Zoya and Hayden

 

Fontosnak tartja az idáig megtett utat, hisz számtalan buktatóval kellett szembenéznie amelyek segítségével rájött arra, hogy nem csak a jó dolgok építhetik díszesre és cirádásra egy ember életének mérföldköveit hanem a bukások is. Aljas, pofátlan emberek, akik mindig jobban és többet tudnak nálad... az örökös hiszti, a beteges üldözési mánia és a véleményül ki nem mondása amitől csak annyit lát belőlük az ember, hogy füstölög a fejük mint egy kazán. És sok olyannal találkozott már akik csak ücsörögnek a babérjaikon és onnan irányítanak, prédikálnak mint valami basa. Rájött, hogy mindig kell jönnie valaminek, aminek köszönhetően ismét fel kell állnia miután valaki kiütéssel győzedelmeskedett felette. Elvégre "nem azoké a siker, akik sohasem buktak el, hanem azoké, akik elbuktak, és ismét felálltak belőle."
Lehet, hogy számtalanszor földre került, és jó néhányszor belé is rúgtak orvosok és rezidensek egyaránt, barátok és ellenségek de ő mindig felállt. Lehet, hogy utána nehéz volt az újra kezdés és egy ideig csak porolgatta magát, viszont sikerrel járt. Ám ehhez kellett egy bizonyos háttér, támogatás és segítség is mert az embernek be kell ismernie azt, hogy egyedül nem menne semmire. Nem véletlenül örül hát annak, hogy voltak mellette emberek akik mellett a tétova, szerencsétlen gyerekből aki gyakorlatilag végig botladozta rozzant térdének köszönhetően a nagyvárosban kezdett életének nagy részét, meglett férfivé vált aki döntésképes, aki képes felelősséget vállalni a tetteiért és mindenek előtt, akinek a betegei és társai a legfontosabbak. Lehet, hogy olykor most is elbizonytalanodik és tesz olyan dolgot amivel nem előre sokkal inkább hátra felé tesz néhány lépést, de kinek ne lennének ilyen problémái? Az élet soha nem volt fenékig tejfel főleg nem annak, aki új életet igyekszik teremteni magának.
Nem véletlen, hogy igyekszik mindent a fejében tartani és azt előnyére fordítani az elmúlt több, mint nyolc évből. Minden kis botlást, minden dicsérő szót de ugyan akkor az alápirításokat is. Emlékszik arra a srácra aki elkezdte az egyetemet... kétségbeesett volt és noha él tanuló, szociális lény, mégis akadtak nehézségei melyeken alig, vagy csak nagyon nehezen tudta átverekedni magát. Ilyen volt többek között eltekinteni a múltjától és attól, hogy már nem a farmon él hanem bent a nagy városban. Az, hogy nem lehet már zsoké pedig mindent annak akart szentelni mert ugyebár sokszor hangoztatja, hogy "azok a legboldogabbak akiknek a hobbijuk a munkája". Talán ő lett volna a világ egyik legboldogabb embere, hogy az igazi szenvedélyének élhet, a lovaknak, a gyorsaságnak és a kalandnak. A hét minden napjának összes percében haza vágyott, Roxby Downsba húzott a szíve, ahol tényleg otthon érezhette magát. Kint a legelőkön a végtelen, vadregényes tájon nyargalászva lovának a hátán... nem volt más dolga csak megjavítani a kerítéseket, hogy a marhák és a birkák ne tudjanak szétszéledni vagy, hogy a pumák és a vaddisznók ne szedjék szét az állatokat.
Traktorokat javított, tetőt ácsolt, birkát nyírt... kellett neki ennél több? Ráadásul megdolgoznia se kellett azért, hogy legyen tető a feje felett, mert alap volt, hogy abban a hatalmas házban ami lassan kétszázadik éve épült, otthon lehetett. A családi fészek többet jelentett mindennél. Tudta, hogy haza várják minden reggeli kilovaglása után és ez ma is így van, mikor a városból utazik vissza.
Ám mikor elkezdte az egyetemet Sydneyben, eleinte csak egy apró lakása volt amit fenn tudott tartani  egyedül is. Nem volt benne más, csak egy piciny konyha ami egybe volt nyitva a nappalival ahol az ágya is volt, és egy kis fürdőszoba ahol három négyzetméteren volt bezsúfolva egy zuhanyzókabin, egy mosdó és a wc. Ezen kívül csodaszámba volt vehető amikor volt elegendő meleg víz ahhoz, hogy tudjon magának vacsorát készíteni vagy épp lezuhanyozzon egy hosszú nap után. Emlékszik azokra az időkre, mikor a nagybátyjához kéredzkedett át, hogy zuhanyozhasson, mert az ő kis lakása nem veszi jó néven a túlzott víz fogyasztást. Ilyenkor persze jött a felajánlás, hogy költözzön hozzá és a feleségéhez, de egyszerűen nem akart púp lenni senki hátán, noha élhetett volna a lehetőséggel elvégre családtag.
Nem véletlen volt az se, hogy megpróbált minél szorosabb barátságot kötni bizonyos személyekkel, akik később vették a bátorságot és belementek abba, hogy négyen egy lakásba költözzenek amit együtt fizetnek. Ehhez pedig az kellett, hogy egyetem mellett dolgozzanak is. Tehát ebből adódik, hogy mindent megteremtettek maguknak és most többek rezidensként, lassan szakorvosként fognak ácsorogni ugyan abban a cipőben amit több, mint nyolc évvel ez előtt a lábukra húztak.
Amint meghallja maga mellől a csörömpölést, kíváncsi tekintettel fordul Zoya irányába kinek megjegyzése hallatán elvigyorodik. Kisfiús mosolya még az előtte ülő, annál is inkább kétségbeesett beteget is elszórakoztatja egy ideig, aztán mikor rájön arra, hogy neki fáj a lába, inkább lehorgasztja a szája szélét és visszaköltözik tekintetébe a világfájdalom.
- Nem haragszok - nevetgél az orra alatt, de a biztonság kedvéért beakasztja lábfejét a kis gurítható fém asztal alsó rácsozata közé, hogy áthúzz a túloldalára. Ott senkit nem fog zavarni, se Zoyát, se őt se pedig azt, aki menet közben betévedne a kezelőbe, hogy kivigyen valamit a szekrényekből.
Gyors és gyakorlott mozdulattal adja be a betegnek a fájdalomcsillapítót amit csak azért nem érzett a másik, mert sokkal inkább azzal van elfoglalva, hogy a lábujja miatt jajongjon. Persze megérti, nem csak csúnya de fájdalmas is egy ilyen sérülés, viszont túlélhető anélkül, hogy a lábujját el kellene távolítani. Egyedül csak a körme bánja a lánccal való találkozást de ennyi szépséghibával nyilván könnyebben megbarátkozik az ember mint egy lábujj elvesztésével ráadásul, hogy azért egy nagylábujjnak nagy szerepe van.
Tekintettel arra, hogy a gyakornoki programban benne van, hogy kérdezzük meg, azok mit gondolnak a beteg sérülését vagy állapotát illetően, Hayden ezt meg is teszi. Nem sok rezidenstársa van aki komolyan foglalkozna a gyakornokokkal, ő pedig nem akar egy lenni közülük. Neki igen is sokat számítanak az ifjoncok, elvégre ők lesznek azok, akik majd a jelenlegi rezidenseket követik a pályán. És fontos, hogy már a kezdetek kezdetén megkapják a kellő információkat és ezzel javulás érjen el a gyógyászat és egészségügy terén. Mert még mindig hisz abban, hogy az ő és az utána jövők fognak olyan dolgokat letenni az asztalra, amit az elődjeik nem tudtak.
Épp ezért kíváncsi mégis komoly tekintettel hallgatja végig a lányt aki elkezdi sorolni azt, hogy ő mit használna, ha neki kellene öltenie.
- Nem is rossz - bólogat elismerően először a lábujjat majd a lány arcát szemlélve -  A fonal ötlete mindenképpen értékelendő, szóval megköszönném, ha előkeresnéd nekem, abban a fiókban lesz - mutat a tőle nem messze lévő páncélszekrény felé. Jelenleg nincs itt nővér, hogy kisegítse őt nem véletlenül kéri meg a gyakornokot, hogy legyen olyan kedves és segédkezzen ezen a téren is.
- Viszont én hét, nyolc öltést mondtam volna, azért nagyobb ez a felület mint, hogy négy elbírja.  
- Doktorúr, megmarad a lábujjam? - sokadszorra hallja már ezt a kérdést röpke tíz perc alatt, nem véletlen, hogy vet egy szúrósabb pillantást a betegre aki láthatólag megrendül egy pillanatra és biccentésével jelzi, felfogta a rejtett, ki nem mondott szavakat. Közelebb húzódva a férfi lábához, felkapja a fertőtlenítő fecskendőt és a kisebb pólyát, hogy azzal körbe törölgethesse a rendelkezésére álló felületet. Utálja, ha egy varrni való tocsog a barnás létől, épp elég ha a vér kiserken olykor-olykor nem kell neki grátiszként még a bronzos szín is.
- Ezt éreznem kellene? - nyújtogatja Mr. Hernandez a nyakát, hogy rálátása legyen a saját csülkére. Nem tudja elképzelni, hogy miért érez sok éber beteg késztetést arra, hogy végignézze a saját műtétjét vagy beavatkozását. Múltkor példának okáért egy olyan idős nőt kellett műtenie, aki monitoron nézte végig ahogy a forgóját műtötték. Ha neki felajánlanák a térdműtét lehetőségét, hogy újabbat és jobbat kapjon, eszébe nem jutna ébren maradni még akkor se, ha nagy dózisú fájdalomcsillapítót kap. Egyrészt mert ismeri magát és szinte biztos, hogy mindenbe beleszólna, elvégre az ő testéről van szó. Másrészt nem bírja a belé döfött tűket se, és akkor mi lenne a szikékkel, véső eszközökkel? Köszöni de ő ebből a nem kér, inkább élvezné az altatottak luxusát.
- Nem, ezt nem szabad éreznie. Remélem nem is érzi - pillant fel a férfire aki nemlegesen megrázza a fejét ezzel is jelezve, hogy tényleg nem érez semmit. Amint megkapja a lánytól a fonalat és a hajlított tűt, biccent.
- Köszönöm, Zoya. Át jönnél a másik oldalamra, hogy jobban lásd? Mr. Hernandez, akkor elkezdem összeölteni.
- Csak csinálja doki, engem nem zavar.
- Hát reméltem - ezt csak úgy fűzi hozzá, hogy a mellette ácsorgó Zoya hallhassa, a beteg ne.
- És mond csak, mivel sikerült Carolt úgy felidegesítened, hogy kihajított? Remélem tartod az általam hozott szintet?! Én annak idején rossz embernek kötöttem be infúziót majd az idős úr helyett egy kisgyereknek adtam be az inzulin injekciót. Nem is merek belegondolni abba, hogy hányszor kapott a szívéhez az idő alatt míg gyakornok voltam. Szóval?... - les rá mosolygós zöld tekintettel, de aztán csak, hogy ne varrja oda a saját ujját is a férfi lábujjához, visszafordul az ölteni kívánt felület felé.

Zoya and Hayden

 

Olykor - az esetek többségében mikor gyakornokokkal van összezárva -, mint némafilm pörögnek le előtte a saját gyakornoki évei, melyek mindent megalapoztak számára, így a rezidenskorát is. Emlékszik arra a sutaságra és rengeteg botladozással eltöltött időre, amit végig kellett szenvednie a társai mellett, akik vagy a fejüket fogták vagy eloldalogtak mellőle letagadva ismertségüket. Nem is értették, hogy egy húsz év feletti, hát... gyakorlatilag férfiembernek nevezhető valaki, hogy lehet annyira béna mint ő és bár tisztában voltak azzal, hogy a lábát több helyen csavarok rögzítik, főként a térdét, erről mégis sikerült minden alkalommal megfeledkezniük. Ő pedig nem is akarta erre fogni, hisz nem ez volt a legfőbb baja. Egyszerűen csak szeleburdi volt, kicsit tétova és szerencsétlen. Nem ismerte ki magát eléggé a szűkös folyosókon, amik ráadásul mindig tele voltak betegekkel vagy kisebb-nagyobb műszerekkel. Mindig akadt valami aminek nekiment, akinek nekirongyolhatott sietsége közepette hisz őt nem tanították szlalomozni mint ahogy a kutyákat szokták.
Ez a fajta ütközésekkel és botladozásokkal való néhány év persze nem meglepő, hisz életének közel húsz évét a farmon töltötte ahol még a házakra is a tágas tér a jellemző, ahol nem kell arra figyelni, hogy egy nagyra nőtt "gyerek" mit ver le a szekrényről vagy az asztalról. Nem olyan apró és törékeny ő, aki egyszerűen tudná koordinálni a mozdulatait, ráadásul hirtelen nőtt meg, nem meglepő, hogy sokáig azt se tudta, hogy miként kell egyik lábát a másik után pakolni anélkül, hogy felbukna. Végül mint igaz, a gyakorlat teszi a mestert s mióta a fehér köpenyét hordja immáron ötödik éve, tudja, hogy mi a tökéletes módja annak, hogy baleset nélkül robogjon végig egy hosszú folyosón betegek, orvosok, nővérek és kisebb-nagyobb kocsik között. Ha épp rohannia kell akkor a nyakában lévő sztetoszkópot fogja a kezével, hogy az ne a földön landoljon, ha pedig sietős de még mindig sétának nevezhető sebességkorlátozásba botlik, akkor se kaszál maga mellett mint egy őrült, hogy leverje az emberek veséjét vagy fejét, függően attól, hogy milyen magas az illető. Azt is lehet mondani, hogy a hiperaktív farmer kölyök aki érkezésekor volt, teljesen eltűnt, helyét pedig egy sokkal megfontoltabb, pontosabb de ugyan akkor továbbra is szórakozott, életét élvező srác vette át.
Viszont ettől eltekintve még sincs az az orvosi gárda, akik teljes mértékben a szívükbe zárták volna, bármilyen szerethető személyiségű is. Úgy is lehet mondani, hogy ha példának veszünk húsz dokit, abból nagyjából nyolcan vannak akik tényleg figyelnek rá, akiknek fontos az amit mond és örülnek ha reggel látják leparkolni az épület mellett a kocsiját. Hatan elfogadják a jelenlétét és együtt tudnak "élni vele", ha kell még a műtőben is együtt dolgoznak vele és további hatan vannak azok akik a hátuk közepére se kívánják, "kinek mi nyomja a szívét" okokból. Sokszor hangzott el az orvosok között, hogy elsők között az nem tetszik nekik, hogy nem képes komolyan venni a dolgokat, hogy mindenből játékot űz még ha meg is oldja az adott problémát. Nem tetszik nekik a túlzott lelkesedés és az, hogy míg ők komoly robotolások közepette van, hogy először be se jutottak a rezidensi vagy már az elején a gyakornoki képzésbe, ő pedig egyszerű farmer kölyök létére mindegyiken úgy ment át, mintha a fejébe kódolták volna a megoldásokat. A féltékenység nagy úgy... bár ezt már ő is megtapasztalta.
Ettől függetlenül kivétel nélkül minden orvos azt hangoztatta még pályája elején, hogy míg Hayden bénasága ellenére a csapat esze volt, addig a többiek gyakorlatbeli tudása volt a kiemelkedőbb. Viszont ő ezt később kompenzálni tudta, hisz a tudásra lehet építeni tapasztalatot is, de ha valaki nem tanulja meg elméletben is tökéletesen elsajátítani egy perforált vakbél eltávolítását, akkor cseszheti, hogy gyakorlatban remekelni fog. Az első két éve javarészt tanulással telt, volt, hogy még bent a kórházban is tanult ahol csak tudott... nem érdekelte hol volt, a büfében az alagsorban vagy épp a traumatológián rohangáltak körülötte kis millióan, ő akkor is csak fogta a vaskos könyveket és magolt, ha pedig valamit nem értett, elkapta valamelyik orvos vagy rezidens grabancát és kérdezett. Törekvő volt, mindent pontosan tudni akart és bár szokták mondani, hogy az aki sokat kérdez még nem tűnik okosabbnak, ő ezt mégis tökéletesen kivitelezte hisz 100%-os vizsga büszke tulajdonosa lett.
Legnagyobb hibája pedig nagy valószínűséggel az, hogy soha nem volt eléggé biztos magában és az ötleteiben ahhoz, hogy az emberek, így az orvosok vagy a nővérek megbízzanak benne. Általában csak kérdezett de nem kijelentett, hogy neki mik a meglátásai.  
Most is biztonság kedvéért közölte a szakorvossal, hogy mit csinálna a beteggel ahelyett, hogy rövidre zárta volna azzal, hogy átveszi és legjobb tudása szerint megcsinálja amit kell. De talán nem is baj,  soha nem árt az óvatosság. Abban az egyben pedig már most biztos, hogy egy rettenetesen idegesítő beteget fogott ki magának, aki után követelni fogja a jól megszokott kávéját.
Amint elrendezi a sérült felületnek a fertőtlenítését, máris elkezdi összeöltögetni a kérdéses felületeket, amit természetesen megelőzött az az apró momentum, hogy közelebb hívta magához Zoyát, hogy jobb legyen a rálátása. Nagyon aprólékos, pontos munkával varrja össze a lábujjat, de ez idő alatt nem feledkezik meg a külvilágról sem. Ő képes arra, hogy komoly elfoglaltság közepette is tökéletes munkát végezzen, hisz van, hogy ha csöndben van, a saját gondolatai terelik el a figyelmét minden másról.
- Én is pontosan így gondoltam akkoriban, bár be kellett látnom, hogy tényleg sok hülyeséget csináltam. De ő már akkor egy hórihorgas, idegesítő nőszemély volt és ahogy öregszik, úgy egyre rosszabb, bár már  több mint húsz éve itt dolgozik, megértem, ha olykor a háta közepére se kívánja az embereket. Viszont ha jót csinál az ember és ezt ő tudja is, akkor a dicséret se fog elmaradni - lehet, hogy eleinte olybá tűnik leszólta a nővért, viszont aztán csak belátja, hogy nem olyan rossz ő mint amilyennek azt gondolják. Ettől függetlenül nem képes eltölteni vele túl sok időt, viszont ő az egyik olyan ember a kórház területén aki az elejétől fogva hitt benne és ez a megelőlegezett bizalom sokat számít neki.
Jót derül a lány grimaszán, aminek láttán még Mr. Hernandez is felnevet. Szinte hihetetlen, hogy egy gyakornok lesz a mai napjának a fénypontja.
- Aztán csak óvatosan, a végén még megszólal az a béka. Inkább próbáld meg elfogadni azt, hogy ő ilyen, nem fiatal már, biztos a sok bolond embernek köszönheti azt is, hogy ilyen gyorsan megőszült. Hozd ki magadból a maximumot, igyekezz azt csinálni amire kér és akkor minden rendben lesz, még meg is hálálja ebben biztos lehet. Nekem is rengeteg betegemet vette át mikor kezdő rezidens voltam és látta, hogy már nem bírom idegileg vagy fizikailag a hajtást - persze az idő alatt míg be nem áll a szája, kezd kialakulni az a bizonyos öltés sorozat amit nem csak a betegnek, de Zoyanak is beígért. Hosszú ujjai legalább oly elegánsan mozognak mint egy kézmodell kis kacsói... szokták is emiatt idegesíteni főleg Thomasék, de már megszokta.
Halkan felnevet mikor meghallja a banális hibát.
- Sosem árt egy tiszta gyomor - megjegyzése hallatán látszólag a beteg kicsit elsápad aminek hála Hayden vigyora tovább szélesedik, de a férfi arckifejezésére nem reagál csak felkapja az ollót és elvágja a fonalat.
- Nem, végeztünk. Ezek után pedig arra szeretném figyelmeztetni önt Mr. Hernandez, hogy ha arra az őrültségre vetemedne, hogy mezítláb ülne biciklire, javaslom kétszer is gondolja meg. Legközelebb talán nem ússza meg ennyire és szerintem feltalálták annak idején a cipőt, illik azt hordani. Még a lábunk is tiszta marad - szúr oda neki, ha már varrónőt emlegetett a másik.
- Van, hogy nagyon nehezen, viszont ilyenkor szoktam azt mondani, hogy egy ideje már itt vagyok, megtanultam kezelni őket - még egyszer átfut a lábujjon fertőtlenítővel mert miért ne alapon, majd bepólyálja. Minek után lehúzza a kezéről a kék kesztyűket és félre sétál, hogy kezet mosson már jön is vissza, hogy felírjon egy fertőtlenítőszert és egy fájdalomcsillapítót a férfinek amit lelkiismeretesen a kezébe nyom.
- A kórház patikájában ezeket kiválthatja, egy hét múlva vissza kell jönnie, hogy megnézzem minden rendben van-e.
- Remélem rendben lesz, szükségem van a lábujjamra.
- Mint említettem, legközelebb gondolkodjon hamarabb, és akkor biztos, hogy megmaradnak a lábujjai - még megenged magának egy pimaszabb mosolyt a beteg felé, majd Zoya felé fordul.
- Van kedved átjönni velem a kávézóba? Meghívlak egy kávéra, vagy bármire amit szeretnél - ő személy szerint ragaszkodik a fekete nedűhöz, azt viszont nem tudja, hogy a lány mit szokott fogyasztani vagy mihez lenne kedve.

Zoya and Hayden

 

Ha valaki, akkor Hayden tisztában van azzal, hogy milyen a kemény, megfeszített munkatempó ami olykor nem csak néhány órán át tart, sokkal inkább egy egész napig. Orvosként nem az irodai munkamorált nyomják, nem számít ha lejár a műszakjuk mert ha van még egy befutott műteni való vagy épp "szülni való" akkor azt is meg kell csinálniuk, le kell vezetniük nem törődve azzal, hogy mennyi ideig fog tartani. És általában ezek után nincs vállveregetés vagy nagy hálálkodás, hisz erre esküdtek fel, elvárják, hogy kétes helyzetben is ragyogjanak, remekeljenek.
Nem egyszer volt olyan eset, mikor épp, hogy kitette a lábát az ajtón műszakja végeztével, máris jött a csipogóján az üzenet, hogy most azonnal húzzon vissza, mert kell a segítsége... ő pedig gondolkodás nélkül ment és segített ahol tudott. Lehet, hogy utólag még morgolódott egy keveset, de ez már nem jelent semmit, hisz megtanulta, hogy nincs annál nagyobb felelőség, mint amivel bizonyos életekért felelnek, és annál nagyobb megkönnyebbülés se, ha ezeket az életeket megmentik. Épp úgy, mint egy rendőr vagy egy tűzoltó úgy az orvosok is felteszik az életüket mások védelme, plusz gyógyítása érdekében.
Annak idején mikor a farmon kellett megfelelnie apja és nevelőapja kőkemény szabályainak, feltételeinek és olykor... a haragjuknak is, finoman szóval is megtanulta, hogy semmit nem hagyunk félbe, mindig próbáljuk meg kihozni a maximumot magunkból ne csak tengve-lengve dolgozzunk. Minden alkalommal a körmére néztek, leellenőrizték amit csinált, főkén nyolc és tizenöt éves kora között, hisz az akkor még gyerek Hayden nem volt a legjobb munkaerő de kétség kívül szorgalmas. Ezután már fokozottan megbíztak benne és elhitték, biztosak voltak abban, hogy mindent tökéletesen vagy "magához képest" jól fog megcsinálni. Azokban az időkben se mondhatta azt, hogy "bocsi most nincs kedvem ehhez."
Napi szinten ki kellett hajtania a birkákat a legelőre, majd este vissza a karámokba vagy szimplán az elkerített területre, ahol Roy felügyelete mellet biztos, hogy nem esett bántódásuk. Mindig volt valami bütykölni és szerelni való ami általában feladatmegoldásként ő rá hárult, mint fiatal és jó munkaerőre. Így ki kellett küszöbölni a traktorok állandóan fellépő hibáit, rendbe tenni a tetőt és még sorolhatnánk. Csak azokban az időkben vették le a válláról a farm hatalmas terheit, mikor befutott zsoké lett és nem fért össze a két "meló" egymással. A sok kétkezi munkából végül átpártolt a lovakkal való foglalkozásra.
Egyre többen keresték fel őt, hogy lepasszolják négy lábon robogó patás jószágukat neki, ha épp baj volt velük. Orvosolta a problémákat melyekkel elvitték hozzájuk, és nem csak fizikailag tartotta őket kordában, de mentálisan is, hisz bevetette suttogói készségeit melyet eleinte rengetegen megkérdőjeleztek. Nem akarták elhinni, hogy létezik ilyen...
... egy ilyen meg nem magyarázható dolog, amivel az ember normális esetben csak a könyvekben vagy a tv képernyőjén találkozik. Nem hittél el, hogy van valahol Ausztrália szívében egy fiatal srác, aki olyan jó hatással van még a legvadabb lovakra is, akik senkit nem engednek közelebb magukhoz, hogy a jelenlétében kezes bárányokká válnak. Odafigyelnek minden mozdulatára, eleget tesznek a kérésének mind ezt finom, kellő hangvételnek köszönhetően. Valamint annak a valaminek, ami nincs meg akárkiben. A lovak számára kedvező, jó energia. Igazán csak akkor bizonyított a kételkedőknek, mikor a vad, szelídítetlen musztángoknál mutatta meg adottságait.
Jelen pillanatban viszont abban bízik a legjobban, hogy majd az orvosoknak is betudja bizonyítani azt amiben most még nem hisznek. Azt, hogy remek orvos lesz belőle, noha már most is jó, de még van mit fejlődnie... ehhez pedig az kell, hogy önállósodjon, hogy ne másoktól függjön, hanem a többiek tőle, hogy legyen egy-két olyan műtét amit már tényleg ő vezet.
- Zoya. Őszintén kérdezem tőled, hogy ki tökéletes? Tudsz nekem egy valakit is mutatni? - vonja fel a szemöldökét ezzel is némi értetlenséget imitálva, hisz fogalma sincs, hogy van-e ilyen ember a világon. A tökéletesség már réges-rég nem létezik és megmeri kockáztatni azt is, hogy nem is létezett. Lehet, hogy vannak olyan személyek akik jobban tudnak teljesíteni a kelleténél, hogy szépek és okosak egyszerre, jó a családi hátterük, sorolhatnánk a többit. Viszont mindig van valami ami belerondít még a tökéletes látszatba is.  Lehet egy nő bármilyen gyönyörű, okos és jól nevelt, de lehet, hogy büdös a lába vagy bibircsók nőtt a hátsójára esetleg mű fogai vannak. A látszatot nem elég fenntartani.
- Én se szerettem mikor ordít. Legközelebb kedveskedj neki valami finommal, imádja az ekler fánkot, köszönd meg amiért rád bízza a nehezebb eseteket és biztos, hogy a szívedbe fog fogadni. Meg fog változni mert elhiszi, hogy tapintatos vagy és másokkal is foglalkozol, nem csak magaddal. Na nem mintha azt mondanám ezzel, hogy önző lennél, mert nem nézem ki belőled, csak... hjaj - sóhajt egy nagyot és egy kis ideig nem varrja tovább a férfi lábujját, inkább Zoyára koncentrál. Fontosnak tartja azt, hogy egy gyakornok otthon érezze magát a kórházban, hogy közös nevezőre jusson nem csak a betegekkel de a nővérekkel és az orvosokkal is. Viszont annak is nagyon örülne, ha nem néznék őket hülyének, mert nem azok! Lehet, hogy nem lesz mindből orvos, ezt nem is tudja Hayden jobban hangsúlyozni, de nem hülyék. Csak lelkesek és vágynak a munkára, arra, hogy megbecsüljék őket.
- Az a baj, hogy általában azt veszik észre a gyakornokok és rezidensek is egyaránt, hogy Carol önzőnek és pimasznak tartja őket, beképzeltnek és önteltnek amiért letudták az egyetemet, megvan a diploma és most ők a "hatalmas orvos tanoncok". Úgy érzi szegény vén feje, hogy kérkedtek azzal amitek van, pedig még nem tettetek le gyakorlatilag semmit az asztalra. Hidd el én is átmentem ezen, akkor se volt ez másként, mondjuk én nem is akartam bevágódni Carolnál úgy, mint a többiek. Ettől függetlenül csak közös nevezőre jutottunk még a gyakornoki éveim alatt és mivel elég ügyetlen, suta gyerek voltam akkoriban már csak a lábam miatt is, rögtön olyan lett, mintha a nagyanyám lenne - halvány, gyermeteg mosoly játszik a szája szegletében ahogy belegondol abba, mennyi mindent tanult Caroltól aki csak egy egyszerű nővér, nem is orvos.
- Viszont épp ezért néha még ma is szívom a vérét, ő pedig tépi a haját és közli, hogy ugyan az a szófogadatlan, szeleburdi kölyök vagyok, mint voltam. Lehet, hogy mérges de azt is tudom, hogy nem gondolja komolyan. Téged se azért bánt, mert nem tetszik neki a személyed. Ez inkább úgy ahogy van az egész rendszernek szól, elvégre csak a nővérekre vagytok utalva és a rezidensekre, az orvosok nem úgy foglalkoznak vetek, mint kellene. Nem véletlen, hogy próbálok minél több tanultat átadni nektek, és minél több gyakornokkal megtalálni a közös nevezőt, hogy ne a nővéreket boldogítsátok noha ez elkerülhetetlen.
Ezután inkább visszafordult Mr. Hernandez egyre csinosabban kinéző lábujjához, hogy még az utolsó simítások is a helyükre kerüljenek.
- Hogy is mondják? A türelem rózsát terem?! Igyekezz ne összekeverni a gyomormosást és a katéterezést s minden egyenesbe fog jönni. Ha nem sikerül eleinte mindent megjegyezned akkor tanulj a hibáidból és írd le őket. Nem leszel tőle kevesebb. Sokáig mi is így csináltuk és van, hogy a mai napig ezt csinálom, mert annyi beteg van az osztályokon, hogy nincs az a penge agy, ami ténylegesen mindent észben tud tartani. Csak egy kisebb méretű jegyzettömböt kell magadnál hordani és egy tollat. Felírod rá a feladatokat és szépen sorban haladsz vagy épp fontossági sorrendben - hozza fel ötletként is, hisz tényleg nem szégyen ha az ember megkönnyíti a saját munkáját ilyen alternatív, olcsó trükkökkel. Ráadásul az eredményesség is borítékolható általa.
Vet egy pillantást a beteg meglepett arcára aminek hála elnyom egy feltörni kényszerülő nevetést, helyette inkább az utolsó öltést is a helyére teszi majd elnyisszenti a fonal végét.
- Ruhával? Inkább a banánnal próbáld, nagyon hasonlít a szerkezete az ember bőrére - ő maga is azon gyakorolt hosszú hónapokon át és igyekezett, hogy minél tökéletesebb legyen a "mesterműve" főleg akkor, mikor átengedték neki az első bőrfelületet. Lehet, hogy eleinte rettegett beleszúrni a tűt a fiatal fiú tenyerébe, de aztán csak felbátorodott néhány biztató szó hallatán és első alkalom ellenére is tökéleteset "alkotott".
- Szakköröm az nincs, de szívesen tanítalak ilyen téren is - persze a lánynak intézi a szavakat, de mind ez idő alatt le se veszi a tekintetét a betegről.
- És most mehetek?
- Isten hírével.
- És ha este belehalok a sérüléseimbe? - aggodalmaskodik sápatag arccal, miközben felül és vet egy pillantást bepólyált lábára. Ujjait a mellkasa előtt tördeli mint egy kétségbeesett vénasszony.
- Mr. Hernandez, ha ebbe belehal akkor komolyan mondom, hogy felszólalok a temetésén. Ez maximum csak elfertőződhet de ez esetben csak a lába bánhatja, de ....
- Lefogják vágni a lábamat?
- ...azért írtam fel a kenőcsöt és a gyógyszert, hogy ez ne történhessen meg, így érthető?
- De ha mégis?... ha én leszek az az egy akivel megtörténik?
- Akkor egy életre megbánhatja azt, hogy hülyeséget csinált. Fogadja meg a tanácsaimat, kezelje szépen a lábát ön vagy a felesége, napi háromszor kenje be, kétszer vegyen be egy pirulát és biztos, hogy megmarad nem csak a lába de a lábujja is. Megbeszéltük? - simítja rá a tenyerét a férfi hátára, hogy ezzel is finoman jelezze, az ajtó felé tessékelés az azt jelenti, hogy menjen már el végre, mert nem akar tovább foglalkozni vele.
- Atyám... - fejét rázva fordul vissza Zoya felé akihez máris intéz egy-két kérdést. Látszólag meglepik a lánykát a hallottak s már-már ott tart, hogy két kezét a szemei elé tartja, nehogy a szép lélektükrök kiugorjanak a helyükről.
- Hát, nem is a fém asztalnak szántam a kérdést remélem ezt azért sejted - nevetgél vidáman miközben a megjelenő nővér felé pillant aki azért jön minden bizonnyal, hogy rendbe tegye a szobát a következő beteg számára.
- Forró kakaó ilyen melegben? - hüledezik. Ő a délutáni melegben inkább a jeges dolgokat pártolja, de ettől függetlenül nincs ellenére a lány kérése - igen, Jimmyékhez megyünk, tehát minden lesz amire vágysz viszont most menjünk innen, mielőtt a következő varrni valót is ránk bízzák - nyitja ki a gyakornok előtt az ajtót, hogy ő legyen az első aki kilép a teremből, majd mellé szegődve felteszi az ajtó melletti karton tartóba az üres papírokat.
- Nem lesz baj. Jelen pillanatban annyian vannak bent, hogy észre se veszik, hogy nem vagyunk itt. Valamint így is korábban jöttem, a kávé még jár. Te pedig ügyes voltál, szóval a kakaó is épp úgy mint ahogy a kezeskedés. Nem lesz letolás, ígérem - bizonygatja. Rengeteg balhét vitt már el az elmúlt néhány év alatt, ha ebből is az lenne, már meg se fog kottyanni neki. De bízik abban, hogy senki nem fogja ezt nagy dobra verni.
Lassan áttérnek a lépcsők felé vezető útra - nem, nem fog liftbe szállni már csak azért se - és őszintén meri remélni, hogy se Carol, se más nem fogja őket megállítani. A biztonság kedvéért azért megveregeti a zsebét, hogy benne van-e a pénztárcája, hisz már látja a menekülési útvonalat, nem akar visszafordulni, hogy ezzel kockáztassa a kávét és a kakaót.

Zoya and Hayden

 

Gyakornokok százait volt szerencséje megismerni az idő alatt, hogy rezidensé lett. Eleinte - főként az első évben - komoly fejfájást okoztak neki, hisz bekellett vallania, ő maga se volt sokkal magasabb szinten, mint ahol ők elkezdték a "kiképzést" tekintettel a megváltoztatott, módosított oktatási rendszerre. Amit ők az egyetemen az utolsó években tanultak, azt ő gyakornokként kezdte először venni. Azt is lehet mondani, hogy még a rezidens képzésének első évét is annak tudatában tanulta és melózta végig, hogy sokszor egy azon szinten volt a legtöbb gyakornokkal. Új dolgokat tanult ahogy egyre csak fejlődött a technika és az orvosi eszközöknek azon sokasága, amit használnia kellett. Már semmi nem volt olyan, mint amit a tankönyvekben olvasott az ember, még egy MRI gép is sokat változott ha külsőre nem is, de rendszerileg mindenképpen. Mégis, ettől függetlenül tőle várták mindenre a választ... Első körben talán azért, mert a mellére ki volt tűzve a "Dr." biléta, és ezen túl van egy furcsa arcberendezése aminek köszönhetően a fiatalabb és tudatlanabb egyének inkább hozzá fordultak segítségért vagy épp ötletért, mint bárki máshoz. Na most azt mind a mai napig nem tudja megmondani, hogy az értelmet olvasták le róla, vagy szimplán megbízhatónak tűnt?
De ezen talán felesleges órák hosszát gondolkozni, hisz ma már alap, hogy ő az egyik akit felkeresnek vagy épp letámadnak nyugodtabb vagy a nagyon ritkának nevezhető szabad óráiban, ha valamiben segítségre van szükségük. Ő pedig készségesen áll a rendelkezésükre amennyiben nincs más dolga. Ha mégis, akkor finoman áthajtja őket Thomashoz vagy egy másik, épp a közelben lévő rezidenshez aki megbízható és Hayden is tudja róla, hogy nem lesznek lekoppintva szegények. Sajnos ilyen is van... ő kétféle rezidenst ismer a kórház egész területén. Vannak a jószívű, segítőkész személyek, akik tudják jól, hogy milyen kegyetlen és kellemetlen gyakornoki évek vannak mögöttük és akik próbálják segíteni a kisebbeket, hogy könnyebb legyen a beilleszkedés és megtalálják a fonal végét. Szerencsére Hayden is az ő csoportjukat erősíti jelenlétével.
Valamint ott vannak azok, akik próbálnak hasznot húzni az értetlenségükből és kirekesztettségükből, nem segítenek nekik csak dirigálnak és elvárják, hogy mindenhol ott legyenek, közben legszívesebben páros lábbal tessékelnék ki őket egyenként a kórház területéről. Az általuk megütött hangnem hallatán olykor még Hayden zsebében is kinyílik a bicska, de sajnos nem mondhatja nekik azt, hogy szedjék végre össze magukat és próbáljanak meg nyitni a gyakornokok felé. Sajnos sok szakorvos és főorvos - még a nővére is -  azt mondta  hogy el kell fogadni azt, hogy vannak itt olyanok, akik kőkeményen a hatalom megkaparintására utaznak. Arra, hogy őket személyesen is elismerjék az orvosok, hogy később rájuk bízhassanak bármit. Nem akarnak bébiszittert játszani azt pedig főleg nem igénylik, hogy állandóan kérdésekkel és meglátásokkal ostromolják büszkén, határozottan felhúzott várfalaikat.  
Csak akkor szokott igazán tudatosulni benne az, hogy mennyi mindent tanult egy év leforgása alatt, mikor már ténylegesen a gyakornokok segítségére volt. És az elmúlt három év még rátett néhány lapáttal, most már próbálja nem átküldeni őket a többiekhez, hanem csoportba rendezi a kis ifjoncokat és velük együtt indul útra, hogy egy-egy műtétet megnézzenek, átnézzék az iratokat, kartonokat. Ezután pedig szétosztják őket egy, kettő olykor három fős csapatokra, hogy aztán kikössenek egy rezidens mellett aki igazgatja nyomorúságos életüket. Ő jelen pillanatban Mollyért felel és ha elég jó kapcsolat alakul ki Zoya és Hayden között akkor talán kérvényezni fogja, hogy másodikként őt is "bevehesse " a kis csapatba. Szimpatikus neki, tetszik az a fajta lelkesedés és kicsattanó energia, amit birtokol és annak ellenőre erős, talpra esett, hogy elmondta, sokat idegesítik, csesztetik.
Látja a lányon, hogy nincs teljesen hozzászokva ahhoz a viselkedéshez, kezdeményezéshez amit Hayden produkál és csak most érzi az igazi súlyát annak, hogy a legtöbb rezidens hányadán áll a gyakornokokkal. Még a nővérek is úgy viselkednek velük, mintha a seggükből rángatták volna ki szerencsétleneket, nem véletlenül örül annyira annak, hogy a szakorvos létének kapujában áll, már csak kopogtatnia kell rajta és ott megtalálni a helyes irányt, így egyre nagyobb tisztelettel beszélnek vele a nővérek is... mondjuk az elég szomorú, ha a ranglétrán betöltött szerepe alapján határozzák meg az embert és nem annak lénye, vagy embersége miatt.
Szemöldöke a homloka közepébe költözik mikor Zoya elkezdi a volt tanárát idézni és akaratlanul is kiszakad belőle egy, a fáradtsága ellenére is vidámnak, élettelinek ható szórakozott nevetés.
- Ja, hogy ész híján legyen notesz?... és az okos telefon? - ugráltatja meg nagy lelkesen a szemöldökét, hisz az utóbbi időkben nem kerülhette el a figyelmét az, amit a legtöbb rezidens és gyakornok csinál. Előkapják a kis fekete, fehér vagy ezüst készüléküket, elkezdenek határozottan pötyörészni, mintha legalábbis előírás volna az, hogy azt használják mind ezt úgy, hogy a kórház egész területén tilos használni.
- Minden esetre elég bölcs döntés lehet ebbe kapaszkodni, ha a kedves tanár úr is említette. Sokunknak jó barátja a kis hamis - biccent az egyik fém asztal tetején lévő fehér, vékony noteszre és a mellette lévő tollra. Ő maga is használja mind a mai napig főleg akkor, mikor már nincs teljesen elemébe. Ez általában a hatodik, hetedik és nyolcadik óra környékén szokott elkezdődni s ha esetleg még tovább bent marad akkor fokozottan élvezi annak segítségnyújtó luxusát.
- Még. Hidd el, mindennek eljön az ideje, és pár év de megmerem kockáztatni azt is, hogy pár hónap elteltével már képes leszel fokozott odafigyeléssel kezelni a dolgot. Csak rá kell, hogy álljon még az agyad. Minden esetre ezt is megfogod tanulni, csak légy türelmes főként magaddal  - ez egy amolyan "tudom min mész keresztül" tanács. Ő is volt gyakornok, ő is érezte úgy, hogy minden egyes alkalommal elszalad vele a ló, vakvágányon robog és nincs az aki vissza tudná terelni a helyes útra. Ezért nem is akarja azt, hogy a jelenlegi gyakornokok beleessenek az ő hibájába és elússzanak. Segíteni akar nekik, próbál minél több megszerzett tudást adni és legfőképp mint ember akar velük jól bánni mert bár fiatalok, akaratosak és tapasztalatlanok, de a fenébe is, emberek! Nem lehet őket semmibe venni, várják és vágynak is a dicsérő szavakra.
- Ebben nagyon hasonlítunk, szerintem kifogunk jönni egymással. Pici korom óta azt verték a szüleim a fejembe, hogy a munkám az első, ne akarjak félbehagyni semmit, mindent csináljak a legjobb tudásom szerint, maximalista legyek.  És azóta is tartom magam ehhez - persze tudja, hogy nem jó az sem ha hülyére hajtja magát főleg a lába miatt, de ez már mind mellékes téma. Tudja, ismeri a határait és ha tényleg úgy érzi, hogy a stressz és túlterheltség miatt nem megy a dolog akkor leáll és pihen.
- De, hallottam és ez tényleg így van. Ettől függetlenül én általában kínozni szoktam magam azzal, hogy forróságban forrót iszok vagy épp hidegben hideget... már amennyiben Sydney környékén azt mondhatja az ember, hogy "hideg van". Minden esetre ezt most észben fogom tartani - mert miért ne tenné? Mindig jó megfogadni mások ötleteit vagy épp meglátásaival játszadozni egy kicsit.
- Mondhatjuk úgy is, hogy nem a kedvencem az édes. Én inkább sós vagy savanyú párti vagyok... annak idején mikor a nagyanyám süteményeket vagy bármilyen édességet csinált, gyakorlatilag hülyére zabáltattak velük. Még akkor is tolták volna belém, mikor legszívesebben sugárban adtam volna ki magamból. Ráadásul Leah a rezidenstársam is olyan mint ő volt. Ha csinál valamit akkor is belém erőszakolja ha akarom ha nem. Szóval ezek után úgy voltam vele, hogy ha már dönthetek afelől, hogy mit egyek, kerülöm az édességet. El is vagyok nélküle... nem véletlen, hogy a kávét is kevés cukorral vagy épp kevés habbal szoktam kérni.
Tér ki erre a szokására is, ha már egyszer olyan helyre mennek ahol kávé fog az asztalra kerülni. Rengeteg rossz emlék köti az édességekhez és talán a fagylalt az egyetlen, amit bárikor képes megenni több gombóccal is. De kizárólag azokat, melyektől nem kap cukormérgezést.
Gyakorlatilag fel se tűnik neki az, hogy milyen gyors iramra kapcsolt csak, hogy ne kapja el senki a grabancát, hogy húzzon a következő beteghez és lássa el azt. Persze megtehetnék, de neki most szüksége van a kávéra amit beígért magának és a kakaóra amire meghívta Zoyát, tehát nincs az az orvos vagy rendíthetetlen, bajszos nővér aki megtagadhatná tőlük. Viszont ugyan akkor mikor eljut a tudatáig az, hogy szegény lány szinte rohan utána, lelassít.
- Ne haragudj, csak gondoltam jobb mihamarabb eltűnni innen és... szokásom elfelejteni, hogy nem mindenki olyan hosszú léptű mint én - rögtön bocsánatot kér de már nyitja is az ajtót, hogy Zoya átléphesse a küszöböt majd ő is megtegye ezt.
- Igazán nem kell semmit se köszönni, ezért vagyunk mi rezidensek, bár... ezt nem mondhatjuk el mindegyikről, szóval - persze nem akarja folytatni hisz nincs mit magyaráznia, Zoya is tisztában van azzal, hogy milyen a legtöbb rezidens.
- Ha már gumibogyó, akkor szörpöt is fogsz kérni? Melyik az a mese amelyikben gumibogyó szörpöt isznak azok a nyomorult macik? - nyitja ki a lány előtt a kávézó ajtaját majd megközelíti a pultot ahol a fiatal, őzike szemű lány már fordul is feléjük széles mosollyal az arcán ami gyakorlatilag letörölhetetlennek tűnik.
- Sziasztok. Azt hittem, már soha nem foglak látni... kezdtem kétségbeesni. Miújság feléd szép szemű? - érkezik a kérdés Jessytől aki bár udvariasan mindkettejüknek köszön, mégis Hayden az aki első körben leköti a figyelmét, hisz azóta, hogy a kórházban dolgozik és ott tölti napjainak nagy részét, ismeri a lányt. Hét évvel ez előtt találkoztak itt először, viszont az utóbbi két hétben nem sikerült egyszer se elkapnia a kreolos bőrű, indián beütésű lányt. Már hiányolta.
- Semmi különös, a szokásos. Megy a meló, nincs túl sok időm arra, hogy kijárjak, szóval az automatára bíztam magam mind ahányszor lehetőségem van rá. Ha pedig itt voltam akkor...
- Akkor gondolom Jimmy volt itt én meg épp otthon ültem.
- Pontosan - nevet fel vidoran majd bólint - szóval a kishölgynek lenne egy... - itt pedig Zoya felé fordul, hogy ő mondja el mit szeretne, elvégre ahogy hallotta külön kívánsága van a kakaót illetően, több szempontból is. Már az első pillanatban felkeltette az érdeklődését a kislányossága és bája. Ez egy olyan valami, ami manapság nem túl sok nőben található meg, hisz vagy túl komorak esetleg komolyak és próbálnak minél hamarabb felnőni ezzel nem használják ki azt az időszakot, ami alatt gyereknek nevezhetik magukat. Lehet, hogy húsz év felett már azt mondja az ember, hogy igen, ideje van felnőnie valakinek... viszont azon komoly, kegyetlen munka mellett mint aminek ők szentelik az életüket, szükség van egy kis játékosságra is nem? Kell lennie valaminek amivel megtalálhatják az arany középutat a napi szintű gyász, harag és undor mellett... és ha Zoya esetében ez a kislányosságának felelevenítése akkor csak tessék. Viszont most már tudja, hogy miért bánnak vele úgy, ahogy. Mert nem érzik felnőttnek és felelősségteljesnek. Pont az a helyzet vele, mint ami az ő esetében is volt hosszú-hosszú éveken át.  

Zoya and Hayden

 

Napja kezdetén tartott attól, hogy megint olyan gyakornokkal kell együttműködnie akivel nem ért szót tökéletesen, akinek nem tetszik semmi,  mindenben a rosszat látja mert azt tapasztalta, hogy a rezidensek itt arrogánsak és összeférhetetlenek a gyakornokkal. Olyan valakivel, aki próbál minél nagyobb okoskodással túlküzdeni magát egy-egy eseten.
Most viszont kellemeset csalódott, hisz... Zoya nem elég, hogy egy nagyon kedves, bájos és tüneményes lány, de még a humora is a helyén van ami tökéletesen jó ahhoz, hogy elterelje Hayden figyelmét az olyan arrogáns és hisztérikus betegekről, mint amilyen a jelenlegi Mr. Hernandez is. Megállás nélkül motyog valamit amire persze  Hayden nem figyel, és csak akkor válaszol vagy reagál valamit, mikor valamiféle kérdés esetleg megállapítás érkezik felé. Azt a hisztériát persze nem érti amit produkál a másik, hisz bőven kapott fájdalomcsillapítót amitől elvileg nem lenne szabad éreznie semmit, és... mondjuk nem ez lenne a baja, hisz tudja jól, hogy a fájdalom olyan dolog amit mindenki másként fog fel vagy él meg. Az viszont dühíti, hogy ő csinálta magának a hülyeséget, még mindig nem érti, hogy hogy és miért, de nem is igazán érdekli, mégis próbálja szenvedő félnek beállítani magát akit "bántanak és kínoznak" a gonosz orvosok. Ráadásul még egy gyakornok is van mellette aki elmondása szerint ügyetlen.
Haydennek az az elsődleges feladata, hogy összevarrja majd az útjára engedje a beteget elvégre nincs semmi értelme bent tartani. Nincs szüksége további ellátásra, se infúzióra se másra, ücsörögni, pihenni pedig otthon is tud.  Lehet, hogy most több bosszúságot eredményez, mint mást, viszont az szinte biztos, hogy még hetek múltával is jót fog nevetni a férfin főleg a kétségbeesett, paranoid hangvételén ahogy azt próbálja bizonygatni Haydennek, hogy márpedig ő lesz ezen esetek egyetlene, aki belefog halni a sérüléseibe, mert le fog esni a lába, elhal és még sorolhatnánk.
Általában hamar megtalálja a közös hangot a hipochonderekkel és lehet, hogy Mr. Hernandez nem az, mégis gyanakvásra ad okot minden egyes szava, főleg a hanglejtése. Szinte biztos, hogy találkozni fog még vele az elkövetkezendő egy hétben és nem csak akkor, mikor vissza kell jönnie megnézetni azt, hogy miként javul a lábujj állapota.
Hayden életvitele és fóbiája miatt nem engedheti meg magának a liftezést még ha a térdének jobb is lenne... ez ám az ördögi végkifejlet. Az orvosok többször is megmondták neki, hogyha egy mód van rá akkor kerülje a sok lépcsőzést mert nem tesz jót a protézisnek. Viszont ő úgy van vele, hogy klausztrofóbiájából kiindulva inkább szenved a fájdalomtól mint a bezártság érzettől még akkor is, ha az csak pár pillanat erejéig tart, amennyiben nem pánikol be teljesen, mert az sajnos nem csak egy-két perc. De ahogy jobban végigméri a mellette haladó lányt, mintha az is ellenezné a liftet s lát rajta egyfajta megkönnyebbülést mikor a másik irányt választja a rezidens.
- Csak nem ellenséged a lift, Zoya? - kíváncsiskodik halovány de annál lelkesebb mosollyal a szája szegletében. Látja amit lát, azt pedig mondania se kell, hogy örül annak, hogy ha esetleg nem is ellenzi a dolgot, nem követelte, hogy azt válasszák. Mármint felőle Zoya mehetett volna lifttel, de őt semmi pénzért nem tudta volna maga után rángatni. Most nem.
- Tökéletesen egyet értek veled - neveti el magát. Lehet, hogy neki is "okos" készüléke van, de míg mások a nap huszonnégy órájában képese azon csüngeni, addig ő annyira használja, hogy reggel lenyomja az ébresztőt, lebonyolít néhány telefonhívást ami általában bejövő nem pedig kimenő, majd este megint beállítja az órát, hogy mikor kell ébrednie másnap. Olykor ha nagyon ráér természetesen felnéz a netre, de soha nem annak segítségével keresi meg az ismeretlen vagy nem teljesen érthető orvosi szakszavak magyarázatát. Ilyenkor inkább előcsapja a mindig magánál hordott vastag könyvet ami a segítségére van a nap huszonnégy órájában, és nincs rászorulva arra, hogy legyen Wifi vagy más módon internet elérés. A gyakornokokkal is úgy kezdi a napot, hogy kikapcsoltatja a telefonokat és elteteti, hogy még csak véletlenül se terelje el a figyelmüket egy bejövő hívás vagy sms. Most Zoyával nem tette meg, de a nagy "orvosi ellátás" ideje alatt nem is akart erre kitérni. De majd ha tényleg együtt fognak dolgozni a továbbiakban, akkor közölni fogja, hogy ez az ő egyik alapvető és követendő szabálya, példája. Nem akarja, hogy a telefonok használata miatt bántódása essen a betegeknek, mert a hullámok megzavarják a műszereket vagy eltereli az orvos figyelmét arról, ami nyilvánvaló lenne, hogy észreveszi.
Viszont kérdeznie se kell, vagy említenie a telefonos témát, Zoya magától kitér rá. Hayden zöldjei elkerekednek és teljes döbbenéssel mered a nála jóval alacsonyabb, törékeny lányra.
- Ez nekem új... mármint - rázza meg egy pillanatra a fejét, hogy rávegye magát arra, hogy pontosabban fogalmazzon - annyira megszoktam már, hogy a te korosztályod vagy a nálad kicsivel fiatalabbak de még az idősebbek is, nem csinálnak mást, csak a legújabb telefoncsodáik felett, vagy épp előtt görnyednek oda se figyelve arra, hogy mi zajlik körülöttük. Nem szeretem, mikor valaki az interneten éli az életét. Megszokja az ember azt, hogy telefonon vagy írásban cseverészik és ha észre veszed rádöbbensz, hogy sokan alig bírnak egy-egy értelmes szót is kinyögni mikor face to face beszélniük kell valakivel. Szóval teljes mértékben egyetértek veled - bólogat határozottan ezzel is kifejezve csodálatát Zoya gondolkodásmódját illetően. Nem sok olyan fiatal lányt ismer, mint amilyen ő. Lehet, hogy kicsit gyerekes és szórakozott, viszont az esze úgy vág mint a borotva, tisztában van az élet és a dolgok súlyával sok más fiatallal ellentétben. Ezt pedig piszkosul tudja értékelni, becsülni. Ha valakire, hát Zoyára mindenképpen oda fog figyelni bármi történjen is.
- Engem aztán nem téveszt meg. Hidd el, hamarabb leszűrtem, hogy bonyolultabb lány lakozik a bájos, kislányos külső mögött, mint amilyennek az ember gondolna. Viszont ez értékelendő - nyitja ki mondata közben a gyakornok előtt az ajtót amit gondosan be is zár maga után, nehogy kiengedje a kellemes, légkondicionáló által hűtött levegőt. Nem az utcát akarják ugyanis hűteni hanem a helyiséget.
Szórakozott nevetés szakad fel belőle mikor ismét hosszú magyarázásba kezd a lány.
- Na most elképzeltem magam ahogy lógok lefelé a plafonról a sok nő között... lehet, hogy élvezném, de maradok a nézők soraiban - a továbbiakban se lehet letörölni az arcáról a vigyort. Szórakoztatja a lány, és legszívesebben betenné a zsebébe, hogy hazavigye magával, szüksége  van az olyan energiabombákra mint amilyen Zoya, és amit nem tud bepótolni vagy megszerezni egy nagy bögre feketével se. Imádni való, lelkes apróság akinek az arcára van írva, hogy mennyire élvezi nem csak azt amit csinál és amiről beszél, de a kialakult helyzetet is. Azt, hogy végre akadt valaki, aki nem taszítja el magától, nem hallgattatja el, aki válaszol a kérdésekre és mindenhez van egy-két kedves vagy kicsit oktató jellegű szava. Amúgy is miért tenné? Miért akarná belé fojtani a szót, mikor örül annak, hogy valaki beszél hozzá?! Az utóbbi időkben még Thomassal se tudott olyan jókat beszélgetni mint szeretett volna, ráadásul még mindig fontosnak tartja a rezidens-gyakornok kapcsolatot. Ha jobban belegondol nagyjából egyszerre fognak végezni is, így mindkettejüknek lesz elég ideje arra, hogy szorosabb kapcsolat alakuljon ki közöttük ami akkor se fog füstbe menni, ha ő már tényleges szakorvos lesz.
Szó szerint összerezzen mikor Zoya felvisít mellette, hogy mi is az a mese amire az imént Hayden utalt. Szemei elkerekednek de rögtön fel is nevet a lelkesedés láttán - és persze hallatán - közben nem is foglalkozik azzal, hogy több szem is rájuk szegeződik inkább rovó pillantással, mint máshogy. Nem érdekli... ha valakinek nem tetszik akkor elmehet, nem kell kérdőre vonni valakinek a lelkesedését és szórakozottságát csak azért, mert ők éppen búval b*szottak és nem akarják mások örömét hallgatni.
- Nem mondom, hogy a betegek javát szolgálná, de az biztos, hogy mindenkit felvidítanának - vakarja meg mosolyogva a tarkóját, viszont ezt a beszélgetést jelenleg nem tudják folytatni, hisz elérik a pultot ahol Jessy máris örömködve veszi tudomásul, hogy a rég látott kedvenc rezidense bedugta a fejét a kávézóba.
Egy pillanatra mindketten elkomorulnak de Zoya szavai hallatán mindkettejük tekintete a parányi lánykára siklik és fülig érő vigyorral rázzák meg a fejüket, ám a tengerimalacos kérdés hallatán Hayden szemöldöke a homlokába költözik.
- Milyen tengerimalac? - de csak, hogy ne legyen olyan kellemetlen a gyakornok számára a helyzet, rögtön rátér a lényegre, arra a bizonyos kakaó "extrákkal" kívánságra. Miközben Jessy gyors irkálás közben, aprókat bólogat egyre csak elkerekedő szemekkel addig Hayden rázkódó válla jelzi, hogy pimaszmódon jól szórakozik. Még a gyermeteg, kisfiús ábrázata is előtérbe kerül végre, levedli ezzel a komolyabb, orvosi szokásait.
- Remek, remélem semmit nem hagytam ki - épp ezért gyorsan vissza is olvassa majd ha a lány bólint vagy jelzi, hogy mindent leírt, akkor a rezidenshez fordul - Hayden neked a szokásos?
- Igen, csak a szokásos.
- Akkor foglaljatok helyet, nemsokára kiviszem nektek- biccent az egyik ablaknál lévő üres, kétszemélyes kör asztal felé.
Így hát a srác maga előtt terelve a lányt máris elindul az adott asztal felé, hogy ott folytathassák a megkezdett beszélgetést.
- És amúgy... kihez vagy beosztva? Melyik rezidenshez? - tér ki rögtön a lényegre, elvégre tudni szeretné, hogy ki az aki megkeseríti szegény lány életét.
 

Zoya and Hayden

 

- Eszem ágában sincs - mentegetőzik szórakozott hangnemben és bár nem neveti ki a lányt elvégre egyazon fóbiában szenvednek - ezek szerint -, mégis van benne valami szórakoztató, valami szürreális, amit Hayden mint véleményét ki is nyilvánítja a további letörölhetetlen mosolyával. Az érzés, miszerint remekül kifognak jönni egymással a továbbiakban is, szüntelen lappang tudatának legalján és nem is akar ez ellen tenni. Kezdjük ott, hogy alig fél óra alatt mint kiderült, rengeteg hasonlóság van közöttük, melyek nem elhanyagolhatóak.
Egy rettentő pörgős, extra módon lelkes és kedves természetű lányt ismert meg Zoya személyében és csak most ébred rá arra, hogy szertelensége nem nyomja el a munkában való teljesítményét. Épp ilyen volt ő is gyakornok évei kezdetén. Egy túl nagyra nőtt gyerek, aki egy farmon nőtt fel ahol minden tágas és biztonságos - legalábbis a falak között - épp ezért nem tudta koordinálni itt a mozdulatait. Nem tudta soha felmérni azt, hogy mikor mit fog leverni, ha a kelleténél nagyobb hévvel mozdul meg. Oldalával meglök egy kis fém asztalkát amin felsorakoztatták a lefertőtlenített, orvosi acél eszközöket... ez idő alatt a cipőfűzője kikötődött s mint valami szorulásos kacsa totyogott fel alá mikor eljutott a tudatáig az, hogy nagy esés lesz a vége ha nem köti be valaki. Viszont ő maga nem tehette meg, elvégre be volt mosakodva, nem nyúlhatott arányaiban koszos dolgokhoz...
Természetesen időközben elkezdett beérni, noha huszonhat éves koráig fokozott szerencsétlenkedéssel élte itt mindennapjait ami nem csak a saját munkájára volt hatással de másokéra is. Sokszor jobbnak látta, ha inkább félre vonul a pihenőbe és kiszellőzteti a fejét, lenyugtatja magát és normalizálja szívverésének gyorsaságát. Na nem mintha utána jobb lett volna, de legalább volt mire fognia az eltűnéseket.
Sok mindent megőrzött azokról az időkről amit még most is feltudnak nyomokban fedezni benne, és amit most viszont lát Zoyában. Lehet, hogy a sok botladozás, hadarás és kislányos, gyermeteg grimaszolás egy idő után el fog tűnni vagy legalábbis elkezdi kinőni, mégis úgy érzi, hogy ezek közül több dolog is meg fog maradni, hisz ezek teszik őt egyedivé, ezektől lesz ő Zoya.
Az viszont meglepi, hogy nem érkezik más reakció a liftet illetően. Ő maga ha valamit nagyon nem szeret, sőt mi több nagyon utál és ellenez, akkor kézzel-lábbal képes kapálózni miközben határozottan kijelenti, hogy "márpedig ő nem". Ha kell, még a hangját is felemeli ami nagyon ritka alkalmakkor szokott csak előfordulni, főleg csak akkor, ha valaki felidegesíti. Ezzel szemben Zoya játszi könnyedséggel lerázza magáról a dolgot, nem is taglalja amit persze megért, ő se szívesen beszél a gyengeségeiről. Nem elég, hogy olykor idétlennek érzi magát tőle, hogy egy közel harminc éves ember még mindig úgy viselkedik bizonyos helyzetekben, mint egy hisztis kölyök. Ha liftet lát, összeszorul a torka, a szíve gyorsabban kezd el verni hisz emlékszik arra, mikor legutóbb beszorult és szerencsétlen nővér mellett olyan hisztériát csapott, mint egy havibajos nő. Eleinte akaratos volt, makacs és folyamatosan mondta a magáét, de mikor elérkezett a pánik ideje, akkor mintha teljesen összezuhant volna agyilag. Rettegett, verejtékezett és megállás nélkül remegett, kétségbeesetten kuporgott a lift egyik sarkában le nem véve a plafonról a tekintetét, hogy ez által tágasabbnak tűnjön a doboz.
Leakarja vedleni ezt a tulajdonságát de fél attól, hogy nem fog menni még ha belerökönyödik akkor se.
- Amúgy én se szeretem őket, inkább kutyagolok és lépcsőzők egy egész napon át - vallja be minden további nélkül miközben az eddigi kétségbeesett tekintete mely a liftek körüli gondolatok közepette volt olyan amilyen, mostanra egész szelídnek hatnak.
Zoya következő mondatai hallatán döbben rá arra, hogy egy nagyon komoly és érett gondolkodásmódú lányt rejt a kislányos, pörgős külső. Persze nem az a fajta komolyság ez, amitől Haydent könnyen kilehet kergetni a világból. A lányt uraló ellentétek kiegyenlítik egymást, úgy érzi, hogy megtalálta az arany középutat. Nem túlzottan gyerekes de nem túl komoly persze ezt fél, háromnegyed órányi ismertség után nem biztos, hogy tökéletesen feltudta mérni, de eddig ezt a következtetést vonta le.
- Hát nekem se skype, se facebook se más fiókom nincs. Illetve hazudok, mert facebook az van de lassan negyedik éve csak stagnál. Orvosként rá kell döbbennie az embernek arra, hogy sajnos nincs annyi mindenre ideje, mint szeretné. Nem sétáltathat kutyát mikor az igényli, nem járhat rendesen edzőterembe vagy nem ehet annyi édességet mint szeretne, mert... nem mehet edzőterembe - vigyorodik el, hisz bár ehetnének édességet, mégis azt le kell dolgozni, hogy a kis zsírpárnák ne kezdjenek el leülni a bőr alá. Persze amekkora hajtás szokott lenni egy kórházban, nem meglepő, hogy az egész napos fel-le rohangálás következtében fittebb az ember mintha fitnesz edzőhöz járna. Már gyakornokként rengeteg dolga volt, most rezidensként még annál is több, ráadásul ott a felelőség is. Aztán ha eljut odáig, hogy szakorvos legyen, ez mindenképpen sokszorozódni fog. Nem csak a sok munka és a rengeteg, hosszú órákon át tartó robotolás de a felelőség is. Mert míg rezidens, érte felelnek a szakorvosok, addig később ő fog felelni a gyakornokokért és a rezidensekért, valamint a saját tetteiért is. Eleinte úgy érezte, hogy ezzel nem fog megbirkózni, mert nem elég erős idegileg, viszont ma már látja az alagút végét és érzi, hogy ha nem is megy majd minden túl jól, tudni fogja tartani a tempót.
- Amúgy igen, én is így látom. Csak az a baj, hogy  sokan nem veszik észre azt, hogy nem elég, hogy eltűnt a duruzsolás, de helyét teljesen átvette a nem kívánt szó és hangnem használat. Az emberek nem képesek normálisan, tisztelettel beszélni egymással, amitől akaratlanul is felmegy bennem a pumpa. Egész életemben arra tanítottak a szüleim, hogy ha tisztelettel beszélek az emberekkel, legyen az fiatal vagy idős, én is megfogom ezt kapni, még csak megfeszülnöm se kell érte. Mindig legyek figyelmes és ne döntsek, ne ítélkezzek elhamarkodottan. Viszont úgy, hogy az emberek úgy beszélnek a másikkal, mintha tudjuk, honnan rángatták volna ki, nekem biztos, hogy kinyílik a bicska a zsebemben még akkor is, ha próbálok emberien viselkedni. Ma már nem olyan közegben élek, ahol csak úgy lerázhatnám magamról a sértéseket vagy bármi mást - elvégre régen, mikor lovak között élt nem volt más dolga, mint, hogy ha  feldühítették vagy úgy érezte, hogy a bolondját járatják vele, akkor kiment a házból és egyszerűen nyeregbe pattant. A lovaknak van egy olyan bájuk, erejük és finom lelkük amivel Haydent még a legharagosabb pillanataiban is megtudták nyugtatni.
Mostanában viszont nincs mibe kapaszkodnia. Nincsenek itt a lovak, hogy fogja magát és menjen velük egy kört remélve, hogy időben lehiggad. Inkább csak tűr és tűr, elvisel, aztán ha minden kötél szakad, belőle is előtör az állat és meglepődnek azon, hogy egy higgadt, nyugodt természetű srácból is lehet baltás gyilkos.
Mikor leülnek az asztalhoz, rögtön intéz egy kérdést a lány felé, amire meglepő választ kap. Zöld szemei elkerekednek, pupillája a fény erősségének hála egész apró, bogár méretűre zsugorodik melynek köszönhetően a tekintetében van valami ijesztő. Talán csak annak köszönhető ez, hogy meghallja azt a nevet amit ő maga is ellenez... vagy legalábbis annak tulaját. Ha valaki, akkor Cody nagyon régóta a bögyében van hisz minden gyakornokkal azt csinálja, amit most Zoya is elmond. Hayden pedig soha nem értette, hogy miért csinálja, mi ebből neki a hozam hisz nem, hogy nem segít szerencsétleneknek de még hátráltatja is őket.
Hangosan felhorkant mikor meghallja, hogy a hűtőkamra ajtaját rázárták. Őszintén örül annak, hogy annak idején vele ilyen nem történt. Lehet, hogy akkor is voltak flúgosabb, magukat igazán viccesnek és nagynak tartó rezidensek, de ilyen eset nem történt akkor, mikor ő volt kezdő. Akkor még volt némi tisztelet a gyakornokok irányába is.
- És te ezt egy éve szó nélkül tűröd? - dörzsöli meg a nyakát az asztalra könyökölve, majd kicsit hátrébb húzódik hisz megérkeznek a kért italok.
- Ezt a kishölgynek, ezt pedig neked, Hayden. Írjam a számládhoz, vagy fizetsz majd? Csak, hogy tudjam mert fél óra múlva megyek el, a váltóm jó ha tudja - ácsorog mellette Jessy, ő pedig biccent.
- Igen mindkettőt írd fel kérlek - egy gyors mosolyváltást követően viszont már fordul is vissza Zoyához. Arra nem válaszol még, hogy válthat e másik rezidensre, hisz ötlete az már van csak még át kell gondolnia, hogy belefér-e az idejébe vagy sem.
- Lassan nyolcadik éve. Még van egy évem rezidensként, szóval igen még hezitálok. Több ötletem is van, csak nem tudom pontosan, hogy mi lesz a tökéletes befutó. De merem remélni, hogy az elkövetkezendő pár hónapban sikerül kitalálnom - leheletnyi, kellemetlen grimasz torzítja el eddigi lelkes arckifejezését, hisz az utóbbi időkben felléptek olyan problémák, melyek miatt már semmiben nem biztos. Eddig bizton állította, hogy szemész lesz belőle, ma már nem tudja... nem akar elhamarkodott döntéseket hozni, épp ezért nem is próbál ezzel foglalkozni. Az előtte álló egy-két hónapot megpróbálja a legjobb tudása szerint végig vinni különböző osztályokon aztán ha eljön az idő, átgondolja nem csak a tapasztaltakat de az életét is. Hogy mi az, amit megengedhet magának és mi az amit nem. Mit fog bírni és mivel kell komolyabban számolnia már csak a lába miatt is.
- Na a radiológiát én se választanám. Már csak azért se, mert egy ritka unalmas osztály és beledöglenék abba, ha nem lenne meg a megfelelő mennyiségű páciens adagom. Pláne ha Cody is oda pályázik... - undorodva húzza el a száját, de aztán dönt. Hosszú ujjai vidám táncot lejtenek a fekete, vastag falú porcelán bögrén s kíváncsi tekintettel mered a lány arcára.
- Visszatérve arra amit az előbb felhoztál... Van mód arra, hogy más rezidenst kérj, amennyiben úgy érzed, hogy a jelenlegi mellett nem fejlődsz, vagy hátráltat téged, esetleg egyáltalán nincs a segítségedre. Márpedig a hallottak alapján szerintem nem, hogy nem segít de még a félelmeiddel is játszadozik ami több, mint undorító... Szóval ha gondolod én átveszlek téged, amennyiben igényled. Nem kötelező, nem is kötelezhetlek rá, de talán jobban járnál. Úgyhogy gondold át, megbánni szerintem nem fogod - kortyol végül a kávéjában miközben nyitva hagyja a témát, hogy a lány is hozzászólhasson.

Zoya and Hayden

 

Meglepi a lány megállapítása, ettől függetlenül nem reagál rá túl drasztikusan, csak vet egy pillantást az imént említett tagja felé, és ha eddig nem is jutott el a tudatáig, hogy biceg - elvégre az agyának is  volt ideje arra, hogy így kódolja az információkat - , most ő maga is észreveszi. Az utóbbi években annyira hozzá nőtt, annyira egyé vált a sántaságával, mint ahogy más megszokja a vakságot vagy a süketséget esetleg a komolyabb testi károsodásokat. Igaz a kettő nem említhető egy kategóriába, ez teljesen más, mégis elvett tőle valamit aminek most a következményével együtt kell élnie. Nem elég, hogy le kellett mondani a legnagyobb álmáról - elvégre ő, a legtöbb orvossal ellentétben nem azzal a vággyal és álommal született, hogy majd orvos legyen - de még kis szépséghibát is hagyott maga után az a bizonyos baleset, hogy a nap huszonnégy órájában emlékeztesse arra, hogy az emberi lét mulandó és emberként mindannyian sérülékenyek vagyunk.
- Hidd el, sokaktól hallottam már ezt, úgy is mondhatjuk, hogy naponta minimum háromszor, egészen biztos. De mindig csak azt tudom mondani, hogy az élet velejárója. Egyik út a másikba vezet aminek a végén rosszabb esetben ott a zsákutca. Sánta vagyok, járhatnék lifttel de ekkor jön a fóbia ami nem engedi, hogy beszálljak a fémdobozba. Így is úgy is zsákutca, de együtt lehet vele élni, nem lesz szűkebb a mozgásterem, vagy nem leszek sajnálatra méltóbb - bizonygatja és a hangjában is van egy olyan él, ami azt jelzi, hogy komolyan gondolja. Fájdalom ide vagy oda, sokkal rosszabb ha az elme vagy a lélek járatja a bolondját az emberrel... persze van az a fájdalom is, ami elfeledteti az emberrel a félelmeket, erről is tarthatna egy kis beszédet. Volt nyolc éve arra, hogy komolyan megunja az állandó sajnálkozásokat még akkor is, ha Zoya most nem azt éreztette vele, hogy milyen sanyarú a sorsa. Viszont számtalan olyan ember van, akiknek megjegyzéseire és kétségbeesett tekintetük láttán csak megrázza a fejét és inkább nem reagál.
Mikor azt bizonygatja, hogy márpedig az édesség a kárára válhat, vidám mosoly szalad át az arcán ahogy meghallja Zoya lelkes, szórakozott nevetését. Ha jobban belegondol, hosszú ideje már annak, hogy olyan jól érezte magát valaki társaságában, mint most Zoyáéban... minden második mondatot egy vidám, széles vigyor követ, olykor fel is nevet, hisz ha nem a lány vág valamiféle mesébe illő, kislányos grimaszt, akkor a szavai érnek el hasonló eredményt a rezidensnél. Igaz ha jobban belegondol, akkor néhány héttel ez előtt volt egy olyan estélye, ami megérne egy misét, a gond csak az, hogy a szörnyű fejfájáson és az orrának sajgásán kívül nem sok mindenre emlékszik. Thomas mondjuk azóta is lapít, fogalma sincs, hogy mit csinált a másik, de még kifogja szedni belőle ebben mindenki biztos lehet. Ám egy szó mint száz, akkor nem érezte azt a furcsa, kellemes bizsergést, mint most...
Egy-két mosoly erejéig ő is benne van a témában, ám ahogy szóba kerül a kacsa, rögtön megjelennek azok a kis totyogó, tollas valamik a lelki szemei előtt ahogy apró fekete gombszemeikkel merednek az emberre. Fogalma sincs, hogy miért van ez és, hogy mi váltotta ki belőle - mondjuk ez épp ugyan olyan talány, mint a klausztrofóbiája - de egyszerűen rühelli a tollas és repülni tudó állatokat legyen az csibe vagy már felnőtt egyed, kacsa vagy liba... Ez a fajta undora pedig nagy valószínűséggel ki is ül az arcára, hisz elnézve Jessy feje mellett, látja a pult mögötti tükrös vitrinben az arcát ahogy a megszokottnál is fehérebb, már-már szürkés árnyalatot kap.
- Ez tény - próbálja terelni a figyelmét - mondjuk azt nem tudom, hogy miből gondolod, hogy én nem vagyok hajlamos rá? Azért, mert férfiből vagyok? - pillant kíváncsian Zoyára. Ha ez az oka, akkor ki kell ábrándítania a lányzót, nagyon sok olyan férfit ismer, akiknek fokozottan oda kell figyelniük arra, hogy mit és mennyit esznek, hisz komoly párnácskák ülnek meg a combjuknál vagy a hasuk alján, ha nem tesznek ellene valamit. Még a legkigyúrtabb Vinnynek is oda kell figyelnie, pedig róla aztán nem gondolná az ember, hogy súlyproblémákkal küzd.
Viszont a témaválasztás meglepi, hisz nem sűrűn hozzák fel ezt az ő társaságában. Általában az ilyet két, vagy egy csapat nő szokta megvitatni egymással nem?  
Miután leadják a rendelést és helyet foglalnak a kijelölt asztalnál, rögtön kap az alkalmon, hogy rákérdezzen, ki is az a rezidens akihez be van osztva. Legrosszabb rémálmaiban se merte volna gondolni, hogy Cody rezidenseket vállal maga mellé. Hallotta már, hogy nem épp a legjobb tanár ilyen téren ami nem meglepő kiindulva abból, amilyen maga a természete is... de, hogy ilyen kegyetlenül bánjon valakivel, az még Hayden számára is undorító, pedig neki szokása a jót is meglátni az emberben. Codyban viszont képtelen.
Csak egy egészen rövid ideig hagyják abba a társalgást, mintha legalábbis nagy titkot beszélnének meg egymással, hisz megjelenik Jessy a rendelt italokkal melyek díszesen, kellemes illatfelhővel kerülnek az asztalukra.
- Igazán nincs mit - mosolyog Zoyara, majd ha a másik lány visszasétál a helyére, Hayden közelebb húzza magához a kávét, hogy a benne lévő fém kiskanállal felkeverhesse a bögre aljára leült cukrot. Ez már egy amolyan megszokott rituálé nála, így akkor is csinálja, ha cukor nélkül issza a kért italt.
- Ugyan már, miért néznélek annak? - gyakorlatilag kikéri magának a feltételezést, bár tény, hogy Zoya még nem ismeri őt így nem tudhatja, hogy a másik mit feltételez róla. Ettől függetlenül Haydenben nincs semmi rossz, vagy hátsó szándék és ha csak az arcát nézi a lány, akkor láthatja is rajta, hogy a rosszindulatnak nyoma sincs.
- Semmi gond nincs a kakaóval, sokan szeretik... biztos finom, én nem igazán díjazom de nem kérem számon másokon az italfogyasztási szokásaikat. Azt iszik mindenki ami a szívének kedves. Amúgy is, a lakótársaim is rengeteget isszák, mondhatjuk úgy is, hogy reggeltől estig, amennyiben van otthon. Úgyhogy nem te vagy az egyedüli körülöttem aki rajong érte - próbál minél bátorítóbban beszélni, hisz soha nem szerette ha valaki lekicsinyli magát csak azért, mert mást iszik, eszik, csinál vagy gondol mint a másik. Nem bírja a kávét? Nem veti meg érte... amúgy se egy túl egészséges vagy épp izgalmas dolog, ő csak azért issza folyamatosan, hogy életben tudja tartani magát műszak alatt. No nem, mintha túl nyilvánvaló lenne a hatása, de a semminél jobb.
- Nem, attól tartok nekem nem volt felhúzhatós prücköm vagy mim - nevet fel - én két éves koromtól kezdve lóháton élek, nem volt szükségem olyan játékokra amivel odabent kellett elfoglalnom magam, reggeltől estig az udvaron rohangáltam. Nagyban nyomtam, aki csak lovakkal érte be. Sokat mondogatták ismerőseim is, hogy nem  volt gyerekszobám vagy, hogy sanyarú gyerekkorom lehetett mert nem igényeltem semmilyen játékot még egy jojót se. Elég volt egy-egy mesekönyv amivel éjjel elszórakozhattam, mikor már leoltották a lámpát, de ezen kívül nekem ott volt a farm aminek minden egyes négyzetcentimétere játék volt.
Még szép! Ott volt a csűr, az istálló, kutak mindenhol, kavicsok és ágak, fák lombja közé épített várak - amik amúgy rozoga kis kunyhók voltak, de ő várként emlegette és úgy is tekintett rájuk . És természetesen ott voltak a paripák, akik a nap huszonnégy órájában kielégítették minden kívánságát ami a lovaglás lehetősége volt.
- Pontosan ezzel a gondolattal veszem magam mellé a gyakornokokat. Az ember nem felejtheti el azt, hogy ki volt, honnan indult és, hogy kivé lett... hosszú folyamat ez igen, amit hajlamosak vagyunk elfelejteni. De ha csak tükörbe nézek is, látom azt a suta, szerencsétlen kölyköt aki voltam a kezdetekkor, Istenem ne akard megtudni, hogy teltek a napjaim akkoriban - nevet fel miközben visszateszi az asztalra a bögrét - És mondani se kell, hogy nagyon nehezen értem meg, egy ideig örök gyereknek tartottam magam, mint ahogy másoknak is ez volt a véleménye... de legalább sikerült. Nem akarom, hogy a gyakornokok elhanyagoltnak érezzék magukat, vagy azt higgyék, hogy nem számítanak. Elvégre a fenébe is ha belegondolunk, ti lesztek a jövőnk nem? Rajtatok múlik az orvoslás fejlődése és már most olyan tudással jöttetek ide az egyetemről, amit mi csak rezidensként tanultunk meg. Változnak az idők és az oktatás is. Viszont ennek ellenére is fel kell készíteni titeket mindenre és nem feltétlenül fogjátok magatoktól elsajátítani még az elméletet se. Olvasni lehet, megérteni lehet, de azt át kell vinni gyakorlatba is - lehet, hogy kicsit komolyabbra veszi a témát, viszont ezzel egyidejűleg Zoya láthatja rajta azt is, hogy elszánt a gyakornokok témáját illetően és ha valaki, akkor ő foglalkozni fog velük ha törik, ha szakad.
- Nekem "könnyű", vagy inkább... hogy is mondjam? Szerencsés  dolgom volt abból a szempontból, hogy egy nagyon türelmes, angyali nő segítette a beilleszkedésemet és van mellettem a mai napig. Tartja bennem a lelket, ha már minden kötél szakad. Szeretném, ha azok a gyakornokok akikben lát valamit egy rezidens vagy egy orvos, ugyan olyan nagy figyelmet kapnának, mint amit egykoron én is  - hangja őszinte és a maga módján kellemesen mély. Igaz tény, hogy van egy kellemes, selymes hangszíne, de ha nagyon belemerül a beszédbe akkor ez kap még egy kis pluszt is, amivel eltudja hitetni az emberrel, hogy minden szavát komolyan gondolja. Mert így is van.
Ahogy Zoya orra hegyére hab kerül, csak elmosolyodik, majd bólogatások közepette hallgatja végig a továbbiakat.
- Sokan vannak ezzel így. A földbe akarják döngölni nem csak a vetélytársakat de a többieket is, hogy a maguk biztos pontját és lehetőségeit megteremtsék. Ez már egy nagyon nagyon régi taktika, a gond csak az, hogy a mai világban egyre csak szaporodnak ezt az elvet követők. Az emberek pedig ez által elfelejtik az alapvető viselkedési normákat. Pofátlanná és szerintem nevetségessé válnak. Márpedig a mi munkánk megköveteli az alázatot. És Cody az egyik, akiben ez nyomokban sincs meg... úgy ahogy az együttérzés és a jólelkűség se. Persze akkor tud ám jó fej lenni és csupa szív mikor ő akar valamit - számtalanszor kérte már Haydent arra, hogy cseréljenek műszakot, s míg eleinte a naiv srác bele is ment, idővel rájött arra, hogy nem elég, hogy cseréket akar, de azt is, hogy vegye át az ő óráit is csak, hogy mást csinálhasson ez idő alatt. Hogy mit, az Haydent abszolút nem érdekli.
- Lehetőség mindig van mindenre, csak jól kell tálalni - kacsint a vele szemben ücsörgő, lelkes Zoyára majd kortyol a fekete nedűből mely valamivel erősebbre sikerült mint azt megszokta, nem is meglepő, hogy egy torokköszörülést követően a pultos lányzó felé pillant, de az mással van elfoglalva.
- Amúgy nem ajánlottam volna fel, ha másként gondolom, szóval ha döntöttél akkor keress meg nyugodtan és intézkedek - szeretné, ha Zoya is a gyakornokai csapatát erősítené, hisz olyan komplett kis "bandát" akar felmutatni a vizsgájuk alkalmával, akik gond nélkül átsiklanak mindenen. Azt akarja, hogy a legjobb vizsgák az övék legyen, mellyel bebizonyíthatja, hogy a megfelelő viselkedés és segítség nem hátráltatja a gyakornoki kurzusokat,   sokkal inkább erősíti.
- Én hiszek benned! - hangja meglehetősen határozottan cseng - viszont ha elfogadsz, akkor fel kell készülnöd arra, hogy egyre több és több alkalom lesz, hogy itt fogunk ücsörögni. Jól fog jönni, ha éppen magolni fogod a betegségek, derfomitások millióinak fogalmát vagy épp megfelelő kezelését - egyszerűen képtelen arra, hogy elnyomja a szórakozott nevetését ami a pofátlan szó hallatán tovább szélesedik.
- Semmi gond, inkább én örülök, hogy végre van valaki aki még nem hallott róla. Általában kiforgatják a témát - szégyenlős vigyorral vakarja meg a tarkóját, majd az asztalra támaszkodik mellkasa előtt karba tett kezekkel.
- Hosszú évekig zsoké voltam, bevallom, én nem orvos akartam lenni eleinte. Nem is éreztem késztetést iránta... aztán mégis elkezdtem az egyetemet, ami mentőöv volt, hogy később eltudjak helyezkedni, ha történik valami. És nagyon úgy néz ki, hogy jók voltak a meglátásaim. Nyolc éve az év utolsó versenyeire amiket rendeztek otthon, a lovam már túl fáradt volt ahhoz, hogy az én csekély súlyomat is elbírja. Próbáltam meggyőzni a szüleimet, hogy így ne indítsuk őt, keressünk másik állatot, de hajthatatlanok voltak. Tehát Vihar nyergébe ültem ami végzetes hiba volt - idézi fel azokat az időket, melyek megpecsételték az egész életét. Erre szokták mondani, hogy "Rossz döntések, emberi mulasztások következménye..."
- Életemben nem gondoltam, hogy akkorát lehet esni egy lóval, hogy azután gyakorlatilag fémek tartsák össze az embert - hangjába beleköltözik a mértéktelen fájdalom és szomorúság, hisz tudja, hogy mit kellett feladnia és, hogy egy részben miatta lett vége az állat karrierjének is. Ettől függetlenül már sokkal könnyebben beszél róla, nem csuklik el a hangja.
- Három bordámat is lemezek, csavarok tartják össze, de még ez a kisebb gond, szinte észre se veszem, csak ha fekszek. Viszont a térdem úgy ahogy van protézis. Talán nem is lenne olyan nyilvánvaló a bicegésem, hogyha nem rohangálnék annyit, mint amennyit a munkám igényel... hát ez az oka a furcsa járásomnak. De így vagyok én - húzza el a száját mely nem nyilvánvaló, hogy mosolyra vagy inkább szomorúságra emlékezteti az embert.

Zoya and Hayden

 

A balesetet követően nem volt más választása, mint elfogadni azt a keserű tényt, hogy életének egy jelentős részét elveszítette, hogy már soha nem lesz az aki előtte volt és aki lenni akart. A sors furcsa, gúnyos és kiállhatatlan fintora ez, mintha csak a bolondját akarná járatni vele és képen röhögné nap, nap után, hogy a sok boldogságot és szeretet látva amit éveken keresztül kapott és adott vagy szimplán megélt, végre valami rossz is történjen vele. Valami, ami miatt el kell fogadnia azt, hogy az életnek van egy sötét oldala is ami a mélybe taszít és leránt, te pedig kapálózva próbálsz menekülni de nem sikerül, hisz ekkor jön a felismerés, hogy bármennyire is utálod a sorsot emiatt, mégis a te döntésed miatt történt az, ami... Haydennek be kellett látnia, hogy ő volt mindennek az okozója, hogy ő a hibás, bármennyire is próbál másokat beállítani annak.
És ez volt az, ami a leginkább fájt neki. Az, hogy mindvégig tisztában volt a tetteinek komolyságával, tetteinek következményével de ő mégis rendíthetetlenül tenni akart azért, hogy bebizonyítsa, a szülők is tévedhetnek és egyszer a gyereknek is lehet igaza még úgy is, ha bőven előtte járnak tapasztalat és bölcsesség terén is. Sajnos sokkal nagyobbat veszített mint, hogy bizonyított volna. Ezt nevezi ő az élete legnagyobb bukásának ahonnan aztán felállt, hisz azok az erősek és azok az igazán megbecsült emberek, akik a legnagyobb bukást követően is képesek talpra kecmeregni, hogy újult erővel csapjanak ismét a ... lovak közé.
Volt egy időszak a balesetet követően, mikor a depresszió halálos mértékben lett úrrá rajta, mikor ahhoz se volt kedve és ereje, hogy fogja a mankóit és kimenjen a kertbe levegőzni egy kicsit. Mindig is vékony, sebezhetőnek és törékenynek ható srác volt, de ezekben az időkben hatalmas, sötét karikák gyűrűztek a szeme alatt, melyek mintha kidülledtek volna az üregükből és seszínűvé váltak volna. Fáradt, lemondó tekintete ködösebb volt, mint valaha, eltűnt belőle az élet... nem csillogott benne a gyermeki jósága, a szeretetének fénye és az a valami, ami az élni akarást bizonyította. Ezek után mindig tompán csillogott, mintha magas láz kínozta volna és erre rásegített görnyedt tartása is, sápadt, áttetsző bőre melyen erős kék és zöld erek futottak végig. Beteges volt, négy fal közé szorult kétségbeesett, megtört lélek, akit újra meg kellett tanítani járni... akit a nevelőapja ha kellett a saját kezében cipelte be a házba, mikor már ahhoz se volt ereje, hogy álljon és csak kuporgott szakadó esőben az egyik fa tövében.
Azt hinné az ember, hogy egy olyan srácnak akinek a mosolya a fegyvere és az mindig félhold formában jelenik meg szájának a szegletében, majd fülig érő vigyorrá szélesedik ezzel derűssé és boldoggá varázsolva bárki napját, nem voltak mélypontjai. Mindig vidám, gondtalan életűnek tűnik, a gond csak az, hogy a felvett maszk, a tükör amibe magunk is látjuk a jelen helyzetet, nem mindig mutatja azt, ami a valóság. Mert erről a valóságról nem is kell mindenkinek tudnia. Csak akkor, ha már kellőképpen a bizalmába fogadtuk az illetőt ahhoz, hogy megosszunk vele olyan titkokat, melyek egy idegen esetében talán csak csökkentené az elfogadás esélyeit. Hayden is így tett hosszú, hosszú évekig. Épp ezért se mondta el fűnek, fának a kórházban azt, hogy mi történt, miért olyan a járása amilyen... nem tartozik senkire, csak rá és azokra akikben megbízik. Viszont mégis pletyka formájában szárnyra kélt, és egyre kevesebb alkalommal hallja vissza a sztori igaz mivoltát, viszont annál többször érkeznek a sutyorgó megjegyzések a nővérek vagy gyakornokok felől, hogy: "Szegény szerencsétlennek megint a lába miatt kellett otthon maradnia... nem is értem, hogy tud így élni."
Úgy, hogy végtelen életben maradási ösztön volt és van is benne. Nem adta fel akkor se, mikor az orvosok és a nagybátyja azt hitte, temetheti az unokaöccsét... volt mibe kapaszkodnia, az már más kérdés, hogy miként élte meg a felépülés időszakát.  Most pedig van hova haladnia ahelyett, hogy beülne a sarokba és temetné magát.
Talán ezen bizalmatlanság miatt is reagált furcsán, mikor Zoya szóba hozta, hogy talán könnyebb lenne lifttel az élete. Lehet... sőt mi több, biztos. De talán épp az az egyik legnagyobb problémája a lifttel a félelme mellett, hogy az ő életére emlékezteti. Egyszer fent, egyszer lent... egyszer fent és egyszer lent, mind ez addig folytatva megállás nélkül, míg el nem jut oda, ahol ki kell kötnie és ahonnan folytatólagosan magának kell építkeznie.
- Mi? Hogy... ja, Istenem, nem! Zoya erről szó sincs - nevet fel szórakozottan s jelen pillanatban ő az aki a sok vendégtől kap egy rovó pillantást amire pedig ismételten nem reagál feltűnően, csak egy kicsit behúzz a nyakát ezzel is jelezve nekik, hogy legközelebb odafog figyelni a hangerőre.
- Nem azért hüledeztem, mert a súlyommal lenne probléma vagy rosszul esett volna amit mondasz! Nem kell szabadkozni. Inkább arról van szó, ha már ebben a témában akarunk maradni, hogy nem tudok rendesen enni. Nincs időm arra, hogy egyek és majd ha eljön az idő, akkor te is megfogod tudni, hogy milyen az, mikor a gyomrod ordító, hangos korgása és a hányinger érzete az ami emlékeztet, hogy lassan másfél napja, hogy nem ettél mást csak két szem kekszet amit még a farmerod zsebébe tömtél két nappal ez előtt abban a reményben, hogy két beteg között benyomhatod a szádba nem foglalkozva azzal, hogy cérna, kosz vagy papír zsebkendő maradvány is kerül oda... ja és mellette a huszadik pohár feketédnél jársz. Erre majd akkor emlékezz, mikor a vizsgákra tanulsz és éjjel, nappal a könyveid fölé görnyedve ücsörögsz. Akkor talán nem fogsz édességtündérkét játszani bármennyire is szeretnél - kacsint egyet hisz ő maga is tapasztalta. Régen annyit evett, hogy csodaszámba volt vehető, hogy nem gurulva közlekedett egyik helyről a másikra. Viszont mióta az orvoslás az élete, egyszerre nem is tud többet enni egy tányér levesnél, annyira elszokott tőle a gyomra.
- Elmehetnél szinkronszínésznek - pislog nagyokat a lányra, hisz már nem első alkalom, hogy próbálja mások hangját utánozni. Meglehet, hogy Hayden nem ismeri az illetőket, ennek ellenére mégis nagyon határozottan és hihetően adja elő a kicsi lány. Őt teljesen megvette.
- Ami pedig a srácokat illeti, egyet értek. Megnézném, hogy dobálják fel a szénabálákat a traktorra anélkül, hogy két perc után sírógörcs nem kerülgeti őket. Szerintem esélytelen, viszont annál viccesebb próbálkozás lenne - soha nem értette ezeket a jómadarakat. Minek a sok izom, duzzadó bicepsz, mikor agyukban lötyög a káposztalé, vagy anyámasszony katonái? Attól még nem lesz macsó vagy nagyfiú valaki, hogy triplájára növeli mellizmainak kerületét. Nem minden a külcsín!
Az a hév amivel Zoya visszakérdez, némiképp meglepi, és annál is inkább megijeszti Haydent. Nem véletlen, hogy nagyokat pislogva, kétségbeesett mosollyal biccent egyet majd zavarának egyik alapvető jele is megjelenik, a szem és orra közötti apró kis rész vakargatása.
- Igen, ott... öhm... remélem nem most jön az, hogy húzzak az asztaltól, mielőtt előugrál egy csirkesereg a felsőm zsebéből - reszelősen köszörüli meg a torkát, és most az egyszer nem érzi úgy, hogy a csirke szó jelentése bármi gondot is okozna neki. Itt most sokkal inkább azon van a hangsúly, hogy fél, mi lesz a reakció erre. Sokan lenézik azokat akik a gyerekkorukat kint a földeken töltötték, hisz tanulatlannak és butának titulálják őket, sokakat pedig tényleg alaptalanul. Ha pedig valaki, akkor Hayden tényleg ott töltötte életének első, legjelentősebb szakaszát.
Gyakorlatilag ló hátra, nyeregbe született épp úgy, mint az apja vagy a nevelőapja. Hamarabb ült ezeken a hatalmas, több mázsás állatokon mint, hogy járni vagy beszélni tudott volna. Nem számított ám, hogy van-e a kantár azon a jószágon vagy épp a sörényét kell két marokra fognia és szorítani ahhoz, nehogy lebukfencezzen róla, ő így is úgy is rendíthetetlen, méregzöld íriszekkel és aranyló szőke fürtökkel ücsörgött a lovakon.  Erős, törhetetlen kötelék alakult ki közöttük s mint apró gyermek, olyan hatalmas tisztelettel és méltósággal foglalkozott velük, hogy talán a lovak is csak meglepetésük miatt lettek kezes bárányok. Látni lehetett a fekete szemekben az értetlenség csillogását... voltak akik megállás nélkül kerülgették szegényt mert féltek, hogy megtapossák.
És a lovak mellett ott volt minden más, amit meg kellett csinálnia, amitől farmer a farmer.
Végül csak legördül az a hatalmas kő a szívéről, ami az imént odakerült... emberére talált! És ezt ma már egyszer megállapította, de Zoya úgy néz ki, hogy egyre több és több meglepetéssel fog előrukkolni. Széles mosollyal hallgatja végig a lány mondókáját, ez idő alatt gyakorlatilag nem is mozdul, hisz van szerencséje elveszni a lelkesedésében. Mindig is imádta azokat az embereket, akik nagy hévvel, letagadhatatlan szeretettel és csodálattal képesek beszélni valamiről. Megszokta, hogy manapság még a fiatalabbak körében is több az életunt, meghalni készülő gyerek, akik nem szeretnek semmit, nem rajonganak semmiért és senkiért, akiknek nincs életük csak nyafognak és hisztiznek megállás nélkül. És lám, itt van egy lány, aki nem elég, hogy elszánt, de okos és értelmes, céltudatos és ami a legfontosabb, hogy nem életunt! Vidám, szórakoztató és tudja, hogy mivel dobhatja fel egy ember napját anélkül, hogy túlzásokba esne. Van egy természetes bája, ami nem csak a külsején sugárzik, de az egész lényéből fakad... ez a báj pedig pillanatok alatt levette már a kötözőben is a lábáról Haydent, pedig az utóbbi időkben nem sűrűn tekintett úgy valakire, mint Zoyara.
Vigyorát egy pillanatra se tudja letörölni az arcáról, talán nem is akarja.
- Akkor megnyugtatlak, az én húgom is a bikát akarta először megfejni, nem a tehenet. Kijelentette, hogy "ő márpedig sokkal nagyobb, sokkal szebb, biztos jobb a teje...". Én pedig nem akartam ellenkezni, nem érte meg. Amit Sammy az agyába vesz, utána csak remélheted, hogy nem tépi le a fejed, ha ellenkezni próbálsz vele. Az a mázlija, hogy kicsi volt a hely a bikának ahhoz, hogy rúgni vagy túlságosan ficánkolni tudjon - szereti az eféle sztorikat főleg akkor, ha érdemben is hozzá tud szólni.
- Sokan lehet, hogy kemény legényeknek mutatják magukat, vagy szimplán veregetik a mellüket mondván, nem csináltak semmi rosszat míg gyakornokok voltak. De ki kell ábrándítani titeket "újakat", hogy ők is emberek, csináltak hülyeségeket dögivel. Én sose tagadtam, hogy nem voltak ilyen eseteim. Rossz embernél indítottam be a szülést... rossz ember kapott kemót, de vannak viccesebb esetek is, például hanyatt vágódtam egy nagy doboz irattal mikor a takarítók felmostak. Két teljes napig válogathattam a papírokat miközben a hátamat borogattam. Egyszer pedig magamba szúrtam a tűt ijedtemben, mert a kedves néni felvisított mikor még hozzá se értem. Tehát én kaptam meg az adrenalint helyette, ami tudjuk, hogy milyen következményekkel jár, de ez nagyjából mindennapos - meséli miközben ujjai táncot lejtenek a fekete falú bögre peremén. Rengeteg, mondhatni úgy is, hogy temérdek hülyeséget csinált, talán lehetősége sincs arra, hogy mindet összegyűjtse, hisz ki az aki mindet fejben tudja tartani? Annyi biztos, hogy nem szeretné, ha Zoyának mindet át kellene élnie, mert van ami sokkal kellemetlenebb mint azt feltudnánk dolgozni.
Épp a szájához emeli a bögre peremét, mikor a lány jókora hévvel közli, hogy "akarom". Ennek következtében félrenyelve a kávét horkant egyet s szája elé kapja szabad kezét miközben a bögrét az asztallapra helyezi. Köhögés és visszafojtott nevetés egyaránt keveredik egymással aminek hála könny szökik mindkét szemébe s félő tényleg megfullad, ha nem tudja rávenni magát arra, hogy vegyen egy-két mély lélegzetet.
- Azt...a...khm... én bízok benned, de hálás lennék, ha legközelebb nem akarnál megfullasztani-meresztgeti a szemét s gyorsan letörli az arcán végigcsorgó könnycseppeket. Az már nem is lepi meg, hogy kíváncsi tekintetek százai figyelik a kis párosukat, lévén kíváncsi fülekre lelt a fulladásának oka. Emberek...
- A bizalom nálam alapvető elv. Enélkül szerintem nem is tudnék létezni. Hiszek az emberekben, és örülök, ha ők is hisznek bennem... bárkihez gond nélkül képes vagyok fordulni segítségért, ők is hozzám. Viszont a bizalmamat nem kapják meg csak úgy még akkor se, ha szépen kérik. Mert nálam ez nem így működik. Kell lennie valaminek, egy... hát, talán a vallásosak azt mondanák, hogy "isteni sugallatnak", ami jelzi, hogy az adott személlyel nem lesz probléma - ezzel próbálja rávilágítani arra, hogy benne ezt megtalálta, hisz jött az a bizonyos sugallat.
Végül Zoya csak megkapja a választ arra, hogy miért biceg annyira. Először azt hitte, hogy megint jön a sajnálkozás és a szomorú tekintetek áradata ennek ellenére egy igazi emberséges, biztató választ kap. Sőt, a kézfejére simuló kéz se zavarja, mi több jól esik neki a kellemesen meleg tenyér érintése.
- Márpedig ezek után én ezt a pár sort hozzád fogom társítani, ha nincs ellenedre. Eleinte nem tudtam így felfogni a dolgot... tudod, majd beledöglöttem, hogy nem versenyezhetek, nem ülhetek úgy lovon, mint előtte. De rájöttem, hogy fel kell állnom ahhoz, hogy biztos lehessek magamban és abban, hogy a kitartásom, az erőm megmaradt. És nem csak hátulütői voltak ennek a balesetnek, de előnyei is... rengeteg előnye amit talán egészen idáig nem is tudtam kellőképpen megbecsülni. Nem véletlenül szokták mondani a bölcsebbek, hogy az embernek fel kell nőnie a változáshoz, hogy együtt tudjon élni vele...Mindenesetre köszönöm! - néz rá őszinte, hálás tekintettel.
- Köszönöm, hogy nem álltál be a jajongó, kétségbeesett lányok tömegébe, hogy siránkozva, jajongva fejezd ki a szomorúságodat. Igazán jól esett - fogalma sincs, hogy miként tudná tökéletesen kifejezni háláját és köszönetét, épp ezért nem is próbálkozik, csak egyszerűen elmosolyodik.

Zoya and Hayden

 

Mindig is szerette a meghitt, vagy szimplán komolynak, olykor barátságosnak és vidámnak induló beszélgetéseket amit egy fa árnyékában, kint a teraszon vagy egy kellemes hangulatú, pörkölt kávétól illatozó kávézóban ejthetett meg. Szereti, ha egy beszélgetés tökéletesen van megalapozva és nem csak az üres fecsegéssel próbálják magukat életben tartani, hanem segít a légkör abban, hogy könnyebben oldódjanak egymás társaságában. Egy jó kávé aminek illata teljesen beissza magát az ember ruhájába, ami elkíséri a napja végéig ezzel folyamatos koffeinlöketet biztosítva. A tökéletességhez már csak egy jó beszélgető alany kell, aki jelen esetben Zoya. És nála talán nem is kívánhat jobbat... már az első pillanatban egy rugóra járt az agyuk és úgy egészítették ki egymás mozdulatait, mintha már évek óta egymás mellett praktizálnának, mint két orvos. Hayden odafigyelt minden egyes mozdulatára ami eleinte talán annak volt betudható, hogy félt, valamit felborít... viszont mikor közelebb húzta magához a kis asztalt, az tökéletesen szinkronban volt a lány mozdulataival, nem volt benne semmi hátsószándék.
Olyan ez, mint amikor az ember megnéz egy krimi sorozatot és komolyabb gondot fordítva a témára, nem csak üres fejjel ül és néz ki a fejéből, hanem elkezdi kielemezgetni a nyomozókat. Mindig az az alapsztori, hogy összeülnek öten, hatan, hogy felvázolják a helyzetet... viszont mindenki úgy mond egy-egy mondatot az esetről, hogy azt olyan tökéletesen még egyedül se tudná elmondani egy ember. Egyszerűen nincs olyan gondolatmenet ami így fel lenne építve. Befejezik egymás mondatait, értelmes mondat követ egy másikat... és még csak véletlenül sincs benne ugrás, vagy botlás, nem nyögdécselnek hümmögnek vagy nyöszörögnek. Hayden általában ilyenkor szokta megrázni a fejét nagyra kerekedett szemekkel, némiképp lemondó arckifejezéssel és tovább kapcsolni miközben azt morogja az orra alatt, hogy " a gondolatolvasás...". Mert ez vehető le ebből az összhangból. Mintha egyik-másik tudná, hogy mit fog mondani a másik ezért felvezeti neki a témát.
Ám visszatérve a beszélgetéshez... utoljára a húgával tudott megfelelő körülmények között leülni, hogy megosszák egymással az újabb történteket, nagyjából... két héttel ez előtt, mikor meglátogatta őt a kórházban munka közben és átjöttek Jimmyékhez. Lehet, hogy Samantha bent van a városban ide s tova harmadik hónapja, ettől függetlenül alig találkoznak köszönhető a lány órarendjének és a tanulással töltött hosszú óráknak és Hayden örökös robotolásának. Épp olyanná válik ezáltal a helyzetük, mintha nem történt volna semmi, mintha még mindig kint lenne a lány a farmon, ahova csak három, négy hetente jár haza. Pedig emlékszik arra, hogy mennyit ígérgették egymásnak, hogy ha naponta nem is, de két-három nap alkalmával egy héten összeülnek valakinél. Vagy Haydennél vagy a nagybátyjuknál, ahol Sammy meghúzta magát. Már csak azért is lenne célszerű, hogy kitudja kérdezni a lányt a tanultakból, hogy tudjanak együtt tanulni hisz köztudott, hogy egyedül nehezen tudja rávenni magát és sose árt, ha van olyan valaki mellette aki tudja is, hogy miről van szó és időnként kitudja javítani. Persze ennyi erővel ott lenne a nagybátyjuk is, de ő még annyit sincs otthon, mint amennyit Hayden szokott. Ám az a beszélgetés is mint általában, csődöt mondott. Egy idő után eljutottak arra a szintre, mikor már egyik se tudott mit mondani a másiknak. Mintha azzal, hogy Hayden beköltözött a városba, valami megszakadt volna kettejük között. Nem találják úgy a közös hangot, mint pl. Karen esetében. Vele pont, hogy azóta erősödött meg a rezidens kapcsolata, hogy bent van a városban. Eleinte a nő egyengette Faith mellett az útját, általuk mindig tudta, hogy vannak emberek akikre támaszkodhat. Az utóbbi időkben viszont ő csapott fel ügyeletes őrangyalnak és nem csak Karent tartja szem előtt, de a lányát is akire bizonyos alkalmakkor vigyázni is szokott, mikor épp ráér. A nővérével mindig van közös témájuk, ami... ha jobban belegondol az esetek nagy részében a munkáról szól vagy a ki nem mondott gondolatokról, melyek állandó jelleggel elködösítik az öccse agyát. A mai napig fél felhozni a témát, de már nagyon érik, hisz még mindig nem beszélték meg azt a bizonyos éjszakát. Mikor a srác döntésein állt vagy bukott minden, mikor helyt állt és úgy vezette le nővérének életmentő műtétét, mintha már évtizedek óta a szakmában lenne, mint balesetis orvos... kezd egyre szomorúbb lenni a történet....
... nem véletlen, hogy visszatér gondolatban is a kis körasztalhoz aminek túloldalán a mindig mosolygós, szórakozott és ezzel együtt szórakoztató lány ül, aki saját magát meghazudtolva képes olyan bölcsességekkel előrukkolni, melyek nem csak bokán rúgják a rezidenst, de még egy gyomrost is adnak ajándékul.
- Persze ez így van. De az se jó, ha úgy teletömöd a gyomrod, hogy mozdulni vagy szuszogni se tudsz - nevet fel. Persze ez a veszély őt nem fenyegeti, hisz az utóbbi időkben nem számít nagy evőnek, de tudja jól, hogy egyik verzió se túl jó. Se éhesen se teli hassal nem jó műteni, van olyan eset amit jobb üres gyomorral végigcsinálni, különben mindvégig azzal kell küzdened, nehogy lerókázd a melletted álló nővér vállát, vagy a másik orvos flancos, méregdrága csukáját amit előző nap szerzett be.
- Az a baj, hogy én az ilyenen soha nem tudtam mulatni - vakarja meg a tarkóját - ez is mutatja azt, hogy az orvos milyen odaadóan foglalkozik a betegeivel, legalábbis a legtöbb. Még a reggelit vagy az ebédet is lemondják csak, hogy a beteg életben maradjon. A gyomorkorgás amúgy is mindennapi a műtőkben... ám sajnálatos módon, ha már témánál vagyunk, akadnak olyanok is, akik a saját érdekeiket tartják szem előtt és csak utána a betegekét. Ilyenek előbb kényelmesen megreggeliznek és eltolják fél órával a műtétet ami amúgy életmentő volna. Mert erre is volt már példa. Így hát úgy vagyok vele, hogy inkább korogjon az a gyomor mint sem. De arra azért kíváncsi vagyok, hogy akkor is ugyan olyan éhes leszel-e, mikor egy fej méretű aranyérrel kell foglalkoznod az ebéded előtt - harap rá alsó ajka szélére ezzel küzdve le a feltörni kívánó hangos nevetés kényszerét. Lehet, hogy most még gyakornok éveinek elején így vélekedik, de mikor már évek lesznek a háta mögött egyre több és több vizsgával, munkával és bizarr betegségekkel akkor biztos, hogy más lesz a véleménye és inkább kihagy egy-két étkezést mint, hogy megkockáztassa az esetleges, általa generált balesetet.
Jót vigyorog a reakcióján, amit aztán egy határozott bólogatással zár le.
- Szerintem az esdeklés sokunk sajátja. Annyira megszoktam a farmon a tágas tereket és azt, hogy nem vagyok bezárva kis helyekre, hogy nincsenek ABC sorrendbe pakolva a dolgok vagy nem mos fel az ember addig, amíg arra járnak mások, hogy itt az éveim elején minden összejött. Faltól falig közlekedtem mert siettemben nekimentem az egyiknek és a másikig pattantam, többször vágtam hanyatt magam sajnos nem örömömben... vagy vér miatt vagy felmosott csempe miatt. És fulladtam már bele kis híján többször is iratokba. Ne tudd meg, hogy mennyien szívták emiatt a véremet... bár szerintem ebből te is kapsz most eleget - egy szerény mosoly kíséretében rázza meg a fejét és bár most úgy tekint vissza ezekre az évekre, mintha szüksége lett volna rájuk ahhoz, hogy most ott legyen ahol és felnőjön... és persze jó viccnek látja és kellemes témának ha valaki valami szaftosat akar hallani. Viszont ez akkoriban dühítő volt, és tisztán emlékszik, hogy míg mostanában heti rendszerességgel fogy el egy doboz cigaretta nála mikor elkapja a harci ideg, akkoriban ez napi szintre volt lebontható. Doboz per nap.
- Nem ártanak a közös pontok. Arra viszont fokozottan kérlek, hogy ne próbálj meg visszaélni ezzel jó? Mármint a bezártság fóbiával, mondjuk nem hiszem, hogy pont te lennél az, aki ezt elkezdené. Nem egy szép látvány ha rám tör a pánik, úgyhogy most szögezzük le, hogy ez a téma mindkettőnknél tabu lesz jó? És fokozottan odafigyelünk a másikra.
Őt szerencsére még egyszer se zárták be pofátlanságból sehova, de szorult be többször is a liftbe aminek mindig csúnya vége lett főleg akkor, mikor be kellett nyugtatózni csak, hogy ne akadjon ki a szíve.
- A hirtelen kitöréseid... ezt majd meg kell szoknom viszont eleinte szerintem hasonló reakciókat fogsz rá kapni. De igyekszek ígérem! - mosolyog az orra alatt, majd megissza a kávéja maradékát is, ami még figyel a bögre alján.
- Azt nem mondanám, hogy teljes mértékben sikeres, de nem érzem úgy, hogy már emiatt kellene, hogy görbüljön a szám. Más célok vezérelnek mint akkor, úgy érzem felnőttem a feladathoz, hogy megtanuljam kezelni a dolgot. Lovagolni így is tudok, persze javarészt már más stílusban és ott van még a kis adottságom is ami szintén csak az enyém. Tehát nem lettem szegényebb az által, hogy nem lehetek teljes körű zsoké. Ja de mégis... nem lesz annyi trófeám vagy érmem, bokrétám. De mit számít?! - persze szépek azok a darabok melyek díszítik egykori szobájának a falát, de hova a sok elismerés és díj, ha már megszerezte az orvosi diplomáját és olyan eredményeket, amivel az életben eltud helyezkedni mint orvos?
- Bakker... hát megértem, a repülésért én se vagyok oda, de szerencsére léghajóban még nem ültem. Nem is szándékozok, ezek után pedig főleg nem - egyre sűrűsödnek a közös fóbiák... nem is olyan rossz ez a mai nap!
Komoly tekintettel figyeli a lány arcát miközben az beszél s egy bólintással nyugtázza a véleményét, mosollyal pedig a kakaót illető megjegyzést.
Nagyjából további tíz percbe telik, míg ráveszik magukat arra, hogy felálljanak és maguk mögött hagyják a kellemes aromáktól illatozó kávézót s tekintettel arra, hogy mára elválnak az útjaik, Zoya haza ő pedig a kórházba baktat, a kisasszony telefonszáma is a telefonkönyvében köt ki. Nincs semmi hátsószándéka, félreértés ne essék! Ő nem gyűjtögeti magának úgy a nők telefonszámát, mint sok ismerőse. Egyszerűen csak arról van szó, hogy ha tényleg rezidens és gyakornok kapcsolat lesz közöttük, akkor nem árt valamilyen módját megtalálni annak, hogy könnyebben üzengessenek egymásnak...