Mit szólsz? - állapodik meg a zöld tekintete a lány vonásain de a kezének cirógatását egy pillanatra se hagyja abba. Szüksége van az érintésre, arra, hogy érezze a teste melegét és bőrének selymességét.
Vendég
Vendég
»Szer. Jan. 20, 2016 7:12 pm Keletkezett az írás
Hayden & Zoya
Ha valakinek nem volt joga ilyen módon leteremteni Haydent az én voltam. Csak hát bolond leszek neki bevallani. Szerintem Martin már így is beszámolt minden létező gyermekkori csínytevésemről, meg persze ha alaposan beittak, akkor még olyanról is amit nem is én követtem el, hanem az unokaöcsém, Eric. Jó mókákat ügyködtünk össze együtt és az igazsághoz hozzátartozik, hogy nem nehéz ezeket egybemosni, lévén a legtöbbet együtt csináltuk, együtt eszeltük ki és hajtottuk végre. Nem rossz gyerek voltam, nem szófogadatlan, sőt igenis az a tipus, aki odafigyel a viselkedésére, nehogy szégyent hozzon a szüleire. De mégiscsak gyerek voltam, telve kíváncsisággal és ösztönös csínytevésekre való hajlammal. A legtöbbje persze ártalmatlan volt, de volt olyan helyzet, amikor igenis komoly veszélynek voltam kitéve, noha akkor, adott pillanatban én nem is vettem ezt észre. Példának okáért szabadesést játszani egy kupac szalmabálára a nagycsűr tetejéről azt hiszem elég meredek húzás, és isteni szerencse, hogy Clayton és a többi munkás remekül köt össze bálákat különben elég könnyen áteshettem volna a könnyedén összepakolt szálak között. Vagy éppen az amikor nekem minden egyes fát meg kellett másznom, minél magasabbról kellett megvizsgálnom a csillagokat meg persze az, hogy az utolsó szem gyümölcsért is úgy kapaszkodtam, mintha amúgy nem lenne már egy kosárnyi odalent, és persze a vége az lett, hogy rosszul léptem, rosszul mértem fel a helyzetet és megint csak leestem. Gyermekkoromban azt hiszem olyan voltam mint a keljfeljancsi, csak ezzel az aranyos figurával ellentétben, nekem mindig be volt gipszelve valamim. És nem ért semmit a hegyi beszéd, hogy Zoyácska ne menjen bele ilyen meredek helyzetekbe többet, ne másszon fára mint egy fiú és persze jó lenne, ha nem a szalmában hemperegne mint a kismalacok....szóval jó lenne ha időnként jobban vigyázna magára, mit sem ért az egész. Mert a következő alkalommal már megint ott kötöttünk ki Eric-el a nagycsűr környékén. Egyetlen dolog volt amire soha többé nem vállalkoztam és az a lovaglás. Féltem tőlük. Valahogyan hozzám képest, az aprócska lánykához, aki voltam olyan nagyok voltak ezek a jószágok, és hiába mondták, hogy nyugodtan simogassam meg a fejüket, meg ne féljek tőlük, nem fognak bántani, én valahogyan megtartottam a paciktól a tisztes távolságot. Azt hiszem az sem tett jót nekem a későbbiekben, hogy az egyik munkás folyamatosan tömte a fejem olyanokkal, hogy a lovak megérzik, hogyha félnek tőlük, és akkor prüszkölni kezdenek, és a végén még a hátukról is ledobnak, ha megpróbálok felülni rájuk. Valahányszor megpróbáltam egy lovat megsimogatni és az prüszkölni kezdett, ijedten hátráltam. Ez a része maradt meg bennem, és az sem segített a dolgon, hogy amikor tizenhárom évesen végül rávettem magam, hogy nyeregbe üljek, annyira megrémültem amikor ugrott alattam a ló, hogy sikoltozni kezdtem és mindenáron azt akartam, hogy szedjenek le a hátáról. Kapálóztam a lábammal, amitől a jószág még jobban megbokrosodott, noha a lovaglócsizma sarka nem volt fémmel sarkantyúzva, de gondolom, ahogyan össze-vissza mozgattam, fájhatott neki. Én kétségbeestem, az állat még inkább kétségbeesett. Elengedtem a kantárt, aminek a vége az lett, hogy egy hatalmasat emelkedtem, végül leestem, egyenesen a nagy, dús lombú eperfa tövébe, szerencsémre egy fűcsomóra. Az állatot végül Clay papa nyugtatta le, engem meg anya védelmező karjai sem tudtak még órák múlva sem megvigasztalni. Vidéki lányként eljutottam arra a pontra, hogy nem pusztán a kutyáktól féltem alapvetően, hanem mostmár a lovaktól is. Ami azért érdekes, mert a többi jószágtól egyáltalán nem, még a szarvasmarhákat, vagy éppen a birkákat is meg tudtam simogatni, ott tudtam lenni, amikor Terry mama tehenet fejt, vagy éppen a kecskéket kellett kitakarítani. Nem okozott ez soha gondot, csak a lókarámot kerültem el jó messzire onnantól kezdve, és ez azóta sem változott. Csodálattal nézem őket, de tisztes távolból, mint az az ember az úszóversenyeket, aki nem tud úszni. Szóval megmaradtam a növényeknél, nem nekem való, hogy ott sündörögjek, ahol alapvetően félek. Ha azt vesszük kész csoda, hogy nem gyújtottam fel annak idején semmit, vagy nem tettem valamiben nagyobb kárt. Persze ezek az idők elmúltak, de helyenként, a nagy családi összejövetelek alkalmával egyik vagy éppen másik eset szóba kerül, nagy derültségek közepette beszélünk róla, mert egyébként vannak dolgok amik idővel megszépülnek. Úgy értem az ember alapvetően nem szeret hosszú távon csak a jó dolgokra emlékezni, éppen ezért az agya elkezd szelektálni, és elkezdi a dolgokat egészen másképpen látni, mint ahogyan az valójában történt. Ezért lehet, hogy bizonyos emlékeken amik egykor riadalommal töltöttek el minket már csak mosolyogva és a távolba révedve beszélünk. Más idők voltak...én azonban a szívem mélyén mindig is éreztem, hogy nem tudtam és nem is tudok elszakadni onnan. Chero Town volt és lesz is mindig az én közegem, a kisváros, ahol felnőttem, ahol azzá válhattam aki most vagyok. Nem nagyon értheti ezt meg senki, aki nem ismeri a vidék nyugalmát vagy azt a közeget ami ott körülveszi az embert. Annyira más. És azt hiszem, amikor otthon jártunk ezt érezte meg Hayden is, és ezért tudott még akkor is feloldódni, amikor Martin látványa elsőre lesokkolta. Én aláírom, hogy egy kicsit magas....még hozzá képest is. A majdnem két méter tíz centihez, pedig méretes muszklik is tartoznak, és gyakran viccelődtem vele, hogy amúgy ha zöld temperával átkenné anya, tök úgy nézne ki, mint Hulk. Mire aztán anya felháborodva közölte, hogy nem festünk be senkit zöld temperával, különösen nem Martint....olyan festék kell amit nem dob le magáról a bőre. Hehe. Mindezeken túl aranyból van az az óriási szíve, akárcsak Haydennek...a fiúnak, aki elrabolta az enyémet is, noha minden bizonnyal az elején fogalma sem volt róla, ahogyan nekem sem. Ha vidám vagyok, vagy sokkal pörgősebb a szokásosnál, talán még mindig nem fogja fel, hogy ez neki köszönhető. Igen persze, megvan az alaptermészetem, megvan az a viselkedésem, hogy mindig és minden közegben, egyszerűen igyekszem megtalálni a hangot az emberekkel és még akkor is ha gyakorta visszautasításban van részem. De ez engem egy cseppet sem zavart soha meg abban, hogy ugyanúgy, minden nap ugyanúgy próbálok mindenkivel kedves lenni, lelket önteni abba aki beteg és elhitetni vele, hogy még a legnehezebb időszakok is átvészelhetők mosolyogva. Tudom....tudom, hogy vannak olyan dolgok amiken nem nevetgélünk, ami nem ad alapot a vigyorgásra....de most komolyan: azzal segítünk bárkin is bármit, ha ott toporgunk kéztördelve az ágya mellett, ahelyett, hogy megkeresnénk a lehetőségét annak, hogy megnevettessük? Példának okáért azt a középkorú nőt, akivel nem sokkal a csípőficamos műtétet követően rögtönzött kis varrótanfolyamot tartottunk. Hékás, megtanultam a duplakeresztöltést és csak nyolcszor szúrtam szép a kezem. Meg kell találni az emberekben, még ha betegek is, hogy mi érdekli őket, hogy mi az amiben hasznosnak érezhetik magukat az állapotuk ellenére is, és erre helyezni a hangsúlyt. Bessy szerint szakirányt tévesztettem, mert a pszichiátria irányába kellett volna elmozdulnom. Én viszont tudom, hogy ez nem így van, csupán ha az én világom színes, színessé akarom tenni másokét is. És a legszínesebbé, mint közül a leggyönyörűbbé annak a világát akarom varázsolni, aki jelenleg csövekkel teleaggatva és különféle gépek közé száműzve fekszik előttem egy kórházi ágyon, akit nagyon-nagyon rossz így látnom, és nem is tudom...jelenleg bármit, de tényleg bármit odaadnék, hogy ne ezt kelljen....ne így kelljen. Ám aztán olyasmi történik ami minden képzeletet felül múl, ami minden továbbit átértékel....valahogyan már nem csupán színes és tarka lesz a világom, hanem ragyogó....tündöklő, meseszép....álomszép.....olyan dolgot kér tőlem...pontosabban nem is tőlem, hanem engem. Hogy legyek a felesége. Fúúúú....ez annyira jó, hogy nem csupán a bőrömből tudnék kiugrani, hanem még a bőrömből kiugorva is ugranék egy duplaszaltót. És akkor jön a sírás és nevetés egyszerre, meg a zavarodottság, meg a dadogás, meg úgy minden előjön, és annyira szeretném neki elmondani, hogy jelen pillanatban mit is érzek, de én a nagy dumás, nem találom a szavakat. De mondjuk ez már nem először fordul elő a jelenlétében. Valahogyan mindig sikerül belémfojtania a szót. És nem csupán azzal, hogy megcsókol....na jó azzal is...na jó azzal különösen, mert amúgy nagyon...de tényleg nagyon tudom élvezni, itt most egészen másról van szó. Vannak helyzetek, és a mostani is ilyen, amikor nem erre helyeződik a hangsúly, sokkal inkább arra amit az ember érez vagy éppen gondol. Aggódom érte, perszehogy aggódom....ostobaságnak gondolom amit tett...naná, hogy annak....és örülök, hogy mindennek ellenére itt van....és egyben van itt. Nem számít semmi más. - Gollam? Na és? Gollam is hobbit volt eredetileg, szóval...hát jah. Még kicsit gyakorolsz és egész jól belejössz a szerepbe. Fúúúú én tudod kit szerettem nagyon? Szilszakáll...mert ő annyira bölcs, és nem rohan sehova, és szerintem tökre el tudná viselni a pörgésemet, igaz a felét nem értené annak amit magyarázok, de el tudom képzelni, hogy ott ülök az ágain, és megállás nélkül mesélek neki az emberekről. Na jó....szerintem most kellene leállnom, ugye?- hát igen, a Gyűrűk Ura az számomra olyan, hogy akár egy fél napon keresztül is tudnék beszélni róla, úgy nagyjából folyamatosan. Hogy baromi aranyos a dadogásom arra pusztán csak elkerekedő szemekkel és kicsit nyekeregve tudok válaszolni neki, ami leginkább egy érthetetlen katyvalék, szóval túlságosan nem is erőltetem a dolgot, ám amikor a hátsójára terelődik a szó, na akkor már kihúzom magam…úgy elegántosan mint a nagyok. Mármint ahogyan ülő helyzetben ki tudja magát húzni az ember lánya. Az egyik kezem szabaddá téve, figyelmeztetően lendítem a mutatóujjam a levegőbe. – Nana…Hayden Jeremiah Cole…-ajjha, nem sűrűn szólítottam még a teljes nevén és bevallom őszintén amikor valami hivatalos iraton megláttam kicsit meg is lepődtem. -Ön igenis formás hátsó felekkel rendelkezik! És igen, ezt én mondom, merthogy ki más mondaná? Vagy kettő van belőlem? Héééé te másik perszóna aki Zoyának adja ki magát káprázatként, hess de tüstént!- oldalra pillantottam és meghessegettem a levegőt. Okés, azt hiszem kezd kiakasztó hatással lenni rám a kórterem, és legszívesebben most azonnal ráadnék valami tisztességes ruhát, semmint ezt a kórházi gúnyát, és magammal cipelném haza. Na nem szó szerint cipelném, ennyire azért nem vagyok hülye, meg díjbirkózó sem, csak….szóval hazavinném, mert én sokkal jobban tudnék rá figyelni…és nem nem ugrálnám körül mint mondjuk Leah, de ha szüksége lenne rám, ott lennék neki…ahogyan most is…ahogyan mindig. – Hagyd már, csak megigazítottam a párnád! De tudod mit? Ha annyira macera neked, hogy annyira gondoskodni akarnak rólad, akkor megbeszélem Rickyvel, hogy odaköltözz egy időre. Bár jelen pillanatban elég törékeny vele a kapcsolatom, szóval lehet mégsem a legjobb ötlet – húztam el a számat, miközben nagy elánnal még mindig a párnáját püfölgettem, hogy jobb legyen. Végül egy sóhajt követően visszahuppantam az ágyra, és hagytam, hogy a kézfejemet megfogja. Cirógatni kezdte, én meg hallgattam és mindenféle hülye grimaszokat vágtam, ami nem a szavainak szólt, hanem mert baromira viszketett az orrom, de eszembe sem volt kihúzni a kezem, szóval maradt az orrmozgatós manőver. Néha felsasoltam rá és amikor a gyűrűre terelődik a szó nem is tudom titkolni a meglepettségemet. Jön a hörcsögös pofi felfújás és levegő kiengedés lassan ala Zoya. - Hogy mit szólok? Még az előzőeket sem tudtam még felfogni, és ha ilyeneket mondasz megint előjön a dadogásom….amit amúgy már nem produkáltam elég régóta. És amúgy…én már korábban megkaptam azokat a csillagokat, tudod?- kicsit vékonyabbá vált a hangom belecsempészetem egy csöppnyi huncutságot. Kuncogtam is hozzá, aztán beharaptam az ajkam majd lassan el is engedtem, hagytam a fogaim közül kicsusszanni. - Csak az én csillagaim nem olyanok mint amik az égbolton vannak…nem ám olyanok…zöldek….tudod? És ezeket a csillagokat kölcsönadtam Neked, hogy ott ragyogjanak a szemeidben és így mindig láthatom. Szóval légyszike, vigyázz rájuk rendben? És ha választanom kellene, akkor ilyet szeretnék. Mármint gyűrűt. Zöld kővel. Ami amúgy nem tudom micsoda vagy mi a neve, ennyire nem vagyok otthon ezekben a kis csillogós bigyókban.- vontam meg a vállam, és most egy ideig csak néztem a kezét, ahogyan az ujjai végigfutnak rajta folyamatosan mintha egy ismeretlen, de számomra nagyon is kedves tánclépést gyakorolna. A közös lakás említésére kaptam fel újra a fejem, és bevallom csak annyira lepett meg a dolog, hogy rajtam kívül neki is eszébe jutott. Őszintén szólva én imádtam Leah-t, megvoltam Tommyval is, a saját lakásomban Alarick is elviselhető volt hellyel közzel, bár ez gyaníthatóan Kapitánynak volt köszönhető, aki jó hatással volt rá, és ne is beszéljünk Hópihéről a kis fehér cicmicről, akit Haydentől kaptam, és aki valamiért igen erőteljes vonzódást érzett ahhoz, hogy Rick lábainál sertepertéljen és dörgölőzzön amikor az unokabátyám éppen valami régiséggel piszmogott. Szóval megvoltam én mindenkivel, csak hát elég nehéz volt összeegyeztetni, hogy kettesben is legyünk, meg össze is hangoljuk ezeket az alkalmakat….szóval nem volt egyszerű. – Áááhááá szóval tudni akarod milyen házsártos kis boszorkány vagyok a mindennapokban. Hát elárulok egy titkot.- hajoltam közelebb viccelődve, és vigyorogva. - Naaaaaaagyon az vagyok! De amúgy….már én is gondoltam rá, csak valahogyan soha nem jutott idő még a tervezésre sem. A farm pedig….még mindig tartok egy kicsit tőle, gondolom nem véletlen, hogy eddig nem vittél haza magaddal. De tudom, hogy neked nagyon fontos. Úgyhogy nem azt szeretném, hogy engem válassz a farm helyett, hanem, hogy legyek egyszer annyira fontos neked mint Roxby Downs-ban az a hely ahol felnőttél. Hayden…ne válassz, hanem csak vegyél oda magad mellé engem is!- szabad kezemmel átsimítottam a homlokát. Néha, azt hiszem egy-egy mozdulatunk sokkal kifejezőbb lehet, mint bármilyen szenvedélyes összeborulás. - És, hogy mit szólok ezekhez a nagyszabású tervekhez? Hm….kérek egy kis gondolkodási időt….- forgattam meg a szemeimet vidoran, majd szelíden billent oldalra a fejem egy mosoly kíséretében és picit megemelkedtem, kihúztam a kezem a kezei közül és két oldalt az arcára simítottam. Lassú, kellemes és nagyon gyengéd csókot adtam az ajkaira, éppen csak hozzáértem. A gép persze egyből pittyegett egyet….hogymárnemlehetigaz…hát már csókot sem adhatok neki, hogy ez itten ne csipogjon bele? Rémes! Mosolyogva érintettem a homlokom a homlokához. - Azt hiszem megadtam a választ.- jelen pillanatban most az volt a legfontosabb, hogy meggyógyuljon, hogy felépüljön, hogy kiengedjék a kórházból. Ettől függetlenül még mindig a saját bőrömön kívül dobáltam a szaltókat a boldogságtól. ...Feleségül kért... ...És én igent mondtam... …Szeretem... / /
Kezdőlap 
/