Angie & Tommy

Szél susog a fák zöld levelei közt, madarak bújnak meg az ágakon, és trilláznak, áriáznak az esti csendben, a távoli forgalom zajába keverve saját csicsergésüket. Idegesítőek. Kezeim közt feszengve forgatom a telefonomat, ujjaim mereven táncolnak a lapos készülék körül, míg a sötét mahagóni íróasztalra feltett lábaim keresztbe vetve pihennek. Az egész asztalon papírhalmok hevernek, előttem is nyitva legalább három. Utálom. Bosszantó egy ketyere, sose találok benne semmit, és állandóan pittyeg, kattog, kerreg valamiért. Azon kevés őskori maradványok közé tartozom, akik visszasírják az egyszerű, telefonálásra és sms-küldésre alkalmas készülékeket, amiken ha átmentél egy tankkal, akkor is vidáman csörizte fel a nagymamádat. Ezek a modernkori csodák? Folyton frissítenek, letöltenek, wi-fi jelet keresnek vadul, mindenféle online kapcsolatra ráakadnak...mint a rossz kurvák, tök mindegy mi az, csak tapadjon, és növelje a számlát. Fárasztóak, bonyolultak és költségesek. De mit tehetnék, hiába küldözgettem tengernyi online küldött, aztán kézzel írott levelet, indítottam postagalambot viasszal pecsételt papirossal, küldtem füstjeleket a létező összes mobilgyártó céghez, nehezményezvén, amiért nincs egy épkézláb készülékük a piacon, amelyik nem készít rólam random fotókat evés, alvás, tusolás közben, és amelyik nem tárcsázza az adótanácsadómat amikor épp szexelek vagy nyögve görnyedek a ringben az ellenfelem alatt edzés közben...ezek csak kuponokat meg készülék ajánlatokat tudnak küldözgetni. Így marad a folyton pittyegő luxuskurva készülékem, és a hozzá fűződő utálatos kényszerházasságom. Azonban a telefonomnál jelenleg nagyobb problémák és lehetőségek is foglalkoztattak jelenleg, nem ezen futott a gondolataim fő vonala.
Az asztalnál ülve visszagondolok az elmúlt időszak eseményeire.
- Mi a francot művelsz, Angie? - teszem fel magamnak a kérdést, csak úgy romantice diskurzusba elegyedve saját valómmal. Igen, a kérdés költői, de attól még nem kevésbé őszinte, és esedékes.
- Halvány lila dunsztom sincs. Azt hiszem szép lassan meggárgyulok. Talán elkerülhetem az ágybavizelést, ha még időben elmentek egy súlót végszükség esetére. - felelek bólogatva, csak így egymagamnak válaszolva, mint egy jól nevelt skizofrén, és a válasz teljesen igaz. Tényleg nem tudom. Hónapok teltek el azóta, hogy Sydneybe jöttem, és egész szépen alakultak a dolgaim. A válásomat kimondták, Denis és újdonfőtt menyasszonya rendesen meg is jelentek a tárgyaláson, Monica ujján bazinagy gyémántgyűrű  rikított, feltételezem, épp az én nyugdíjalapomból finanszírozva, alhasa gyanúsan gömbölödött.  Kisemmiztek, amihez a tulajdon anyám és apám segédkezett, de már nem is izgatom magam rajta. Szabad ember lettem, férjezetlen, billogozatlan. Leonard még mindig a farmon tart, és már kevésbé zavar, mióta elég szép műszakpótlékokat kezdtem kapni és beszállok a rezsibe, amitől drága unokabátyám mindig idegrohamot kap, engem viszont mulattat. Már kocsim is van. Nem valami nagy cucc, de elvisz A pontból B-be, és ez nekem elég. Igaz, néhány golyó ütötte nyom éktelenkedik az oldalán, de mit mondjak erre? Ön-, és közveszélyes vagyok, és a bátyám halála utáni nyomozást még mindig nem adtam fel, forró nyomon járok. Megismertem egy pasast, igazi parafenomén volt abban, hogyan volt képes rámbukkanni a leglehetetlenebb pillanatokban, leginkább akkor, amikor a főnökeim tudtán kívül veszélyes és nem bejelentett módon nyomoztam a bátyám halálának ügyében. Azt hittem alakul köztünk valami. Komolyan azt gondoltam, van valami szikra köztünk, végtére is a pasas a pillantásával hántotta le rólam a bugyimat, és majd minden találkozásunk túlfűtött nyelvkaratéban végződött. De egyik napról a másikra a viszonyunk megváltozott, és…azt hiszem ebben én vagyok a hibás. S azóta hónapok teltek el, én pedig azt hittem, minden így marad, én lassan elaszalódok, összezuhanok, bepókhálósodok. Erre a minap…
Keserűen nevetek fel a félhomályban. Sajgó szívem üresen kondul, mellkasomban a tüdőm mély sóhajjal indítványoz egy nagy sóhajt, de testemen furcsa borzongás fut végig. Hajam tincsei közé fúrom jobb kezem, és hagyom, hogy a gesztenyeszín, hosszú hajfonatok selyemzuhatagként csusszanjanak át a finom kis ujjak között. Megrázom a fejem, kék szemeimben zavartság, ellenkezés, tagadás és önző, aljas vágyak járnak tüzes tangót, ahogy visszagondolok arra az éjszakára, amikor megismertem azt a személyt, aki jelenleg gondolataim közé furakszik, kérlelhetetlenül hajszolva valami ismeretlen felé, ami arra sarkall, hogy megtegyem azt a lépést, ami ellen napok óta küzdök.


Emlékszem, riasztottak minket, mivel egy szemtanú kihívta a mentőket egy fejlövéses pasashoz. Ki se akartam menni, de hiába, ha a nagyobb kutya ugat és az én körzetembe esik, menni kell, így kelletlenül szálltam ki a helyszínre a helyszínelő kollégákkal. Persze azonnal átvettem a helyszín irányítását, mivel én voltam a vezető nyomozó, így a bejelentő állampolgár rikító rózsaszín melegítőjében feszengve, kezén méretes, csilingelő karláncokkal és karperecekkel megpakolva egyből hozzám is sietett.
- Biztos, hogy meghalt? – kérdezte riadtan tördelve apró kezeit a drága, miközben sietve a holttest felé igyekeztem, és az ott tevékenykedő mentősökhöz mentem. Már messziről virított a rózsaszínes-vöröses agyvelő, amely beterítette a betont, mire odaértem, már azt is láttam, hogy a férfinek a fél feje hiányzott. Jól elintézték a csókát, és a módszer ismerős is volt, de nem akartam egyből messzemenő következtetéseket levonni.
- Nem, hölgyem, nem biztos. Még lehet, hogy felpattan, és lefutja a maratont. Mindjárt beköttetek a mentős kollégákkal egy doboz Red Bullt, és akkor még tán szárnyakat is növeszt majd. – feleltem a képtelen kérdésre csípőből, mikor megálltam csípőre tett kézzel a megboldogult felett, és figyelmen kívül hagytam a nemtetszését hangosan ecsetelő állampolgár felháborodását, rábíztam egy másik kollégára. A jobb létre szenderült delikvensnek mindkét kezét eltörték, néhány körme is hiányzott…Bosszú, leszámolás, drog…sok minden lehetséges ezekben az esetekben. A mentősökkel egyeztettem, mivel őket értesítették ki először, felvettem a vallomásukat, adataikat, ahogy ezt szokás. Eldumálgattunk a kollégákkal velük, ment az adok-kapok, szívták a vérem, és fordítva, míg a helyszínelők adatokat rögzítettek, mértek, fényképeztek, nyomokat mentettek, egész jól elvoltunk. A munka gördülékenyen ment, amíg távozáskor az egyikük, egy szemtelenül jóképű mentős, kezet nem fogott velem, és észrevétlen a kezembe nem csúsztatott egy cetlit. Mire széthajtogattam, már sehol nem voltak. A cetlin pedig nem volt más, csak egy telefonszám, és egy név. Tommy…


Nem akarok randizni. Nem akarok kapcsolatot, a leghalványabb esélyét sem akarom annak, hogy bárki azt higgye, mindenáron pasast akarok magam mellé. Az érzelmek elgyengítenek. Nekem pedig küldetésem, hivatásom van, olykor meglőnek, összevernek, életem sietős leáldozását követelik marcona gengszterek, akiknek a levesébe köpök, vagy kiújulnak a szuicid hajlamaim. Peternél egy percig elhittem, hogy a boldogság nekem is kijár még, de már beláttam, hogy ez baromság. Nem Tündérországban élek, az én történetem nem végződik happy end-del. Nem vagyok az az igazán kapcsolatra teremtett nő, akit meg lehet kötni, akinek fehér léckerítés kell, és virágcsokor, és közös főzőtanfolyam meg egymásnál hagyott fogkefe. Én ablakokon ugrálok ki a másodikról, szembeszállok tíz fegyveressel egymagam, kéjes örömöt érzek ha fájdalom gyötör, mikor üldözök valakit, spontán orgazmusom lesz a fegyverdörrenéstől, és többször mutatok ki nyílt utálatot mindenféle romantikus megnyilvánulásra, mint az illendő lenne. Nem kell nekem szerelem, ez tény. De a szerelem mellett annyiféle érzelem van, amit nem tudok mellőzni, hogy szinte beleszédülök. Harag. Bosszúszomj. Gyilkolhatnék. És vágy…
Sóhajtva gondolok a jóképű adoniszra, aki a kezembe nyomta a telefonszámát. Gyengéim a jóképű pasasok, a jelek szerint gerjedek a gyógyító státuszra, eddig nem is tudtam, hogy infúziós tű és fonendoszkóp fétisem van. De tény ami tény, hogy ott, akkor, azonnal felfigyeltem a merész és pimasz mosolyú férfira. Magas, délceg, határozott kiállás...Mit tagadjam, a pillantásától a bugyim magától csúszott a bokámra, mielőtt még megszólalt volna.
De nem akartam felhívni. Nem akartam tőle semmit, nem akartam beszélni vele. Azt sem akartam, hogy bármikor is gondoljak rá akár. De az emberi lélek csalárd, a gondolatok pedig makacsul ragaszkodnak akkor is, amikor nem akarjuk.
- Nem hívom fel. Nem kell, hogy idejöjjön. Amúgy is, késő van, talán épp életeket ment valahol. Dögösen, a fenekére feszülő mentősnaciban pumpálja valakibe vissza az életet. – győzködöm magam, és ajkamba harapok, kezembe temetem az arcom. A francba is, mit szórakozok itt? Nem ő nyomta a kezembe a számát? Egyezményes jelzés, biztos nem takarítónőt keres épp. De akkor sem akarom, hogy azt higgye…én nem vagyok olyan nő. Kínlódva ficergek a székben, testem elárul, galádul kínoz tovább. Hónapok  teltek el azóta, hogy férfi ért volna hozzám, és az a pasas…jesszus, hát engem üldöznek a dögös dokik? De nem tehetem ezt, én hadnagy vagyok, elvált, és nem lenne illendő…
S míg vívódok önmagammal, a félhomályba burkolózó iroda csendes magányában kínlódva győzködöm magam arról, hogy ez csak baromság, én képzelek oda valamit, ahol semmi nincs,és ez úgyis kudarcba fog fulladni…
A telefon kicseng, majd mielőtt a másik fél megszólalhatna, beleszólok.
- Üdvözlöm, Mr. Kent. Angelica Washington hadnagy vagyok, kérem, még ma este fáradjon be a kapitányságra, át kéne ismételnünk a vallomását. A recepción eligazítják, merre találja az irodámat. Köszönöm az együttműködést.
A vonal megszakad. Döbbenten pislogok magam elé, riadtan kapom kezem a szám elé. Mit tettem?! Én biztos megőrültem! Most kellett idehívnom? Mikor az egész folyosón csak én vagyok itt, a legközelebbi kolléga a másik szárnyon tevékenykedik, lassan este tizenegy, és úgy érzem magam, mint aki menten lángra kap a túl hosszúra nyúlt cölibátus miatt? De most tényleg kísértem a sorsom? Nem, engem tutira megszállt az ördög, megdelejeztek, vagy csak ténylegesen elmentek otthonról odafent. S hosszú perceken át, csak ülök az íróasztal felett, majd megemberelve magam visszafordulok a munkámhoz, hogy addig is haladjak azzal, amiért a fizetésem kapom. Legalább abban nem hazudtam, amiért behívtam. Talán sikerül meggyőznöm róla, semmi köze ahhoz, hogy bejön nekem. Be kéne tiltani a pasiknak, hogy szexik legyenek, és kihívóak és arra késztessenek, hogy azt kívánjam, bárcsak könyörtelenül levadásznának. Igen, ha egy kicsit is leengedném a  tagadás leplét, beismerném, hogy ölni tudnék egy órányi kitüntetett figyelemért, ha csak egy kicsit is azt éreztetné velem valaki, érek még annyit, mint bármelyik másik nő. Hogy elhiggyem, még szép vagyok, és kívánatos, és akarnak. Azt akarom, hogy valaki akarjon annyira, hogy meg tudjon és meg akarjon róla győzni, most az egyszer nem kell erősnek lennem, és senki nem fog elítélni azért, ha végre egyszer azt teszem, ami nekem jó, és nem törődök a következményekkel. Nem tudom bölcs döntés volt-e a szexi mentőst hívnom, de már úgyis késő. Majd kihúzom a kezem a biliből, és akkor túl leszek ezen is. Mert ugyebár csak felveszem a vallomását újra, és ennyi. Csak a munkámat végzem. Ugye? ÍGy hát dolgozok, jegyzetelek, várok, és legbelül azért imádkozok, hogy ne egyenruhában jöjjön, ha már voltam olyan hülye, hogy idehívtam. Túl jól nézett ki benne...